(Zangetsu) Hateshi

Név: Hateshi

Ország: Amegakure

Rang: genin

Kor: 19 év

Nem: férfi

Felszerelések: jelenleg nincs

Kinézet: magassága körülbelül 185 cm, testalkata átlagos. Szemei különleges, vörösesbarna színben pompáznak. Haját viszonylag hanyagul hordja, egyszerű középhosszú frizurája van. Szeme és haja – melynek színe barna – kitűnően illeszkedik egymáshoz. Tekintete kisfiús, mégis komoly. Első látásra életvidámságot és örömet tudunk leolvasni arcáról, hiszen ő maga is ilyen. Szereti a nyakkendőket, általában egy piros darabot köt fel hanyagul magára. Öltözködése eleganciát és elszántságot tükröz – még, ha kicsit hanyag is -, ez ellensúlyozza arca gyermeteg vonalait. Közelebbről megismerve őt, rájöhetünk, hogy ez a fajta kettőség magában Hateshiben is jelen van.



Jellem: Pesszimista-realista vonásokkal tűzdelt. Igen kettős. Általában véve kötekedő, a legjobbra törekvő, mindazonáltal mosolygós ábrázatú fiú. Azonban – ha az érdekei úgy kívánják – egy pillanat alatt meg tud szabadulni köpönyegétől, mely talán csak a valódi énjét rejtegeti.
Ha valamibe belekezd, szereti azt befejezni. Eltökélt s mindenre elszánt, ugyanakkor bizonyos helyzetekben előrébb helyezi az önös érdekeit másokénál. Bár – szó, ami szó - az esetek többségében bármire képes lenne a barátaiért.
Jelleméhez hozzátartozik egy kis egészséges arrogancia is, mely nem feltétlenül válik hátrányára.
Fontos még róla tudni, hogy rendkívül intelligens, de ezzel arányosan ügyetlen is. Sokszor több gyakorlásra van szüksége egy-egy dolog elsajátításához, mint a társainak, még akkor is, ha ő már fejben jóval előrébb jár, mint mindenki más.

Jellemének kettősségét talán a legjobban a taoista jing-jang jellel tudnám reprezentálni. Mind a szimbólum, mind Hateshi esetében, két ellentétes, mégis szétválaszthatatlan - egymás létezésétől függő erő - harcol egymással, vagy inkább jobban mondva; olvad össze:




Előtörténet – Hateshi szemszögéből:

Tudatlanul

A nevem Hateshi.
Nem, ne is gondolj rá: nincs vezetéknevem. Szólíts csak egyszerűen Hateshinek.
Azt mondod, muszáj, hogy legyen vezetéknevem is? Én csak annyit felelhetek rá: a szabályok nem nekem valók!
Hisz az talán nem sértett meg semmiféle szabályt, amikor tizennyolc évvel ezelőtt a szüleim magamra hagytak; akár csak egy haszontalan kacatot, amelyre már az égvilágon senkinek sincsen szüksége?
Nem, mielőtt megkérdeznéd: még csak nem is sejtem, miért tették ezt! De tudod mit? – nem is érdekel.
Balszerencséjükre azonban, ráfaragtak. Olyanokat kaptam helyettük, akiket mind a mai napig szeretek, és megbecsülök. Egy szerető család mindennapjaiba csöppentem bele, csupán pár hónapos fejjel… Egy Amegakurei klán kellős közepébe.
Első emlékeim három-négy éves koromból származnak. Tudálékos kisgyermek voltam: folyton csak kérdeztem és kérdeztem. Mindent tudni akartam. A „miért” szóból állt akkori szóhasználatom jelentős hányada. De akárhogy is, ez abban a korban teljesen normális volt! Persze akkor az életem is gondtalan volt. Gyerekfejjel a világ teljesen más fényben tündökölt. Igen, volt fénye… nem is akármilyen!
Anyámtól és apámtól mindig is nagy figyelmet kaptam. Azonban a tüske, mely azt sugallta felém: ők nem az igazi szüleim – már a kezdetektől fogva jelen volt.
Félre értés ne essék, mindent megadtak nekem, amit csak akartam… de amikor rosszat csináltam – s gyakran követtem el csínytetteket -, akkor mindkettejük arcán ott nyugodott egy olyasfajta, bosszús ábrázat, mellyel egy szülő nem tekint le az édes gyermekére.
Ahhoz pedig, hogy felfogjam családom mivoltát - társadalomban betöltött szerepét – újabb 3 évnek kellett eltelnie.
Körülbelül 6 éves lehettem, mikor a nevelőszüleimmel való viszonyom megromlani látszott. Ám ahhoz, hogy a dolog „miértjét” megérthessük, el kell mondanom a klánom – azaz a befogadó családom – élettörténetét.

