Misage

**Misage** Szer. Aug. 19 2015, 00:30

//Időbeli elhelyezés: Tolvajok (Kakashi -> Danzou -> Oyoki mesélése alatt) küldetés előtt
Cél: kevés pénz, meg egy kis chakra//

Horgászat Ninja módra

Egy kis fűvel borított dombon feküdtem és a kék eget bámultam, miközben a lágy szellő finoman játszadozott rövidnek nem nevezhető hajszálaimmal. Különböző méretű és formájú bárányfelhők úsztak el fölöttem, de nem igazán tudtak lekötni. Épp az előző küldetésemen gondolkodtam. Egyszerű kutyasétáltatásnak indult, de őrült hajsza lett belőle, amiben megpróbáltunk utolérni egy tolvajt, aki ellopta a kutyát, amire épp vigyáztam. De ez egy másik történet, majd valamikor máskor mesélem el. Minden esetre ebben a kellemes, fekvő helyzetben alaposan kielemeztem azt a küldetést, hogy rájöjjek milyen hibákat követtem el. Már majdnem végeztem, mikor árnyék vetült rám, majd egy fiú takarta el előlem a napot.
- Kedves különc! Te elhagytad az órádat? Nemi és a Sensei már kénytelenek voltak engem küldeni, hogy vigyelek oda hozzájuk. Ha elfelejtetted volna, küldetésre megyünk. – rontotta el a napomat Hake, a csapattársam. Kellemetlenül alacsony gyerek volt és szánalmasan sovány. Szinte kilátszottak a bordái, bár ezt mindig jól leplezte bő ruháival. Ha jól emlékszem egyszer valami betegséggel magyarázta azt, hogy nem tud felszedni egy gramm zsírt vagy izmot se. Ennek ellenére ő nem csak Hokage akart lenni, de békét akart hozni az egész Shinobi világra és azt óhajtotta vezetni. A marha. Magasságát 150 centire tippeltem volna, talán 2-3 centivel többre. Hosszú, fekete haját lófarokba kötve hordta, arcáról pedig le nem lehetett volna vakarni azt az idióta vigyort, amit mintegy álarcot viselt. Ismertem annyira Haket, hogy tudjam, ez a mosoly egy igen érdekes, barátaival kedves, de ellenségeivel könyörtelen személyiséget rejt. Annak ellenére, hogy ő is, hozzám hasonlóan még csak nem rég óta taposta a tizenhatodik életévét a szemében látszott valami. Aki ért hozzá, felismerhet egy gyilkost a pillantásáról. Ő az volt, mint ahogy én is. Ugyan csak egyszer öltünk embert, azt is ketten, de a nyoma megmaradt rajtunk. De ez is egy másik történet. Gyorsan felpattantam és elnevettem magam.
- Tökéletesen kiment a fejemből. – válaszoltam és társammal az oldalamon rohanni kezdtem a találkozó helyének irányába. Nagyjából öt percünkbe került odaérni, de ennyi is épp elég volt, hogy Akihiro senseitől erőteljes fejmosást kapjak.
- Misage, hol a fenében voltál eddig?
- Pihentem és elment az idő. Sajnálom sensei. – válaszoltam. Ugyan nem sok embert tiszteltem, de Akihiro sensei ezek közé tartozott. Egyszer megmentette nevelőapám életét még régen, amiből már tudtam, hogy nem egy gyenge teremtés. És egyszer minket is kihúzott a pácból. Akkor érdemelte ki a tiszteletemet.
- Talán majd megtanulod mennyi fél óra, – ugyanis ennyit késtél – ha harminc percen keresztül kell ütnöd egy fatörzset.
- Ahogy kívánod sensei. – válaszoltam neki semleges hangon. Ez elég kedves büntetés. Volt, hogy ki kellett gyomlálnom az egész kertjét, amiért tönkretettem egy küldetést. Az sokkal rosszabb volt. Persze a kudarc nem az én hibám volt. Senki nem várhatja el egy frissen végzett Gennintől, hogy komolyabb ideig fogva tudjon tartani egy karmolászó macskát. Természetesen az nagyon régen volt és sokat javult a teljesítményem. Pillantásom a sensei méretes, vadállati testéről Nemi mosolygó arcára esett. Ő volt a legoptimistább a csapatban. Még a legrosszabb helyzetben is csak a jót látta meg. Egyébként kinézetre egy teljesen átlagos testű, kék, hosszú hajzuhataggal megáldott lány volt. Míg Hake és Akihiro ninjutsu pártiak voltak, addig Nemi és én taijutsu fanatikusok. Miközben sétáltunk a Hokage rezidenciája felé, a lány mellém lépett.
- Legalább nem kell megint gyomlálnod. – suttogta vidámsággal a hangjában, én pedig elnevettem magamat. Utálom az optimizmust, mert szerintem képtelenné tesz a logikus gondolkodásra, de meg kell hagyni, ezzel sikerült megnevettetnie. A séta maradékában Hake is odapofátlankodott és felváltva hallgattam az ő panaszkodását a lányoknál való sikertelensége miatt, illetve Nemi beszámolóját az új taijutsu stílusról, amit épp fejlesztett. Őszintén bevallom, az utóbbi jobban érdekelt és erre hamar rájöttek a többiek is, mert egy idő után már csak a lány beszélt, mi ketten pedig alaposan figyeltünk arra, amit mondott. Mivel a kunoichi már tudta, hogy fuuton beállítottságú, ezért az elem feloldása által szerzett légiességet építette be a küzdőstílusába. Hake katon használó volt, a sensei pedig a doton és a suiton elemeket ismerte. Én voltam az egyetlen, akit egyelőre nem érdekelt az elemi manipuláció. Úgy voltam a dologgal, hogy amíg nem lesz elég chakrám, hogy komolyabb elemi jutsukat tanuljak, addig csak időpocsékolás megtanulni az elemem feloldását. Látva két társam elemi jutsuit, úgy éreztem, hogy teljesen igazam van. Egyikük sem tudott hatásos technikákat felmutatni. Ezt természetesen rossz szokásomhoz hűen meg is említettem nekik, de ők csak mosolyogtak rajta. Úgy kell nekik. Majd rájönnek, ha egyszer nem fog érni semmit sem az addig hasznosnak talált jutsujuk. Már épp próbáltam volna ezt valahogy megmagyarázni nekik, mikor megérkeztünk úti célunkhoz, így inkább csendben maradtam. Bementünk az épületbe, ahol a Hokage egyik embere és egy alacsony, köpcös férfi várt minket. A férfi kalapot visel, de amikor levette, hogy köszöntsön minket, láttuk, hogy fejét egyáltalán nem borította haj. Már idős volt, lehetett vagy hatvan éves. Egész testén ráncos volt a bőr.
- Nos, ő itt a megbízótok. Hidetaka Fuyuki úr halász egy közeli faluban, de újabban egy óriási hal garázdálkodik a tóban, ami kiszakítja a hálókat, eltöri a horgászbotokat és felborítja a csónakokat, ezáltal teljesen lehetetlenné teszi a halak kifogását, ami a faluban sok ember megélhetését jelenti. – vázolta a helyzetet a magas férfi, aki a Hokage szolgálatában állt.
~ Mégis mekkora lehet az a tó, hogy annyi hal van benne, ami megélhetést ad egy falunyi embernek? – gondoltam érdeklődve, de nem tettem fel a kérdést, mert a küldetés szempontjából nem volt túl fontos.
- Sajnos, mivel még jobb időkben sem vagyunk anyagilag olyan jó helyzetben, ezért fizetségként csak fejenként 600 ryot tudunk felajánlani. – tette hozzá az idős fickó.
- Nem kell aggódnia Fuyuki-san, szívesen elvállaljuk a küldetést. – válaszolta Akihiro sensei. Ez csak természetes volt. A többiek nem tudom, hogy hogy vannak vele, de a mi csapatunkat egyáltalán nem érdekelte a fizetség. Mi minél több tapasztalatot akartunk szerezni, hogy hatékonyabbá tehessük a technikáinkat. Az pedig csak akkor lehetséges, ha tudjuk, hogy egyáltalán milyen az a hatékony.
Csapatvezetőnk válaszára láthatóan megnyugodott az öreg és hálálkodni kezdett, de leintettem. Gyorsabb voltam, mint a Jounin, aki szintén valami hasonlót mondott volna, mint én.
- Majd akkor hálálkodjon, mikor egy óriási sült halat fogunk enni vacsorára. - magyaráztam az értetlenkedő arckifejezésű férfinak, amire bólintott és láthatóan felderült.

Miután sikeresen felvettük a küldetést, mindenki még egyszer, utoljára ellenőrizte a felszerelését, míg a sensei váltott pár szót a megbízónkkal. Gyorsan végig futtattam a kezemet minden cuccomon és elégedetten felsóhajtottam. Az övtáskám és a fuuma shurikeneim az övemen, a ninjatom pedig a hátamon foglalt helyet. Shurikentartóm a jobb combomat ékesítette és két kunainak adott helyet. A maradék 3 kunaim és 5 shurikenem az övtáskába került.
- Te komolyan elhiszed, hogy horgászni megyünk? – kérdezte Hake, miközben mellém lépett. Egy pillantással felmértem és meglepődve konstatáltam, hogy még a szokásosnál is szélesebb – és bárgyúbb – vigyor ült az arcán.
- Talán van valami bajod a horgászattal? Esetleg félsz a halaktól? Elég nagy szégyen lenne. – pillantottam le az alacsony gyerekre.
- Épp ellenkezőleg. Kiskoromban rengeteget horgásztam apámmal. Néha még a nagypapám is elvitt, bár azok sokkal komolyabbak voltak és általában a zsákmány is több volt. – tekintete ködössé vált, mint aki épp visszaemlékszik valamire és szépen lassan elveszik az emlékek tengerében.
- És te komolyan azt élvezted, hogy órákon keresztül üldögélsz egy csónakban, vagy tóparton, amíg várod a kapást?
- Sokkal élvezetesebb volt, mint amit te csináltál kiskorodban. Mellesleg mi is volt az?
- A hozzád hasonló marhákat bemutattam a földnek, mikor beledöngöltem őket. – feleltem gonoszul mosolyogva és eszembe jutottak azok a jó kis bunyók. Átlag esetben egy ilyen után szokott ez a tökkelütött nekem esni egy késsel, én pedig jól helyben is szoktam hagyni. Utána pedig én szoktam kapni Nemitől. Most nem így lett. A lány már akkor leütötte Haket hátulról, mikor az kirántotta a kést a shuriken tartójából.
- Most komolyan fiúk, muszáj nektek mindig harcolnotok? Inkább nézzétek meg még egyszer a gyönyörű falunkat, aztán gondoljatok arra, hogy milyen jó érzés lesz sült halat enni a küldetés végén. – hozta elő idegesítő, pozitív énjét. A sensei pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy végre elinduljunk, így megszakadt ez a kis társalgás. Az út elején szerencsére kihagytak a beszélgetésből, mert a két másik Gennin éppen azt tárgyalta meg, hogy miként is lehetne engem rávenni valami marhaságra. Én magamban jót nevettem rajtuk. Nincs az a pénz, amiért követném őket a marhaságaikban. Mondjuk akkor igazán szólhattak volna, mikor Nemi berángatta a henge no jutsuval nővé vált Haket a női fürdőbe, de azon kívül inkább irritálóak voltak a hülyeségeik, mint viccesek. Ha jól vettem ki a szavaikat, akkor most rizsgolyó csatát akartak vívni. Na, ahhoz nem volt semmi kedvem. Inkább kicsit lemaradtam és besoroltam a munkaadónk mellé.
- Fuyuki-san mondja csak, milyen halról is van szó pontosan?
- Nem tudjuk. Annyi biztos, hogy hatalmas. Egyesek szerint akkora, mint egy nagyobb csónak, bár ezt elég nehezen hiszem el. Én már gyerekkorom óta foglalkozok halászattal, de a legnagyobb hal, amit valaha fogtam akkora volt, mint a kinyújtott karom hossza. Hallottam már, hogy máshol vannak nagyobbak, de ebben a tóban eddig sose voltak.
- Értem. És ez a példány mikor tűnt fel?
- Kereken kettő hete. Az elején még azt hittük, hogy ki tudjuk fogni mi magunk is, de akárki próbált is az óta halat fogni, súlyosan meg lett károsítva. Ezért döntöttünk úgy, hogy ninjákat bérelünk. Mivel majdnem mindannyiunk féltve őrzött felszerelése megsérült, ezért nem sok pénzünk marad az új kellékek megvásárlása után. – válaszolt az öregember remegő hangon. Elmosolyodtam és a fickótól nem messze sétáló sensei felé néztem, aztán bólintottam egyet. Ő visszabólintott. Ez megszokott jelzésünk volt arra, hogyha kitaláltam valami tervet. Ez után az út eseménytelenül telt, ha azt nem nézzük, hogy két társam megpróbált fejbe dobni egy rizsgolyóval. Ennek köszönhetően kaptam ingyen kaját, ők pedig fejenként egy-egy shurikent. Mert ahogy a mondás is tartja, ha megdobnak kővel, dobj vissza kettővel!
Talán ha két óra telhetett el indulás óta és már meg is érkeztünk a faluhoz, mely célunk volt. Eléggé lepukkant hely volt, ami egy hatalmas tó partján foglalt helyet. Régiesnek tűnő faházak álltak mindenhol, köztük pedig fakereteken szakadt halászhálók lógtak. A letaposott föld szolgált keskeny ösvényként, aminek a szélén kevés ép, de annál több sérült csónak sorakozott fel. Egy pillantással felmértem a helyzetet és rájöttem: itt bizony tényleg nagy problémák vannak. De mégis mi a fenét csinálhat az a hal? Tudtommal egyedül a méretében különbözik a többitől.
- Hogy volt képes egyetlen uszonyos erre? – mutattam körbe a faluban, miközben megbízónkra néztem.
- Ugyan soha nem mutatott támadó jellegű viselkedést, de mindig belekeveredett valamelyik hálónkba és addig rángatta őket a hozzájuk kötött csónakokkal együtt, míg a sziklánknál tönkre nem tette mindet és ki nem szabadult. Több erős hálónk is így járt, a gyengébbek pedig szimplán elszakadtak.
- De miért nem hagyták abba, mikor látták, hogy nincs eredménye? – értetlenkedtem, mert számomra teljesen logikátlan lépésnek tűnt, amit csináltak.
- A falu nagy része a halászatból él. El tudod képzelni, hogy mi történne velük, ha nem jutnának halhoz?
- Ugyanaz, ami így történt, csak a felszerelésük épségben lenne. – mondtam ki a kellemetlen igazságot. A fickó álla leesett, Akihiro sensei pedig a fejét rázta. Ő már megszokta tőlem, hogy pofátlanul őszinte – néha simán csak pofátlan – vagyok. Ettől a kis incidenstől fogva Fuyuki-san nem szólt hozzám, de ez nem is igazán zavart. Miközben lassan átsétáltunk a falunak nehezen nevezhető kis településen, egyre több helyi lakos jött elő koszos viskójából, hogy szemügyre vegyen minket. Volt, akinek felragyogott a szeme látványunkra, de olyan is, aki sötét arccal elsétált. Nem tudom, hogy mit vártak. Nem fognak Chunninokból álló csapatot kiküldeni egy nyamvadt hal ellen. Utunknak a tó partja vetett véget, ahol megálltunk és az elöl sétálók megvárták a lemaradtakat. Hamar összeállt a kis csapat, Akihiro pedig gyorsan elmondta a célunkat a falusiaknak.
~ Ez a szerencsétlen tényleg azt hiszi, hogy nincs annyi eszük, hogy tudják, miért van itt pár ninja egy férfival, akit az egész falu nevében küldtek el ninjákért? Lehet, hogy erős, de esze nincs sok, az biztos. Vagy csak másokról feltételezi, hogy sültbolondok. Igen, biztos ez utóbbiról van szó.
- Misage, korábban a tudomásomra hoztad, hogy van egy terved. Elárulnád kérlek, hogy mi az?
- Természetesen. Bár azóta új tervem is van, így elmondom mindkettőt, ti pedig majd választotok. Az első számú tervem az volt, hogy fogunk egy egyszerű horgászbotot, amire teszünk csalit és horgot is, illetve megtoldjuk pár robbanó jegyzettel. Így ha egyszer ráharap, a jegyzetet felrobbantjuk, az pedig még a víz alatt is képes akkora erőt kifejteni, hogy a hal elpusztuljon. Ennek azonban a hátránya az, hogy valószínűleg a közelben lévő összes hal felrobban vele együtt, valamint növelheti annyira a víz hőmérsékletét, hogy felboruljon a tó teljes ökoszisztémája. A másik tervem sokkal környezetbarátabb megoldás. Biztos vagyok benne, hogy vannak még olyanok, akik rendelkeznek erős anyagú halászhálóval. Erre a hálóra shurikeneket és kunai késeket erősítünk, meg esetleg néhány fuuma shurikent is és beleeresztjük a vízbe, amikor pedig a nagy hal átúszik rajta, a pengék darabokra vagdossák. Hátránya, hogy ebbe is biztosan több hal bele fog pusztulni. – vázoltam terveimet. A senseien látszott, hogy tetszenek neki az ötleteim. Hake szokása szerint hisztizett, amiért nekem volt először használható ötletem, Nemi arcán pedig színtiszta gyönyör tükröződött. Igen, ez a lány képes más sikerének is örülni. Sosem fogom megérteni.
- Igazán érdekes ötletek Misage. Ha tudunk szerezni hálót, akkor én személy szerint azt javasolnám, mert a robbantásnak mindig lehetnek nem várt következményei a hőmérséklet emelkedésén kívül. Nos, elő tudunk keríteni valahonnan egy erősebb halászhálót? – intézte utolsó kérdését a megbízónkhoz Akihiro.
- Természetesen. Szolgálatukra állunk, amiben csak tudunk. Legjobb tudomásom szerint összesen három falusinak van még az önök által kért fajtából. Ebbe a háromba beletartozok én is, így először a sajátomat adnám, ha nem bánják.
Így hát elfogadtuk a Fuyuki-san által kínált hálót és nekiláttunk a felkészülésnek. Az erős kötélszerű anyaghoz hozzákötöztük mindannyiunk összes shurikenjét és kunai kését, ezáltal éles pengék halmazává változtattuk azt. Viszont közös megállapodás alapján fuuma shurikeneket nem használtunk, mert nagyobb kárt okoztak volna magában a csapdában, mint az áldozatban, mely ellen bevetni készültünk azt. Ez után felkaptuk a hálót és bepakoltuk egy csónakba. Összesen két csónak szerű tákolmányt sikerült szereznünk, bár egyik sem volt különösen jobb minőségű. A sensei és Hake ültek az egyikbe, amibe a hálót is raktuk, Nemi és én pedig a másikat foglaltuk el. Egy elvesztett kő-papír-olló meccs után én ültem az evezőkhöz, a lány pedig boldogan leült a ladikunk elején. Nem vagyok egy éppen lovagias típus, ezért az nem érdekel, hogy nő, de ha vesztettem, akkor méltósággal viselem sorsomat. Nagyjából a tó közepéig eveztünk ki, lehetőleg jó messze a szikláktól, aztán megálltunk. Nemi kipattant a csónakból és a szintén vízen álló csapatvezér felé sétált. Csak ők ketten ismerték ezt a technikát, de fogalmam sincs, hogy Nemi mikor tanulta meg. Bár így jobban belegondolva mintha említette volna, hogy kellett a taijutsujához. Én valahova a közeljövőre terveztem a megtanulását. Na, de térjünk vissza a jelenhez. Az előbb említett személyek kifeszítették a csapdaként funkcionáló, shurikentartóvá avanzsált hálót a két ladik közé és hozzáerősítették a szélekhez. Minden készen állt. Már csak várni kellett.
- És, szóval, Misage, te nem tudod, hogy milyen elemi beállítottságod van? – kérdezte a kunoichi csevegő hangnemben, de tudtam, hogy csak valami beszélgetést kívánt kezdeményezni. Sajnálatos módon én nem voltam szószátyár hangulatomban, szóval egy egyszerű nemmel véget is vetettem esetlen próbálkozásának.
- Tudod, ha te is szél elemű leszel, akkor szívesen megtanítalak a taijutsumra. – próbálkozott tovább. Miért is hittem, hogy egyszerű lesz? Ez a lány nem tudja, hogy mikor kell feladni. Nem ismeri a csend gyönyörű zenéjét, amit minden egyes megszólalásával félbe szakít.
~ Ez a csaj abba fog belepusztulni, hogy egyszer felfedi a helyzetét a be nem álló szájával egy túl erős ellenfél előtt. – gondoltam sötéten, de egy bólintással mégis méltóztattam válaszolni csapattársamnak. Ő még egy ideig fecsegett valamiről, de nem igazán figyeltem rá. Kizártam a hangját a tudatomból és végre megint csendben voltam. Bár sajnos ez a hangtalan állapot csak a fejemben létezett. Ahogy telt-múlt az idő, lassan elálmosodtam, de nem engedtem a csábításnak. Az a ninja, aki elalszik küldetés közben, meghal. Épp hatalmas mentális csatában voltam magammal az ébrenlétért küszködve, mikor a csónakunk hirtelen megrándult. A háló rántotta meg. Ezek szerint a hal beleakadt.
~ Ez sem jöhetett volna jobbkor. Már majdnem elaludtam. Nem élném túl azt a szégyent, ami akkor érne, ha bedobtam volna a szunyát egy küldetés közben.
Az úszó tákolmányok oldaláról egyből elengedtük a fegyverekkel teleaggatott hálót és hagytuk, hogy a halra gabalyodjon. Természetesen nem hullott úgy vízbe, hogy végleg megszakította volna az érintkezést a csónakokkal: egy-egy kötél köldökzsinórként kötötte össze járműveinkkel. Ezen kötelek folyamatos rázkódása jelezte, hogy áldozatunk épp a haláltusáját vívta. A nem épp tiszta vizű tóban ebből csak annyit láttunk, hogy valami nagy fekete halszerű folt össze-vissza mocorgott a víz alatt. A mozgás egy kis idő után egyre inkább alábbmaradt, ahogy a vérfolt egyre jobban terjedt és már a víz felszínén is látszott. Ám még nem nyugodhattunk meg. Egy utolsó rántás után az árnyék távolodni kezdett a csapdától, de nem jutott messze. Három fuuma shuriken csapódott nagy erővel a vízbe, a folt mozgása pedig abbamaradt. Természetesen mi jó ninják vagyunk, és ha vége a harcnak, akkor összegyűjtjük az elhagyott felszerelésünket. Így hát mindhárman a fegyvereink és ellenfelünk hullája után ugrottunk, fejessel a vízbe. A koszos dihidrogén-oxidban nem sokat láttunk, főleg a sok belé folyt vér miatt, de valahogy megtaláltuk az óriási haltetemet. Pontosabban a tetem két felét. Hake és én mind a kettőre drótot kötöttünk, illetve kihúztuk az egyik darabjába fúródott kér fegyvert, alaposan megjegyezve a helyüket, Nemi pedig elúszott megkeresni az utolsó négypengéjű dobókaszát. Ez után természetese a felszínre úsztunk és a drótok segítségével a partra húztuk a darabokat, majd gyorsan kielemeztük a helyzetet. Úgy tűnt, hogy az én fuuma shurikenem a hátába állt bele. Hake fegyvere az agyába szúródott, viszont a lány dobása szelte ketté a halat. Mellesleg a dög tényleg akkora volt, mint egy ember. Sőt, valamivel hosszabb is. Ha pedig arra vagytok kíváncsiak, hogy honnan tudtuk meg, hogy melyik fegyver kié, akkor erre a kérdésre nagyon egyszerű a magyarázat. A nevűnk első betűje bele van vésve az összes fegyverünkbe, hogy később tudjuk kié az. A sensei közben begyűjtötte a hálót és egyedül a partra húzta mind a két csónakot. Ő a vízen sétált, a ladikok pedig mögötte úsztak a vízen, mivel a háló köteleivel a senseihez voltak kötve. Mire ő a parthoz ért, a falusiak már körbeálltak minket és csodálkozó pillantásokat vetettek a szörnyre. Széles vigyor terült el társaim arcán, Akihiro pedig elismerően bólintott. Küldetés sikeresen teljesítve.

