Szabad Játék (2)

Jiraiya Vas. Szept. 14 2014, 13:40

A Játékosok Itt a Játéktéren való elhelyezkedésüktől és az ott futó kalandjuktól független játszhatnak, találkozhatnak, harcolhatnak más játékosokkal, viszont nem mehetnek Küldetésre, nem rombolhatnak Falukat, nem kelthetnek Zűrzavart és nem vonhatnak be más NJK-at, csak mértékkel. Voltaképpen az Élmények és a játéktér szabályait szem előtt tartva kell itt is játszaniuk. Az itt lezajló események nem tehetőek megtörténté a karakter életében!

Ezeken kívül megkérünk minden játékost, hogy ne nyisson saját Témát egy-egy Szabad Játék lebonyolítására, hanem a már meglévő Témákon belül játszatok. Az sokat segít általában és átláthatóbbá teszi a játékaitokat, hogyha adtok egy nevet a játékotoknak és minden posztotok elejére ezt a nevet odabiggyesztenétek.

**Sasaki Haru** Csüt. Szept. 25 2014, 21:10

//Junpei//

Kissé megörültem annak a hírnek, amikor meghallottam, hogy csereprogram keretében átutazhatok egy másik országba. Ez nagyon fellelkesített, ugyanis manapság olyan nehéz elmenni egy másik országba, csakis akkor, hogyha küldetést kapunk és akkor is megszabott ideig lehetünk távol. Most valószínű, hogy ez a csereprogram heteket, vagy akár hónapokat is felölelhet. Az persze már húzósabb volt, hogy megtudtam, Konoha az a falu, amelynek segítenem kell, amolyan "ismerjük meg egymás kultúráját, vagy egymást" címszó alatt, ez azért érdekes, mert eléggé messze élünk egymástól, szóval maga az utazás telik majd bele pár napba, ezzel egyidejűleg pedig olyan leszek, mint egy másnapos zombi.
A lelkesedésem azonban nem hunyt el, ugyanis új barátokra tehetek szert, és azt tehetem, amit szeretek: segítek. Manapság az élet olyan nehéz lenne más emberek nélkül, hiszen egyedül senki sem tudja megoldani a maga problémáit. Én pedig szeretek mások arcára mosolyt csalni azzal, ha segíthetek neki, de úgy is, ha nem kell segítenem, s máris mosolyog.
Még ezen a szép reggelen útnak is indultam, persze nem egyedül, voltak kísérőim, ugyanis rosszul nézne ki, ha elnyelne a föld, vagy éppen magával ragadna a természet. Azt nem tudom, hogy más is lesz, aki csereprogram keretében tart oda, legalábbis rajtam kívül nem igazán látok senkit se. Biztosan lesz valaki, aki majd segít eligazodni, hiszen még sosem jártam Konohában, bár ha jól emlékszem, egyszer útunkba vettük, de időm nem volt feltérképezni.

Pár napba beletellett, mire megérkeztem Konohába. Furcsa volt a látvány, vagy legalábbis maga az idő, mert ellentétben Kumogakurével, itt naposabb, s mindent sokkal tisztábban látni. Meg is csodáltam még menet közben is; a kapun átengedtek, amint igazoltattuk magunkat, leginkább engem, hiszen a továbbiakban én leszek az, aki ellátásra szorul és legfőképp megfigyelésre. Az alapos munkálatokba beletartozott a Hokage értesítése is, valamint a számomra kijelölt lakás felkeresése, amiben minden bizonnyal egyedül leszek: még jó, hogy ez megengedhető.
Amint a másfél óra intézkedéssel készen is lettünk, már nem volt számomra más hátra, minthogy körbevezessem magam, legalábbis felfedezzem a falu nyújtotta lehetőségeket. Kissé persze nem számoltam azzal, hogy egyedül vagyok és egyedül minden nehezebb. Így visszatértem a Hokagéhoz, hogy kis segítséget kérjek, hiszen ezért vagyunk, hogy segítsünk egymásnak.
Lassacskán benyitottam az irodájába.

**Hyuuga Junpei** Csüt. Szept. 25 2014, 22:18

Hűvös volt reggel, de nem lehetett mit tenni ellene. Az véneknek elvárásuk volt velem szemben és ezt teljesítenem kellett, ha esett ha fújt. Az edzés kezdetét vette, s míg én kint a birtokon végeztem a napi rutint, addig ők mind a meleg teájukat szürcsölték meleg házaikban, miközben engem kémleltek.
Bal karomat kinyújtottam magam elé, míg jobbom magam mellett volt, majd egy erőteljes csapást mértem tenyeremmel az előttem álló gyakorló oszlopra. A gyengéd ököl minden Hyuuga harci stílus alapja, ezért is szükséges az, hogy tökéletesre fejlesszék bennem. Fárasztó az egész napos edzés, nem beszélve arról, hogy minden egyes ütés után egyre jobban sajog az ember keze, azonban mindég volt valami ami inspirált engem. Hinata-sama és Hanabi-sama minden nap eljöttek mellettem, hogy üdvözöljenek és kitartást kívánjanak nekem. Eme pár perces gesztus mindég feldobta a napomat és erőt adott, hogy folytathassam, azonban a mai valamilyen okból kifolyólag elmaradt. Ahelyett, hogy meglátogattak volna engem, egy postagalamb repült felém és az oszlop egyik karjára szállva csak arra várt, hogy átadhassa az üzenetet. Megtöröltem homlokomat, majd miután kicsit leráztam magamat, átvettem az üzenetet, melyről kiderült, hogy a Kage küldte.
- Egy üzenet nekem címezve Tsunade-samatól? Na ez sem épp mindennapos dolog, lássuk mit ír. Miután széthúztam a vékonyka papírdarabot, megláttam mit is akar pontosan. Jelenésem volt előtte, ami minden bizonnyal egy úja küldetés kezdetét fogja jelenteni. - Ezt nem igazán értem. Épphogy elkezdtük a gyorsított fontharcosi kiképzést, máris egy küldetésre vezényelnek minket? Talán a frontra? Nem, az túl korai lenne. - Sok értelme nem volt a találgatásnak, csak akkor tudhatok meg többet a dologról, ha magát a Hokaget kérdezem meg róla. Össze is szedtem az edzőeszközeimet, majd engedélyt kértem a vénektől az edzés elhalasztására miközben a levélre hivatkoztak, bár legszívesebben azt mondták volna, hogy folytassam az edzést, a Hokageval szemben még ők is magatehetetlenek voltak, így hát bólintottak egyet, én pedig már indultam is a rezidencia felé.

Az ajtaja előtt megálltam egy pillanatra, mert idegesség lett úrrá rajtam, bár kin ne uralkodna el bárminemű félelem ha a lehetséges feladatok között a fontvonalra menetel is szerepelne. Nyeltem egy hatalmasat, majd rögvest utána bekopogtam, majd az engedélye után beléptem a szobába.
- Hivatott Tsunade-sama?! Kérdeztem, miközben illedelmesen meghajoltam előtte. Ő csak legyintett egyet kezével, miközben az asztalán lévő irathegyekben bányászott.
- Igen Junpei! Egy feladatom lenne számodra, amint megtalálnám azt a papírt... Pedig esküszöm az előbb itt volt a kezemben...- turkált közben jobbra is, balra is, de csak nem találta azt az iratot amit keresett, majd végül egy nagyot csapva az asztalra, felállt tőle és egyenesen rám nézett - mindegy is, elmondom neked szóban... Hallottál már a nemzetek közötti csereprogramról? Úgy tűnik Kumogakure egy shinobiját küldte el hozzánk, hogy beilleszkedjen közénk és többet megtudjon rólunk. A legjobb oldalunkat szeretnénk nekik mutatni, ezért esett a klánodra a választásom. Te leszel a felvigyázója és egyben az elszállásolója is. Azt szeretném, ha mindent megmutatnál neki amit csak tudsz. A feladatod az, hogy élvezze az ittlétet! Remélem érthető voltam és az is világos, hogy ezen esetben nem tűröm el a bukást! Mindenféleképp meg kell mutatnunk Kumogakurenak, hogy még mindég az a nemzet vagyunk akiben bízhat és vállvetve együtt harcolhat.- Mondandója ezzel véget ért, engem viszont szavai kővé dermesztettek, ugyanis szavaiból azt lehetett kivenni, hogy rajtam múlik Konoha és Kumo kapcsolata. Ááá, nem raktak rám hirtelen nagy felelősséget, dehogy... Minden esetre legalább a frontra nem küldtek ki.
- Értettem. Megteszek mindent, hogy jól érezze magát otthonunkban. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy ki ő, illetve hol találkozok vele? Esetleg elé kell mennem a Villámok országá... Kérdésemet kopogtatás zavarta meg, Tsunade pedig csak elmosolyodott, majd beinvitálta a kint várakozót.

**Sasaki Haru** Pént. Szept. 26 2014, 15:41

//Junpei//

Beléptem, amint úgy véltem, megkaptam az engedélyt, majd magam mögött ugyanolyan óvatosan bezártam az ajtót. Előbb körbenéztem, mert egy személlyel több volt idebent, mint amikor megérkeztem. Még időm sem volt mindent szemrevételezni, mert Tsunade-sama meggátolt ebben.
- Ő itt Sasaki Haru, Kumogakure shinobija. A továbbiakban a te gondodra bízom - kissé mérgesen nézett, vagy legalábbis inkább komolyan, lehetséges, hogy azért, amiket az előbb mondott, hogy jól vésse az eszébe mindazon szavakat, melyek ezelőtt elhagyták ajkait.
Én magam pedig most már kaptam egy kis időt, hogy megfigyeljem azt a fiút, akinek a gondjaira lettem bízva. Persze nem igazán szoktam felületesen megvizsgálni azokat az embereket, akikket szemben állok, mivel az vagy túl feltűnő lenne, vagy beteges, ez éppen a helyzettel adódik, ebben az esetben pedig feltűnő lenne, ha nagyon megbámulnám. Inkább csak a szemeire koncentráltam, amiről máris le tudtam olvasni, hogy egy itteni klán tagjával van dolgom, mégpedig egy Hyuugával. Ha ezt nem tudnám, akkor furcsa lenne és szembeötlő, hogy rendellenesen világosak a szemei.
Megengedek magamnak egy biztató mosolyt, végülis nem tudom, hogy ő minek venné, ha nem biztatásnak, ez esetben lehet egy kedves köszönés is.
Bár a nevét még mindig nem tudom, biztos vagyok benne, hogy nem csak arról van szó, hogy ő vezet körbe, de szinte a mindennapjaimat is vele fogom tölteni, ezért Tsunade-sama nem hiába nem mutatta be, hacsak nem azt akarja, hogy ő maga tegye meg ezeket a lépéseket. Minden ismeretség forrása egy mosollyal kezdődik, majd egy névvel... azokat az eseteket kivéve, amikor harcról van szó. De én most nem harcolni jöttem ide, hanem felfedezni valami újat, s még az is lehet, hogy saját magamban is felfedezhetek olyan rejtett titkokat, képességeket, melyek mélyen egy zárt ládában vannak bennem elhelyezve, és testem zugaiban kavarognak keresve elmém világosabb bugyrait, hogy majd a felszínre törjenek.
Nem tudom, mire várok, talán arra, hogy Tsunade-sama elindítson minket az úton, vagy arra, hogy újdonsült "párom" mutassa nekem az ösvényt.

