Re: Szabad Játék (1)

**Monokūro Gouken** Vas. Nov. 18 2018, 22:03

//Tatsuno Sizu - Készenléti-őrség Kijátszás (Élményezve lesz) ||| Lévén hogy lényegében némileg a karakterem formálja a történetet, így a poszt végén átmentem kicsit mesélősdibe, de aztán ez majd változik. Nézd el nekem, hogy elszoktam a kari jellemétől, igyekszem visszarázódni ^^" //

Eljött a nap amire vártam.

Bevallom, kissé izgultam, de éreztem, hogy mit kell majd tennem, hogy mit kell majd mondanom és, hogy milyen üzenetet kell majd közvetítenem. Nem vallhatok kudarcot. Bár mindegyik gyenge és haszontalan azok közül, kik most itt állnak majd előttem, biztosra veszem, hogy a gyengeségüket erővé tudom majd kovácsolni. Akik odakint a mezőn kivetettek voltak, idebent a kötelékünkben harcossá válnak majd. Egyik alárendeltem... tanítványom sem lesz méltatlan arra, hogy a Készenléti-őrség tagjának nevezze magát. Mert akármennyire is lenéznek minket már most, teszek róla, hogy jó hírünk keljen.

[...]

Megigazítottam tengerkék, díszes, míves uchikakémat és felkötöttem kardomat.

Megjelenésemben is sugároztam azt, hogy egy vezetővel állnak szemben. Egy Őrség Főparancsnokával, a Készenléti-őrség // Taikei Főparancsnokával // Shoutaichoujával. Egy segédet is kaptam, ki segít kikupálnom őket. Azt mondták, hogy ide küldik azokat a Shinobikat vagy szerzeteseket, esetleg őröket, akik egy kis nyugalomra vágynak, így akár hétről-hétre változhat a kisegítő-oktató személye. Ez nem hinném, hogy megkönnyíteni a tanítást, de a vérfrissítés mindig jól jön. Meglátjuk, hogy mennyire lesz használható ez a helyzet.

[...]

Öt perce várnak már.

A segítőm, kit jelenleg Otokazénak hívnak, egy sorban állította őket. Egyenlőre hatan vannak, de a számuk megint csak, akár egyik napról a másikra megváltozhat. Ők az alkalmatlanok, azok, akik nem jók semmire. Akik útban vannak, akiket nem igazán lehet felhasználni. Az én feladatom, hogy kikupáljam őket, bár jól tudom, hogy a falu tényleges terve az, hogy félreállítsa azokat, akik nincsenek hasznukra. Szemétlerakatnak jellemezném ezt az egységet mindazok szemében, kik nem hisznek abban, hogy kemény munkával a legnagyobb gyengeségből is óriási erő kovácsolható. Így tehát, itt az ideje, hogy megjelenjek és bemutatkozzam.

[...]

A főépület kétszárnyú ajtaját kitárva léptem ki.

Hatan voltak, pontosan úgy, ahogyan arra számítani lehetett. Otokaze ott állt mellettük, s mindegyiküknél ott volt a teljes holmija. Ide fognak költözni. Így rendeltem el. Minden tagnak itt kell lennie, s csak az engedélyemmel térhetnek haza akkor, hogyha jól teljesítenek a héten vagy az adott küldetésen. Nem csoda, hogy szememet először a csomagok számán futtattam végig, hogy mindenkinél ott van e a kért felszerelés: minden ami a mindennapi élethez és a ninja életmódhoz szükséges lehet.

Miután felmértem a helyzetet, tekintetem elkezdett a tagokon ugrálni.

A tudtomon kívül is kerestem valakit. Jól tudtam, hogy itt lesz... Már megkaptam az aktáikat, át tudtam nyálazni az összes "gyengének" bélyegzett "senki" életét, mindent, amit csak a falu fellelt róluk. Tatsuno Sizu. Még mindig nem hiszem el, hogy ennyi lenne a neve. Sizu... Annyira könnyű és furcsa. Megláttam őt, de tekintetem egy pillanatra sem állapodott meg rajta. A kardját néztem, hogy nála van e. A sors fintora ez. Végül mégis csak azt kell majd tennie, amit mondok neki. Nem mintha különösebben érdekelne. Nem mintha többet jelentene nekem, mint bármelyik jelenlévő. Sizu aktái vagy a másik öté... Teljesen mindegy. Itt és most a küldetésem, hogy képezzem őket, hogy feladatokat vigyünk véghez. Mindenki egyenlő az én szememben.

- Üdvözöllek titeket a Készenléti-őrség Főhadiszállásán. Mostantól ez a hely lesz az otthonotok és én, Monokūro Gouken-shoutaichou leszek a ti vezetőtök. Örvendek a találkozásnak! - Egyenlőre legyen elég ennyi, lássuk, hogy hogyan reagálnak.

[Sizu tehát megkapta a levelet, hogy a Készenléti-őrséghez osztották be. Annyit tud, hogy egy újonnan alakuló Őrség, a másik három mellett. Így ez nagy dolognak számít, de az, hogy mi a Készenléti-őrség feladata, azt nem tudja, csak a nevéből találgathat. Az üzenetben az is benne volt, hogy hozzon magával mindent amire szüksége lehet, mert ide kell költöznie, ám ez elkerülhette Sizu figyelmét. Az ide költözés egy parancs magától az Őrség főparancsnokától akinek a neve ott díszelgett a kirendelési tekercs pecsétjén: Monokuro Gouken.
Sizu mikor oda ért, vele együtt másik 5 ember is érkezett. 2 lány egy 3 fiú. Tehát 3-3 arányban oszlik el egyenlőre a nemek száma. Mind furán néz ki. Mindenkinek van valami jellegzetessége, ezt ha szeretnéd kitalálhatod, hogy mik. Gouken üdvözlése után senki nem szól semmit. Csak néznek. Sizu mit tesz?]

**Tatsuno Sizu** Vas. Nov. 18 2018, 22:35

Ohh apa... látod mi lett a kislányodból? egy szerencsétlen balf*sz. Jó ezen kívül... őr. A készenléti őrség tagja leszek. Érted ezt? el tudod hinni? Nem? Ne izgulj.. nem csodálom, nekem is fura. Azok után, hogy mekkora egy roncshalmaz vagyok... ez kellően furcsa. De hát mit van mit tenni. Képzeld apa.. odaköltözöm. Elmegyek itthonról. El tudod ezt hinni?! Itt hagyom ezt a lepratanyát amit otthonomnak kell neveznem..s új helyre költözök. A tesód kiadja a szobámat, hogy távollétemben is legyen valami hasznom. Szuper, nem? De tudod apa... igazából nem is nagyon érdekel. Boldog vagyok, hogy eltűnök innen. Reggel indulok. El se hiszem... évek óta.. ez az első dolog ami miatt izgulok. Össze is pakoltam a szobám tartalmát. Tudod mi a szomorú? Hogy az egész belefért egy hátizsákba. Alig van holmim. Kicsit elkeserítő.
Gouken...annyira ismerős ez a név. Ohh tudom...ez volt az a faszi akinél aludtam meg aztán köcsögösködött velem és ki akart nyírni. Ohh.. emlékszem. De ne izgulj apa, ő jó ember... azt hiszem. Maximum meghalok a vezetése alatt, de az meg az ő hibája lesz. Ne félts apa.. már sokszor majdnem meghaltam...ez már nem fog fájni a lelkemnek.
Nagy nehezen pakoltam össze. Az összes ruhám és a fogkefém, s a tisztálkodási szereim... mind belefértek egy hátizsákba. Ez kib*szott elkeserítő de tényleg... no de hát ez van. Kicsit sem zavar. Ezzel a lendülettel dőltem el oldalra... egyenesen abba a pózba, hogy aludni tudjak. Ébresztő beállítva... minden készen áll.
Ohh apa, elfelejtettem... rothadj meg...
Másnap rendes időben felkeltem. Összekészültem, fölöltöztem. Kihúztam a szemem, s megpróbáltam nem véresre rágni vöröslő ajkaim. A lakásban még majdnem mindenki aludt. Egyedül anyám volt ébren.. már most elkezdett főzni. Elkeserítő. Rabszolgát játszik a saját házában. Magamra kaptam a táskát és kimentem elköszönni. Hatalmas meglepetésként ért eztán ami történt.. anyám megölelt, s a fülembe súgta, vigyázzak magamra. Majd magára kapta újra a kifejezéstelen befásult arcát.. mintha semmi se történt volna. Furcsa és megbotránkoztató.. de tényleg... itt valami nem stimmel..

o.o.o.o.o.o.o.o.o.o.o.o.o.o.o.o.o.o

Hamarosan odaértem a helyszínre. Rajtam kívül már öten ott vártak. Három fura fiú és két fura lány.. én vagyok a harmadik. Mi ez? Valami gyps osztag? Selejtek baszki... már értem miért kerültem ide... és Gouken..hol vagy? Heh? Nem jössz igazgatni az alávalóidat? El se hiszem, hogy mostantól engedelmeskednem kell neki. Szét fog b*szni az ideg. De nem baj... bírni fogom.. .kemény vagyok.. nem fog cserben hagyni az álcám.. nem hagyhatom, hogy még egyszer ez bekövetkezzen.
Kifejezéstelen arccal álltam ott. Rideg tekintettel néztem végig a beszédet. S megfagyott a levegő... senki se szólt.. mindenki kussolt. Én is kussoltam. De mégis vezetőnk tekintetét kerestem. Emlékszik még egyáltalán rám? Áhh.. miért emlékezne? De amúgy is.. kit érdekel ez? Mindegy...
HA tekintetünk találkozik... illedelmesen meghajolok.. és várok... várok hogy megszólaljon.. Miközben pedig jövök fel a döntött testhelyzetből egy félmosolyt varázsolok arcomra..mint aki tud valamit.. vagy el akarja hitetni, hogy biztonságban érzi magát..

**Monokūro Gouken** Vas. Nov. 18 2018, 23:23

~ Egy héttel ez előtt ~

Berendeztem az irodám.

Innen intézem majd az Őrség ügyes-bajos dolgait, innen kell majd irányítanom mindent. Semmilyen luxust nem engedhetünk meg magunknak, így ott takarékoskodunk, ahol csak tudunk. Az irodám így egyben a szobám is lett. Otokazét már jóval előbb megkaptam, mint segítőt, s amikor a kezembe nyomta az aktákat, én azonnal leültem és átnéztem őket. Már a név megütötte a szememet. A tömb legalján lévő név, s amikor belelapoztam, mindent megtudtam róla. A baj csak az volt, hogy már akkor többet tudtam, mint amiről ez a mappa mesélni tudott. Bár... Egész érdekes részletek körvonalazták ki a kis reménytelenség történetét. Tovább lapoztam a dokumentumokat.

- Biztos ebben Gouken-taichou? - Kérdezett vissza ideiglenes jobb kezem utolsó parancsomra, mire én felnéztem az akta olvasásából.

- Igen, egészen biztos. Ez lesz a legjobb mindenkinek. - Válaszoltam, majd felálltam és ledobtam az asztalra a mappát, min Tatsuno Sizu neve szerepelt.

- Akkor hát, ideköltöztetjük őket.

~ Jelen ~

A köszöntésem után síri csend uralkodott.

Otokaze sem szólt semmit, ki egy középkorú, meglehetősen tradicionálisan öltöző Ninja volt. Valószínűleg második vagy első generációs. Szerzetesnek tűnik, de harcmodora minden bizonnyal mára már vegyült. Nem sokat tudtam meg róla, csak ami szükséges: Elveszítette a családját egy vallási ügy miatt és most egy könnyebb, rehabilitációs környezetbe kihelyezett feladattal bízták meg. Tehát, segítenie kell nekem kiképezni ezeket a kölyköket.

Végignézve rajtuk egyikük sem több tizenötnél. Mindegyik nevét ismerem. Mindegyikőjük arcát elmémbe véstem. Ők mostantól azok, akikért feltétlen felelősségek tartozom. Nem vallhatok kudarcot és ehhez az kell, hogy ők se valljanak kudarcot. Így a némaság jó.
Egyszerűen csak végig söpört rajtuk a tekintetem. Láttam, ahogyan egyesek a szemembe néznek, ahogyan néhányan figyelnek, de nem szólnak. Senkin nem időztem el, még Sizun sem. Számomra jelenleg nem volt több egy katonánál. Megnyugodtam, hogy nála a holmija...

- Nagyszerű. Akkor hát induljunk el elfoglalni a szállásotokat. - Ekkor hátat fordítottam nekik és megindultam befelé.

[...]

Beértünk.

Egy két emeletes, enyhén romos, régies épület, mit felújítottak. Azaz befoltoztak néhány lyukat, tettek be új, használt bútorokat. De legalább az ágyneműket kimosták.

