Az Erdő Gyöngye

A bál csak formalitás, de ezt mindenki tudja, elsősorban azért van, hogy megfigyelje a házi gazda a résztvevőket, másodsorban pedig az ajándékozás ideje, amikor minden küldött átadhatja, amit hozott, mert azért egy tárgyalásra nem illik üres kézzel érkezni. Én sem érkeztem azzal. Még indulás előtt dobtam össze egy kicsi bábot, ami ugyan harci értékkel nem bír, de nem is ez a célja, hanem a falum specialításának bemutatását szolgálja. A lány akciója után egyből sor kezdett kialakulni, amibe gyorsan én is becsatlakoztam ez nem volt kérdés, mert hoztam ajándékot. Ahogy sorba álltunk a terem főbejáratán vörösbe öltözött táncosok érkeztek és el is indultak a számukra fenntartott színpad felé tartottak, ahol, miután felhangzott a zene, táncba kezdtek, hol robotszerű mozgást végezve, hol pedig virgoncabb mozgást végeztek. Aztán valami megváltozott. Éreztem, hogy valami nem stimmel, de nem tudtam megállapítani, hogy mi az. Egy hatalmas durranás rázta meg a termet, majd egy fura álarcos férfi jelent meg a házigazda mellett és súgott valamit a fülébe. A férfi megcsóválja a fejét, majd tapsol. Ekkor minden elsötétül, nem vagyok hozzászokva az ilyenhez és nem is nagyon tudom, hogyan történhetett, nem érezve semmit, hogy elvittek volna vagy bármilyen erőt fejtettek volna ki rám, hogy eljutassanak valahova, de amikor újra láttam egy barlangba találtam magam. Egyből a házigazdákat kerestem és amíg mindenki a környezet feltérképezésével volt elfoglalva én egyből melléjük áltam, hogy ha bármiféle támadás érné őket, akkor megvédhessem a párt, lévén nélkülük nehezen jöhetne létre a béke.
- Yamato, sunagakurei segéd jelen! Megvédem önöket, amíg a többiek feltérképezik a terepet.
A ruhámmal nem foglalkoztam, hogy nem épp shinobihoz méltó öltözet van rajtam, lévén nem a ruha teszi az embert, igaz ilyen elegáns ruha életemben először van rajtam, lévén a sivatag közepén nem igazán alkalmas az éghajlat arra, hogy szép ruhákat hordjon az ember. Még a felső osztály is az egyszerű ruhákat preferálja, mert fölösleges is lenne ilyet hordani, mert a homok elég gyorsan tönkreteszi és nagyon meleg is van az országban ahhoz, hogy az ember így öltözzön.

//Nagyon elnézést a csúszásért//

//Egy kis szockodás, ha nem probléma, legalább addíg sem áll a küldetés  // 
'Ez nem jó! Nagyon nem jó!' - gondoltam magamban, miközben körülnéztem. 
Mindahányan voltunk, most itt rekedtünk lenn egy bányában, nem tudva, hogy mit hoz a sors. Sors, milyen érdekes dolog is az. Nem tudhatja az ember milyen útra is vezeti őt, mik is a valódi céljai vele. Mint egy sokezer felé ágazó folyó, mely bármelyik ágába sodorhatja az embert, mélyre ránthatja,, ha úgy gondolja, majd újra felszínre dobja, de kiszabadulni belőle lehetlenség. Hiába mondogatják "A saját sorsod ura vagy" az árral nem lehet szembe úszni, csak haladni vele. S bár ott van az a néhány kis faágacska amibe az ember belekapaszkodva jobb irányba terelheti magát, valójában az egész csak illúzió, az irányítás illúziója.
Minden felé, a falakban és az alattunk lévő kőzetben hatalmas mennyiségű, kitermeletlen arany. Elékepsztő gazdagság ígérete. Fényűzés, pompa és hatalom ígérete egy karnyújtásnyira. Csak annyit kelle tennem, hogy amíg a többiek nem figyelnek pár arany darabkát zsebre teszek. 
Hmm, mí egyszerű is az emberi természet. Egy kis darabka csillogó kő bárkit képes lenne megbolondítani, hogy aztán még többet és többet akarjon, addig pakolva zsebeit, míg ki nem repednek, karjaiba pedig annyit tömjön, míg csak bírják. 
'Hmm...' - figyeltem fel az egyik fickó szavaira, aki a daimiyo és párja mellett állt és sajátságos monológba kezdett.
'Még, hogy "amíg a többiek feltérképezik a terepet"! - forgattam szemeimet. -' Mintha mi csak valami egyszerű geológusok lennénk, vagy mi a csoda. Talajmintát ne vegyek neki röptibe? Vagy arra gondolt, hogy ugrunk, mint a jól nevelt kiskutyák?' 
Gondolataim közben elindultam az egyik jelenlévő felé. Lány, ha lehet egyáltalán egy ilyen teremtést lánynak hívni, mert már inkább volt nő, de jobban illett volna rá az angyal, s még tán az is kevés. Nyönyörű idomai, káprázatos ruhája és ezüstösen ragyogó haja... minntha a legtisztább, hófehér márványból faragott mestermű lett volna, elképesztő szépségével még bánya tonnányi aranya sem vetekedhetett. 
Lassan lépdeltem felé, közben tarkóm piszkáltam, szokásomhot híven, ha zavarban vagyok, majd megszólítottam. 
- Öhm... Ez elég elcsépelt duma volt nem gondold? - utaltam az imént felszólalt fickó kijelentésre. Nem vagyok egy szégyenlős típus, csak a bájcsevegés nem volt soha az erősségem.