A Zangetsu nevű klán – ahova nem sokkal születésem után kerültem – Eső falu szeme fénye volt. Mindig az aktuális falu-vezetőség szolgálatában állt, a klánomból kerültek ki a legelitebb ninják a faluban. Nevelőapám volt a klán feje, jobban mondva vezetője.
Tehetséges volt minden téren, ahogyan – nő létére – anyám is. Ők voltak a híres amegakurei páros, akik Hanzot, a falu vezetőjét védelmezték… De egy dolgot sosem akartak: hogy én is ninjává váljak.
Apám nem engedte, hogy akár csak az akadémiát is megkörnyékezzem. Hiába álmodoztam róla, hogy egyszer geninné válhatok, nem volt meg rá a lehetőségem.
Azonban anyám ennél már kegyesebb volt. Ő sem adott rá magyarázatot: mi indokolja azt, hogy kizárjam magam a ninja világból – de apámmal ellentétben, ő azt szorgalmazta, hogy egy napon én is ninja lehessek. Akárhányszor csak egyedül maradtam vele, tanított nekem egy-két dolgot. Megmutatta, hogyan használjam a chakrám, pusztakezes harcművészetekre oktatott és arra is hamar rájött, hogy rendkívül fogékony vagyok a genjutsukra.
Így az iránta érzett ellenszenvem – mely az után ébredt bennem, hogy ő is megtagadta tőlem az akadémiára járás jogát – hamar tovaszállt.
Ám oktatásom egy időre félbeszakadt. Nem sokkal ezután az eddigieknél is hatalmasabb terror zuhant Eső falura. Én, 8 éves fejjel nem fogtam fel belőle szinte semmit sem. Anyám jajveszékelése volt az egyetlen dolog, amely felébresztett engem gyermekkoromból, és egy teljesen más irányba indított el.
Aznap apám, s - családtagjaim közül - egyáltalán senki sem tért haza a klánba. Egyedül anyám volt az, aki velem volt. Szerencsés vagy szerencsétlen véletlen, hogy ő nem volt éppen őrségben? – Erre csak annyit tudok mondani: ha Ő nem lett volna, már én sem lennék.
A formális családom ideje ott véget ért. Egyedül maradtam az anyámmal, egy olyan faluban, ahol a mások által istenként tisztelt személy a szememben csak egy egyszerű gyilkos. Nem kezdtem el akadémiára járni, hiszen a mesterem egy olyan ember volt, akit - amióta csak az eszemet tudom – tisztelek és szeretek. Összességében nem mondhatnám tehát, hogy nehéz gyerekkorom volt. Éppen az Ő jelenléte miatt.
Az új rendszer azonban új barátokat is hozott az életembe. A falu felvirágzott, egyre több ember merte kitenni a lábát az otthonából. És nem utolsó sorban: már én sem voltam pórázra kötve. Szabad voltam.