A földszinti terület lényegében egy zsibongó. Kanapék, asztalok, könyvespolcok hasznos könyvekkel, pihenők, kandalló, konyha és étkező rész. Itt találhatóak meg a közös fürdőszobák és mosdók is. Ez követi egy második emelet az én irodám és hálószobám van, valamint a jobb kezem, Otokaze ideiglenes szállása. Itt további könyvtárak, fegyver és eszköztárak, valamint pecsétekkel védett irattárak foglalnak helyet. A második emelet pedig természetesen az Őrség tagjait hivatott elszállásolni. Tíz szoba, mindegyik négy férőhelyes. Négy egyszerű ágy, egyetlen egy éjjeli szekrénnyel és egy ládával az ágyak végében, miben valószínűleg mindenkinek elférnek a dolgai. Legalábbis ahogyan elnéztem, senki nem érkezett óriási pakkokkal. Mindenki egy-egy kisebb táskát hozott magával. Mindenki, kivétel nélkül...

- Otokaze körbevezet titeket, majd kiosztja a szobákat. Négyen fértek el egy szobában, így egyenlőre lesz olyan szoba, ahol csak ketten fogtok lakni. Fölöslegesen nem szórunk szét mindenkit külön szobába. Miután mindenki kipakolt és berendezkedett, várok mindenkit lent a zsibongóban eligazításra. Fél órátok van. - Mondtam, majd elsuhantam a csapat mellett. Egy pillantást sem vetettem egyikőjükre sem.

[Sizu került a két fős szobába amiben így lett két üres ágy is. Egy fiúval került ide, kinek az arcát és a fejét egy fekete csuklya fedte. Ennek ellenére az arca néha-néha látszott, főleg akkor, amikor felemelte fejét, hogy kilásson a köpeny takarásából. Fehér volt a bőre, sima és rendkívül fiatalnak látszott. Ugyanakkor amikor a szobába bekerültek, nem szólt Sizuhoz. Egyszerűen csak elfoglalta az egyik ablaktól távoli ágyat és elkezdett turkálni a táskájában. Egy fekete, kézzel készített, ütött-kopott, sokszor foltozott plüssnyulat vett elő, amit egyből bedugott a párnája alá, majd leült az ágyra és az ölébe véve a táskáját, kutakodni kezdett benne. Látszólag ügyet sem vetett Sizura.

Ha a lány nem szólítja meg őt, vagy nem tesz semmit, akkor néhány perc elteltével észreveszi, hogy a fiú óvatosan ki-ki kukucskál a csuklya alól és Sizut nézi. Ám amikor a lány ezt meglátja, ő egyből elnéz és lejjebb hajtja a fejét. Ha Sizu nem szól semmit, később is észreveszi, hogy a fiú őt bámulja, ám szemeiben leginkább félénkség szűrődik ki.
Itt a bázis leírása: https://narutohun.all-up.com/t3687-a-keszenleti-orseg-szekhelye]

**Tatsuno Sizu** Hétf. Nov. 19 2018, 18:56

Senki se szólt semmit. A vezető némán pásztázta át, eléggé nyomorékra sikerült csapatát. Szeme nem akadt meg senkinek. Majd a csönd után egy hangos kiáltással jelezte... elfoglalhatjuk a szállásokat.
Lassan de biztosan beértünk a lakhelyünkre. Mindenki csendben követte a vezért. Mint a bárányok. De tényleg.. olyan személyek, akiket teljes nyugalommal lehet irányítani. Olyanok vagyunk, mint a rabszolgák, kik nem rendelkeznek szabad akarattal...
A helység furcsa volt.. egy romos épület amit látszólag felújítottak, hogy élhetően nézzen ki. De még mindig itt maradt a falakból kimoshatatlan idő dohos szaga. Undorító. Nem tudom, hogy tudja ezt bárki is elviselni. Az én lelkemnek ez sok. Több mint amennyit alapból eltűrnék. De nem én állok itt. Nem én szagolom ezt a bűzt. Ez csupán egy színjáték, ki rideg arccal nézi végig a közönsége reakcióit. Mind olyan furcsák. Nyugodtak, mégis vadak. Mint a kiforratlan gyermeki személyiségek. Selejtek. Ezt ránézésből meg lehet mondani. Mindegyiknek van valami kattja. Nekem is... bár az enyém ennyire nem feltűnő. Talán csak a sebek, s a fura soványságom... Biztos fogpiszkálónak néznek.. a leggyengébb láncszemnek... s ebben az a szomorú.. hogy ez igaz.
Hamarosan meghallgattuk a fehérhajú harcmániás szövegét. Szobabeosztás. Ezaz.. annyira vágyom rá, hogy sok idiótával kerüljek egy szobába. Bár.. őket jobban sajnálom.. hiszen velem fognak lakni..
A szakállas fószer elvezetett minket a szobákba. Én fogok a kettesbe kerülni. Csupán egy dolgot nem értek.. ha úgy is két szobát foglalunk el, miért nem osztották külön a fiúkat és a lányokat? Kiakasztó.
Én az egyik ablak melletti ágyon foglaltam helyet. S a szobatársam... ki egy fekete csuklyás, kicsit sem baljóslatú csávó volt, a tőlem létező legmesszebbi alvóhelységet foglalta el. Párnája alá egy ütött kopott nyuszit rejtett... és még én vagyok a kattos. Valószínűleg nem nőtte ki a gyermekkort. Nem nézett rám. Egyszer sem. Csak leült s táskájában kezdett el kutakodni. Én aztán nem szólok hozzá. Igazából nem is érdekel. Annak örülnék a legjobban, hogyha teljes kussban élhetnénk egymás mellett, akár a fák. De ez a gyerek... egyfolytában bámult. Próbáltam úgy csinálni, mint aki nem látja.. de nem ment. Úgyhogy inkább ügyet se vetettem rá. Kifújtam magam, majd kiszedtem táskámból a kulacsom és bevettem a gyógyszereimet. Majd pihengettem kicsit... egész addig, míg le nem telt a fél óra. Élvezni fogom az itt töltött időt. Végre nem otthon vagyok. végre nem kell félnem a folytonos bántalmazástól. Itt nyugalom lesz... vagy ha nem.. még az is élvezetesebb lesz.
Mikor letelt a fél óra, nagyokat sóhajtozva indultam el. Lent a zsibongóban, még nem volt senki... én csak vártam.. lehet túl korán ékeztem. Amennyiben vezetőn megérkezik, illedelmesen meghajolok és köszönök.. és várom az eligazítást..

**Monokūro Gouken** Hétf. Nov. 19 2018, 20:52

Az irodámban ülve nézem át újra a hat aktát, s bár semmi újat nem mutathatnak, mégis tökéletes elfoglaltság ez arra, hogy átgondoljam ami ez után fog következni.

Arra jutottam, hogy nem kételkedtem magamban, de annál inkább a beosztottjaimban. Szégyelltem magam emiatt, s egy furcsa paradox érzés lett úrrá lelkemen. Ha bízok a képességeimben és abban, hogy elég vagyok ahhoz, hogy egy szedett-vedett társaságot kikupáljak, akkor vajon miért nem bízok bennük? Képesnek kell lennem kihozni belőlük azt a használható maximumot, amit én sikernek és erőnek hívok. Ha pedig biztos vagyok magamban, de tartok attól, hogy ők minden igyekezetem ellenére is kudarcot vallanak, akkor magamban sem vagyok igazán biztos. Ha pedig kételkedek, akkor nem tudok felelős döntés meghozni. A kétely legkisebb halvány derengése is gyökeret verhet egy gyenge pillanatban, s később kibokrosodhat, elpusztíthat mindent.
Nem kételkedhetek önmagamban.

Fennáll al ehetősége annak, hogy ezek a kölykök elbuknak, de kell, hogy legyen "B" tervem. Ez egy harc, amiben semmi sem biztos. Egyik lépés sem teljesen bizonyos, minden az ellenfél reakciójától függ. Az ellenfél pedig itt az idő, a kudarc, a bizonyosság. Bizonyítaniuk kell majd, hogy fejlődtek. Ha pedig valakinél nem érek el sikert, akkor ki kell találnom egy alternatívát a győzelemre. A legkézenfekvőbb megoldás és egyben a legsötétebb, a legalávalóbb, hogy ki kell hullnia azoknak, akik minden törekvésem ellenére is gyengék és haszontalanok maradnak. A "kihullásba" beletartozik az eltávolítás, a ninja hivatásról való lemondatás, vagy akár a halál is.

Mindegyik egy bukás, de nem az enyém. Ez már csak az övék.

Ebben a szerepben én csak az lennék, aki vasmarokkal formálja az állományt és valóban kirostálja azokat a selejteket akiket az akadémia nem tudott megszűrni, vagy akik nem részesültek klánjaik által elegendő képzésben. Ha az ilyesmit nem kezdik elég korán, akkor később cseszhetjük mind...

Eljátszottam a gondolattal miközben olyan erősen blokkoló ellenérzések törtek fel bennem, hogy tudtam, nem leszek ilyen. A lehetőségem meg van erre a vezetésre, de ez nem az én hivatásom. Parancsot teljesítek és a parancs az, hogy képezzem ki őket. Mindet. Mert mindenkiben van valami, amiben jó lehet.

Letéve a kezemből az összesimított akták tömbjét, hátradőltem a székemben. Karjaimat a karfára helyeztem és mereven bámultam irodám bejárati ajtaját, s agyam vadul zakatolt.

Eszembe jutott az, hogy miket mondtam annak a lánynak. Eszembe jutott az érzet, amivel harcra akartam késztetni azért, hogy megmutassam neki, képes rá. Képes a győzelemre. Bukott volt és én meg akartam neki mutatni, hogy fel tud állni. Hogy nem kell megelégednie ezzel a nyomasztó, virágtalan létezéssel csak azért, mert újra és újra lenyesik növekvő ágait. Virágozhat, kihajthat és kiteljesedhet. Csak egy jó iránymutatásra van szüksége.

Fellelkesülésem emlékeim tengerében csupán néhány múló pillanatig tartott, elvégre a múlt visszhangjai utolértek: Nem jutottam semmire a lánnyal. Eltűnt, elment és én azt hittem, hogy sosem találkozunk többé. Akkor, az után a találkozás után levertséget éreztem. Hitem abban, hogy képes leszek kiképezni a gyengéket és helytállok majd a vezetőjükként, megingott. Tudtam, hogy jól irányítok, tudtam, hogy vezetőnek születtem, de vajon elég vagyok ahhoz, hogy erőssé tegyem őket?

Felállva székemből kinéztem irodám ablakán.

Pontosan a bejárat felőli területre nézett, még láttam az Őrség tagjainak porba ülő lábnyomait. Emlékeimben elevenek voltak az alakjaik, mind a haté. Különösen azé a lányé. A sors fintora, hogy ide került. Egy új esélyt kaptam, hogy segítsek neki, vagy talán ő kapott egyet, hogy hallgasson rám. Talán mindkettő. Mi van, hogyha ő a legkeményebb mag? Hogyha vele lesz a legnehezebb dolgom? Akkor lehet, hogy mégsem vallok kudarcot. Csak meg kell őt ismernem. Motiválásra van szüksége. Pontosan úgy, ahogyan mindnyájuknak. Hiszen valamiért ezt az utat választották, ninják akarnak lenni a falu szolgálatában. Ha okuk van arra, hogy erősebbek legyenek, akkor hallgatni fognak rám.

S azzal a lendülettel, hogy ezt tisztáztam magamban, már meg is indultam kifelé.

[Amíg Sizu várt, a fiú csak a táskájában matatott, majd felhagyott vele és megint folytatta. Látszólag nem tudta, hogy mit kellene tennie, s egy idő után már Sizut sem nézte. Talán azért mert a lány semmi újat, semmi érdekeset nem csinált és eleget legeltette rajta a szemét. Egyedül az után mozdult meg, hogy Sizu kilépett a szobából. Rögvest felpattant és utána ment, persze nem sietve, inkább csak igyekezve. Így a lány hallotta ahogyan néhány méterrel mögötte az ajtó becsukódik és kisebb, halkabb, de szapora, majd aztán lassuló lépések követik őt. Ha hátranéz, látja a szinte vele egy magasságú fiút, ahogyan zsebre dugott kézzel, lesütött kapucnival vár. Ha Sizu megindul, csak akkor követi.

Együtt érnek hát le a földszintre, se nem sokkal később utána a többiek. Nevetgélve baktatnak le a lépcsőn, két lány és két fiú. Úgy tűnik, hogy ők máris összebarátkoztak.

