Határvidék

Tanácstalanul vakartam meg a tarkómat. Nem tudom miért, felrémlett nekem egy régi emlék. Egyszer anyámmal elmentünk ruhát venni. Jó'van, letudjuk hamar. Aham, egy fenét, nagyjából ott voltunk három órán keresztül, mert nem tudtunk dönteni. Én meg már lassan herótot kaptam az újabb és újabb előkerülő ruhadaraboktól, amiket anyám és az eladónő oly lelkesen szedett le a polcokról. Aztán meguntam és felkaptam még a legelső és megmondtam anyámnak, hogy vagy ez, vagy mehetünk haza. Na most valami hasonló dolog fenyegetett. Mind a négy darab megfelelőnek tűnt ugyanis. Még a harmadik is, pedig az minden volt, csak egyszerű nem. Az agykerekeim gyorsan forogtak, ami nálam eléggé ritka alkalom volt. Mi legyen, mi legyen. Aztán kigyulladt a fejemben a lámpa.
- Mond csak, te milyen ruhában leszel? Mert ha már együtt megyünk, akkor előnyös lenne, ha valamennyire össze tudnánk öltözni.

- Jó lesz. Elvégre ez is fekete alapon mintás, még ha a szín nem is stimmel. Szóval nekem tökéletes lesz, ne aggódj - mosolyogtam.
Na igen, utána valóban kellemetlen helyzet alakult ki. Csendben állva igyekeztem túlélni, ahogy Marishoka bejelölgeti a szükséges dolgokat a ruhán. Azért voltam csendben, mert nem akartam elterelni a figyelmét, nehogy véletlenül félreszúrjon a tűjével. Nem voltam egy olyan fajta, aki fél a tűktől, de hát... nos... fogalmazzunk úgy, hallottam már, milyen kellemetlen az, ha eltalálnak véletlenül egy akupunktúrás pontot... és valahogy nem volt kedvem kipróbálni még. Szóval álltam, vártam, hogy végezzen velem, és közben igencsak zavarban volta a közelségétől. Még az a szerencse, hogy remegni nem remegtem. Mert akkor elég kellemetlen dolgoknak néztünk volna elébe...

Kissé fellélegeztem, ahogy végül végeztünk és a lány hátrébb lépett. Ha ez így folytatódik, a végén még az arcunk megszokja a pírt és így leszünk kénytelenek tovább élni, mint két paprika. Mondjuk nekem még a szívinfarktus réme is fenyeget, mert a masina odabent igencsak vert a művelet során. Félő volt, hogy kiszakítja a mellkasom. De most már fellélegezhettem, a közelség elmúlt, én pedig kezdhettem megnyugodni végre. Vagy mégsem talán? De jó, holnap lesz a ceremónia. Eh. Remek, azt hittem, még van pár nap még addig. De neeeem, hiú ábránd volt. Jó kis éjszakám lesz, míg lelkileg próbálok felkészülni erre az egészre. Ám nem ez volt a nagyobbik gond... már ha lehetett annak nevezni. Á, nem lehetett, Marishoka-val kapcsolatos dolgok mindent jelentett a számomra, csak gondot nem. Na mindegy. Az volt a... gond... illetve nem is gond... csak ez a gond szó... vááááá... szóval: láttam, hogy nem néz a szemembe valamiért, míg magyarázta a teendőket. Meg a gólyalábazást sem lehetett nem észrevenni. Kíváncsian vártam, miért csinálja.

Aztán megtudtam... én meg éreztem, hogy valami igencsak hasbavág engem belülről. Újra zavarba jövök a lánytól, most már sokadszorra. Aztán a nyelvem megered, de igazából én se tudom, mi vezényelt a beszéd közben.
- Ugyan, nincs mit megköszönnöd, szívesen megyek veled. Igazából te tiszteltél meg vele, hogy felvetetted az ötletet.
Okkké, az eddigiekhez képest csak pirosodás volt, ami most bekövetkezett vörösödés címszó alatt, ahogy felfogtam a szavaimat. Jó, hogy nem jött ki gőz a fülemből. Csak álltam, ahogy vártam a lány reakcióját. Fogalmam sem volt arról, hogyan fogja lereagálni a dolgot... de egy valamit azért tudtam... azt, hogy a szavaim miatt valamiért most nem kezdtem el átkozni magam... mint ha kikívánkozott volna már egy ideje...