**Hyuuga Junpei** Szomb. Szept. 27 2014, 15:41

Kopogást követően az ajtó lassan nyílni kezdett, az agytekervényeim meg egyre jobban dolgozni kezdtek. Rengeteg kérdésem volt az illetővel kapcsolatban, fiú-e vagy lány, öreg vagy fiatal, genin vagy éppen jounin. Amire hirtelen gondolni tudtam, az egy középkorú chuunin férfi sötétebb kontúrú bőrrel, valamint világos szőke hajjal. Valamiért ha Kumogakure lakosságára gondoltam, mindég ez volt az alap férfi forma ami a szemem előtt lebegett, azonban ez hamar szilánkjaira tört. Egy lány sétált be az ajtón, kinek haja nemhogy világosszőke volt, hanem egyenesen rózsaszín. Amit még röpke pillantásom alatt észrevettem, hogy haja hosszú és tökéletesen ápolt. Még fiú létemre is meg tudtam ezt állapítani, bár nem is csoda, ha a vének egyfolytában azzal tömik a fejem, hogy a Hyuuga férfiaknak a haját hosszúra kell növeszteni. Szinte napokat tudtak erről a témáról beszélni, de én magam sose egyeztem bele, hogy a mostaninál akár egy kósza centivel is hosszabb legyen.
Gyorsan összekaptam magam, majd újra ránéztem, hogy ezúttal illedelmesen bemutatkozzak, azonban mielőtt megtehettem volna ezt, a lány egy varázslatos >mosolyt< öltött az arcára, amitől hirtelen megcsuklott a nyelvem és elég viccesre sikeredett a nevem.
- Huufa Jupei... Akarom mondani Hyuuga Junpei vagyok, örülök a találkozásnak! Mondtam miközben illedelmesen meghajoltam a vöröslő fejemmel. *Barom... melyik az a retardált állat aki elrontja a saját nevét a bemutatkozáskor? Most vagy azt gondolja, hogy valami gyp-s retardált állatra bízták rá vagy talán még annál is rosszabbat. Szépítenem kell ezen de azonnal...* Futott végig a fejemben a gondolat, majd miután egy fél lépésnyit közeledtem a lány felé, folytattam a beszédet. - Bocsáss meg a botlásomért, de a mosolyod hirtelen még a szót is belém fojtotta. - nem volt rossz, talán még a lánynak is tetszik ez a mentés, főleg, hogy én is előkaptam szebbik mosolyomat.
- Na jól van, elég lesz most már ebből! Nem érek rá egész nap, úgyhogy haladjatok! - Kiáltott ránk Tsunade és szó szerint kiebrudalt minket a dolgozószobájából. Egy pillanatig még tétováztam, de hamar magamhoz tértem és elkezdtem a feladatomat mint kísérő.
- Tehát Sasaki-san. Szerintem először menjünk el a Hyuuga birtokra, hogy lepakolhasd a holmijaidat. Utána ha nem vagy túl fáradt, körbevezetlek Konohában. Ha nincs semmi ellenvetése, akkor el is indulok séta tempóban a birtok felé.

**Sasaki Haru** Szomb. Szept. 27 2014, 16:15

//Junpei//

Láttam, hogy a fiú éppen nyitná a száját, hogy bemutatkozzon - valószínűleg -, de ezt elég viccesen tette meg, ugyanis félresikerült a neve. Ez engem csak megnevettetett, nem tudtam, hogy ennyire zavarbaejtő tud lenni a mosolyom. Ami azt illeti, eddig senkit sem hozott zavarba a mosolyom, helyette boldogabbá tette, ha szomorú volt, de még azon esetekben is, amikor nem.
Idővel ezt meg is jegyezte, hogy mindez a mosolyom miatt történt. Nem tehetek róla, általában minden emberrel ilyen kedves vagyok, nem nézhetek rájuk gonoszan, az furcsa lenne és pszichopatának tűnnék, de ahhoz jobban illene egy vörös haj, esetleg vörös szemek. Na, az már tényleg maga lenne az ördög, mint aki a vesztőből szabadult.
- Én is örülök, Hyuuga Junpei - megint mosolygok, mindezt persze azután teszem, hogy bocsánatot kért. Állításom nem csalt, miszerint egy klán tagja, erről tudom, hogy jó megfigyelő leszek, de van még mit finomítani ezeken a képességeimen.
Tsunade-sama persze nem tűrte az előtte történő ismerkedési folyamatot, így kiküldött minket, amit nem is bánok, mert igazság szerint magamtól nehezen tudtam volna megmozdulni. Pont erre a szóra vártam, hogy meginduljak, mivel kicsit feszélyezve éreztem magam, s ami bizonyos, hogy a továbbiakban sem tudom, hogy fogom venni egy idegen társaságát. Persze könnyen barátkozok és könnyen megismerem az embereket, ha ők is engedik, s én is engedem, de mindenhez idő kell. Annyira nem vagyok felszabadult rögtön, hogy elsőre odategyem magam. Majd elválik, társamtól is függ, hogyan érzem magam. De nem hiszem, hogy lenne valami, ami megrendítene abban, hogy mindig mosolyogjak és vidám legyek.
Junpei felajánlja, hogy először pakoljam le minden cuccomat a birtokukon, én pedig beleegyezek egy bólintással. Közben mindvégig mellette haladok, hagyom, hogy vezessen, ugyanis nem vagyok jártas, nincs a tenyeremre rajzolva Konoha térképe.
- Hívj nyugodtan Harunak - még mindig szokatlan, hogy formailag köszöntenek. A legutóbbi küldetésemen is furcsa volt, hogy magáznak, de ezt szóvá is tettem, nem vagyok társadalmilag rangos, hogy különösebb figyelemmel irányuljanak felém.
- Ami azt illeti, tele vagyok energiával, szóval nyugodtan ki is találhatsz olyan programokat, amik lefárasztanak - nevetek fel jóízűen. Nem tudom igazán, hogy ezt mire mondtam, de tényleg tele vagyok adrenalinnal, amit valahogy ki kell adnom, ha este aludni szeretnék.

**Hyuuga Junpei** Vas. Szept. 28 2014, 16:13

Bár a tempó lassú volt, még így is hamar megérkeztünk a birtokra, talán azért mert kissé ideges volta, talán mert az út alatt végig csendbe voltam, nem tudom. Minden esetre, direkt nem akartam beszélni, hagytam, hogy nézelődjön, hisz az idő tökéletes volt, a nap kellemes meleget árasztott a környékre, a fényét is csak az utcák mellett ácsorgó fák levelei törték meg. Levelek közt rejtőző falu, egy olyan hely ahol a növények és az emberek tökéletes harmóniában élnek egymás mellett. Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint az a bokor, ami mellett éppen elhaladtunk. Egyszerre díszítette az utcát valamint otthont is adott egy madárcsaládnak akik énekükkel tették kellemesebbé a környéket. Magukat az épületeket is meg kell említeni, hisz a különlegesek lehetnek, egy másik faluból érkező számára, kinézetük és kialakításuk és eltérhet a megszokott Kumoi épületektől. Habár az épületek többsége nem tért el a szokásos geometriai formáktól, azon belül is a tégla, négyzet és a kör alakoktól, mégis szépek voltak hála a buja növényzetnek melyek az ablakokat, tetőket, vagy éppen a bejáratokat díszítették.
Az épületek mellett elhaladva, azokat egy hosszú alacsony fal váltotta fel, mely oldalán a Hyuugák címere ékeskedett. Maga a fal elég hosszúra nyúlt, és sajnos a bejárat nem épp hozzánk esett közelebb, így még koptathattuk a lábunkat, ez van ha az ember családja túl nagy birtokot ural.
A kapuban már ékes fogadóbizottság várta a Kumoi kunoichit, ráadásul nem is akármilyen, maga a klán főága valamint a vezetője is odakint várakozott az érkezésünkre. Amint odaértünk hozzájuk, egy illedelmes mély meghajlással köszöntem "családomnak", mire ők mosolyogva Harura néztek és beinvitálták őt. Nem mindennapi dolog, hogy egy idegent ilyen szívesen lát a klán a falain belül, ezt az is mutatja, hogy többnyire Konohaiakat is csak nyomós indokkal engedik be berkeikbe.
- Sasaki Haru-san ha nem tévedek. Üdvözöllek Konohagakure no satoban! Én nevem Hyuuga Hiashi, remélem kellemesen fogod érezni magad nálunk és hogy biztosítsuk jókedvedet, érkezésed hírére szakácsaink a legjobbjukat nyújtották, hogy a kedvedben járjanak. Csomagodat bízd csak erre a kettőre - mondta, mire háta mögül két fiatalabb Hyugga lépett elé - ők majd elhelyezik azt a szobádban, így hát kérlek kövess.- Mondta, ahogyan elindult befelé a birtokra és ott is megcélozva a középső épületet. Egy hatalmas nyílt ház volt, melyet kívülről csak vékony átlátszó selyemfüggönyök takartak, belül pedig tatami terült el melyen egy hosszabb asztal húzódott végig.
- Foglalj helyet Sasaki-san.- Mondta mosolyogva Hiashi miközben éppen elhelyezkedett az asztalfőnél, majd ezúttal rám nézett - ez rád is vonatkozik Junpei. Arcán még mindég mosoly ült, azonban a többiek kissé meghökkentek ezen, hisz bevett szokás, hogy a főág és a mellékág sosem ül egy asztalhoz, ezzel is fenntartva a két ág közti "távolságot". Erre illedelmesen bólintottam egyet, majd mihelyst mindenki elhelyezkedett, már el is kezdték felszolgálni az ételeket.

