Kusagakure Bejárata

Már az is kisebb fajta diadalnak könyvelhető el, hogy a srác nem bélyegezte magában komplett idiótának rövid szóváltásuk alatt, de hát a kivétel erősíti a szabályt. A szaké meg a szívet persze, és ez egyre jobban meglátszik a lányon. Bár aprókat kortyol, a nyelés már jócskán nehezére esik... Yamato egyik kijelentésére azonban meglepetten kapja fel a fejét.
- Ha soha nem jártál Akadémiára, akkor mégis ki tanított ki a ninjaművészet alapjaira? Vagy nálatok ez nem kötelező ahhoz... Hogy hivatásos shinobivá válj? Mindenesetre én sosem voltam túl tehetséges az autodidakta módszerekben, még úgy is nehezemre esett átmenni a geninvizsgán, hogy az akadémiai tanár tulajdonképpen helyettem csinálta meg az összes feladatot. Ami azt illeti, irtó vásott kölyök voltam egészen... Most, hogy belegondolok a mai napig. Ha a klánom megtudná, miket szívtam Kemurigakuréban, tuti kiebrudalnának az örökömből... Na mindegy, erről nem hiszem, hogy többet szeretnél tudni... Mindenesetre ez a masina... Akarom mondani báb elég baba cuccnak tűnik, de cukormókus legyen a nagynéném, ha egy mukkot is felfogok abból, hogy fér ennyi kütyü bele. Nem találod egyébként furának, hogy a Kage mindenféle útmutatás nélkül egyéni megbízatást ad egy idegen országban? Nem találod furának ezt a kis koszt a poharam alján? Nekem valahogy az. És cseppet sem találod furának, hogy be sem fogom a lepcses pofám?
Bár a csontrészegség állapotától még jónéhány italnyira van, már így is épp elég van benne ahhoz, hogy kínosan sokat beszéljen. Fogalma sincs, vajon melyik mondatnál kellett volna megállnia ahhoz, hogy megtartsa a nőies méltóság látszatát, de már kár is ezen gondolkoznia. De világéletében szerette üres locsogással töltenie az idejét, különösen, ha valaki volt akkora balek, hogy kérjen is belőle. Ha Yamatonak ez már túl sok Akane volt egy estére, akkor úgyis nyitva az ajtó, ha pedig nem, akkor elkönyvelheti magát egy kellemes társaságnak. Lényegében felesleges időpocsékolás ezen agyalnia. Úgy dönt, a meghívásra végül is beadja a derekát, abból még semmi rossz nem sülhet ki, ha elfogad egy italt a sráctól. Gondolatban hetykén vállat von: legalább lesz mivel dicsekednie a barátainak.
- Na jól van, de csak egyet, és nem többet. Gondolom nem akarod, hogy a Te lelkeden száradjon, hogy a lépcsőn alszok el... Egyébként... Nem igazán hasonlítasz a korodbeli konohai srácokra... Mintha olyan dolgokon mentél volna keresztül, amik még várathattak volna magukra. Mondd... Öltél már embert?
Bumm. Ilyenkor üt vissza, ha etikaórán alszik az ember. Amint ráeszmél kérdésének súlyára, zavarodottan a szájára kapja kezét, majd az ujjain keresztül dünnyögve kér bocsánatot:
- Ne haragudj. Nem úgy értettem. Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz...