Kissebb válrándítással nyugtáztam, hogy a lány nem válaszolt. Láthatóan valamin elmerengett, így nem zavartam tovább. A bájcsevegés amúgy sem erősségem, lányokkal meg pláne nem. 
Körlnézve szemem mindenhol csak az arany vakító csillogását látta. A levegő idelent sokkal ritkábnak tűnt, bár engem nem igazán hatott meg, de láthatóan a fehér ruhás lány annyira nem bírta jól. 
Aztán a daimyou szavai mindenki figyelmét, bele értve az enyémet is magára vonta. Kárpótlásról meg, valami újabb bálról beszélt. Ezek után nem igazán volt kedvem még egy újabbat végig szenvedni. 
Ami jobban agasztott, az az, hogy több száz méterrel a tenger alatt található ez a terem, legalábbis ahogy a daimyou állította. Meglepően nyugodt volt a hangja, mintha csak tök természetes lett volna az egész. 
'Nem volt már így is elég probléma, még ez is a nyakamba szakadt. A tenger alatt van ez az egész átkozott bánya...! - keltem volna már ki magamból, lévén hogy nem nagy erősségem a vízalatti közlekedés és nem lettem volna túl boldog, ha úszásra kerül a sor, mikor bevillant valami meglehetősen furcsa dolog. 
'A tenger alatt! Biztos, hogy valami technika áldozatáúl estünk. Ha csak szimplán leestünk volna akkor nem lehetne a fejünk fölött "több száz méter tenger! De kinek van akkora ereje, hogy ennyi embert képes legyen egy szempillantás alatt így eltüntetni?" 
A nyomasztó légkört tovább tetézte a daimyou partnerének kijelentése. Eddig is fogolynak éreztem magam, most meg aztán pláne. Aztán felvetődött bennem egy másik kérdés is. Nem tudom kinek tűnt fel és kinek nem, de vendéglátónk és a drágalátos partnere ugyanis eléggé elbeszélt egymás mellett. A  daimyou azt állította, hogy biztonságban vagyunk, mert csak ők ismerik a járást, a fehér hajú fickó meg erre ránk parancsol, hogy el ne merjük hagyni a csoportot a saját épségünk érdekében. 
"Az addíg okés, hogy egy képzetlen embernek nem ajánlatos eltévednie egy bányában, de itt képzett shinobikkal van tele az egész terem! És ha az úrnő azt állítja, hogy biztonságban vagyunk, akkor a partnere miért parancsol ránk, hogy el ne merjük hagyni a csoportot, vagy a saját testi épségünket veszélyeztetjük?" 
- Furcsa... - súgtam inkább csak magamnak, miközben a csoport után indultam. 
"Jobb lesz minél hamarabb kijutni erről az átkozott helyről!"
Követtem a csoportot a felszínre vezető út során. Ahogy haladtunk felfelé, az arany helyét valami új közet vette át. Különös, tompa fénnyel csillogó, zöldes sárga kristályok, amik buborékként álltak ki az egyszínű kőzetből. Soha elötte nem találkoztam hasonlóval, nem hogy életem során, de a sok-sok átrágott könyv egyikében sem. 
Ha úgy látom a csoport tagjai eléggé el vannak foglalva, megpróbálok picit lassítani, lemaradni annyira, hogy amíg nem figyelnek, jobb eszköz hijján, egy felkapott kaviccsal le tudjak pattintani egy két centis szilánkot ebből a furcsa kristályból, amit aztán gyorsan zsebre vágnék, majd újra fölzárkóznék, mintha mi sem történt volna. 
Kíváncsi énem tudni akarja, hogy mi is lehet ez. Max majd otthon megmutatom a tanítómnak. 
A jó egy órás séta után végre felértünk a felszínre. A barlang szája ne volt túl messze az Erdő gyöngyétől, lent a tengerparton. A daimyou tovább magyarázkodott, miközben szolgálók érkeztek, hogy mindenkit a szobájába kísérjenek. Csak annyi utasítást kaptunk, hogy a tárgyalás holnap tízkor lesz, de azt már elfelejtette hozzá tenni, hogy hol és mire készüljünk. 
A szobámba érve gyorsan ledobáltam magamról a sok csilivili göncöt és kényelmesebb ruhába bújtam. Felszereléseim közül egy kis tekercset húztam elő és feljegyeztem pár dolgot. A késöbbiekben még jól jöhetnek. 
Lezuhanyoztam és ledőltem az ágyamra, de nem tudtam elaludni. Próbáltam összerakni az este történt eseményeket. A furcsa események sorozata már a megérkezésünkkor elkezdődött. Ujjaim között forgatva a különös kristályt, agyam egyre csak járt, próbálta összerakni az egyenlőre elég hiányos kirakós darabjait.
'Az elejétől fogva olyan, mintha rabok lennénk itt. Sehova sem mehetünk engedély nélkül. Ha ez egy béke tárgyalás, akkor minek ekkora mértékű szigor. Addig okés, hogy maga az esemény rendkívüli horderejű és fontos emberek vehetnek rajta részt, de miért őket kell kalitkába zárni? Nem a lehetséges betolakodójat kelle kint tartani, ahelyett, hogy minket bent? Aztán mi a helyzet azzal, hogy pontosan méretre szabitt ruhák voltak a szekrényben?' - átfutott rajtam a hideg. - Biztos, hogy a falu leadta a delegáció tagjainak névsorát, meg jópár adatot még, de hogy még a ruhaméretünket? Na, aztán jött ez a flancos este. Egy akkora horderejű bál, hogy külön kísérettel keljen odamenni, még akkoris, ha nincs túlságosan messze? Lehet valami a palotában, amit esetleg nem szabadna látnunk, ha véletlenűl eltévednénk? Aztán ott a bál. Fényúző, pompázatos, elragadó. Egészen addig a robbanásig, vagy durranás vagy bármi is volt az. Hmm..., ha megtámadnak minket, nem célszerűbb a termen belül robbantani? De mi van akkor, ha nem az nem is támadás volt, csak elterelés, hogy valaki addig felkészüljön és az egész társaságot...? - itt felültem, mikor megint beugrott valami. - He, hát nem az egész banda lett hirtelen semmivé, csak alig néhány ember. Talán a többiek élete nem számított semmit. Ha támadás lett volna és valóban csak evakuálni akarták volna a termet akkor vitték volna az egész bagázst. Azért kiváncsi lennék mi lett a többiekkel? De nem! Csak pár embert. Őket viszont úgy tűnik célzottan, ráadásul valami technikát használhattak, ezért kellett az elterelés is. Aztán meg ott is csak a daimyou meg a fickó különös ellentmondásai. Az egyik biztonságról áradozik, a másik meg gyakorlatilag közli velünk, ha nem maradunk a csoportal kipurcanunk, egy olyan helyen amit elvileg csak ők ismernek. Meg amikor azt a lányt elkapta a köhögés, holott eddig teljesen egészségesnek tűnt. Azt én is észre vettem, hogy a szokottnál ritkább a levegő... Bár lehet csak én vagyok már paranoiás... De akkor miért? Miért kellett oda vinni minket, ha nem is csapda volt?'
Kiszálltam az ágyból és az ablak elé sétáltam. A tenger hullámat figyeltem, ahogy a hold ezüstös ragyogásába öltözve, a partot ostromolják. Még csukott ablaknál is éreztem a tenger kellemetlen sószagát. Ahogy az óceán éjfekete mélységeit vizslattam, rossz érzést fogott el. Nem csak azért, mert rettegek a mélyvíztől, hanem mert úgy tűnt a tenger mélyén, a bányák kusza ösvényeinek kiismerhetetlen labirintusában valami sokkal rosszabb is lapulhat.
'De az is lehet, hogy egyszerűen csak a daimyou próbálja megvesztegetni a delegációkat. Hisz' most ezzel kimutathatta a foga fehérjét. Mindenki láthatta mekkora is a vagyona és legyen bármekkora is az ár, képes lesz kitömni annak a zsebeit, aki hajlandó engedni a faluja feltételeiből... természetesen az ő javára!' 
Legyen bárhogyis tudom, hogy miért jöttem ide és ezt a célt szem előtt fogom tartani!

Yoru feltűnt mellette, s ő sem aggódott tovább miatta. Megérintette azt a fényes, puha bundát, s a kapcsolat, az egyensúly helyre állt.
Vajon hogyan tovább? Itt várják majd, míg odafenn elül a vihar? Kivárják, míg az őrség hatástalanítja a támadókat? Miközben ők maguk, kik harcra termettek, s életük sem áll másból, ösztöneik ellenében tétlenségre vannak kárhoztatva? Ó, mennyivel egyszerűbb ott állni szemtől szemben. Tudni, hogy minden az ő kezükben van, és képességeik, tudásuk áll szemben az ellenséges akarattal, mely vagy elegendő lesz, vagy alul maradnak.. peregnek az olmos súlyú percek, s úgy tűnik ők, a "drága" követek semmi mást nem tehetnek, mint várnak... VÁRNAK!
Vajon mennyire válhat fájdalmassá a tétlenség? Vajon mennyire sajoghat a szív egy aranybörtönben?
Munfurawa tisztában volt vele, hogy az Erdő, szervezőként nem engedheti meg magának, hogy bajuk essen. Tisztában volt vele, hogy itt és most az Erdő megmutatja hogy képesek megoldani a gondjaikat, így nem csak az ő biztonságukat nem veszélyeztetnék, de azt sem kockáztathatják, hogy idegenek oldják meg a gondjaikat... Ha azok valóban léteznek. A lány halk sóhajjal gondolt arra, hogy itt, e helyen minden lehet csupán látszat is és minden amit feltételezni merhet még jóval szövevényesebb is lehet, mint azt elsőre sejtené... Talán.. jobb lett volna, ha a Hold az ilyen játékokban tapasztaltabb embert küld, bár.. a küldetés felhívása kimondottan az ifjakat célozta. Hát itt volt.. itt vesztegelt egy bányában, egy olyan öltözékben, amit talán soha nem viselt volna, hacsak nem az esküvőjén... Tekintet pedig, a falakra vándorolt.. Káprázatos és csábító hely volt a bánya.. a fény csillogott, s a tellérek ércében lám különös árnyakként saját alakjuk tükröződése táncolt. Vajon ez is része az arany csábításának? A megbabonázott tekintet már nem csak önmagát látja a gazdagságban, de a gazdagságot is a saját kezében? Veszedelmes, szisszenő, álnok csábítás az, mikor olyasmi iránt ébred az ember szívében vágy, ami valaki másé... de talán még veszedelmesebb, ha az arany olyasvalakit csábít aki békét kíván hozni a nemzetének... vagy talána  világnak. E földön, hol a gazdagság mozgat érdekeket, vagy az érdek gazdagságot, egy ilyen bánya lehet hogy csak pillanatnyi előny.. de ha az a pillanat épp jókor jön el...
Gondolataiba merült, mikor szavak ütötték meg a fülét. Az egyik küldött, mintha kissé tán zavarban lett volna...Ame bíbor tekintete lágyan siklott rá. Aztán, még mielőtt ő maga is szólhatott volna, a daimyou megtette. Egy bocsánatkérő mosoly villant a férfi felé, s figyelmét vendéglátójukra fordította. At remélte, valami kézzelfoghatót hallhatnak végre a helyzetről. Valamit, ami enyhítheti azt a nyomasztó érzést,  ami az aranyalickában fogta el. De csak egyetlen vígasztaló dolog volt, a daimyou a tengert említette. A lány arcát felfelé emelte, s lehunyta a szemét. Nem hitte, hogy akár csak tompa morajlását is hallhatná ilyen mélységben, de a tudat hogy valahol felettük a zabolátlan víztömeg hullámzik, megnyugtató volt, akárcsak az, hogy hamarosan kiderült, elhagyhatják ezt a vermet...
Az nem lepte meg, hogy nagyerejű technikával hoztán őket ide. Talán ő volt az egyetlen aki nem lepődhetett meg ezen. De vajon ha ezt is Neki tulajdonítja, nem siklik-e át valami fontos felett? Ha követhez méltó alázattal igyekszik elfogadni a hallottakat, betartani a szabályokat, nem teszi-e vakká magát a valódi eseményekkel szemben? Nem kívánt lemondani az éberségéről.
Végre elindultak. És végre válaszolhatott Inoharának is.
-Valóban roppant.. szokványos, de talán bővebb magyarázatot is kapunk majd. - Mintha a jókedv csendes hangja siklott volna ki ajkai közül óvatossággal keveredve... De vajon kimondta e szavakat vagy csak gondolt rá? Munfurava köhögni kezdett.. Valami.. volt valami, ami nem stimmelt. Rádöbbent hogy miközben elindultak, egyre nehezebb a lélegzetvétel, s ezzel valami különös tompaság ereszkedik rá. Kezét Yoru hátára helyezte. A meleg párductest biztos pontnak tűnt... s talán ha kell támasz is lehet, anélkül, hogy a Holdat gyengének mutatná futó.. rosszullétével. A lány nem kívánta elismerni, hogy esetleg komolyabb baj lehet, akkor sem, ha oly szokatlan nála a rosszullét. Igazán talán át sem gondolta, csak konok reflex volt ez tőle, válaszul a kiszolgáltatottságtól való rettegésére. Az arany.. túl vakítónak tűnt.. zavarta a fénye.. bizonyára emiatt érezte a lüktetést a fejében... s ez a fájdalom tette oly álomszerűen elmosódottá a környezetét, s vonta olyan kísérteties, zöldes fénybe a járatot amin haladtak... jóval később, mint a többieknek, kezdett csak összeállni elméjében a helyszín változása, s a fájdalmon át jóval tompábban jutottak el hozzá a szavak. Először Rui.
- Hálásan köszönöm a kedvességed... - Bevallhatja-e, a rosszullétét, amit már mások is látnak rajta, anélkül, hogy otthona hírneve csorbát szenvedne? Döcögősen forogtak, de azért fogotak azok a fogaskerekek elméjében.. A Hold erős. Annak kell maradnia. Túl kicsiny ország ahhoz, hogy a nagyon között fenn maradjon, ha egyszer gyengének ítélik. Drága Hold.. Ame otthonához fohászkodott némán, remélve, hogy mielőbb múlik a rosszullét. Rui ajánlatában lehetőség is kínálkozott országaik kapcsolatának erősítésére, de remélte, hogy nem most, nem így kell a segítségét kérnie. Hiába tűnt őszintének a követ, talán emögött az ajánlat mögött is más szándék húzódott.
- Hamarosan jobban leszek, csak érjük el a felszínt. - remélte, hogy az valóban segíteni fog, addig pedig ott volt Yoru hogy támogassa. Kezdett összefolyni az idő maga is, egyetlen tompa, lüktető fájdalomba. Az óra ebben a különös, időtlen állapotban pergett le. Lépésről lépésre haladt előre, míg el nem érték az áhított felszínt.. S nem is akárhol: a tengerparton, azon az édes-sós illattal eltöltött finom fövenyen, melytől máris enyhet remélt. A szüntelen hullámzó víz az otthon egy kicsiny darabja, mely a hold fényében fürdik...
Aztán már ott volt.. a szobában. Emlékezett az inasra, aki vissza kísérte, emlékezett a tárgyalás időpontjára, de a visszaútra nem. Meddig lehetett a parton? Mikor csökken majd a fájdalom? Tüdeje levegőért kiáltott, így szélesre tárta az abkalszárnyakat, s szélesre az erkély ajtaját, melyen át kilépett  a holdfénybe. Jól esett neki az éjjeli hideg és jólesett a tenger illata. Egészen a korlátig elsétált, majd rárogyott, s csak nézte a vizet a távolban, s az ezüstös szikrákat, amiket a holdfény vetett rajta, miközben keze tétován vándorolt a nyakára. Már nem volt ereje aggódni a jel miatt, ami talán a helyváltoztatást szolgáló technika hatására valamiképp okozhatta a fejfájását... Fejének tompa lüktetése, mintha felvette volna a hullámzás ritmusát, így ringatva zakatoló elméjét álomtalan álomba.