//Na, hogy ne csak én meséljek mindent, a fántáziádra bízom, hogy éppen Haru mit szeretne enni Very Happy

//

**Sasaki Haru** Vas. Szept. 28 2014, 16:48

//Junpei//

Bár az út alatt egyikünk sem beszélt, valószínű, ez azért volt, mert ő is feszélyezve érezte magát és nem tudta, mit mondjon, és én magam sem voltam valami felszabadult ahhoz, hogy beszéljek. Imseretlenek vagyunk egymásnak, ezért nincs mondanivalónk, de persze mivel ismeretlenek vagyunk, ezért lehetne mit mondanunk. Tegyük fel, mesélni egymásnak, milyen itt Konohában, vagy milyen amott Kumogakurében. Időközben rásandítok, hogy nem e jár valami az eszében, közben felkészülök az eshetőségekre, mert nem tudom, mire számíthatok.
Idővel kellemesen éreztem magam, ahogy elhaladtunk a természeti adottságok mellett, mert mindig is jól éreztem magam, ha a természetben lehetek. Szerencsére Konoha nem egy olyan falu volt, ahol mindent tömbök váltottak fel, hanem kellő hangsúlyt fektettek arra is, hogy az épületek mellett megmaradjon a növényzet bujának.
Nem marad sok időm a nézelődéshez, ugyanis hamar egy hosszú fal mellett haladunk el, amiről sejtem, hogy hol járhatunk, így tudom azt is, hogy össze kell szednem minden bátorságomat és önmagam kell adnom. Bár sose voltam senki más a saját bőrömben.
- Kicsit félek... - jegyzem meg halkan Junpei-nek, és kicsit meg is tántorodok, de nem kell sok idő és máris haladok tovább. Nincs mitől félnem, bízom benne, még annak ellenére is, hogy nem ismerem, csak a nevét tudom, s azt, hogy egy klán tagja, mást nem. Az a baj velem, hogy az emberekben mindig csak a jót akarom meglátni, s a rosszakat képes vagyok így láttatlanban kijavítani. De nem hiszem, hogy Hyuuga Junpei rossz ember lenne. Hiszem azt, hogyha kellemetlen helyzetbe kerülnék, akkor kimentene.
Ahogy még közelebb érünk, a bejárathoz, észreveszem, hogy nem kis tömeg vár rám, vagy legalábbis nekem ez már sok. Megállok előttük és tisztelettudóan köszönök, ahogy azt illik, már ha egy ilyen nagy klánnal állok szemben. Még azt sem tudom, mivel érdemeltem én azt ki, hogy így fogadjanak, s egyáltalán pont ők fogadjanak. Nem úgy hallottam, hogy a Hyuugák a vendégszeretetükről híresek, vagy ha mégis, akkor csakis nagyon nyomós indokkal engednek be valakit. Lehetséges, hogy Tsunade-sama őket is értesítette. Más okot nem találok rá.
Fülig vörösödöm, mint egy rák, amikor még azt is bejelentik, hogy a kedvemért főztek-sütöttek, amire megjegyzem, hogy nem kellett volna, eléldegélek abból is, amit a helyi étkezdékben megfizetek.
- Arigato Gozaimasu - köszönöm meg, amikor átveszik a csomagjaimat. Közben persze, amiért ennyire elvörösödtem, szívesen megbújnék egy fa mögött, de legalább az arcomat takarnám el, csak akkor az a bökkenő, hogy az orromig nem látnék el. Követtem a családfőt egy olyan helyiségbe, ahol megintcsak megtorpantam, mert egyszerűségében is tökéletes volt. Még mindig elgondolkodtat, hogy miért pont ők fogadtak.
Szót fogadva kérésének helyet foglaltam, s örültem, hogy Junpei mellettem ül, mert végülis rá vagyok bízva, az ő felelőssége leginkább, hogy jól érezzem magam. Én így tudom. De ha nem is érezném jól magam, nem az ő hibája. Rajtam áll, hogy vidám vagyok e vagy sem.
Csak lestem, hogy most hol vagyok, mert nem jutottam szóhoz és még azt sem tudtam, hogy milyen lehetőségeim állnak rendelkezésre. Nagyon csendben kell lennem, vagy beszélhetek? Mit illő? És mit nem? Nem tudom, mit várjak a Hyuugáktól, de biztos nem kell félnem tőlük. Persze mondom ezt smaragdzöld szemekkel és hosszú rózsaszín hajjal, én, aki körül vagyok véve hosszú fekete hajú férfiakkal és mind egytől egyig tökéletesen világosszeműek, mint akikbe semmi gonoszság sem fért, mert mind maguk a megtestesült angyalok. Biztos vagyok benne, hogy az angyalok ilyenek. Maximum kék szeműek lehetnek még mellé és szőkék.
Miközben az ételt szolgálják fel, én Junpei felé fordulok és egy ideig csak pislogok rá eme gondolataim közben, hogy megerősítsem, tényleg a mennyországba vezető lépcsőn fel haladok... már nagyon pislogok.
- Junpei - súgom - el lehet itt bújni valahol? - továbbra is halkan súgom, mert szégyellősnek érzem magam ebben a pillanatban és biztosra veszem, hogyha beférnék az asztal alá, bemásznék.

**Hyuuga Junpei** Vas. Szept. 28 2014, 20:37

A fogadóbizottság várt minket és nem volt más hátra mint előre. Haru meg is jegyezte, hogy kicsit fél a felhozataltól, bár ezen nem is csodálkoztam. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, majd halkan én is odasúgtam neki. - Hidd el, én is... - mindezt egy gyengére sikerült mosollyal közöltem. Én magam sem voltam hozzászokva a főág jelenlétéhez, sőt többnyire nem is érintkezek velük. Ami ezután történt, még engem is meglepett. A reggeli edzésem során fel sem tűnt, hogy akár csak mozgolódtak volna, főleg nem hogy egy ilyen díszi ebédet szervezzenek. Amikor Hiashi meginvitált engem is az asztalhoz, meglepődtem, de elfogadtam és leültem Haru mellé, hogy ne teljesen idegenek vegyék körbe, bár ha úgy vesszük én is idegennek számítok.
Miután mindenki elfoglalta a helyét és az ételeket is felszolgálták, az egyik főági Hyuuga ragadta meg a kezdeményezést és érdeklődni kezdett a lány felől. - Mond csak Sasaki-san, mikor végeztél az akadémián? Érdekelne, hogy a miképp zajlik felétek a Genin vizsga. Nézett kíváncsian a férfi és várta a lány válaszát miközben kifinomult mozdulatokkal bekapott egy-egy falatot. Igazság szerint engem is érdekel ez a téma, sőt maga Kumogakure is egy olyan téma volt amiről szívesen beszélgettem volna, ha nem ebben a helyzetben lettem volna. Igaz Haru jelenléte miatt elnézték volna, ha én is felszólalok, de amint alkalmuk adódna rá, megdolgoztatnának mint egy...
A nagy evés közepette arra figyeltem fel, hogy a kunoichi egyre többször fordul felém és néz rám, ebből arra következtettem, hogy mondani akar valamit ezért kicsit közelebb hajoltam hozzá. Amikor meghallottam kérdését, kezemet a szám elé emeltem, majd halkan nevettem egyet, mire persze a többiek is felfigyeltek.
- Persze, már hogyne tudnám, gyere velem, megmutatom merre találod a mellékhelyiséget. - Mondtam miközben kacsintottam egyet neki, majd az asztaltól felállva, meghajlással kértem elnézést amiért megtörtem az evést, majd mutatni kezdtem az irányt. Amint kellő távolságba értünk, megint közelebb hajoltam hozzá, majd egy halk - Köszönöm! ~el fejeztem ki hálámat amiért én is megmenekülhettem abból a nagyon is csicsásra tervezett fogadásra.
- Szerintem ennyi elég is volt egy napra a klánból, ha nem bánod, akkor el is kezdeném Konoha bemutatását neked... Mondtam, ahogyan egy pillanatra eltűntem, majd pár perc múlva egy kendővel a kezemben tértem vissza.

- Szeretném, ha a legszebb oldaláról látnád először a falumat, ezért arra kérlek, hogy had tegyem fel ezt a kendőt a szemedre. Nem kell félni, óvatos leszek.- mosolyogtam, s amint Haru beleegyezik, mögé megyek és a szemére kötöm a kendőt. Megbizonyosodok, hogy tényleg nem lát semmit, nincsenek rések rajta, majd újra megszólalok. - Készen állsz?! Amint bólint egyet, egy határozott mozdulattal az ölembe kapom, majd a Shunshin no jutsu segítségével villámgyorsan szelni kezdtem Konohát a házai tetején. Körülbelül öt perc futás, kanyargás, ugrálás után meg is érkeztünk arra a helyre amit elsőként szerettem volna neki megmutatni és csak remélni tudtam, hogy még jól van a lány és nem kavarodott fel a gyomra ettől az iramtól.

- Kész vagy? Ha igen, akkor bólints. - Amint megkaptam a jelet, levettem a lányról a kötényt. Igaz eleinte a hirtelen napfénytől nem sokat fog látni, de lassacskán hozzászokik a szeme a fényhatásokhoz és az egész falu látványa tárul elé, míg ő a magasból néz le rá.

- Konoha büszkeségén, a hegyoldalba vájt Hokagek arcképein vagyunk. Egészen pontosan akit a legjobban tisztelek a Második Hokage, Senju Tobirama fején állunk. Büszke mosollyal magabiztosan álltam a lány előtt kíváncsian várva, hogy vajon majd mit reagál.

**Sasaki Haru** Hétf. Szept. 29 2014, 19:17

//Junpei//

Mielőtt bármihez is hozzáfoghattam volna, egy kérdés érte fülem, ami rögtön ahhoz vezetett, hogy a kérdést feltevő irányába nézzek. Összeszedtem minden gondolatomat. Lássuk csak, most vagyok tizenhat, mikor végeztem? Hiszen nemrég volt!
- Három éve vagyok genin - ezzel meg is válaszoltam, hogy három éve végeztem az Akadémián. - Tulajdonképpen semmi különbség nincs az itteni rendszer és a kumogakurei rendszer között - nem tudtam hosszasabb választ adni, még csak viccesen se tudnám előadni, hogy mi történt. Akkor én nem izgultam.