Az egyik fiú lenge öltözetű volt, ami azt illeti, mezítláb mászkált. Hosszú, rozsdabarna haját copfba fogta. Nagyjából tizennégy éves lehetett. A másik fiú ennél jóval fiatalabbnak tűnt. Kék szemei kirikítottak szeplői mögül, s egy elég idétlen sapkát hordott. Nála volt egy íj és egy tegez, amiben nyilak sorakoztak. A két lány pedig egy kicsit sem hasonlított Sizura. Egy sötétbarna hajú lány lármás volt, nagy szájú és láthatóan vastag csontozatú. Széles csípővel volt megáldva és már-már donga lábakkal, mi teljesen illeszkedett alakjához. Tökéletes kontrasztja volt a másik lánynak, ki karcsú volt, légiesen mozgó, halkan kuncogó és rendkívül ártatlannak látszó.

Amikor a csapat leért, egy pillanatra lefagytak. Mind Sizut és a kapucnis fiút nézték, majd egy hirtelen pillanatban folytatták tovább az útjukat.

- Tehát ti már itt vagytok? - Kérdezte a fiúsabb lány, majd lehuppant az egyik kanapé közepére.

- Kaedaaaa! - Rivallt rá az "íjászfiú" aki két kézzel kezdte eltolni a lányt. - Ne foglald már el az egészet! - Meg sem bírta mozdítani, a lány csak karba tett kézzel, alig-alig mozdulva a lökésekre, kihívóan tenyérbemászó mosollyal tetézve a helyzetet, csak tűrt.

- Nem mintha nem lenne itt még két kanapé ezen kívül. De csináld csak, úgyis masszíroztatni akartam. - Eközben a kapucnis fiú hátrébb húzódott a lármázóktól.

- Ne is törődjetek velük. Odafent is ezt csinálták. Csak akkor egy ágyért küzdöttek. - Állt Sizu mellé a barátságosnak tűnő lány. - A nevem Miyuki. Örülök, hogy egy csapatban vagyunk.

- Minek örülsz? - A kérdés a copfos fiútól jött, s ugyan a mondat önmagában egy csípős közbevágásnak hathatna, de olyan ártatlanul és érdeklődve kérdezte, hogy egy furcsa kettősség lett úrrá azokon, kik a beszélgetésre figyeltek.

- Hát... öhm... - Dadogta a lány, s jól láthatóan elvörösödött a kérdésre. - Én csak...

- Értem én. - Mosolygott a fiú és a kanapé mellől, ahol egyébként a két társ még mindig hadakozott egymással, oda lépett Sizuhoz és Miyukihoz. - Csak kedves akartál lenni. - A lány bólintott. - Megelőlegezted azt, hogy egy kedves és barátságos személy a mi Kétszeműnk. - Ahogyan Sizura emelte tekintetét, szemeiből kedvesség sugárzott. - A nevem Mizuho. Most már ne okozz nekünk csalódást jó? - S nyújtotta kezét kézfogásra.

Ha Sizu kezet fog vele, akkor érezheti a fiú tenyerének puhaságát, s azt az erőtlen "kézszorítást."]

[...]

Mielőtt leértem volna már hallottam, hogy mind a hatan lent voltak.

Kicsit elidőztem a lépcsőfordulóban, hogy halljam miről megy a diskurzus, majd amint lényegtelennek tekintettem a társalgás irányát, megindultam.

- Kérnék mindenkit, hogy foglaljon helyet. - Suhantam el mellettük, s én leültem a kandalló előtti székre, mi csak valamivel volt nagyobb a többi, a nappaliban megtalálható széknél. Természetesen a kanapékra és a fotelekre ez nem vonatkozott. - Nem azért vagyunk itt, hogy barátkozzunk ezt előre leszögezném. Mindazonáltal ahhoz, hogy megfelelő kiképzésben részesüljetek és, hogy a feladatainkat a legnagyobb hatásfokkal tudjuk végrehajtani lehetőleg sikeresen, mindehhez ismernem kell titeket és nektek is ismernetek kell egymást. De ami még fontosabb: Ismernetek kell önmagatokat. Így hát, az első és legfontosabb feladatotok, hogy írjátok le ezekre a lapokra - vettem elő köpenyem belső zsebéből hat kis tekercset - hogy miért lettetek ninják és, hogy miért akartok még mindig ninjaként élni. - Néhány ceruzát is előbányásztam amikből csak három volt, azokkal együtt dobtam oda nekik a tekercseket. Egy ceruza került a kapucnis kölyökhöz, egy Mizuhohoz és egy Kaedahoz. Mindenkinek jutott tekercs. Lássuk mi lesz. - Írjátok le amit kértem, utána pedig adjátok ide nekem a tekercseket a neveitekkel ellátva.

Fejeztem be az első feladat kiadását és vártam.

[Mivel Sizunak nem jutott ceruza, így várnia kellett, amíg valaki befejezi. Keada volt az első, de ő szinte azonnal Miyuki kezébe nyomta az íróeszközt, s mire Sizu feleszmélhetett volna, máris kettő ceruza szegeződött neki. Az egyiket a kapucnis kölyök nyújtotta lesütött fejjel, nem nézve a lányra, a másikat pedig Mizuho, aki a jeleneten nevetni kezdett.

- Nos Sizu? Válassz! - Mosolygott óriási vigyorral. Úgy tűnt jó kedvében volt. A másik fiú azonban remegett. Ha Sizu Goukenre néz, jól láthatja, hogy figyel. Jelenleg pontosan őt nézi, de a tekintete nem mond el semmit. Rezzenéstelen. Érzelemmentes.]

// kérlek írd majd le, hogy Sizu mit írt a tekercsre és azt, hogy kitől veszi el a ceruzát. //

**Tatsuno Sizu** Hétf. Nov. 19 2018, 21:27

Lefele menet a fura kapucnis lakótársam követett. Nem jött oda mellém. Nem csinált semmit.. csak követett. Furcsa. Az eddigiekből ítélve nagyon félénk... talán kicsit szorongó is.. szociális fóbia? Vagy egyszerű rettegés a világ dolgaitól? Nem tudom.. de amíg nem mutat felém érdeklődést és nem akar szóba elegyedni, addig nem is igazán az én dolgom. Nem úgy tűnik, mintha azt akarná, hogy hozzászóljanak.
Végül mind a ketten biztonságban leértünk a terembe. S alig telt pár percbe, mire egy hirtelen zsibongás csapta fel a fejét. Érkeztek. A csapattársaim. Éljen. Gyűlölöm az embereket. Mindegyik hangos volt. A fiúk ifjúk... mintha most szabadultam volna az akadémiáról. Az egyik lány vaskos, akár egy farönk.. irányításmániás. A másik pedig félénkebb.. valamit el akar rejteni. De ezt majd még meglátjuk... még majd elválik, hogy milyenek is.. rá fogok jönni... kiismerem őket, hogy a legjobb színdarabot adhassam elő.
Majd a lágyabb kinézetű lány állt mellém. Örült a találkozásnak. Melyre én csak egy kedves és szelíd mosolyt villantottam. Egy rövid de annál ideb*szóbb diskurzus játszódott le kettejük között, majd a fiúcska rám emelte tekintetét. Majd ő is bemutatkozott. Egyik furcsább mint a másik. De tényleg.
Végezetül kezet ráztam a fiúval, ki kétszeműnek nevezett. Áhh.. nem bántódtam meg. Igazából, a megbántódás már nincs a szótáramban. Elrejtettem magamban annyira mélyre, hogy még a molylepkék se találhassák meg, amelyek a lelkemben tanyáznak. elkeserítő, tudom. De semmi keresnivalója itt negatív.. vagy épp a közösség számára idegen érzelemnek.
Egy félénk, mégis barátságos mosolyt öltöttem. Arcomról a szelídség opál fénye tükröződött. Hangom lány volt és kellemes... lehet kicsit tenyérbe mászó.. de csak annyira, amennyire az ilyenek igénylik. Hangomba némi alázat is szokott. Mely egész testtartásomon meglátszott. Kicsit összegörnyedtem, hogy minél kisebb helyet foglaljak el. Pulóverem elrejtette rémesen vékony alakom, s eltakarta striáim és dalmata szerű foltjaim. Úgy néztem ki, mint egy barátságos és szerény egyén, aki még kicsit meg van szeppenve. Tökéletes. Legalábbis.. kezdetnek megteszi. Aztán meglátjuk mit kívánnak majd a továbbiaknak. Nem tűnök erősnek. Sőt.. ha rám néznek, mindannyian elhihetik, hogy képesek legyőzni.. és valószínűleg ez így is van.. sőt.. maradjon is így. Higgyenek annak aminek akarnak. Élvezzék... hogy azt hiszik, ismernek...
- Örülök, hogy megismerhettük egymást, a nevem Sizu... remélem jól ki fogunk jönni – mondtam, továbbra is mosolyogva.
Furcsán puha volt a kis kezecskéje.. és.. gyenge a szorítása... Lányos.
Hamarosan megérkezett osztagunk vezetője. Beült egy székbe én pedig helyet foglaltam egy fotelben... senkihez se akarok hozzáérni. Természetesen köszöntem.. mert hát úgy illik. A mosoly lefagyott az arcomról és helyét átvette az alázat. Majd a fehérhajú férfi ismertette feladatunkat. Ismerjük.. magunkat? De.. melyik énemre gondolhat? Hisz.. én mindenki vagyok és senkise. Én.. nem vagyok senki. Nincs önálló személyiségem. Én egy simuló kaméleon vagyok. Egy elb*szott színdarab.. egy olyan játék.. aminek sose lehet vége.
De csak képes vagyok rá.. végül is.. nem nehéz a feladat. A ceruzákból nem volt elég.. így nekem várnom kellett. A pergamentett azonban már megkaptam. Kezemmel végigsimítottam rajta.. olyan egyszerű.
oda se figyeltem.. és már ketten nyújtották nekem az íróeszközüket. Az egyik fiú, kivel kezet fogtam, vigyorgott. A másik, a szobatársam.. remegett. Mi a helyes szociális helyzet? Ohh gyermekeim.. azt hiszitek tudjátok? A havertól vegyem el? Balgák. – mosolyodtam el, majd átvettem a remegő kapucnistól a ceruzát.
- Köszönöm – mosolyogtam kedvesen és tekintetét kerestem. Majd visszanéztem a papírra s elkezdtem írni.
Miért lettem ninja? Miért vagyok most is az...? Egyszerű... Túl egyszerű..

Szüleim írattak be az akadémiára, nem volt választásom.

Mert így tudok pénzt hazaküldeni.. és egy ígéret miatt.

Tatsuno Sizu

**Monokūro Gouken** Hétf. Nov. 19 2018, 21:59

Egyszerűen reagálta le a helyzetet, ahogyan az elvárható volt tőle.
Nosztalgikus érzés fogott el amikor újra hallottam a hangját. Mintha csak erre vártam volna. De miért érdekelt ennyire? Miért forogtak a gondolataim egyszerre a csapat és a lány körül? Miért ez a kettős érzés, amit nem akarok érezni? Zavaros az egész, főleg, hogy nem váltunk el jól és most itt van. A legjobb az lesz, hogyha továbbra is távolságot tartok. Induljunk egy új, tiszta lappal. Nem mintha rövid ismeretségünknek lenne bármi nyomatéka is egyikünk életében is... Legalábbis, nagyon furcsa dolog lenne ezt hinni. Egyszerűen csak zavarja a helyzetet az, hogy már találkoztam vele, hogy megvendégeltem és megtudtam pár dolgot róla. Sejtem, hogy milyen rossz a helyzete és megmentettem őt talán a haláltól is, de egy kezeletlen tüdőgyulladástól biztosan. Kétszer is. És most itt van, megint. Harmadjára is csak úgy a semmiből.

Nem kell értenem. Tisztalap és kész.

[...]

Figyelve őket láttam, hogy hogyan alakulnak köztük a szerepek.

A kevés ceruza fontos építőköve a tanításuknak. Egy mankó számomra. A leggyengébb láncszemek kerültek egy szobába. Most pedig a ceruzák gazdákat cserélnek. Jól van.

Miután odaadta mindenki a tekercseket, elkezdtem őket átolvasni, miközben csend telepedett a társaságra. Ezt szerettem bennük. Ha jelen voltam, akkor sosem rendetlenkedtek bármennyire is képzetlen kölykök. Átfutottam minden írást. Kerestem egyet, amin végül megakadt a szemem. Ezután tértem rá csak a többire, mik ugyanolyan fontosak voltak, mégis mellékesek. Meglepőek és talán ugyanolyan szűkszavúak. Lássuk...