Jóval korábban keltette a világosság, mint szükség lett volna rá. Munfurawa, ha feje már nem lüktetett, igyekezett mielőbb rendbe szedni magát, s egy jóval szokványosabb, praktikusabb öltözéket választott a tárgyalásra; egy shinobi öltözék valamivel finomabb, díszesebb kidolgozású változatát, a Hold színeivel, fehérrel, lilával és kékkel, és megszokott felszerelésével. A tárgyaláson már a nemzetére, nem a vagyonra és pompára kellett koncentrálni, s természetesen ez az öltözék szintén fedte a nyakát.
A csendes órák lehetőséget adtak arra, hogy megpróbálja összegyűjteni a korábbi este emléktöredékeit, hátha valami új kapcsolatot fedez fel. Bár reggel sem vetette el annak lehetőségét, hogy a jel okozta fájdalmát, próbált további okokat is számba venni. Nem hitte hogy pusztán a kevés levegő okozta.. ahhoz túlságosan is kötődött a tengerhez, s annak szerelmeseként az úszás sem volt szokatlan számára, beleérve a szabadtüdős merüléseket. Tertének nem csak shinobi képzése miatt kellett készen állnia ilyesmire... Esetleg valamiféle gáz vagy méreg tette volna? A bányákban nem lehetetlen hogy ilyesmi legyen... de ahogy emlékezett, ő volt gyenge egyedül, és bizonyára nem menekítik őket a bányába ha a veszély valós. Akkor hát mi marad? Genjutsu? Valóságosnak élte meg mindenki a barlangot, és emlékezett arra, ahogy lábait egymás elé teszi, monotonul, hosszan. Valóságosnak kellett lennie a barlangnak... marad hát a technika, ami önmagában szintén nem olyan szokatlan számára.. Idézéssel távozott már nagy hirtelenséggel csatatérről, így még ha egyéni érzékenysége is van ilyen technikákra, arra már talán fényderülhetett volna... végül nem maradt más, mint félelme, a jel... De a fájdalom nem a nyakából indult ki. Ott koncentrálódott az ajándék, így feltételezte hogy a hatásai is onnan indulnak ki, annak ellenére, hogy soha nem fogja elfelejteni, hogy miként töltötte el tűzzel az egész testét a méreg... De ha a jel az oka, akkor miért most? Miért itt? Ugyan mi történt ami ilyen hatást válthatna ki? Olyan sok energiát mozgatott a Kísérő technikája? Talán ő.. tud valami magyarázatot.

//Bocsi ismét a késésért, de húzós két hetem volt és írtam is, hogy ma tudok írni. A poszt egyelőre az előző körre íródodott, ugyanis a delegációvezetőm jk.//

A bánya fénylik a sok aranytól, én mégis egyből a daimyou mellé állok, hogy őt védjem, ha esetleg támadás érne minket. Amit mondtam nem parancsnak hangzott el, hiszen a csapat kezdte el figyelni a terepet, én csak arra reflektáltam, amit ők csinálnak, de az egyik követ nem tetszését ki is fejezte a mondatomra. Nem nagyon tud érdekelni, ugyanis nem parancs volt és annak vesz talajmintát akinek akar, engem nem érdekel. Még jól is járna, hiszen rengeteg az arany és ha valamennyit el rakna már abból úgy élhetne, mint egy úr. Ekkor a daimyou szólalt meg, hogy nem kell félni és nem ez volt az egyetlen dolog, amivel kedveskedni akartak. Egy picit megnyugszom, hogy biztonságban vagyunk és bár az aggasztott, hogy több száz méterrel vagyunk a tenger alatt, de legalább ők tudják az utat. 1 óra séta volt mire kiértünk, de az aranyat elég gyorsan felváltotta valami ismeretlen kőzet. Érdekes volt, de sem az arany, sem ez nem kötötte le a figyelmemet, mert amennyire az illem engedte, szorosan követtem a házigazdát és kisérőjét. Kiérve egyből szolgák jelentek meg és mindenkit elkísértek a szobájukba, ahogy engem is. A szolgák még közölték, hogy a holnapi tárgyalások 10 órakor kezdődnek, de további utasítást nem kaptunk. Este még legalább fél órát forgolódtam, azon gondolkodva, hogy vajon mi fog történni a holnapi tárgyaláson és már bőven éjfél után volt már mire el tudtam aludni a napközben történt eseményeken pörögve.