Közben Junpei könnyedén elterelte a többiek figyelmét azzal, hogy kivitt, így ő is jöhetett velem. Ügyes húzás volt, a hálájából ítélve nem akart többet együtt tölteni a klán többi tagjával. Ezt persze nem értettem, hiszen ő is családtag, vagy mi lenne. Vagy nem érdekelné különösebben a fényűzés és inkább arra szavaz, hogy minél távolabb a krémtől, annál jobb? Valahogy én is így érzek.
- Persze - válaszolom, hogy bemutatja Konohát. Nem tudtam, hogy mire készül, de nagyon lestem, amikor egy kendővel a kezében tért vissza. Legelőször haboztam a válasszal és nagy szemekkel pislogtam, majd beleegyeztem.
- Hát... megbízom benned, ha nem rabolsz el - mosolygok, de biztosan veszi a poént. Idővel érzem a szememen a sötétséget, szinte az orromig sem látok és furcsa lenne, ha így kellene végigsétálnom Konoha utcáit, de nagy meglepetésemre nem kell sétálnom, hiszen a lábam már a földet sem éri. Kissé meghőköltem, mert nem tudtam, hova visz és a sebesség túl gyors volt ahhoz képest, amihez már hozzászoktam. Vagy legalábbis furcsa a magam tempójával, mert én az eredeti gyorsaságomhoz vagyok szokva, az enyém nekem nem gyors - holott valójában az -, de máshol meg feltűnik. Erősen kapaszkodok benne, hogy azért még így se essek ki az öléből - fura ez nekem, egy idegen ölében, mintha vakrandira mennék.
Később érzem, hogy lassulunk és a talpam újra földet ért. Bólintok, készen állok. Leveszi a szememről a kendőt, s szemem elé tárul egész Konoha. A látványtól kicsit megszédülök, odahaza nem tudom ennyire tisztán látni a tájakat a felhők miatt.
Akarva, akaratlanul is belecsimpaszkodok Junpei kezébe és egy ideig észre sem veszem; de muszáj, máskülönben hátsó fertályra huppanok.
- Gyönyörű! - motyogom magam elé szájtátva. Megkönnyebbülten mosolygok, nem is... ez már nem mosoly, hanem valami más, amit még én magam sem tudnék jól megfogalmazni. Szeretem a tájakat megbámulni, leginkább akkor, ha valamilyen magaslatról teszem azt.
- Milyen tisztán látni minden egyes épületet! Az utakat is és az embereket is! - gyerekesen mutogatok mindenfelé, éppen attól függ, hogy merre nézek és mit látok, ez kicsit viccesnek tűnhet, pláne, hogy mi vagyunk az óriások, ők pedig a kis hangyák. Ekkor tánik fel csak, hogy Junpei kezét fogom. A két kézre pillantok, és még a kapcsolási reflexem után elengedem Junpei kezét, nehogy azt higgye, hogy a mélybe rántanám... vagy el valamerre.

**Hyuuga Junpei** Csüt. Okt. 02 2014, 16:17

Ott álltam kendővel a kezemben és vártam a lány válaszát. Kicsit bizonytalan voltam én is, hisz mégiscsak most érkezett Konohába, alig pár órája ismert meg és máris arra kérem, hogy bízzon bennem, egy idegen ország Shinobijában. Csak sóhajtottam egyet láthatatlanul, elkönyvelve, hogy az ötlet nem jött be a lánynak, ám a válasza meglepő volt. Bízott bennem, ami jól esett, hisz eddigi életem folyamán csak azt hallgattam, hogy értéktelen senki vagyok aki rossz helyre, rossz családba született. Mosolyogtam egyet azon amit még hozzátett, majd egy kis színjátékkal tovább fokoztam a dolgot.
- A fenébe... míg nem figyeltem valamelyik fivérem elárulta volna a tervünket?! Kacagtam egyet jóízűen, majd megnyugtattam, hogy sosem tennék olyat vele.
Végül zökkenőmentesen feljutottam a domborműre Haruval az ölemben, majd miután a kendőt levettem a szemeiről, a reakciója pontosan olyan volt mint amilyet várta, talán még egy kicsit jobb is. A hirtelen magasság miatt belém kapaszkodott, ami teljes mértékben érthető volt, majd arca előbb mosolyt vett fel, majd a szemei is ragyogni kezdtek miközben a tájat vizslatta. *Mégiscsak jó döntés volt őt ide hozni. Ahogy a tájra mered, ahogyan a fejét és a kezét kapkodja, hogy rámutasson dolgokra, minden erőfeszítést megért!* Szám kedves mosolyra hajlott miközben Harut néztem. - Tudod, egész aranyos vagy miközben csodálod a falut. Mondtam, ahogyan jobb kezemet rácsúsztattam az ő kezére mellyel mutogatott, majd szépen lassan végighúztam azt a falun, megállva minden fontosabb építménynél. - Az az épület ott ahol találkoztál a falunk vezetőjével, a Hokage rezidencia. Az ott a Ninja akadémia, ahol országunk legjobb shinobijait és kunoichieit képzik ki, az pedig ott... Élveztem, miközben magyaráztam neki, pontosabban azt élveztem, hogy ott van mellettem. Nem tudom megmondani, hogy miért, mosolyától mindég egy kicsivel jobb lett a napom.
Miután megmutattam neki minden olyan épületet amit szükségesnek találtam, Haru hirtelen nagy lendülettel elvette a kezét, ő maga is pár méterrel odébb ment, arca pedig láthatóan vörös volt. - Sajnálom, nem akartalak ennyire felizgatni. Mondtam, majd leültem a dombormű szélére, hogy a lábam lelóghasson róla.
- Tudod, ez a legkedvesebb hely számomra, mindég idejöttem kiskorom ha egyedül akartam lenni, vagy épp rossz volt a kedvem. Tudod, az összes Hokage közül a Második, Senju Tobirama az a Hokage akit legjobban tisztelek és szeretek. Egy hatalmas ember volt aki még a bátyját, a falu alapítóját is felülmúlta. Az első hokage megalapította a falut, míg a másodiknak volt a feladata, hogy a sok különböző klánt eggyé gyúrja mindenféle megkülönböztetés nélkül. Sarutobi klán, Uchiha klán, Hyuuga klán, Tobirama nélkül talán most a legnagyobb ellenségek lennének, nem pedig egy és ugyanazon közösség tagjai.- Meséltem miközben az égbe meredtem. - És neked van olyan személy akit tisztelsz és felnézel rá?

**Sasaki Haru** Pént. Okt. 03 2014, 21:03

//Junpei//

Nem gondoltam volna, hogy az első napon majd egy olyan személyre bukkanok, aki egy olyan helyre hoz majd, amit szeretek. Már persze úgy, hogy nem ismerem ezt a helyet, de kellemes érzés, ha a magasból kémlelhetem a falut, s a tájat. Pont beletrafáltam egy olyan személybe, aki valahogy tudja, hogy mi kell nekem, hogy miket szeretek. Ez furcsa. Mintha gondolatolvasó lenne. Nem hiszem, hogy a Byakugan erre is képes, másrészről meg nem is szeretném, ha az agyamban kurkászna valaki.
Elpirultam, mikor megemlítette, hogy aranyos vagyok. Nem sűrűn mondanak nekem ilyeneket, az egyetlen ember talán az unokaöcsém, Daiki, akinek nem tudom miért, de a példaképe vagyok, és állandóan a nyomomban van, mint egy megrögzött pszichopata, vagy akár erőszaktevőnek is lehetne nevezni, ha egy kicsivel korosabb lenne. Azt bizton remélem, hogy családon belül nem vetemedünk ilyenekre, nem akarok rendellenességeket észlelni, meg azt, hogy bolondokkal vagyok körülvéve.
A pirulásom alábbhagy, amikor elengedem a kezét és már ő sem fogja az enyém. Minden épületet megjegyeztem, amiket eddig megmutatott. Negatívan bólogattam, hogy semmi baj nincs, csak én vagyok ilyen lelkes, általában a legkisebb dolgoknak is örülök, ha szívből jönnek.
Mesélni kezdett, hogy miért jön ide mindig. Elgondolkodtam ezen, főleg a mondandóin, ugyanis az egyetlen Hokage visszamenőleg, akiről valamit is tudok, az az első és a negyedik, a többit homály fedi, nem igazán mesélnek ilyenekről. De jó ezeket tudni, okosabb lettem.
Jó hallani, hogy vannak még emberek, akik felnéznek másokra és nem csak úgy vélekednek, hogy voltak, s csak azért voltak, hogy legyen a falunak irányítója és megvédje őket. Úgy érzem, egy jó barátra bukkantam. A következő kérdés persze elgondolkodtatott.
- Hát... - kezdtem bele, majd leültem mellé ugyanúgy, ahogyan ő is, hogy ne álljak és úgy mondjam a monológom, pláne ha hosszúra is sikeredne.
- A bátyjám az egyik. Mindig is az ő nyomdokaiba szerettem volna lépni. Nagypapám mesélte, hogy féltékeny volt rám, mert többet foglalkoztak velem, mikor megszülettem, majd változott a véleménye, és mindenhová magával vitt. Talán miatta lettem ilyen életvidám. Másrészt felnézek az édesapámra - itt kicsit megcsuklik a hangom,s rebegnek ajkaim arra gondolva, hogy már nincs többé. - Olyan akartam lenni, mint ők, sikeres ninják, s mint a bátyám, aki már jounin. Sokat küzdött azért, hogy eddig feltörekedjen. Ugyanakkor felnézek a nagypapámra is. Mindig mesél azokról a kalandokról, amiben része volt, s talán ő tett azzá, ami most vagyok. Jobbá akarom tenni a világot, mindent megtölteni jókedvvel, ahogyan ő is tette. Segített a rászorulókon, mosolyt csalt az arcukra, otthont adott nekik - itt kisebb nevetésbe kezdek. - Egyszer találkoznod kellene vele. Nagyon vicces tud lenni olykor, mindig a szakállát és az ősz haját emlegeti, hogy már nem kaphatja vissza. Fiatal szívű - mosolygok.
- Beleőrülnék, ha bármi történne velük. Már csak ő és a nagymamám maradtak nekem a bátyám mellett - ezzel el is árultam, hogy a szüleim meghaltak. Kissé szomorú lettem ennek elmesélésén. Megtanultam ezek után vidám lenni és ugyanúgy mosolyogni, nem pedig másokat is ebbe a "szennbe" belerángatni. Az élete végéig senki sem lehet melankólikus.