- "Meg akarom mutatni, hogy egy egyszerű vadászból is lehet kitűnő ninja!" - Ez az első tekercs. - "Meg akarom találni a testvéremet és így a legkönnyebb." - A második tekercs. Ez talán az egyik legszemélyesebb cél, esetleg ok. - "Erős ninja akarok lenni, hogy elismerjenek." - A harmadik tekercs. - "Szüleim írattak be, nem volt választásom. Így tudok pénzt hazaküldeni... És egy í-gé-ret miatt." - Néztem fel Sizura, s talán most először hagytam, hogy tekintetünk egy pillanatra találkozzon. - "A szüleim azt mondták, hogy legyek bátor, ezért ninja lettem." - És végül az utolsó. - "Nem tudom." - Ez utóbbi az, amitől tartottam egy cseppet. Ha nem tudnám, hogy melyiket írta Sizu, azt gondolnám, hogy ez biztos az övé. Lesznek itt még bajok. - Mit gondoltok, ki melyiket írta? Újra felolvasom őket sorrendben, párosítsatok neveket az egymás után következő hat "célhoz" miközben felolvasom őket. Felteszem mindnyájan átestetek a szükséges formaságokon és illően bemutatkoztatok egymásnak. - Néztem végig a társaságon. - Ha nem, akkor jelöljétek úgy az adott személyt ahogyan akarjátok. - Ezután már csak néhány papírlapot osztottam ki és azoknak egy-egy ceruzát akiknél nem volt. Talán így rájönnek, hogy az előző dolog csak egy kisebb teszt volt.

- Lássunk neki.

//írd le kérlek, hogy melyik cucchoz kit párosítanál. //

**Tatsuno Sizu** Kedd Nov. 20 2018, 19:43

Furcsa. Furcsa, zavaró és idegbaszó. Igazából jelen helyzetben minden bajom van. Fáradt vagyok..és túl sokat kellett társalognom..nem vagyok egy szociális típus. Legalábbis... az igazi Sizu azt hiszem nem az. Én magam.. kicsit furcsább vagyok... vagyis... nem is tudom mi és ki vagyok. Azthiszem egész szociális. Vagy.. mikor mi. Tudok kedves lenni, de egy hárpia is. Tudok mindenkivel egyenrangúan viselkedni...és le tudok nézni akár egy egész embercsoportot.. Képes vagyok szeretni és megvetni az esőt. Őszintén véleményt monani, és egyszerűen csak helyeselni. Képes vagyok... mindenre. Idomulok... egyszerű vagyok.. mint egy átlagos... senki.
Következő lépésként a fehér hajú férfi felolvasta a lapokat...s mindenki írását. Furcsa. Olyan egyszerűen csinál mindent... mintha elfelejtette volna, hogy valaha is találkoztunk. És higy kerül abból a palotából ebbe a lepratanyába? Beszéde közben arcvonásait figyeltem és memorizáltam. Ahogy a mimikái játszanak.. olyan kifejezéstelen... és mégis.. annyira kifejező.
Sok mindent megtudhatunk egy ember arcjátékából. Az apró jelekből. A csekély mozdulatokból. Olyanokból, amenyet alapból senki se vesz észre... de én.. én figyelem. Mindig. És olyan sok mindent elárul. Undort. Vidámságot. Érdeklődést. Kötelességtudatot. Felsőbbrendűséget...mindent.
Miután mint felolvasott, kérte írjuk le, szerintünk kihez tartozik. Mindenki kapott ceruzát. Tehát ez egy játék volt..egy teszt.. szép volt.
Na de lássuk...
1 - az íjas fiú
2- a lófarkas fiú
3 - a teltebb lány
4- én
5- a vékonyabb lány
6- a kapucnis fiú

Igazából nem voltam biztos a válaszokba. De tudtam.. így a legegyértelműbb mások számára.. nem igazán érdekel ez az egész... nem fontos.

**Monokūro Gouken** Kedd Nov. 27 2018, 18:14

Az életben legalább minden fekete-fehér, még akkor is, hogyha egy dolog egyértelműnek látszik.

Ám az élet sohasem ennyire egyszerű. Túl összetett és szerteágazó minden egyes mozzanat. Akár egy gondolat is formálhatja majd a színeket, s így a világ talán csak a kezdetek kezdetén lehetett fekete és fehér. Mára a sokszínű, érhetetlen és kibogozhatatlan szálak azok, mik életet fonnak a világban és jelentőséget teremtenek egy-egy ember életének. Én is így érzek most. Én is érzem ennek az egésznek a lényegét. Akármennyire is volt egyszerű a feladatom, az annyi dologból tevődik össze, annyi milliónyi kicsi szál formálja a jelent, hogy lehetetlen megmondani, hogy milyen úton haladok előre. Csak remélhetek.

Ennek ellenére egy másik érzés is gyökeret vert bennem.

A bonyolultság kesze-kusza érzetét, mi bizonytalanságot szül, olykor felváltotta egy rendkívül egyszerű érzés. Amikor is a világom egy pillanatra, egy kósza gondolatra másfelé terelődött, rögtön összeszűkült minden. A szálak színei eltűntek, megrövidültek és kevesebbek lettek. Ahogyan a világ is. Kevés jelentőségteljes dolog volt bennem ezekre a pillanatokra, s azok oly egyszerűek voltak, oly könnyen megfoghatóak, hogy magam sem hittem el, hogy csupán csak ennyi kell a boldogsághoz.

Kötelességem és személyes vágyaim harca volt ez.

Persze nem mintha kötelességem beteljesítése és a vele járó egyéb történések nem leghőbb vágyaimhoz tartoztak volna, de azok annyira képlékenyek és annyira sok dologból tevődnek össze, hogy amíg elérném őket, addigra kiveszne a színük. Mert ezen álmok felé csak az oda vezető út az, mi örömmel tölt el. Az esély, a remény, a lehetőségek, a bukásból való felállás, a győzelem édes íze és a beteljesülés önkívületi állapota, mi szépen lassan lecseng és a helyére az elégedettség félelmetes üressége kerül. Mert ha beteljesítjük azt, mire a legjobban vágytunk, nem lesz többé célunk és nem lesz mit elérnünk. Tehát, mi az, amire valójában vágyunk? Annyi bonyolult dolog s a végén nem marad semmi csak az üresség. De amikor minden csak fekete és fehér. Amikor két egyszerű dolog kell a boldogsághoz, akkor vagyunk igazán boldogok. Mert az tartós. Legyen az egy falat csoki, egy ölelés, vagy akár valakinek a társasága.

Talán pont ezt szeretem a festészetben.

Engem az egyszerű dolgok tesznek boldoggá. A festészet is egyszerű a maga nemében. Amíg nem akarjuk túlfokozni, hanem csak azt adjuk, amit érzünk közben, addig olyat alkothatok, mi maradandóan boldoggá tesz.

[...]

Olybá tűnik, hogy amíg ők az irkálással foglalkoztak, én elkalandoztam.

Bárcsak tudnám, hogy hol jártak gondolataim az előtt, hogy ebbe bizarrul ellentmondásos mélységbe kerültem volna. Bár ez most nem fontos. Már szinte azt sem tudom, hogy miről elmélkedtem, de azt érzem, hogy a furcsa kettősség érzete megmaradt, mit nem tudtam hova tenni... Amikor átfutott a szemem a társaságon, Sizura ugorva ez az érzés erősödött. De tovább mentem. Legalábbis a szemeimmel.

Csak egy kicsi kellett volna ahhoz, hogy fejemet is megrázzam, hogy kikerüljek ebből az állapotból.

- Rendben! - Álltam fel egy elhatározást követően, ami arról szólt, hogy ma már nem foglalkozok többet a kölykökkel. - Akkor ezeket most begyűjtöm és három hónap múlva felteszem ugyanezt a kérdést, ugyanebben a formában. Meglátjuk, hogy változnak e majd valamit a leírottak és a csoportosítások. - S azzal fel caplattam a lépcsőn.

[...]

Az elkövetkezendő időszakban próbáltam a feladatomra koncentrálni.

Két hetet ölelt fel a beosztottaim képességének felmérése. Két-két napomba telt míg mindenki sorra került, s valamiért azt a lányt hagytam utoljára. Nem volt jelentős számomra úgy éreztem. Kerültem a társaságát és a pillantását is ebben a két hétben. Pontosan úgy, ahogyan a többiekét is. Nem étkeztem velük és csak azzal foglalkoztam, akit éppen felmértem. Jobbára mindenkiben találtam valamit, amit meg lehet fogni és ami által remek ninjákká képezhetem őket. Persze voltak gondok... Talán pont ezért is hagytam utoljára őt.

Otokaze a felmérést megelőző nap estéjén értesítette őt, hogy reggel hat órakor jelenjen meg a bázis előtt olyan felszereléssel és öltözékkel, mintha csak küldetésre indulna. Meghagytam Otokazénak, hogy mondja el a lánynak, hogy az elkövetkezendő két nap arról fog szólni, hogy felmérjem őt és a képességeit, így készüljön fel mindenre. Lássuk hát, hogy milyen fából faragták valójában.

[Sizu ha kiér reggel hatra, akkor még pont látja a felkelő nap sárgás sugarait kibontakozni és szépen lassan átcsapni arany, majd sárgás színűbe. Percek telnek el, de senki nem jelenik meg. Fél órát is várhat, még mindig nem jön senki. Odabent pedig még nincs mozgás, mert a bentiek nyolc órakor szoktak felkelni. Ha képes és egy órát vár a megbeszélt időponttól, akkor sem történik semmi. Egy óra várakozást követően pedig nyílna a bázis főbejáratának ajtaja. Talán ideért a Parancsnok?]

// Írd le kérlek, hogy Sizu vár e addig, amíg az ajtó nyílik, vagy inkább tesz valamit közben, ami megváltoztathatja az eseményeket.

Ha vár akkor írd le, hogy mit tesz akkor, hogyha Gouken jön ki az ajtón és azt is, hogyha Otokaze a Parancsnok jobb keze érkezik.//

**Tatsuno Sizu** Szer. Dec. 26 2018, 23:12

Miután beszedte a férfi a papírokat, én csak halkan felsóhajtottam. Már most unom ezt az egészet. Semmi érdekes nincs ebben. Kit érdekel, hogy a másiknak milyen a személyisége? Kit érdekel, hogy a másik miért van itt? Leszarom, kikkel vagyok összezárva. Egyszerűen nem tud érdekelni. Mi csak azért vagyunk itt, mert a falu kivetett magából. Ennyi. Mi a púp vagyunk, s a feláldozható gyilkolótömeg. Mi megyünk, elvégezzük a feladatot és meghalunk. De kit érdekel ez? A falut nem. az embereket nem. A családunkat nem. Mi.. az emberiség legeslegalja vagyunk. A senkik.

Eztán el lettünk küldve. 2 hét. Két hét alatt a világos hajú férfi, felmérte a képességeit mindenkinek. Kivéve nekem. Basszus.. el kéne már fogadnom, hogy kapitánynak hívjam. De nem megy. Nekem ez nem fog menni. Parancsnoknak fogom hívni mindenki előtt.. de magamban nem. ÉN nem vagyok rá képes. De sajna az, aki vagyok, az de. Na de ez most teljesen mindegy. Nem érzem fontosnak ezt kifejteni. A kettő hét alatt nem volt dolgom. Mászkáltam, ettem.. de leginkább, pihentem. Élveztem a családom nélküli nyugodt időszakot. Egyszerűen, olyan volt mint egy nyaralás. Elképesztő. Régen éreztem már magam ilyen jól. Ohh, köszönöm te ítélkező falu, hogy ide küldtetek. Rettentően jól éreztem magam. Egyszerűen... nyugodt voltam. Kipihent. Éreztem, hogy felépülök... legalábbis, amennyire fel tudok.

A két hét lassan s kellemesen telt. Utána, a férfi jobbkeze lépett be, hogy szóljon, másnap reggel jelenésem van. Fasza. Semmi kedvem hozzá. Fürdés után, kellemesen elaludtam. Majd reggel fél hatkor keltem. Felvettem a fekete ujjatlan pólóm, a pulóverem, a nadrágom s cipőm. Oldalamra kötöttem katanámat, s úgy indultam el lefele. Még pont hat előtt értem le. Láttam a felkelő nap gyönyörűen izzó sugarait. Úgy melengette a bőrömet.. olyan megnyugtató volt. Csak néztem és merengtem. Olyan rég nem álltam már meg, figyelni az ilyen apró dolgokat. Olyan szép. Olyan nyugodt. Úgy imádom...

Nem jött senki. Órákkal később se. de én csak vártam. Vártam, s ott ültem. Töretlenül. Türelmesen. egész addig, míg nyílt a bázis főbejáratának az ajtaja. Azonnal felpattantam, s engedelmesen kihúztam magam. Amíg nem kell.. nem cselekszem. Várom az utasításokat... mint egész életemben...

**Monokūro Gouken** Csüt. Dec. 27 2018, 23:29

Érzések kavalkádja vágtatott keresztül rajtam, pontosan úgy, ahogyan én az Őrség folyosóin.