/Kései csatlakozásom miatt igyekeztem pótolni azokat amiről lemaradtam./

 
 

Az életem kezd új irányba haladni. Eddig unalmasan éldegéltem a Hó Országában, napról napra különböző küldetéseket teljesítettem, edzettem, vagy éppen a nagyoktól tanultam valami újat. Majd kitört a háború, ami sokak számára rettegést hozott el. Mindenki attól tartott, hogy nekünk is csatlakoznunk kell valamelyik szövetséghez, csak hogy más távoli országok hóbortjait kielégítsük. Azonban erős országunk megtartotta függetlenségét, bár azért próbált ugyanúgy hasznot húzni a dolgokból. Majd jött az első pletyka a békéről, béketárgyalásokról. Nem is gondoltam volna, hogy egyike leszek azoknak, akiket felvilágosítanak a világ dolgaira, csak hogy tárgyalhasson más országokkal. Azt pedig pláne nem hittem volna, hogy én leszek a delegáció vezetője!
Alaposan ismertették velünk, hogy mi történik a világban, mit szeretne az országunk elérni, illetve mi az amire oda kell figyelnünk. Ezen kívül még a modorunkon is csiszoltak egy keveset. Miután megtudtam hogy én leszek a vezető, sokkal elszántabban tanultam és figyeltem. Nem hiszem, hogy hamar kaphatok hasonló megtiszteltetést, így hát mindenben eleget kell tennem a hazámnak. Az utazás hosszú volt és kezdetben unalmas. Később viszont minden megváltozott, ahogy a táj egyre színesebb lett. A távolból láttam a Villámok Országának partjait, ahol egy szem hó sem volt. Ez csodálattal töltött el, hiszen eddig még nem jártam a szülőhazámon kívül. A hajónk folyamatosan északnyugatnak tartott, csak hogy megkerülje a a Villámok Országát, majd egyik napról a másikra átváltottunk délnyugatra. Nem számoltam a napokat, de elég sokáig eltartott, míg végre valahára kiköthettünk. Ezt követően további út várt még ránk, ami eseménytelenül zajlott. Továbbra is csodáltam a természetet, a környezetet ami körülvett, ugyanakkor hiányoltam a havat.
Végül megérkeztünk a helyszínre, az Erdő Gyöngyébe. Este volt már, mire befutottunk. Amint elég közel értünk, egy hat fős csapat jelent meg körülöttünk és zárták el az utat. Mindannyian fehér ruhát és egy maszkot viseltek. Majd jött a parancs, hogy igazoljuk magunkat.
- Hoshizoku Kaito vagyok, én vezetem Yukigakure delegációját. A tárgyalásra jöttünk!
Ezt követően megkaptuk engedélyt a belépésre. Egy másik alak még elmagyarázta a szabályokat, majd lassacskán eljutottunk a szobánkba...



Mivel nagyon új a környezet, nem igazán tudok sokáig aludni. Rögtönzöm egy kisebb edzést a szobámban, majd a reggelit követően újra átveszek mindent, amit a tárgyaláson el kell érnem. Messze van még a 10 óra, így van időm bőven. Ezt követően előkészítem a ruhámat, majd még ledőlök egy picit. Szerencsére az álom nem nyom el túlzottan, így még időben magamhoz térek. Fél órám van még. Magamra veszem a "tárgyaló ruhámat", majd fel-alá sétálok a szobában. Egy egyszerű, fekete kimono van rajtam, fehér tabi és szandál.
Lassan kezdek ideges lenni, így hát az asztalhoz megyek és megkóstolom az alkoholt, amit kaptam. Azonnal elfancsalodik az arcom, illetve még köhintenem is kell egyet. Ezután viszont kellemes melegség önt el, ráadásul kicsit meg is nyugtat. Így hát iszom még egy kicsit. Majd észre veszek egy levelet, amit az ajtóm alatt csúsztattak be, valamikor korábban. Biztos amikor szundítottam. Sajnos nem írnak benne semmi komolyat, csak egy kis utasítás, hogy majd jön az inas. Pedig már kezdtem reménykedni, hogy valami szerelmes levél. Na mindegy.
Végre itt az idő! Megérkezik az inas, majd elvezet a tárgyalás helyére. Elég szép helyen rendezik meg. Ahogy belépek, azonnal kezet rázok egy fickóval, akiről hirtelen azt sem tudom kicsoda. Majd gyorsan megkeresem a helyem és elfoglalom azt. Lassacskán mindenki helyet foglal, így kezdődhet a móka. Első körben pohárköszöntővel indítunk, majd ez a Hagane Shiro nevű emberke ismertet velünk néhány dolgot: Konoha nem ismert okokból lecserélte a delegációját, megemlíti az újonnan érkezett tárgyalókat, illetve hogy fordítsuk meg a lapot, ami előttünk van. Gyorsan elolvasom az előttem heverő nyilatkozatot, majd még egyszer. Mivel semmilyen buktatót nem találok benne, így aláírom. Ezt követően még megemlíti Shiro, hogy a korábban elhangzott szabályok továbbra is életben vannak. Szerencsére nem terveztem balhézni, így könnyű lesz betartanom. Ezután elveszik a nyilatkozatokat és megkezdődnek a nyitóbeszédek. Az amegakurei kezdi, majd az óramutató járásával haladunk tovább. Csendben hallgatom a többi beszédet, miközben azon töprengek, mit is mondhatnék. 
Szerettem volna beszédet írni erre az eseményre, de ha leültem az asztalhoz, valahogy nem akart megszállni az ihlet. Így hát az maradt, hogy majd improvizálok, ha ott az idő. Most viszont egyre idegesebb vagyok. Alaposan meghúzom az italt, amit kaptam, majd figyelem az eseményeket, illetve az elhangzottakból próbálom összerakni a saját beszédem. Majd leül az előttem szóló, így rajtam a sor. Magabiztosan állok fel a helyemről, majd kissé meghajlok az összegyűltek előtt. A szívem majd kiugrik a helyéről, viszont kifelé semmit sem mutatok ebből. Úgy állok, mint aki már évek óta ilyen tárgyalásokon vesz részt. Amikor megszólalok, a hangomban nyoma sincs az izgalomnak:
- Üdvözlök mindenkit! A nevem Hoshizoku Kaito, én képviselem a hazám, a Hó Országa, illetve Yukigakure érdekeit. Mint tudják, az otthonom kimaradt a háborúból, ráadásul nem is érdeke, hogy bármelyik oldalon belépjen. A béke viszont sokkal inkább az előnyünkre válik. A háború leginkább csak pusztulást hoz, a népem pedig az építés, az alkotás elvét követi. Éppen ezért szeretnénk, ha a csatározások abba maradnának. A Hó Országa nagyra becsüli a törekvést, amit az Erdő Országa kezdeményezett és hajlandó híven elkötelezni magát e nemes cél mellett. Remélem a tárgyalások alatt megtaláljuk a közös nevezőt és a népeink gyümölcsöző viszonyt hozhatnak létre. Nem titkolom, a többi nemzettel kapcsolatban vannak fenntartásaink, de engem azzal a céllal küldtek ide, hogy derítsem ki, kik azok akikben meg van a potenciál. Kik azok, akikkel megéri szövetségre lépni, akikkel közösen egy szebb jövőt hozhatunk létre. Azt hiszem nem is szaporítanám tovább a szót, mert csak mellébeszéléssel erősíteném fel azt, amit eddig is mondtam. Tehát, kívánom hogy a tárgyalás járjon sikerrel és egy új jövő fényében záruljon! Köszönöm!
Ezt követően leülök és hallgatom a többi beszédet. A szívem most már a torkomban dobog, de már érzem a megnyugvást!

Édes álom, majd gyors és célszerű készülődés. Ame nem gondolkozott túl sokan az új napon, mikor saját kételyein végre túllépett. Nem indulhatott a tárgyalásra viharos elmével, és nem indulhatott el úgy, hogy nem tudatosította magában a legfontosabbat: Most én vagyok a Hold.
Még egy utolsó pillantás a tükörbe. Aki ott állt, oly más volt, mint akit megszokott. Nem az a csillogó, hófehér tünemény volt, ki szépségével nyithatta mega  szíveket, mint este, ám a fiatal nő, aki vele szembe nézett, praktikus kék,fehér és lila színekben játszó shinobi öltözékében, nyakában a kendővel, mégis szokatlan látvány volt számára.
-Most... én vagyok a Hold. -suttogta csendesen a tükörképének, s figyelte, ahogy ez a néhány szó bizonyossággá válik tekintetében. Talán így könnyebb lesz a tárgyalás. Talán ha e gondolatot az elméjében tartja újra és újra felidézve magában, nem vét hibát. Fülét finom surranás ütötte meg. Egy levél csusszant be az ajtaja alatt, rövid instrukciókkal. Úgy tűnt, még bőven van ideje felkészülni.. van ideje átszellemülni. És van ideje rájönni akár arra is, hogy ez az átszellemülés dolog felesleges és lehetetlen egyszerre...
Így hát Ame hátralévő idejét valamivel praktikusabban töltötte: felidézte önmagában a kapott instrukciókat, és elméjében végigpörgetett néhány lehetséges eseményt. Végül az inas megérkezett, ő pedig arcán finom mosollyal elindult a tárgyalóterem felé. Igyekezett magabiztosnak tűnik. Erősnek és megingathatatlannak, noha a mesés díszletben, a vörös márványon megtett minden egyes lépéssel érezte a növekvő bizonytalanságot. Hitt ugyan magában, mégsem tudta, hogy ugyan hogyan is kellene megfelelő megállapodásokat kötni... Mielőtt belépett a terembe, hogy elűzze a bizonytalanságot, ismét az új mantrára gondolt: Most én vagyok a Hold.

