Chen Yuen Lung

**Chen** Kedd Márc. 05 2013, 13:29

Név: Chen Yuen Lung
Ország: Hontalan
Rang: Civil
Kor: 17
Nem: Férfi
Felszerelések: színjátszáshoz való kellékek, festékek, jelmezek, egypár használati tárgy, mind egy méretes zsákban a hátán.
Kinézet: nem túl hosszú sűrű barna haj, átlagos magasság, kissé sovány az életmódjának köszönhetően, ruházata, és amúgy általában az egész megjelenése rendezett, tiszta. Első látásra utazónak néz ki, mert hát azt is teszi mióta csak él. Könnyed ruhákat visel legtöbbször, nem szereti a hideget ezért téli tájra, vagy téli évszakban járó környékre nem is megy.
Jellem: Mézes mázos beszédével próbál mindenkit levenni a lábáról, ez nem csak a játékára igaz, hanem az egész életére. Mivel nincstelen, ezért csak másokra támaszkodhat, ehhez pedig könnyen el kell nyernie a bizalmuk mellett a pénzüket is. Szeret szerencsejátékozni, eme hobbi a legfőbb okozója az életmódjának is.

Előtörténet:

A történetem már akkor megkezdődött mikor még meg sem születtem. Egy aprócska kis falu a Rizsföldek országában, amiről természetesen senki nem hallott, nem hogy tudta volna merre is van. Nem kell nagy dologra gondolni, nem akarták az itt élők titkolni kilétüket, csak olyan jelentéktelen is volt a bő tucat összetákolt kunyhóból álló falunak is alig nevezhető település, hogy nem vettek tudomást róla az emberek. Rablók, bűnözők nem jártak a környéken sem, mert hát mit lehetett volna innen ellopni. Egyedül a falu által termelt rizst, ami így is olyan kevés volt, az itt élők minden egyes falatért megdolgoztak, de akármit is tettek csont és bőrök maradtak.
A napok mindig ugyanúgy teltek. Tavasz, nyár, ősz, tél, csak az időjárásban különbözött. Az emberek napfelkelte előtt keltek, és végezték saját kis mindennapi munkájukat, ki a földeken dolgozott, ki otthon, más elfoglaltságuk nem is nagyon volt. Mire lement a nap, visszatértek házaikba, és aludtak másnap hajnalig. Az egyszerű élet boldogsággal telt, nem kellett félni, nem tudták mi az irigység, mert nem volt mit irigyelni, nem veszekedtek, nem harcoltak, és szinte semmit sem tudtak a nagy világi dolgokról. Ezért és volt nagy meglepetés az idegen ki bebotorkált a faluba.
Ugyanolyan nap volt, mint a többi, ébresztő utána a munka, ám mikor az emberek saját dolguk után siettek, egy sérült nőt pillanthattak meg a falu felé botorkálva. A meglepetés nem a legjobb szó rá mit is éreztek az emberek. Fogalmuk sem volt mit is tehetnének, a falunak még vezetője sem volt, nem kellett eddig. Pár percig szemeztek egymással az emberek, meg a sérült nő. Mikor végre egy földműves kilépett a tömegnek is alig hívható csoportosulásból, és odasietett a nőhöz. A nő utolsó erejét is felemésztette a séta, és aléltan borult az őt elkapó férfi karjaiba. Na innen már kissé homályosabb a tudásom.
Annyit tudok a férfi az apám volt, a nő pedig az anyám, sokáig ápolták a faluban, míg végül felépült. Az anyám elmondta, hogy ő az ország egyik nindzsája, és egy közelben történt harc alatt sérült meg. A hónapok alatt, amit itt töltött egymásba szerettek apámmal, és szépen mondva a szerelem gyümölcse én magam lettem. A születésem után az anyám már nem akart visszamenni harcolni, úgyis mindenki halottnak hitte, hát itt maradt nyugodt békés életet élni a falunkban.
Az én életem sem volt más mint az itt élők többségé. Korán keltem, iskola nem volt így anyám tanítgatott erre-arra, de nem nagyon figyeltem csak, ami érdekelt. A nagy világ ami körülveszi ezt a kis porfészket, az mindig érdekelt. Az össze szót mit csak kiejtett száján agyam éhsége felszívta, és még hat éves sem múltam el máris hosszú barangolásokra indultam a világ körül. Természetes még nem fogtam fel, hogy ez csak pár kilométerre van a falutól, de akkor még hatalmas felfedezőnek éreztem magam. Ahogy nőttem anyám több dolgot is megtanított nekem, mint amire tényleg szükségem lett volna.