**Hyuuga Junpei** Szomb. Okt. 04 2014, 16:04

Miután beszéltem neki a példaképemről és arról, hogy miért is nézek fel rá annyira, úgy éreztem, hagynom kellene őt is szóhoz jutni, hogy ne csak nekem járjon a szám. Ebből az okból kifolyólag rákérdeztem, hogy neki van-e példaképe - habár szinte biztos, hogy van - így végre most először, mióta megérkezett, elkezdtünk hosszabban is beszélgetni. Érdeklődve figyeltem azt amit mesél a családjáról, a bátyjáról és a nagyapjáról. Szerettem hallgatni mások családi történeteit, valószínűleg azért, mert én magam nem tudtam, hogy miképp álljak a sajátomhoz. Szeressem, vagy éppen ki ne állhassam őket... tulajdonképpen mind a két érzés egyszerre bennem volt.
- Én egy kicsit másképp állok hozzá a családomhoz mint te. Sokszor kívántam azt, hogy én is bárcsak egy normális szülők gyermeke lehetnék a klánom helyett. A Hyuuga klán eltér a megszokott normáktól, hogy úgy mondjam, arrogánssá váltak még egymással szemben is. A klánon belül két csoport jött létre, a főág és a mellékág. A főág az akik egyenesúti leszármazottai a klán vezetőinek, míg a mellékág, habár szintén ugyanaz a vér csörgedezik bennük mint a többiekben, mégis megbélyegezték őket mint messze eső leszármazottai a vezetőknek. Ennek a feloszlásnak köszönhetően a Főág arrogánssá vált, azt hajtogatták, hogy mivel ők közeli leszármazottak ezért a Kekkei Genkaiuk sokkal tisztább és erőteljesebb a miénknél, az enyémnél. - Itt vettem egy mély levegőt ami kis gondolkozási időt adott Harunak ami alatt rájöhetett a szavaimból, hogy én bizony a mellékághoz tartozom. - Anyám szintén a főághoz tartozott, azonban egy klánon kívüli férfival házasodott össze, ennek következtében meg lettünk bélyegezve és a mellékághoz soroltak. Ez eddig engem nem is zavart, teljesen addig amíg arroganciájuk rám is le nem csapott. Na de ezt majd máskor elmesélem... mondtam egy röpke mosollyal az arcomon, majd folytattam.
- Az apám klánon kívüli volt, viszont tőle kaptam mindazt amire büszke vagyok. Ő mindég vigyázott rám, tanítgatott és megosztotta velem álmait. Szerettem minden egyes pillanatot amit vele tölthettem. Édesanyám mellett ő volt az a másik személy akit mindenkinél jobban szerettem és még szeretek most is, habár már nincs mellettünk. Nem tudja senki sem, hogy mi történt vele, egyszer csak szőrén szálán eltűnt, mintha elnyelte volna a föld. - Az égre bámultam miközben újra belém nyilallt a hiánya, de hamar elhessegettem ezeket a gondolatokat, majd felpattantam a két lábamra.
- Egy szó mint száz, elég komplikát az én családom, viszont szerethetőek, majd te is megismered őket közelebbről míg itt tartózkodsz. Erről jut eszembe, meddig is tart a csereprogram? Csak mert Tsunade-sama erről nem tett említést. - Kicsit leporoltam magam míg a válaszra vártam, majd indulni készültem, hisz már lassan kezdett sötétedni. Ennyi kaland egy napra szinte biztos hogy elég lesz a lánynak, főleg az utazással együtt. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, éjszaka aludni fog mint a bunda.

**Sasaki Haru** Szomb. Okt. 04 2014, 16:27

//Junpei//

Már pont eljutottam volna ahhoz a ponthoz is, hogy megkérdezzem, ő hol helyezkedik el a Hyuuga klánon bell, és egyáltalán ahhoz, hogy többet tudjak meg a Hyuugákról, amikoris megkapom erre is a választ. Tényleg gondolatolvasó. Csak tudnám, hogyan csinálja. Lehet, egy éjszaka kilesem álmában, hátha tényleg valami agykurkász.
A főág nem tűnik így szimpatikusnak, főleg azok alapján, amiket Junpei mesél róluk. Rossz lehet a klánon belüli viaskodás, főleg ha két egyenrangú ninjáról van szó, én pedig sosem szerettem, ha másokat lenéznek csak azért, mert a rangok megkülönböztetik őket. Nem tudom elképzelni, milyen az, ha van egy Kekkei Genkai a birtokomban, de nem is kellene, én jól érzem magam így. Ha lenne, akkor máris lenne bennem valami, ami megkülönböztet a többiektől. De tudtommal én a lépcsőfok legalján állok és csakis akkor jutok fentebb, ha teszek egy lépést, s ez mindenki mással így van. Lépni kell, hogy magasabban álljunk, de nem társadalmilag.
Jó az, ha megmaradt benne az is, hogy a családját szeretnie kell, azonban nem tudom, mit gondoljak. Neki sokkal nagyobb a családja, mint nekem, hiszen ők egytől egyig mind rokonai egymásnak, akad azonban némi eltérés, ahogyan mesélte az apjával kapcsolatban.
- Mi történne akkor, ha te, mint a mellékág egyik tagja, szintén egy klánon kívülivel akasztod össze a kapcsot? - azért érdekelt. Biztos, hogyha ez megtörténne, akkor a következő generációban már semmi sem maradna a vérvonalképességből... vagy ki tudja, de elég kicsi az esélye.
- Nem tudom, ha jól emlékszem, két hét, maximum egy hónap, nem több - válaszolom. Igazság szerint nem tudom pontosan, hogy meddig szeretnék itt maradni. A két hét adott, de hogy annál tovább is bírom e, más kérdés. Annyi biztos, hogy eddig nem unatkoztam, és ha továbbra is ilyen társaságom marad, aki mer magáról nyilatkozni, és nem egy agyalágyult bunkó, akkor szívesen maradok itt akár egy hónapig is.
Közben én is elindultam mellette haladva ugyanabban a tempóban, amiben ő is.
- Még nem vagyok fáradt - jelentem neki, mivel biztos arra gondol, hogy elég lesz ennyi mára. Valahogy mindig tele vagyok adrenalinnal, lehet azért van, mert a villám országából jövök, nem tudom, mennyire függ össze a kettő.
- De ha nagyon szeretnéd, már most elalszok - mosolygok rá ugyanúgy, mint a legelső alkalomkor.

**Hyuuga Junpei** Vas. Okt. 12 2014, 16:00

Miközben a családomról és a saját helyzetemről meséltem Harunak, ő mindvégig érdeklődve figyelt engem és a mondandómat. Láttam az arcán, hogy egyszer-egyszer felötlött benne egy kérdés, de vagy nem szívesen tette fel azt, vagy lehet sikerült megválaszolnom még azelőtt, hogy megkérdezhette volna. Éppen az apámról és a köztem kialakult kapcsolatról meséltem, amikor végül csak feltette a kérdését ami elég furcsán adta ki magát.
- Ezzel a kérdéssel, valamint a Kekkei Genkai örökítésével rengeteget foglalkozik a klán és tapasztalataikat megtanítják mindenkinek a családon belül. Abban az esetben ha gyerekem születne egy klánon kívülitől, akkor három változat is érvényesülhet... - itt egy kicsit elgondolkoztam és vissza próbáltam emlékezni arra amit tanítottak. Miután felvázoltam magamban az eshetőségeket, először a legvalószínűtlenebbel kezdem. - A legvalószínűtlenebb, hogy a következő generáció egyáltalán nem rendelkezik majd a Kekkei Genkai képességgel. - egy pillanatra a lányra néztem, kíváncsi voltam, hogy meglepődik e ezen - egy másik, valószínűbb esetben pedig a génöröklődési sorrend miatt valószínűleg erősebb képességekkel bírna mint én magam valaha is fogok. Ez azért történhet meg, mert az én nagyapám és dédnagyapám a főágba tartoztak és mindketten hatalmas tehetségek voltak, a géneik pedig nagy eséllyel a következő generációnál fogják majd felütni a fejüket. Illetve itt van még a harmadik, egyben a legvalószínűbb variáció, szokványos klánbeli képességekkel fogja élni az életét. Mondtam mosolyogva a lánynak, majd egy újabb dolog jutott az eszembe amit elmesélhetek neki.
- Meséltem már neked azt, hogy miképp sikerült a Byakuganom felébresztése? Elég vicces kis történet. Amikor tizenkét éves lettem, a főág tagjai, a vének, a vezetők és az ő gyerekeik is a házunk előtt gyülekeztek, majd Hiashi-sama megsúgta nekem a dojutsu aktiválásához vezető utat, amit akkor mindenki előtt meg kellett tennem. Nem, nem kellett meztelenre vetkőznöm és féllábon ugrálnom - nevettem fel egy nagyot, majd folytattam - egyszerűen csak chakrát kellett áramoltatnom a szemeimbe, majd a kézpecsétek után fel kellett kiáltanom, hogy Byakugan. Amikor ezt megtettem, a jelenlévők fele majdnem elájult, vagy legalábbis a vének biztosan. Csak az egyik, a bal szememben aktiválódott a képesség amire még egyetlen példa sem volt ezidáig. Az öregek majdnem feldobták a talpukat a látványtól, ahogyan én is. A hirtelen látásmódváltozás miatt, valamint hogy csak az egyik szememben történt a változás, szédülni kezdtem és az egyik öreg cipőjén kötött ki a reggelim. - Szinte már annyira nevettem ettől a cseppet sem bizalomgerjesztő, de mégis kellemes emléktől, hogy két kezemmel törölgetni kellett a kósza könnycseppeket amik a szememből próbáltak megszökni. - Talán ezért is bánnak velem most úgy ahogy. Még mindég mosolyogtam, majd hallván, hogy Haru még egy cseppet sem fáradt, változtattam a menetterven.
- Hát ha még nem fáradtál el, akkor mit szólnál egy kis késő délutáni edzéshez? Ma úgyis kihagytam az érkezésed miatt, amiért a vének biztos le is fognak morogni, de ezt most bepótolhatjuk. - Mondtam, ahogyan vettem egy kisebb lendületet, majd a Második Hokage fejéről felfutottam a fal tetejére, ahol két darab álló farönk várt minket, melyek körbe voltak tekerve ütött-kopott anyaggal. Amint Haru is felér, már ha fel tud futni ő is a falon, ismét megered a nyelvem. - Amikor egyedül akarok lenni, távol a fürkésző szemektől, ide szoktam jönni pihenni és edzeni is. Mi lenne ha bemutatnád mit tudsz? Amolyan energialevezetés képen. Persze én is megteszem majd ugyanezt. - Egy bizalomgerjesztő mosolyt biggyesztettem az arcomra és vártam, hogy a lány mit lép.