Nehéz Uchikakém suhogó, csapdosó hangokat adott minden egyes a csigalépcsőn megtett fordulattal. Felkavartam a levegőt lépteim nyomán, lépteim zaja pedig visszhangzott a társalgó falairól. Jómagam észre sem vettem mindezt, egyszerűen csak elvoltam foglalva saját gondolataimmal, s az így ütközött ki mozdulataimon. Ninjákhoz és Szamurájokhoz is méltatlan módon tükrözte vissza testem lelkem hevességét. Kívülről minden bizonnyal ez félelmetesnek hatott. Egy erőszakos, türelmetlen parancsnok képét festhettem. Bár ha volt is valaki körülöttem, nem vettem észre.

Megtorpantam.

Kételyek gyötörtek. Kétely mi bizonytalanságot szült, s most megtorpantam. Az előbb még oly hevesen haladtam, miközben mindvégig magammal viaskodtam. Az ajtóval, mi arra késztet majd, hogy szembenézzek valamivel, amit még nem ismerek és nem is ismerhetek. A kimondatlan érzés vagy dolog az, mi egyre inkább a hatalmába kerít. Amit azért nem mondok ki, mert nem ismerem el a létezését. Így pedig megmagyarázhatatlan marad és megüli a lelkem. Nem hagyhatom, hogy ez az utamba álljon! Más Parancsnokoknak ezer s egy dolog nyomja a vállát. A növekvő vallási fenyegetettség, a politikai nyomás, a családjuk és az embereik vele szembe támasztott elvárásaik, mik béklyóként kötik meg a kezüket. Eközben mind küzdenek saját démonjaikkal, az emberi gyarlóságuk leküzdésével. Újra és újra meghazudtolják önmagukat a "Jó" érdekében, s ezáltal őrlődnek.

Nekem csak saját érzéseimmel kellene szembenéznem, hogy teljesíthessem a rám rótt feladatot.

Ki kell képeznem ezeket a zöldfülűeket, hogy túlélhessenek. Megannyi veszély leselkedik rájuk és a családjukra is. A falura is. Talán még nem tudják, hogy mi a céljuk ezen az úton, de itt az ideje annak, hogy megismertessem velük. Ha ez sikerül, akkor motiváltak lesznek. Ha pedig nem, akkor nem ez az út való nekik. Nem vakíthat el az, mi jelenleg nem fontos. Katona vagyok, egy Vezér! Példát kell mutatnom, s mindig tiszta fejjel, tudnom kell, hogy milyen utat kell járnom.

~ Gyerünk Gouken! Te vagy a Készenléti-őrség Főparancsnoka! Viselkedj is úgy! ~

Valósággal kicsaptam a kétszárnyú bejárati ajtót, majd azzal a lendülettel, amivel végigvágtattam az Őrségen, úgy vettem az irányt egyenesen a lány felé. Ezúttal nem kételyek vetették szét lelkem és azért nem tudtam megzabolázni mozdulataim... Óh nem. Ezúttal mély elhatározottság lüktetett bennem. Újra én voltam Monokuro Gouken Shoutaichou.

- Utánam! - Adtam ki az utasítás, miközben rá sem nézve suhantam el mellette. Ahogyan megbizonyosodtam róla, hogy követ, elkezdtem gyorsítani a tempón. Fokozatosan, egyre gyorsabban és gyorsabban, mígnem rohanvást nem mentünk. Vágtáztunk az erdő fái fölött. Fel s alant, én pedig mindvégig figyeltem, hogy képes e tartani az iramot.

Végül egy kisebb folyóvá duzzadt patak túloldalán álltam meg.

- Állj! - Emeltem fel kezemet akkor, amikor elérte a folyó peremét. A mozgó víztömeg választott el minket egymástól. Én az egyik parton, ő pedig a másikon. - Jól tartottad az iramot. Mit szólnál egy küzdelemhez? Bemelegítés gyanánt. - Legutóbb nem jártam sikerrel azzal, hogy harcra bírjam őt. Lássuk, hogy most változott e a helyzet. Egyenlőre nem parancsot adtam. Lássuk, hogy mitévő lesz.

**Tatsuno Sizu** Pént. Dec. 28 2018, 00:01

Várakoztam. Kivételesen Tsuki is velem volt. Őt a fehér hajú férfi még nem látta. Mikor először találkoztunk, beteg volt.. otthon pihegett. Nem akartam kitenni gyenge immunrendszerét az esőnek s fagyoknak. A társalgóba se vittem magammal jó múltkor. Betegesen retteg az emberektől. Semmi jót nem láttam abban, hogy pánikrohama legyen. Ez azonban egy átlagos nap egy átlagos feladat. Ide természetes, hogy elkísér. Amíg nem ért ide senki, mi jól elvoltunk. Játszottunk. Tsukival könnyű játszani. Akár egy madzagdarabbal is elvan, ha úgy van. Kergeti azt simán nap estig vagy tovább. Imádom őt.
Mikor felálltam, rókámat beparancsoltam lábam mögé. Ott biztonságban lesz. Ott nem éri baj, s nem fog annyira félni se. A férfi jelent meg. Nem is köszönt. Én azonban tisztelettudóan meghajoltam. Majd azon nyomban követtem. Tsuki elég apró. Viszont hamar kifárad. Nehezen tartja még a Shinobi tempót.. még csak most tanulja. Így pulóverem kenguruzsebébe feküdt ő bele, s így követtük a fehér hajút. Egyre szaporábban lépkedtünk. annyira, hogy a végére már futottunk. Baszki.. oké, shinobi vagyok, de azoknak is a legalja. Én támogató vagyok és nem harcos. Gyenge vagyok. Lihegve s jó nehezen de szerencsére tudtam valamennyire tartani a tempót. Majd meg fulladtam.. de nem adtam fel. Nem adhattam fel. Az erdőben a fák fölött futottunk végig. Gyorsan, nehéz tempón. Borzalmas. Aztán egy kis folyóvá duzzadt pataknál parancsolt á"állj"-t a férfi. Furcsa. A víz választott el minket. Majd megdicsért. Én azonban térdemre támaszkodva, sípoló hangot hallatva kezdtem el fújtatni. Hogy is mondjam..? Jahh.. a tüdőm se jó. Nem tartott sokáig a lihegésem, csupán addig, míg Tsuki kimászott zsebemből. Ekkor egyenesedtem én fel. A férfi kérdésére belül egy undorító grimaszt vágtam. Kívül azonban teljesen érzelemmentes voltam. Lehajtottam a fejem. Újra felvettem azt az alázatos senkit, akit ez az ember akar. Neki ez kell. Látszik rajta az irányításmánia. Mégis.. annyira bizonytalan. Mintha.. belül küzdene. Kivetül arcára. Látszik, ahogy szája sarkát rángatja az ideg. Ahogy áll, ahogy fordul. Látszik a mozdulataiból, hogy valami emészti belülről. Egyszerre ideges és nyugodt. sok dolog nyomja a vállát és nagyon stresszes. Nincs akin kiélhetné magát. Nem ordít. Visszafolyt mindent. Olyan gyenge... mindent le lehet olvasni róla.
- Én továbbra se szívlelem a harcokat. De amennyiben ön így kívánja, legyen így. - egyenesedtem ki újra.

**Monokūro Gouken** Pént. Dec. 28 2018, 13:42

Ahogyan megálltam, végigmértem a lányt.

~ Ügyesen tartotta a tempót, de olybá tűnik, hogy nem elég fitt ahhoz, hogy Ninjának vagy éppen Szamurájnak nevezhesse magát. Az aktája szerint nem igazán érdeklődik a vallás iránt, talán ezt a fajta teljesítményt a Szerzetesek jobban elnéznék neki. Itt az első pont, amin csiszolnunk kell. ~ S ekkor eszembe jutott a beszélgetésünk. Minden, amit megtudtam róla, minden, amit az alatt a fél nap alatt elárult nekem. A problémái és a fájdalma. Akkor és ott együttéreztem vele, s elítéltem a mostoháját. Ez még most sem változott, annyi különbséggel, hogy megértettem a férfit, megértettem a törekvéseit. Ám ezt a lányt nem így kell fejleszteni. Egy Tantoból sosem lesz Katana és egy Katanából sosem lesz Zanbato. Ahogyan a rókák sem másznak ki kislányokból...

~ Mi?! ~ Ahogyan megláttam a kisállatot, nem hittem a szememnek. Eddig is itt volt? Eddig is vele volt? Legszívesebben azonnal kérdőre vontam volna, de visszafogtam magam. Vártam a válaszát, mit rövidesen meg is kaptam. Alig tud lélegezni. Megtartotta az alázatosságát. Még akkor is, hogyha nincs ínyére a helyzet és most biztos gyűlöl, amiért megfuttattam. Kezdi érezni, hogy mi is fog történni vele amíg ebben az őrségben szolgál. Minden nap olyan dolgok fog tenni, amihez nem füllik a foga, amit gyűlöl és amit nem akar majd megtenni. Mégis meg kell. A kérdés csak az, hogy miért? Hogy valójában tudja e, hogy miért teszi? Ha megtalálja erre a választ, akkor az megvilágítja majd célját.

- Így kívánom. - Jelentettem ki egyszerű tárgyilagossággal miközben kivontam kardomat és előre szegeztem. - Az ott is harcolni fog? Hol találtad? - Kérdeztem, miközben figyeltem, hogy hogyan viselkednek egymással.

**Tatsuno Sizu** Pént. Dec. 28 2018, 13:59

A picsába... ohh a büdös kva életbe. Ennyire azért nem lehetek gáz de komolyan. Ennyire nem lehetek szar. Baszki Sizu. Nem vagy te rokkant. Nem vagy kórházba való. Kijöttél, érted? Nem mész vissza. Kibírod. Ez itt nem a haldoklás ideje. Itt most túl kell élned. Nem szabad gyengének lenned. Erősnek kell mutatnod magad. Annál sokkal erősebbnek. Kitartó vagy én tudom. Nem halhatsz bele...érted?
Azzal egy erősebb ütést mértem mellkasomra, s a sípoló légzés abba maradt. Összerándult tüdőm egy pillanatra megfeszült, majd újra rendesen vettem a levegőt. Fellélegeztem.
"Így kívánom" -szólt a férfi. Rendben. Ez a viselkedés beválik. Jó lesz. Eztán Tsukira mutatott.
- Nem harcol. Egy nejlonzacskóban. De ez most nem lényeges- tartottam továbbra is lehajtva fejemet. Nem néztem a szemébe. Ez az alázat jele. Majd következő mozdulatommal kihúztam tokjából katanámat. Vettem egy mély levegőt, s beálltam a kezdő helyzetbe. Teljesítem amit kér. Akármilyen parancs is legyen az.

**Monokūro Gouken** Pént. Dec. 28 2018, 14:07

Figyeltem ahogyan a lány lassan összeszedte magát.

Láthatóan minden erejével azon volt, hogy ne mutasson semmiféle gyengeséget, még hogyha a teste tiltakozott is ez ellen. Díjaztam a törekvéseit.

- Tehát nem harcra használod? Akkor mégis miért van veled? - Ekkor felemeltem hangom, szemöldököm összerándult, homlokomat ráncoltam. Gyors mozdulattal nyúltam szabad kezemmel Uchikakém rejtett tárolóiba. - Az ellenségeid számára könnyű célpont! - És a meglelt shurikent már egy suhintással útjára is indítottam, megcélozva a rókát. Természetesen a támadás egyszerű, de ha a lány nem vigyáz, akkor a kisállat bánja.

Egyáltalán nem volt szándékom, hogy megöljem azt az állatot. Azzal csak aláásnám a terveimet, mi a lány képzésére irányul. De tanítanom kell őt. Nem kell sok ész hozzá, hogy tudhassam, mennyit jelenthet neki. Azzal, hogy semmi haszna és nála van, hogy egy zacskóban találta, az, hogy ennyire magába fordul, azzal mindent elmond a kapcsolatuk. Úgy érezheti, hogy ő az egyetlen barátja. Legalábbis, kötve hiszem, hogy haszonállatnak tartaná. Egyszerűen csak kedveli. Talán még szereti is. De egy ekkora gyenge pontot nem hozunk a harctérre. Itt pedig bármelyik pillanatban harcba hívhatnak miket. Az a Shuriken majd észhez téríti őt... S ha majd mégis ragaszkodik hozzá, akkor ő maga is belátja majd, hogy harcképessé kell tenni a lényt.