Anyám, apám halála után pár évvel vette csak rá magát, hogy ne köntörfalazzon tovább. Akkor avatott be abba, amit már jó ideje – még kisgyermekként is – sejteni véltem: csupán talált gyerek vagyok.
Anyám bejelentésé, azóta is bevésődve él bennem tovább, és sajnos utána bekövetkező dühkitörésemre is tisztán emlékszem. Nem voltam több tízen négy évesnél, mégis nyíltan anyám szemébe mondtam mindent, amit akkor gondoltam. Visszagondolva, kicsit talán túl durván:
- És ezt most közlöd velem, amikor már anyámként tekintek rád? Amikor végre minden rendbe jön az életünkben? Mégis ezt hogy gondoltad? Talán elfogadom és továbbléphetünk? – vontam kérdőre anyámat, miközben egyre csak hátrálni kezdett tőlem. Tudtam, hogy fél. Éreztem szívem gyors ütemű dobogását; lüktető, mégis merev testem határozottságát. Anyám szemébe néztem… igézően kék, bájosan kék szemeibe.
- Nem gondoltam, hogy ennyire rosszul fog ez téged érinteni… Ne haragudj! – rimánkodott, miközben lehuppant a háta mögött lévő székre, és megpróbálta elviselni üveges szemeim kifejezéstelen tekintetének fogságát.
- A francba is már, anya! Zangetsu klán, mi? Hát nem kérek belőle! Elfogadom, hogy a nevem Hateshi. Ne áltass már azzal, hogy Zangetsu vagyok! – üvöltöttem felé, miközben én magam is hátrálni kezdtem. Tekintetemet levettem róla, és próbáltam megnyugodni.
- Azt a nevet apád adta neked. Ő már halott… nem gondolod, hogy…?
- Nem! – szakítottam félbe. – Nem, nem gondolom. Szeretem apámat, mert felnevelt. Szinte olyan volt számomra, mintha az igazi apám lett volna. De sosem felejtem el, hogy nem akarta, hogy ninjává váljak. És akárhogy is! Én nem vagyok Zangetsu. És ez az, ami számít.
- Értem – mondta anyám kifejezéstelen arccal, miközben lassan felállt, és odajött hozzám, majd megfogta a vállam. – Mást nem szeretnél mondani?
- Nem – válaszoltam, de nem néztem rá.
- Akkor most megfogod magad és eltakarodsz a házamból! – ordította. – Haszontalan kölke, mit képzelsz magadról?! Most azonnal indulj el, oda mész, ahova akarsz!
Nem fordultam meg. Elindultam kifelé az ajtón, semmit sem vittem magammal. Jól tudtam, hogy anyám nem azért mondja mindezt, mert ezt gondolja. Egyszerűen csak fontos voltam neki. Azt szerette volna, hogy egy napon erősebbé váljak, mint ő,– hiszen tőle mindent megtanultam, amit csak lehetett. Nem fordultam hát vissza, nem akartam a számomra legfontosabb embert sírni látni. Teljesen egyedül indultam el a nagyvilágba, csupán tízen négy évesen.
Az utcára kiérve azonban egészen más kép fogadott, mint amire számítottam. Az általában békés falu a feje tetejére állt. Eluralkodott a káosz. Az eső sem esett, természetellenesem meleg volt. Meglepetésemre hamar megszólított valaki, akitől meg is tudtam a furcsa, hátborzongató esemény okát:
- Héj, Hateshi! – bökött oldalba egy számomra ismeretlennek tűnő alak. Befolyásos személynek tűnt. – Te is hallottad a hírt?
- Mire gondolsz? – vontam fel a szemöldököm, miközben egyre csak úrrá lett rajtam is a káosz. A falu élt. És ez furcsa volt. Soha azelőtt nem jártam még más falvakban, mégis úgy éreztem: most Amegakure pontosan olyan, mint egy normális város.
- Azt beszélik, hogy az istenünk magunkra hagyott minket. Újra eljön hát a polgárháborúk időszaka?
- Ja, hogy azaz isten – lélegeztem fel. Egyáltalán nem tiszteltem azt az embert. – Talán nem is baj – mondtam végül.
- Nem-e baj?! Meg a frászokat nem! – vágott oldalba beszélgetőpartnerem. – Talán nem tudod, mennyi mindent köszönhet Pein-samanak a falu?
- Nocsak, már neve is van? Vicces – mondtam, és csodálkoztam is rajta, hogy bolondozni tudok, azután, ami néhány perccel ezelőtt történt.
- Pimasz kölyök, mit képzelsz…! – azonban mondandóját nem tudta befejezni. Hirtelen mindenki a falu középpontja felé pillantott. A kivetítő mellett, ahol a faluvezető szokott kommunikálni, megjelent „Isten angyala”.
- Falu lakói! – kezdett beszélni az angyalnak tűnő, kékhajú nő. – Kérlek titeket, térjetek vissza az otthonaitokba. Minden a legnagyobb rendben, Amegakure rendje még hosszú időn át biztosítva lesz!