**Sasaki Haru** Csüt. Okt. 16 2014, 12:47

//Junpei//

Valóban érdekelt, hogy mi történik akkor, ha egy klánon kívülitől születik gyereke, erre hamarosan választ is kaptam. Érdekes az az eredmény, hogy a következő generációban erőteljesebben üthet fel a Kekkei Genkai, mint Junpei szemében, és furcsa is, legalábbis az én szemszögemből ítélve, pláne ha beleszámítjuk, hogy tényleg egy a klán számára civil nőről lenne szó. Jobban el tudom képzelni, hogy az utód átlagos képességekkel rendelkezzen, persze már az sem kizárt, hogy tényleg úgy lenne, ahogy a második verzióban elhangzott.
Gondolatmenetemből újra Junpei szavai zökkentettek ki, amikor megkérdezte, hogy mesélte e már, hogyan sikerült a Byakugant felébresztenie. Hevesen bólogattam, hogy nem, nem volt rá alkalom, hiszen csak most érkeztem, gondolom, nem fogja rögtön kiteregetni nekem a magánéletét. Idővel erre is sor kerül persze, már ha meg akarom ismerni és ő viszont, ezzel eddig nincs semmi probléma, minden zökkenőmentesen működik.
A meztelen részen felnevettem, ugyanis nem is tudnám elképzelni, hogy úgy kelljen egy képességet aktiválni, mellesleg - nagy pechemre -, apámtól örökölve túl élénk a fantáziám, így sikerült elképzelnem a jelenetet. Erre zavartan, gyengéden megpaskoltam az arcom, ilyenekre még csak gondolnom sem szabad.
Elég bizarr lehetett, hogy csak az egyik szemében sikerült felébresztenie, de gondolom, ha nem teljes tisztaság van a családban, akkor számolni kell az efféle következményekkel.
- Hidd el, idővel másképp fognak rád nézni. Hiszen annyit edzel, megküzdesz a jó híredért. Megérdemled a büszke szavakat - biztatom. Meglátszik rajta a sok edzés, még ha ezt ő nem is gondolja így. Nincs Byakuganom, de látom.
Mivel nem voltam még fáradt, Junpei kitalált megint valamit, amit meg kell majd tennem, ha jó benyomást akarok kelteni, bár nem neki kell megfelelnem, hanem magamnak. Én pedig inkább adom magam, minthogy eljátszam valaki más szerepét. Megvárom, míg felfut a falon, majd én is utánamegyek - annyira nem vagyok csökött, hogy ne tudjam a két lábammal felvinni magam, s csak mert lány vagyok, nem illik alábecsülni... nem mintha azt gondolnám, hogy alábecsül.
- Szégyellős vagyok, nem akarom bántani a fát, még a végén kettétörik - igazság szerint tényleg ez volt az okom, s általában egyedül edzek, nem mások szeme láttára, mert zavarba jövök tőle. A fa meg... hát, már lombkoronája nincs, így nem mondhatom azt, hogy azért nem bántom a fát, mert ha kettétörik, akkor nem fog oxigént adni, mert ez már mindent ad, csak nem levegőt.
Azt persze nem tudom, hogy mi szégyellnivalóm van, koromhoz illően megfelelően ismerem azokat a jutsukat, melyeket tudok, s nagyapa mindig azt mondta, hogy ne szégyelljem, amim van, értve ezt erőre és más értelemben véve is.

**Hyuuga Junpei** Szomb. Nov. 01 2014, 19:00

Jól esett hallani azt amit Haru mundott, viszont én tudtam, hogy bármennyire is igyekszem, bármennyire is edzek keményen, nem fognak elismerni úgy mint egy igazi Hyuugát. Ez igaz zavart engem mindég is, viszont nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget sosem. Nem az volt a célom, hogy a Hyuugák között egy olyan ember legyek akire felnéznek és elismernek, hanem hogy elég erőt szerezzek ahhoz, hogy elkezdhessem az utazásomat.
- Köszönöm! Bár te vagy az első aki tényleg így gondolja. Mondtam egy mosollyal az arcomon, majd a fával szemben állva aktiváltam a Byakuganomat és felvettem azt az alap pózt, mely minden támadásomnak az alapja. Bár szerettem volna látni a lányt, egy kis bemelegítőgyakorlat közben, de sajnos ő másképp gondolta. Enyhén megdöntöttem a törzsemet, lábaimat kis terpeszbe nyitottam miközben térdemet megrogyasztva alacsonyra helyeztem súlypontomat. Jobb kezemet gyengén magam elé nyújtottam ki, míg balomat a hátam mögött volt kinyújtva, kicsit magasabban pozícióban mint a jobb. Vettem egy mély levegőt, majd az öreg haldokló fára nézve megkezdtem a gyakorlatot. Egy gyors lépésváltással kerültem pillanatok alatt a fa közelébe, majd bal kezemmel lesújtottam rá. Ujjam hegye érintkezett csak a fa felszínével, hiszen tenyerem nyitva volt, s bár kellemetlen érzés amikor az ujjpercekre nehezedik az ütés súlya, már eleget éreztem ahhoz, hogy hozzászokjak. Bal kezem után rögvest lesújtott a jobb is, majd ismét a másik kezem. Lábaim eközben jobbra balra mozogtak, mintha csak igazi ellenféllel álltam volna szemben, sosem maradtam ugyanazon a helyen és ütéseim is mindég más pontot érintettek. Az egész mutatvány olyan volt mint egy jól koordinált tánc, ahol én vezettem és a fa volt a táncpartnerem. Miután befejeztem a gyakorlatot, büszkén néztem a végeredményre. Igaz a fa még "talpon" volt, viszont kérge több helyen is felszakadt, utak alakultak ki. Az én stílusom sosem a brutális erőben mutatkozott meg, hanem abban, hogy az ellenfelet ártalmatlanítottam a tenketsujainak érintésével. Az öreg fa esetében a chakraáramlást és a tenketsupontokat a kéreg mentén kialakított féregutak jelentették, melyeket a bogarak alakítottak ki maguknak láthatatlanul a felszín alatt, viszont csapásaimnak köszönhetően tökéletesen láthatóvá váltak ezek. Büszkén nyugtáztam magamban, hogy egyetlen ütést sem vétettem el, mindet eltaláltam.
Egy apró mosollyal jeleztem a lánynak, hogy végeztem és jöhetnek a lenéző vélemények, bár tudtam, hogy olyat nem fogok kapni Haru részéről.

**Sasaki Haru** Szomb. Nov. 01 2014, 19:21

//Junpei//

Komolyan nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy másoknak fitogtassam az erőmet, azonban nem tudom, hogy ez mennyire lenne erőfitogtatás. Mindenesetre Junpei harci pozíciót vesz fel, ebből tudom, hogy ő mégis megmutatja, hogy mire képes. Most tényleg meg akarja mutatni, hogy mire képes, vagy ha most nagyon női fejjel gondolkodnék, mint a hős szerelmes kislányok, akkor arra gondolnék, hogy mindezt csak azért teszi, hogy lenyűgözzön. Oké, bevallom, sikerült neki, de azt nem az erejével tette. Ilyenkor mondanám azt szívesen, hogy nem bánnám, ha egy kicsit elrabolna, mert jobban örülnék neki, ha a fogvatartóm lenne, mint a megmentőm, mert az utóbbiban már nincs semmi muris. Mellesleg ha valaki meg akarna menteni tőle, valahol megbújnék, vagy elmenekülnék, hogy ne tegye, maradok a drága elrabolt leány szerepében. Atyaságos úristen, Haru! Miket nem képzelsz?! El kell oszlasd az ilyen ködöket, nincsenek itt rablópandúrok, ő meg amúgy sem olyan, csak egy kicsi-kicsi-kicsi lány vagy a nagyvilágban, szimplán eltapos az, aki erre jár.
Észrevétlenül, bár zavartan megvakartam a tarkómat, végül sikerült visszazökkennem a valóságba. Figyeltem továbbra is Junpei technikáját, és próbáltam kifürkészni a mozdulataiból, hogy a Byakugan végülis miféle harckészség akar lenni, a segítségével mit tudnak elérni, de szerintem ez egy fán elég alattomos dolog. Úgy értem, egy élettelen dolog azért mégsem olyan, mint egy élő. No sebaj, idővel. Mondhatnám, hogy üssön meg, csak úgy kísérletezésképp, de nem tudom, milyen ereje van, s nem akarom, hogy a végén létfontosságú szervem sérüljön meg... egyébként is ő bánná, mert nem mondhatom majd azt, hogy én akartam, hanem rögtön őt vennék elő.
Amikor befejezte, mosolyogtam rá, bár még kissé zavartan, mert olyan hülye gondolataim támadtak ez idő alatt, hogy egy gondolatolvasó simán leolvashatná rólam e képzelgéseket.
- Lenyűgöztél. Kár, hogy csak egy élettelen fa, ami nem üt vissza. Szívesen megnéznélek élesben - ismertem el.
- Nem is értem tényleg, hogy más miért nem vélekedik úgy, mint én. Mindenki annyira képes, amennyire hivatott - teszem hozzá. Jó, eleinte senki sem születik úgy, hogy az ölébe hull minden tudás, az idő és a kor bölcsességgel járnak, szóval a hosszú úton haladva elsajátítjuk azt, ami minket illet. Apropó, Byakugan!
- Junpei... ugye a Byakugan nem hatol át mindenen? - biztos hülye kérdés, mert arra gondoltam, hogyha már képes vele mindent látni... fülig elvörösödtem és próbáltam takargatni magam. Remélem, hogy nem.

**Hyuuga Junpei** Szomb. Nov. 15 2014, 15:29

Miután befejeztem a bemutatót megtöröltem a homlokomat és a lányra néztem. Kicsit vegyes érzelmek fogadtak, s habár egy kis gyakorló edzést szerettem volna kihozni az egészből, nem lett más belőle mint "erőfitogtatás". Sóhajtottam is egy nagyot, majd egy kínosabb mosoly közepette hallgattam ahogyan a lány dicsér. Még mindég nem voltam hozzászokva a ahhoz, hogy pozitívan véleményezzék a "munkámat" így kissé zavarba is jöttem. A szürkülő idő, a táj, a tény, hogy csak kettesben vagyunk egymás mellett, olyan érzés hatalmába kerített, mintha csak egy randevún lennénk, egy kissé érdekes randevún ahol a fiú megpróbálja lenyűgözni a lányt a tudásával, azonban itt felmerül a kérdés, hogy a Ninják szoktak randizni? A kérdésre eddig nem tudtam a választ, s amikor anyámat kérdeztem arról, hogy miként esett szerelembe édesapámmal, csak annyit mondott, hogy "Puff és megtörtént", ergo nem lettem okosabb tőle.
Gyorsan megráztam a fejem, mert kezdett kínos lenni a csend kettőnk között, így rögtön ki is mondtam az első dolgot ami az eszembe jutott.