A terembe nyugodtan lépett be, mellette Yoru. A lány bíbor tekintete gyorsan körbefutott a látványon. Egy pillanatig elidőzött a már ismerős Shiro-n aki úgy tűnt, a tárgyalást fogja vezetni, majd e pillantás tovarebbent, s végigcirógatta a papírokat, majd a többi, már jelenlévő megjelentet. Annyi emberséget még engedett önmagának, hogy azoknak, akik a korábbi, futó rosszulléténél segíteni próbáltak, egy röpke biccentéssel köszönjön oda, mielőtt elfoglalta a helyét Konoha és a híres Amegakure mellett. Úgy érezte, hogy ebben a veszedelmesen összeállított ülésrendben meglepően "előnyös " helyet kapott, s bár ösztönszerű gyanakvás ébredt benne, mégis inkább próbált a helyzet előnyeire koncentrálni, s ennek tudatában emelni a poharát a békére, megjegyezve, de szóvá nem téve azt a nüansznyi zavart, amit a konohai delegációcsere és az új delegációk érkezése jelentett.
Munfurawa tekintete e mozdulattal az italhoz illően fényes, ámbár rezzenetlen tükörré vált, mely igyekezett beinni a látványt maga körül, hogy azt megszűrve tán sikerrel jusson apró információkhoz. Arcán mindeközben ott virágzik a halovány jókedv felöltött mosolya. A nyilatkozat felett egy pillanatig csak lebegett a keze, miközben arra gondolt, hogy vajon egy titkos tárgyaláson valóban szükséges ez a formalitás? Egy eseményen, mely a békéért van, de épp úgy lehet az árulás bélyegét is rájuk sütni miatta, mint a hős diadalkoszorúját fejükre emelni az elért békéért, felesleges kockázatnak tűnt. Ujjai mégis puha vonásokkal szignózták az iratot. Ennek jelentősége volt, ahogy világukban, a shinobi életben minden más szerződésnek is. Ha nem a férfi vezetné a tanácskozást, Ame tán úgy hinné, e szerződés véletlen, számára szokatlan, ámbátor a civilek életében bizonyára annál gyakoribb aktus, de így, hogy Shiro ott ült, bizonyára tisztában voltak ennek az egyszerű cselekedetnek a jelentőségével. Mindezek ellenére, bár egy-egy főnek ez jelentps esemény lehetett, jóval fontosabb és nagyobb kihívások előtt álltak, így Ame nem vesztegetett több gondolatot az iratokra, főként mert jóval érdekesebb esemény érkezett el: A nyitóbeszédek elkezdődtek. 
A lány csendben, nyugodtan hallgatta Amegakure szavait, miközben azon gondolkozott, hogy ő maga vajon felkészült- e a beszédre? Képes lesz-e vajon összeszedetten beszélni? Az újra és újra tudatosított célokat vajon megfelelően szövi majd mondandójába? Félelmei aztán lassan oszlani kezdtek, ahogy Amegakure köszöntője kezdte megragadni figyelmét. Konan, a híres amegakurei bizonyára nem először állt mások előtt, s nem először hallatta hangját. A nő, úgy tűnt könnyedén képes hatni az emberekre. Szívhez szóló, talán a delegációkat egyestíeni képes szavaival. Van vajon bármi, amit Konan után mondhatna? Kapott képzése elegendő alap vajon ahhoz hogy máris egy Konanhoz hasonló szónokká váljon? Lehet a szavak mestere néhány pillanat alatt? Egy pillanatig csak ült némán, mielőtt szinte macskaszerűen könnyű, finom, mégis határozott mozdulattal állt volna fel ő maga is.
- Nagytiszteletű Daimyou, és tisztelt Hagane-sama. A nevem Djuka Munfurawa, s Getsugakure képviselőjeként, akárcsak az előttem szóló, szeretnék köszönetet mondani a meghívásért. Eme vészterhes időkben üdítő látni azt a közös akaratot, mely a jelenlévő országokat összefűzi, hiszen felismerve a háború puszító hiábavalóságát, nem lehet nagyobb kincs, mint a béke maga. Köszönet illeti hát mindazon országokat is, kik képviselőiket elküldték a tárgyalásokra, s osztoznak reményeinkben, mi több: akaratunkban mely ha kell, tettekben is megnyilvánulni kész. - most rajta volt a sor, hogy körülhordozza pillantását, ezzel közvetítve elismerését, és ragadva meg a figyelmüket. Kicsiny országként egyszerre kellett bátorságot, tetterőt és tiszta reményeket képvislenie.
- Országom bár távol esik a kontinenstől, sajnos épp úgy részese volt a háború borzalmainak, melyek egyszerre sújtották az egyszerű embereket, a shinobikat, sújtották a gyermekeket és öregeket, akárcsak sok más tengerparti vagy szárazföldi ország. Láttuk és megéltük a pusztítást, akárcsak a keserű árulást, mely a most folyó háborúnál is nagyobb borzalmakra figyelmeztet minket. - tekintete egy pillanatra keménnyé vált, majd ismét békéssé szelídült, hogy e baljós szavak után ismét boldog, harmonikus hangok irányába terelje szavait, feloldva  a hallgatóság szívében keltett disszonáns érzéseket.
- Getsugakure a béke pártján áll. -Kimondta, s hagyta, hogy e tiszta, egyszerű szavak elérjék a hatást, ami bennük megfogalmazásra került.
- Szeretnénk gátat vetni a pusztításnak, és megelőzni, hogy újabb sötét vihar ereszkedjen világunkra. Eljöttünk, mert a béke, csak összefogás által valósulhat meg, nincs más út, mint félretenni a korábbi ellentéteket, és kéz a kézben, közös akarattal állni ellen minden fenyegetésnek, hogy világunk újra az a nagyszerű, boldog hely lehessen, mint a háború előtt volt.- réveteg, emlékekbe olvadó mosoly tűnt fel az arcán, tekintete pedig ismét körbe járt, előkészítve a hallgatóságot az újabb szavakra.
- Itt vagyunk, hogy részesei legyünk egy olyan egyezmény megszületésének, mely gyermekeink jövőjét, és nemzeteink boldogulását, fejlődését szolgálja, s nemet mond a terrorra.- szólt magabiztosan.
- Itt vagyunk, hogy a béke újjászülethessen, s hogy végre véget érjen a félelem, s azok akik az elnyomástól és a háború terheitől szenvednek, a napon, mikor nemzeteink közös békevágya végre beteljesül, fellélegezhessenek, s büszkén nézhessenek ránk, az új nemzedék hőseire, kik képesek félretenni az ellentéteket a nagyobb jó, a béke érdekében. - ahogy zárta szavait, poharát kissé megemelte.
- A békére!- emelte ő is zárszavává a köszöntést, mely így talán jelszavává válik az eljötteknek, még ha csak talán külsőségeiben is. Majd a szokatlan ital megérintette ajkait, s  garatja a nyelés reflexét mutatta, egyetlen, merész korty által. Nem ismerte az italt. Körülötte minden, bár a bizalom elfogadásáról, kifejezéséről szólt, kockázatot jelentett, melyet, bár eddigi tanítása tiltakozott ezellen, ezúttal félretett. Mégsem ivott többet annál az egy kortynál, hiszen ha ártatlan is lenne e nedű, rejthet csapdát pusztán szokatlanságából, melyre teste tán nem felkészült. E tárgyaláson tiszta fejjel kell részt vennie, s míg hátát Yoru őrzi, minden másra neki kell ügyelnie.

  
  
  