Még akkor is vigyorogtam, mint a vadalma, amikor visszamentem a szobámba. Egész este le se lehetett vakarni az arcomról a mosolyt. Mondjuk, volt egy meredek rész, amikor a családomról volt szó. Elvégre, Marishoka még mindig úgy tudta, hogy Kurogane az apám. De nem estem kétségbe, feltaláltam magam. A valódi családi életemet átültettem az álcába, hihető ferdítésekkel, így lényegében nem kellett túlságosan nagyot füllentenem. Bár... igazából nem is értettem, miért csinálom még. Elvégeztük a feladatunkat, fölösleges álca mögé bújnom már. Főleg Marishoka előtt nem. De már késő volt, végigmondtam, mire ez eszembe jutott. Főleg Rukiáról, a nővéremről beszéltem sokat. Pár vicces történet is eszembe jutott, amitől aztán mindkettőnknek fülig ért a szája. Ám sajnos végül eljött az idő, hogy mennem kellett. Így hát egy szomorú sóhajjal, de lassan kimentem. Visszafele menet azon morfondíroztam, hogy ha legközelebb szóba fog jönni valami hasonló téma, akkor már nem fogok az álca mögé bújni.

Valahogy nem tudtam eleget aludni az éjszaka során. Csak pár órát, mire a felkelő nap sugarai ébresztettek. Már éppen azon voltam, hogy kikeljek az ágyból, amikor megjelent a kedves leányzó. Egy ideig elkerekedett szemekkel néztem, elvégre már ünnepi ruhában volt, és hát... na szóval érti a kedves olvasó. Nehezen de észhez tértem aztán, mondjuk ehhez szükség volt a lány kérésére is.
- Hm, mutasd csak - kértem el tőle a díszt.
Leültettem őt az ágyra, majd mögötte az ágyon térdelve neki is álltam a műveletnek. Ha az embernek olyan nővére van, aki erőszeretettel jár társaságba és mindig az öccsét találja meg, hogy segítsen a készülődésbe, akkor a delikvensre akarva-akaratlanul is ráragadnak az ilyenek. Így hát nem okozott gondot végrehajtani a kért műveletet, ahogy figyeltem arra, nehogy összekócoljam Marishoka haját. Egyszer Rukiánál elkövettem ezt a hibát... na azt a futást el lehetett képzelni...
- Kész is vagy - mondtam, ahogy visszaültem a sarkamra. - Azért nézd meg a tükörbe, hogy jó lesz-e.

Fújtam egyet, hogy sikerült eltalálnom a megfelelő helyet. Na igen, annak idején muszáj voltam jól megtanulni ezt a manővert, ha nem akartam, hogy Rukia kitekerje a nyakam. Na most adtam hálát neki, hogy annak idején annyi tortúrát kellett emiatt átélni. Varangy legyek, ha még egyszer húzni fogom a számat, ha elkap a csip-csup ügyeivel. Amikor felmutatta nekem a karperecet, egy kicsit megilletődtem, de aztán:
- Nem, egyáltalán nincs ellene kifogásom.

Úgy fél órával később már mindketten felöltözve hagytuk el a szobát, az esemény felé tartva. Hát mit ne mondjak, mellettem a lánnyal valahogy kezdtem én is izgatott lenni. Mondjuk, ilyenkor elég volt oldalra néznem Marishokára és meg is szűnt a dolog... csak hogy ezt jó párszor el kellett ismételnem, mert a nyugalmam nem volt tartós. Szerencsére az esemény során semmi probléma nem adódott. Hogy is adódhatott, hiszen már gondoskodtunk róla, hogy ne legyen. Mindvégig ott sétálgattam/álltam a lány mellett. Bár... amikor kiderült, hogy nekem is kell csinálnom valamit, kissé megilletődtem. Vetettem Marishokára egy olyan pillantást, hogy ,,Szólhattál volna előre is", de nem volt emiatt harag bennem iránta. Szó nélkül átvettem a gyűrűt, majd bólintottam, hogy rendben mehet.

Na ennyit a nyugodt körülményekről. A belém rögzült ninja dolgoknak köszönhetően már akkor észrevettem, hogy ebből baj lesz, amikor a lány még csak dőlni kezdett. Egy pillanat tőrt része alatt döntöttem el, hogy mi lesz. Szinte követhetetlen gyorsasággal az egyik karomra csúsztattam át a kezemben levő párnát, míg a másikkal a boruló lány után kaptam, hogy nehogy elessen így esküvő alkalmából. Az nem zavart, hogy az ő kezében levő párna leesett. Azt újra fel lehet venni... ellenben ha a lány esik el, utána lehet tisztogatni a ruháját vagy fél órán keresztül... meg aztán szinte reflexszerűen kaptam utána. Nem akartam, hogy Marishoka elessen.

