Chen Yuen Lung

**Chen** Csüt. Szept. 19 2013, 06:20

…és Chen megteremté a bábot.

Erdő sűrű mélyén, természet lágy ölén. Énekes tünemények reppennek fel az ágakról, ahogy a vadorzó elcsörtet mellettük. Piciny állatkák bújnak meg bozótos mélyén, üregek biztonságában. Csak kedves szemeiket meresztgetik a külvilág felé. Ki olyan botor, hogy meg meri zavarni az erdő békéjét. Milyen szörnyű lény lehet az ki félelmet kelt az mindenkiben, aki mellett elhalad.
Hirtelen minden elhal, csak a halk zihálás marad, és az érthetetlen motyogás. A veszély elmúlt, legalábbis úgy látszik. A féltő szülők igaz még mindig rejtegetik magzataikat, de már kezdenek elő merészkedni. A nap fényesen süt, a levelek suhogása kicsikarja még a legkövültebb szívek csodálatát is. A természet zenél, talán ez az ,ami lecsitította a meggyötört lelket is. Hát ellen lehet-e állni a csodáknak, melyet csak a világ nyújthat.
Még szép hogy nem. Az állatkák újra előmerészkednek. Nincs itt veszély, csak keserűség, mit a könnyed játékossággal lehet legkönnyebben elmulasztani. Ugribugri kis nyuszik anyjukat követve ugrándoznak a réten. Ki-ki pajkosságától függően rohan ki a tisztásra, a virágtenger közepére. Hogy egy-egy nagyobb bukfencet követően az ég felé küldhesse a föld ajándékát. Szellő játszik az adománnyal, virágszirmok reppennek mindenfelé, míg csak egy meg nem állapodik egy rózsaszín (vagy sárga ezt nem tudom biztosan) orron. A gazdáját tüsszentésre ingerelve.
Fatönkön ül, kendőjét lebegteti a kellemesen meleg szellő. Kecses kezével megvakarja az említett orrot, de ez már nem segít. Éktelen trüsszentés szakítja fel újra a világ szövetét. És mindenkit megdermeszt egy pillanatra. Nyuszik játék közben állnak meg, a fán a mókuska torkára szalad az édes falat, még a túzok is összehúzza magát, pedig eddig csak kellette magát, széttárta szárnyait. A betolakodó hamar ráeszmél, újra csak rosszat tett. Engesztelés következik, a része akar lenni a varázslatnak, különben kiveti magából, és soha nem fogadja vissza.
Búskomor gondolatok már a múlté. A látvány, mit egy szem is alig bír befogadni megdobogtatta szívét, és lelkét. Egy életkép mit még fel fog használni, de addig is ütemet, dallamot kell adni a káoszba, hogy szabályozható legyen. Emészthető az egyszerűbb lelkeknek is. A tökéletes szerszám erre a kicsiny kis furulya. Most előveszi övéből, először a szellő kezd bele. Hosszú szólam kezdődik, éles akár a hegyek csúcsa és olyan magasan is kezdi. Mindenki felfigyel az idegen hangra. Megborzongat, és mégis hívogat. Apró fülek kezdenek hegyeződni a rengeteg közepében. Fák levelei megrezzennek, ütemet váltva a dallamban, a magas hangok mélyebbre váltanak. Hosszú elnyújtott él helyett most rövid trillák kezdődnek. Madarak ingerelve csatlakozásra, és a büszke begyek bele is mennek a játékba. Kicsiny tüdők szívják teli édes levegővel magukat, hogy rájátszanak a terjengő dallamokra.
Már nem idegen. Egybeolvadt vele, ahogy a patak folyik a hatalmas folyamba. Ám mégis ahogy beleér megváltozik hozzáad valamit, és más felé irányítja. Nélküle kevesebb lenne, vele pedig megváltozik. A dallam már nem csak kelteget, de irányít is. Ám tökéletlen, ahogy a világ is. Mindenkinek kell hozzáadni valamit, különben örökké így marad, soha nem lesz jobb, vagy élvezetesebb. Madarak éneke, bogarak ciripelése, levelek zizegése, távoli vad fához való dörgölőzése, végül a furulya édesbús hangjai. Csodálatos kakofónia, mégis messze még a tökéletesig. A nyuszik tudják ezt, méretes lábaikkal nagyokat dobbantanak. Először csak egy-egy bátortalant, majd ahogy a dallam körülfonja máris játékosabb lesz.
Ki eddig nem vett részt, most megteheti. A tisztás teli élettel, és varázslattal. Csemeték játszanak a dallamban, táncot lejtenek, ahogy elragadja őket a ritmus. Jobbra-balra pörögnek és bukdácsolnak. Most nem számít, hogy ki milyen fajba tartozik, ez a nagy egész természet. Ezt a művész is érzi, szemei kutatólag jár körbe. Meg megállapodik mindenen, a bogarak lomha táncán a fű között, a madarak fenséges reptén, a távoli suta pipiskedő járásán. Míg a szíve fel nem fedezi a tökéletlenségben az akarást. A lepke szárnyalása, a meleg napfényben. Kicsit fel, kicsit le, mégis halad ahogy ő szeretne. Virágról-virágra száll, csodálatos műremekeit néha megbillegteti, hogy mindenki lássa ékét. Apró súlyától a virág szirmai megbillennek, de kitartanak, míg a hosszú nyelv lefetyeli a nektárt. Ez kell hát az igazi művésznek a kellem, a báj, a kecsesség, mely férfiben igazán nem található meg. Csak holmi égi tüneményben, mit nőnek hívunk.
Újabb toppantás hívja fel a figyelmét. Gömbölyű nyuszik, kerekded idomaik, méretes lábakkal. Nem ügyetlenek, mégis a földön hempergőznek, elő golyóvá alakulva fordulnak meg újra, és újra. Édesek, és cukik, mosolyt csalnak az ember arcára. Ez csak játék, és a végletekig ki is élvezik. A növényeket elnyomják, de senki sem kárhoztatja őket érte, még csak kicsik, még csak bolyhosak, és aranyosak. Ahogy a fekete nózijukat, mindenhez hozzányomják, hogy megismerhessék a világot. A felismerés egy szupernova erejével robban a művész agyába.