**Tatsuno Sizu** Pént. Dec. 28 2018, 14:21

- Egészségügyi célokból - hajtottam le a fejem. Okeee ez rohadtul nem igaz de nem lehet tudni. A kutyák is megérzik, ha egy embernek rohama lesz. Gondolom a rókák is megérzik. És ha mostanában való igaz, hogy tünetmentes vagyok, sose lehet tudni. Ezen kívül, lelki szempontból is fontos a létezése. Miatta nem kattanok be.
Láttam, amint a férfi kotorászik valamit. Láttam az arcán mit tervez. Feszültség. Matatás. Tervezés. Lábainak elhelyezkedése. Mellkasának megemelkedése. Szemének mozgása. Íriszének csillanása. Túl egyértemű. Direkt tervezte ennyire egyértelműnek?
A shuriken pár szó mellett lendült el, s indult meg kisállatom felé. Ohh, hogy nyelnéd le a kabátod... ezzel a mozdulattal ugrottam oda, s próbáltameg katanával eltéríteni a dobófegyvert. Majd fejemmel intettem rókámnak, hogy vonuljon biztonságosabb helyre.
- Az ellenségeimnek én is könnyű célpont vagyok. - mondtam - mégis élek még.
Ezzel zártam le mondandóm.
Minek kell bántani szerencsétlent? Vadparaszt.

**Monokūro Gouken** Pént. Dec. 28 2018, 14:31

Ügyet sem vetettem a kijelentésre, mégis értettem, hogy mi lappang mögötte.

A lány gyors volt, azonnal ugrott. Látszott rajta, hogy kikényszerítettem azt, amire önmagától nem lett volna hajlandó. Ügyesen fogta a kardját, még ha nehéz is volt neki. Erre voltam kíváncsi akkor is. Most pedig itt az ideje, hogy meglássuk, milyen fából faragták.

- Ez a kijelentés enyhén ellentmondásos nem gondolod? - Mosoly húzódott az arcomra. Belegondoltam abba, hogy lehetőségeket és meglepetéseket rejtegethet. Ahogyan ott áll, nem tűnik gyengének. Nincs is elbizakodva, érződik, hogy ott lebeg körülötte a vereség gondolata, de hazudik. Nem adja fel a harcot. - Visszatérve rá: én sem szívlelem a harcot, de amint látod, akadnak helyzetek, amikor szükséges. - Ekkor chakrát koncentráltam a talpamba és szélsebesen megindultam felé. Át a folyó felszínén, miközben a chakra fenntartott a vízen.

Az volt a tervem, hogy felé rontok és figyelve kardjának mozgását, az én fegyveremet úgy helyezem, hogy merőleges legyen az ő kardjára.
Tehát, el akartam futni mellette. Amikor mellé értem, mivel a fegyverem merőleges volt rá, így ha meg akarna vágni, hárítanám, s azzal a lendülettel elsuhanva mellette a hátamat mutatva felé, egyenesen a rókája felé venném az irányt.

- Ha nem harcolsz, nem tudod megvédeni! - Kiáltottam vissza, hogy jól hallja, majd üldözőbe venném a rókát. Eszem ágában sincs bántani, egyszerűen csak el akarom kapni. Meg akarom fogni, hogy megnézzem mit csinál. Az is és a lány is.

**Tatsuno Sizu** Pént. Dec. 28 2018, 14:55

Le se szarta az indokom.. még ha igaz is lenne. Baszki. Végre mondok valami jót, erre ez a hiszti van. Kiakaszt ez a férfi. Annyira inalmas amit tesz.
Tsuki életben maradt, majd el is indult elbújni. Tudom hova ment. Pontosan jól érzem. Biztonságba. Hallótávolságba, de mégse könnyen fellelhető helyre. Jó pár méterre, tőlem balra került. Amerre nem keresné épeszű ember. Egy áeokban bújt el...talán egy fa vagy egy bokor alatt. De mélyebben van, mint a talajszinten lenni szokott. Okos állat... és nem lassú..nem lesz baja. Kicsit megnyugodtam.
- Az ellenségek nem csak emberek lehetnek. - szóltam még, remélvén lezárhatom a témát. Ügyet se vetettem mosolyára. Az én hangsúlyom s tartásom... mindvégig alázattal teli volt. Nyugodt s kiegyensúlyozott. Amilyennek lennie kell.
- Ez nem harc. Ez védelem.
Nincsenek helyzetek, amikor szükséges a vérontás. Ő pusztán saját maga szórakoztatásából csinálta ezt. Nem volt kötelessége. Én meg csak védekeztem. Megvédtem valakit. De nem harcoltam. Számomra ez a két szó, teljesen más jelentéssel bír. A küzdelem..s a félelem. Más más. Küzdeni..gyűlöletből és akaratból más, mint védeni valamit.
A kezdőállásban maradtam. S figyeltem amint a férfi gyors iramot diktálva indul meg felém s fut el mellettem. Mellettem. Tsukit keresi. Ezt a balfaszt. Olyan gyerekes. Ez nem harc, ez keresgélés. Ez egy béna játék. Bújócska.. fogócska. A kisgyermekek szórakozása. Olyan mint egy nagyranőtt óvodás. Borzalmas.
Egy mélyet sóhajtottam, majd megpróbáltam bemérni a férdi helyzetét, s rohanásának irányát. Egészem addig vártam és figyeltem, ameddig le nem lassított. Ameddig el nem kezdett rám várni. Aztán indultam meg. futottam egyenesen arra, amerre az előbb említett embert érzékeltem. Erősen kétlem, hogy megtalálja Tsukit. De nem baj.
A fákon haladtam, nem sietősen...de annál csendesebben. Megpróbáltam figyelni a férfit, megpróbáltam elé kerülni. Néha megálltam, hogy újfent bemérjem helyzetét. Ha meglenne, megpróbálnám elterelni a figyelmét. Tsukitól eltérő irányba kezdenék el zörögni. De olyan apró zajokkal tenném ezt, amit egy ekkora állat hogyha elbújik csinál. Sőt, a pulcsimban maratd szőrszálakat kis szörpamacsokat összegyűjtve ledobnám. Hogy a férfi megtalálhassa. S elhinvén, hogy mekkora felfedező... indulna meg a rossz irányba. S így akarnám minél távabb vinni Tsukitól. Reményeim szerint, ő elhiszi hogy nem értem utol. Hogy nem tudom hol van. Mert én is figyelnék a rejtőzködésre. Hogy semmiképp se vegyen észre. Ohh...elegem van már most.

**Monokūro Gouken** Hétf. Dec. 31 2018, 00:40

El is vártam tőle, hogy könnyedén hárítsa a róka felé küldött shurikent.

Nagyot csalódtam volna a képességeiben, hogyha másként történt volna a dolog. Ha a penge eléri a lényt, annak beláthatatlan következményei lehettek volna. Ez egyszer s mint azt is jelentette volna, hogy nincs sok helyem vezetői pozícióba, még hogyha próbáltam is volna értelemmel felruházni a baklövésemet. Ezen gondolat ellenére egy percig sem kételkedtem magamban vagy Sizuban. Nagyobbat is kockáztattam már és akkor is vezetői képességeimre hallgattam. Most is így volt. Tudtam, hogy képes egy ilyen egyszerű, tessék-lássék próbálkozáson felülkerekedni.
Szavait azonban nem osztottam.

Hogy őszinte legyek, az első kijelentését nem is tudtam hova tenni. Mire gondolhatott ez alatt? Csak én nem láttam értelmét, vagy valóban nem volt értelem benne? Erre eddig nem volt még példa amikor vele beszélgettem, de ez itt most nem is a csevej ideje.

- Akkor hát védekezz! - Kiáltottam, majd megindultam felé. Meg sem próbált megállítani vagy támadni. Egyszerűen csak hagyta, hogy elsuhanjak mellette, pedig egyértelmű támadószándékkal iramodtam neki. Bárki megtámadt volna, legalább akkor, amikor kard-közelbe értem volna. Ő nem tette .

Miért?

Megbénította volna a félelem? Vagy talán, pont az ellenkezője? Ennyire bízott volna saját képességeiben, hogy valóban csak akkor támadt volna, hogyha én is ezt teszem? Akárhogy is: ostobaság, esetleg túl nagy vakmerőség. Ez egy hiba volt az én szememben, egy súlyos hiba. Nem tudhatta, hogy mire készülök, hogyha pedig az elhaladás csak elterelés lett volna, akkor már talán halott lenne.

Dühöt éreztem.

Többet nem beszéltem, hanem gondolkoztam. Egyszerre fogalmazódott meg bennem egy új ötlet és egy remek módja az indulatok levezetésének. Talán nem érek el nála semmit és nem ez a legjobb módja az okításának, de meglátjuk, hogy mi sül ki ebből.

Lévén, hogy a rókát nem láttam semerre, tervem, hogy elfogjam őt, csődöt mondott.

Kerestem sokfelé, de bárhol lehetett. A helyzetem csak hogy nem reménytelen volt, hogyha a kisállat felkutatása lett volna számomra az elsődleges cél. Milyen jó, hogy ez nem így volt. Chakrát kezdtem el koncentrálni a kezembe, majd amint bevetettem magam egy 10-20 méterre az erdő belsejébe, a kezemből átirányítottam a chakrát a kardomba. Éreztem, formáltam, alakítottam. Fejemben megjelent a penge formája, az azt körülvevő felvillanó, kékes színű, vibráló, pulzáló él veszélyes morajlása. Ezt a valóságban is körvonalazódó látvány követte.

- Hien! - Dörögtem a technika nevét, miközben a szóban megelevenedett Kenjutsum pusztító ereje és a kékes chakra teljesen körülvette fegyveremet. - Kaizou no iki! - Álltam fel a szamurájok alapállásának megfelelően. Abba az irányba fordultam amerről jöttem, s elkezdtem irtani a fákat.

A Chakrapenge úgy hatolt át a vaskos törzsű lombosok testén, mint forró kés a vajon. Egymás után recsegve-ropogva dőltek ki, s én mindvégig figyeltem a ferde vágásra, amivel pontosan arra döntettem ki őket, amerre én akartam. Egyik sem zuhant rám. Eszeveszett módjára vagdaltam és rövidesen a ritkuló erdős terület egy favágótelepre kezdett el emlékeztetni.

- Addig csinálom ezt, amíg meg nem állítasz! Vagy amíg a kis barátod elő nem ugrik, bár kétlem, hogy nem nyomja majd össze őt a kidőlő fák áradata! - Kiáltottam, miközben figyelve környezetemre, igyekeztem meglelni a lány tartózkodási helyét. Mert remélem, hogy követett. Remélem, hogy itt van valahol, mert ha nem, akkor újfent csalódtam benne. - Koncentrálj chakrát a fegyveredbe! Figyeld meg a kardomat, s tedd te is a tiédhez hasonlatossá a pengédet. Máskülönben a chakrahatás nélkül keresztülvágom a katanád! - Kiabáltam megint, s szüntelen folytattam a vagdalást.

Ha nem érkezik válasz vagy reakció, akkor rövidesen, miután már nem maradt a 20 méteres körzetemben kivágható fa, a talajt kezdem el vagdalni és egyes csapásaimba Doton chakrát is sűrítenék, amivel a Doryuu Taiga nevezetű technikám igencsak gyengébb, alig észrevehető, kicsinyített mását hoznám létre a csapások nyomán: A föld felszakadna és szétrepülne mindenfelé.

_________
Állapot: 97% - Gyors vagdalás

Chakratartalék: 96% - Hien [Ha odáig haladnak az események akkor a doton chakrás dolog után 90%]