Még akkor is az incidens rémképeit láttam a szemeim előtt, amikor már rég az asztalnál üldögéltünk. Szerencse, hogy az ifjú ara ennyire megértő volt Marishokával. Sokkal rosszabbúl is elsűlhetett volna ez az egész ügy. Ám ez nem következett be, és végül is további gondok nélkül lezajlott. Mondjuk az elkövetkezendő időt azzal töltöttem, hogy igyekeztem felvidítani a feldúlt leányzót. Nem mondom, hogy sikerült, de azt legalább elértem, hogy olykor sikerült mosolyt csalnom Marishoka arcára. De ekkor még nem is sejtettem, milyen ,,orvtámadás" készülődik ellenünk. Éppen a táncolókat nézegettem, azon filózva, vajon egyesek milyen régóta űzhetik ezt a fajta szórakozást az életük során, amikor lépteket hallottam. Rossz szokás volt, de valahogy a hátam mögött való lépteket mindig hamar észrevettem. De mire megfordultam volna, már felesleges is volt, megjelent mellettünk a menyasszony... és elérte, hogy az elmúlt napokra már sokadszorra verje ki a verejték a hátamat.
,,Ó, de tudtam, hogy lesz valami ilyesmi!" - gondoltam, de az arcomon azért látszódott a meglepettség.
Megütközve néztem a mellettem ülő lányra, ő meg rám. Igazából azzal nem lett volna gond, hogy táncolnom kellene... na jó, mégis. Rukia ugyan megtanított pár dologra, ami nem volt nehéz, de azt azért viccesen megjegyezte, hogy velem se szívesen menne bálba. Hát akkor ott sikerült összerombolnia az egóm egy részét. Óráknak tűnő másodpercekig latolgattam, fontolgattam a dolgot, mire nagy nehezen döntésre jutottam... és egy határozott bólintással tudattam a lánnyal a döntésemet. Ezzel jeleztem neki, hogy ha beleegyezik, akkor számíthat a közreműködésemre.

Kissé kellemetlen volt így utólag belegondolva ez az egész tánc história. Bele se mertem gondolni, mi futhatott át a vendégek fejében, amikor megláttak minket ott a táncparketten. Valószínűleg... oké, azt mondtam, hogy bele se merek gondolni, hát bele se gondolok. Jól esett végül kimenni a teraszra, odabent feltűnően fülledt lett a levegő. Csendben végighallgattam Marishoka-t, majd megilletődöttségemre hamarosan éreztem az ajkait az arcomon. Na most én jöttem zavarba néhány másodperc erejéig... viszont amikor éreztem, hogy kezd elhúzódni, hogy elmenjen, a testem valahogy önálló életre kelt. Az egyik kezemmel felé nyúltam, megpróbálva elkapni a kezét. Nem szorítottam meg, se meg nem rántottam. Tisztában voltam vele, hogy akár ki is ugraszthatnám akkor a karját a helyéről. Csak éppen akkora erőhatást fejtettem ki, hogy megállítsam. Nem szerettem volna, hogy elmenjen, ezt a szemembe nézve is láthatta.
- Fölösleges mentegetőznöd - suttogtam.
Na most válaszút elé érkeztem. Ha látom rajta, hogy már a háta közepére kívánja ezt az egész helyzetet, akkor elengedem, hagy menjen. De ha marad...

Érezhetted, hogy rezzen össze az érintésedre, ugyanakkor hogy áll meg, és fordul vissza feléd, bár nem mert rád nézni, rákvörös volt. Talán életében sosem volt még annyira bátor, mint az elmúlt pillanatban, és eltart egy ideig, míg feldolgozza a következményeit.
Ajkai szóra nyíltak, de végül nem volt képes mondani semmit, talán az újra mentegetőzésnek tűnt volna, vagy egyszerűen csak nem volt idevaló, nem gondolta végül annak. Csupán enyhén húzni kezdte a kezét ki a kezeid közül, míg végül az ujjai bele nem fonódhattak a tiéidbe, enyhén megszorítva őket. S ekkor végre rád pillantott, szemei kiismerhetetlenül csillogtak, de a hold fényében olyan varázslatosan mágikusnak tűntek, mintha valami álomban vagy mesében lennétek. S csak várt, várt valamire, hátha történik valami, s ő hagyhatja, hogy a Sors folyama magával ragadja, mert magától nincs bátorsága fejest ugrani.