Akanén látszott, hogy az alkohol már kezd hatni. Egyből felfigyelt arra, hogy nem jártam az akadémiára ez hirtelen rengeteg kérdést csalt elő a lányból én meg azt se tudtam mire válaszoljak először.
- Ninja művészet alapjait vándor ninjáktól tanultam meg. Azt nem tudom, hogy a faluban kötelező-e az akadémia, de én nem is akartam menni. Már nagyon 6 éves koromba azon munkálkodtam, hogy a kisöcséim, nem vérszerintiek, ne szűkölködjenek.
A lány elmesélte, ha csak részleteiben, hogyha a családja megtudná, hogy mit csinált Kemurigakuréban, akkor kitagadnák.
- Hogy fér bele? Gondolom a testébe van elég hely, így fér bele, vagy pecséteken keresztül. Igazából nem tartom furcsának, mert valószínűleg csak meg akart szabadulni tőlem, bár nem tudom mért. Igazából mindegy, mert egyszer úgyis én leszek a Kazekage!
A lány közben a pohár alján lévő koszról kezdett beszélni, meg arról, hogy túl sokat beszél.
- Egyáltalán nem zavar, ha beszélsz, amúgy se vagyok egy cserfes típus. Inkább hallgatni szeretem az embereket. Ebből több derül ki az emberből.
Amikor meghívtam egy kis gondolkodás után elfogadta, de csak egy kört. A lépcsőn alvásos dolgot valóban nem szerettem volna, viszont fel is ajánlottam a segítségem.
- Ha elalszol, akkor vagy ölben vagy a bábmozgató technikámmal felvarázsollak egy ágyba. - Mondtam ki, remélve, hogy az utolsó szót nem érti félre, mert nekem nincsenek olyan tervem, hogy bármit is tegyek vele. Aztán olyat mondott, ami felhívta a figyelmem.
- Nem vagyok konohai, de ezt már korábban leszűrhetted abból, hogy kazekage akarok lenni. De a többit jól látod. Szüleim születésem után nem sokkal elszegényedtek, így egy árvaházba nevelkedtem, ahonnan viszont 4 évesen kipakoltak a maga viseletem miatt. Innentől csak magamra számítva éltem túl. Már elég fiatalon kb 6 évesen tudtam azt, amit a frissen végzet genninek is megtanultak az iskolában. Homokba jelenleg el ismert gennin vagyok, de csak mert sikerült megmentenem egy híres embert és a nagyapám, aki szintén nem vérszerinti, elintézte, hogy be jussak a vizsgára, amin simán átmentem.
A lány tovább beszélt, majd hirtelen egy elég komoly kérdést tett fel, amire gondolkodnom kellett, de végül elmondtam a választ.
- Igen öltem embert, viszont én is vesztettem társat, például ez a báb egy fiatal kori barátomból készült, halála után.

Őszinte érdeklődéssel kíséri figyelemmel, amint a fiú történetének minden apró szilánkját. Bár gyermekkorában Akanét elkényeztetett kis cafatnak tartották akadémiai pajtásai, az Ő életének is megvoltak a maga árnyoldalai, noha soha sem kötötte a többiek orrára, csak legközelebbi társai - akikből ugyancsak kevés volt - vették észre az elmorzsolt könnyek szántotta kis medreket a lányka alabástrom arcán. Pedig akkor még csak nevetett volna azokon a felnőtt szemmel már apró-cseprő keserűségeken, ha tudta volna, miken lesz kénytelen átmenni a kunoichi lét során. Bár akkor már testben, szellemben edzett volt, jó pár évvel idősebb, mint most Yamato, és mégis megrogyott a vállára szakadó terhek alatt. Hiába, nem lehet mindenki egyformán erős... Ami azt illeti, a lány még a mai napig sem tudta elfogadni igazán, hogy nemesi származása katonasorba kényszerítette, amikor annyi más lehetett volna belőle. Arcán az együttérzés őszinte ráncai szántanak barázdát, amint hallgatja a homokfalusi genin történetét, és őszinte csodálattal adózik a kimért higgadtság előtt, amivel mindezt képes a tudtára adni. Mialatt hallgatja beszélgetőpartnerét, sokszor nyitja hirtelen megfontolásból szólásra a száját, hogy aztán meggondolván magát egykedvűen becsukja. A fiú is megtisztelte hallgatásával - a legkevesebb Tőle, ha ezt megpróbálja viszonozni. Az első beálló hosszabb csendben végül is elszánja magát, hogy ismét megszólaljon:
- Felesleges megjegyezned, hogy vér szerintiek-e a rokonaid, mert az igazi testvéreket nem olyan könnyen illó matériák fűzik egymáshoz, mint a vér szerinti kapcsolat. Én egész életemben vérrokonok egész siserehadával voltam körbevéve, és soha nem éreztem magányosabbnak magam, mint közöttük, ahol tényleges kötődés helyett a hagyományok kényszeres tisztelete hozta egy fedél alá az egész klánt. Tudom, hogy furán hathat egy olyan embertől, akinek világéletében mindene megvolt, de hidd el nekem: szerencsés ember vagy. Egyébként egy szóval sem mondtam, hogy konohai vagy, épp azt próbáltam hangsúlyozni, hogy a levélfalusi kis suttyók többsége nem képes ilyen érett gondolkodásra.
Kis szünetet tart, hagyja a mondatot a levegőben függeni, hogy legyen ideje reagálni a fiúnak. Rövid hallgatás után ismét megszólal:
- Nekem az első k**va nehéz volt. Hetekig csak sírni tudtam. A saját társamat kellett... Blöeehh!
A mondat végét talán már sohasem tudhatjuk meg, a gyomra már nem bírta tovább a szaké és a diétás tofu boxmeccsét, így összes tartalmát a padlóra loccsantja. Falfehér arccal nyúl zsebébe, hogy utolsó lélekjelenlétével rendezze a számla ráeső részét, plusz a takarítást, majd rekedtes, nyeldeklő hangon fordul a minden bizonnyal szebb napokat is látott Yamatohoz:
- Pedig Anyu mondta, hogy ne igyak éhgyomorra... Ne haragudj, kimegyek egy kis friss levegőt szívni...
Meg sem várva a másik válaszát, kezét görcsölő hasára tapasztva a kijárat felé veszi az irányt.