**Tatsuno Sizu** Szomb. Jan. 05 2019, 22:28

Annyira gyűlölöm. Annyira gyűlölök mindent magam körül. Úgy érzem magam mint egy nyomoronc kiskamasz, aki minden miatt folyamatosan csak ontja magából a hisztit. Úgy érzem magam, mint egy nyafka tizenéves, aki csak azért gyűlöli a világot, mert tizenkét évesen szakított vele a pasija. Úgy érzem magam, mint egy összetaposott rongyszőnyeg. Mint egy fiatal lány, aki depizik össze és vissza mert nem tud mit kezdeni a hormonjaival. Úgy érzem, kívülről úgy nézek ki, akár egy hisztis picsa. Aki dacol a neki jót akaró szüleivel. Aki nem tudja megmagyarázni miért utálja a világot.. aki egyszerűen csak kiakad.. mert nem értik meg őt. De nem. Én nem ez vagyok. Én csupán ennek tűnök. Sőt.. én ez akarok lenni. egy normális ember akarok lenni. Én, önmagam akarok lenni. Erre, csupán egy a világ által megformált szörnyeteg lettem. Egy hamis színdarab. Egy kaméleon, egy papagáj. Én egy nagy senki vagyok. Valaki, aki kívül sír és elül nevet. Valaki aki kívül üvölt, belül suttog. Aki fél még önmagától is. Aki retteg az árnyékától. Valaki, aki mindent megbocsájt.. mindent csak önmagát nem. Én vagyok az, akit mindenki szeret, de ő senkit sem. Én vagyok a játékfigura, akivel mindenki azt csinál amit akar. A hófehér leenyvezett papír. Kire ráfestenek akármi szépet, amit akarnak.. majd egy kendővel tisztára s üresre törlik.. s simán akárki újrakezdheti. Engem felépítenek, s úgy rombolnak össze. Egy nagy senki vagyok. A fehér lepedő. Az üres kék ég. Én, ki várom, hogy hazatérhessek, de nem tudom hová. Én, ki elindulnék a messzeségbe de számomra az nem létezik. De nem a messzeség. Én nem létezem. Egyszerűen nem vagyok senki se. Egy összetört tükör darabja vagyok. Egy túl emberire sikerült gép. Egy túl valósághű játék. Valaki, akit a világ már elengedett. Aki senkinek se hiányzik s mégis mindenkinek. Az ki mindenkivel más, s mégis ugyanaz. Egy szépen megfestett játék. Egy fekete szín... valami, amiben minden megvan. Én önmagam komplementere vagyok. A senki. A hiperrealista műalkotás. Kívülről gyönyörű, s tökéletes.. de nincs mögötte képzelet. Nincs mögötte csoda. Nincs mögötte értelem. Nincs mögötte szenvedély. Nincs mögötte érzelem. egy képzelet nélküli alkotás. Egy egyenes vonal. egy túl modern művészet. egy felnőtt ember rajza. Amiből kiveszett az álomszerű megalkotás. valami, aminek megmondták, hogy hogyan kell kinéznie. Egy fénykép szerű rajz. Egy stilizált személyiség. Valaki, akinek nincs az életre jogosultsága. Egy nyomtatott kép, akinél kifogyott a patron. Én...nem vagyok senki... de mégis.
Bennem megbízik mindenki. De én senkiben se. Hiszen tudom, hogy az embernél nincsen hazugabb a világon. Mégis.. megtanultam óvatosan játszani. Nem sértek meg senkit. Úgy viselkedem, ahogy azt szeretik. Csípek ha azt kell, s szeretek ha úgy kívánják. Egy tökéletes senki vagyok. S egy tökéletlen valaki...
Mikor felém rohant.. nem védtem ki az ütést. Arcán megfeszült a füle feletti bőr. S szeme rám, majd mellém szegeződött. Szája megrándult. Teste megfeszült. Lába beállt, pár fokkal félre tőlem. Meg akart támadni... de.. olyan mint aki tervez valamit. Olyan, mint aki még magában sem teljesen biztos. Túl sokáig figyelte Tsukit ahhoz, hogy most erőből rám támadjon. Olyan gyorsan érkezett, amilyen tempóban nehéz előkapni s mozgatni a katanát. Ez egyszerű fizika. Erő- ellenhatás. Persze valahogy minden lehetséges. De ezzel a mozdulatával csupán megölni tudna. Amennyiben katanánk csattanna, az olyan erővel történne, hogy az enyémet hátralökné, s úgy végképp meghalnék. Ha kitartom oldalra a kardomat nagy hirtelen, a csuklóm törik el a tempójától s az ő fegyverétől. Amennyiben nem karddal támad, úgy ki tudnám védeni. De teste oldalra hajlik. Vállizmai megfeszülnek. Kezdeni akar valamit a karjaival. ez vagy kézjel, vagy kard. A kézjelek feltűnnének. Annyira el akarja terelni a figyelmem, hogy önmagára tereli. De jól csinálja mégis. Ügyes. Ha nem egy olyannal állna szemben, aki a tervek s érzelmek minden mozdulatát halálosan profin űzi, senkinek nem tűnne fel. De.. velem áll szemben. Velem, aki túlzottan sokáig játszotta meg magát. Tudom melyik ízületeim mozgassam meg, ha el akarom hitetni gondolkozom. Tudom hová nézzek, tudom mikor mozdítsam meg számban az idegeket.. tudom mit jelent az, hogy merre áll a lábam. Tudom, hogy ha egy kicsit felemelem egyik szemöldököm...észrevehetetlen módon szinte.. akkor azon az oldalamon fogok valamit csinálni. Tudom hogy mit csináljak.. ösztönösen mozgok, akár két szívdobbanás között. Tudom, hogy néz ki, ha nem értek valamit, ha gondolkozok, ha félek, ha barátságos vagyok, ha komolyan beszélek és ha hazudok. Mindennek tudom pontosan a jeleit. A legkisebb idegmozgásig. 6 éves korom óta figyelem meg az embereket. Pontosan jól tudom, mikor mit csinálnak. Mikor melyik ideg mozdul meg tudtukon kívül. Tudom, mire, hogy reagál a testük. Az emberek mind egyformák. Kiszámíthatóak.. s mégsem azok. Ezek amiket elmondtam, s csinálok statisztikák. Olyan dolgok, amiket a legtöbb embernél láttam. Vannak különleges cselekedetek. Van akinél az arc mimikája független az érzelmektől. Van akinek a levegővétele határozza meg cselekedeteit. Annyi fajta dolog van. De a tudaton kívüli dolgok, legtöbb esetben egyformák.
De én.. úgy teszek mint aki ezt nem tudja. Úgy teszek ahogy helyes. Mint aki nem számít rá, hogy megindul felé. Mint akinek lassúak az érzékei. Ha rosszul gondolkozom, meg is ölhet. De nem olyanok a szándékai. A kunait is lassan dobta. Ha meg akarna ölni, már lett volna rá alkalma. Úgy teszek, mint aki megijed attól, hogy felé mozdul... mint aki ledermed. Lefagy éles helyzetben. De az igazat megvallva.. én csak attól félek, hogy ahogy katanáink egymásnak ütköznek, megsérülök. De ő higgye csak azt, hogy lefagytam éles helyzetben. Neki ez kell. Ideges akar lenni, majd lenyugodni. Szeretni fogja tudat alatt az érzést, hogy sokkal rosszabb vagyok nála. Élvezni fogja azt, hogy az ő tanításaival válok majd jobbá. Neki ez fog kelleni. S majd büszke lesz magára. Mert azt fogja érezni, ő fejlesztett engem.
Nem vágott meg. Pedig megtehette volna. Mikor megindult, már nem olvastam ki belőle semmit. Itt felboríthatta a tervét. Kicsit se voltam biztos magamban. Sőt... lehet egy pillanatra meg is rémültem. egy pillanatra elhittem, meghalhatok. De nem így lett. Ő eltűnt én pedig vártam. Vártam, s figyeltem merre megy. Egészen addig, amíg le nem lassított. Nem tudja mit tegyen. Olyan esetlen..
Én ekkor indultam meg. Nem siettem, mégis követtem. A létező leghalkabban. Olyan neszekkel, melyeket egy állat is kiadhat. Könnyed testem miatt nem remegtek meg a fák. Nem koppantam akkorát. Mégis van annak előnye ha az ember alig negyven kiló.
Mikor beértem a férfit, csak megálltam, s vártam mit tesz. Próbáltam mindig úgy ugrani, hogy a háta mögött legyek. Minél halkabban. Ha rákoncentrál, észrevehet. De mi előnye származik abból? Jahh tudom Érzelmi. Büszke lesz magára.Tudatosul benne, hogy jobb nálam. Hogy nem vagyok képes még elrejtőzni se. Hogy egy senki vagyok. Gyenge. Tehát, nekem csak jó ha észrevesz. Hiszen, erre vágyik. Én pedig úgy teszek, mint aki azt hiszi elrejtőzött.. de tudom, hogy ha akar, észrevesz.
eztán hallottam egy ismerős technika nevet. A formázás útja. Az első Hien technika amit megtanultam. Atyaég... milyen rég nem használtam már. Ekkor kezdte el a férfi irtani az erdőt. Én pedig próbáltam előle kitérni. Nem akartam, hogy alattam is vágjon. Így megpróbáltam mögé kerülni. Majd hallottam amit kiabál. Tehát menjek elő. Ezt akarja. Rendben. Még nem vett észre.. pedig megtehette volna. Bolond, barbár ember. Majd a Hienről magyarázott. Cicavirág... ismerem, ne félj.
Eztán ugrottam csak le a fáról. A még mögötte álló fák egyikéről. Esésem könnyed, volt, mint lépteim. A fák zaja elnyomta ugrásom hangját. De nem zavart. Már észre kéne vennie.
~Hien... Kaizou no iki... ~ Mondtam ki magamban egy sóhajtás keretei között. Kezemből chakrámat az imént elővett kardomba irányítottam. s megformáltam a már sajna ismert technikát.
Támadj. Megvárom.
Amennyiben támadás érkezik, a létező legjobb tudásom szerint próbálom meg majd kivédeni.

**Monokūro Gouken** Hétf. Feb. 11 2019, 16:19

Magam sem tudtam, hogy miért teszem, de megtettem.

A fák egymás után dőltek ki. Hajszálvékony, pontos vágások nyomán hulltak alá, én pedig csak folytattam az aprítást, mígnem észre nem vettem a lányt. Ott állt, kardja izzott, s ebben a pillanatban tört fel az emlék. Valóban, már ismeri. Legalábbis, ilyen könnyedén nem lett volna rá képes használni, hogyha most tanulta volna meg. Nem lehet ennyire tehetséges, máskülönben nem lett volna az egységemben... De az emlék csak halványan derengett.

Nem várattam sokáig.

Amint észrevettem őt, máris leengedtem bal kezemet, mi eddig a jobbat támogatta Katanám markolatán. Felvettem a jellemző harci állást. Jobb kezemmel markoltam a katanát, s könyökömet kissé behajlítottam. A lány felé szegeztem a penge hegyét, bal kezemet pedig testem mellett lógattam, hogy bármikor tudjam használni. Tudtam jól, hogy ő nem fog támadni. Nem próbált meg lesből lecsapni, pedig lett volna rá lehetősége.

- Támadnod kellett volna, nem pedig felfedni magad. - Ránéztem a vibráló pengéjére. - Nem vagy tehetségtelen. Értem, hogy miért vagy itt. - Ekkor karomat szélesen magam mellé tárva indultam rohamnak a lány felé. Egy egyszerű, fentről lefelé irányuló vágást indítottam, amit valószínűleg könnyen hárít majd. Ha pengéjével akar ellenállni, akkor csak megállítani tudja, akkor pedig nyomást kifejtve rá, nem hagyom, hogy elugorjon. Mert ha elugrik, akkor a pengém tovább hatol és megvágja őt, ezért erőpárbajba kell bocsátkoznia, ami pedig kiváló alkalom arra, hogy beszélgessünk.

A pengék egymásnak nyomódó vibrálásában szólaltam meg.
- A probléma a hozzáállásodban van. Most pedig: Támadj! - Engedtem el a nyomást és szökelltem hátrébb. Ugyanazt a testtartást vettem fel, mint az imént. - Az a parancs, hogy támadj! Értetted? A legjobb tudásod szerint, mintha csak meg akarnál ölni! - Ekkor a törzsemre engedett bal kezemet felemeltem és a fél Kos kézpecsétet megalkotva, chakrát kezdtem el keringetni, hogy azt bármikor aktivizálhassam. Immáron uraltam a chakraáramlásomat, így gyorsabban hozhattam létre technikákat.

Egyáltalán nem becsültem alá a lányt.

Már megtanultam, hogy ez nem kifizetődő és mint mondtam, Ő nagyon is tehetséges. Egyszerűen csak nem egy eszköz, nem egy olyan személy, aki úgy viselkedne, ahogyan az elvárható lenne. Elvégre nem adhatnak minden áldott percben egy-egy új parancsot neki, magától pedig esze ágában sincs úgy táncolni, ahogyan a rendszer fütyül. Legalábbis eddig ezt láttam benne.