Amikor a lány visszanézett rám, éreztem, hogy itt már nincs visszaút. Ha rajtam múlik, én nem fogok visszalépni az elől, amit terveztem. Illetve... valóban terveztem volna? Nem, ez egyáltalán nem a megfelelő megfogalmazás. Nem úgy jöttem ide a bálra, hogy hasonlóra fog sor kerülni. Őszintén, tényleg meg se fordult a fejemben. De most... hát nem tudom, mi történt velem. Mint ha valamit kikapcsoltak volna a fejemben. A testem gyakorlatilag magától mozgott, ahogy a tekintetemben egy határozott fény csillogott.

Lassan, a kezénél fogva elkezdtem magam felé húzni a leányzót. Lassan, kissé óvatosan, de mégis biztosan ahhoz, hogy éreztessem vele, én elszántam magam valamire. Amikor már eléggé közel volt hozzám, a másik, eddig szabadon levő kezem most lassan előre mozdult, átfonva a lány derekát... és ha eddig nem történik semmi zavaró tényező, akkor... nos, gondolom avatott emberek előtt nem kérdéses, hogy miért kezd el közeledni hozzá az arcom...

Igen, komolyan féltem tőle, hogy hirtelen történik valami, ami úgy ahogy van, tönkrevágja a pillanatot. Már megtanultam, hogy bárhol, bármikor, bárkivel történhet akármi. Főleg, ha ninja az ember. De most Fortuna mellettem volt, amikor a csók édes, eleddig ismeretlen ízét éreztem a számban. Nem volt hosszú, szenvedélyes csók, csak egy rövid, amolyan ismerkedő. De nekem ez is bőven elég volt. Mint ha eddig rejtett dolgok szabadultak volna fel bennem, olyan érzés fogott el. Lassan elváltak az ajkaink, ahogy hátrébb húztuk a fejeinket és egymás szemébe néztünk. Talán úgy lett volna természetes, ha mondok most valamit... de egyszerűen egy hang sem jött ki a számon. Ám felesleges volt. Nem kellett ahhoz szemolvasónak lenni, hogy a lány lássa a szememben, milyen érzelmek is forgolódnak a fejemben vele kapcsolatban. Nem, aki most azt hiszi, hogy rosszak, az menjen el fejorvoshoz. Pont az ellenkezői száguldottak most fejemben. Visszahúztam magamhoz a lányt, szorosan magamhoz ölelve. Nem akartam eltörni semmiért, de azért elég határozottan megöleltem Marsihokát. Úgy, mint eddig még senkit. Mint ha csak pár másodpercig tartana az egész mindenség és utána eltűnne, mint egy édes álom. De egy hang a fülemben figyelmeztetett rá, hogy ez nem álom... hanem a valóság... s közben pedig, mint ha a zenekar eltalálta volna a hangulatot, olyan zenét szólgáltatott nekünk...

Csilingelt a fülem a robbanástól. Kellett pár másodperc, mire felfogtam, hogy miről is van szó. Kéz a kézben néztünk fel az égre, ahogy a tűzijáték színt vitt az éjszakai sötétségbe. Halványan elmosolyodtam. Annyira illett most ez a kialakult helyzetre. Amikor a tűzijátékot fellövik, még nem látszik, akárcsak az, ami köztünk szövögetődött az elmúlt napok során... aztán hirtelen berobban és gyönyörű lesz, akárcsak a csókunk. Elképesztő hasonlóság... de nagyon reméltem, hogy nem teljesen olyan. Mert ha a tűzijáték kitombolja magát, szépen lassan eltűnik, elhalványodik... végül pedig semmivé válik a nagy fényjelenséget követően. Ezt pedig nem akartam. Ezért is kapta azt a választ Marishoka, amit:
- Igen. Ezt megígérem neked, hogy nem most találkoztunk utoljára.

De a kis sárkány a lelkemben most vad marcangolásba kezdett. Most már tényleg eljött az ideje, hogy felnyissam a lány szemét és elmondjam neki, hogy ki is vagyok. Nem ringathatom őt többé tévhitbe a kilétem felől. Jól tudtam, hogy a lány talán nem fog örülni annak, amit hallani fog... de most már elég volt a félrevezetésből. Tény, hogy nem azért voltam inkognitóba, mert ezzel akartam itt bevágódni. Fenn kell tartanom az álcát... de Marishokát be kell avatnom. Hogy miért? Mert így helyes.
- De... mielőtt még viszontlátásról beszélünk, van valami amit el kell mondanom neked. Talán nem fogsz örülni neki, de ezt tudnod kell - vettem egy mély lélegzetet. - Gyere, mutatok valamit.
Azzal kéz a kézben elvezettem őt az erkélyről. A célállomás a szobám volt... volt ott ugyan valami, amivel talán puszta szavaknál nagyobb hitelt tudok adni a szavaimnak.