A hatalmas tűz körül ültünk, amit a falusiak a tiszteletünkre – no meg a hal megsütésének könnyebbé tételére – raktak. Megnyugtató érzés volt nézni, ahogy a lángnyelvek először csak nyaldosták, aztán szépen-lassan felfalták a fahasábokat. Mint kiderült, a halnak sikerült valahogy úgy mozognia, hogy pár shuriken kivágta a hálót és az így keletkezett résen tudott kijutni. Természetesen azok a shurikenek – szám szerint kettő – eltűntek valahol a vízben és ismét csak természetes, hogy mindkettő az enyém volt. A tűzbe nézve gondolataim elterelődtek a jelenlegi helyzetről és ismeretlen vizekre eveztek. Ez persze nem volt ínyemre, mert valamelyik falusi épp beszélt hozzám, én pedig csak egy kicsit vagyok bunkó, szóval nem ártott volna odafigyelnem. A fiatal férfi felé fordultam, de ekkor a háttérben megpillantottam valamit. Egy idősebb férfi egy hatalmas farakás aljáról szedett tűzifát. Csakhogy ő nem láthatta, hogy ezzel az egész kupac felé fog gurulni. Egy pillanat alatt meghoztam a döntésemet. Szélsebesen felpattantam és egyik kedvenc technikámmal, a shunshin no jutsuval odasiettem. Az öreg egy pillanatig értetlenkedett, de aztán felkaptam és arrébb siettem vele. Pár másodperccel később a farakás megadta magát és oda gurult, ahol a fickó állt az előbb. Én nem értettem, hogy mégis mi a fenéért mentettem meg, ő pedig a történteket nem tudta felfogni abban a pillanatban. Ez után letettem a férfit és visszaültem a tűzhöz. Csapattársaim egyből dicsérgetni kezdtek, hogy hős vagyok, de nem igazán érdekelt már semmi a sült halon kívül, amit épp ekkor nyomtak a kezembe.
Másnap elbúcsúztunk a hálás falusiaktól, és hazafelé indultunk. Gennin társaim még mindig nem voltak képesek leszállni az előző esti hőstettemről, én pedig inkább rájuk hagytam. A visszafelé út jóval lassabban telt, mint az odafele, de nem zavartattam magam. A csapattól kicsit lemaradva baktattam és hallgattam a csend mámorító szimfóniáját. A magány volt az én igazi társam, nem pedig az a két nevetgélő Gennin nem sokkal előrébb. A faluba visszaérvén felvettük a jutalmunkat, amiből nekem nem sok maradt a két shuriken pótlása miatt, de hát ilyen az élet. Majd legközelebb.

//Elhasználva: 2db shuriken
igényelt jutalom: 600 ryo amiből 400 el is megy az elhagyott fegyverek pótlására + egy kis chakra //

Namikaze Minato Csüt. Aug. 27 2015, 12:01

Szép, kerek és kellemes olvasmány volt. Emiatt megkapod a 600 ryu-t és +8 chakrát, amit fel is írhatsz. ^^

**Misage** Kedd Nov. 01 2016, 22:34

18+

//Időbeli elhelyezés: Míg a karom és a lábam bírja című élmény után másnap
Cél: chakra meg miegymás szerzése//

Kaméleon

A sötétség puha párnaként ölelt körül és semmi kedvem sem volt kibontakozni kellemes öleléséből még az arcomat csípő fájdalom ellenére sem. Csupán arra vágytam, hogy egyre mélyebbre süllyedjek a könnyed, lágy álomba. Sajnálatos módon azonban a körülmények összeesküdtek ellenem, és az arcomat csípő fájdalom lassan megrengette az engem körülölelő semmi falait, majd könnyűszerrel le is döntötte őket, miközben előbb gyenge, majd egyre erőteljesebb hangok hatoltak át az álmot az ébrenléttől elválasztó résen.
- Ébredj már fel te rakás szerencsétlenség! – Hake szavai pofátlan módon pusztították el a valóságtól való elvonuláshoz használt mentsváram utolsó falait is. Kétségkívül neki köszönhetem a csípő fájdalmat is az arcomban, amit most, hogy felébredtem, egyre jobban éreztem.
- Mit keresel te itt? – zavaros elmémmel még nem igazán voltam képes felfogni a helyzetet és látómezőm is elég homályos volt. De éreztem, hogy itt még gondok lesznek. Valami Nemi formájú folt volt Hake mögött és épp a takarót akarta lehúzni rólam, gondolom ezzel is arra ösztönözve, hogy keljek már fel. Csak egy apró probléma volt. Ha lehúzza rólam a takarót, akkor jön majd az érdekes rész. Sajnos viszont nem derült ki, hogy mi történne, ha sikerrel járna, mert még ilyen borzalmas állapotban is sikerült belekapaszkodnom a kérdéses szövetdarabba.
- Engedd már el és kelj föl! – próbált a lelkemre hatni a lány is. Ha tudta volna, hogy nincs lelkem…
- Elengedem én, ha annyira akarod, de nem tudom, hogy mi lesz a reakciód. – sikerült végül kinyögnöm. Csapattársaim értetlen arckifejezése viszont kellőképpen megnevettetett ahhoz, hogy végre felébredjek.
- Nincs rajtam semmi. – magyarázatom hallatán Hake nevetésben tört ki, Nemi viszont olyan piros lett, mint a hajam – Szóval ha lennétek oly kedvesek kint megvárni, annak örülnék! – intettem az ajtó felé és mindketten engedelmesen vonultak ki az előszobába. Eztán következett a tortúra, amit a mozgás jelentett. Tegnap kellőképp leamortizáltam magam az edzéssel ahhoz, hogy egy igen kellemes izomláz keserűbbé tegye a napomat. De legalább miután kikeltem az ágyból, valamicskét csillapodott a fájdalom. Pár pillanat alatt felkaptam a ruháimat, aztán nagyjából ugyanilyen sebességgel a fegyvereimet is magamra aggattam, végül mikor minden megvolt, csatlakoztam társaimhoz.

- Inkább meg se kérdezem, hogy miért aludtál egy szál semmiben. – fűzte hozzá Hake, mikor kiértem. Nemi kifejezetten csöndes volt magához képest, arca pedig még mindig egészségesen piros színben pompázott.
- A legjobb pizsama az ádámkosztüm. – húztam a számat mosolyra, aztán eszembe jutott valami, amit ugyan megkérdeztem korábban, de választ azt nem kaptam rá. Így hát kénytelen voltam újból feltenni ugyanazt a kérdést, pont úgy, mintha gyengeelméjűekhez beszélnék.
- És lennétek oly kedvesek elárulni, hogy mégis mi a tetves macskabundát kerestek itt?
- Akihiro sensei küldött minket, mert tudta, hogy jó szokásodhoz hűen el fogsz aludni. – találta meg végre a hangját a kunoichi is és elmosolyodott.
- Asszem jogom van aludni! – közöltem velük a tényeket, miközben töltöttem magamnak egy kis tejet. Megkínáltam ugyan őket is, de egyikük sem kért. Sebaj, több marad nekem. Miközben én a tejemet szürcsöltem, Hake a táskájában kutatott, aztán elkezdett kipakolni belőle. Pornóújság. Nem, nem hiszem, hogy ezt kereste volna, de tudja a fene, hogy mi jár abban a perverz fejében. Egy kis madzag. Ajajj, nem érdekel, hogy milyen lekötözős fétise van a gyereknek, de lehet, hogy el kell küldeni majd pszichológushoz. Aztán végül előhúzott egy jegyzetfüzetet, amit kinyitott és a képem elé tolt.
- Misage, ezen az oldalon láthatod az összes jogodat.
- Nagyon vicces vagy! Ha nem vetted volna észre, ez a papír üres.
- Így van! – sunyi mosolya mindent elárult, én pedig már kaptam volna a ninjatom után, de Nemi kuncogása megállított. Komolyan, képes egy ilyen elkoptatott, humortalan viccen nevetni? Hát, ha neki jól esik, akkor érezze jól magát vele. Ennek ellenére piszok gyorsan abbahagytam megkezdett akciómat, mert majdnem kilöttyintettem a tejet. Az pedig bizony olyan bűn lett volna, amire még én sem vetemednék.
- És mennyire vagyunk késésben? – sóhajtottam végül, miközben idióta csapattársam a cuccait pakolta vissza. Az arcukon ülő mosoly egyáltalán nem nyugtatott meg.
- Semennyire! Direkt egy órával korábban jöttünk, hogy legyen ideje felébredni a hercegnőnek. – válaszolt Hake kifejezetten arcátlan vigyorral. – És Akihiro sensei is támogatta a dolgot.
- Mégis mikor beszélte ezt meg veletek? – szemem szikrákat szórt, miközben magamban azt terveztem, hogy kegyetlenebbnél kegyetlenebb módszerekkel fogom kivégezni a csapatunk vezetőjét.
- Azon bizonyos közös edzések egyikén, amikre nem voltál hajlandó eljönni. – szúrta közbe a kunoichi.
- Áh, inkább induljunk! – annyiban hagytam a témát, mert volt egy olyan érzésem, hogy nem én jöttem volna ki belőle győztesen. Azért biztos, ami biztos, rápillantottam az órára és majdnem elejtettem a még mindig a kezemben szorongatott, de immár üres poharat.
~ Hajnali nyolc óra van! – még a gondolatba is beleszédültem, hogy valaki képes volt ilyen istentelen időpontban felébreszteni.
Társaim vezetésével indultunk arra, ahova a senseiel való találkozó meg volt beszélve. Mivel nekem ötletem se volt, hogy ez pontosan a falu melyik pontját takarja, ezért hagytam őket, hadd menjenek elöl. Nem kellett sokáig menni, míg odaértünk egy kisebb fás részhez, ahol a fűben feküdt Akihiro sensei.
- Úgy látom megérte őket érted küldenem, Misage! Azt sem tudom, hogy mikor volt utoljára, hogy időben odaértél valahova. – gúnyos mosolya még mindig a régi volt. Nekem pedig kedvem lett volna behúzni neki egyet. Már csak úgy heccből is.
- Nekem nem igazán jött be. Hake miatt majdnem kilöttyent a tej! – osztottam meg vele a nagy titkot, amitől felszaladt a szemöldöke. Igen, ő már ez előtt is tudott a titkos tejmániámról, így igazán megérthette a helyzetemet.
- Inkább hanyagoljuk ezt a témát! Elvégre ma küldetésünk lesz.
- És milyen küldetést kell ma csinálnunk? – érdeklődött széles mosollyal Nemi.
- Ne mosolyogj annyira, a mai egy komoly küldetés lesz! – próbálta meg letörni a lány jókedvét csapatunk vezetője, de hát Nemi pozitivitása nemcsak elpusztíthatatlan, de ragadós is, így egyértelműen nem ment vele semmire – A küldetésünk egy bizonyos férfi elfogása lesz. – avatott be végre valahára a küldetés tárgyába.
- És mégis ki ez a fickó? – kérdezte Hake, de én csak a fejemet ráztam a kérdésén. A neve csak sokadlagos szempont. Engem inkább az érdekelt volna, hogy mégis mit követett el, amiért a mi köztudottan szadista csapatunkat küldik érte.
- A rendes nevét nem ismerjük, de annyit elárulhatok, hogy a művészneve Kaméleon – és nem véletlenül. Kifejezetten jól ért ahhoz, hogy átmaszkírozza magát. Meg a szökésben is nagyon jó.
- Eddig oké, de ez még nem az igazi ok. – már azon voltam, hogy megyek a fogóért, hátha azzal könnyebb lenne kihúzni belőle az információkat.
- Rendkívül veszélyes egyén. Bár csak a kunoichikre. – ezen mindhárman meglepődtünk, tekintetünkkel pedig folytatást követeltünk, de ehelyett egy fotót dobott elénk. Elég volt rápillantanom és éreztem, hogy szám széle felfelé kunkorodott. Akárki is ez a bizonyos Kaméleon, ért hozzá, hogy feltűnő legyen. A képen egy szőke nő meztelen hullája látszódott. Bokáit és csuklóit a háta mögött összekötözték és annál fogva felhúzták egy fára. Csakhogy a hasa is fel volt metszve, amin keresztül kilógott a fél berendezés.
- Szép. Tudhat valamit a fickó. – jegyeztem meg, a sensei pedig bólogatni kezdett.
- Az a vágás csak a felhajtást szolgálja. Mindegyik áldozattal a nyaki ütőér elvágása végzett.
- Mindegyikkel? – kérdezett Nemi. Hát igen, lehet, hogy őt meghatotta több kunoichi halála. Engem nem igazán izgatott.
- Ezt a hullát tegnap délután találták meg. Információink szerint ő volt a tizenhetedik áldozat.
- Hogy tud valaki ennyi ninját megölni? A gyengébbik nem kifejezés ninják között majdnem hogy elveszíti értelmét. – érdeklődtem, és ezúttal szerencsére kielégítő magyarázatot kaptunk.
- Egyszerűen! Úgy, hogy jóképű. Legalábbis általában jóképűnek néz ki. Olyan helyekre jár, ahol sok a női ninja és megpróbálja felszedni őket. Ha sikerül valamelyiket szobára vinnie, nyert ügye van. Álmában vágja el az áldozatai torkát. Ezt onnan tudjuk, hogy volt egy lány, akit a hatodik érzéke megmentett a haláltól – pont akkor ébredt fel, mikor a Kaméleon el akarta vágni a torkát, és a sebe nem lett halálos, viszont megakadályozta abban, hogy elfogja a fickót.
- Szóval dupla élvezetet keres. – jegyezte meg Hake, mire Akihiro és Nemi csúnyán néztek rá.
~ Hát igen, így is lehet fogalmazni. De mégis miért kezdene el valaki kunoichiket gyilkolni, mikor az átlagos nők esetében legalább kisebb az esély, hogy visszatámadnak? Lehet, hogy az izgalomért csinálja. Vagy mert egyszer ártott neki egy olyan nő, aki véletlenül ninja volt.
- És hogy fogjuk elkapni? – adta végül meg magát a csúnya tekinteteknek Hake.
- Bizalmas információk szerint egy bizonyos gazdagabbaknak fenntartott szórakozóhelyre jár áldozatokat gyűjteni.
- Nem tudom, hogy vagy vele sensei, de minket nem igazán engednének be a szórakozóhelyre, mivel gazdagok se vagyunk, meg nagykorúak se. – húztam a számat.
- Ezt a részét elintéztem. Sőt, többet is. Van két belépőnk és az egyik pincért is leváltják ma estére. Nemi mindenképp megy és míg egyikőtök az ő párja lesz, addig másikótok pincérkedni fog.
- Minek kell pár? Mehetnénk mindannyian egyedül. – tette fel a felesleges kérdést Hake.
- Azért, mert ha mindannyian csak úgy alapon mennénk, akkor valószínű lenne, hogy valaki többünket is elrángatna táncolni, vagy megpróbálna leitatni, vagy csak elvonná a figyelmünket a felesleges csacsogásával. – válaszoltam Akihiro sensei helyett. Komolyan, ez a gyerek megpróbálhatna legalább hetente egyszer gondolkodni. Annyira nem megerőltető a dolog.
- Misagenek igaza van. Most viszont el kéne dönteni, hogy melyikőtök lesz Nemi párja és ki fog pincért játszani! Tud valamelyikőtök táncolni?
Mikor feltette a kérdést, már éreztem, hogy eldőlt a kérdés. Hake nem tud táncolni, de én igen. Ebben biztos voltam, mert nem rég tőlem kért táncleckéket, hogy tudjon táncolni azzal a csajjal, akit megpróbált felszedni. De a leckék egy héttel ez utánra voltak tervezve.
- Akkor én leszek a pincér. – mondta ki helyettem csapattársam a nyilvánvalót. Közben a lány arca láthatóan felderült.
- Nem is tudtam, hogy tudsz táncolni! – mosolygott rám a kelleténél nagyobb lelkesedéssel.
- Tudod, nem szoktam nagy dobra verni az ilyen felesleges dolgokat. – jegyeztem meg, de mint korábban említettem, a mosolya ragadós.
- Akkor ez eldőlt! Javaslom gyakoroljatok még egy kicsit, aztán átbeszéljük a stratégiákat és estig pihenő mindenkinek.
Bólintva jeleztük Akihiro senseinek, hogy megértettük, aztán neki is láttunk az általa felvázolt feladatoknak. Először Nemivel kicsit leporoltuk a tánctudásunkat, ami igazán komédiába illő látvány lehetett. Ugyan mindketten értettünk ehhez a szerintem teljesen felesleges és lényegtelen mozgásfajtához, de a tánctudás is olyan, mint egy izom: Ha nem használod, elsorvad. A miénk pedig nem egyszerűen elsorvadt, hanem mondhatni el is tűnt. Azért meglátszik, hogy izommemóriánkat nem ilyen fajta mozdulatokkal töltöttük meg. Majdnem egy órányi gyakorlatozás után végre elmondhattuk, hogy sikeresen újratanultunk táncolni. Legalábbis immár nem akartuk széttaposni a másik lábát és a semmiben való megbotlások száma is exponenciálisan csökkent. Ezt sikerként könyveltük el és leültünk pihenni egy kicsit. Miután a pihenő is letelt, segítettünk Hakenek, aki a pincérkedést gyakorolta, végül leültünk megbeszélni a tervet.
- Tehát ti ketten – pillantott Nemire és rám a sensei – táncolni fogtok, míg Hake felszolgál! A célpont ismertető jele egy kígyó alakú gyűrű a bal kisujján. Tánc közben kell megfigyelnetek, hogy láttok-e olyan embert, akinek ilyenje van. Ha észrevettétek, egyikőtök igya ki a poharában lévő italt és menjen oda Hakehez kérni egy újat, miközben elmondja neki, amit megtudott! Hake, ha elfogyott az összes nálad lévő ital, vagy ha az információ fontos, akkor gyere vissza a személyzeti részlegre! Én ott fogok várni. Ha valami probléma van, valamelyikőtök shunshinnal jöjjön oda hozzám, míg a másik kettő a célpont után megy! A rendezvény jellegét tekintve sajnos muszáj lesz innotok, mert magára vonná a figyelmet, ha ital nélkül mászkáltok, de ez ne jelentse azt, hogy be is akartok rúgni! Az ivászat nem feltétlenül jelenti az alkoholt. Minden pincérnél lesz alkoholos és mentes ital is, csak az első lesz biztosan alkoholos. Aki lerészegedik, az egy hétig a kertemet fogja gyomlálni! – adta elő a dolgokat a sensei. Hát, ahogy gondolja. A küldetés közbeni ivászat nem tartozott azon dolgok közé, amiket ki akartam próbálni.
- Felesleges kérdés?
- Nincs! – vágtuk rá egyszerre mindhárman. Akihiro sensei elmosolyodott és felállt a földről.
- Akkor estig pihenő! Ott találkozunk!
Este kilenckor találkoztunk egy előre megbeszélt épület előtt. A többiek nem tudom, hogy mit csináltak, de én részemről bepótoltam azt az alvást, amit elvettek tőlem a korai ébresztéssel. Mikor végignéztem rajtuk, elmosolyodtam. Azt már tudtam, hogy Nemi mit csinált. Másfél méter távolságról is éreztem az enyhe rózsaillatot felőle – bár ez valószínűleg a Shikyaku no Jutsu mellékhatása -, a haja úgy festett, mintha most jött volna a fodrásztól, szemei pedig ki voltak festve.
~ Tudom, hogy részben a küldetés, részben pedig miattam néz így ki, de olyan, mint egy szépségszalon élő hirdetése. – gondoltam enyhe derűvel, miközben odaléptem hozzájuk és köszöntöttem őket. Érdekes módon nem én értem oda utoljára, mivel Akihiro még mindig hiányzott. Vagyis hát nekem nem, de azért igazán odatalálhatott volna.
- Yo! – tűnt fel abban a szent pillanatban a Jounin. Tökéletes időzítése már-már elhitette velem, hogy képes a gondolatolvasásra, de egy gyors fejrázással elhessegettem a gondolatot. Már nem élnék, ha lenne ilyen képessége. Miután még pár dolgot átbeszéltünk, a szórakozóhely felé vettük az irányt. Nemi és én kart karba öltve a főbejárat irányába indultunk, míg Hake és a sensei a személyzeti bejáraton ment be.
- A nevüket és a belépőjüket kérném! – nézett ránk érdeklődő tekintettel az ajtó előtt ácsorgó fickó. Lerítt róla, hogy nem hiszi el, hogy nagykorúak vagyunk, de elméletileg ezt jegyvásárlásnál ellenőrizték. Az a lépés meg ugye nekünk kimaradt, mert a jegyeket a tulajdonos biztosította az akció sikere érdekében.
- A partnerem Kuma Emiko, én pedig Montaro Kouta vagyok. – árultam el álnevünket és a kezébe nyomtam hamis neveinkre kiállított belépőinket, miközben el nem engedtem volna Nemit. Kezdett olyan érzésem lenni, mintha valaki figyelne, ezért végeztem egy fejkörzést, mintha csak fájó nyakamat próbálnám jobb belátásra bírni és közben körülnéztem. Igazam volt és egy másik párt is megláttam a közelünkben, akik épp egymással enyelegtek. Csakhogy a nő, aki a falnak vetette a hátát, fél szemmel minket nézett. Közben a fickó intett, hogy tovább mehetünk, így hát csipkedtük magunkat és bementünk.
Bent mintha egy másik világ fogadott volna minket. A teremben kellemes félhomály volt, de a zene nem az a dübörgő, dobhártyaszaggató fajta volt, hanem sokkal kellemesebb. Úgy nézett ki, hogy maga a rendezvény valamiféle furcsa átmenet a bálok és a lerészegedős bulik között. Bár belépésünk pillanatában így is egy-egy poharat nyomtak a kezünkbe és jó szórakozást kívántak.
Amint a pincér arrébb ment, magamhoz húztam a lányt, átkaroltam a derekát és olyan közel hajoltam a füléhez, mintha csak csókolgatni akarnám.
- Valakik figyeltek minket, amíg kint voltunk. Ők is egy párnak néztek ki. – suttogtam annyira halkan, hogy a zenétől épphogy csak hallhatta. Szinte észrevétlenül bólintott és kicsit távolabbra húzódott tőlem, de ennek ellenére nem vette le magáról a kezemet. Mindent a látszatért, na meg nem is hiszem, hogy igazán bánta volna a dolgot. Megjegyzem én sem. Belekortyolt az italába, elfojtott egy fintort és olyan pillantást vetett rám, ami a körülöttünk lévők számára minden kétséget kizárólag egyértelművé tette, hogy mi bizony csak szórakozni jöttünk, nekem pedig megmutatta, hogy mennyire hosszú is volt az a bizonyos hónap, amíg úgymond kerültem barátaimat. Pimasz mosolyt vetettem rá és egy húzásra kiittam a poharamban lévő löttyöt. Pezsgő volt. Nemi utálta a pezsgőt. Így már a fintor okát is értettem.
- Táncolunk? – kérdeztem tőle, amire széles mosolyt kaptam válaszul és ő is kiitta a maradék pezsgőjét. Poharaink valahogy egy asztalra kerültek, aztán már táncoltunk is. Említettem már, hogy utálok táncolni? Ráadásul messzemenőleg hülye ötlet volt, amit csináltunk. Egy húzásra meginni egy pohárnyi alkoholt, aztán nekiállni mozogni a helyiség melegében elsőszámú út a lerészegedéshez. Legalábbis annak, aki nem bírja az alkoholt; a kunoichi pedig ezen emberek táborát erősítette.
- Nincs kedved inni még egyet? – kérdezett enyhén felhős tekintettel. Nem tehettem róla, de a hosszú pillák mögött rejtőző smaragdzöld szemek rám is megtették a hatásukat. Elvégre szadista vagyok és nem érzéketlen.
- Úgy érzem ebből gyomlálás lesz… - jegyeztem meg, a lány pedig elindult piáért. Miközben Nemi italt szerzett, én egy falnak támaszkodtam és félig leeresztett szemhéjaim alól kémleltem a táncolókat és az italozókat. Egyelőre semmit se láttam, ami egy kígyószerű gyűrűre hasonlított volna. Viszont valami másra felfigyeltem.
- Láttál valamit? – kérdezett Nemi mikor visszaért két teli pohárral.
- Azt a kettőt, akik kint figyeltek. A fickónak nyoma sincs. – válaszoltam, miközben elvettem a poharat és belekósoltam. Vörösbor. A kedvencem.
- Én se láttam semmit. – húzta a száját, aztán közelebb lépett hozzám, így a lány és a fal közé kerültem. – Szóval akkor… - szája kíméletlen mosolyra húzódott és még közelebb jött – Mi is volt az az egy hónapos eltűntem és csak küldetéseken láthattok dolog?
- Tisztáznom kellett magamban pár dolgot. – pillantottam le az ajkaira.
- Mint például? – kérdezett ezúttal türelmetlenebb hangon és láthatólag nem vette észre, hogy hova nézek. Vagy a magasságkülönbség miatt azt hihette, hogy a melleit bámulom. Pedig igazán tudhatná, hogy úriember vagyok. Legalábbis százból egy alkalommal. Talán.
- Mint például ezt! – hajoltam előre sajátjaimmal letámadva az ajkait. Megfogadtam Hake tegnap előtt adott tanácsát és úgy döntöttem, hogy kihasználom a lehetőségeket és nyílt lapokkal játszok.
Úgy tűnt, hogy nem csak én voltam így a dolgokkal. Nemi először meglepődött, de aztán belemosolygott a csókba és viszonozta azt. Ez volt a lehető legjobb végkifejlett. A legrosszabb az lett volna, ha ágyékon térdel. És nekem elhihetitek, kifejezetten örülök neki, hogy nem az következett be.
- Megbocsátva! Tetszett a válasz. – lépett hátrébb egy fél lépéssel. Már épp válaszoltam volna, mikor a szemem sarkából csillanást vettem észre. Így inkább magamhoz rántottam a lányt egy újabb csókra, aztán átöleltem és a fülébe suttogtam.
- Megvan a célpont! Neked négy óránál. Épp egy kékruhás vörösnek teszi a szépet. – kis beszámolóm után elhúzódtam, kiittam a boromat és Hake felé vettem az irányt.
- Ezt is vidd! – szólt utánam a lány és felém nyújtotta a borospoharát. Nagyot sóhajtottam és odasétáltam cimborámhoz.
- Megvan a célpont. Neked kilenc óránál a kék ruhás vörössel. Szőke, alacsony fickó. – mondtam, miközben mosolyogva visszatettem a két poharat és vettem két alkoholmentes pezsgőt. Hake alig láthatóan bólintott és a személyzeti részleg felé indult – tálcáján lassan több volt az üres, mint a teli pohár. Én visszasétáltam a kunoichihez és a kezébe nyomtam az egyik pohara.
- Szerintem egyikünk sem akar gyomlálni. – vigyorogtam mikor belekóstolt az italba.
- Jogos! Meg nem is lenne túl jó dolog részegen csinálni a dolgokat. – a mondat végén sejtelmes mosolyra húzta a száját, így a kívülálló azt hihették, hogy valami másra gondolt. Színjátszásból jeles. Ezt követően elmentünk és táncoltunk egy keveset. Pont úgy, ahogy a célpont is tette a vörös nővel, akit láthatóan levett a lábáról. Az a pár, akik kint figyeltek minket jelenleg egy asztalnál ült és látszólag semmivel sem törődve italozgatott.
- Nincs kedved valami máshoz? – vetettem pimasz mosolyt partneremre. Nem csak ő ért a színészkedéshez. Ugyan jobban szeretem, ha harcolni kell, de az ilyen melónak is megvan a maga előnye. Meg természetesen a kísértése is.
- És mégis mihez? – kérdezte, miközben adott egy futó csókot.
- Esetleg egy italhoz a társaságomban?
- Megegyeztünk! – mosolyodott el és Hake felé indult. Én visszatértem arra a helyre, ahol korábban álldogáltunk.
- Elvileg valamilyen tea. – adta oda az egyik poharat. Örültem neki, hogy nem valami alkoholost hozott. A jutsuhasználat borzalmas részegen. Tudom, próbáltam az előző születésnapomon. Szerencsére nevelőapám nem ért egyet a korhatárral és tizenhat éves korom óta akkor iszok, amikor akarok. Csak szólnom kell neki és bevásárol. De természetesen arra is volt már példa, hogy Henge no jutsut használtam. Elvégre az a technika egyértelműen erre és a nők utána leskelődésre lett kitalálva. Aki mást állít, az hazudik.
Mikor belekóstoltam a teába, meglepetten vontam fel a szemöldökömet. Nagyon finom volt, bár volt egy kis mellékíze, amit nem tudtam hova tenni.
- Mit szólnál holnap egy ramenhez? Én fizetek. – dobtam fel valami témát.
- Egyértelműen benne vagyok! De kettesben megyünk! – szögezte le, mire nevethetnékem támadt.
- Eszembe se jutott hívni őt is.
- Akkor jó! – ivott ő is a teájából.
Kis beszélgetés és csókolózás, valamint még kétpohárnyi tea után kezdett elnehezülni a testem és szédülni kezdtem. Jobban beüthetett a pia, mint gondoltam. Nemi még annyira sem volt jó állapotban, mint én. Arca enyhén piros volt és abba se akarta hagyni a smárolást. Kezdett megfeledkezni a küldetésünkről. Bár ami azt illeti, nekem is csak minden sokadik gondolatom foglalkozott azzal. Aztán megláttam, hogy a célpontunk elindul kifelé a vörös nő társaságában. Abban a pillanatban újra küldetés üzemmódba kapcsoltam és szóltam Neminek is. Neki sem kellett több noszogatás, már fordult is a kijárat felé, de amint lépett egyet, megtántorodott. A személyzeti részleg felé fordítottam és megkértem, hogy szóljon a senseinek. Egy fél pillanatig mintha ellenkezett volna, de aztán elfogadta, hogy az állapotára való tekintettel nem tudna rendesen harcolni. Én Hakehez siettem, de közben durván forgott velem a világ. Nem értettem, hogy mi történt. Órákkal korábban volt az a két pohár pia, az óta nem lett volna szabad még jobban lerészegednünk.
- Idő van haver! – szóltam oda pincér társamnak, akinek nem is kellett több. Az egyik vendég legnagyobb döbbenetére lerakta a tálcát egy asztalra és követett a kijárat felé.
- Mi van Nemivel? Örülök, hogy bejöttek nektek a dolgok, de még akkor sem inna ennyit egy küldetésen. – pillantott vissza kiséé aggódva, aztán rám emelte a tekintetét – És te sem. Ráadásul te bírod is a piát!
- Nem tudom! Órák óta nem ittunk alkoholt, csak teát. – vakartam meg a fejem, miközben kiléptünk az ajtón. Ezt követően pedig akkora taslit kaptam Haketől, hogy megtántorodtam. Vagy lehet, hogy az a pia miatt volt?
- Azok szakés teák voltak te barom! – nézett rám szánakozó tekintettel.
~ Ha ez igaz, akkor már értem a helyzetet. Minden esetre most már biztos, hogy gyomlálás lesz a dologból.
Gondolatban már el is temettem magam és inkább a feladatunkra koncentráltam. Még piásan is képes voltam viszonylag észrevétlen lenni. És tapasztalatból tudom, hogy bunyózni is tudok így. Ez biztos, mert direkt gyakoroltam. Az más kérdés, hogy a hatékonyságom hatalmas mértékben csökken ilyenkor. Menet közben a sensei is megjelent mellettünk. Adóvevő volt nála. Nem szólt egy szót sem, csak csendben sétált mögöttünk, miközben követtük a célszemélyt. Nagyjából húsz percnyi séta után megálltak egy ház előtt és beszélgetni kezdtek. Mi Hakevel elővettük kardjainkat és a jelre vártunk. Mivel a Kaméleonnal beszélgető nő valószínűleg kunoichi volt, ezért úgy kellett támadnunk, hogy még csak véletlenül se próbáljon ellenállni; elvégre nem ő a célpont. Alig fél percnyi beszéd után a Kaméleon az ajtó felé fordult. Tökéletes lehetőség. Hakevel már indultunk volna, de a sensei súlyos kezét a vállainkra téve megállított, csakhogy utána beleszóljon az adóvevőjébe.
- Innen tiszta. Mehettek! – szavai szinte még el se haltak, két árnyék máris leterítette a Kaméleont és a kunoichit, a harmadik pedig mellettük álldogált. Csak pár pillanattal később esett le, hogy a támadók között volt az a pár is, akik minket figyeltek.
- Küldetés teljesítve! – állt fel Akihiro sensei, aztán felém fordult. Ha tekintettel ölni lehetne, már a túlvilágon rontottam volna a levegőt – Misage, emlékszel mit mondtam a berúgással kapcsolatban? – hangja mennydörgésként tört elő.
- Sensei, nem az ő hibájuk! Nem tudták, hogy szaké van a teában! – próbált a segítségünkre sietni Hake, aminek talán egy kis haszna is volt, mert a sensei arcán lévő kifejezés egy kicsit felengedett.
- Szedjük össze Nemit is és utána megbeszéljük a dolgot! – indult el vissza, miután intett azoknak, akik elfogták a célszemélyt. Most már mind fejpántot viseltek. Tehát ők is shinobik voltak. A kerekek elkezdtek ugyan kattogni a fejemben, de az alkohol miatt nem igazán tudtak forogni.
Visszatérvén Nemit a személyzeti részlegen találtuk irigylésre méltónak nem mondható állapotban egy pulton ülve. Mikor meglátott elmosolyodott, de amikor a sensei is belépett mögöttem, egyből lehervadt a mosolya. Én is így láttam a helyzetet.
- A küldetés sikeres volt, holnap meg is kapjátok a fizetségeteket. Ti ketten viszont… - ezúttal a sensei csak Nemire és rám nézett – Ti örüljetek neki, hogy ilyen jól összemelegedtetek! Mert egy hétig ti fogtok gyomlálni a kertemben. – húzta a száját szadista vigyorra és mikor meglátta az ábrázatunkat, elnevette magát – De ne aggódjatok, annyira nem volt rossz a helyzet! Igazán jól csináltátok a dolgokat. Az, hogy nem mondtam meg nektek a küldetés célját egy vizsga volt. Amin csak Hake ment át. Ha nem részegedtetek volna le, akkor viszont elkönyvelhettük volna tökéletesen végrehajtott küldetésnek, de így nektek nem sikerült. Elvégre abba kellett volna hagynotok az ivást, ha éreztétek, hogy egyre rosszabbul vagytok a teázás után.
- És akkor mi is volt tulajdonképpen a mai este célja? – kérdezte Hake. Ezúttal én is kíváncsi voltam a válaszra.
- Természetesen az, hogy figyeljétek és kövessétek a célpontot, hogy a másik csapat el tudja kapni.
- Tehát töltelék szerepünk volt. – fűztem hozzá egy sóhaj kíséretében.
- Ma nem a küldetésen volt a hangsúly, hanem azon, hogy letesztelhesselek titeket! Sajnálom, hogy a turbékoló szerelmeseknek nem volt annyi eszük, hogy felfigyeljenek egy olyan apróságra, mint az, hogy egyre inkább lerészegednek egy kis teától. De legalább kiélvezhetitek egymás társaságát, miközben a kertemben fogtok dolgozni. – fejezte be a sensei a dolgot és a társaságunkban elindult kifelé.