Sok ország.. Sok óvatosság. Egyedül a zöld Konoha vállalta fel a nép hangját. Munfurawa arca rezzenetlen maradt, ám mély megdöbbenéssel hallgatta a követ szavait. Kiokosították, felkészítették, mielőtt megérkezett, s korábban is már jártak kósza hírek Danzou vezetéséről, de most minden eddiginél elevenebben szembesült vele, hogy a nagyhírű Konoha voltaképpen mennyit vesztett fényéből.. Egy hajk sóhaj. Nemrég előtte állt a választás, hogy Konohában kapjon segítséget a gondjára. Azóta is újra és újra végigforgatta magában a döntést, és most itt volt Konoha népének követe. Egy hang... egy hang, amit talán meghallanak olyan fülek, melyeknek nem szánta. Vajon bátorság vagy botorság volt a békéért eként kiállni? Munfurawa, bár e gondolat végigsiklott elméjén, választ nem adott, nem adhatott még saját magának sem rá. Többet nem, minthogy itt bizonyára mindenki saját hazájának jobb sorsáért tesz...
Volt azonban valami más is, mely Konoha segélykiáltásánál jobban megrázta őt: Méreg.
Getsugakure küldötte helyén Djuka Munfurawa dermedt a méreg okozta mozdulatlanságba. Az oly gyűlölt kiszolgáltatottság váratlanul kerítette hatalmába, s kárhoztatta a színjáték egy kellékévé a székében ülve. Ha shinobiként lett volna jelen, nem mint követként, bizonyára még óvatosabban jár el, ám a  béke oltárán neki magának is engedményeket kellett tennie, s feladni biztonságának kicsiny darabkáját egy nagyobb jóért. Akkor, mikor az italba kortyolt, ez egyszersmind kötelező árnak tűnt. Most azonban, hogy a daimyou felrúgta és kijátszotta azt a  szellemiséget, ami miatt összegyűltek a követek, ez az ár ostoba fényt kapott. A lány parázsló haragot érzett magában emiatt az indokolatlan és felesleges árulás miatt, s talán jobb is volt, hogy a méreg nem engedte mozdulni, míg  kajánul, ostoba kisszerű módon saját vélt győzelmének fényében ott kőrözött az asszony, aki egyszerre sértette meg az összes jelenlévő országot.
Djuka Munfurawa igyekezett Shirora pillantani. Vajon eltervezett volt ez a színjáték? Vajon van mégis valami mögöttes szándék? Egy új közös ellenség, az Erdő? Ugyan mit érne vele ez a lehetőségeket kereső, kicsiny daimyou? Ostoba és szeszélyben eredező lépésnek látta Ame ezt a tettet, bár abban biztos volt, ha közvetlen támadástól kellene tartania, Yoru tenne róla, hogy az az asszony hajához illő vörössel mintázza a padlót. 
A lány e száguldó gondolatok, s aveszedelmesen zubogó keserűség közepette egy pillanatra igyekezett kapaszkodót nyerni a mai mantrájában. A Holdat kell képviselnie. Túl kell lépnie magán. Ezt mind, tiszta fejjel tudta... csak éppen az érzések, még ha shinobiként figyelemreméltónak is tekintené magát, talán ezúttal erős ellenfellei lesznek... Hát kezdte apró dolgokkal... Vajon a méreg képes a chakraáramlást is blokkolni? Vagy pusztán a test marad mozdulatlan? Ez a gondolat szinte ösztönszerűen merült fel benne, de vajon szükséges a határokat feszegetni?
A szónoklat folyt, ő pedig megpróbált felülkerekedni a dühön, hogy édes mosollyal legyen képes szembe nézni ezzel az asszonnyal aki sértésével nem csak a legnagyobb országokat, de a Holdat is kihívta maga ellen. Dühe mellett azonban volt még valami, amivel küzdenie kellett: a félelem. Az az árnyalatnyi, finom érzés, mely felvetette fejét a méreg szó hallatán. Vajon az "Ajándék" hogyan reagál majd erre az ostoba cselre? Vajon a düh, amit érez, táplálja-e tovább a folyamatot, amit elindíthat a méreg? Vajon az asszony aláírta a halálos ítéletét, s minden egyes jelenlévőét azzal, hogy kihívta maga ellen Munfurawa sorsát? A lány ismét a fehérhajú fickó tekintetét kereste. A férfi bizonyára tudta mi járhat a fejében.
Vajon Shironak van válaszra e kérdésekre? Vagy ő maga választotta ki a mérget, ami hat mégsem árt jobban, mint az az ostoba asszony remélte? Ó micsoda melodráma.. Micsoda negédes előadás. Természetes hogy valaki az országát minél nagyobb előnyhöz akarja juttatni itt. Nem ezen lepőfött meg.. hanem azon hogy habár az Erdő gazdag, és mint helyszín bizotsító, bizonyos dolgokra valószínűleg igényt tarthatott volna, kapzsi és ostoba húzásával talán az egész tárgyalást veszélyeztetheti. Ő, mint Munfurawa.. ő mint Djuka.. s talán ő, mint a Hold követe, erre az arcátlan lépésre talán fel kellene hogy álljon és faképnél hagyni mindenkit, aki itt van.
Talán meg is kellene tennie, amint a méreg enged. Megmutatni hogy nem csak ő, de a Hold maga sem tűr sértést, sem megvesztegetést. Megmutatni, hogy az igazság szép eszméje nem csak üres szólam a zászlajukra tűzve. Az indulat alatt azonban más gondolatok is megrezdültek. Vajon ha kivonul, mi történik majd a Hold céljaival? Ha kivonul, sikerül elhozni a békét? Vajon mit nyer s mit veszít vele? Mit nyerhet országa amellett, hogy már tudja az Erdő nem csak apró, de szövetségesnek sem való, kiváltképp ha a béke eszméje vezeti tetteiket? Olyan sokan mások vannak még itt... Sokan, talán jelentéktelen megbízottak, mások talán országukban tiszteletben állók... de csak a Hold küldte el az uralkodó shinobi klán egy tagját, s rajtuk csak egy ország tett túl: Konan nem várt résztvevője e tanácskozásnak. A Djuka lány igyekezett a mellette ülő nő reakcióit figyelni, hátha ki tudja hámozni belőlük az angyal gondolatait. Talán vele.. még egy ok lenne a maradásra? Talán ő.. ő meg fogja gátolni, hogy az Otogakure jelentette veszedelemre felhívja a jelenlévők figyelmét?
Munfurawa úgy döntött, hogy még a Vörös asszony árulása sem elég indok, hogy máris távozzon, hiszen bár bizamat nem szavaz a mellette ülőnek, a helyzet érdekesebb annál, minthogy elszalassza az esélyt...
Végül a melodráma lecsengett, az ostoba asszony pedig az önérdekkövető, vérmentes béke-háborújával azt remélte, asszisztálni fognak a törekvéseihez. Munfurawa igyekezett a méreg elmúltával nyugalmat mutatni. Érzései visszahúzódva ideje hogy ismét elbújjanak a Hold mögött, s talán Konan szavai, melyet hozzá intézett, ebben a lehető legnagyobb segítséget nyújtották. 
- Nos, tiszteletre méltó Konan - sama, életem arra tettem fel, hogy képes legyek megvédeni azokat, akiket szeretek és a népet, amit szeretek, ám Iirio ninjutsuban jártas én nem vagyok. - talán azért, mert a korábbi feszültség után szüksége volt rá, ezúttal valódi mosolyt mutatott. Nem széleset mint a folyó, s nem aprót, ahogy azt talán illendő lenne, hanem valahol a kettő között, mely személyiségének természetes ékköve volt.
- Segítségül ezúttal Sunagakure delegációvezetőjét kellene hívni, ki határtalan kedvességgel ajánlotta már fel korábban is képességeit, és biztosra veszem, hogy a béke követeként is helytáll, ha kell e seb meggyógyításában. - szavai végén, bár nem neki címezte őket, Rui-ra nézett. Felhívta rá a figyelmet. Középpontba helyezte őt, már csak élnie kell a lehetőséggel, hogy kitűnjön a jelenlévők közül. Hála? Ajándék? A követ bizonyára értékeli majd, ahogyan kívánja, ő pedig talán megfizette azt az adósságot, amit a puszta kedvesség rótt ki rá. Munfurawa e gondolatra szívében is elmosolyodott. Ezúttal talán szurkolt, hogy Sunagakure képes legyen élni e figyelemmel.
Üdítő volt.. Konan mégis csakhamar visszakanyarítja a beszélgetés folyamát a világ felé, mely talán sötét jövőjük lehet.. Lehet? Nem.
Ezt az utolsó gondolatot, elhatározást még a bőséges étek sem lesz képes kitörölni szívéből.
Egészen elgondolkozhatott, mikor egy ismeretlen, pontosabban addig csak egyszer hallott hang szólította meg. Kirigakure. Munfurawa egy pillantra tán összerezzent volna, ha a követ hangjából nem egy szokatlan szólamot hallott volna ki, mely egészen meglepte.
- Kirigakurei Katana? - ha valami, hát ez a váratlan, különös vallomás egy pillanatra ledöntötte a nyugodt maszkjait, s hasonló piruló zavar ülhetett ki arcára, amit a szószátyár fiú érezhetett.
- Köszönöm... - Munfurawa nem tudta, hogyan is értelmezze a fiú szavait. Kirigakure jelenléte némi nyugtalanságot jelenthetett neki, hiszen az akadémiát ő maga is abban a veszedelmes országban járta, mielőtt apja nagy hirtelenséggel, bizonyára félve attól, hogy a klánjukban híres kekkei genkai miatt bajba kerülhet, a Holdba vitte volna. Évekkel ezelőtt még tartott attól, hogy Kirigakure visszaköveteli őt, de azóta nemcsak ízig-vérig a klán tagjává vált, de a Hold shinobija is lett belőle, s a fenyegetés úgy tűnt lassan elkopik életéből. Kirigakure most mégis megjelent, s megszólította őt. Egyenesen őt. Vajon szépségének méltatása a hangot kapott áhítat vagy burkolt fenyegetés lehetett? Katana arcát látva talán az előbbi.. Munfurawa remélte, hogy így volt, s ezzel felöltötte ismét azt a rezzenetlen nyugalmat, mely a Hold követeként páncélja e tárgyaláson, amit várt már így csak némi gyümölcsöt fogyasztott, frissítő gyanánt. Ez az egész új helyzet volt. A tetterő jobban buzgott benne, mint amit körülményes eseménysor megkívánt. Bár soha nem volt forrófejű, ennyi hiábavaló várakozás után már szinte látta magát, ahogy az asztalra csap, hogy végre megkezdődjenek a valódi tárgyalások. Persze ennél jóval kifinomultabb is lehetett.
- Tiszteletre méltó Daimyou, mielőtt arról kezdenénk tárgyalni, milyen világot is kívánunk teremteni, először a háború rendezését, valamint a minden nemzetre és minden érdekre veszedelmet jelentő szervezetek megfékezését kellene megtárgyalnunk, s ebben egyezségre jutnunk.