- Jobban teszed, ha leülsz - ültettem le az egyik székre, amint a szobámban voltunk.
Utána odasétáltam a szekrényemhez, amibe még megérkezésünkkor dobálgattam be a dolgaimat, itt pedig keresgélni kezdtem. Beletelt pár kínos percbe, de végül a kezem ügyébe került a dolog. Becsúsztattam a kimonóm ujjszárába, majd visszamentem a lányhoz. Kiraktam elé egy másik széket, és én most arra ültem le. Mélyen belenéztem a szemébe, és láthatta, hogy ezt a valamit már egy jó ideje el akarom mondani neki. Aztán vettem egy mély lélegzetet.
- Először is leszögezném: szeretném, ha amit mondok, köztünk maradna. Nem lenne szabad elmondanom, de megbízok benned... és úgy érzem, jogod van tudni. De szeretném, ha ezt is tudnád, hogy nem azért csináltam azt, amit mert direkt át akartam verni másokat és téged - újra vettem egy mély lélegzetet.
Aztán benyúltam a kimonó ujjába és kihúztam valamit onnan, megmutatva a lánynak. A fejpántom volt az, rajta Kumo jelképével... ezt pedig láthatta már, amikor berohant a bátyjához a dulakodás után, elvégre ott volt két kumoi ninja.
- Mint azt tudod, kaptam ninja kiképzést. De nem ,,apámtól"... ahogy Kurogane nem az apám. Kumóból jöttem, Felhőrejtek geninje vagyok. Azzal bíztak meg minket, hogy beépüljünk és felügyeljük, hogy minden rendben zajlon le az úrnő ceremóniáján. Ezért volt szükség arra, hogy a daimyo rokonságának tagjainak adjuk ki magunkat. Mindez az ő tudtával történt - sóhajtottam egyet, előre hajtva a fejem. - Ez volt az egyetlen dolog, amiben nem voltam őszinte veled. Minden más őszinte volt... az is, ami az erkélyen történt. De ha ezek után nem akarnál hozzám szólni, akkor megértem.
Nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Ezért is sikerült kissé nyakatekertre a vallomásom. Ah, de legalább végre kimondhattam. Lehunytam a szemem. Nem tudtam, hogy fog reagálni, de felkészültem a legrosszabbakra.

Hatalmas kő szakadt le a szívemről, ahogy hozzám bújt a lány. A jelek szerint annyira nem vágta hanyatt őt a hír. Sokkal rosszabbra számított. Ugyan mire, hogy jó nemesifjúhoz híven már eljegyeztek, vagy mi? Ugyan már. Ennyire azért még az ő fantáziája sem lehet tág... vagy talán mégis. Egyszer apám mondta, hogy ne becsüljem alá a női logikát és fantáziát. Oké, most már tudom, mire gondolt. Na de mindegy, a jelek szerint nem fogja leharapni a fejemet a helyéről és csak ez a lényeg jelenleg. Amikor elhúzódik tőlem, csak egy boldog vigyort láthat az arcomon elterülni. Most már minden rendben volt, hála az égieknek odafent. Mondjuk a beszélgetés, ami most elindult, kissé komorságot ébresztett. De sebaj, számolni kellett ezzel is.
- Jaj, ugyan már. Ha nemes is lennék, akkor is közeledtem volna feléd - kacsintok egyet, jelezve, hogy nekem aztán teljesen mindegy a származása.
Na de utána jött egy kellemetlenebb dolog. Hát igen: átkozott távolság.
- Ami azt illeti, egy cipőben járunk. Csak úgy én se mehetek el Kumoból, mert akkor szökött ninjának nyilvánítanak és akkor jaj nekem. De biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk oldani a dolgot. Elvégre, itt vagyok a ,,szomszédban" - vigyorgok.
Oké, ez túlzás, de még mindig jobb, mint ha a világ másik végében lennénk. Mondjuk, a részéről ez a kijelentés, hogy jobb, hogy ninja vagyok, kissé meredek. Elvégre, én akármikor meghalhatok, ha küldetésre megyek. Sose lehet tudni, mit hoz a sors. De ezzel most nem akartam foglalkozni. Csak Marishoka csillogó szemeit néztem most, hagyva, hogy elbájoljanak.