- Én volnék az egyetlen, aki megkérdőjelezi a kékhajú nő állítását? – tettem fel magamban a kérdést, miközben elhagytam a falu határait…
- Miért pont most kellett? - gondolkoztam tovább magamban. - Megbántottam anyámat, a falu is slamasztikában van. És ekkor kell nekem világgá mennem? Nem lehet, hogy ennyire makacs és önfejű legyek. Én nem ilyen vagyok! Viszont... - torpantam meg hirtelen mikor már Amekagure alig volt látótávolságon belül. - Anyám tudom, hogy szeret engem, és azt akarja, hogy boldog legyek. Azt, hogy épp ma következett be ez a nap, nem befolyásolhattam. Ez is csak egy egyszerű véletlen, mint, ami a faluban zajlik.
Na persze az a bizonyos találgatás, melyet a Amegakurével kapcsolatban tettem meg, nem állt szilárd lábakon. Igazából csak megérzés volt az, hogy Amegakure bajban van.
Nem jött hát jól a hirtelen döntés: elhagyom a falut. Mégis, hihetetlen motivációt adott. Egyszerre éreztem az érzést: bizonyítanom kell anyám előtt, s azt is, hogy információkat kell megtudnom arról a faluról, melyben szinte születésem óta élek. Tájékozott akartam lenni, ismerni a shinobi világ eseményeit, s ezáltal én magam is erőssebbé válni.
Így visszagondolva azonban, az első évem nem hozott túl nagy eredményt. Én, mint egy olyan ninja, akinek fejpántja sincsen, nem válhattam hírhedté. Na, persze olyan erős sem voltam, hogy kiérdemeljem a hírnevet.
Kerek egy évet töltöttem el azzal, hogy egyszerűen jártam a világot. Kisebb, genineknek szánt munkákat vállaltam el, hogy fedezzem a megélhetésem. Felfedeztem a nagy Ninja nemzetek falvait, megismerkedtem a kultúrájukkal, s ugyanakkor egy kicsit belekóstoltam a háborús időszak gyötrelmeibe is. Nem, nem kell félreérteni: háború az nem volt. Csataterek mindazon inkább. Kisebb harcok még a békés időszakokban is törtek ki, s én sosem maradtam veszteg, amikor megláttam egy efféle „értelmetlen” csetepatét.
Második és harmadik évem ennél valamivel eredményesebben telt. Konohában megismerkedtem, s szoros barátságot kötöttem számos shinobival. Tőlük tudtam meg azt is, mi is azaz Akatsuki, és hogy egy Pein nevű illetőt bizony egy konohai ninja győzött le. Természetesen a kapott információk nagy része nem lepett meg, hiszen hallomásból, sejtésből - vagy éppen pletykákból - már tudomásom volt mindenről. Mégis, a tény, hogy tudtam: azaz ember, aki éveken át békét hozott Amegakuréra, már biztosan halott… elborzasztott.
Nem, nem indultam vissza a falumba, hogy megvédjem azt. Mindazonáltal késztetést éreztem rá, s egyre csak eszembe jutott az a rengeteg érzelmi szál, amely a hazámhoz kötött. Ezzel egyidejűleg azonban azt is tudtam: nem vagyok elég erős ahhoz, hogy bármit is tehessek, akár anyám, akár a falu védelmének érdekében.

Négy évembe telt, mire végül mestert szereztem magam mellé. Rengetegszer próbálkoztam, azonban elutasítások tömkelegét kellett elszenvednem, lévén: nem tanítanak egy számkivetett kölyköt.
Aztán végül megtaláltam azt, akire szükségem volt. Nem olyan ember volt, mint amilyet elképzeltem. Nem tisztelt senkit és semmit, a világ bajait mind magára – mint szenvedő alanyra – zúdította, s egyre csak azt ismételgette: „mert ennél már sosem lesz jobb.” Engem, mint tanítványát – szerinte lenyűgöző genjutsu fogékonyságom miatt – viszont nagyon megbecsült.
Sosem tanított nekem semmiféle ninjutsut. Meg kellett elégednem azokkal, amelyeket anyámtól tanultam.
Csak genjutsukkal foglalkoztunk, mert, ahogyan azt ő is mondta: „Én erre vagyok hivatott”.
A következőt vallotta:
„Nem az számít, hogy ki vagy, vagy kinek mondod magad. Egy küzdelemből nem az fog győztesen kikerülni, aki valaki. Még csak nem is feltétlenül az, aki erősebb. A győztes az lesz, aki mindvégig úgy harcol, hogy tisztában van vele: ellenfele csak egy egyszerű ember. A sorsot pedig te magad írod!”

Az ő hatására kezdett kialakulni jellemem, mely az idő múlásával egyre összetettebbé vált. Nem voltam egy komoly figura. Szerettem viccelődni még a legzordabb helyzetekben is, azonban – s talán ezt senseiemnek „köszönhettem” – minden jó dolog mögött is ott láttam a rosszat, ami nem egyszer tüntette el arcomról gyermeteg mosolyomat.
A világról alkotott képem is igen egyedi volt. Senseiemmel töltött utolsó évemben – mikor már elég erősnek éreztem magam – egyre csak azon agyaltam, hogyan védhetném meg a falut, amennyiben az slamasztikában van. S lévén az esetek többségében jelen lévő pesszimista jellememnek – mely a mai világban inkább realistának mondható -, biztos voltam benne, hogy nincs minden rendben Amegakureban.
Csak néhány felröppent hírt hallottam az eltelt öt év alatt hazulról. Már jól tudtam, hogy az a bizonyos „Isten angyala” az Akatsuki tagja. Kezdeti ellenszenvem pedig, melyet Pein ellene éreztem, az idő múlásával kezdett alábbhagyni. Egyértelmű volt, hogy nem szerethetem, hiszen megölte apámat. Az eszméket, amiket követett mégis nagyban megértettem. Hiszen ő is csak azért cselekedett, hogy a népének a legjobbat nyújthassa, s csak azt adta vissza, amit ő is kapott.
S ugyan a pletykáknak nem is, de a saját logikámnak hinnem kellet, így tudtam: Pein volt az, aki egyben tartotta Amegakurét. Az ő hiánya nélkül nem mehet minden ugyanúgy tovább, ahogy azelőtt.