- Ezt jól megszívtuk! – nézett rám a lány. Sokáig vártam azt a pillanatot, hogy a töretlen optimizmusa legalább egy picit elmúljon, de most, hogy eljött igazán visszakívántam az előző állapotot.
- Ahogy mondod. De legalább csak holnap kell kezdenünk! – dőltem előre, lefejelve a pultot.
- Elég rosszul néztek ki. – jegyezte meg Teuchi, miközben a ramenünket készítette.
- Ha ez megnyugtatja, még annál is rosszabbul érezzük magunkat. – fogtam a fejemet.
- Érdekesen sikerült a tegnapi küldetésünk. – fűzte hozzá Nemi és nekem dőlt.
- Látom nektek is sikerült összemelegednetek. – mosolygott és lerakott elénk két tányérnyi rament. Ha valaki nem tudná, az ichiraku ramen nagyon jó másnaposságra. Ugyan kínszenvedés lenyelni minden falatot, de az jó íze elősegíti, hogy könnyebben menjen a dolog. Miután mindketten beszenvedtük az ételt, fizettem és elindultunk egy közeli pad felé.
- Még egyszer köszönöm, hogy hazavittél az este. – hajtotta a vállamra a fejét - Viszont nem hiszem, hogy mostanában odaállhatnál apám elé. Eléggé ki volt akadva, mikor hazahoztál hullarészegen és csókkal búcsúztál.
- Miért, ha józan lettél volna, akkor kevésbé akad ki? – vontam fel gúnyosan a szemöldökömet.
- Hát nem hiszem! – nevette el magát.
- Na ugye! De megérte, nem? – nevettem én is.
- Az biztos! Tamae-san örülni fog, hogy végre nem csak te gyomlálod a kertet. – Akihiro feleségének említésére kissé elsötétült az arcom. Ő is a számomra túlságosan is kedves kategóriába tartozott.
- És most mi legyen? – nézett fel rám, én pedig egy csókkal válaszoltam. Ezt követően üldögéltünk és csak néztünk ki a fejünkből. Hát, szereztem egy barátnőt. Ne nézzetek már így, az hogy az embereket jobban szeretem megölni, nem jelentheti, hogy nem is szerethetem őket. Bár azért kérdéses, hogy mi lesz a dolog vége. Mindketten kifejezetten idegesítőek és agresszívek tudunk lenni, szóval nem hiszem, hogy nyugodtan megférnénk egymás mellett, de egy kis taijutsuval bármikor ki lehet ereszteni a gőzt.
Egy kis idő múltán a lány felállt és nyújtózott egyet.
- Megyünk?
- Hova? – érdeklődtem tőle, de látszott az arcán, hogy nincs semmi konkrét terve.
- Fogalmam sincs! – vetette rám ismerős optimista mosolyát. Visszatért az a Nemi, akit ismertem.
- Akkor hogy hagyhatnám ki? – mosolyodtam el és megfogtam a felém nyújtott kezet.

Inuzuka Tsume Pént. Nov. 04 2016, 19:50

Üdvözletem, én leszek a mai ellenőrződ ^^

Szép hosszú írást küldtél be, ahogy már korábban is, ez természetesen a küldetés célt, a ch szerzést jól szolgálja Smile

Lássunk is hozzá!

Szép stílusban alkotsz, nagyszerű képeket megjelenítve, így remélem ez a tehetség a további írásaid is kísérni fogja^^
Egy ilyen pergőnyelvű csapatban nem lehet könnyű az élet, de éljen a kreativitásod!
Bár a szerepetek töltelék volt a küldetésen, ami annyira nem fejlesztette a gyakorlati képességeid, a hossz és alaposság miatt 12 ch-val jutalmazlak, és ezen felül a gyomlálás végül is egész jó órabérben volt elszámolva, mesteretek adott némi ryot, amit a küldetéssel nyertetek:

Jutalmad:
Ch: +12
Ryo: + 2500

**Misage** Pént. Aug. 24 2018, 20:23

//Időbeli elhelyezés: Ahol a Tanulj, vagy meghalsz! című, kaland típusú élmény abbamaradt

Cél: chakra és egyebek szerzése//

Kage no Te

1.rész 1.felvonás

Ezek meg kik?

18+

- Én nem érzek semmit. - jegyezte meg a sensei - Nem lehet, hogy fáradt vagy már és képzelődsz? Eléggé kész voltál tegnap.

Ugyan átlagos esetben ilyenkor valami szépet visszaszóltam volna neki, de ezúttal a chakrám felszabadítására koncentráltam és irányítottam, hogy tegye erősebbé az érzékszerveimet, ruházzon fel karmokkal és agyarakkal, valamint növelje a sebességemet és az erőmet.

- Shikyaku no jutsu. - mormoltam és örömmel konstatáltam a testemben bekövetkező változásokat, többek között a környék kivilágosodását. Elvégre a sárkányok éles szeme egész jó éjjellátást is biztosít egy menő függőleges pupillával egyetemben. Széles mosolyra húztam a számat, ezzel kivillantva frissen növesztett agyaraimat és enyhén előre hajolva szimatolni kezdtem. A fickó, akitől tanultam, a sárkányok fajának egyedeihez hasonlóvá vált ezzel a technikával, így én is hasonlóképp voltam a dologgal. A kutyahasználókkal ellentétben nekem a látásom és a hallásom lett kifejezetten éles és nem a szaglásom, bár ez utóbbi is az emberi szint sokszorosára erősödött. Társaim értetlenül, Akihiro sensei pedig meglepődve pillantottak rám. Korábban nem véletlenül nem kötöttem egyikük orrára sem, hogy ismerem ezt a technikát - valamiért ugyanis belőle az általános meggondolatlanságon kívül nem kevés vérszomjat is kihozott, ami nem épp kellemes azok társaságában, akiket kivételes módon nem akartam bántani.

- Nem tudtam, hogy ismered ezt a technikát. - jegyezte meg a sensei, de rámorogtam, hogy hallgasson el. Fejlettebb hallásommal már hallattam a közelben egy patak csörgedezését és a szagminta is abból az irányból jött.

- Erre! - hangom alig volt több, mint morgás, mikor a két lábon járás és négykézláb járás közt váltogatva elindultam a szag forrása felé. Ugyan nem voltam egy nyomkövető kutya, de ennyire azért futotta az orromból. Gyakran szimatolva ugráltam át a földre dőlt fák között, mély karomnyomokat hagyva bennük, míg elértem célomhoz, egy kis tisztáshoz a patak partján. Igazán kedves hely lehetett volna, ha nem fekszenek brutálisan kivégzett hullák minden felé. Szám szerint öten. Az egyiknek még dobogott a szíve - ilyen közelről hallottam. Nagy nehezen két lábra állva szimatoltam körbe, de mind halott volt, és az egyetlen még élő fickót is körüllengte a halál szaga. Mikor megérkeztek társaim is, intettem nekik, hogy maradjanak ott, ahol vannak és hallgatózni kezdtem. Szívverések a saját mellkasomból és a körülöttem állóktól. Patak csobogása. Ág reccsen kilenc óránál...és ebben a pillanatban már ugrottam is arra, karmaim pedig csupán pár centivel húztak el a fickó feje felett, mély árkot hasítva a fába. Lebukott ugyan a támadásom előtt, de mire egyet pislanthatott volna, már a nyakánál fogva felkentem a fára, miközben mutatóujjam karmát könnyedén a fül alatti fájdalompontba mélyesztettem, bár nem engedtem neki, hogy felsértse a bőrét.

- Mondd csak, mi történt itt? Nu? - morgás szerű hangomból, valamint a még épphogy csak karcoló karmaimból kitalálhatta a következményeket, ha esetleg nem válaszolna.

- Átveszem. - szólalt meg mögöttem barátnőm hangja. Egy pillanatra ugyan felötlött bennem, hogy feltépem a férfi torkát, de meggondoltam magam és elengedtem áldozatomat. Nézésemből és mozgásomból barátnőm tudhatta, hogy nem engedtem volna át neki a zsákmányt, ha nem lett volna a társam. Inkább visszamentem a még élő férfihez és amint megbizonyosodtam róla, hogy jelenlegi érzékszerveim sem találnak további rejtőzködőket, a jutsut feloldva vizsgálni kezdtem a túlélőt. Jól jött az állatias ösztönök megszűnése, mert így könnyebben tudtam gondolkodni.

~ Hm, kunai a májban, mély vágás a bal oldalán, talán a lépig és egy sekély vágás a háton. Ennek sok esélye nincs.

- Te se vagy szanitéc, mi? - néztem a Hyuuga lány felé, aki láthatóan azzal volt elfoglalva, hogy a byakuganjával átvizsgálja a terepet. Én speciel majdnem biztos voltam benne, hogy nincsenek mások, de ez van. Korábban nem láttam vérnyomokat a felspécizett szememmel, így az is majdnem biztos volt, hogy más sérült ember nem távozott a helyszínről.

- Ami azt illeti, értek kicsit a dologhoz. - válaszolt, miközben felénk sétált - Tudod, a byakugan kifejezetten hasznos egy szanitécnak. - guggolt le a fickó elé és kezein felizzott a zöld chakra, ám amint végig futtatta kezeit a férfin, megrázta a fejét.

- A belső szervei nagy része sérült, a gerince pedig eltört. Két helyen is. Ezen kívül a koponyája is több helyen betört. Rajta már az én képességeimmel nem lehet segíteni. – kapott elő egy kunait és a bordák között egyenesen a sérült szívébe döfte – Így legalább gyors halála volt.

- Nemi, te jutottál valamire a másik jómadárral? - ezúttal Akihiro sensei hangja hasított a csendbe.

- Természetesen. - sétált be a vérfürdő közepére barátnőm, a férfi pedig követte. Magától. Ezen egy pillanatra meglepődtem és egyik fuuma shurikenem irányába mozdítottam a kezemet, de Nemi nemet intett.

- Az úr elég készségesen beszél, ha nem akarják megenni. - vetett rám feddő pillantást a lány. Én persze csak egy vigyor kíséretében vállat vontam és intettem neki, hogy folytassa.

- Nos, persze. - kezdett bele akadozva a férfi, miközben arcán nyílt félelemmel nézett felém - Fegyvereket szállítottunk, de banditák támadtak meg minket és a szállítmányt követelték. - itt elakadt a szava és szinte felindultan intett körbe - Ez lett a vége!

- Miért maradt itt? - tette fel a nyilvánvaló kérdést a sensei. Hát igen, elég nagy meggondolatlanság volt részéről ott maradni. Többek között azért is, mert egy hozzám hasonló könnyedén elharaphatta volna a torkát.

- Én...reméltem, hogy visszajönnek és bosszút állhatok. - válasza ugyan nem lepett meg, de továbbra is baromságnak tartottam. Elvégre mit érhetett volna azok ellen, akik így leamortizálták a társait?

- Ez nagyon úgy hangzik, mintha küldetést akarna adni Konohanak. - húzta mosolyra a száját csapatunk vezetője, miközben egy fának döntöttem a hátamat.

~ Még ebben is a lehetőséget látja meg? Ilyen túlbuzgó rég nem volt.

- Ne..nekem nincs pénzem. - láthatóan meglepte a dolog,

- Nem akadály. - dobta felé a pénztárcáját Hake - Látja? Most már van. Mi pedig szívesen vállaljuk ennyiért, szóval kérjen minket a küldetésre!

- Konoháig pedig szívesen elkísérjük. - egyezett bele Akihiro sensei is. Végül, miután a fickó nem győzött hálálkodni, még egyszer átvizsgáltuk a terepet nyomok után, aztán visszatértünk falunkba. A fickó amint tudta, meg is tette a bejelentést, mi pedig megkaptuk a küldetést. Mivel Hake tárcája jól ki volt tömve, a várható jutalom nagyjából 3000 ryo lett volna fejenként, de természetesen megegyeztünk, hogy ezt visszakapja, amint sikerrel jártunk. Ugyan Kenko nem jöhetett velünk, de biztosított róla, hogy addig vigyázni fog a megbízónkra - aki mellékesen a Kiyota Haruto névre hallgatott. Így indult hát el a mi C szintű küldetésünk.

- Akkor valami tipp, hogy hol keressünk? - vetettem fel a nyilvánvaló kérdést, amire természetesen nem kaptam választ. Az úgy túl könnyű lett volna. Ráadásul úgy tűnt, a többiek kicsit berágtak rám, amiért nem szóltam a korábban igencsak hasznosnak bizonyuló technikámról nekik. Pedig, ha tudnák, hogy ez a jövőben hányszor meg fog még ismétlődni! Nem kell mindent az orrukra kötni.

- Akkor javaslom, hogy kapd elő azokat az ugató nyálgépeidet sensei!

- Felesleges, te is elég leszel! És te még csak nem is nyáladzol. - vonta meg a vállát és elnevette magát, csakhogy egy pillanat múlva megkomolyodjon - Az állat, amit utánoztál nem kutya volt. - nem kérdés volt, hanem kijelentés, ennek ellenére válaszoltam.

- Sárkány. - válaszomra mindenki arcán elképedést véltem felfedezni, ezért gyorsan hozzátettem - De nem árulhatom el a részleteket! Esküt tettem rá, hogy senkinek nem mondom el. Ismétlem, senkinek! - ezt a végét barátnőmnek címeztem.

- Te meg a hülyeségeid! - vágott bele idegesen egy kunait a közeli fába Hake, miközben csapatunk vezetője a halántékát kezdte dörzsölni.

- Ez esetben mégis szükségünk lesz a kutyákra. Azoknak jobb a szaglásuk, legalábbis, ha jól tudom. - ezúttal kérdő tekintettel nézett rám, amire egy bólintást kapott válaszul.

- A látásom és a hallásom sokkal jobb, mint alapjáraton, de a szaglásom csak kis területen jó, nyomkövetésre nem igazán alkalmas. Bár így is bőven jobb, mint egy sima emberé. Például kilométerekről is megérezném Hake bűzét. - kacsintottam csapattársamra, és mind nevetésben törtünk ki, ezzel elűzve a kissé nyomott hangulatot. Idő közben elindultunk az egyik közeli kis faluba, ahonnan a szállítmány indult, hátha a megbízójuktól megtudunk valamit. A sikerünkre akár fogadást is lehetett volna kötni, ugyanis természetesen ismét semmiben nem lehetett szerencsénk. Alig egy óra alatt eljutottunk a megfelelő helyre, de a fegyverszállítmányt küldő kovácsoknak semmi ötletük sem volt. Ennek ellenére legalább megtudtuk a szállítmány célját is.

~ Ez így nem jó. Mégis hogy a francba találjunk meg valamit, amiről azt se tudjuk, hogy hol van? A tett színhelyén is rég kihűltek már a nyomok, mire mi odaértünk. Legalábbis az én érzékszerveimmel nem találtam semmit, de mivel Akihiro sensei sem említette, hogy lenne valami nyom, ezért valószínűleg az ő tapasztalata sem ért sokat.

- Én kissé tanácstalan vagyok. Van valami stratégia ilyen esetekre? - léptem csapatvezetőnk mellé, miután befejezte a beszélgetést az egyik kováccsal - A nyomok rég kihűltek, az emberek végig kérdezgetése pedig rengeteg időt vesz el.