„Ez kell hát”

Övből éles szerszám kerül elő, már senki sem figyel az idegenre. Azt hiszik közülük való. Oly egyszerű lelkek, nem érzik meg az ok, okozat összefüggéseit. Legalábbis még nem. Komoly árat kell fizetniük majd ezért. Az első vágás egy tapsifüles fejét veszi, még három pusztul el a könyörtelen kezek által mire a természet észbe kap. Farkast engedett a nyáj közé, védtelen a fenevad ellen. Csak a fejvesztett menekülést mi megsegítheti őket, ám nem mindet. A nap már jócskán haladt mire tucatnyi állati tetem fekszik a tisztás közepén. Tucat nyúl, és színes madár, egy suta és megannyi apró vad, adta az életét önkénytelenül. A penge még vértől csöpög, mikor birtokosa felvágja az élettelenek testét. Szakad az ín, ereszt a hús, különválik a bőr, mint valami őrült gyermek, ki meg akarja tudni mi is rejlik az állatok belsőjében. Pár perc és már ég a tűz, serceg a zsír, a bőrök, inak kifeszítve száradnak, hogy végül már régi birtokosukra se emlékeztessenek. A megannyi szeretetre méltó állatra már nem emlékeztet semmi, csak a családjuk tudatukban élhet. Keserűséget érezhetnek, de tenni már nem tudnak ellen. Az ember, és vágyai közbeléptek.
Tű gyorsan szalad a friss bőrben. Újabb, és újabb darabok kerülnek össze. Míg tíz tojásra hasonlító bőrgolyó nem lesz belőlük. Erős drót köti össze őket, és mint valami emberi torz más úgy fekszik most a füvön. Már első ránézésre is nevetnékje van az embernek, hát még ha életre is keltik. Botladozva, esdekelve, jár kel a világban, mindenki szájára mosolyt csal, vagy legalább egy elrejtett vigyort, akár csak régi énjük. Pontosan célnak megfelelő, és már senkit sem érdekel milyen árat kellett érte fizetni. Kész Tukó.
Selymes leplek, színes tollak, megannyi könnyelműség, mi csak női szemeknek csábos. Vörös, sárga, zöld, kék, lila… a szivárvány összes színe. Puha akár az igazi selyem, szép akár maga a nap, és lágy esésű mint a legmagasabb vízesés. Ez lesz a tökéletes pár, az oldalborda, mely kecses, szép ívű, és teli kellemmel, bájjal. Gyors mozdulatokkal a számtalan anyagból egy lesz, hol csak pár öltés, hol igazi sereg tartja össze őket. Végükön színpompás tollak vannak felfogatva, hogy a látvány tényleg fenséges legyen, mert hát mást nem lehet mondani erre a lebegő csodára. Pille.
Két új alkotmány húzódik meg a sebes léptű hátán. Sietnie kell a karaván már messzire járhat, sok időt töltött de minden pillanatát megérte. A művek kézre valóak, csodálatosak, már csak a megfelelő színdarab kell hozzájuk, hogy másik is gyönyörködhessenek benne.

Pályázat célja: Az első bábjaim megalkotása (vásárlása)

Deidara Pént. Szept. 20 2013, 22:09

Nagyon szépen fogalmazol, de azért helyesírási hibák előfordultak itt-ott. A végét pedig szerintem elkapkodtad. Ettől függetlenül szép alkotás, ötletes és hangulatos, felírhatod magadnak a két bábot, már ha nevezhetjük őket így. Arra a későbbiekben viszont figyelj, hogy ha már kicsivel komolyabb dolgokat pályázol meg, akkor valamivel hosszabbat kell írnod (minimum 1200 szót a szabályzat szerint). Extra jutalom: +4 chakra.

Chen Yuen Lung

Chen Yuen Lung

Re: Chen Yuen Lung