Shenjino Arisa

- Ah. Hosszú volt a gyakorlat ma, Miyu, a sensei teljesen kikészített! - borulok verejték átáztatta ruházatban az ágyra a macskám mellé, és közben azon morgolódom, még is miért kell ennyire lefárasztani az ember lányát. Igaz, keményen kell tanulnunk és fejlődnünk, de hogy én dolgozzak a másik kettő helyett is... De erre az egészre, Miyu csak nyávog egyet unottan.
- Ne feleselj velem! - Azzal a kezeim nyúlnak is már felé, majd felkapva a lapos hasamra helyezem a tanácstalan kisállatot vigyorogva. - Látod, ez lesz a büntetés! - Ujjaim végignyomorgatják, masszírozzák, simogatják a kis teremtést, aki nyomban dörömbölni is kezd nagy vígan. Aligha fogja fel ezt olyan hihetetlen nagy büntetésnek, de ez nem is olyan nagy baj, igazából akármilyen szemtelen is, sohase bántanám.
- És még be se fejeztem a napot. - Néhány unott nyögés után inkább feltápászkodom az alvó alkalmatosságról és lassan leveszem magamról a piszkos, enyhén szagló anyagot. Utálom, amikor ilyen állapotban érek haza, cseppet sem illik hozzám. Sehol a gondosan beállított hajzuhatag, a szép és illatos megjelenés, vagy a tökéletesen tiszta ruházat, pedig igényes embernek tartom magam. De le kell erről szoknom, az biztos. Ha a küldetés úgy kívánja, hogy egy láphoz menjek, akkor még is mit fogok csinálni? Nem tehetem meg azt, hogy kényességből megtagadom a többiekkel való munkát és önkényesen felmentem magam, a társaimra talán ezzel bajt is hozva. De, mindenesetre, mielőtt folytatnám a napomat, átbattyogok az üres házon - hisz ha nem így lenne, nem mászkálnék egy szál semmiben -, majd a konyhában felteszek egy jó nagy adagot melegedni, amíg előkészítem a fürdőben a kádat. Mikor van egy csepp időm, azt szeretem a magam kényeztetésére fordítani, mint ma is akképpen, hogy néhány virágszirom is kerül a vízbe illatosítás gyanánt. Sőt! Ma azt hiszem, Miyu is fog egy jót fürdeni, bár ezt már teljesen biztos, hogy nem fogja díjazni.
A víz forráspontjától számítva már csak pillanatokba kerül, hogy egy ronggyal megfogva a lábasok nyelét a kádban végezzék, s már szedem is elő a macskát, aki már látja maga előtt a végzetét. Persze, nem kerülünk egyből a pancsolás tengerébe, hisz nem megfőzni akarom magunkat, de már szedem elő a kencéket, amik vagy rám, vagy rá kerülnek és végül, amikor jónak ítélem a hőmérsékletet, először a cicával kezdem a kis lavórjában, majd miután megküzdöttem vele, én is belemerülök a saját kádamba vagy egy húsz percre. Kivételesen csak áradozni egy kicsit, pihenni. Az a legjobb, hogy ilyenkor, még ha csak néhány pillanat erejéig is, de legalább otthon lehetek, a családommal, a barátaimmal, a bátyámmal legfőképpen. De, mint minden jó és értékes percnek, ennek is vége szakad, és vissza kell térni a valóságba, hisz holnap nagy nap van. Életem legelső, nyilvános fellépése veszi kezdetét, pontban délután egykor a főtéren. Alapvetően, nem vagyok az az izgulós, lámpalázas alkat, de egész végig, amíg felöltözök és még az után is csak a következő nap jár a fejemben. Hogy mi van, ha hibázom, ha elrontok egy lépést vagy nem csinálom elég tökéletesen. Azt hiszem,. meg vagyok átkozva ezzel a maximalizmussal, hisz ha már ennyi éve ezt tanulom, igazán felmutathatnék némi minőséget, szinte igényelem a dicséretet. De, ezt az érzést inkább még több és több gyakorlással próbálom kiküszöbölni, hogy a lehető legjobbnak érezzem magam, legalábbis úgy, hogy ennél többet nem tudok már tenni. Ami igaz sose fog bekövetkezni, de minden egyes ismétléssel egyre több hibát tudok kiküszöbölni. Így is teszek most, egy egyszerű pizsamaruházatban, mert lusta vagyok valami normálisat felvenne. Itthon úgy se lát senki, nem igaz?