- Pedig jobbat nem tudunk tenni. - húzott elő egy térképet a környékről, amin egy tollal jó nagy kört húzott a támadás helyével a középpontban - A vélhetően eltelt idő alatt normál tempóban a szállítmánnyal annyit tudtak haladni, hogy ezen a körön belül bárhol ott lehetnek. Nekiállhatunk tippelgetni, hogy merre lehetnek, de úgy a legegyértelműbb a dolog, ha körbekérdezünk a környező falvakban, hátha hallottak valamit. Legalábbis a ti társaságotokban. Ha anbu ügynökök lennétek, akkor lennének gyorsabb módszerek is, de azt inkább hagyjuk!

- Ebben az évezredben nem leszünk anbusok. - nevettem el magam és a térképet kezdtem tanulmányozni - Hatan kísérték a szekeret és Haruto-san elmondása alapján nem voltak képzetlen harcosok, bár a profitól is messze álltak. Egy támadó hulláját sem találtuk meg, ami arra enged következtetni, hogy legalább kétszeres túlerőben voltak a szekeret kísérőkhöz képest. Az minimum egy tucat felfegyverzett ember. - kezemet a sensei felé nyújtva elkértem tőle a tollat és bekarikáztam egy kis részt - Itt tuti nincsenek utak, a fegyverrel megrakott szekeret pedig nem tudnák hatékonyan szállítani egy erdőben.

- Na látod, néha napján még te is hasznossá tudod tenni magad! - Akihiro az általam bekarikázott részre bökött - Itt lesznek. A támadásból kiindulva nem szervezetlen barmokkal van dolgunk. Hülyék lennének megtartani a szekeret is. Épp elegen vannak, elosztják a szállítmányt és távol maradnak a járt utaktól.

Én nem épp így gondoltam, de csapatvezetőnknek több tapasztalata volt, ami előtt kénytelen voltam fejet hajtani, még ha számomra logikátlannak tűnt is a dolog.

~ Franc, lehet, hogy túl sok időt töltöttem Hake társaságában? A gondolkodásképtelenség fertőző?

- Sensei, találtam valamit! - barátnőm őrült sebességgel loholt felénk és szinte még le sem fékezett, de már ő is rajzolt egy kört pontosan az általam rajzolt alakzat jobb oldalára - Találkoztam egy átutazó kereskedővel, aki azt állította, hogy ebben a térségben viszonylag gyakran történnek támadások. Túlélők általában nincsenek, a szállítmány pedig mindig eltűnik.

- Ezek szerint igazad volt. Lehet, hogy tényleg rám férne egy hosszabb pihenés. Az utóbbi időben eléggé széthajtottam magam és már nem fog az agyam. - sóhajtottam egyet és elterültem a földön. Nemi értetlenkedve nézett rám, de még Akihiro sensei arcán is döbbenetet véltem felfedezni. Hát persze, elvégre én voltam az, aki sose fárad el és sosem hajszolja túl magát.

- Ne nézzetek így! Tudjátok, hogy mennyire szeretek lustálkodni és az utóbbi időben még csak rendesen aludni sem tudtam. Nekem legalább napi 16 óra alvásra van szükségeeeem. - mondandóm végét gyermekes hisztihez hasonlóan elnyújtottam, de láthatóan senkit sem lepett meg a szenvedésem - Ugyanakkor, ha feltéphetek pár torkot, akkor örömmel beérem kevesebb alvással is.

- Nem kell életben hagynunk őket, ugye? - nyalta meg száját Nemi, miközben láthatóan már a vérfürdőt tervezte.

- Azt hagyjátok rám, ti annyit öltök, amennyit akartok. Legalább egy ideig nem kell majd a rimánkodásotokat hallgatnom, hogy menjünk feldarabolni pár banditát. Mellesleg az a harmadik szerencsétlen merre mászkál?

- Itt vagyok. Hallottam néhány pletykát, amiknek megpróbáltam utána járni, de nem jutottam sokra. Az itteniek nem nagyon tudnak róla, hogy banditák lennének a környéken, akik pedig mégis, azok azzal hitegetik magukat, hogy ide úgyse jönnek. Amiben mondjuk igazuk lehet, tekintve, hogy milyen helyen is vagyunk. Ti mire jutottatok?

- Arra, hogy neked hála kezdek én is elbutulni. - mormogtam, de valahogy mégis meghallotta a címzett, mivel széles vigyort vetett rám.

- Bizony cimbora. Rettegj, mert a végén még nem leszel képes használni azt a nagy eszedet!

- Ha Misage végre abbahagyja a hisztit, akkor akár indulhatunk is. - nyomta Hake képe elé a térképet a sensei - Mint kikövetkeztettük, valahol ebben a régióban kell lenniük.

- Akkor mire várunk? - kapta fel a hátizsákját és talpra is kecmeregtünk. Miután a többiek illedelmesen megköszönték a kovácsoknak a segítséget - nekem nem volt kedvem az illemhez -, egyenesen északnyugatnak vettük az irányt, amerre ellenfeleinket sejtettük. Nagyjából egy órányi séta után úgy döntöttünk, hogy megállunk táborozni. Szinte nem is pihentünk, mióta kijöttünk a fürdőből egy nappal korábban - amíg a Konoha falain belül tartózkodtunk, addig is a küldetésre készülődtünk.

- Nemi, mi majd felállítjuk a sátrakat. Hake, te menj, szerezz tűzifát és csinálj nekünk tüzet. Sensei, keresnél vízforrást? - természetesen egyből átvettem az irányítást, amint megálltunk.

- Tudod Misage, egyelőre én vagyok ennek a csapatnak a vezetője. - húzta a száját Akihiro sensei, de elment vizet keresni. Nem véletlenül küldtem őt: víz elemű shinobiként ismert néhány trükköt, amivel könnyen tudott vizet találni. Mellesleg csak azért hallgatott ilyenkor rám, mert egy kicsit önállósítani akart minket, hogy tesztelje, hogy állnánk meg a helyünket valós parancsnokként.

~ Bár így belegondolva, több lecseszést szoktunk kapni, mint dicséretet. - nevettem el magam a gondolatra és segítettem a kunoichinek felállítani a sátrainkat meg kiteríteni a hálózsákokat. Mire végeztünk, a másik kettő is visszatért a maga cuccaival és kellemes kis tüzecske lobogott a táborhely közepén. Nem véletlenül bíztam meg Haket a tűzzel - tűz eleme miatt nem okozhatott gondot neki meggyújtani a tábortüzet. Ezt követően jómagam a kajáról gondoskodtam. Ugyan nem vittünk magunkkal túl sok cuccot, ráadásul figyelni kellett, hogy csak olyanok legyenek nálunk, amik bírják a strapát, de nevelőapám leckéinek, meg persze velem született mindenhez is értésemnek hála egész jó ételt tudtam kihozni a nálunk lévő alapanyagokból.

- Kapkodhatnál egy kicsit, éhen fogunk halni. - jegyezte meg a sensei, de nem igazán hatott meg a dolog.

- Ha jól esik, csak nyugodtan. Lassan kész. - néztem végig a készülő ételen. Végül pár perccel később elfogadhatónak ítéltem meg, a többiek pedig rekordsebességgel csaptak le rá.

~ Nem hittem volna, hogy a nyolc kapu nélkül lehetséges ilyen sebességet elérni. - kaptam elő gitáromat a tekercséből és úgy döntöttem, hogy ezúttal zenével kísérem a vacsorát. Én nem voltam túl éhes. Ugyan messze voltam a hozzáértőtől, ha gitározásról volt szó, de ha lassan próbáltam, akkor egész pontosan el tudtam játszani néhány dallamot. Miután a tányérja félig kiürült, Nemi is csatlakozott halk - ám annál szebb - énekhangjával a zenémhez. Miután befejezték az étkezést, Akihiro sensei és Hake is csatlakoztak az énekhez, és bár hangjuk sokkal hamisabb volt, mint a kunoichié, mégis átjárt az az érzés, hogy ez így van rendjén. Nagyjából egy órával később, mikor már minden ujjam fájt a pengetéstől, a többiek pedig teljesen kiszáradtak az énekléstől, kénytelen-kelletlen eltettem a hangszert és a maradék kaja belapátolása után vállaltam az első őrséget, amíg a többiek eltették magukat másnapra.

Reggel arra ébredtem, hogy irtózatos mértékben szúr a karom. Nemi ráfeküdt, amitől teljesen elzsibbadt.

- Hogy te mit össze nem tudsz forgolódni. - suttogtam, aztán gyengéd puszit nyomtam a hajára és kimásztam a sátorból. Határozottan emlékeztem, hogy este még egy méterrel arrébb aludt el. Tudom, felébredtem, mikor Hake leváltotta az őrségben.

- Te mit keresel ébren ilyenkor? - telepedett le mellém Akihiro sensei.

- Nemi párnának nézte a karomat, az meg teljesen elzsibbadt. - erre kaptam egy halk nevetést, de aztán csapatvezetőnk arca megkomolyodott. Ismertem ezt az arckifejezést és könnyedén kitaláltam, hogy nem fog tetszeni, amit mondani fog.

- Tudod, nem igazán tetszik a kapcsolatotok. Félreértés ne essék, örülök neki, hogy boldogok vagytok együtt, ráadásul kifejezetten összeilletek, de csapat szinten nagyon előnytelen a dolog.

- Gondolom attól félsz, hogy esetleg egymást helyezzük előnybe a küldetés tárgyával szemben?

- Pontosan. Na meg ha véletlenül szétmennétek, akkor hallgathatnám a hisztiteket.

- Teljesen meg tudom érteni a problémádat sensei. De ha nem lenne a barátnőm, akkor is előnybe helyezném a küldetés tárgyával szemben. Mint ahogy téged és Haket is. Így a helyzet csak annyiban változik, hogy elétek is helyezem. - itt gúnyos vigyort vetettem a senseire - Új küldetést könnyebb kapni, mint használható csapattársakat, vagy csapatvezetőt. Ha meg szétmegyünk...nos, nem óhajtok szakítani vele, de ha mégis megtörténne, akkor is megoldjuk majd valahogy.

- Tudod, ez az utóbbi nem volt túl bíztató. - sóhajtott egy nagyot és felém nyújtott egy kicsit a vacsora maradékából. Szó nélkül elvettem és befaltam, aztán visszamentem a sátorhoz, elővettem a gitáromat és visszaülve csapatvezetőnk mellé halkan játszani kezdtem. Ez meg is tette a hatását - pár perc múlva csapattársaim is előkecmeregtek. Közös megegyezés alapján én szolgáltattam az ébresztőt, mert sokkal kellemesebb volt zenére kelni, mintha valaki csak úgy felébresztene. Az elején ugyan még könnyedén átaludták, de egy idő után hozzászoktak annyira, hogy pár percnyi zenétől minden esetben felkeltek.

- Jó reggelt! - ült mellém barátnőm és a vállamra hajtott fejjel folytatni akarta az alvást, amit természetesen nem hagyhattam, ezért megpöcköltem az orrát.

- El ne aludj itt nekem! Ha elfelejtetted volna, ma ölni megyünk.

- Tudom. - hangja ugyan még álmos volt, de felemelte a fejét a vállamról, adott egy puszit és elment szerezni magának némi kaját. Hiába, tudom, hogy kell hatni a nőkre.

Miután mindenki megkajált, gyors táborbontás következett - még a tűzhelyet is úgy eltüntettük, mintha soha senki se járt volna ott -, aztán tovább indultunk célunk felé, ami nem is volt annyira messzire. Alig két óra séta után megérkeztünk a megjelölt területre. Ekkor Akihiro sensei megidézett egyet a nyáladzó kis dögjeiből, hogy keressen nagyobb tömegnyi szagnyomot. Mindig rühelltem a ninja kutyákat. Amilyen aranyos állatok a rendes kutyák, a ninja kutyák épp annyira pökhendiek és idegesítőek.

- Találtam valamit. - közölte a kutya nagyjából fél órányi keresgélés után - Több ember szagát érzem vérszaggal keveredve. Előre megyek felderíteni! - választ nem is várva a bokrok közé vetette magát, mi pedig egy kört alkottunk.

- Ha tényleg ők azok, akkor nem szórakozunk, hanem megyünk és lecsapunk rájuk. Nem kell foglyokat ejtenetek. - húzta kegyetlen vigyorra száját csapatvezetőnk, mi pedig szintén mosolyogva bólintottunk.

~ Ez jónak ígérkezik. Még úgysem öltem embert a goukenemmel. Bár így belegondolva, a karmaim sem téptek még élő húsba. - gondolatmenetemnek a bokor zörgése vetett véget, mire mindannyiunk kezébe fegyverek kerültek, de csak a kutya jött vissza.

- A fél mancsomat tenném rá, hogy ők lesznek azok. 14 embert számoltam össze. Mindegyik gonosz tekintetű fazon és viszonylag friss, egy-két napos vérszag érződik rajtuk. Mellettük pedig egy csomó fegyver van lehajítva kupacokba és ládákba. - vázolta fel a helyzetet, aztán körvonalazta a tábor alaprajzát és mint aki jól végezte a dolgát, eltűnt.

- Próbáljátok az első pár ellenfelet halkan megölni! Könnyebb dolgunk lesz.

- Rendben! - indultunk el lopakodva az ellenséges tábor felé. Csapattársaim fegyvereket húztak elő, de én maradtam a puszta kéznél. A karmaim úgyis elegek lesznek, főleg, ha kombinálom őket a goukennel.

- Misage, te nem akarsz fegyvert használni? Tudom, hogy egész jó taijutsus vagy, de ne kockáztass feleslegesen.

- Ki akarom használni a goukenemet éles harcban is. De nem aggódj sensei, úgyis ott lesz a shikyaku no jutsu.

- Ahogy óhajtod. De fűbe ne harapj! - hagyta rám végül a dolgot, amivel én kifejezetten meg is voltam elégedve. Ezek szerint bízott annyira a képességeimben, hogy engedje az ilyet. Korábban még nem engedte.

- Shikyaku no jutsu. - suttogtam, miközben aktiváltam a technikámat, aztán enyhén előre hajolva lopakodtam tovább. Javított érzékszerveimmel nem volt nehéz dolog végigosonni az erdős terepen egyenesen a nekem kijelölt részhez. Mint a kutyától megtudtuk, a táborukat nagyjából háromszög alakban állították fel. Az egyik oldalát egy szikla határolta, ami előtt a sátrak kaptak helyet. A két sátor közt és mellett pedig tábortüzeket raktak. A fegyverkupac a szikla egy kisebb üregébe volt rakva. Nekem a tábor jobb oldalánál kellett elfoglalnom a helyemet, hogy az ott álló őrt ártalmatlanná tegyem, amint a sensei elterelte a figyelmét. Hake szívesen beküldött volna egy goukakyuu no jutsut a banditák közé, de ezt az ötletet gyorsan leszavaztuk, mert nem akartuk, hogy esetleges fontos dokumentumok semmisüljenek meg, vagy hogy kár essen a fegyverekben. Így hát maradt az elterelés és hátbatámadás kombó. Mindhárman egy-egy tábortűz maradványainak közelében vártuk a jelet a támadásra. Én ezt az időt nagyon hasznosan azzal töltöttem, hogy szemeimet becsukva megpróbáltam csak a szaglásomra és hallásomra támaszkodva kielemezni az emberek helyzetét. Aztán egyszer csak nagy hanggal kirobbant a föld a két sátor közti területen. Ez volt a jel. Mi tagadás, a sensei ért hozzá, hogy hogyan vonja magára a figyelmet. Amint az őr hátat fordított, egy shunshinnal mögé kerültem, bal kézzel hátulról befogtam a száját, a jobb könyökömmel pedig a teljes testemet ráfordítva tarkón csaptam. Egyből elernyedt a kezemben, de azért biztos, ami biztos, miközben földre eresztettem a testet, a bal kezemet lecsúsztattam a torkára és karmaimmal feltéptem. Kissé sajnáltam ugyan, hogy a vörös nedű a földre folyt és nem tudott minden felé szétspriccelni, de így is bőven elég élvezetet okozott a dolog.

~ Ezek a karmok csodálatosak. - gondoltam, miközben a következő ellenfélnek ugrottam és hátulról megfogva a feje két oldalát, térdhajlaton rúgtam, majd miközben a teste balra fordulva esett, én a fejet jobbra fordítottam. Reccsenés, eredmény és boldogság. Ám ekkor már észrevettek a banditák minket is, így ketten felém fordultak. Egy pillanatra mintha ledermedtek volna agyarmutogató mosolyom láttán, de aztán gyorsan magasra emelték a katanájukat és támadtak. Az első fickó függőleges vágása elől szimplán kiléptem oldalra súlypontsüllyesztéssel, aztán egy szökkenés után súlypontemelés társaságában bevittem egy horogütést a jobb oldali lengőbordájára, aminek reccsenését még hallottam is, hála a kiélezett hallásomnak. Ennek annyi volt, csak nem biztos, hogy tudott róla - a letörő lengőborda első osztályú módja a tüdő átszúrásának, csupán eléggé felfelé kell irányozni a csapást, hogy el is érje a tüdőt. Ezt követően bal kézzel ráfogtam a katanát tartó kezére és a fegyvert a másik bandita felé rántottam, közben pedig egy ellentétes irányú fordulással ennek is átkarmoltam a torkát. Aztán jött a meglepetés. Ugyan gyors voltam, de a másik bandita is és a kardja gond nélkül szúrta át a húst a jobb alkaromon. Nem hazudok, fájt, mint az isten nyila - ez esetben egy bandita kardja -, ezért a puszta kezes harcról megfeledkezve bal kézzel a torkába hajítottam egy kunait, csakhogy a dobást követően ráfogjak a katana pengéjére, vigyázva, nehogy az élét fogjam meg. Amint a fickó elengedte a kardot és a torkához kapott, kirántottam az alkaromból a fegyvert és vetettem egy pillantást a sebre. Csúnya szúrt seb volt, de csak izmot ért, csontot nem. Ráadásul vér se spriccelt belőle, szóval az ellátása várhatott a harc végéig.

~ Amúgy is várni kéne addig, csak így legalább viszonylag biztonságos is a dolog. - gondoltam a fájdalmas sebet nézve, aztán körülnéztem. Tizenöt banditából hármat már kiiktattam. Mivel vélhetően csapattársaim is voltak olyan jók, mint én, a sensei pedig bőven ügyesebb volt, ezért maximum három maradhatott. Ekkor megláttam barátnőmet egy viszonylag kis termetű banditával harcolni. Nemi jól harcolt és nem szedett össze egy sérülést se, de valami nagyon nyugtalanított. Elindultam arra felé és ekkor esett le a dolog - a fickó csak játszott. Azért volt rossz érzésem, mikor néztem, mert sokszor láttam ilyennek Nemit, mikor Hake ellen küzdött taijutsut használva. Épp abban a pillanatban használtam a shunshint a közbeavatkozáshoz, mikor a fickó áttörte a lány védelmét és míg bal kezemmel átkaroltam a banditát, jobb kézzel eltérítettem a támadó fegyvert, ami így hajszállal ugyan, de elhibázta a lányt. Amint ez megtörtént, agyaraimat a férfi nyakába vájtam és kitéptem belőle egy jókora darabot. Számat elöntötte a vér csodálatos, fémes íze. A fickó felordított és nyakát fogva összeesett - ám bármennyire szorította a sebet, nem tudta elállítani a belőle spriccelő vért. A lány egy köszönömöt rebegett felém, aztán elindult más ellenséget keresni. Még egyszer erőből rátapostam a férfira, aztán nagyokat szimatolva a levegőből én is keresgélni kezdtem, de már csak egyet találtam. A goukent használva gyorsan kivégeztem, aztán a tábor közepére ballagtam. Átléptem egy elszenesedett hullán és csatlakoztam társaimhoz. Szerencsére mindannyian viszonylag sértetlenek voltak, előttük pedig a földbe rántva raboskodott az egyik bandita. Miután megbizonyosodtam róla, hogy egyikük sem sérült meg komolyan, tiszta erőmből Neminek ugrottam. Mivel a lány egyáltalán nem számított részemről támadásra, így védekezni sem tudott ellene időben és könnyedén földre löktem. Szemében félelmet véltem felfedezni, miközben fölé hajolva lefogtam a kezeit. Ajkaimról és agyaraimról még mindig csöpögött korábbi áldozatom vére és a vércseppek egyenesen a lány arcára hullottak.

- Ne merészelj még egyszer így rám ijeszteni! - morogtam neki és megvártam, míg bólintott, aztán megnyaltam az arcát - egy kifejezetten kutyák és egyéb állatok által használt mozdulattal - és csak az után szálltam le róla. Felállás közben feloldottam a jutsut és immár karomtalan kezemmel felsegítettem barátnőmet.

- Nem szeretem ezt a jutsut. - jegyezte meg, miután felkelt.

~ Így is lehet fogalmazni. Még sose láttam félelmet az arcán, mikor rám nézett. Na mindegy! Francnak fél olyantól, amitől nem kellene.

- Ha befejeztétek, átvizsgálhatjuk a táborhelyet! - adta ki a parancsot a sensei, mi pedig szétszéledtünk, hogy teljesítsük. Átkutattuk a sátrakat és a holttesteket információ után kutatva. Valami megfogta a figyelmemet, így össze is szedtem és a sensei felé vettem az irányt, aki az egyik sátorban kutatott.

- Mit szeretnél? - kérdezte, aztán rám pillantott - A kezedet meg kösd be gyorsan, mert a végén még elvérzel! Ha hazaértünk, a kórházban is mutasd meg!

- Oké. - vontam meg a vállamat, aztán a sensei felé nyújtottam az egyik halott bandita levágott karját, rajta egy tetoválással - Nem volt kedvem az egészet idehozni, ezért szeleteltem. - magyaráztam meg a dolgot értetlenkedő arckifejezését látva - A megpörkölődötteken kívül mindegyik karján azonosítani tudtam ezt a mintát.

- Rendben. Add oda Neminek, másolja át a mintát egy tekercsbe, te pedig kezdd el lepecsételni a fegyvereket! Ha a többiek végeztek, akkor csatlakozhatnak ők is!

- Oké. De előbb a karom, ha megbocsátasz. - válaszként kaptam egy bólintást, így kiléptem a sátorból és barátnőm felé dobtam a levágott végtagot. Egy pillanatig értetlenkedett, aztán elmagyaráztam neki a dolgot és bólintással tudomásul véve leült a középső tűz köré állított egyik tuskóra, amit a banditák vélhetőleg ülőalkalmatosságnak használtak. Én eközben előkaptam az elsősegély csomagomat és bekötöttem a karomat. A shikyaku no jutsu feloldása miatt, valamint mivel már nagyjából kiment a szervezetemből az adrenalin, a seb még jobban fájt, mint korábban. Miután ezzel megvoltam, elindultam lepecsételni az eszközöket.

Maga a pecsételés kicsit tovább tartott, mint szerettem volna, még úgy is, hogy társaim hamarosan besegítettek - pofátlanul sok fegyvert kellett elzárni. Idő közben csapatvezetőnk kikérdezte a foglyot, de láthatóan nem sok mindenre ment vele. Miután végre végeztünk a feladattal, a sensei is jelzett, hogy itt bizony végzett. Ennél több se kellett csapattársaimnak, szél és tűz elemű technikáikat kombinálva felgyújtották a teljes táborhelyet az egy kupacba hordott holttestekkel és az azokra fektetett, megkötözött, de még élő fickóval együtt.

- Ennyi problémával kevesebb. Most vigyük vissza ezeket a kovácsoknak! - intett Akihiro az ösvény felé, ahonnan jöttünk. Mind bólintottunk és el is indultunk a megadott irányba.

- Szívem! - sorolt be mellém Nemi - Ijesztő az a technika. Kifordít magadból. - nyúlt tétován a kezem felé, én pedig habozás nélkül fogtam meg az ő kezét.

- Bármennyire állatiasodok is el, neked nincs mitől félned.

- Nehéz ezt elhinni, ha véres agyarakkal ugrasz nekem.

- Nehéz nem neked ugrani, miután majdnem kinyirattad magadat. - kacsintottam rá, aztán átöleltem.

- Kérlek, ne csinálj rendszert a használatából!

- Kellemetlen, napi szinten gyakorlom. Tudod, ez a technika felerősíti az érzékszerveimet alapjáraton is. A jobb érzékelés pedig hasznos.

- Akkor legalább ne előttem használd! - válaszolt egy megadó sóhaj kíséretében - De addig nem kapsz csókot, amíg meg nem mosod a szádat. Nem szeretem a vér ízét.

Erre válaszként csak elnevettem magam és a lányt átölelve követtem a többieket. Ezúttal az idejövetnél kicsit gyorsabb tempóban mentünk, mert már mindannyiunk visszavágyott Konohaba. Utunk először a korábbi faluba vezetett, ahol visszaadtuk a fegyvereket a kovácsoknak, akik nem győztek hálálkodni. Miután leadtuk a cuccot, a kovácsok adtak egy kis bónuszt, aztán visszaindultunk Konohaba. Megbízónk és Kenko már a kapunál vártak minket. Jöttünkre felderült az arcuk és mindketten felénk siettek.

- Ezek szerint sikerült? - kérdezte Haruto, miközben a Hyuuga átölelte Haket.

- Ez csak természetes. - nevette el magát Hake.