Miután befejezzük a beszédeinket, maga a Daimyo asszonyság veszi át a szót. Érdeklődve nézek rá és várom hogy végre megszólaljon. A nő azonban nem szólal meg, csak mászkál körülöttünk és bámul minket. Eléggé nyugtalanító a helyzet... Majd végre megszólal, nekem pedig elakad a lélegzetem.
~ Méreg? Miféle méreg? Úgy volt hogy ez béke tárgyalás lesz! ~ A gondolatok csak úgy kavarognak a fejemben. Hamarosan pedig tényleg érzem az említett dolog hatását. A testem elnehezül, a légzés is eléggé nehézkes. Nagyon nem jó ez így! Végül a nő megáll az egyik delegáció, a konohai előtt. Az egyik segítő hajából kivesz egy kunait, majd megkezdi a beszédét. Mivel nem tudok mozdulni, nincs más választásom, mint hallgatni amit mond.
Elég sok minden elhangzik a teremben, de a mérgezés miatt valahogy nem igazán tudok hinni neki. Ráadásul a konohainak még a nyakát is megvágja! Értem én, hogy mi vagyunk az ő hazájában és vannak szabályok, melyeket be kell tartani. Viszont az, hogy a teremben mindenkit lebénított, egy kissé ellentmondásos a számomra. Majd lassacskán a Daimyo is befejezi a beszédét, ráadásul a méreg hatása is megszűnik. Azt hiszem, ezt chakrával csinálhatták. Amint a méreg bekerült a szervezetünkbe, lappangott. Valószínűleg az óra jelezte egy bizonyos személynek, hogy itt az idő, aki aztán aktiválta a technikát, mi pedig megbénultunk. Ügyes trükk...
A beszédet követően a nő szólítja a szolgálókat, akik mindenféle kajával látnak el minket. Nos, az én étvágyam eléggé elment a méreg miatt, így nem is kóstolok meg semmit. Nem szeretnék megint ennyire tehetetlen lenni. Simán lemészárolhatott volna bennünket a nő!
- Nos, az én érdekem azt követeli, hogy sokáig éljek, ezért inkább nem kérek semmit erről az asztalról... - jegyzem meg kissé hangosan és fagyosan.
Mivel nem eszek, így egyszerűen csak hátradőlök és hallgatom ki miről társalog. Az amegakurei követ a levél falu küldötteivel áll le társalogni, míg a kirigakurei eléggé gyengén próbál csajozni.
~ Te jó ég, ez most komoly? Nem elég hogy a neve kész vicc, még ez a félénk közelítés is... ~ 
Alaposan megnézem a többi delegációt és próbálom kiválasztani azt, amelyikkel esetleg le tudok állni beszélni. A kirigakurei és a hold csapat kizárva. Ők csak bájologjanak, ha akarnak. Az eső és a levél is jól el van. Így hát, marad nekem a másik szépség!
- Elnézést Rui san, hogy csak így letámadom... - szólalok meg. - Viszont lenne valami érdekelne engem a hazájával kapcsolatban. Tudja, felénk számos technika vívmánnyal lehet találkozni, így talán érthető is, hogy Ön az, akivel megpróbálok közös nevezőre jutni. Azt hallottam, az otthonának van egy speciális... öhm stílusa. A bábok használatára gondolok ez alatt. Megkérdezhetem, esetleg Ön is űzi azt a mesterséget? Szeretném megcsodálni azokat a szerkezeteket, ha esetleg ez lehetséges. Természetesen nem itt! - jegyzem meg azonnal.
Az hiányzik még, hogy egy bemutató miatt kicsináljanak... Jó hosszú életet terveztem magamnak, nem akarok itt elpatkolni!
- Esetleg tudna nekem ebben segíteni?
A kérdésemet követően széles mosoly kúszik az arcomra. Tényleg nagyon kíváncsi vagyok, hogy mire lehetnek képesek azok a bábok. Ráadásul, az otthonom technológiájának köszönhetően, ha a két nemzet összefog, akkor még az is megeshet hogy eléggé fel tudjuk nekik turbózni ezeket a fegyvereket.

A tárgyalás zajlik a maga módján. Vagyis hogy éppen állunk és falatozik a küldöttség. Jómagam persze kihagyom a dolgot, nehogy valami mérgezést elkapjak. Kezdetben nem igazán akarok beszélgetni, de végül megragadom az alkalmat, hogy más nemzet tagjával elegyedjek szóba. A sunagakurei küldött sajnos nem ért a bábozáshoz, de ha jól vettem ki a szavaiból, akkor a delegációjában van olyan, aki igen. Azonnal fürkészni kezdem a többieket, vajon ki lehet az, de azt hiszem ruha alapján nem tudnám megmondani. Így a kíváncsiságomat később kell majd kielégítenem. A konohai küldöttel nem igazán foglalkozom, de amikor csak úgy eltűnik a sérülése, az kissé felkelti a kíváncsiságomat. Majd a kakukk újra előjön az órából és folytatódnak a dolgok.
A Daimyo iszik egy kortyot, majd valami történik vele. Természetesen hamar kiderül a turpisság: saját magát is megmérgezte. Ez eléggé fura nekem, ráadásul kezd egyre jobban nem tetszeni ez a tárgyalás vagy mi. Először megmérgeznek minket, közben megvágják a konohait. A levélfalusi sérülése begyógyul, most pedig a nő megmérgezi saját magát. Hova kerültem?
Csendben hallgatom a nő beszédét és eléggé elgondolkodom rajta, hogy fel kellene állni és alaposan megleckéztetni. Ezzel csak annyi a baj, hogy valószínűleg nem hagynám el élve a termet. Még ha nincsenek is őrök, a többi delegáció megbosszulhatja a gyilkosságot. Főleg, ha mindenki egyetért a békével. Ráadásul ezzel az egész országomat hatalmas bajba sodornám. Még ha hagynák is, hogy lelépjek innen, valószínűleg hatalmas vérdíjat tűznének ki a fejemre és még Yukigakure is vadászna rám. Szóval nem csinálok semmi butaságot...
A Hold és az Eső küldötte mintha egész jól indítaná a dolgokat. Így hát nekem is elő kellene rukkolnom valami jóval... de mi lehetne az?
- Hát, én továbbra sem kérek semmit - mondom, miközben halkan megkordul a gyomrom. - Viszont én is csak azt tudom mondani, amit Ön, Daimyo asszony. A Hó Országa is szeretné megnövelni a befolyását a világban, de ezt nem úgy szeretné elérni, hogy háborús gépezeteket gyárt.