Utolsó évem alatt én magam is férfivá éltem, hogy mesterem szavaival éljek. Élveztem a küzdelmeket, és ahol csak tudtam, kerestem is azokat. Sosem öltem meg senkit, legbelül azonban mindig is a szabályok megszegésén járt az eszem, hiszen saját magamat is szabálytalannak könyveltem el. Épp ezért is akartam megízlelni legalább az életben egyszer, milyen embert ölni. S bár ezek a törekvéseim bizonyos perceimben saját magamat is elborzasztották, szerencsére ott volt mellettem a mesterem, aki óva intett az efféle dolgoktól... Egészen addig, ott volt mellettem, amíg elindultunk Tűz országbeli rejtekhelyünk felől Amegakure irányába, s nem sokkal a falu határai elbúcsúztunk egymástól, mondván:
- Még látjuk egymást!

Vándorlásaim közben megismertem hát a ninják életét. Belekóstoltam a háború ízébe, láttam meghalni olyan embereket, akik közel kerültek hozzám; s nem utolsó sorban: én magam is felnőttem. Amegakure határához érve azonban meglepve kellett tapasztalnom, hogy a falu elzárkózottabb lett, mint valaha. Engem, mint eső falusi lakót sem akartak beengedni, lévén „kívülálló vagyok”.
- Takarodj innen, senkiházi! – üvöltött rám, az egyik, hosszú, barnahajú őr, majd előkapta zsebéből shurikenjeit.
- Ja, jobb, ha elhúzod a csíkot, vagy Isten angyala haragjával találod magad szembe! – köpött le maga elé a földre a másik, azzal jobb mutatóujjával az ég felé mutatott.
- Most komolyan azt várod, hogy idejöjjön az angyalkád? Na, ne nevetess! – röhögtem a képébe magabiztosan, azzal pecsétformálásba kezdtem.
- Ni, csak! Ninja volnál, és nem hordod a fejpántodat? – kiáltott rám egyikük, majd odalépett elém, és megpróbált megakadályozni.
- Áhh… csak vicceltem. Civil vagyok – mondtam mosolyogva, majd hátat fordítottam nekik. – Na, nem gond… a ninjutsu amúgy sem az erősségem, előbb arra készültem. Akkor hát, lássuk… - ám ekkor valaki félbeszakította a gondolatmenetem és megfogta hátulról a vállam. Olyan érzésem támadt, mint amikor anyám tette ugyanezt. Egy női kéz gyenge szorítása volt az.
- Ki vagy te? – tette fel a kérdést a hirtelen jött nő.
- Hateshi a nevem – mondtam büszkén, majd megfordultam és a nőre pillantottam: „Isten angyala” volt az.
- Értem. Jól láttam, hogy az előbb genjutsut akartál alkalmazni a katonáimon, miközben civilnek tetteted magad?
- Milyen szemfüles – vágtam hozzá. – És ha igen, akkor mi van?
- Miért jöttél a faluba? – kérdezte, mit sem törődve előző kérdésemmel.
- A falu többet jelent nekem mindennél. Gondolom nem kicsit van slamasztikában, még most is, jó pár évvel azután, hogy a társad meghalt.
- Fiú, ezt most hagyd abba! Elég a rágalmakból! – rivallt rám a kékhajú nő, de nem támadott meg. – Talán félt tőlem?
- Sajnálom, ha túlságosan szókimondó vagyok – kértem elnézést, miután felfedeztem a nő arcán legbelsőbb gondolatait. Ezzel barátságosabb hangnemre váltott:
- Örülök, hogy hazajöttél. Tudom ki vagy, hallottam rólad. Engedjétek be! – kiáltott hátra az őröknek.
- Igenis, Isten angyala! – kántálták kórusban.
- Szeretném ha velem jönnél, Hateshi. Ezt pedig vedd fel, ne mutatkozz civilként, miközben ninja vagy. – Azzal leereszkedett a földre, s a kezembe nyomott egy amegakurei fejpántot. Angyal szárnyai széthullottak. Egyszerű ember volt már, akárcsak én.

S akkor valami ilyesmit gondoltam: egy kultikus személy, aki kényszerből elveszti az érinthetetlenségét, már nem megfelelő a posztjára.