- Kell szanitéc valakinek? - kérdezte Kenko, miközben elindultunk a hokage rezidenciája felé, hogy leadjuk a küldetést.

- Jobb kérdés, hogy kinek nem kell. - nevette el magát barátnőm, mire a Hyuuga arcára is mosoly kúszott.

- Akkor amint végeztetek, rendbe teszlek titeket. - állt meg a bejáratnál, míg mi bementünk. Bent a hokage egyik segítője készségesen a segítségünkre sietett és egy papíron ellenőrizte, hogy minden kitételnek eleget tettünk-e. Mikor látta, hogy igen, odaadta a jutalmat és utunkra bocsátott.

- Ezt asszem megtartom. - húztam el Hake orra előtt a pénzt, aki villámgyors mozdulattal kapta ki a kezemből a 3000 ryot.

- Tudod mikor! - tette a tárcájába az összeget, majd begyűjtötte a jutalmat a többiektől is.

Kint Kenko vett kezelésbe mindannyiunkat. Viszonylag olcsón megúsztuk a küldetést - az én karsérülésem volt a legsúlyosabb.

- Szerencséd volt. Nem ért se csontot, se inat. Csak az izmot szúrta át. Pihentesd egy darabig, de gond nélkül meg fog gyógyulni.

- Köszi. - pillantottam a kezemre tekert kötszerre és elgondolkodtam, hogy vajon hány sebhelyet fogok még összeszedni. Miután Kenko mindannyiunkat megvizsgált és feleslegesnek tartotta a további orvosi kivizsgálást, összekaptuk magunkat és hazaindultunk. Mindannyiunkra ráfért a pihenés.

~ Pihenés? Van a dologra egy jobb alternatíva is. - ezen gondolatmenetet követve a shinobi eszköz ellátóhoz vettem az irányt és beszereztem egy csomag energiatablettát - elvégre ebből a kis csodaszerből sosem árt, ha van nálunk -, valamint pótoltam az elsősegélykészletem hiányzó darabjait.

//Vásárolt felszerelés: 1 doboz energiatabletta (3000 ryo), 1 elsősegély készlet (500 ryo).//

**Uchiha Kagami** Kedd Szept. 18 2018, 23:48

Szervusz!

Örülök, hogy ellenőrizhettem az élményedet. Minőségre és mennyiségre is megfelelő volt, így úgy gondolom, hogy a küldetés szintjét és a karakter szintjét figyelembe véve megérdemled a jelenleg adható maximális chakrajutalmat; ezek alapján pedig jutalmad

+12 chakra, +8TJP és +8900 ryo.

Kérlek, a vásárolt eszközöket írd fel az adatlapodra, a pénzösszeget pedig ne felejtsd el levonni. További jó játékot!

Kagami

**Misage** Kedd Dec. 25 2018, 01:49

//Időbeli elhelyezés: Korábbi rész után két héttel
Cél: Chakra és miegyéb szerzése//

Kage no Te

1.rész 2.felvonás

A maffia

18+

- Tudjátok miben hasonlít egymásra a jó bor és az igazi férfi? - emeltem fel poharamat, miközben körbepillantottam az összegyűlteken. A teljes csapatom, valamint nevelőapám ültek körben a kis házunk tetején. Azon ritka alkalmak egyikéről beszélhettünk, mikor még Akihiro sensei is csatlakozott az ivászatunkhoz. Pedig általában csak másnap szokta szétrúgni a seggünket, mikor nem épp irigylésre méltó állapotban megjelenünk edzésen, vagy egy küldetésen. De a mai különleges nap volt: az első csapatként végrehajtott küldetésünk évfordulóját ünnepeltük.
- Mindkettőre igaz, hogy a korral csak egyre jobb lesz. - húzott rá a kezében tartott fehérborra Akihiro sensei, nevelőapám pedig átszellemült kifejezéssel bólogatott. Épp csak egy pillanattal korábban tértek vissza a szakés üveg aljáról és erőteljesen kipirult arcuk, valamint átlagosnál is szélesebb vigyoruk arról árulkodott, hogy bizony nincsenek az erős piához szokva.
- Majdnem. A jó bor, mint ahogy az igazi férfi is... - hatásszünet - vörös! - nevettem el magam. Persze nem én voltam az egyetlen - Hake még fuldokolni is kezdett a röhögéstől. Átlagos esetben persze kissé - bár nem sokkal - visszább fogtam volna a nagyképűségemet, mert szerettünk a semmi miatt összecsapni, de mindenkinek túl magas volt a véralkohol szintje egy harci mutatványhoz.
- Misage, úgy érzem, hogy összekevered a jó bort meg a tablettást. Ez utóbbi bizony tényleg lehet vörös. - kacsintott rám a sensei, miközben felém mutatta a poharát. - Egy igazán jó bornak ilyen a színe.
- Ugyan sensei, sose volt ízlésed az alkoholhoz. - rázta a fejét barátnőm és határozottan belekortyolt az én italomba. Igen, az enyémbe. Nem, nem a sajátjába, hanem az enyémbe. Egy ilyenért minimum ezer vágás általi halál járt volna - jobb napjaimon -, ha nem a barátnőmről lett volna szó. Ő megúszta egy nagyon csúnya pillantással, ami természetesen újfent nevetésre késztette a többieket.
- Misage-chan, ha ilyen irigy paraszt maradsz, akkor sose lesznek unokáim. - cseszett le a kelleténél nagyobb hangerővel nevelőapám széles hadonászás közepette. Gyorsan le kellett állítani a barmot, mert kiszámíthatatlan irányvektoron mozgó karjai vészesen közel repkedtek el a maradék pia mellett. Az egyáltalán nem érdekelt, hogy a szomszédokat felverheti az ordítozása, de az alkohol szent. Ezt láthatóan csapatvezetőnk is így gondolta, mert lekevert egy akkora sallert nevelőapámnak, hogy erős túlzással még a tető is beleremegett. Nesze neked doton fogékonyság.
- Akkor vered meg a fiadat, amikor akarod, de nem volt olcsó ez a sok szesz. Ha kiöntöd, felkoncolunk. - húzta hideg mosolyra a száját. Említettem már, hogy mind távol állunk az alkoholizmustól? De, tényleg. Csak ritkán iszogatunk, de akkor sokat, és ha már pénzt adtunk ki érte, akkor nem szeretjük elpazarolni.
- Max elmennek a kölkök venni. - vonta meg a vállát nevelőapám, én meg a fejemet ráztam. Túl sokat ivott, hogy megértse, ha csak mondom, így inkább mutatványost játszva kézjelet formáltam és henge no jutsut használva átváltoztam. Eredetileg az ő alakját akartam felvenni, de az alkohol annyira belekuszált a képességeimbe, hogy a henge gyakorlatilag csak félig sikerült, ez által egy elég torz külsőt adva.
- És még nekem a legjobb a chakrakontrollom. Most képzeld el, ha ők próbálnák meg! Valami kövér félig nő, félig kecskególem lenne belőled.
- Így belegondolva, egy gólemkecske sokkal menőbb, mint te. - töprengő arcát elnézve tényleg erről fantáziálhatott. Én persze közben azon törtem a fejemet, hogy mégis hogy a francba lehetett egy ilyen baromból jounin. Talán ennek köszönhető, hogy nem vettem észre, amint mellettem ülő barátnőm kézpecsétet formált és egy pukkanással átváltozott. A végeredmény enyhén szólva is megért egy misét. Egy kőből álló nőstény kecskére nagyjából hasonlító valami állt mellettem. És igazam lett, mert tényleg legalább olyan széles volt, mint amilyen hosszú. Én épp azon voltam, hogy adjak egy taslit a kecskének, ezzel visszaváltoztatva azzá a nővé, akit szeretek, de nevelőapám arcán olyan gyönyörrel és szemeiből folyamatosan patakozó könnycsíkokkal figyelte a gólemkecskét, hogy egy pillanatra még a mozduló kezem is lefagyott a sokktól.
- Rá ne izgulj Nemire te rossz apák mintapéldánya! - paskoltam meg a kecske hátát, ami visszaváltozott a nevető - és durván részeg - kunoichivé, aki nagyjából világáról se tudott. Biztos csak valami csoda folytán jutott el hozzá a gólemkecske ötlete. Az pedig rejtély, hogy miképp volt képes ennyire pontosan felvenni egy kecskególem alakját.
- Nemi-chan, úgy örülök, hogy te leszel az unokáim anyja. - szipogott nevelőapám és megtörölte az orrát...a szakés üveggel. Na jó, ezt a látványt szívesen kihagytam volna. Egyáltalán hogy lehet képes valaki ilyen szinten gallyra tenni magát?
- Asszem én most diszkréten felkötöm magam. Bocsi szívem, de úgy tűnik, hogy még ennyi nevelésnek sincs semmi hatása. Totál idióta az öreg. - pillantottam a lányra, de úgy tűnt, hogy teljes áramszünet volt nála.
~ Biztos a henge volt ilyen hatással rá.
- Inkább hanyagold a dolgot! Holnap küldetésre megyünk és szükségem lesz a teljes csapatra. Majd megöngyilkolod magad utána. - terült el a sensei is a tetőn. Egy pillanatig a helyes nyelvtan iránti gyász miatt fel se fogtam a mondandója lényegét, de amikor sikerült, akkor az szinte fizikai fájdalmat okozott.
- He? - kifejezetten örültem, hogy Hake és szerény személyem is hasonlóan vélekedtünk a dologról.
- Nem mondtam? Hupsz! - vigyorán látszott, hogy szándékosan feledkezett meg erről az apró részletről - Egy bizonyos Kazue névre hallgató nő adta a küldetést. Elvileg a szülőfalujában nemrég igencsak elharapódzott a bűnözés. Annyira, hogy még egy maffia is kialakult. A küldetés C szintű. Gondolom kitalálod a maradékot, ha csak nem vagy túl fáradt a gondolkodáshoz.
- Sensei, kifejezetten nagy féreg tudsz lenni részegen. Remélem ezek után nem fogsz a felelősségről papolni. - fogtam meg a fejemet és azzal a lendülettel én is ledőltem a tetőre.