Ezeket ő a nindzsa nélkülözhetetlen kellékeinek hívta. Akkor még nem tudtam mire is lennének jók ezek, de lassan ahogy egyre jobban mélyültem el bennük, rájöttem mire is használhatom. Első mit a fejembe vert A láthatatlanság köpenye volt, nem tudtam mire is lenne jó, míg el nem értem a tíz éves kort. Akkorra már rájöttem a nyitjára. Csak egy takaró, vagy köpeny kellett hozzá, és máris annyit ehettem amennyi csak belém fért. Az ablakba kitett hűlő édességek, vagy a kamrába elrejtett finomságok nem voltak biztonságba előlem. A gazda ki nehezen kuporgatta össze a kis javait pedig csak a fejét forgathatta merre lett gyomra leendő tartalma. És ez csak az elindítója volt a hosszú csínyek sorának. A tranformációs technikával, minek fejembe verése anyámnak egy hosszú ősz tincset okozott, könnyítette meg legjobban az életemet. Csak a szomszéd bőrébe kellett bújnom, vagy éppen az egyik háziállatéba, és máris ki-be járhattam akárhol, akár még a tulajdonos orra előtt is. A tanulás utáni első napokban úgy éreztem szétdurranok, a sok tészta, és finom tojás után, amit legurítottam torkomon.
Ám minden jónak egy idő után vége kell hogy legyen, a falu értetlenül állt a dologhoz, senki sem tudta ki lehetett az a szellem, ki dézsmálja az éléskamrákat. Ám sajnos mint ahogy elején, most sem tartozott anyám magához a falu kollektív tudatához. Azonnal kiszúrta a félszeg mosolyomat, és következő rablóportyámon rajta is kapott. Azt hittem hatalmas erővel rendelkezem, de közelében sem voltam anyám tudásához. A szó szerinti fülön csípést még ki is bírtam volna, de az azutáni veréssel már más volt a helyzet. Apám markos ember volt, tenyere akár egy sütőlapát, és akkora pofonokat tudott adni, majd lerepült a feje az embernek, és egy-egy ilyen tasli után, még hetekig csillagokat látott az ember. Így sajnos magam kárán tanultam meg a dolgot, hogy nem kellene saját érdekemben használni a technikákat. A következő években újra csak az egyhangúság maradt társrészem. A vérem forrása egy időre elapadt, de amit anyám génjei adtak nekem, azt nem lehetett örökké elnémítani.
Már a tizenötöt töltöttem be, mikor újra kezdtem érezni a késztetést. De nem ám a ínycsiklandozó falatok, hanem a csábító pillantások, a darázs derekak, és a telt ajkak vonzása hatott rám elemi erővel. Anyám tanításai kapcsán már elég jól elsajátítottam a Klón Technikát, és a Testhelyettesítő Technikát, aminek kapcsán belekezdhettem életem következő szakaszába. A mérges apák, a vérbosszút forralt bátyjaik elől való bujkálás, na meg a forró csókokkal fogadó lányok, kik minden energiát, vagy veszélyt megértek, bármennyit is áldoztam rájuk. Anyámnak köszönhetően akár egyszerre több lánynál is próbálkozhattam, és mégsem buktam le. Ám ez még mind kevés volt, ahhoz hogy néha-néha rajta ne kapjanak. A fejvesztett menekülést segítette a klónjaim, mik következtében többszörös látás szindrómát kaptak az apák, vagy éppen a testhelyettesítő technika, mivel megannyi ütést, vagy éppen pofont sikerült elkerülnöm.
Végül a nagy szerelmek közepette rájöttem igazi hivatásomra. Mikor nem akartak meglincselni a falusiak kicsinyke tréfáimmal szórakoztattam őket. Itt egy elhagyott madzag, vagy egy vicces tréfa, és a hasukat fogták a munkában megfáradt emberek. Mert hát a kétkezi munka nem az én műfajom volt. Amiért szintén kaptam apámtól, de végül egy év alatt csak belenyugodott, ha munkára nem is tud befogni, de legalább jó kedvre derítem az embereket… mármint amikor nem éppen üldöztek, mert valamelyik lányának csaptam a szelet. Így lett hogy hónapok alatt a trükkök lassan kész színi előadássá álltak össze, vagy éppen gyönyörű látványvilággal ajándékozhattam meg a kedves közönséget. Mert hát azok voltak, igaz oly kritikusok mit máshol soha nem tapasztalhattam. A legnagyobb gond a kicsiny faluval volt, mert hát egyszer mit bemutattam azt megjegyezték, és minden előadásra újabb és újabb parádéval kellett előállnom, mert hát a szórakoztatás az első, a műsornak pedig mennie kell, bármi is történjék.