Lila legyező a jobb,  fehér a bal kézbe, a lila felé forgás és kicsapás. Nem jó, itt gyorsabban kell. Nem jó, ott nem arra kell elindulni. Nem-nem-nem! Kész káosz az egész! Rendben Arisa, most nyugodj le és próbáld tiszta fejjel végiggondolni. Egyszerűen nem lehet, hogy izgatottabb vagy, mint egy küldetés előtt, hisz ennek sokkal de sokkal kevesebb tétje van, és ha ennyire görcsbe vagy, teljesen biztos a bukás.
- Rendben, vegyük át még egyszer. - sóhajtok fel, azzal megpróbálok visszaemlékezni a legutoljára tanultakra, és nem utolsó sorban anya szavaira a chakrairányításról. Induljunk ki a gyomorból, onnan a kezek felé, és ahogy mi mozdulunk, azzal is tegyük ugyan ezt, míg végül el nem éri a kezeket, majd annak hosszabbítását, a legyezőket és körbe nem vonja a tárgyat, kék fénnyel árasztva el azt. És ahogy tovább lépsz, tartsd meg az állapotot, majd leereszt. Aztán, gyorsabban. Először a jobb, majd egyből a bal legyezővel, mintha ki-be kapcsolnád a gépeket, fel-fel gyúljanak a fények, végül villogjanak. Hisz kell a műsor, a csapatból pedig én vagyok az egyetlen, aki ninja kiképzésen van és esetleg ilyen fortélyokat is be tud vetni a műsor színesebbé tételéhez. És akkor meg se kell említenem, hogy az előadásnak én leszek a középpontjában, ami még több idegességgel jár számomra, hisz még látványosabb lesz, ha elbukom.
- Meg tudom csinálni! - pillantok Miyura teljes elszántsággal. Ha ennyire se vagyok képes, hogy akarok visszatérni Sunagakurébe, visszaszerezni a várost? Nem lehetnek ilyen gyengék az idegeim.
Ezeket a belső vitákat talán hajnalig játszom le magamban, mikor végre úgy döntök, hogy ideje lenne eltennem magamat pár órácskára, hisz kipihenten jobban dolgozik az ember agya. Kezembe is veszem a cicámat, mint holmi plüsst és magamhoz ölelve alszom el nagy nehézkesen, bár előtte így is kattog egy darabig az agyam. Mennyire egyszerű lenne, ha én is egy macska lennék, aki egész nap eszik, alszik és játszik, még is annyian szeretik, még se tudom, miért.

Fogjuk rá, hogy aludtam valamit inkább. Hayuku-nak is itthon azt mondtam pár perce, hogy persze, én teljesen kipihent vagyok és hogy jól fog sikerülni, amire nem kaptam mást, csak egy biztató mosolyt a konyhából tőle. Mi történt volna velem, ha a család nem fogad be? De végtelenül hálás vagyok, hogy így lett, hisz egy új esélyt adtak nekem.
De már elém is tárul az utca zajos képe, a forgatag, az emberek sokasága, kik igyekeznek a mai teendőiket elintézni és a végtelen sutyorgás, amiből csak egy-egy szófoszlányt ért az ember. Sokkal másabb a hangulat itt, mint régen otthon, és őszintén szólva az elején ez még bántotta is a fülemet, hisz nagyobb nyugalomhoz szoktam. De, végül is ez se olyan rossz. Még utoljára leellenőrzöm a táskámat, hogy az összes szükséges kellék benne van-e, aztán bele vetem magamat a sűrűjébe és erősen azon vagyok, hogy a gyülekezőhelyre találhassak, ugyanis szokásom errefelé eltévedni. Még is, ezen a napon, kivételesen teljesen időben vagyok, mikor megérkezem a tanárhoz, de ennyiben nem merülnek ám itt ki a dolgok. Ruha, legyezők elő, be a házba átöltözni, aztán jönnek a sminkesek, akik pedig kimázolják az arcomat, mintha egy gésa lennék. Szerettem így megjelenni, hona nem egyszer kerültem félreértésbe a kilétemet illetően, hisz nem ez a foglalkozásom, és legfőképpen nem a férfiak szórakoztatására vagyok hivatott, inkább a magaméra. Ezen a napon viszont ez se igazán fékez meg, csak a mérhetetlen izgatottságot és a színpadvágyat érzem az erősen dobogó szívemen kívül. Ez a lételemem. A középpont, a csodálat és a csillogás. És a vágyaim csak még jobban erősödnek, ahogy a csapatból is egyre többen jelennek meg az ajtóba, hasonlóképpen mint nemrég én, majd már harci díszben sorakoznak fel mellettem.