- Messze vagyunk még? - Hake hisztizett. Persze, hogy Hake hisztizett. Mindenki más csendben tűrte a másnapos erőltetett menetet. Még Akihiro sensei is úgy nézett ki, mint aki látott már jobb napokat. Talán utólag leesett neki, hogy bizony nem volt jó ötlet a tegnapi.
- Leütöd te, vagy csináljam én? - vetett sötét pillantást kellemetlenkedő csapattársunk felé barátnőm, én pedig válaszként egy fájdalmasan kierőltetett mosoly kíséretében megszorítottam a kezét.
- Nem éri meg a fejfájást.
- A kérdésedre válaszolva még nagyjából négy óra. - pillantott hátra a sensei egy kárörvendő vigyor kíséretében - Ugyanis alig fél órája indultunk el. - mazochista volt, efelől nem lehetett kétségünk.
~ Csak fél órája? De hisz reggel óta menetelünk! - nem akartam hinni a sensei szavainak, de gyorsan leellenőrizve a nap horizonton elfoglalt helyét és az árnyékok hosszát, rá kellett jönnöm, hogy sajnos igazat beszélt a jounin. Utáltam a másnapot. Na mindegy, ez van. Egy jó shinobinak tudnia kell erős fejfájással, kiszáradt szájjal és durva émelygéssel elvégeznie egy küldetést. No persze a kiszáradt szájon egy kis víz könnyen segíthet. Pont ezzel a lehetőséggel éltem később, mikor félút könyékén megálltunk egy rövid pihenőre és leguggoltam a kis patak mellé, hogy vizet gyűjtsek. Csak arra a galád nőstényördögre nem gondoltam, aki hátulról egy jól irányzott lökéssel beletaszított a patakba. Talán még meg is köszöntem volna neki, ha a hirtelen hideg nem préselte volna ki az összes levegőt a tüdőmből. Tudjátok, a szervezet önkéntelen idióta reakciói, hogy még véletlenül se élhesd túl, ha véletlenül jeges vízbe esnél. Vagy lehet, hogy csak a hideg miatt összehúzódó izmok nyomják össze a tüdőt? Sose voltam biológus.
- Ki kéne próbálnod neked is. - mosolyogtam barátnőmre, amint összekaptam magam és egy profi taijutsus által is megirigyelhető sebességű mozdulattal a csuklójánál fogva berántottam őt is. Igazából a hideg víz megadta azt a löketet, ami szinte el is törölte múló másnaposságomat, így ezúttal tényleg csak segítő szándékkal áztattam el szerencsétlent. Persze az a kilométerekről is hallható sikoly, amit hallatott nem erről árulkodott. De legalább kiderült, hogy társaink reakcióideje is egész jó, mert pár pillanattal később már mindketten a patak mellett voltak fegyverrel a kezükben. Épp időben, hogy megmentsenek egy vízbe fojtástól. Ugyanis az eddig szikrákat szóró szeme ellenére a kunoichi nevetésben tört ki, amihez hamar csatlakoztam én is. Úgy nézhettünk ki, mint két beszívott ázott kutya.
- Ha pancsolni akartok, akkor azt küldetés után.
- Okés. - tettetett beleegyezésem után megindítottam egy olyan hullámot csapatvezetőnk felé, ami bármelyik suiton beállítottságú shinobiból elismerést váltott volna ki. Valószínűleg Akihiro-sensei is így gondolta, mert elmutogatott pár kézpecsétet és a következő pillanatban a patakból összegyűlő víz nagy erővel pofán lőtt (Suiton: Suigun Suima no Jutsu erősen legyengítve).
- Igazán köszi. - ráztam a fejem, hogy kijöjjön a fülemből a víz. Mindenki nevetett. Láthatóan elmúlt a másnap hatása mindenkinél.
Kis fürdőzésünk után megtöltöttük a kulacsainkat és folytattuk utunkat a kis falu felé. Én persze menet közben azon gondolkodtam, hogy egyáltalán ki akarna egy faluban maffiát alapítani? Erre a kérdésemre érkezésünk pillanatában választ is kaptam.
~ Ezeknél asszem mást jelent a kicsi. - pillantottam végig a helységen, aminek a mérete bőven túlszárnyalta azt, amire az átlagember asszociálna, ha egy kis falura gondol. Szerencsére csapatvezetőnk láthatóan ismerte az utat, szóval nem kellett keresgélnünk. Szövevényes utcákon át vezetett minket, míg egy kis ház elé nem értünk a falu túlsó széléhez közel. Út közben a kelleténél jóval több olyan embert láttunk, akik gyakorlatilag remegtek a félelemtől. Még a tekintetüket sem merték felemelni a földről.
~ Mint a jól idomított kutyák. Csak azt csodálom, hogy ennyire elfajult a dolog és még nem haraptak vissza. Az ellenfél nem shinobi - ha az lenne, nem minket küldtek volna. Egy chakrával nem rendelkező embernek pedig könnyedén szétrúghatnák a seggét, ha ennyien mennek. A tömeg nem tudja, hogy milyen ereje van.
- Itt valami nagyon rosszul megy. Hol a vidámság, a mosoly, a csevegés, a tánc? - barátnőm kérdése alig volt több suttogásnál, de így is könnyen megértettük.
- Sokkal előbb szólniuk kellett volna! Egykét nap alatt nem lehet így betörni egy egész falut. - Hake láthatóan remegett a dühtől. Őt ismerve úgy érezhetett, mint én - nem a maffiásokra volt dühös, hanem a falusiakra, akik engedték, hogy ilyen birkákat csináljanak belőlük.
- Reménykedtek benne, hogy a probléma megoldja önmagát. Mikor pedig rájöttek, hogy nem fogja, idő kellett összegyűjteni a bátorságukat. - a sensei végszavára a ház ajtaja ki is nyílt és egy 50 körüli, barna hajú betegesen sovány nő lépett ki rajta. Annak ellenére, hogy még sose találkoztunk, nem tudtam nem gyűlölni szegényt. Az előző beszélgetésünk olyan undort keltett bennem a falusiak iránt, hogy legszívesebben otthagytam volna a helyet és hazamentem volna. Aki hagyja magát elintézni, annak felesleges a segítség. Nemi megérezhette gondolataim irányát, mert megszorította a kezemet és egy kedves mosolyt vetett rám. Komolyan, hogy nem követtem el korábban semmi őrültséget, amíg a lány nem figyelt arra, hogy kellőképp rövid pórázon tartson?
- Örülök, hogy eljöttek. Kérem fáradjanak beljebb! - lépett arrébb a nő és ideges pillantásokat vetett mögénk, mintha arra számított volna, hogy figyeli valaki. A sensei felvillanó tekintetéből ítélve az ő figyelmét se kerülte el a rögtönzött paranoid terepfelmérés.
Mikor beléptünk a házba, szinte ösztönszerűen végeztem én is egy gyors terepszemlét. Kis egyszobás épület, egy ajtó, két ablak. Jobb kéz felől egy kis ágy, mellette a padlón nyomok, mintha hosszú ideig egy láda lett volna ott. Velünk szemben egy szekrény, balra pedig egy kicsi konyha rész és egy őrségi, fából eszkábált asztal két székkel. A szekrény és az ágy között, rögtön az egyik ablak előtt pedig egy olyan állvány állt, mint amin a szamurájok szokták tárolni a páncéljukat. Egyáltalán nem illett a ház tiszta, de kor által elkoptatott belsőjéhez.
- Megboldogult férjem páncélja volt rajta, míg ezek a banditák el nem vették. - követte pillantásomat a nő.
- Gondolom ön Kazue-san édesanyja, Kame-san. - a nő bólintása után a sensei egyből a lényegre tért - Kérem meséljen el mindent olyan részletesen, ahogy csak tud! Mikor jöttek az említett banditák, mit csináltak, önök mit tettek ellenük, tehát tényleg mindent.
- Üljenek le, kérem! Kérnek teát? - kérdezte, miközben az ágyra és a székekre mutatott. Én pofátlan módon elfoglaltam az egyik széket, barátnőmet pedig az ölembe vontam. Így legalább nem foglaltunk el két helyet. Az más kérdés, hogy messze nem látszottunk annyira profinak, mintha pihenj állásban állva maradtunk volna.
- Jól esne, köszönjük.
A nő bólintott és feltett forrni egy kancsó vizet. Míg készült a tea, ő helyet foglalt a másik széken, mert Hake elfoglalta az ágyat, a sensei pedig állva maradt.
- Három hónapja jelentek meg először. Egy kis csapat voltak csupán, akik a fogadóban szálltak meg. Egy hétig maradtak, ez alatt szétverték az egész helyet, megfogdosták az összes lányt és megfenyegettek mindenkit, akinek ez nem tetszett. Az egész falu fellélegzett, mikor végre elmentek, még annak ellenére is, hogy csak félárat voltak hajlandók fizetni. Tanulópénznek vettük és éltük tovább az életünket. Aztán két hétre rá visszatértek. És többen voltak. Több, mint húsz felfegyverzett férfi. Semmit sem tudtunk tenni, mikor elfoglalták a falu melletti kisnemesi birtokot és kijelentették, hogy a falu mostantól az ő védelmüket élvezi és kénytelenek voltunk nekik adni bármit, ami csak megtetszett nekik. Aki nem engedelmeskedett, azt elsőre megkorbácsolták, másodszorra kivégezték. Ez utóbbira szerencsére csupán kétszer került sor. Megtanultuk elviselni a megaláztatást és meghúztuk magunkat, amikor kellett. Tudtuk, hogy az életével fizetne, aki segítséget hív. A lányom ekkor jött haza, hogy meglátogasson. Egyből elküldtem, amint megérkezett, így elkerülte azt a sorsot, amit a többi fiatal nő. Remélem ezt nem kell részleteznem.
A kancsó sípolni kezdett, ezért Kame-san felállt, levette a tűzről és nekiállt elkészíteni a teát. Mi közben hallgattunk és gondolkodtunk. Rosszabb volt a helyzet, mint amilyennek hittük. Ennyi ellenség ellen tényleg nem tehettek túl sokat, így már megértettem a helyzetüket. Ránk hárult tehát a feladat, hogy megoldjuk ezt a problémát. Már előre láttam, hogy fájni fog a banditáknak. A nő közben elkészítette az italokat és mindenkinek adott egy pohárral. Óvatosan belekóstoltam, mert forró volt és őszintén meglepődtem. Rég ittam ennyire finom jázminteát. Első osztályú teafűből készült. Egyszerűen nem illett a helyhez az ilyen minőségű tea.
- Információkat kell gyűjtenünk az ellenségről. - jelentette ki a sensei némi töprengés után - Nemi, elkapsz egyet közülük és idehozod. Legyél a lehető legdiszkrétebb! Hake, te felderíted a birtokukat! Egy óra múlva itt találkozunk! - osztogatott parancsokat csapatunk vezetője. Meglepett, hogy rám nem bízott semmilyen feladatot, elvégre az emberrablás - véleményem szerint - hozzám jobban illett volna, mint barátnőmhöz.
- Igenis! - itták ki a maradék teájukat, aztán a henge no jutsut használva mindketten alakot váltottak. Barátnőm egy cirmos macska lett, Hake pedig patkány. Állati formáik tökéletesen illettek a személyiségükhöz. Kame-san tátott szájjal bámulta állattá változott csapattársaimat, miközben azok kiosontak a résnyire nyitott ajtón. Hát igen, sokan elfelejtik, hogy hengével nem csak emberek alakját lehet felvenni, hanem állatokét és tárgyakét is. A lehetőségeknek csak a képzelet szabhat határt. No meg a jó ízlés, bár ez utóbbival mi nem nagyon rendelkeztünk.
- Nyugodj meg, te se maradsz ki a buliból! - pillantott rám Akihiro - Ha Nemi visszatért a fickóval, te vallatod ki. Tudom, hogy te vagy benne a leggyorsabb. A másik kettő nem tudna eléggé koncentrálni.
- Jó buli lesz. Gyorsan válaszokat kapunk. - nyaltam meg a számat a kínzás gondolatára. Csicseregni fog a madárka, emiatt nem aggódtam.
- Helyes. De nem ezért nem küldtelek ki. Natsuo megkért, hogy segítsek neki abban, hogy valami használható stratégává válj és meg kell vallanom, egyetértek ezirányú terveivel. Van benned potenciál, csak elő kell hozni.
- Ez eddig is egyértelmű volt. - mosolyodtam el és nekiálltunk tervezni.
Mire csapattársaim visszatértek, mi már legalább öt tervet legyártottunk, melyek mindegyike működőképes volt és bizonyos mértékben idomultak is a vallatás kérdéseire adható lehetséges válaszokhoz. Az első érkező Nemi volt, aki az ablakon át mászott be és egy eszméletlen férfit cipelt magával. Rá pár perce jött meg Hake, aki még mindig a patkány alakjában volt. Miután visszaváltozott ő is, egyből összegyűltek az asztal körül és rajzolni kezdte a birtok és a rajta lévő épület alaprajzát, legalábbis amennyit sikerült felderítenie belőle. Jómagam eközben megkötöztem a rabot némi dróttal - ügyelve rá, hogy a kezei a teste előtt legyenek nyújtott ujjakkal imádkozó kéztartásban, de ne tudjanak mozdulni - és felpeckeltem a száját. Ez utóbbi művelethez egy, a ruhájából letépett darabba csomagolt követ használtam, amit benyomtam a szájába és az egészet kívülről átkötöttem egy szövetcsíkkal, hogy ne tudja kiköpni. Menet közben észrevettem egy tetoválást az alkarján: egy árnypocsolyából kiemelkedő két árnykéz egyszerű mintája volt (illusztrációt lásd egy élménnyel feljebb). Nem tetszett ez nekem, de nem volt mit tenni. Arcon öntöttem hideg vízzel a foglyot, amitől méltóztatott felkelni. Szőke haj által keretezett teljesen átlagos arcára először értetlenkedő kifejezés ült ki, aztán felfogta a helyzetet és barna szemei tágra nyíltak.
- Figyelj, nincs sok időm veled szórakozni, szóval csak egyszer kérdezek. Hajlandó vagy együttműködni? - hangom olyan hideg volt, hogy sört is lehetett volna vele hűteni. A fogoly büszkén kihúzta magát - már amennyire összekötözve, seizában képes volt - és megrázta a fejét. Erre számítottam, így hát további kérdések nélkül felkaptam a mellettem heverő senbonok egyikét, amiket a senseitől kaptam kölcsön és a bandita kezét acélos szorításba vonva lassan elkezdtem a körme alá tolni a nagy méretű tűt. Az áldozatom ordított, de a szájpecek kellőképp elnyomta a hangot. Csapattársaim nem zavartatták magukat, Kame-san viszont elfordult. A férfi szemébe néztem, kinyitottam a számat és vettem egy nagy levegőt, mintha megint kérdezni akarnék, de helyette inkább felkaptam még egy tűt és ezt egy másik ujja körme alá dugtam. Ezúttal még hangosabban ordított.
- Most már együttműködsz? - kérdeztem, miközben gyengén megpöcköltem az egyik senbon kiálló részét. A fickó könnyeivel küszködve heves bólogatásba kezdett.
- Helyes. Ha akár csak egyszer is feleslegesen megnyikkansz, a következő tű a golyóidba megy. Aztán a szemeidbe. Világos?
Erre is bólintás volt a válasz, így levettem a kötést a szájáról és az anyagdarabnál fogva kihúztam a szájából a követ. Érezhette, hogy nem a levegőbe beszéltem, mert egy hang sem jött ki a torkán. Legalábbis addig nem, amíg nem kérdeztük. Akkor viszont mindent elmondott, amit csak tudott; nem volt szükség további noszogatásra. Mint megtudtuk, elég paranoid vezetőjük volt, aki nagy erőkkel őriztette az emberektől elvett értékeket, valamint saját személyét is. Mi valami hasonlóra számítottunk, így tervünk már le is tudta. Miután elmesélt mindent, amire szükségünk volt, egy határozott mozdulattal elroppantottam a nyakát - nem értünk rá kiélvezni a dolgot.
- Akkor vázolom a tervet: Két csapatra oszlunk. Hake és Misage fogják kivégezni a vezető mellett tartózkodó embereket és foglyul ejtik a vezért. Ha minden kötél szakad, meg is ölhetitek, de próbáljátok meg életben tartani! Mi közben Nemivel kiiktatjuk a zsákmányt őrzőket. Ha ezzel megvagyunk, felveszem a vezető alakját és szépen egyesével elkapjuk a visszatérő banditákat. Senki se szökhet meg!
Bólintással nyugtáztuk, aztán amíg a sensei elintézte a hullát - gondolom jó mélyen elrejtette a földben egy doton jutsuval -, mi neki is kezdtünk az álcánk felvételének. Mivel túl sokan voltak, hogy csak úgy frontálisan letámadjuk őket, így trükköznünk kellett. Én felvettem az első férfi alakját, aki eszembe jutott - egy vándorkereskedőét, akivel út közben találkoztunk -, barátnőm katanává változott, Hake pedig az imént megölt férfi, Eikichi lett.
- Elég jól megjegyezted a beszédmódját és az infókat, amiket mondott? - vetettem kétkedő pillantást csapattársamra, miközben a katana alakjában várakozó barátnőmet az övemre erősítettem.
~ Sose hittem volna, hogy egyszer az oldalamra csatolom a barátnőmet. - ráztam meg a fejem egy bárgyú vigyor társaságában.
- Lehet, hogy nem vág annyira az eszem, mint neked, de biztosíthatlak, hogy a memóriámmal semmi gond. - lépett mögém Hake és némi madzaggal megkötötte a kezemet. Nagyon ügyes csomó volt. Az egyik standard csomónkat variálta meg picit és ezt oldalra fordítva kötötte meg. Az eredmény egy szoros csomó lett, ami teljesen élethűen is nézett ki, csak épp attól oldódott, ha széthúztam a kezeimet két oldalra, vagyis emberek lekötözésére teljesen alkalmatlan volt.
~ Jobban járok, ha nem kérdezem meg, hogy honnan tud ennyit a csomókról és emberek megkötözéséről. - vigyorogtam, miközben megmarkolta az összekötözött kezeimet a csomónál fogva és kivezetett a házból. A falu külső területein végighaladva hamar eljutottunk a nemesi birtokhoz, ahol Akihiro-sensei már várt ránk. Jó nagy terület volt ahhoz képest, hogy elvileg csak valami alsó rétegbeli nemes volt az előző tulajdonosa. Út közben az az egykét bandita, akivel találkoztunk csupán kaján vigyort vetett felénk és ment tovább. Ezek szerint az álca tökéletesen bevált és azt hitték, hogy elfogtak valami szerencsétlen átutazó pénzeszsákot. Nagyobbat nem is tévedhettek volna.
- Látom mind készen álltok. Akkor indulhatunk is. - mondandója végén kézjeleket mutatott és láthatatlannál vált (Meisai Gakure no Jutsu).
- Ezt a technikát meg kell tanítanod. - jegyeztem meg, miközben arra a pontra néztem, ahol csapatvezetőnknek kellett volna lennie.
- Majd talán egyszer, ha már elég chakrád lesz hozzá. Ez egy A szintű technika. - válaszolta a levegő. Erre nem lehetett mit felelni. A sensei megmozdult kicsit, amitől mintha láthatóbbá vált volna, mint korábban, de erre már előre figyelmeztetett minket, így tudtuk, hogy shunshint használva fog helyváltoztatást végrehajtani a lebukás esélyének minimalizálása érdekében. Úgy csak egy pillanatig lesz valamennyire látható, mikor megérkezik a kiszemelt helyre. Most, hogy minden megvolt, már csak drukkolnunk kellett, hogy minden a terv szerint menjen. A korábbi formációt felvéve az átváltozott Hake egyenesen a kapuhoz kísért, ahol két bandita állt őrt. Mindkettejük karján fel véltem fedezni a korábbi mintát.
- Hát te Eikichi? - állítottak meg minket, de láthatóan jól lekötöttem a figyelmüket, mert még csak meg sem próbálták tüzetesen megvizsgálni Haket.
- Épp őrjáratoztam, mikor belefutottam ebbe a jómadárba. Menekülni próbált, de mikor rájött, hogy reménytelen a helyzete, alkut ajánlott. Olyat, amit Hiroshi-sannak is hallania kell.
- Bevonnád a főnököt is?
- Hidd el, megéri.
- Remélem is, a te érdekedben, különben Hiroshi-san kicsontoz. - nevetett az őr és félreállt. Könnyebb volt a bejutás, mint hittük. Hake olyan magabiztossággal vezetett a megfelelő irányba, amilyenre csak az képes, aki ismeri már a terepet. Nem véletlenül küldte a sensei őt felderítésre. Ugyan messze hülyébb volt nálam - de legyünk őszinték, az ilyen egyáltalán nem ritka -, de megvolt a magához való esze. Szövevényes folyosók útvesztőjén át vezetett be egy nagy terembe. Itt kezdődött az érdekes rész. A terem fapadlós volt, rizspapír falakkal. Oldalt banditák ültek és kártyáztak egy asztal körül, szemben pedig egy székben kopasz, kövér fickó üldögélt. Ő lehetett a vezetőjük, az a Hiroshi. Hatalmas tokájával és pofazacskóival úgy nézett ki, mint egy béka, de sokkal visszataszítóbb volt a békáknál.
- Mit hoztál nekünk Eikichi? - hajolt kissé előrébb székében az emberszabású kétéltű, de felállni már nem lett volna hajlandó.
- Ez itt - mutatott felém Hake - egy utazó kereskedőcsoport tagja, akik nem is kevés pénzt hordanak magukkal. Az életéért cserébe hajlandó együttműködni és elárulni, hogy hol vannak a társai. - az emberek nevetni kezdtek, Hiroshi pedig gonosz vigyorra húzta a száját. Persze, pont életben hagytak volna, ha tényleg egy kereskedő vagyok. Hake közben lecsatolta a katanát - Nemit - az övemről és megmutatta az embereknek.
- Ez itt minőségi gyártmány. Megérheti vetni egy pillantást a készletükre. - ő is nevetett, hangjában gonosz él bujkált. Tökéletesen utánozta az eredeti Eikichi beszédmódját. Hiroshi ezúttal már felállt a székéből és közelről vette szemügyre a kardot.
- Csodálatos megmunkálás. Azt hiszem, igazad van. Ezt vigyétek a többihez! - dobta oda a pengét az asztal mellett ülő egyik emberének, ő maga pedig visszapasszírozta terjedelmes potrohát szerencsétlen ülőalkalmatosság karfái közé.
~ Ez a hülye bekapta a csalit. Vigyék csak Nemit a fegyvertárba, úgy könnyen hátbakaphatja az ottani őröket! - nevettem magamban, arcomra viszont értetlen kifejezést öltöttem, mintha nem bírtam volna felfogni, hogy miért viszik el a fegyveremet.
- Nos barátom - kezdte a béka -, mondd csak, merre táboroznak a társaid? És hányan vagytok?
- A falutól északnyugatra vertünk tábort az erdő szélétől nagyjából ötven méternyire egy kis tisztáson, ahol nem láthatnak meg kéretlen szemek. - hangom úgy remegett, mintha félelmet váltott volna ki belőlem a férfi - Velem együtt négyen vagyunk, az árut pedig összesen öt lovon szállítjuk.
- Lovakon? Miért nem szekéren?
- Szekérrel nehezebb menekülni, mint lovakkal.
~ Azt hittem, ez egyértelmű lesz, de láthatóan a kis drága kellőképp hülye ahhoz, hogy képes legyen erre is gondolni.
- Te, te, te és te - mutatott négy banditára a vezetőjük - elmentek és elkapjátok őket is. - rendelkezett és kényelmesen hátradőlt a székében, mint aki jól végezte a dolgát. Helyes, erre számítottunk. Akihiro sensei a birtok közelében várta már őket tárt karokkal. Addig kellett húznunk az időt, míg ki nem végzi az elfogásra küldött csapatot. Ha ezzel megvan frontális támadást indít a fegyvertár felé, ahol minden lopott tárgyat tároltak. Nemi eközben visszaváltozik és hátbakapja az őröket. Amint meghalljuk a csetepaté hangjait, mi is lerendezzük a teremben lévőket, aztán várunk, hogy az eddig őrjáraton lévő banditák visszatérjenek. Nagy vonalakban ez volt a tervünk.
- Mi-mit szándékozik m-m-most tenni ve-velem? - remegő hangon, dadogva beszéltem, hátha ezzel megfelelően ártalmatlannak állíthatom be magam. Minden jel szerint sikerült.
- Te itt megvárod a kiküldött csapatot. Ha megfelelő zsákmánnyal térnek vissza, szabad vagy.
~ Na persze! - gondoltam fanyarul, miközben letérdeltettek és egy tantot nyomtak a torkomnak. Elég jól játszhattam a harcképtelen kereskedőt, mert csupán az a bandita figyelt rám, aki a tantoval - véleménye szerint - sakkban tartott. Hake eközben közelebb férkőzött Hiroshihoz és halkan beszámolt az elfogásom kitalált történetéről. Az általa elvileg bejárt járőrözési útvonallal kezdte, amin Nemi elkapta az igazi Eikichit, aztán elmesélte az állítólagos hajszát és hogy miként adtam meg magam. Jól mesélt és szépen kiszínezte a történetet, hogy minél tovább tartson. Már a végén járt, mikor nagy robajt hallottunk a fegyverszoba irányából. Ez volt a jel. Csapattársammal mindketten egy pukkanás kíséretében visszaváltoztunk eredeti alakunkba, és míg ő két kunai használatával a szék karfájához szögezte a banditafőnök kezeit, én elintéztem a fogvatartómat. Gyorsan szétrántottam a kezeimet, amiken a csomó egyből megadta magát, aztán míg balra rántottam a testemet és bal kezemmel jobbra löktem a torkom jobb oldalának nyomott tantot, jobb kezemmel ágyékon csaptam a banditát. Amint ezzel megvoltam, a férfi elkezdett előre hajolni a fájdalomtól, én pedig felálltam és felállás közben bevittem egy erős ütést az állkapcsára. Ezt követően mindkét kezemmel ráfogtam a tantot tartó kezére és egy ügyes mozdulattal kitéptem belőle a fegyverét, csakhogy gyorsan végig húzhassam a torkán, aztán fordulásból belehajíthassam egy másik banditába. Az egész mozdulatsor egy szempillantás ideje alatt zajlott le és olyan természetesen ment, hogy az ellenfelemnek még csak ideje sem volt semmit reagálni, mielőtt átvágott torokkal a padlóra zuhant volna. Nem csoda, elvégre tudom, hogy neked is el kell olvasnod még legalább egyszer, hogy leessen, mit is csináltam. Mire én ezt a kettőt kivégeztem, Hake is megölt még egyet a torkába hajított kunai késsel és katanáját előhúzva felvette a harcot egy másikkal. A korábbi elterelésnek hála néggyel kevesebb bandita lett a teremben, így a vezérrel együtt csak hatan voltak. Ebből három már meghalt, a vezért mondhatni helyhez kötöttük, Hake pedig lefoglalt egyet. Nekem már csak egy maradt. Egy, aki nagyon szuicid volt. Nem tudom, hogy kinek van annyi esze, hogy Yarit használjon egy épületen belül, de őszintén gratulálok neki. Miután könnyedén kitértem a felém irányuló szúrás elől, rámarkoltam a fegyver nyelére és annál fogva felém rántottam az ellenfelemet, csakhogy egy könyökütéssel fogadhassam. Mivel az ütésbe még bele is rántottam, a halántékát érő támadás kiütötte a fickót. Felállni pedig már nem volt ideje, meg a hüvelyéből kirántott ninjatomat a torkába szúrtam. Mikor felpillantottam, láttam, hogy az utolsó ellenfél is holtan hevert a padlón saját vérének vörös pocsolyájában fekve. Mindent úgy csináltunk, ahogy a nagy könyvben meg volt írva.
- Kötözd meg ezt a férget! - intettem csapattársamnak és aktiváltam a shikyaku no jutsut, hogy a segítségével hamarabb érzékelhessem a közeledőket. Főképp hallásomra hagyatkozva mértem fel a közelben tartózkodók tevékenységét. Míg én füleltem, a banditavezér szorosan meg lett kötözve és Hake szerencsére a száját is bekötötte.
- Hogy állnak a többiek? - lépett mellém, miután befejezte a munkáját.
- Már csak néhány ordítást hallok. Ott is vége a műsornak.
Tervünk első szakasza a részünkről gond nélkül sikerült, most pedig már csak arra kellett várnunk, hogy visszajöjjenek az őrjáratra küldöttek. Ha visszatérnek, majd ők is találkoznak a sorsukkal. Míg várakoztunk, én seizában ülve füleltem csukott szemmel. Így jobban koncentrálhattam kiélesedett hallásomra és könnyebben álltam ellen a késztetésnek, hogy karmaimmal feltépjem Hiroshi torkát.
- Jönnek a többiek. - pattantam fel és deaktiváltam a jutsumat. Újabban próbáltam barátnőm közelében a minimumra szorítani ezen technika használatát, mert enyhén szólva sem kedvelte. Ezt természetesen Hake is észrevette, de csak a fejét csóválta. Kezdtem elpuhulni és ezt ő is így gondolta.
~ Ha így folytatom, visszaadhatom a fejpántomat. - gondoltam fintorogva és újra aktiváltam a technikát. Mosolyra húzódott a szám és tudtam, hogy megnyúlt szemfogaim is kivillantak. Ez egy kinyilatkoztatás volt részemről. Szerettem a lányt, de senki kedvéért nem engedhettem le a védelmemet egy küldetés közepén. Neki is érdeke fűződött hozzá.
- Nocsak, mégis vannak golyóid? Az asszony nem fog örülni.
- Kuss! - hangom csupán morgás volt. Hake nevetése még el se halt, mikor befutott Nemi és a sensei. Mindketten sértetlennek tűntek, bár a lányt annyi vér borította, hogy nem tudtam biztosan megállapítani. Fegyvereikről csöpögött a vér. Akihiro sensei kezében csupán egy kunai volt, Nemi viszont egy hatalmas, összecsukott legyezőt szorongatott. Még sose láttam nála ezt a fegyvert, de reménykedtem, hogy vízálló, különben menni fog a hiszti, hogy tönkrement a vértől.
- Látom megvagytok. És a vezért is elkaptátok. Volt valami probléma? - kérdezte a sensei.
- Minden a terv szerint haladt. - intettem körbe és a lányra pillantottam - És veled mi történt?
- Az egyik észrevett, mikor mögé lopakodtam és túl közel volt ahhoz, hogy eredményesen harcolhassak ellene legyezővel, így egy szél jutsuval (Kaze no Yaiba) fel kellett aprítanom a drágát.
Bólintással tudomásul vettem, és a szemeimet becsukva folytattam a hallgatózást, hátha társaságot kapnánk. A többiek eközben körbevették Hiroshit és a sensei vallatni kezdte. Mivel egyelőre nem volt időnk hosszadalmas beszélgetésre, ezért csak a kiküldött banditák számát tudakolta meg - hárman voltak őrjáraton és lassan nekik is vissza kellett érniük. Abban biztosak lehettünk, hogy nem hazudott - a szívverése igazmondásról árulkodott.
- Misage, Nemi, kérlek köszöntsétek a visszatérőket az általatok nyújtható legrészletesebb taijutsu leckével. Mi addig felfedezzük a birtok maradékát is.
Miután a parancsokat kiadta, a sensei felkapta a vállára a foglyot és Hakevel a nyomában elindult a terem frissen kivágott rizspapír falán tátongó lyuk felé. Mi a lánnyal egymásra vigyorogtunk és elindultunk kifelé. A kapunál sehol se találtuk a bejövetelünkkor ott strázsáló őröket, de egyikünk se aggódott amiatt, hogy esetleg még élnének - a terv alapján a sensei elintézte őket, mikor elindult a frontális támadásra a fegyvertár ellen.
- A nyári melegben jól jött volna egy ilyen legyező. - pillantottam a kunoichi kezében tartott játékszer felé.
- Nagyon jól jön, amikor szél jutsukat akarok használni. De tiszta vér lett. - húzta a száját és inkább előbányászott egy tekercset a táskájából, csak hogy gyorsan belepecsételje a legyezőt - Majd otthon megpucolom. Most taijutsuval fogunk játszani. - nevette el magát. Igen, akárhogy is nézzük, mi voltunk a legjobb választás, ha gyorsan és csendesen kellett elintézni valakit. Hake katon jutsui eléggé könnyen magunkra vonták a figyelmet. Bár ha belegondolok, hogy milyen hangzavart okozott a csapat fegyvertárba küldött része, már édes mindegy volt, hogy milyen hangerővel végezzük ki a maradékot. Végül úgy alakult, hogy nem sokat kellett várnunk. A három járőr egyszerre jött vissza, mi pedig egyből nekik ugrottunk. Korábbi közös megegyezés alapján az egyikük mellkasába abban a pillanatban belefúródott két kunai, amint megindítottuk a támadást, a másik kettővel pedig elszórakoztunk. Az én ellenfelemnek egy silány minőségű katanája volt, ami elég élesnek tűnt ugyan, de messze nem voltam biztos benne, hogy használni is képes. Úgy tartotta, mint egy botot. Még akár sérthette is volna a tökéletességemet, ha nem vigasztaltam volna meg magam a megölésével. Ott követte el a hibát, hogy hátra húzta a kezét, hogy lendületből vághasson a kardjával, én pedig egyből rámarkoltam a csuklójára és azzal sakkban tartottam a fegyverét, amíg karmaimat tövig merítettem a torkában. Szinte túl könnyű volt - ezek a banditák messze álltak a profitól. A haldokló fickót a földre eresztettem - persze előtte gondosan elvettem tőle a fegyverét - és a lány felé fordultam. Ő még kiélvezte a harc örömét és játszott egy picit az ellenfelével, de közeledett a harc lezárása. Küldetés teljesítve.

Mivel egy csetepaté sem húzható tetszőlegesen sokáig, ezért röviddel utánam Nemi is eltette láb alól az ellenfelét.
- Ez kellemes volt, bár tarthatott volna kicsit tovább. - ölelt át egy széles mosoly kíséretében. Most már felengedhettünk. Mivel harcra nem igazán kellett számítani, ezért felhagytam a shikyaku no jutsu használatával. Épp elég chakrámat pazaroltam el rá. Mivel Hiroshi korábban biztosan igazat mondott az őrjáraton lévő emberei számát illetően, így teljesen biztosak lehettünk benne, hogy nem fog támadás érni minket.
- Rég használtunk ilyen komplex tervet egy feladat megoldásához.
- Nem véletlenül. Mi fejjel szoktunk rohanni a falnak.
Mindketten nevetésben törtünk ki. Egy mondatban tökéletesen összefoglaltam a csapatunk mentalitását. Kézen fogva sétáltunk vissza a főterembe, ahol csapatunk többi tagja már várt ránk az eszméletlen banditafőnök társaságában.
- Ezek szerint végeztetek ti is. Helyes. Lepecsételtük a lopott tárgyakat és eltüntettem a hullákat, szóval akár indulhatunk is.
Egyikünknek se kellett kétszer mondani. Végeztünk a küldetéssel, mehettünk haza. Felesleges lett volna a semmiért ott maradni.
- Min gondolkodsz annyira? - boxolt a vállamba gyengéden Nemi.
- Csak a következő edzést tervezem. - egy mosolyt kaptam válaszként, legalábbis amíg nem folytattam - Veled, párnák közt. - ezzel már igazi nevetést váltottam ki belőle.
- Pasik! Másra se tudtok gondolni.
- Tudnék én, ha a jelenléted nem vonná el a figyelmemet.
- Ó, csak nem bókoltál nekem?
- Nos, természetesen annyira nem vagy csodálatos, mint én, de azért közel jársz hozzá.
Nevetésünk a faluig hallatszódott. Talán a nevetés hangjára jöttek elő a falusiak, vagy csupán a szálló pletykának köszönhetően, de meglepően nagy tömeg fogadott minket. Mikor a falusiak megláttak, egy pillanatra teljes csönd lett, aztán éljenzésben törtek ki. Amikor pedig a főtéren a sensei előszedte a lepecsételt értékeket, az éljenzés még hangosabb lett. Úgy csaptak le az értéktárgyakra, mint éhezők az utolsó falat húsra. Ami meglepő volt a dologban, hogy senki nem kezdett panaszkodni, hogy valaki lenyúlta volna a tulajdonát. Valószínűleg elég jó ösztönző volt a jelenlétünk, hogy becsületesen viselkedjenek. Kissé sajnáltam ugyan, hogy nem koncolhattunk fel egy falusit se, de az élet könnyen lehet ilyen igazságtalan. Kis idő múlva feltűnt Kame-san, a megbízónk édesanyja is. Egyik kezével egy nehéznek tűnő ládát vonszolt magával, a másikban egy szamurájpáncél hálóba csomagolt darabjait tartotta. Csapatvezetőnk egy unszoló pillantására átvettük tőle a terhét és unottan hallgattuk a hálálkodását.
- Remélem mindet elintézték. - vetett végül gyűlölködő pillantást a mögöttünk fekvő megkötözött fogolyra.
- Ezen az egyen kívül. Ezt kivallatjuk. - Akihiro sensei hangja nem tűrt ellenkezést. A nő pedig nem vitatkozott. Nagyon helyes.
- Rendben. - Kame-san benyúlt a nálam lévő különféle tárgyakkal kitömött ládába és a sensei kezébe nyomott egy díszes tantot - Ez a fegyver a férjemé volt. Adják oda a lányomnak és tudni fogja, hogy elvégezték a küldetést.
- Köszönjük.
Mikor minden cuccot elkapkodtak, gyorsan könnyes búcsút vettünk a falusiaktól és elindultunk vissza Konohaba. Már jócskán besötétedett, de nem akartunk ott éjszakázni. Mindannyian a saját ágyunkban akartuk tölteni az éjszakát.
- Amíg mi játszadoztunk a visszatérőkkel, ti kiszedtetek valamit ebből a féregből? - amint kiértünk a faluból, egyből csapatvezetőnknek szegeztem a kérdést, ami már az akció vége óta gyötört. Már megint ezek a tetováltak. Korábban is találkoztunk velük és egyszerűen nem értettem, hogy egy ennyi embert tömörítő szervezet - mert valószínűleg az volt - hogy maradhatott ennyi ideig rejtve a shinobik szeme elől.
- Nem eleget, de többet a semminél. A jelképük egy Kage no Te nevű szervezetet jelöl. Az árnyék keze. A logika a név mögött az, hogy nem látod a kezet, ami a hátadba szúrja a kést, mert az árnyékból nyúl ki. Banditák, bérgyilkosok, emberrablók és erőszaktevők tömörülnek benne.
- Mi célból?
- Mert együtt erősebbek. Ez a férfi volt a szervezet alvezére. A vezér kilétét, vagy helyét nem tudtam kiszedni belőle, de azt igen, hogy még nagyjából tíz tag lehet vele.
- A nagy részüket akkor szétvertük. - barátnőm mosolya kegyetlenné vált - Meg kéne keresni a maradékot is.
- Valószínűleg sort kerítünk rá. Ráállítom pár ismerősömet és bevetem az összes protekciót, amit csak fel tudok használni, hogy a falutól mi kapjuk meg a küldetést, de nem ígérek semmit.
- Ha lesznek olyan balszerencsések, hogy előkerülnek, semmi sem menthetik meg őket tőlünk. - Hake nagyon biztos volt a dolgában. Mi pedig egyetértőn bólogattunk.
Már bőven az éjszaka közepén jártunk, mikor kis csapatunk visszaért a faluba, de ennek ellenére még elmentünk lejelenteni a küldetést, külön kiemelve a Kage no Te szerepét benne. A hokage éjszakai műszakos segítője még boldognak is tűnt, hogy feldobta valami az unalmas estéjét. Miután végeztünk, különösebb búcsúzkodás nélkül mind elvonultunk a saját otthonunk irányába aludni. Elvégre másnap délutánra közös edzést beszéltünk meg, azt pedig ki nem hagytam volna.