Így hát képességeim határára értem, nem tudtam újabb szemkápráztató csodával előállni, vagy éppen újabb tréfát kiötölni, bármennyire is igyekeztem. El kellett kezdenem ismételni magam, mely hamar unalomba fulladt, így a renomémon folt esett. Nem maradt más hátra a legokosabb embertől kellett segítséget kérnem. Anyám csak mosolygott mikor látta hatalmas problémámat, de segített. Egy technikát mutatott mellyel újra a rivalda fénybe kerülhettem. Ám nehéz volt, nem is kicsit, meg is szenvedtem minden másodpercét, mire elé állhattam új műsorommal a közönség elé. A bábmozgató technikával, és egy kis előkészülettel sikerült ami eddig még nem. A sok gyakorlás, és a külvilág torz megismerése volt az mi kihúzott a bajból.
Olyan fergeteges showt varázsoltam a falum elé, hogy csak kapkodták az állukat. Itt tűnt fel egy soha nem látott állat, ott egy gyönyörű szép virág egyik kedvesem mellett, hogy után még grandiózusabb látvánnyal kelljen szembesülniük. Az egész porond mozgott a kezem alatt, mintha csak egy csodálatos zenemű lenne. És mire befogadhatták volna az egész varázslatot, újra csak eltűnt az egész, és én kitikkadva, lihegve mintha csak egész nap keményen dolgoztam volna, fogadhattam a dicséreteket. Szüleim büszkék voltak rám, olyat tudtam adni a falunak, amit nem sokan. Álmokat, amiket nem csak képzelhettek, de szinte meg is érinthettek, és én boldog voltam. Azt hittem az esti látogatások hoztak ennyire lázba, de már tudom az öröm, amit az embereknek okoztam, mindennél jobban esett.
Mire betöltöttem a tizenhatot, a véremmel már nem bírhattam. A vándorlás sok más álommal egyetemben felülkerekedett félelmeimen, és csak a lehetőségekkel teli világot láttam magam előtt. Csak egy intéssel köszöntem el családomtól, és barátaimtól. Lábaimat kapkodva vetettem bele magam, a kicsiny ország útvesztőjébe, hogy újabb rajongókat, és szerelmeket keressek. Még semmit sem tudtam a világról, hát még a nagyobb városokról, és az ott található szörnyűségekről, de gyorsan, és ami a rosszabb fájdalmasan tanultam. Ilyen dolog a szerencsejáték, mert mit falujában szórakozásból játszottak, a világ nagy részén már igen csak kemény pofonok járnak egy-egy bakiért, vagy ahogy a világ legtöbb táján hívják tartozásért.
A kis trükkjeim semmit sem érnek, így bármit is akartam erővel megoldani nem sikerült, más nem lévén a lapítás és az átverés maradt az osztályrészem. Városról-városra jártam pénz, és szinte minden nélkül, amit kellett szép szóval, vagy átveréssel szereztem meg, ha bármire szükségem volta egy-egy előadással szórakoztattam a nézőket, és máris volt vacsorameghívásom, vagy még ennél is több. Éhezni már nem éhezek, és bajba is egyre ritkábban kerülök, a rendfenntartó szervekkel néha még mindig összeakasztom a bajszomat, de hát ezek ritka esetek, és akkor is csak pár hétig kell elvonulnom. Vagy egy kedves hölgyismerősöm könyörög ki, vagy az előadásomból összekuporgatott pénzből váltom ki magam. Egy szóval jól élek, és ami még fontosabb oly sok újdonságot látok, hogy le sem tudnám írni. Mégis haladok tovább, a többi ország felé, hogy mindet láthassak, és tapasztalhassak, amíg csak vérem forrása fel nem hagy, és újra le nem telepedhetek.

Hinata Szomb. Márc. 09 2013, 10:41

NYAAAAAAAAAAAAAR neked!

Nem leszek szigorú és szadista sem Razz

Nos szóval érdekes történet ilyet mostanában még nem olvastam. Hát agyon dicsérni nem foglak, csak annyit mondok csak így tovább.

Minden esetre: "A bábmozgató technikával" ez Sunagakuréra jellemző technika így elméletileg édesanyád Szél országába valósi. Aki képes bábokat irányítani chakra fonalak segítségével nem lehet neki elemi chakrája. Kérlek ezt jövőben majd vedd figyelembe. Ezt azért írtam mert annak ellenére civilként tünteted fel magad vándor ninjáközé kelene sorolni. Lévén, hogy tanultál jutsut.

ELŐTÖRTÉNET ELFOGADVA Smile

Ryu: 1500

Chakra: 100

Előtörténetben szereplő alap E szintű ninjutsukat tüntesd fel az adatlapon. A bábos technikát nem szükséges külön felírni. Elég ha annyit írsz valahova, hogy bábhasználó.

Chen Yuen Lung

Chen Yuen Lung

Re: Chen Yuen Lung