- Amíg nálunk, Hyuugáknál leszel, nem kell tartanod semmiről és nem is lesz gondod semmire. Nem fog elrabolni senki tőlem... khm tőlünk... - Botlott meg a nyelvem, de korrigáltam is egyből. - hisz nincs az az idióta aki be merne próbálkozni, ha mégis, velünk kell szembenézniük. - Magyaráztam, habár az egész mondandó a semmiből jött, alapok nélkül, de valamiért úgy éreztem, ezt kell mondanom, még ha furcsán is veszi ki magát a dolog. Mindazonáltal, kicsit meglepett a lány fürkésző kérdése a Byakugannal kapcsolatban. Az eget bámultam éppen, ahogyan választ adtam neki.
- A Byakugan alapvetően tökéletes látókört biztosít nekem, tehát szó szerint mintha a hátamon is szem lenne, azonban csak akkor hatol át dolgokon, ha arra fókuszálok. Mondtam, ahogyan a lány felé fordultam és megértettem miért is tette fel a kérdést, azonban egy pillanatra a megmerevedtem és a fejembe szökött minden vér ~~-na meg máshova-~~ és úgy néztem ki mint egy paradicsom. Elfelejtettem, hogy a Byakugan még mindég aktiválva volt és amikor a lányra néztem... még az orrom vére is megeredt, azonban azt gyorsan eltakartam ruhám ujjával és gyorsan fel is oldottam a dojutsut. - Te..tet-tettee-tehát nem kell.. khm.. félned attól, hogy olyat látok vele amit illetlen lenne. Próbáltam megnyugtatni a lányt, de ahogy dadogásom is mutatta, leginkább engem kellett volna először megnyugtatni.
- Azt hiszem ideje lenne lassan visszaindulni a birtokra, mert későre jár és a család többi tagja aggódni fog a késésed miatt. Lassan elindultam lefelé az emlékműről ezúttal a hagyományos lépcsősori utat választva.

**Sasaki Haru** Szomb. Nov. 15 2014, 15:51

//Junpei//

Furcsa volt a megnyilvánulása, "nem fog elrabolni senki tőlem", mintha csak azt hallanám, hogy valakinek a tulajdonában vagyok, mindenesetre most már tudom, hogy nem kell félnem attól, hogy akárki elrabol a Hyuugák mellől, mert akkor biztosra veszem, hogy legalább tizen jönnek utánam, és Junpei is köztük lesz. Ez persze megnevettetett, és mondhatom, nem szoktam mindenfélén nevetni, ami csak úgy előugrik a semmiből. Azt nem értem, hogyan sikerül ennyire zavarba hoznom, hogy megbotlik a nyelve, ritkán nézek tükörbe, akkor is csak akkor, amikor muszáj és azt mondják.
Most magyarázza, hogy a Byakugan hova enged neki belátást és kicsit kezdek megrémülni, mert olyan furcsa ezt tudni, hogy szinte akárhová ellát vele és mindenen áthatol, amire csak fókuszál. Hiába takargatja az arcát, tudom, hogy sikerült most jól beletrafálnom egy gyenge pontjába - már ha ez nála egy gyenge pont -, de amikor inaktiválja a dojutsut, egyből megnyugszom. Azt hiszem, fölöslegesen takarnám magam, ezzel persze még én magam is lesüllyedek a földi giliszták szintjére a szégyenérzet miatt - nem mintha lenne mit.
- Hacsak nem sunyiban mégis ilyenekre fókuszálsz - megjön a kedvem, amikor elindulok Junpei mellett, mert igaza van abban, hogy vissza kellene térni a birtokra. Ezzel a mondatommal megint csak jó pontra tévedek, bár nem tudom, miért teszem, mert látszólag elég érzékenyen érinti, egyszerűen csak úgy kipattan a fejemből, és lehetséges, hogy most egy jó darabig ezzel fogom szivatni.
Kissé kiráz a hideg, de nem azért, mert fáznék, hanem attól a gondolattól, hogy az első éjszakám.
- Kicsit futkos a hideg a hátamon attól a gondolattól, hogy az első éjszakám itt... egy nagy, hatalmas birtokon, ahol szerintem eltévednék. Mi van, ha álmomban sétálok és eltévedek? - rettegett arccal nézek Junpei-re, de csak ijesztgetem őt is és magamat is, egyébként nem tudom, hogy alvajáró vagyok e, de jobb bebiztosítani magam.
- Kicsit fent maradsz velem? - nyögöm ki a kérdést. Más lehetőséget nem látok arra, hogy el tudnék e aludni teljesen egyedül a falak között, egy idegen helyen.

**Hyuuga Junpei** Szomb. Nov. 15 2014, 22:43

Sose gondoltam úgy a Byakuganomra, mint egy áldásra melyet minden perverz magáénak akar tudni, és ezután se fogok e-képp tekinteni rá, viszont mindenképp tanulságos eset volt. Bár a kép amit látott beleégett memóriámba, úgy sétáltam a lány mellett mintha mi sem történt volna, azzal az apró kis eltéréssel, hogy ritkábban tekintek a lányra még akkor is hogy nincs aktiválva a Dojutsum. A kis megjegyzésére azonban ránéztem és felvontam a szemöldökömet, már nem hagyhattam ezt szó nélkül, mert Hyuuga becsületem múlt volna rajta.
- Meglehet, viszont neked nem kell tartani tőle mert nincs igazán mire fókuszálni. Kacsintottam egyet Harunak, jelezve, hogy ha csipkelődni akar, ám legyen, de én sem fogom hagyni magam.
Már-már kezdtük elhagyni az arcképeket amikor Haru egy újabb aggodalmának adott hangot, mégpedig, hogy nehezen fog elaludni a birtokon. Nem is csodálkoznék azon, ha így történne, elvégre egy ismeretlen helyen fog aludni egyedül. Engem már az zavarni szokott néha ha nem a saját hanem egy idegen ágyban kell aludnom. Igen, még ezek után is Shinobinak nevezem magam, de olyan nagy baj, ha az ember néha napján megköveteli a kényelmet?
- Mi vagy te, öt éves, hogy álmodba sétálgass? Minden esetre az eltévedéstől nem kell tartanod. Mindég van kint valaki éjszaka a birtokon, így ha véletlenül el is császkálsz, vissza fognak vezetni a szobádba. Nyugtatgattam a lányt, azonban a következő kérése meglepett, vagyis inkább váratlanul ért.
- Sajnálom, de nagyon elfáradtam a mai nap, így ha nem baj én nem virrasztanék veled és neked sem ajánlom, mert nem tesz jót az egészségednek. - Mondtam, ahogyan felkaptam a fejem. - Nézd csak, meg is érkeztünk. Keressük meg a szobádat és tegyük el magunkat holnapra. Sosem lehet tudni mit terveznek a főnökök a következő napra. - Kezemet gyengéden rátettem a vállára amolyan biztatás gyanánt, majd besétáltunk a birtokra ahol egyből le is támadt minket két fiatalabb Hyuuga. Ők voltak azok akik Haru poggyászát a helyére tették. - Junpei-san! Haru-neesan! Merre jártatok, mindenki titeket keresett... - Kezdtek el faggatni minket, de a lányt megelőzve, kezeltem a helyzetet. - Megmutattam a vendégünknek a falut, ahogyan azt a Hokage parancsolta, a részleteket majd Hiaval beszélem meg. Srácok, megmutatjátok nekünk, hogy hol is van Haru szállása?! - Kértem meg őket, mert én magam sem lettem még eligazítva ezzel kapcsolatban, így csak annyit tudtam erről mint a lány. - Persze, kövessetek! - Azzal el is indultak a szállás felé. Pár percnyi séta után meg is érkeztünk a helyhez, amit látva elkerekedtek a szemeim. Lényegében a saját házam előtt álltunk és még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mit jelentsen ez, a kölykök már magyarázatul is szolgáltak. - Hiashi úgy vélte, hogy mivel a te gondjaidra bízták Haru-neesant, ezért a közeledbe kell maradnia, nem beszélve arról, hogy jelenleg nincs egy üres vendégház sem a birtokon. Mosolyogtak mindketten egyet, majd elköszöntek és távoztak is.
- Na jól van, erre nem számítottam... de úgy tűnik nincs mit tenni. Mondtam, ahogyan beléptem a házba és rögtön a szobám felé fordultam és el is fehéredtem. *Ahogy gondoltam! Két fuuton van beágyazva... ami azt jelenti hogy..* Tekintetem ezúttal a lányra szegeződött, aki még mit sem értett a helyzetből. *Legyetek átkozottak, miért pont én?!*

**Sasaki Haru** Szomb. Nov. 15 2014, 23:23

//Junpei//

Szavai kicsit sértő fülekre találtak, ezért erőteljesebben megböktem a vállát.
- Persze, ezért vörösödtél el fülig, sőt még tovább is. Nézd meg akkor még egyszer jobban - jó, most ezt nem gondolhattam komolyan én se, és remélem, hogy ő sem veszi komolyan, csak hülyéskedek vele. Amikor megkérdezi, hogy öt éves vagyok e, kicsit felidegesít, pedig senki sem szokott, és tényleg elég nehéz kihozni a sodromból, pláne, hogy állandó vidámsággal élem a hétköznapjaimat. Talán úgy is születtem meg, hogy a sírás helyett nevettem, de ez már túl abszurd lenne.
- Attól még lehetek alvajáró, hogy nem tudok róla - a vártnál zaklatottabbra sikeredett, de a számra csaptam, mert nem úgy gondoltam. Nem akarom őt se bántani, vagy hasonló, de most legszívesebben megkötöztem volna a kezét-lábát, és belelöktem volna egy kiszáradt kút mélyére, hogy onnan kiabálja, hogy öt éves vagyok. Jaj, Haru! Már ez a második a mai nap, hogy furcsa dolgokat tennél szegény Junpei személyével, és meg sem érdemli. Nos, ezt szerintem muszáj vele megosztanom, hadd nevessen a mai nap kicsit.
Meg nem egészséges... persze, mondja ezt, de én biztos jobban örülnék neki, hoyha lenne mellettem plusz egy felvigyázó, egyébként sem úgy értettem, hogy maradjon fent velem, akár el is alhat, vagy elaltatom én. Mit tudom én, fejbekólintom, vagy altatódalt éneklek neki. Már nem mondok semmit, ugyanis hamar szembejön velünk az a két fiatal, akik felhozták a holmijaimat. Kedvesen mosolyogtam rájuk, elvégre még csak meg sem köszöntem nekik a segítségüket. A szállás felé vettük az irányt, s amikor megérkeztünk, nem tudtam, hogy Junpei miért ilyen zaklatott, de az nekem lehet, jót jelent, így még egyszer, de most gyengéden vállonbököm, miközben diadalittas arcot vágok. Junpei után mentem, és két beágyazott fuuton-t láttam.
- Akkor mégiscsak lesz egy benti őröm? - teszem fel a kérdést, azonban nem mentem még teljesen biztosra, addig, amíg nem válaszol. Persze volt egy sejtésem.