Életem egyik fordulópontja és legnagyobb élménye, mikor mind elindulunk, ki a házból és megpillantom azt a sok embert, aki a kis társaságunkra kíváncsi és a boldogság csillan vissza az arcukról, amint felfigyelnek ránk. Mert ez a művészet egyik lényege. Érzelmeket csalunk ki másokból, pozitív vagy negatív módon hatunk rájuk és a visszajelzéseik pedig minket dicsérnek, esetleg rámutatnak a hibáinkra. Ez idő alatt legalább eljutottunk együtt arra a szintre, hogy amint megszólalnak a hangszerek, mi is automatikusan mozdulunk, ahogy az ütem diktál, s nagy taps közepette megindul a műsor. Mozdulnak a kezek, lábak, csípők és arcok, ahogy réges-régen begyakoroltunk, de már nyoma sincs a gyermeki hadonászásnak, a korral haladva a lépéseink is precízebbek lettek és kész ifjú hölgyekként állunk a nagyközönség előtt. Annyira más így, mint a szülőknek táncolni, akik csak a szépet látják benne, kevés realitás érzékük van hozzá, elfogultak.
De az egész közepén, csak úgy kikapcsol az agyam. Automatikusan villannak fel-fel a legyezőim, ahogy meg van beszélve és nem is gondolkozom, mi jön mi után, csak csinálom egy hatalmas mosollyal az arcomon, szinte leplezni se tudom a boldogságomat, hogy hosszú idő után ismét színpadon lehetek. Az álomvilágomból talán az aprópénz csörgése zökkent ki, amik a földre érve ontják magukból a hangot, mi pedig akár akarjuk, akár nem, néhányra rálépünk, mert emiatt nem állhat le a tánc, de amint vége, csak mosolyogva szedjük ki az érméket a homokból, majd mindent, amit találunk a tanárunknak szolgáltatjuk. Hisz nekünk minek? Vegyük, amolyan hálaajándéknak, hisz a mi fizetségünk a hatalmas tapsvihar és dicséret, amit a polgároktól kapunk.
Minden népnek, országnak, városnak más a művészete, ezért mind egyedi, sajátos értékeket hordoz. Ezért próbálom még inkább beleásni magamat mindenbe ebben az időszakban, amíg itt tartózkodom, persze nehéz a festészettől kezdve a zenéig megismerkedni azzal a temérdek dologgal, amit itt tanulhatok, ha folyik közben a ninja képzésem, de igyekszem. Hisz a lelki egyensúlyunk, műveltségünk ugyanannyira fontos, mint a képességeink.
Innentől, a dolgunk már csak annyi, hogy fogadjuk a gratulációkat, esetleg a felmerülő tanácsokat megfogadjuk, és már mindenki indulhat a maga dolgára, ami esetemben annyi jelent, hogy lejelentkezem a senseinél és a csapatnál, hisz a mai kimenőm eddig tartott. De előtte még egy gyors átöltözés otthon, macskaetetés, némi simogatás és játék azért még jár neki, majd felhúzva a cipőmet, igaz talpig sminkben már rohanok is vissza a csapatomhoz.
Jövő héttől folytatódnak majd a tánc óráim, így még több lehetőségem lesz a fejlődésre, de az elsődleges dolog a képességeim pontosítása és csiszolása, hisz a tánc nem szabadítja fel a várost, ahonnan származom.