Hyuuga Hanabi Szer. Jan. 02 2019, 21:13

Szia^^
Öröm volt olvasni az irományod. Mind a hossza, mind a minősége több volt mint megfelelő. A történet izgalmas volt, s érdekes. A terv pedig jól kivitelezett Very Happy

jutalmad: +9ch, +3tjp és 5230ryo ^^

**Misage** Szomb. Aug. 31 2019, 22:41

// Időbeli elhelyezés: Hagane mamori no jutsu tanulása után pár héttel
Cél: szokásos //

Kage no Te

1.rész 3.felvonás

Most már személyes

18+

- Hírem van! - senseiünk ezzel az egyszerű mondattal dobta le a bombát az egyik edzésünk kellős közepén. A bombát, melynek robbanása nem kis hatással volt az egész csapatunkra - bár ezt akkoriban még nem tudhattuk. Épp Hake taijutsu képességeit fejlesztettük úgy, hogy felváltva kellett harcolnia Nemivel és velem - természetesen a kar és lábsúlyainkat használtuk, különben túl gyorsan agyonvertük volna szerencsétlent -, a szabad fél pedig egy fatörzset püfölt. Nemi volt a soros a harcban, így kellemetlen módon én voltam az a szerencsés, aki a fával mélyíthette el a kapcsolatát. Ezt zavarta meg csapatvezetőnk az ő bizonyos hírével. Én enyhén unott arccal kezdtem el letekerni a bandázst péppé vert kezemről és a senseihez sétáltam. A sok bunyó miatt már egészen megszokott karsúlyaim tonnányi nehézségűnek érződtek és kíméletlen erővel húzták lefelé a karjaimat, ami kínosan nehézzé varázsolta a bandázs leszedését is.
Természetesen csapattársaim is egyből abbahagyták a harcot és mindketten a kis tisztás szélénél sorakozó fák felé vették útjukat - vagyis oda, ahol a sensei és én álltunk. Futó pillantást vetettem rájuk és széles mosolyra húztam a számat. Ha lehet ilyet mondani, a mostani volt a csapatunk természetes állapota. Ruháik teljesen átáztak az izzadtságtól, hosszú hajuk nedvesen tapadt mindenhova, ahova csak tudott, testüket pedig mindenhol piszok és sérülések borították. Így kell élni. Mellesleg én se voltam jobb állapotban, de persze magamat nem látom kívülről.
~ Hm, kéne valami technika, amivel azt is megoldhatom. - persze a fantáziám egyből elkezdett dolgozni rajta és gyorsan kiválogattam az általam hallomásból ismert jutsuk közül azokat, amikkel saját magamat is láthatom. Kicsit kacérkodtam a gondolattal, hogy megtanuljam a Daisan no Me jutsut, aztán az egész ötletet elvetettem. Nem lett volna hasznos számomra. Sosem voltam az a kémkedős típus. Mondjuk így belegondolva az egész csapatom a "fejjel a falnak" elvet képviselte.
~ Ha valamit nem tudsz megoldani fizikai erővel, vagy agresszióval, akkor szimplán nem használsz belőle eleget. - ez volt a mottónk és gyakran ehhez is tartottuk magunkat.
- Emlékeztek még a Kage no Te nevű kis szervezetre? - senseiem szavai hallatán ismét felé fordítottam minden figyelmemet és határozottan bólintottam. A tetováltak, ahogy egymás közt hívtuk őket már kétszer is voltak olyan szerencsétlenek, hogy ellenük szóló küldetést kapjunk.
- Milyen híreket kaptál róluk? Mehetünk irtani? - barátnőm arcán szinte kéjes mosoly játszott. Láthatóan még mindig harci módban pörgött és már indult volna halomra gyilkolni az ellenfeleket. Hát lehet egy ilyen nőt nem imádni?
- Érkezett egy küldetéskérés egy banda kiirtására. Tippeljetek, mi az ismertetőjegyük! - csapatvezetőnk kegyetlen mosolyra húzta a száját - Igen, az árnyékból kiemelkedő kezek. Az illetékeseknek ugyan kellett egy kis ráhatás, mert tanakodtak, hogy B vagy C szintűnek osszák-e be a küldetést, de végül elértem, hogy mi kapjuk meg C szintűként. Holnap indulunk is.
- Köszi, sensei! Ezek szerint végre alájuk piríthatunk. - Haket ismerve ezt szó szerint értette. Mint amikor én mondom, hogy a fejükkel tekézek. Elvégre az ígéret szép szó...
~ Ha minden igaz, ezeknek a kinyírásával az egész bandát fel is számoljuk. Mit ne mondjak, ennél azért többet vártam. Gyilkosok, tolvajok és erőszaktevők, akik összetömörültek azért, hogy rablógyilkosságokat hajtsanak végre? Ennek annyira nincs semmi értelme! Ha lenne valami tényleges céljuk, vagy legalább egy kifinomultabb módszerük, akkor azt mondanám, hogy oké. De így...nem, nem hiszem, hogy ennyi lenne.
Bár örültem, hogy pontot tehetünk a mondat végére, de volt egy olyan érzésem, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, mikor a Kage no Te-ről hallunk. Egyszerűen a közelébe sem értek az elérhető potenciáljuknak.
- Nos, mindenkinek meg kell halnia egyszer. Ők ezek szerint idő előtt fognak. - ezen egyszerű kijelentésemmel nevetésre késztettem az egész csapatot és megjósoltam a banditák sorsát. Kivételesen erősnek kell lennie annak, aki minket akar túlélni.
- Megbízóról és fizetségről tudunk valamit? Bár a fizetség nem is lényeges, úgyis megcsináljuk.
- A megbízót Kusuo Renjiro-nak hívják. Egyszerű borbély, aki a feleségét és a fiát is elveszítette a Kage no Te tagok ténykedései következtében. Most bosszút akar, és azt, hogy másnak ezt ne kelljen átélnie. A fizetség minimum összege 4000 ryo fejenként, de ez nem a végleges összeg. Gyorsaság, hatékonyság és egyebek után bónuszt kapunk. Tehát a feladat minél előbb, minél kegyetlenebbül kinyírni mindenkit és elkapni, vagy legalábbis kivallatni a vezért. Felesleges kérdés?
- Nincs! - szokás szerint kórusban vágtuk rá a választ, aztán nekiálltunk nyújtani a megdolgoztatott izmokat. Ugyan még nem esteledett, de mind kellőképp elfáradtunk és a sensei parancsba adta, hogy a lehető legjobban pihenjük ki magunkat másnapig. Ennek ellenére nem rohanhattunk egyből haza, hanem kénytelenek voltunk lenyújtani. Mert mint tudjuk, nyújtani minden edzés végén egyenesen kötelező. Edzés során rövidülnek az izmok, és ha nem nyújtjuk őket rendesen, akkor nem csak az erejük csökken le számottevő mértékben, de ráadásul olyan merevek is leszünk, hogy a következő hokage kőarcát faraghatják majd belőlünk. Ezek közül pedig egyiket sem engedheti meg magának egy jó shinobi.
Miután ezzel megvoltunk, Akihiro sensei vett kezelésbe minket. Nagyjából fejenként tíz perc alatt az összes feszültséget kimasszírozta az izmainkból - hiába, azokkal a lapátkezekkel ez nem egy nagy feladat. Ugyan mi is megmasszírozhattuk volna egymást, de a sensei sokkal gyorsabban megcsinálta. Ráadásul az ő kezei aznap nem találkoztak fatörzzsel, így nem volt szükségük pihenésre sem.
Ezt követően összeszedtük a cuccainkat és hazamentünk - ki-ki a saját házába; elvégre, ha barátnőm az én otthonomba jött volna, akkor sokkal rövidebb lett volna a pihenőidő a szükségesnél. Én pedig általában akkora ívben kerültem az ő házukat, amekkorában csak lehetett, nehogy véletlenül megöljem a leendő apósomat - a Kazekami no Tacchi vészesen egyszerűvé tette az ilyen mutatványokat.
Hazaérvén nem kicsit lepődtem meg a saját fáradtságomon. Álmomban sem képzeltem volna, hogy ilyen keményen nyomtam az edzést, de amint a szobámba léptem, pörölyként csapott meg a fáradtság és úgy, ahogy voltam, ruhástól ágybadőlve el is aludtam.

Az ébresztőóra borzalmas csörömpölésére ébredtem hajnali kilenc órakor, alig fél órával a gyülekező kijelölt időpontja előtt.
~ Nagyszerű, még van némi időm. - ezúttal a küldetés izgalma nagyrészt kisöpörte az álmot a szememből - 12 óra alvás után ilyen is lehetséges -, így könnyedén ki tudtam pattanni az ágyból. A napi teendők előtt viszont gyorsan ellenőriztem a fizikai állapotomat. Óvatosan nyújtózkodtam kicsit és mindenféle pozíciókba kényszerítettem szegény testrészeimet, hogy felmérjem az izomláz mértékét és az esetleges egyéb fájdalmakat - ez utóbbiak ugyanis sajnos messze nem olyan ritkák, mint lenniük kéne és egyből jelzik, ha a kelleténél jobban túlterhelted magad. Az izomláz nem volt durva - a sensei masszázstechnikája nagyon sokat javított rajta -, de enyhe fájdalmat éreztem a jobb könyökömben.
~ Arra a területre vigyázni kell. Terheléscsökkentés és harcban jobban kell támaszkodnom a bal kezemre.
Ökleim fájtak ugyan egy picit, de szerencsére nagyjából használható állapotban voltak. Kellett volna még nekik egy kis idő a regenerálódásra, de nem akadályoztak komolyan semmiben. Főleg mióta a saját jutsum miatt áttértem a nyitott tenyeres harcmodorra.
Miután mindent leellenőriztem és harcképesnek találtam magam, felpakoltam a cuccaimat és elindultam a gyülekezőhelyre, ami a falu kapujának környékén lévő egyik dangozót jelölte. Természetesen a többiek már mind ott voltak és reggeliztek. Barátnőm előtt dupla adag dango foglalt helyet, ami vagy arra utalt, hogy meglepően éhes, vagy előre kikérte az enyémet is. Nem túl meglepő módon az utóbbiról volt szó.
~ Ha így folytatjuk a végén még eltartott pasi leszek. - kis kuncogás közepette ültem le Nemi mellé és lopkodni kezdtem a tányérról a dangot.
Egy falatozással később mind útra készen álltunk és még utoljára ellenőriztük a felszerelésünket és a küldetés sikeres teljesítéséhez kapott utasításainkat.
- Hosszú út áll előttünk. - kapta fel végül Akihiro sensei a hátizsákját és az élre állt - Ideje indulni.
- Ha nem vesztegetnéd az időt, már oda is értünk volna sensei.
Hake visszaszólásából pillanatok alatt világra szóló szócsata alakult ki. Nálunk így telik egy átlagos menetelés. Főleg, ha a csapatom annyira elemében van, mint amennyire most volt. Pozitívum, hogy így még az unalmas utak is elviselhetővé váltak. Hátrány meg persze a csend teljes és tökéletes hiánya. Amennyiben akarnál, se tudnál egyedül maradni a gondolataiddal. Évekig tartott megszoknom, hogy csapattársaim egy pillanatig sem képesek befogni. Aztán elkezdtem őket nevelni. A végeredmény egész elfogadható lett. Hake még mindig elég sokat dumált - bár már közel sem annyit, mint korábban -, barátnőm viszont megtanulta szeretni és értékelni a csendet. Ez a siker hatalmas szó - nagyon kevés ember képes meglátni a semmiben rejlő igazi varázslatot.
Visszaugorva a küldetésünkhöz, a körülbelül két napos út alatt semmi érdekes nem történt és rendben megérkeztünk a kis faluhoz, aminek környékén a Kage no Te galibákat okozott. Munkaadónkat nagyon könnyű volt megtalálni, mert a falu egyetlen fodrászüzletében dolgozott, ami épp nyitva volt. Be is ugrottunk egy hajvágásra...akarom mondani beszélgetésre. De majdnem hajvágás lett belőle. A fickó egy picikét túlbuzgó volt és mikor meglátta, hogy senseiünk kivételével mindannyiunknak hosszú haja van, egyből hozzá akart csapni a fizetségünkhöz egy ingyen vágást is. Nagyon energikus volt - legalábbis ezt mutatta a felszínen. Figyelmesnek kellett lenni, hogy észrevehesd a mélységes bánatot a szemében, vagy a semmibe révedő tekintetét, mikor azt hitte, hogy senki sem látja.
~ Miért jó neki, ha megpróbál úgy tenni, mintha semmi sem történt volna? - sosem értettem ezt a fajta emberi reakciót, de ez van. Ha neki jól esik, akkor hadd csinálja.
Végül sikerült lebeszélnünk a marhaságáról és kirakattuk vele a rögtön jövök táblát, hogy megoszthassa velünk a küldetés részleteit - elvégre küldönc útját bízta meg Konohát és egy levélnek nem lehet visszakérdezni.
- Renjiro-san, tudja esetleg, hogy hol tanyáznak a banditák? - barátnőm a lehető legkedvesebb hangját vette elő a kérdezősködéshez. Tudjátok, mint amikor valaki egy kisállathoz beszél, akire nem akar ráijeszteni. A fickó arckifejezése is egyből megváltozott. Mintha lehullott volna a maszk, ami a lelki fáradtságát takarta. Szomorúságát ugyan nem mutatta ki, de olyan nyúzottan fáradtnak tűnt, mint én, ha vasárnap hajnali nyolckor felkeltenek. Ez pedig csak alig néz ki jobban, mint egy kínok közt kimúlt ember torz ábrázata.
- Fogalmam sincs. És más sem fogja tudni a faluból. Mindig az utazókat és a mezőn, vagy erdőben dolgozókat támadják meg. Nagyjából meg tudom mondani a térséget, de az már magukon múlik, hogy megtalálják-e őket.
Ugyan nem kaptunk túl hasznos választ, de ezzel is többre mentünk, mint a semmivel. Ez abból is látszott, hogy a sensei-el mindketten határozottan bólogattunk. Ennyit erről, a Kage no Te napja leáldozott - mindketten kitaláltunk valamit. Ez pedig azt jelenti, hogy ha nem túl nagy baromság, akkor csináljuk az én tervemet, mert a sensei szerint akkor tanulsz meg rendesen felismerni egy hibát, ha elkövetted. Ezért aztán sokszor szándékosan hagyja, hogy fejest ugorjunk a folyóba és csak akkor segít ki, ha túl nagy falat lenne számunkra az áramlat legyűrése.
- Használható ötleted van, vagy a szokásos baromságaid egyike jutott eszedbe?
- Ugyan, keversz Hakevel. Én mindig használható dolgokat találok ki. Az más kérdés, hogy túl életképtelenek vagytok a teljesítéséhez. - kis kacsintással zártam le mondandómat, ami csapattársaimból általános megjátszott felháborodást váltott ki - szájuk sarkában viszont mosoly rejtőzött. Egyedül megbízónk volt az, aki a többiek helyében is felháborodott. Na igen, aki nincs szokva személyem enyhén szólva is csodálatos modorához, az hajlamos kiakadni a mondandómon. Ez sosem volt újdonság.
- Akkor halljuk, mit sütöttél ki? - sóhajtott csapatvezetőnk és megadóan felemelte a kezeit.
- Csalit használunk. Mikor pedig megtámadnák a szerencsétlen banditacsalogatónkat, elkapjuk és kivallatjuk őket. - hatásszünet, ajkaim gonosz vigyorra húzódtak - Aztán kiirtjuk őket.
- Kit akar csalinak használni? - megbízónk hangja gyanakvónak, sőt, kicsit rémültnek hangzott - Ártatlanokat akar belekeverni?
- Ártatlan ember nem létezik. - a lehető leggonoszabb pillantásomat vetettem rá, aztán elnevettem magam és széles mosollyal átkarolva barátnőmet, a rivaldafénybe húztam a lányt - De természetesen az én gyönyörű barátnőmet - azta, bókoltam valakinek - óhajtom csalinak használni. - az öreg döbbent arckifejezését látva viszont nem fejeztem itt be - És természetesen én is betársulok hozzá. Egy egyedül utazó fiatal nő több, mint gyanús. Ketten viszont könnyedén szétkapunk bármilyen banditát.
Csapatvezetőnk végig bólogatott a kis előadásom közben és végül felöltötte a legelégedettebb arckifejezését.
- Nagyszerű, nagyon hasonló az én tervemhez. Csak egy dolog hibádzik: a mézes madzag. Nemi szép lány, de ez nem jelent 100 százalékos sikert. Viszont, ha egy jól megpakolt szekeret használnánk...
- És honnan szereznek szekeret? - szúrta közbe Renjiro-san. Kezdett idegesíteni a fickót, de Akihiro-sensei meglepő egyszerűséggel kezelte a helyzetet.
- Annyira nem kicsi ez a falu, hogy ne tudjunk bérelni valakitől pár órára.
Ezzel nagy vonalakban letudtuk a haditervet és még megbízónk is rábólintott, miután felvilágosítottuk, hogy barátnőm bármikor könnyedén kivégezné puszta kézzel - bár szó mi szó, az ő beleegyezésére egyáltalán nem is volt szükség. Annyi pozitívum viszont volt benne, hogy intézett nekünk ingyen szekeret. Mindig imádtam az "ismerek valakit, aki ismer valakit" elv alapján nyerhető dolgokat. Egyszerűen olyan erőforrásokhoz juthattál hozzá általa, amikről magadtól még csak nem is álmodhattál volna.
~ Terv megvan, erőforrás megvan. Kezdődhet a szórakozás.
A szekereket megpakoltuk - üres - ládákkal, aztán Nemivel mindketten megváltoztattuk a megjelenésünket hengével. Ő csak a ruházatát változtatta meg egy átlagember utazástól elnyűtt, az út porát magán viselő ruhájára. Én kicsit nagyobb átalakításon estem át - öregember lettem. Ősz hajú, ősz szakállú fickóvá váltam, akinek vékony, ráncos alakja a fenyegetettség leghalványabb érzését sem keltette volna senkiben.
- Borzalmasan nézel ki. - kuncogott barátnőm, aztán arrébb tolt magától - Öregemberekkel nem randizok. - kis kacsintással zárta le a mondandóját és felpattant a szekér elejére. Még egyszer ellenőriztünk mindent, aztán intettünk a senseinek meg Hakenek és elindultunk. Az a kettő nagyjából száz méterről tervezett követni minket, természetesen rejtőzködve. Így időben a segítségünkre tudnak sietni, de nem kockáztatják, hogy a minket figyelő banditák őket is kiszúrják. Vagy ha őrült nagy mázlijuk van, akkor pont belefutnak a minket figyelőkbe és lerendezhetik őket.
~ Hogy én mennyire utálnám azt az eshetőséget. Akkor a semmiért változtam volna ilyen élve rohadó szemétkupaccá.
Nem szerettem az öregeket. Valahogy sosem alakult ki bennem a "tiszteljük, mert mennyi mindent megélt már" mentalitás. Az én szememben azok az emberek öregszenek meg, akik nem képesek időben megdögleni. Ebből egyenesen következik, hogy én például sosem öregszek meg. Amilyen szuicid tudok lenni, feldobom a talpam még 50 előtt.
- Láttok bármit? - fordult felém barátnőm, mintha csak hozzám intézné halk szavait. Igazából viszont a haja által takart headsetbe beszélt, amiből rajtam kívül mindenki kapott. Hiába, öregembernél fura lett volna.
- Én nagyon szeretem a tejet. - válaszoltam az első dolgot, ami eszembe jutott. Fenn kellett tartanunk a társalgás látszatát, arra az esetre, ha már figyelnének minket. A főúton jártunk párszáz méterre a falutól és közel s távol mi voltunk az egyetlenek az úton.
- Mozgás van 10 óránál a fás részen. - ezúttal a szavak már tényleg nekem szóltak.
~ És a kakaót is. – ezt már csak gondolatban mondtam, mert egyből kaptam én is infót. Kis bólintással nyugtáztam és kényelmesen hátradőltem, már amennyire a bakon lehetett anélkül, hogy lassítottam volna az ökrökön. Furcsa nyugalom szállt meg, pedig szívem őrült ütemben kezdte szétpumpálni az adrenalint az ereimben. Itt lesz a vége. Semleges kifejezést erőltettem az arcomra és minden gondolatomat a közelgő gyilkolás köré koncentráltam. Elvégre még a biztos siker küszöbén sem bízhatod el magad, vagy biztosan veszítesz.
Mindenféle probléma nélkül folytattuk utunkat az erdő széléig, ott viszont a sensei jóslatához híven tényleg csapdába csaltak minket. Ráadásul nem is akárhogy. Egy addig tökéletesen stabilnak látszó fát döntöttek az útra, ők maguk pedig a sáros földút minkét oldaláról jól álcázott gödrökből emelkedtek elő. Nyolcan voltak, de első pillantásra maximum kettőt mondtam volna közülük láthatóan harcképzettnek. Jó minőségű ruhákat viseltek és a kovácsmesterség csúcsának számító kardok voltak náluk, de sokuknak nem volt elég stabil, vagy magabiztos az állása.
- Lám lám, mit fogtunk? Egy öregember meg egy kislány. Vajon milyen megindító sztorival jönnek? - a kérdés a banditák vezetőjétől érkezett. Magas, kopasz, negyvenes férfi a világ legbénább bajuszával és egy zanbato-val a kezében. Meglehetősen félelmetes látvány lett volna, ha nem aprítottam volna halomra a fajtáját már jóval korábban is. Igazából az embereihez beszélt, de kifinomult hallásom elég jó volt hozzá, hogy én is hallhassam dörmögő hangját.
~ Pár bandita halálát szeretném tettekkel elmesélni. Vajon mennyire lesz megindító? - izgatottságomból semmit nem mutattam; hideg profizmussal kezelve a helyzetet rémült arckifejezést öltöttem. Pontosabban olyat, amilyet véleményem szerint egy sokat megélt öregember használt volna, aki tudja, hogy ilyenkor oda kell adni mindenedet és reménykedni, hogy életben hagynak. Pro tipp: ha elég életképtelen vagy ahhoz, hogy ne tudj harcolni, akkor csináld pontosan ezt: kínáld fel értékeidet a ragadozónak és reménykedj, hogy meghagyja a szánalmas életedet. Aztán takarodj el megtanulni harcolni!
- Gyengébbek kedvéért, ez a szekér most már a miénk. - lépett közelebb hozzánk a vezér. Két csicskása kísérte, az egyik katanával, a másik pedig yarival. Egyenlő szárú háromszögben álltak. Az átfogó - amely a mi menetirányunkra merőleges volt - két szélén a két csicska, a háromszög tőlünk távolabb eső részén pedig a vezér. Két íjász fedezte a triót, az egyikük velünk egy vonalban jobb oldalon, a másik bal oldalon, tőlünk picit távolabb. A maradék három pedig két oldalt várakozott támadásra készen.
~ Meg kell hagyni, nem egy rossz felállás, sőt. A yaris levédi az egyik oldalt, ezért ott közel van hozzánk az íjász. Másik oldalon, mivel a két támadó közelebb van hozzánk, ezért nem lógnak bele úgy a lővonalba, mint a yaris. Ráadásul a katana kisebb hatótávolsága számunkra nem előny, mert ahhoz, hogy effektíven harcolhassunk ellene, olyan közel kéne menni, hogy a vezér lecsapna a zanbatoval. - gondolatban fejet hajtottam támadóink előtt, mert látszott, hogy bizony értik a dolgukat. Csak nem shinobikra készültek. A taktikájuk egyből elbukott volna, ha valamelyikünk shunshinnal bemegy a háromszög közepére.
- Vigyék az értékeinket, csak minket kíméljenek meg, kérem! - próbáltam olyan könyörgőre fogni a hangomat, hogy már a hányinger kerülgessen tőle. Hiába, a szerepet jól meg kell játszani. Még egy rémült arckifejezést is sikerült kipréselnem a hengémből. Barátnőm ezzel ellentétben olyan hitelesen színészkedett, hogy ott helyben szakmát is válthatott volna. Rémültnek tűnt, láthatóan valamennyire behúzódott mögém, összehúzta magát és remegett. Támadóinknak ez hatalmas sikerélményt jelenthetett. Én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy összehúzott teste, mint egy felajzott rugó, azonnal kilőtt volna, ha megkapjuk a jelet. A remegés pedig nem a félelemtől volt, hanem az izgalomtól. Ezt csak onnan tudom, hogy az én kezem is remegett az alig elfojtott gyilkolási vágytól. Minden jónak ígérkező harc előtt ezt éreztük. Idő közben a sensei is jelzett, hogy elfoglalták a pozíciójukat és csak ránk vártak a támadás megkezdésével. Ez onnan tudtam, hogy barátnőm háromszor megkocogtatta a hátamat az egyik ujjával.
- Ezt szeretem. Végre okos utazók! - széles vigyorral reagált támadóink vezetője, miközben intésére leszálltunk a szekérről. Vigyora még szélesebb lett, mikor alaposabban szemügyre vette barátnőmet.
- Biztos, ami biztos, meg kell bizonyosodnunk róla, hogy a kislány nem rejteget semmi értéket a ruhája alatt. - a bajuszhuszár mostanra teljesen leengedte a védelmét és durván rámarkolt a kunoichi mellére, csakhogy utána a yukatájának elejét megfogva kijjebb húzta az anyagot, hogy bepillanthasson alá. Az én szemem elé ekkor ereszkedett le a vörös köd, de szerencsére a lányt sem kell félteni. Az általam félig takart kezét átlagember számára szinte követhetetlen mozdulattal rántotta végig maga előtt és ezzel megszabadította a fickót a rossz helyen nyúlkáló karjától. Miközben egy nagy pukkanással feloldotta a hengét, a támadást esetleg nem látók is megfigyelhették az ujjai közt forgó tányér alakú szélpengét (Kaze no Yaiba). Mi tagadás, a karsúlyai nélkül jóval gyorsabb volt, de sebessége nagy részét a szinte mesteri szintre emelt dainamikku akushonnak köszönhette. Amiben természetesen én sem maradtam el tőle. Súlyaimat én egy tekercsbe pecsételtem, így mikor a hengét feloldva támadásba lendültem, jóval gyorsabb voltam a szokásosnál. Támadóink még szinte fel sem ocsúdtak, mire én már mellkason csaptam a főnök katanás kísérőjét és a mögötte álló íjászt - ezzel elvágva nem csak az aortájukat, de életük fonalát is. Senseiem a másik íjászt és a körülötte állókat vette kezelésbe, Hake a menekülőket égette el élve, barátnőm pedig idő közben kiütötte a még mindig karja csonkját bámuló vezért és puszta kézzel megölte a yarist.
- Szinte feleslegesnek érzem a súlyok levételét. - jegyeztem meg kissé csalódottan az alig tíz másodpercig tartó mészárlás után. A kazekami no tacchi hihetetlenül hatékony volt ugyan, de elvette az ellenfél testének összezúzása által nyújtott élményt.
- Tényleg nem voltak túl nagy szám. - értett egyet barátnőm, miközben belerúgott a földön fekvő vezérbe, hogy felébressze. Nem véletlenül ő volt az egyetlen, akit nem öltünk meg; szükségünk volt a rejtekhelyük helyzetére, hogy az esetlegesen ott maradt tagokat is kiirthassuk. Már pedig ki tudhatná biztosabban a helyet, mint a főnök?
- Nemi, ne rugdosd azt a szerencsétlent, mert még megölöd. Először állítsuk el a vérzést! - húzott elő a sensei egy elsősegélycsomagot, de leintettem.
- Jobb ötletem van. - léptem az ájult fickó mellé, hasra fordítottam és erőből beletérdeltem a gerincébe - vigyázva, hogy ne törjem el. Megvan még a területvédő ösztön, ami a shikyaku no jutsu mellékhatásaként alakult ki bennem? Nos, pont emiatt nem vagyok hajlandó megbocsátani senkinek sem, aki a barátnőmet tapizza.
Kíméletlenül hátracsavartam a banditafőnök még jó karját és addig húztam felfelé, míg a fájdalomtól ordítva fel nem ébredt. Ekkor egy rántással kiugrasztottam a vállát és teljes testsúlyommal ránehezedtem az ordító fickóra.
- Ha beszélsz, kíméletes halálod lesz. Ha nem, akkor több is van ebből. - ezzel Hake felé fordultam - Azt a sebet ki kéne égetni, mielőtt elvérzik a mi drága barátunk.
Csapattársamnak több se kellett, felvillanyozott arckifejezéssel kezdett kézjelsorozatba és egy gyenge tűzjutsuval kiégette a sebet. Én közben teljes erőmből tartottam a teli tüdőből ordító fickót, mert persze egyből ficánkolni kezdett. A sensei csak a fejét rázta, de az ordítás zene volt füleinknek. Normális embereket keresel, akiknek van lelkük? Ne a mi csapatunkban keresd, mert úgysem fogod megtalálni.
- Beszélek! - szinte sírva kiáltotta a fickó. Meglepően segítőkésznek tűnt a hangsúlya.
- Merre van a rejtekhelyetek, hányan vagytok még, hol tartjátok a zsákmányt és honnan tudtátok, hogy ezen az úton lesz támadható szekér? - senseiünk egyből átvette a vallató szerepét.
- Ezt...nem mondhatom el. Akkor a főnök megöl. - igazi rettegés öntötte el az arcát.
Nocsak, milyen váratlan pálfordulás. Nem mintha nem számítottunk volna rá. Ezúttal barátnőm vette át a vallató szerepét. Intett, hogy fordítsam át a hátára a faszit, amit meg is tettem, de azért a biztonság kedvéért megpaskoltam mindkét combját és átvágtam bennük pár izmot - figyelve, hogy a combartériának még csak a közelébe se menjek. Így már nem volt használható végtagja.
- Valamit félreértettél. - térdelt le a lány a fogoly mellé és szinte kedves hangon közölte vele azt, amit még mindig túl gyáva volt elfogadni - Itt helyben meg fogunk ölni. A kérdés csak az, hogy mennyit szenvedsz előtte. - kis csettintésére ismét megjelent a korong alakú szélpenge a kezében (Kaze no Yaiba) és a megnyomorított bandita ágyékához tolta, alig egy centivel állítva meg a fickó nadrágja felett - És persze, hogy hány testrészedtől akarsz még megszabadulni.
Ajajj, Nemiből előjött a szadista. Ha a bandita tudta volna, amit én tudok, akkor igyekezett volna minél előbb meghalni. Különben élve lesz feldarabolva - minden túlzás nélkül. Bár szívesen végignéztem volna, úgy tűnt, hogy neki is leesett, és nagyot nyelve bólintott.
- Kérem, ne...beszélek...innen nyugatra, úgy kétszáz méternyire...egy régi, föld alatti szentélyben van a búvóhelyünk. - újfent láthatóan nyelt egyet, szemét egy pillanatra sem vette volna le a szélpengéről, ami egy picit eltávolodott a nadrágjától - A zsákmányt is odavittük, és a főnök is ott van. Kérem, gyors legyen!
- Hányan vagytok még? Honnan tudtátok, hogy lesz itt egy szekér?
- A főnök és a személyes testőre. - folyadéktócsa kezdett el növekedni a fickó alatt, miközben remegve válaszolt. Nemi kicsit arrébb pozícionálta magát, hogy ne a húgyban térdeljen, de tovább hallgattuk. Esély sem volt rá, hogy hazugság legyen, amit mondott. Ahhoz túlságosan is félt. Noha a shikyaku no jutsu által adott tökéletes hallással hallottam volna a szívverését, de sokra nem mentem volna vele, mert a félelemtől biztos őrülten kalapált a ketyegője.
- Azt pedig nem tudtuk, hogy jön itt valami. Már vagy egy hete minden nap itt álltunk lesben.
Végre minden kérdésünkre választ kaptunk. A kunoichi elégedetten pillantott a senseire, aztán annak bólintása után egy laza mozdulattal elvágta a fogoly torkát. Pontosabban csak a légcsövét érte a vágás. Így el fog tartani egy darabig, amíg fulladás miatt kileheli a lelkét. Elmosolyodtam.
~ Ügyes kislány. Hadd szenvedjen csak.
- Néha kicsit elborzadok, hogy milyen szörnyetegeket neveltem. - sétált vissza a szekérhez a sensei, de még visszatekintett, hogy lássuk, kaján vigyorra húzta száját - Aztán rájövök, hogy ebben a világban a szörnyeké a hatalom.
Ilyen egy konohai jounin hozzáállása? Nem hinném. De pont ez volt a szép a mi kis csapatunkban. Senseiünk szerint - ő magát is beleértve - mi inkább a köznép által "véres köd"-ként emlegetett múltbéli Kirigakure hozzáállását tükröztük. De még mindig a sensei volt a legkevésbé beteg közülünk. Ő szimplán kiirtotta magából az ellenség iránti empátiát és épp csak annyira vált szörnyeteggé, hogy minden küldetését mentális sérülés nélkül teljesíthesse. Mi viszont mindhárman mások szenvedésében és megölésében leltük örömünket. Számunkra a többi emberi lény nem lehetséges társakat, barátokat, vagy üzlettársakat jelentett, hanem húst, ami mehet a darálóba. Csak épp velem ellentétben a másik kettőben ez a hozzáállás csupán harc közben kapcsolt be. Én viszont így éltem a mindennapjaimat. Hogy miért? Magam sem tudom. Talán mert gyerekkoromban megviselt a gyász. Vagy szimplán csak ilyen kattantnak - és csodálatosnak - születtem. Ki tudja? Minden esetre nem nagyon akartam ezen a lényegtelen témán rágódni, ezért inkább gyorsan összeszedegettem a lemészárolt Kage no Te tagok fegyvereit és páncéljait, majd lepecsételtem őket egy tekercsbe. Jó lesz eladni, vagy valami hasonló. Közben a sensei idézett pár kutyát és a lelkükre kötötte, hogy tereljék vissza a szekeret húzó ökröket a faluba. Hogy ezt hogy akarták elérni, az már nem az én dolgom. Miután a hullákat is eltüntettük a sensei egyik doton jutsujával, készek voltunk, hogy elkapjuk a vezért a rejtekhelyén.
A banditák odújaként szolgáló föld alatti szentély bejárata olyan jól el volt rejtve, hogy doton specialista nélkül esélyünk sem lett volna megtalálni. Így viszont felettébb egyszerűen ment. Ugyan gyűlöltem a dotont, mint elemet, de kénytelen-kelletlen elismertem, hogy milyen hasznos, ha van egy ilyen specializálódottságú shinobi a csapatban.
- Mivel kicsi a veszély, ez egyszer megengedem a frontális támadást. Szórakozzátok ki magatokat a testőrrel, én meg addig lekapcsolom a főnököt.
Mintha a szülinapi ajándékunkat kaptuk volna meg idejekorán. Frontális támadás, vagyis egyáltalán nem hagyatkozunk a meglepetés erejére, amivel szinte bárkit kilehet nyírni, aki nem S osztályú ninja. Az első dolog, aminek az elkerülését már az akadémián beleverik a tanoncokba. Nem véletlen, hogy csak nagy ritkán élvezhetjük ki. A frontális harc a szamurájok meg hozzájuk hasonlók dolga. A shinobi - ha teheti - az ellenfele hátát támadja. Talán épp ezért ugrottunk annyira az ötletre. Idejét nem tudtuk, hogy mikor mentünk neki utoljára frontálisan az ellenségnek. Gonosz vigyorral, igazi seregként vonultunk le a lépcsőn és megálltunk az egyetlen, hosszúkás téglalap alakú terem egyik végében. Vérszomjunk olyan erősen sugárzott, hogy egy átlag embernek az eszét is elvette volna a félelem. Na jó, talán egy átlag gyereknek. Nem röhögni, még csak geninek vagyunk, lesz ez még jobb is.
A terem túlsó felében két férfi feküdt két priccsen és mindketten egy-egy könyvet olvastak. Első pillantásra meg lehetett mondani, hogy melyikük a testőr - a férfi akkora volt, hogy lelógott az ágyról, izmait pedig mintha kőből farakták volna. Egy bunkósbot és egy nodachi volt mellette. Nem épp összeillő fegyverpárosítás, de ezen már egyikünk se lepődött meg. A testőr egyből észrevette érkezésünket, és fegyvereit felkapva felénk mozdult. Könyve tompa puffanással ért földet. Azt már nem vette észre, ahogy Akihiro-sensei kiemelkedett a földből és egy könnyed mozdulattal kiütötte a főnökét. Legalábbis addig nem, amíg késő nem lett volna. Ezt követően megállt és láthatóan azon töprengett, hogy ellenünk, vagy inkább csapatvezetőnk ellen vegye-e fel a harcot. Erre a kérdésre a sensei adta meg neki a választ. Leült az ájult banditafőnök mellé, és míg egyik kezével egy kunait nyomott a torkának, másikkal felénk intett. A testőrnek se kellett több. Nodachiját az övére erősítette, bunkósbotjával pedig ránk támadott. Egyből nekem volt lehetőségem csillogni a képességeimmel. Míg csapattársaim két oldalról próbáltak a hátába kerülni, én hátrahajolva lebuktam a vízszintes csapás elől és megpróbáltam ellenfelem kezéhez minél közelebb megérinteni a fegyverét. Nagyjából 30 centire a markolattól sikerült félbevágnom a bunkósbotot, aminek a levágott része nagy csattanással hullott a földre. Egy 180 fokos forgással folytattam a megkezdett mozdulatsoromat és az egyik alkarját is könnyedén megpaskoltam, ezzel megszabadítva egy kézfejétől. Ennyi volt az én feladatom; gyorsan ki is vonultam a küzdőtávolságából. Barátnőm ebben a pillanatban érkezett a megcsonkított kéz felőli oldalról és szinte szemmel követhetetlen sebességgel rengeteg ütést vitt be a férfi bordáira (dainamikku akushon és Hajaifuri no jutsu együtt használva karsúlyok nélkül). Esély nem volt rá, hogy azok a bordák törés nélkül megússzák. Az egész manővert egy köríves rúgással zárta, amivel olyan lendülettel lökte hátra a testőrt, hogy az egyensúlyát elveszítve elterült a földön. Legalábbis az átlagos néző azt hitte volna, hogy a rúgás miatt esett el. De az igazából csak belelökte az előre odakészített drótokba, melyek közül egy egészen Hake levegőben úszó alakjáig futott. Csapattársam a kígyó, sárkány, nyúl és tigris kézjelek mutogatása után egy hatalmas lángcsóvát küldött végig a dróton (Katon: Ryuuka no Jutsu), és ezzel élve megsütötte az ellenséget. Kicsit talán túl gyorsan végeztünk, mert még a nodachit sem volt lehetősége előhúzni másfelől viszont még mi magunk is meg voltunk lepődve csapatmunkánk minőségén.
- Vajon miért nem a nodachit használta ellenünk? - barátnőm adott hangot először értetlenkedésének, miután megvizsgálta az elszenesedett tetemet.
- Mert azt ellenem akarta használni és nem akarta, hogy lássam a vívóstílusát. Az lett a veszte, hogy alábecsült titeket. - csapatvezetőnk magyarázata valószínűleg helytálló volt. Na mindegy. Banditák kinyírva, vezért elfogva. Küldetés teljesítve.
Én őszintén azt hittem, hogy ez volt a vége. Mint kiderült, tévedtem. De még mekkorát.