**Tatsuno Sizu** Hétf. Feb. 11 2019, 21:03

S én csak álltam ott és vártam. Vártam hogy a férfi támadjon. Arcom érzelemmentes volt. Nem tükrözött semmit. Se élelemet, se alázatot, se bátorságot. Csak álltam ott.. csak figyeltem. Nem léptem, nem mozdultam. Nem játszottam semmilyen színdarabot. Egy üres színpad voltam,aki a nézők véleményére kíváncsi és az alapján változik tovább. Vártam, amíg ez a magát elbízott valaki, nekem ront.
Láttam amint leengedte karját. Amint a támadó pozíció, hirtelen szánalomba csapott át. Tanítani akar, de mégse. Ő inkább a vezetésre, nevelésre vágyik. Arra, hogy mindenki meghunyászkodjék előtte, és behódoljon erejének. Hogy ő legyen az első.. hogy bizonyítson. De erre nem én vagyok a legjobb alany.
Hallottam okító szavait. Hallottam a mögöttes tartalmat. Figyeltem száját, ahogy a betűket formálja. Ez sok mindent elmond az emberről. Azok, akik nagy önbizalommal rendelkeznek, szépen artikulálnak.. a félénkek szája pedig mindig egy bizonyos fokig zárva marad. A vezető típusok jobban megnyomják a szavak végét, míg az elnyomottak kicsit elharapják. És még sorolhatnám. Tehát figyeltem szavait. Szememmel mereven néztem és elemeztem a férfit. Egyszerre éreztem dühöt és szánalmatat hangjában. Mégis.. egy kis remény is fellelhető volt benne. Hinne.. bennem? Hát ez bolond. Ahogy szavait formálta, lassan de biztosan körvonalazódott bennem a férfi mélyebb személyisége. Durva bizonyítási kényszer. Önmagának sem beismert gyengédség... Rémisztő ellentmondások dogoznak benne, ebben a percben is.
Nem válaszoltam neki. Nem vettem fel szavait. Nem várt választ.. érzem. Így továbbra is csak vártam.
Eztán egy egyszerű fentről lefelé érkező támadással rontott nekem. Nem véletlen. Ha gyilkos szándékai lennének, nem egy ilyen látványos ugrást vinne véghez. A célja, hogy mozgásra bírjon engem. Én pedig teszem, mit őfelsége kíván. Pengémmel hárítom pengéjét. Egy ilyen erőpróbát egyszerű hárítani. Arra kell támaszkodni, hogy az ellenfél azt hiszi, mi ellent tartunk. Egyszerű fizika. Hagyni kell, hogy a támadó annyira lenyomjon, hogy szinte mi tartsuk. Majd egy könnyed mozdulattal a föld felé süllyedni. Ezzel kibillentve őt egyensúlyából, elvenni a támaszát és kikerülni a penge elől. De eme mutatványom, ő ma nem láthatja. Benne voltam a kardfeszegetésben. Mert jó fej vagyok. Hallottam szavait. Támadásra utasított. Még szájszagát is éreztem. Karom megfeszült. Én és az erő? Fájdalom járta át karjaimat. Az egyik csuklóm egy hangos roppanással akadt ki, én pedig felszisszentettem. Erősen megszívtam fogaim a fájdalomtól.. de nem engedtem.. tudtam, hogy erre vágyik.
A férfi elugrott előlem. Támadásra utasított. Parancsolta. Én pedig továbbra is kifejezéstelen arccal, akár egy kirakati bábu, hajtottam végre amit kért. Katanámat a földbe szúrtan - persze előtte megszüntettem a technikát - Majd egy erősebb mozdulattal visszarántottam csuklóm.
Üres tekintettel formáltam meg egy pár kézjelet, majd csaptam a föld felé a csuklóm.
~Raiton: Jibashi
A villámnyalábokat próbálom a férfi felé irányítani, hátha megcsapja azt az áram. Amennyiben ez sikerül, úgy magamhoz venném kardom, s shunshinnal rohannék az ember mögé. Pengém pedig a formázás útját használva megerősíteném, s azzal folytatnám a támadásokat...
Szánalmas.

**Monokūro Gouken** Hétf. Feb. 11 2019, 22:27

Egy szót sem szólt.
Rezzenéstelen arccal nézett, s olyan üresség áradt belőle, mit még sosem láttam egy ember arcán. Olyan volt, mint egy egyszerű bábú, mit félretettek a színpadi előadás után a szekrénybe. Egy tárgynak tűnt, egy olyan valakinek, ki nem rendelkezik sem jelennel sem pedig múlttal, vagy akárcsak érzésekkel. Félelmetes és egyszerre bizarr volt. Mégsem álltam le, nem állhattam le. Most is meg tudtam róla valamit, s az én feladatom az, hogy megfigyeljem. Fel kell tárnom minden olyan hibáját minek okán ide küldték. Ám a szívem szinte összeszorult a felismeréstől. Úgy éreztem, hogy elveszítettem valamit azzal az üres arccal. Nem tudtam, hogy mit és hogyan... Furcsa érzés öntött el, mit az előtt még nem éreztem. Nyugtalanná kezdtem válni, s már szólaltam volna meg, de csak egy elfojtott hang hagyta el a számat.

~ Mégis mit akarok mondani? Semmit... Nem tudok semmit.~ Homlokomat ráncolva néztem végig amit csinál. Amikor már a földre helyezte a kezét, sejtettem, hogy mi következik. Az aktáiból megtudtam, hogy Raiton elemű, de ha ezt nem is tudtam volna, akkor a feltörő elektromos kisülések elárulták volna. Azonnal hasznát vettem leengedett bal karomnak és a chakrával felgyorsított mozdulatommal öt senbont dobtam egymás mellé magam elé a talajba. Bele állt mind az öt és számításaim szerint, elegek lesznek ahhoz, hogy fémes jellegük okán elnyeljék, felfogják a felém tartó elektromosságot.
Ha ez nem válna be, akkor is gyengítik a technika erejét, s azért, hogy ne váljék hátrányomra a Raiton jutsu, Doton chakrát szabadítva fel egy áramlást indítanék útnak a testemből a talajba. A föld jó elektromos vezető, s a Doton chakrám föld természetéből kifolyólag az áramlással megpróbálom a testemen keresztül a földbe irányítani az engem ért elektromos áramot, kvázi leföldelve magam. De csak akkor, hogyha az öt senbon nem lett volna elég a Raiton jutsu felfogásához.

Számításaim azonban nem voltak elegek.

Legkevésbé sem számítottam rá, hogy Raiton technikával fog támadni. Azt reméltem, hogy kardpárbájjal kezdünk, de ő megelőzött, így a Senbonok az elektromosság csak egy részét fogták fel. Ahogyan pedig a Raiton ninjutsu elért, már nem volt erőm és lehetőségem végrehajtani, csak részlegesen a Doton chakrahasználattal kivitelezett földelést. Másodperceket veszítettem és testem minden egyes izma megfeszült. Ez idő alatt láttam a lányt, ahogyan elkapja kardját, majd eltűnik. Éreztem a szelet, ahogyan elsuhan mellettem (A Shunshinnal nem lehet ívesen haladni, így srégen a karakter mögött kellett megjelennie, azaz mellette kellett elsuhannia) hallottam pengéje vibrálását. Azonnal lehajoltam és tenyeremet a földre tapasztottam, ezzel elkerülve az első csapást, mit ha nem teszek meg, lecsapta volna a fejem. Ahogyan pedig lehajoltam, tenyeremet a földre tapasztottam és az előbb, a földbe koncentrált Doton chakrát felhasználva létrehoztam a Doton: Doryuu Taiga nevezetű technikát a saját testem alatt.

A szélsebesen mozgó iszapfolyam gyorsan eltávolított a lánytól, egészen a farakásokig, ahol a kidőlt rönköknek csapódott én pedig átugrottam felettük és eltűntem azok mögött. Chakrát koncentráltam a kardomba és vártam egy támadásra.

- Jó vagy! - Kiáltottam oda. - Jelentősen alábecsültelek annak ellenére is, hogy az imént azt mondtam, hogy van benned fantázia. - Ezzel elárultam neki, hogy még mindig a rönkök mögött vagyok. "Gyere csak!" Gondoltam és vártam a válaszára, vagy a válaszreakciójára.

**Tatsuno Sizu** Kedd Feb. 12 2019, 18:03

Egy elfojtott hang hagyta el a száját. Azt hiszi nem tudom. Igazából.. ha nem figyelném, nem hallottam volna. De láttam, amint ajkai enyhé megremegnek. Nem hallottam.. de láttam. S ez nekem elég volt. Elbizonytalanodott. A személyiségének egy másik foka tört világra. Az a valaki, aki fél attól, hogy rosszat mondd vagy cselekszik.. ezért inkább meg se szólal. Belefullad a ki nem mondott dogokba. Tökéletes. Olyan szép példája ez az emberi viselkedés megnyilvánulásának. Az emberek annyira egyszerűek.. fenomenálisak. De ő.. összetett. A személyisége letisztult, mégis -akár egy fa- úgy ágazik szerteszét. De nem az ágai. A gyökerei. Azok a részek, amiket senki se lát. A felszín alá rejti mindet. De én látom és lassan, teljesen kiismerem..
Technikámra, mely a pillanat tört része alatt kezdett el aktiválódni, a férfi egy pár senbont dobott a földre. Nem rossz.. de egyszerűbb lett volna elugrani. Értem én, hogy menőnek akart tűnni, de minek? Lényegesen csökkentette a technika erejét, én értem. De teljesen nem védte azt ki. Lényegesen csökkentette technikám erejét, de még így is utolérték az elektromos kisülések a férfit. Vicces. Egy kis sokk érte testét. Izmai megfeszültek.. egy pillanatra lefagyott. Én pedig nem álltam ott tétován. Shunshint használva robogtam el mellette. Nem érdekelt, hogy tudja-e vagy nem. Itt ez lényegtelen volt. Kezemben fogtam a chakrával megélesített pengét, s már ütöttem is volna meg a férfi vállát. De csak a kard lapjával. Nem vágnám meg.. még ha ez csak játék, akkor se bántok senkit okvetlenül.
Semmi se úgy sül el mint vártam. De a harc ilyen. Azért is utálom ennyire... legtöbbször kiszámíthatatlan. Megremegett a férfi alatt a föld..s csúszott egészen a farakásokig. Idegbaszó. Ott nekicsapódott a rönköknek. A fehér hajú ember átugrott azok tetejére, majd el onnan és pofázni kezdett. Elárulta magát, hogy a rönkök mögött van. Majd támadásra buzdított. Nem parancsolt. Nekem aztán ennyi elég is volt. Nem egy teljesen tökéletesen alázatos valakinek a személyiségét fogom felvenni. Egy kicsit dacosabb lány leszek. alaki, akit nem ugráltathat, mégis megbízható. És ha kell cselekszik. De nem vesz részt értelmetlen dolgokban.
Nem mozdultam. Vártam egy kicsit majd ott leültem törökülésbe, kardomat pedig magam elé vettem, majd a pengét a földbe szúrtam és azon támaszkodtam. Ez a megfelelő lépés, az idomításhoz.
- Nem vagyok harcos. Ennyi felesleges erőfitogtatással is megelégszem. Köszönöm a párharcot. - mondtam továbbra is üres arccal.. érzelmek nélkül.

**Monokūro Gouken** Kedd Feb. 12 2019, 18:32

A helyzet az eddigi küzdelmeimre emlékeztetett.

Mint egy jó katona, fedezékben megbújva vártam az ellenfelem lépését. A cél mindegy volt, a lényeg a küzdelem. Az ok persze lényeges minden egyes párviadal során, nem beszélve az életre-halálra vívott küzdelmeknél. Ha nincs okod a harcra, akkor felesleges fegyvert rántanod. Ám okot mindig lehet találni. Az ok egyenlő a céllal, és bár - ahogyan már említettem - a cél mindegy, ha már ölre keltél, de amíg ez nem történt meg, mérlegelned kell. Ha nem érdemes harcolnod, akkor le kell térned a harc ösvényéről. Itt és most azonban fontos szerepe volt a harcnak.

- Akkor mi lennél?! - Kiabáltam oda, majd felálltam a rönkök mögül, hogy kitekintsek. A látvány letaglózott. - Ezt remélem nem gondolod komolyan! - Ordítottam rá és felszökelltem a rakás tetejére. - Ezzel megsértesz. Megsérted az ellenfeledet. Lebecsülöd! - Torokhanggá torzultak szavaim. - Ez egyenértékű azzal, minthogyha győzedelmeskedőként a földön rúgnád! - Vicsorítottam felé, hiszen olyan harag tombolt bennem ezt látván, mint nagyon kevésszer életem során. - Ez a harc fontos! Okító! Egy harc során rengeteg mindent megtudhatsz az ellenfeledről! Megértheted őt, tanulhatsz tőle! - Kézpecsétek formálásába kezdtem és hatalmas mennyiségű Doton chakrát kezdtem el a környezetembe iránytani. Közvetlenül a talajba, a rönkök alatti területre.

A jelek a Kígyó kézpecsétjében értek véget, majd újra kezdtem.

- Öntelt vagy! Eljátszod a hülyét, mint aki nem érti azt, amit mondok neki csak azért, hogy ellenállhass! - Másodpercekig tartanak a kézjelek, ugyanazt a sorozatot ismétlem. - Válaszolj: Miért vagy az Őrség, a ninják, a falu katonáinak kötelékében, hogyha nem vagy hajlandó küzdeni vagy tanulni! Ha a rendszeren kívül akarsz állni?! - Teszem fel a kérdést vészjóslóan, s a kézjel megint a kígyóban állapodik meg. Testem remeg, érzem a felgyülemlett energiákat.

Alig bírom visszafogni őket, de egyenlőre várok a válaszára.

A kibontakozó helyzet akaratlanul is ismerős érzéseket ébreszt bennem. Emlékeket, melyek nem is oly' régről derengenek. Az egész kialakult szituáció ugyanaz, mint ami akkor ott a Klánbirtokon volt... Ugyanabba a hibába kezdek esni.

_________________
Állapot: 80% - Áramütés, Fizikailag leterhelő a ch használat ezen foka.

Chakratartalék: 55% - Technika + a kikoncentrált Doton chakra.

Ajánlott tartalom