A lány néma ámulattal figyelte, ahogy mesélek neki. A lányon az is látszott, hogy mély benyomást tett rá a mesém. Valószínűleg ő is elgondolkodott a saját életén, mert amikor abba hagytam, egyből arról kezdett beszélni, hogy nem számít, ha valaki nem a vérszerinti rokonom, ha az igazi testvért nem az köti össze. Ezt már én is tapasztaltam, igaz, valódi testvéreim nem voltak. Nagyon jól esett a bókja, hogy érettebb vagyok a konohaiaknál. Aztán egy kis csönd állt be, és mivel nem tudtam erre mit válaszolni, vagyis egy annyi csúszott ki a számon, hogy szegény, majd folytatta, hogy neki nehéz volt, mert az első a csapattársa volt, de ezt már nem tudhatjuk meg milyen körülmények között, mert kidobta a taccsot. Miután felfogta, hogy mi történt kifizette a ráeső részt, majd a levegőre indult. Miután én is kifizettem a fogyasztásom a lány után indultam. Aztán arról mesélt, hogy az anyja megmondta, hogy üres hassal ne igyon. Úgy látszik én is tanultam valamit, bár nekem soha nem volt anyám, aki megmondta volna mit tegyek. A ház előtt egyből a lány mellé futottam.
- Jól vagy? Hozzak valamit inni? Mondjuk vizet?
Próbáltam hátrafogni a haját, ha megint rájön a rókakoma, akkor legalább azzal ne keljen foglalkoznia. Emelett, ha valóban okádni kezd, akkor egy bokorhoz húzom és megfogom, hogy ne essen előre.

Szerencsére nem a faluban, hanem a falun kívül várakoztál a fa tetején. Nem sűrűn szeretik, ha idegenek ácsorognak a falu főbejáratánál. De annyi volt a szerencséd, hogy Kusagakure bejáratát nem őrzik sűrűn. A mozgolódás amire a fiú figyelmes lett, csak két idős ember volt. Egy nő és egy férfi. Hatalmas szalmakalapokkal és csomagokkal a hátukon. Botjaikra támaszkodva és mosollyal az arcukon igyekeztek egyre csak előre. Ahogy telt az idő, egyre inkább gyanakodni kezdtél. Fél óra is eltelt, mire végre kedvedre való dolog történt. A szél feltámadt és a leveleket lefújta a fáról. Persze nem mindent, csak úgy szépen módjával. A lány állt előtted. Az a furcsa hajú, piercinges lány.
- Mit ücsörögsz ott!? Induljunk! Majd útközben elmondom a részleteket!
Förmedt rád, majd megfordult és elindult az úton. Jobban teszed, ha követed, különben lemaradsz.