Nem szándékoztam senkivel sem barátkozni azonban legbelül úgy éreztem, hogy legalább a szövetségeseimet üdvözölnöm kell. Egyszer halottam egy pletykát, miszerint a szamurájok az ellenséget is üdvözlök még akkor is, ha végezni akarna velük. Fogalmam sincs, hogy én képes lennék-e ilyesmire bár szó, ami szó, még egyetlen ellenfelemet sem szidalmaztam. Ez a kis bemutatkozóm nem sikerült valami, jól ami nem csoda tekintve igen ritkán szoktam társalogni. Akkori véleményem szerint az emberek fölösleges locsogás helyett hasznosabban is eltölthetnék az idejüket, ami megadatott itt a földön. Hiába volt ez a véleményem idővel be kellett látnom, hogy azok vannak többségben, akik éppen az ellenkezőjét gondolják. A Konan nevezetűt is üdvözölni akartam azonban megelőzött az a sebhelyes arcú shinobi ezért úgy határoztam nem zavarom meg őket és visszaültem a helyemre. Egy kicsit sem lepet meg, hogy senki se jött oda hozzám, hogy személyesen üdvözöljön vagy, hogy kérdezzen tőlem valamit. Említették párszor, hogy olyan szigorúan tudok nézni, amitől szinte, megrémülnek az emberek és ezért nem mernek megszólítani. Ezzel vitában tudnék szállni ugyanis nem egyszer esett meg küldetés alatt, hogy előbb vett észre az ügyfél, mint én őt és így ő szólított meg engem. Örültem, hogy nem kell ostoba beszélgetésekbe bonyolódnom azonban a lelkem mélyén egy kicsikét fájt. Tényleg ennyire jelentéktelen vagyok, hogy még egy próbát sem tesznek? Ha jól tudom erre szokták azt mondani, hogy savanyú a szőlő bár ezt gond nélkül el tudtam viselni nem úgy, mint a másik problémát. Mivel egyből a tárgyalásra kellett sietnem és a szobában nem volt fürdőszoba ezért nem tudtam elvégezni egy bizonyos reggeli rutinfeladatot. Mindent elkövettem annak érdekében, hogy ezt senki ne vehesse észre. Keresztbe tettem a lábaimat közben pedig alig halhatóan dobolni köztem a mutató ujjammal az asztalon. Magától értetődik, hogy nem fogyasztottam semmiféle italt, sőt ha láttam, hogy valaki ivott igyekeztem diszkréten másfelé fordulni. Néhány percnyi rejtjelezés után sikerült lenyugtatnom a testemet ám tisztában voltam vele pár óra múlva komoly gondjaim lesznek. Szerencsére az éjjel mielőtt megérkeztem volna a palotába könnyítettem magamon így akkor a rám nehezedő nyomás minimális volt, legalábbis ezen a téren. Az jobban zavart, hogy egy ilyen horderejű küldetést bíztak rám, holott tudták, hogy a diplomácia nem éppen az én asztalom. Az is lehet, hogy ők erről nem tudtak, ami elég nagy gond, tekintve mindent tudniuk kellene a shinobikról máskülönben, hogy dönthetnék el ki milyen feladatra a legalkalmasabb. A Mizukage nagyszerű vezető volt így rá nem lehetett mondani, hogy meggondolatlan döntés hozott volna. Nem kételkedhettem sem benne, sem pedig magamban, csak néztem magam elé és figyeltem mi fog történni. Úgy tűnt hozzám hasonlóan mások is elkezdtek falatozni nekem viszont bőven elég volt az-az egy szendvics. Úgy sejtettem a palotához hasonlóan a szakácsok is elsőrangúak lehettek, a hozzávalók pedig méregdrágák. Ennek ellenére nem sikerült belopnia magát a szívembe ugyanis édesapám sokkal finomabbakat szokott főzni. A speciális receptjeit különleges alkalmakra tartogatta ám akkor úgy éreztem mintha a fellegekben jártam volna. A segítségével sikerült majdhogynem rekordidő alatt elsajátítanom a falon majd a vízen járást. Megmondta addig nem főzi meg a kedvencemet, amíg el nem sajátítom ezt a két módszert, mondanom sem kell mindent beleadtam, sőt még többet is. Itt is az volt a célom, hogy megtegyek minden tőlem telhetőt.


Ahogyan ott nézelődtem feltűnt nekem, hogy a konferenciavezető mozgása kissé furcsa mondhatnánk darabos mintha nem lett volna jól. Egy-két pillanatig tanakodtam vajon mi baja lehet, majd eszembe jutott mikor láttam ilyet utoljára. Néhány perccel azelőtt én is pont így mozogtam, mikor annak a méregnek elkezdett múlni a hatása. Semmi értelmét nem láttam annak, hogy a saját emberét is megbénítsa esetleg azért tehette, hogy mindenkinek még neki is megmutassa ki itt a főnök. Ezt kicsikét túlzásnak éreztem ezért gondolkodtam tovább hátha akad valami más magyarázat is. Meglehet, hogy pusztán véletlenül került az ő poharába is a méregből, ami elég valószínűtlen. Azon a helyen minden óramű pontossággal működött, így annak az esélye, hogy baleset történt volna, elég csekélynek bizonyult. Sajnálatos módon magamtól nem sikerült megtalálnom ennek a rejtélynek a megoldását, de nem adtam fel a reményt, hogy egyszer kiderül az igazság. Az elmélkedésemet egy rendkívül látványos jelenség szakította félbe. Nem is olyan régen a mozdulatlan Konohai küldöttet megsebezte a Daimiyo egy kunaial. A seb hirtelen izzani kezdett, majd úgy eltűnt minden nyom nélkül. Mintha mindnyájan egy csodának vagy egy bűvészmutatványnak lettünk volna szemtanúi. Megpróbáltam irányítani az érzéseimet, ezért csak a szemeim árulkodtak valamelyest arról, hogy mennyire meg voltam lepődve. Sajnálatos módon nem ismertem ezt a témát annyira, mint ildomos lett volna,de be kell vallanom az én dolgom leginkább a sérülések megelőzése volt, nem pedig az eltűntetésük. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem lehet ki fogás, ugyanis egy képzett shinobinak mindenhez értenie kell. Nem láttam, hogy bármiféle gyógyszert vett volna be és tudtommal senki se használt orvosi ninjutsut. Ahogy telt az idő úgy lett az a találkozó egyre érdekesebb ugyanis egymás után bukkantak fel az újabbnál újabb rejtélyek. A kakukkos órát ismét elhagyta a madárka, aminek nem tulajdonítottam nagy figyelmet ám az utána következő zajnak annál inkább. Először egy igen halk puffanást halottam utána pedig erőltetett köhögést. A konferenciavezető egy levelet tartott a kezében, amit jó hangosan, hogy mindenki hallja elkezdett felolvasni. Elég gyorsan rájöttem, hogy ezek nem másé mind a Daimiyo gondolatait csak azt nem tudtam, hogy miért nem maga mondta el őket.


Először arról beszélt, hogy mi akarjuk-e a békét, ami egy igen érdekes kérdés. Én úgy láttam, hogy nem minden nemzet számára lenne előnyös a béke. Személy szerint ellenzem a háborút, azonban ez elég kétszínűen hangozhat tőlem tekintve, hogy mások megöléséből éltem. Mentségemre szóljon csakis olyanokkal végeztem, akik igazán megérdemelték például banditákkal. Utána megtudtuk, hogy saját magát is lebénította, ezzel akarta bebizonyítani számunkra együttérzését. Nem is olyan régen még mi voltunk kiszolgáltatva rá pár percre pedig ő. Egyrészről logikusnak tűnt a döntést másrészről viszont hatalmas ostobaságnak. Engedélyt adott nekünk, hogy az alatt a három perc alatt, amíg még hat a méreg azt tehetünk vele, amit csak akarunk sem ő sem pedig az örök nem fognak megállítani minket. Az előbbi a bénultság miatt az utóbbi, pedig azért mert túl messze voltak tőlünk. Egy pillanat erejéig elgondolkodtam, hogy tényleg meg tudnám ölni most, hogy mozdulatlan ám azon nyomban elvetettem az ötletet és erre három okom volt. Az első, miszerint nem valami tisztességes úgy végezni az ellenféllel, mikor nem tud védekezni bár a shinobik nem éppen a tisztesség minta példányai. Olykor mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy életben tudjunk maradni, legyen az mások felhasználása vagy csalás. A második és harmadik majdhogynem ugyan az volt. Nem azért küldtek oda, hogy gyilkoljak hanem, hogy részt vegyek a béketárgyalásokon és egy gyilkosság mindennek véget vetne. Ha abban a pillanatban nem is kifele menet biztosan megtámadtak volna bennünket és nem tudhattam mekkora az esélyünk a túlélésre. Sem a palotában szolgálok erejét nem ismertem sem pedig a többi küldöttét, ahogyan azt sem tudhattam, hogy megbízhatok-e bennük. Végül pedig, de nem utolsó sorban nem szívesen öltem meg másokat, csak ha nagyon muszáj volt. Fogalmam sincs mit tettem volna, ha valakit rátámadt volna arra a nőre, ám abban reménykedtem, hogy nem is kell megtudnom.  Ezt követően még néhány elképesztő dologra került fény, mégpedig a méregnek volt egy mellékhatása. Minden sérülésünk szinte pillanatok alatt begyógyult minden maradandó nyom nélkül. Ennek köszönthetően mindannyian, akik ittunk abból az italból szinte elpusztíthatatlanok lettünk legalábbis én így értelmeztem. Ez valóban bámulatos dolog volt azonban ezt hallgatva valami sokkal fontosabb dologra jöttem rá. A daimiyot nem láttam írni sem pedig a konferencia vezetőt és levelet sem hozott senki. Mégis a szöveg írója honnan tudhatott olyan dolgokról, amik néhány perce történtek, mint például Konohai shinobi sérüléséről. Mintha csak előre tudták volna mi fog történni, ami nagyon megrémisztett engem. Az is lehet, hogy egy rendkívül okos ember az egészet kikalkulálta, de akkor egy zseninek kellett, hogy legyen ráadásul mindent tudnia kellett rólunk. A másik eshetőség, hogy egy jutsu vagy egy rendkívül ritka képesség segítségével belenéztek a jövőbe. Mindegyik eshetőségtől kivert a veríték és lehet, hogy éppen ez volt a céljuk. Nagy erőfeszítésbe került a számomra, hogy a beszélgetésre tudjak fókuszálni. Nem értettem miért nem egy tapasztaltabb embert küldtek a feladatra és miért nekem kell ott kínlódnom.


/Elnézést kérek a rövidsége miatt. Ha bármi komolyabb baj lenne vele, kérlek szóljatok./