**Hyuuga Shakaku** Hétf. Jan. 12 2015, 17:02

™Matsudaro Kitsumo™

Átlagos nap, átlagos környezet, átlagos átlagosság – tehát minden végtelenül (és talán végzetesen is) átlagos. Ezzel viszont semmi gond, hiszen vannak, akik ehhez szoktak hozzá, ez teszi ki az életük legnagyobb részét és köszönik szépen, de nem kérnek az átlagon felüli eseményekből. Kivéve persze, mikor nem a kérésen van a hangsúly, hanem sokkal inkább a kapáson – és nem, itt nem arra gondolok, mikor kapás van a zsinór végén (legyen az szokásos halászati tevékenység vagy nemi kapcsolat kezdeményezésének eredménye), sokkal inkább arra, mikor akarva-akaratlan a probléma teljes körítésével együtt szakad az ember nyakába.
Vagy éppen zuhan be az életébe, ahogyan a jelen esetben is kibontakozni látszik.
A csodálatos átlagosságot egy némileg átlagon felüli szituáció töri meg, mely egy vörös hajú (némber, khmm...) nő, valamint egy igencsak termetes madár képében lép színpadra. Saskabaré.
Noha a shinobi világban az idézett lények előfordulnak – méghozzá nem is annyira ritkán –, a katonaság által érintetlen területeken ez azért nem éppen mindennapi; az ilyenekről újságban szoktak cikkeket közzétenni – csillaghullás, meteorok. A sashullás viszont talán még az előbb említettek elől is elviszi a pálmát. De legalábbis a tető egy részét biztosan.
A fenomenon ugyanis fizikailag megnyilvánuló kárjelenséggel is párosul – 'Háh, ezt nektek gagyi csillagok!' –, mivel a tető bal sarka tényleg megindul lefelé, éltetve a gravitáció istenét. A madár ugyanis valóban lehullott az égből, ami önmagában is némileg érdekes. Mert ha egy teknőst dob fel az égbe, attól nem várja, hogy repüljön. Ha viszont egy sas van az égben, akkor az feltételezhetően nem fogja a testéhez szorítva a szárnyait megkezdeni a zuhanást, a többi – szárnyatlan – fajjal szemben kifejezett szolidaritása jegyében sem.
Maga az a történet, mely egész pontosan ehhez az eredményhez vezetett, igencsak kacifántos; szerepel benne egy szimplán „nemnóóómális” vörös, némi kender, meg egy pökhendi sas. A szereplők közötti reláció még ennél is színesebben alakul: a kender mindkét aktív szereplővel közeli barátságot kötött; először a nővel, aki még ódákat is zengett hozzá, aztán a nő által a sassal, a nő ugyanis érdekes kísérletnek találta repülés közben a sasba tuszkolni a megmaradt (igencsak jelentős mennyiségű) füstölgő anyagot, aztán letépni magáról a fehér-vörös kimonot, a feje fölött lengetve azt, mint holmi ostort és mindössze bugyiban (fehér alapon vörös csipke) meghódítani az eget a sas hátán, ami ekkor már az ég királyának kiáltotta ki magát és eközben képzeletbeli ellenfelekre vadászott a kihalt égen.
Ami persze rosszul sült el, mivel egy nagyobb erejű széllöket eltérítette eredeti pályájáról, amit a sas maga igazán élvezett, ugyanis kavicsnak képzelve magát adta át magát a gravitáció különleges érzésének, s mikor az idézőjének eszébe jutott rászólni, ugyanis zuhanás és a talaj becsókolása nem éppen a nemi vágy ösztönzését elősegítő esemény, már túl késő volt ahhoz, hogy biztonságos landolást hajtsanak véghez. Ilyen állapotban meg pláne túl késő volt – de legalább szerencsések voltak.
A méretes sas beleütközött a tető sarkába ugyebár, majd azt magával rántva zuhant tovább és el mellette a kertben megállapodva, nem éppen elhanyagolható kifutót vésve maga után. A fiatal nő pedig szabadosságával mit sem törődve hagyta el a süllyedő hajót, ugrott az alatta lévő megsérült épületre. S noha elkezdett lefelé csúszni, mégis volt annyi ösztön benne, hogy chakrával a talpában megállítsa magát és feltornázza magát a magaslati pontra, ahonnan mindent jól lát, valamint mindenki más is jól látja őt.
– Whuhúúúúú! – kiált fel az égre, mint egy frissen szabadult őrült. – Csináljuk újra!
Tapsikolása és ugrándozása közben viszont a sas csak egyik szárnyát mozgatva jelzi életben maradását, de úgy tűnik, felállni jelen pillanatban nem tud, esetleg nem is akar.

**Matsudaro Kitsumo** Szomb. Feb. 07 2015, 21:38

[Aikan]

Nem mintha nem szeretném a melegházat, csak épp baromi meleg most, és igencsak megnehezíti az életem a meleg. Ilyenkor könnyebben elbágyadok, s hogy harmadszor ébredek arra, hogy belefejeltem a földbe, és a fene se tudja, mennyit aludtam - vélhetőleg nem keveset, mert a nap a reggeli magasságából a kora délutánira kúszott, pedig alig éltem meg az ébrenlétem másfél órának... -, s a legszomorúbb, hogy még egy csomó dolgom van idebenn.

Na jó, ideje megszellőztetni a fejem... Egyébként is megérdemlem az ebédem, megdolgoztam - aludtam - érte! Ahogy kilépek, végigcirógatja az arcom a hűvös levegő. Olyan kellemes, egyből felfrissülök, s jókedvűen sétálok vissza a házunk felé. A nap ezer ágra süt, enyhe szellő simogatja az ember arcát, s a flóra vegyes illata ül bele az ember orrába. Minden olyan békés, még az a zuhanó sas is olyan megnyugtató.

Eh? Hogy mi? Zuhanó sas? ~akadok fel saját gondolataimon, hogy elnyíló szemekkel lehessek szemtanúja annak, hogy a még jó 30 méterre levő házunkba csapódik szerencsétlen állat, és valami fura vörös lobog az oldalán. Kilógna a bele? említettem már, hogy bioszból sosem voltam jó, ha az állatokra került a sor? ˇˇ' )

Ahogy tesiből se. Megiramodok, de két lépés után kifulladok, na meg ledermedek, ahogy valami leugrik a sasról, és tovább lebegteti a piros valamit, ami így jobban megnézve valami ruha, és ha már itt tartunk - ugye biosz egyes a növénytanon kívül minden másban - a leugró valami egy ember, határozottan egy ember, mi több! Kezem az orrom elé emelem, ahogy érzem, hogy nekiered éltető vérem, mert a szívem ezerszeres tempóban kezd dobolni, elvörösödöm, és bizony odalenn is megmoccan bennem valami, ahogy realizálom, hogy a leugrott ember nem csak hogy ember, de egy lány, egy roppant csinos lány, mi több, egy roppant csinos, de még roppantul félmeztelenebb lány, akinek még az egyetlen ruhadarabja is inkább szexi, mint valóban takaró darab.

Tuti megint álmodom, olyan nincs, hogy ez valóság! Óriásit csípek magamba szabad kezemmel, lehunyva a szemem. Mindjárt felébredek, mindjárt nem marad más, csak a merevedésem és a vérző orrom élménye, mert hülyeséget álmodtam! Mindjárt!

Felnyitom a szemem, de a dolog mit sem változik, mi több, a lány észrevesz, miután kiordibálta magát, amire kényszeredetten nagyot nyelek, és hogy kevésbé tűnjek lovagiatlannak, félrepillantok, halkan "odakiáltva".

- Eto... jól vagy...vagytok?... - ha bárkit el kell látni, esküszöm, hogy belehalok! A gyönyörbe!... esetleg egy éles csőr martaléka leszek, mert a sas nézett ki rosszabbul arra a fél pillantásra, amellyel illettem a jelenetet, de még így is örökre agyamba égett azoknak a formásan kerek melleknek a látványa, és a hihetetlenül helyes, rózsaszín mellbimbók... ahhw...

**Hyuuga Shakaku** Szomb. Feb. 28 2015, 11:08

[Matsudaro Kitsumo]

A tudatmódosító hatása alatt álló vörös a fejét oldalra döntve mérlegeli az érkező fiatalember kérdésére adandó válaszát, de a következő pillanatbán már ki is fejezi magát: jobbjával a jobb mellét, baljával pedig balt megmarkolja – Kai is jól van – szorítja meg a jobboldalit –, valamint Rai is jól van – szorítja meg a baloldalit –, úgyhogy én is jól vagyok!
A következő pillanatban pedig már el is rugaszkodik a talpai alatti biztos ponttól némi chakra segítségével, hogy a feltételezett távolságot áthágja, s ha minden jól megy – és helyesen mérte fel a hímnemű humanoid kifulladását, valamint az ebből következő fizikai képzetlenséget (bár nagyon reméli, hogy bizonyos értelem igencsak fitt) –, akkor a fiatal férfit a földre teperve landol, méghozzá a csipkés résszel a férfi ágyékán, a férfi feje melletti két oldalon megtámasztva magát karjaival. Vagy ennek megfelelően landol, vagy pedig arccal a földön; igazából mind a kettő kimenet igazán illik a karakteréhez.
– De lehetnénk jobban is... – ficánkol odalent, miközben az áldozata fülébe duruzsol. – Tény, hogy az a buta kis palimadár talán egy kis segítségre szorulna, de szerencsénkre igencsak jól mutat a vér rajtad – ezt hangsúlyozva fürge nyelvével meg is kóstolja azt, pont ebben a pillanatban regisztrálja az agya az üvegház látványát. – Vagy akár körbe is mutathatnál, ugyanis meglehetősen szeretem a forró helyeket... És persze az se hátrány, ha van valami cuccod.
Ekkor már a leteperés után fennmaradó esetleges távolság megszűnni látszik a fizikai testek között és ő már csak kajánul vigyorog, ami még így is szexi.
Ő ugyanis egy olyasfajta nőszemély, aki a szexualitását fegyvertényezőként tartja számon.

Ajánlott tartalom

Szabad Játék (2)

Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)

Re: Szabad Játék (2)