Kameko Yamato

//1 éves bővítmény, hogy mi történt velem eddig. Jutalmat nem kérek érte, csak azért írtam meg, hogy újra tudjak játszani//

Fáradtság, sok stressz, enyhe elmebaj. Sokan ezeket indokolnák a cselekedeteimért. Azért a cselekedetért, amiért öt holttest van elterülve a szobában. Egyiküknek a szíve van átszúrva, a másiknak a keze van levágva, az egyik társuknak a feje. Nem nyújtanak szép látványt, de a világ se az. A világ, amiben sok ártatlan ember meghal. A világ, amiben nincs igazság. A világ, amiben élnem kell. A világ, amiben az hiszik már jó ideje, hogy halott vagyok.
Egy éve nem adtam életjelet magamról. Nem mozdultam ki a bázis területéről, nem mentem el a faluba. Keresni meg hiába kerestek, mert csak a beavatottak tudják, hogy hol van ez a hely. Így nem is nagyon volt kapcsolatom a külvilággal, amitől halottnak nyilvánítottak. A hírek hamar bejárták a világot a kannibál haláláról, talán még Hidanékhoz is eljutott.
Csak az a lány nem hitt a híreknek. Ő járt fel-alá addig a környéken, míg meg nem talált. Ő hozott mindennap ételt nekem, annak ellenére, hogy volt mindig bőven a bázison. Ő mesélte el nekem a falu híreit, még akkor is mikor nem voltam kíváncsi rájuk. Ő volt az egyedüli személy, aki valahonnan megtudta a születésnapom időpontját és felköszöntött. Ő volt az a személy, akit már kezdtem barátként kezelni, amit évek óta nem érdemelt ki egyetlen egy ember sem. Ő az a személy, aki nincs már többé.
Az öt ember megölte. Ők voltak azok, akik elkapták. Ők voltak azok, akik először megverték. Ők voltak azok utána megkínozták. Ők voltak azok, akik kés ragadtak és elvágták a torkát, miután nem volt hajlandó információt elmondani rólam. Ők voltak azok, akik voltak olyan ostobák, és elmondták nekem mindezt.
A kardom pedig volt az, akit, a legelsőt szíven szúrta. A kardom volt az, aki a másodiknak elvágta a torkát. A kardom volt az, aki a harmadiknak pedig tőből levágta a jobb kezét. A kardom volt az, aki a negyediknek átszúrta a torkát. A kardom volt az, aki a legutolsónak pedig levágta a fejét, miközben az félelmében felkiáltott.
Én pedig voltam az, aki utána a földre rogyott, és olyat csinált, amit lassan egy évtizede nem csinált: sírt. Sírtam a fájdalomtól.
Attól a fájdalomtól, ami előtört belőlem a hír hallatán. Attól a fájdalomtól, ami tudatosította bennem, hogy miattam halt meg Ő. Attól a fájdalomtól, ami nem akart múlni és egyre jobban öntötte el a testemet. Attól a fájdalomtól, ami miatt álomba sírom magamat.
Látom az arcát. Látom, ahogy örül mikor először megtalált. Látom, ahogy örül, amikor átadja a születésnapi ajándékomat. Látom, ahogy örül, mikor megettem a reggelijét, amit készített nekem.
Végül az arca elkezd halványodni. Bármit is próbálok csinálni, egyre halványabb lett, végül teljesen eltűnt.
A nap sugarai ébredtem fel, ahogy betöltik a szobát. Egy másodpercig reménykedtem benne, hogy az egészet csak álmodtam, de ekkor meglátom a hullákat. Ismét elönt a fájdalom, de már nem olyan erős, mint tegnap.
A fűzfa szomorúan néz vissza rám, mintha őt is megviselnék a történtek. Ez volt a kedvenc fája. Mindig, míg nem keltem fel, ez alatt üldögélt. Sokszor még képes volt később visszajönni, csak azért, hogy alatta ücsöröghessen. Ez alatt mesélt a bátyáról. A bátyáról, akit egyszer én mentettem meg. A bátyáról, aki később viszont meghalt. Állítólag még hasonlítok is rá. Emiatt is látogatott meg. Ezalatt a fa mondta, hogy engemet tekint az új bátyjának. Ez alatt van most a jelképes sírja neki, meg énem egy részének, aki vele együtt halt meg.
Bepakoltam mindent, ami kellhet. Tekercseket, fegyvereket, élelmet, ruhát. A többi dolgot mind otthon hagytam. Végül magam mögött hagytam a bázist, később a falut is, végül az országot.
Egy év. Ennyi idő telt. Ennyi idő telt mióta vándorolni indultam. Ennyi ideje van a halálának az évfordulója. De nem csak ezeknek. Ugyanis ennyi éve változtattam meg a nevem, és lettem Kazunari. Vagy ahogy az emberek emlegetnek a Vándor Kazunari.

Rövidke, de ami benne van szerintem ellensúlyozza ezt. Nincs is nagyon mit hozzá fűznöm szerintem rendben.

MEHET A MENET