- Natsuki? - egy egyszerű kérdés, mely mintha egy pillanat alatt megfagyasztott volna mindannyiunkat. Épp a rejtekhelyet vizsgáltuk át, mikor a banditavezér magához tért és még mindig félig ájult állapotban, teljes döbbenettel nyögte ki a nevet, mintha nem hinne a szemének. Mintha az idő is megállt volna, amíg barátnőm reakcióját figyeltem. Szinte önkívületi állapotban sétált a fogolyhoz és minden teketóriázás nélkül átdöfött egy kunait a férfi tenyerén. Nem túl kifinomult, és nem is a legfájdalmasabb, amit tehet, de egy ilyen féregnek ennyi is elég, hogy vígan daloljon.
- Hol hallottad ezt a nevet? - a kunoichi hangja olyan hideg volt, hogy még nekem is télikabátot kellett volna vennem hozzá - Hogy mered a szádra venni ezt a nevet? - barátnőm szinte remegett, ahogy újabb kunait húzott elő. Nem csodáltam. Évek óta eltűnt anyját hívták ugyanis Natsukinak. Én sem szívesen találkoztam volna anyám nevével egy ilyen pöcegödörben.
- Pont úgy nézel ki, mint ő. - foglyunk a fájdalomtól eltorzult arccal nyögte ki ezeket a szavakat, de szemében mohó érdeklődés csillant.
- Hol láttad? Mikor láttad? Mi van vele? - minden egyes kérdést egy lábba szúrt kunai késsel nyomatékosítva barátnőm teljesen elveszítette az eszét. A végén már nekem kellett lefognom, hogy ne nyírja ki az egyetlen foglyunkat. Nemi szinte mindig összeszedett volt, még akkor is, mikor előjött belőle a szadista. Az anyja viszont olyan érzékeny pont, amit még én sem merek piszkálni, mert pillanatok alatt darabokban találnám magamat. Erre egy bűnszervezet vezetője hozza fel. Nem csodáltam, hogy a lány elveszítette a józan ítélőképességét. Még életemben nem láttam ilyennek. Az sem segített a helyzeten, hogy a vezér fájdalomkiáltása szép lassan eszelős nevetésbe váltott.
- Mikor láttam? Talán egy éve. Az a szajha volt a főnök kedvence. Egy igazi kunoichi akit sikerült betörnie. Vele statuált példát, és minden egyes shinobink megfarkalhatta. De szépen bőgött közben! Szerintem már rég felkoncolták, mert a főnök sose tart meg túl sokáig egy háziállatot se, de mostanság nem jártam a főhadiszálláson. Még az is lehet, hogy valamelyik emberünk épp most szórakozik vele! - nevetése közben alig bírta megformálni a szavakat, aztán azért mégis hozzátette - De már akkor a halálát járta, mikor én voltam soron. - Mindannyian döbbenten hallgattuk, amit mondott. Talán ennek a pillanatnyi figyelemelterelésnek köszönhető, hogy barátnőm ki tudott szabadulni a fogásomból. Könyökkel bordán vágott, amitől ösztönösen elengedtem, és mire bármelyikünk reagálhatott volna, már a fickót trancsírozta. Egy darab kunai kést jégcsákány fogásban tartva újra és újra lecsapott.
Emelkedik, lecsap.
Egyikünk sem állította meg.
Emelkedik, lecsap.
Egyikünknek sem volt joga hozzá.
Emelkedik, lecsap.
Ráadásul már az első szúrás halálos volt - ismertem már a lányt; ha bosszút akart, biztosra ment.
Emelkedik, lecsap.
Így hát mozdulatlanul hallgattuk a bandita sikolyait és néztük haláltusáját, miközben a kés újra és újra lecsapott.
Emelkedik, lecsap.
A férfi már rég nem élt, de a kés továbbra is támadott.
Emelkedik, lecsap.
A fegyver cuppogó hangot hallatott minden egyes alkalommal, mikor kihúzták a testből - ez volt az egyetlen hang a néma teremben.
Emelkedik, de nem tud lecsapni. Egy kéz satuként tartotta a kunoichi karját. Az én kezem volt az. A lány felnézett rám, de tekintete üres volt. A kunai csörömpölve hullott ki a kezéből. Csak bámult maga elé, mint egy lélektelen báb. Megfordítottam, el a holttesttől és szorosan átkaroltam. Ennél többre nem futotta a fejletlen szociális képességeimből. Hake és csapatvezetőnk nem szóltak egy szót sem. Nem tudom mennyi ideig lehettünk így, mire annyi élet visszatért a lányba, hogy sírni kezdjen. Én pedig az egyetlen dolgot tettem, ami erőmből tellett - nyújtottam a vállat, amin kisírhatta magát. A felismerhetetlenné trancsírozott holttestre néztem és gyűlölet fogott el. Ez a rohadék feltépett egy olyan sebet, amit sosem lett volna szabad bántani. Pár szóval tökéletesen összetörte a mindig mosolygós barátnőmet.
~ Az én hibám. Ha kicsit jobban figyeltem volna, észrevehettem volna, hogy még ő sem képes egy ilyen mértékű tragédiát olyan gyorsan kiheverni, mint mutatta. - természetesen az önvád volt az egyik első érzelmem. Szinte sosem éreztem még önvádat, de Nemire már annyira ráhangolódtam, hogy szinte sajátomként kezeltem minden gondját és magamat hibáztattam, ha azokat nem lehetett megoldani. Ha nem lettem volna szociálisan alulfejlett, talán segíthettem volna neki feldolgozni az anyja eltűnését és akkor nem omlott volna össze ennyire. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg nem tudtam volna mit tenni. A mindig optimista, mosolygós barátnőm valószínűleg teljesen megoldotta maga is a problémát. De nem sokan vannak, akik egy ilyen váratlanul kapott ekkora ütést sérülés nélkül átvészelnének. A harag újabb hulláma csapott át rajtam.
- Sensei! Hallottad mit mondott. - hangomból a sír hidege áradt, mintha maga a halál használna szócsöveként - Van egy főhadiszállásuk és shinobik dolgoznak velük.
- Misage, a shinobik elleni küzdelem már messze nem C szintű küldetés. Esélytelen, hogy egy genin csapat megkapja.
- Nem érdekel. Neked van befolyásod, intézd el! Ez most már személyes ügy.
Csapatvezetőnk egy ideig csak hallgatott, aztán tekintetét barátnőmre emelte és összeszorított szájjal bólintott egyet.
- Ha megtudjuk, hogy hol vannak, benne lesztek a támadó csapatban. Erre szavamat adom. Most menjünk innen!
Ők ketten Hakevel nekiálltak lepecsételni mindent, amit találtak, mondván, hogy később majd átnézik őket. Idő közben Nemi is összekapta magát annyira, hogy felkeljen.
- Sajnálom srácok, elrontottam a küldetést. - hangja halk suttogás volt csupán, ennek ellenére mind meghallottuk.
- Jogod volt hozzá. A túlélése amúgyis csak opcionális volt. - a sensei komor válasza mintha egy kicsit megnyugtatta volna a lányt. Nem akarta, hogy miatta kerüljünk bajba, így pedig legalább egyel kevesebb dolog miatt kellett aggódnia. Pólójának ujjával megtörölte könnyáztatta arcát - mármint azt a kevés nedvességet törölte le róla, amit a felsőm nem szívott magába -, aztán megfogta a kezemet. Sokkal erősebben a szokásosnál. Egy biztos pont kellett neki? Lehetséges. Nem tudtam biztosra, de ott voltam és nyújtottam, amit csak tudtam.
A pecsételgetés után Akihiro-sensei beomlasztotta a földalatti szentélyt, ezzel örökre eltemetve a két hullát. Keserű szájízzel indultunk haza. A kétnapos hazaút alatt barátnőm nem sok szót szólt és csak nagyritkán távolodott el tőlem két lépésnyinél messzebbre, de úgy tűnt, hogy csak kell neki egy kis idő, míg feldolgozza a hallottakat. Nem tört össze annyira, mint amennyire az első látásra tűnt. Mikor felvettük a küldetésért járó jutalmat, még egy halvány mosolyt is megeresztett az intéző felé.
Ennek ellenére a biztonság kedvéért - no meg mert továbbra sem akarta, hogy túl messze kerüljek tőle - úgy döntöttem, hogy hazakísérem.
- Ne feledd az ígéreted! - ezekkel a szavakkal búcsúztam senseiemtől. Más fenyegetésnek vette volna, mert a hangomban uralkodó gyilkos él ezt sejttette, de csapatvezetőnk ismert már. Tudta, hogy a düh nem ellene irányul, a felszólítás meg csak amolyan biztosíték, hogy biztosan intézkedjen. Épp ezért csak komoran bólintott.
Ugorjunk a kunoichi házához. A kedves papa nyitott ajtót, akinek elég volt egy pillantás, hogy tudja, az imádott lányának valami baja van. Már pedig egy jó apa ilyenkor ki mást gyanúsítana, mint a lány barátját? Természetesen Kano-san is arra a következtetésre jutott, hogy én vagyok a ludas, ezért egy esetleges darabolás elkerülése érdekében gyorsan megcsókoltam a lányt és gyorsan leléptem...volna, ha hajlandó elengedni a kezemet. De ehelyett inkább kézen fogva bevonszolt a házba. Ezen még az apja is úgy meglepődött, hogy kérdezősködés nélkül félreállt az ajtóból. Elvégre barátnőm csak ritkán ellenkezett apja akaratával; ő pedig nyíltan kijelentette, hogy nem nézi jó szemmel, ha csodás személyem a házban tartózkodik. El tudjátok ezt képzelni? Van valaki, aki nem kedveli a társaságom.
- Ma itt alszol. - a lány nekem címezte a szavait, viszont apjára vetett olyan pillantást, ami tudatta mindkettőnkkel, hogy vitának itt bizony semmi helye.
- Eláruljátok, hogy mi történt? - emelte fel végül megadóan a kezeit Kano. Aggódó tekintettel nézett a lányára. Nemi, aki a kérdés pillanatában olyan erővel szorította meg a kezemet, hogy majdnem összezúzta benne a csontokat, halványan megrázta a fejét.
- Még nem. - barátnőm fáradtnak hangzott. Apja viszonylag könnyedén tudomásul vette. Ez után hosszú ideig nem tudtam elmozdulni a lány mellől. No nem mintha akartam volna.

// Folytatás tanulás típusú élményben (kamaitachi no jutsu tanulása) //

Sai Szer. Szept. 04 2019, 09:33

Ismét egy élvezetes irománnyal lehetett dolgom.
+ 8 chakra
+ 4 tjp
+4500 ryo

Ajánlott tartalom

Misage

Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage