Határszigetek

Uchiha Madara Kedd Feb. 21 2017, 13:12

A szigetcsoportot körülölelő néhány, nagyobb tagja, melyeken civil és shinobiegységek testőrködnek, óvva a kereskedelmi utakat és a szigetvárost. Elhelyezkedésüket úgy válogatták meg, hogy a testőri sziget tagok tökéletes védelem alá helyezhesse a várost. Magasabb őrtornyokat húztak a szigetekre, melyek tetején világítótornyokat építettek ki. A szigetvárosba való bejutásra csak a négy védelmi sziget engedélyével lehetséges.

Uchiha Madara Kedd Feb. 21 2017, 13:12

- Éééééééééééébresztőőőő! - rúgja be az ajtót a frissességtől fröcsögő hangú Keiko. Kezeit derekára támasztva áll meg az ajtóban, s ad két percet az elkészülésre. Aki nem lesz kész időben, lehet, hogy fürdéssel fogja kezdeni a napot. A két társad szinte azonnal pattan ki az ágyból, s elvonulva a kabin két sarkában felállított függöny mögé, hogy felöltözhessen.
Mikor a csapat elkészült, a kunoichi a fedélzetre vezényli a három gennint, majd némi tornagyakorlatot és nyújtó testmozgásba kezd. Javasolt az utánzása. Mikor kellően kimozgatta mindenki a kipihent végtagjait, s testüket felkészítették az edzésre, Keiko maga után intette a három gennint, egyenesen a nyílt tengerre. Megállva a tetején, kezeit még mindig csípőjén tartva, mélyet szívott a levegőbe.
- Áh, a friss reggeli tengervíz illata. Mindig képes lelket önteni a testembe. Ragyogó az idő, a tenger pedig teljesen nyugodalmas, tökéletes az edzésre. A reggeli edzés némi futásból fog állni, mondjuk öt körrel oda és vissza. - folytatja a nő, majd hirtelen eltűnik a vízben, s néhány másodperccel később felbukkan, a hajótól körülbelül száz méteres távolságba. Ugyan már nem látjátok, hogy integet, de azt sejthetitek, hogy ő a gyorsban kialakított futópálya másik véglete. A chakratokra nagyon ügyelnetek kell, hogy ne süllyedjetek el, azonban ez a fajta edzés nem csak a testetek edzheti, hanem a chakrakontrollt is egyben. Kérdés, képes az ifjú kunoichi megfelelni az edzéseknek?
A tízszer száz méteres, tengervízen való futást követően a csapat fáradtan tér vissza a fedélzetre, s a kantinban sorba állva, éhes és elfáradt testük talán jobban kívánja azt az újabb megmagyarázhatatlan ételnek csúfolt valamit, amit a hosszas sorok kiállása végett kaptok. Ugyan ehető, s ízeiben néhol még tartalmaz is felismerhető fajtákat, s kellő jóllakottsággal dőlhet hátra az, aki képes volt lenyelni a gusztustalannak kinéző adagot a tányérjából.
A reggeli, s némi pihenővel kiegészített Keiko ismét a nyílt tengerre hívatja a csapatot.
- A víz a kirigakurei legnagyobb fegyvereinek egyike. Amíg oda nem érünk a városba, addig szeretnék egy újabb képességet átadni nektek. A technika sokkal inkább kiegészítő, mintsem egy önmagában is helytálló képesség, megfelelő használat esetén azonban képes óriási előnyökhöz juttatni minket.
Keiko egy szempillantás alatt a mélybe merült ismét, s szinte három másodperccel később Yukionna válla fölött hajolt be, éles mosollyal egy - Sziaaa Yukit - mormolva.
- A Mizugakure no jutsu segítségével képesek lehetünk elrejtőzni és mozogni a vízben. Akár egy tócsában is elmerülhetünk, s ezzel elfedhetjük kilétünket az ellenségeink elől. Kezdő gyakorlásnak azonban a nyílt tenger tökéletes terep lesz. A feladat nem más, minthogy a chakradat a testeden kívülre juttatva, bevonod magad egyfajta burokkal. A chakrad a testeden kívülre is kiterjeszted, méghozzá a vízbe, s a két chakra közös mozgatásával lényegében képes vagy szárazon megúszni egy merülést. Megfelelő chakrakontroll esetén képes vagy a kiterjesztett chakra területén mozogni és érzékelni is a tartományban lévő cselekvéseket. Menekülésre és kémkedésre tökéletes technika.

A kezdeti sikertelenségek, s technikai háttér megfejtésének gondolatmeneteiről szeretném kérni a következő kört.

**Hirota Yukionna** Pént. Feb. 24 2017, 22:17

„Ébresztő!”... Ó, hogy a jó büdös francokat! Nem vagyok én egy vekker, hogy hajnalban már boldogan csörömpöljek, és élettel telve induljak neki a napnak... Az pedig, hogy valaki, már ilyenkor olyan legyen, mint egy feltöltött energiazsák... egyszerűen, nem normális! ... Nekem pedig most tényleg örülnöm kéne, hogy egy hét után végre normálisan aludhattam? Mert ez minden volt, csak nem normális alvás. Sőt, ezt még alvásnak sem nevezném... inkább csak „pihengetés”.
Körülbelül, jó ha két percet adtak arra, hogy magamhoz térjek... ami hát... nem elég. Általában reggelente, egy jó fél órát kóválygok, s próbálom eldönteni, hogy mi értelme is volt annak, hogy én felkeltem. Na, de sajna ezt most nem tehettem meg, mivel a határidő húzós volt. Hihetetlen sebességgel összefogtam a hajamat, és rettentő szenvedő arcot vágva, felálltam.
A két társam szinte azonnal felpattant... cöhh... munkamániás energiagombócok. Kiropogtattam a hátamat, majd látványos szenvedések közepette, elindultam az ajtó felé.
Lassan mindenki felért a fedélzetre. a nő megállt velünk szemben, majd elkezdett forgolódni, s hajolgatni. Talán keresett valamit... vagy mutogatni próbál.... vagy..? Nem igazán sikerült felfognom, hogy az előttem álldogáló ember, mi célból hajtogatta végtagjait. Egy ideig csak néztem, figyeltem, hogy ad-e bármiféle instrukciót. Mikor ezt már kissé meguntam, oldalra pillantottam a másik két geninre. Furcsa módon, ők is ugyanazt csinálták mint a nő. Oo... hogy... utánozni kéne? Ez.. egész logikus. Miután végre valahára, rájöttem, hogy mit kéne csinálnom, én is utánozni kezdtem a vezető mozdulatait.
Mikor már az utolsó elkényelmesedett izmomat is maga ellen haragította a korai pattogással, a nő megindult a nyílt tengerre. Nem sokkal ezután, minket is maga után intett. Leugrottam a vízre, s megálltam annak felszínén. Ez a helyzet, eszembe jutatta a megannyi elázásomat... szörnyű emlékek. Míg én azzal voltam elfoglalva, hogy elűzzem a rémes jövőképeket, melyekben újra a vízbe hullok, a nő kezeit a csípőjére tette, majd beszélni kezdett. A mondandója nagy részére nem figyeltem, de valami mégis megütötte a fülem... „Öt kör”... Korán reggel? Hova gondol engem ez a nő? Futóversenyre? Jó.. jó... felfogtam én, hogy shinobi vagyok... de naaa... attól még nem utálhatok futni, és szerethetek aludni?
A chunin hirtelen eltűnt a víz felszínéről, majd megjelent a hajótól, körülbelül száz méterre. Ahogy felé néztem, mintha a távolban álló homályos paca integetett volna. Bár ezt nem tudhattuk biztosan. De az mégis elég logikus, hogy ezzel azt akarta jelezni, hogy ő a futópálya másik vége... szuper... sőt... egyszerűen fenomenális.
Rettentő nagy kedvvel indultam neki a futásnak. Lábaimat egymás elé rakva, ügyeltem arra, hogy bele ne essek a vízbe. Ha belepottyannék, vizes lennék... és az még irritálóbb dolog, mint a reggeli futás.
Az első kör egészen simán ment. Kényelmes tempóban rohangáltam a nyílt tengeren. Bár a legtöbb erőt mégse a szaladásba, sokkal inkább a vízen való megmaradásba fektettem. Bár elsőre úgy tűnt, nem fogok beleesni... de azért nem árt odafigyelni. A második kör is eltelt. A harmadik viszont, már nem ment olyan simán. Meginogtam, így egyik lábam áthatolt a víz felszínén, s bokáig beleértem a tengervízbe. Szerencsémre, még azelőtt korrigáltam magam, mielőtt az egész lényem elázott volna. Kihúztam lábam a vízből, és futottam tovább. A többi kör is egészen jól ment, bár a vége felé már rettenetesen ráuntam.
Az utolsó kört, élőholthoz hasonló mozgással csináltam végig. Kissé kifullasztott. mikor azzal is végeztem, fáradtan tértem vissza, a csapattársaimmal együtt.
Mind elfáradtunk az étkező kantinba, s sorba álltunk a reggeliért. ami ez után az edzés után, már nem is tűnt annyira ehetetlennek. Hosszas sorbaállás után, mind megkaptuk a nekünk járó ételmennyiséget, s leültünk. Mint a vacsorát, ezt is szépen elnyamnyogtam. Egészen ehető, ez a hajókonyha. Bár azt nem mondanám, hogy életem végéig ellennék a monoton íz világával. Az egész adagot, még én sem bírtam megenni, mégis kellemes jóllakottság érzés fogott el. Éreztem, ahogy a testembe visszatér az élet.
Mikor mindenki végzett, és az étel is némiképp leülepedett, a nő megint a tengerre vezényelte a csapatot. Megállt a víz felszínén, és belekezdett mondandójába. Lényegében egy újabb technikával fog gazdagodni a raktárunk. Ezen a héten, ez a harmadik amit tanulok... igazán szorgalmas voltam... ez nem vall rám...
A nő hirtelen eltűnt a vízben, majd pár másodperc alatt, a vállamnál volt, majd belemormogott a fülembe. Mondanom se kell, nem kicsit rémültem halálra. Egy pillanatra megállt bennem az ütő.
Miután engem közelebb rémített a halálhoz, a chunin újra magyarázni kezdett.
Na akkor lássunk is hozzá... chakrát a testemen kívülre juttatva, bevonni magamat egyfajta burokkal... majd a chakrámat a vízbe is kiterjesztem... s a két közös chakra mozgatásával sikerülhet a technika.
- Koncentrál... chakra kiterjesztése... burok... koncentráció... – motyogtam, alig hallhatóan.
A koncentrációval nem értem el túl sok minden, csak azt, hogy kis híján beleestem a vízbe. Mikor újra stabilan álltam, folytattam a motyogást.
- Koncentrál... chakra kiterjesztése... burok... koncentráció...
Másodjára is megismételtem az előző procedúrát. Harmadik próbálkozásomkor, már nem inogtam meg a víz felszínén, viszont nem is történt semmi más. Következőre se... és az utánra se. Hatodszorra, már sikerült kiterjesztenem a chakram... de a burok csak azért se akart összejönni. Ez további két próbálkozásra is így ment. Egyszerűen nem akart sikerülni. Pedig a nő elmondása szerint, nem tűnik valami nehéz technikának. Talán a koncentrációmmal van baj? Vagy túlkomplikálom az egészet? Talán... ha nem teljesen a kiterjesztésre koncentrálok... hanem sokkal inkább a burokra... akkor sikerülhet? Vagy... ááá... nem értem... ennél kicsit pontosabb útmutatót nem tudott volna adni?
- Koncentráció... kiterjesztés... burok... burok.. burok... koncentráció-kiterjeszt-burok... – mondtam magamban.
A tizenegyedik próbálkozásra, már kezdett sikerülni a burok... de még mindig nem volt az igazi.
- Akkor most a víz... kiterjesztem a vízbe a chakrám- motyogtam
A következőkben ezzel próbálkoztam. Első néhány próbálkozásra itt is meginogtam, s majdnem a vízbe estem. Ötödik próbálkozásra nem történt semmi.... hatodikra sem. Ez így ment egy ideig, egészen addig, amíg ráuntam. Mivel már összesen a huszonhatodik próbálkozáson voltam túl. Felváltva próbálgattam a burkot, és a vizet. Egyik se ment még tökéletesen, de a semminél csak jobb volt.
- Most egyszerre... burok... víz... koncentráció – suttogtam.
Koncentráltam, s az eddigi tapasztalataim segítségével próbáltam leküzdeni az akadályt. sajna nem jártam túl sok sikerrel. Kibillentem az egyensúlyomból, s kis híján beleestem a tengerbe. Csak az egyik lábam ért bele a vízbe... bár az se volt kellemes érzés.
- Még egyszer... burok.. víz... koncentráció... – mondtam magamban
Másodszorra is kissé megbillentem, de ezt már könnyen korrigálni bírtam. Harmadszorra, szerencsémre már nem inogtam meg. Negyedszerre nem történt nagyon semmi. Ötödik próbálkozásra a burok már egész elviselhető volt... de a vízbe való kiterjesztés nem ment. Hatodszorra ez pont fordítva volt. Hetedszerre mind a kettő rémes volt. Nyolcadszorra pedig végre egész elviselhetőre sikeredett....
- Na, még egyszer... burok... koncentrálj... víz... – susmogtam.

Uchiha Madara Szomb. Márc. 04 2017, 14:35

Keiko mosolyogva nézte tanítványait, miként próbálják elsajátítani az új képességet. Szája mosolyra kerekedett, feldagadó vizes arcát pedig a Nap fénye sütötte meg. A reggeli edzést mindig is fontosnak tartotta, ha hosszabb bevetésre küldték őt. Számára a nap legfontosabb része a reggeli edzés, ugyanis az ember szelleme ekkor a legtisztább. Korgó hasa azonban figyelmeztette őt a második legfontosabb eseményre is, a megfelelő táplálékmennyiség bevitelére.
Miután sikeresen elúsztatok kérésére a hajóig, egyesével megvizsgálta, mennyire lett vizes testetek az utolsó próba során, majd végül elégedetten egy-egy pacsit adva, megindította a shinobikat a kantin felé. AZ étkezőbe érve újabb sor várt rátok, a matrózok tömegei lepték el az egyetlen kiadópultot, s tálcájukkal a kezükben éhesen várakoztak. A reggelire szánt hús és rizs kombinációjára újabb zöld trutymó került. Társad ismét megkérdőjelezte a számára felismerhetetlennek vélt, félig ragacsos nyálkát.
- Hínárkrém! - érkezett a mogorva válasz a pultban álló testes nőszemélytől.
Szabad asztalt ismét Keiko-sama egyre nagyobb félelmi aurája biztosított, a matrózok már a távolból kiszúrva a nő tekintetét, döntöttek úgy, hogy átadják helyüket. Ugyanazok a matrózok voltak, akik a vacsora során felkeltek. Talán örök helyetek lesz, míg vissza nem értek a városig? Nem egy rossz opció.
Az étkezés során beálló alapzajnak mondható csevejhalmazok kissé megszokottá válhatott a tegnapi nap óta. Míg kunoichi társad ismét eltolta maga elől az ételt, addig Mao némiképp felbátorodva kezdett neki az elfogyasztásnak. Az íze nem változott semmit, a hínár elnyomta a hús, melyről kiderült, hogy hal, ízét, így ugyanolyan volt, mint a vacsora, nem szép de ehető.
- Egyetek, mert ebédelni a nemesnél fogunk. - szólt mesteretek majd pálcáinak segítségével gyorsan kezdte belapátolni a rizst.
Keiko a reggeli után pihenőt rendel el, melyet eltölthettek a kabinban, vagy a fedélzeten. Dél tájékán már javában kirajzolódott a szigetcsoport sziluettje, s onnantól számolva egy órára már partot is értetek a fősziget kikötőjén épített három nagy dokk egyikébe. Számos más, kisebb hajó foglalt helyet ekkor. A pallókról lepakoló munkások körül civil erők járőröztek, naginatakkal és katanakkal felfegyverkezve, egyéni, általad talán csak a város szívében lévő Rendfenntartó egységeken látható mellényeket viseltek. Néhány kirigakurei fejpántos chunnin is a környéken volt. A szigetcsoportot valóban kész hegylánc ölelte körül, a külső gyűrű biztosította, hogy a várost csak négy helytől lehessen megközelíteni. A két hatalmas őrtoronyként funkcionáló világítótorony őrsége felétek fordult, majd engedélyt adva hajótoknak, elértétek a kikötőt és a pallón lesétálva végre ismét szárazföldet érezhettetek talpatok alatt.
Négy testőr és két shinobi kíséretében sétált elétek egy görnyedtebb hátú, vékony alkatú, hosszú bajszos férfi, magas sisakot viselve fejét. Teste bársonykönnyű lepelbe volt burkolva, eleganciája és a különböző díszek minden bizonnyal utalhattak az előkelőségre.
- Áh, üdvözletem, Keiko-sama. Már vártuk önöket - édesgető hangja mély volt, de oly mértékűen nyájas hogy az már büntetendő. Mesteretek elmosolyodott, majd fejet hajtott a férfi előtt. - A nevem Ryoka, én fogom kísérni önöket mesteremhez, Atoshi-senpai felé. Kérem, kövessenek. - a férfi ezután egy díszesebb kocsi felé indult. Beszállva a két lóhoz kötött aranyszekérbe, becsukta maga mögött az ajtót, majd az ablakon kihajolva nézett kérdően arra, aki csatlakozni szeretett volna hozzá. Hinami kezeit összekulcsolva pufogott, ám végül beletörődve sorsába megindult az átlagosnál talán egy fokkal lassabb, sétatempóban.

A következő négy órában a főúton haladva hagytatok magatok mögött számos birtokot, melyekre hatalmas házak és műhelyek voltak felhúzva. Volt, kinek veteményeskertje egy kisebb falut elláthatott volna élelemmel egy hónapig, volt, akinek állatfarmja adhatott volna ruhát és húst a városi szegénynegyednek. A megszámlálhatatlan csatorna és kisebb folyókkal darabjaira tört szigeten futó út hosszas volt és lassú. Ryoka minden egyes birtokról tudott mesélni, ha kértétek. Nyájassága ugyan megmaradt, de egy igazi segítőkész és igen sokat tudó és ismerő férfival volt dolgotok.
A következő kört odáig kérném, hogy Ryoka bejelenti, még egy birtok és megérkeztek. Az addig elhagyott térségek leírását és tevékenységi leosztását rád bízom, hosszas leírásokkal sohasem volt baj. A páncélkovácsoktól kezdve a kardművészeken át a festők és ruhakészítőkig a világ összes mesterségére találhatsz itt egy-egy nemest és mestert, akinek a birtokát elhagyhatjátok.

Edit: A csúszásért 4 chakrat írok jóvá neked

**Hirota Yukionna** Hétf. Márc. 06 2017, 18:02

Miután mind parancsra elúsztunk a nőig, ő elmosolyodott, majd egy-egy pacsi kíséretében visszaengedett minket a hajó fedélzetére.
Az étkezőbe érve, újabb sorral kerültünk szembe. Matrózok hemzsegtek az egyetlen kiadópult előtt. Lassan elfogyatkoztak előlünk az ész nélkül, éhesen rohangáló emberek, s mi is sorra kerültünk. Az alap étel (rizs és hús), nem nézett ki ehetetlenül. De mikor a boszorkányszerű konyhás nő ráöntötte a trutymót, az egész egy elég gusztustalan beütést kapott.
A társam újabban fintorogva tekintett az ételre, amit az ételkiadós-emberke észre is vett, majd mogorván odaböffentett valami válasznak titulált izét...
Az is biztos volt, hogy ez a zöld, nyálkás hányingerkeltő förmedvény, inkább hasonlított egy tengeri szörny beleiből nyert szaftra, mint hínárra.
A szabad asztalt ismét a chunin foglalta le. Nem kellett sok mindent tenni, elég volt csak arra felé néznie, s az emberekben meghűlt a vér. Ugyanazok a matrózok adták át most is a helyüket, mint vacsoránál. Tálcáinkkal együtt mind odafáradtunk az asztalhoz, majd leültünk. A lány megint csak finnyásan tologatta az ételt. Este se evett semmit... csodálom, hogy még nem halt éhen. A fiú némiképp bátrabban fogott neki az ételnek, bár még mindig húzta a száját. Ezek ez palotában élnek, ahol mindennap friss gyémántkrumplipüré, egyszarvú hús és egy pohár tejútból facsart kakaó várja őket?
Az étel íze most sem volt valami különleges. Lehet, hogy csak újraturmixolták a vacsorából maradtakat. a rizsre nem folyt rá annyira a zöld hányás, így az még egészen ehető volt. Gyorsan belapátoltam a reggeli ehető részeit, az ehetetleneket pedig befogott orral nyomtam le a torkomon. Egy szeretett érzés fogott el, mégpedig a jóllakottság.
A nő megszólalt, s egy egész érdekes dolgot mondott. Amiből így kiderült, hogy ebédidőre már a nemesnél leszünk, és lehet, hogy akkor valami ehetőbbet kapunk. Ezt mind a kettőt jó hírnek véltem. Alig várom, hogy eltűnjünk a hajóról... nem volt vele semmi bajom... csak hát a szárazföld mégis jobb... az nem mozog.. és nincs tele emberekkel... vagyis pont tele van velük... de azok elől elbírok menekülni, hogy ne legyenek a negyven méteres körzetemben.
A nő a kellemes reggeli után pihenőt rendelt el. Kivittem a tálcát, majd felbaktattam a fedélzetre. A szél kellemesen fújt. A nap melegen sütötte meg az arcom. Kisétáltam a hajó oldalához, lábujjhegyre álltam, kezeimet pedig a hajó falára helyeztem. Így álltam ott s néztem a tajtékzó hullámokat, amint azok egymást üldözik, egészen a partig. A sárgásan ragyogó nap sugarai megcsillantak a tenger sós vizén. Olyan volt akár egy rozoga tükörhíd. Csodálatos látvány volt. Nyugtató érzés ezt nézni... a víznek s a benne élőknek nincs semmi gondja... semmi feladata... s amikor az ember ránéz... ő is azt érzi, hogy legalább egy kis időre megszabadult a fájdalmas hétköznapoktól.
Az idő dél körül járt már, mikor a szigetcsoport sziluettje lassan kirajzolódni látszott. Először csak a sötét körvonalak látszódtak ki a messzeségből, majd az egész helység. Egy óra alatt, egyre közelebb értünk a szigetcsoporthoz, míg végül kikötöttünk a fősziget kikötőjének egyik dokkjában. A munkások körül, civilek rohangáltak felfegyverkezve. Elég nyugtalanító látványt nyújtott a sok fegyveres ember. Lehet, hogy csak biztonsági okokból mászkáltak így... de egy külső szemlélőnek ez úgy tűnhet, mintha gyakoriak lennének a támadások... bár... ha jobban végiggondolom... az se nagyon érdekelne, ha a sok támadás miatt vannak felfegyverkezve... Néhány Kirigakurei fejpántos, chunin mellényes ember is a környéken volt. A várost csak négy helyről lehetett megközelíteni a hegylánc miatt.
Mikor egy kisebb várakozás után kikötöttünk, a hajóról egy pallót engedtek le, amin mindannyian kellemesen lesétáltunk. A palló végéről leugrottam, s lábammal végül a szárazföldre érkeztem. Jó érzés, hogy végre nem mozog alattam a talaj.
Egy testőreitől nem is látszó ember sétált felénk. Törpelétemnek hála, tökéletesen beláttam az emberek között, így megleshettem az ott lévő embert. Egy bajszos, görnyed csontváz volt ott, aki egy irányjelző bójára hasonlító kalapot viselt. Furcsa alkatát úrias ruhákkal próbálta leplezni. Egyszer csak kitűnt a testőrei közül, majd a mesterünk felé fordult, s édesgető hangon szólt hozzá... ami inkább olyannyira irritálóan nyájas volt, hogy szinte láttam, ahogy a levegőből folyik a nyál. A chunin elmosolyodott a nyáladzó oxigénhalmaz alatt, majd meghajolt. A bajszos folytatta a mondandóját, majd megindult egy díszesebb kocsi felé. Beszállt az aranyszekérbe, majd egy nagy puffanással becsapta mindenki más orra előtt az ajtaját. Majd az ablakon kihajolva, olyan arckifejezést vett fel, mely láttára kedvem lett volna kihúzna az ablakon, majd összetaposva azt a nyáladzó arcát, a tengerbe dobni... ne, de félretéve sajátok szemétkedéseim, mind megálltunk a szekér mellett. A lány csapattársam nem kicsit kezdett pufogni összekulcsolt kézzel, amiért sétálnunk kellett. Majd mikor mindenki megbékélt a sorsával, megindultunk a csigánál is lassabb sétatempóban.
Szépen baktattunk a két lóval húzott kocsi mellett. Ahogy haladtunk, több különböző telket hagytunk el.
Az egyik telek két részre volt osztva. Az egyik oldalon egy hatalmas, hófehér falú, vörös cserepes ház volt. ajtaja, s ablakai faragott fenyőből voltak. A vakolat néhol repedezett s kopott volt, több helyen még a borostyán is felkúszott, egészen az ablakpárkányig. A függöny néhol becsípődött az üvegablakok két szárnya közé, s így a szél cibálta, dobálta a ház falának, a porszínű anyagdarabot. A telek másik oldala egy veteményes volt. Búza, kukorica.. és még sok különböző növény, egyenes vonalban elhelyezve egymás mellett. A zöld s az aranysárga színek gyönyörűen kiegészítették egymást, így egy kis színt véve a térségbe.
Egy másik földhöz értünk. A térség közepén egy hatalmas vörös pajta állt. Fából volt felépítve. Látszott már rajta az idő vas foga. A festék több helyen kopott volt. A tető alatt fecskék fészkeltek a porhálók között. A padláson biztos sok nehéz dolgot tároltak, mivel a tetőszint kicsit be volt esve. Az ablak ki volt törve. A rozoga pajta mellett egy gyönyörű ház állt. Két emelet magas, napságra falakkal. Az ablakok szinte átlátszóra mosva. Az ajtó fából volt, s motívumok voltak belefaragva. A bejárat mellett egy tábla állt valami felirattal. A nyitott ablakokon kiszöktek a narancssárga függönyök. A ház előtt virágok voltak, vagy száz különböző színben. A pajta mellett egy kerítéssel elkerített rész volt. Azon belül pedig állatok voltak. Fehér s fekete bárányok, lovak, disznók, kecskék és tehenek. Voltak öregebb s voltak igazán fiatal állatok. Pár kiscsikó is szaladgált a zöld füvön. Vékony lábaik alig tartották meg őket, így sokszor orra is buktak.
A következő telekhez érve, kérésünkre a nyálember mesélni kezdett.
Egy páncélkovács mellett haladtunk el. Egy nagy épület volt, két ajtóval s sok ablakkal. Az ablakok belülről voltak szürkék a füsttől s a koromtól. A kéményeken fekete felhők másztak ki. Az ajtók előtt gyönyörű logók lógtak, rajtuk egy páncéllal s egy kalapáccsal. A ház előtt állványokon álltak az elkészült munkák. A nap csak úgy csillogott a fényes páncélokon. A férfi szavaiból megtudhattuk, hogy ez a műhely régóta üzemel, s több szamuráj mellvértjét is ők csinálták.
Az azutáni telek egy festőé volt. Maga a ház apró volt, s márványszínű. Teteje lapos volt, s rajta pár szék volt elhelyezve. A házat körülvette a zöld fű, s az ezernyi virág. A telek szélén egy tölgyfa magaslott, s próbálta elérni az eget. Legkisebb ágáról egy hinta lógott le. Látszott, hogy néha gyermekek is játszottak itt, mivel a fa lombjában nem egy labda volt. A ház mellett egy apróbb fából készült kutyaól volt, előtte pedig egy fekete-fehér foltos hosszú-szőrű kutya feküdt. Mikor elmentünk előtte fáradtan felkapta a fejét, s szemével követett minket. A zöld füvön elszórva mindenfelé festőállványok rajtuk száradó képekkel... bevallom őszintén... nekem nem igazán tetszett ez a „Művészet”.
A továbbiakban egy ruhatervezőt is láttunk. Próbababák, rajtuk gyönyörűbbnél rondább ruhák. A telek szélén egy kétemeletes ház magaslott. Az első emelet kosz-szürke, a második emelet fehér volt. Az ablakok fényesek voltak, a párkányok pedig barnák. A cserép barna volt, s a tetejéről egy kémény magasodott. Fa rudakat összekötő szárítózsinegeken, ruhák, s anyagok száradtak. Sokfelé elszórt papírok, azokon pedig tervek. Az egész telket körbezsongta az az őrült légkör... bár lehet, hogy csak az egyik karóhoz kikötött csirke volt az amitől az egész olyan furcsának látszott...
Az eltelő négy órában, elmentünk még egy csodás illatokkal körbezsongott étterem, egy kardkészítő műhely, egy cipész, egy üveges és még sok minden másfajta hely mellett.
Egy újabb birtokhoz értünk, mikor is a nyálas ember kihajolt az ablakon, s bejelentette, hogy még egy birtok s végre levághatjuk a fáradt lábainkat... vagyis elérjük a célt. De ugyebár négy órán keresztül sétálni... mindenkinek elege lesz belőle, s megfájdul a lába... én legalábbis nagyon vártam, hogy végre elhagyjuk azt az egy telket...

Uchiha Madara Kedd Márc. 14 2017, 15:21

Hihetetlen látvány volt a szigetváros. A megannyi részre osztott szigeten számos gyönyörű fahíd, magasra nőtt, gondozott fák és csodás növénykertek sorakoztak. A távolban a nemesek otthona és mesterségük foglalkoztatásának helyszínei még jobban feldobták a látványát az egész képnek. Épphogy a sziget harmadát sétáltátok be, mégis szinte a két kezeteken alig tudtátok összeszámolni, hány és hány mesterséget űző civil műhelyeket láttatok. Néhányuk megjelenése illusztráció lehet az arisztokrácia és a főnemesség szavánál. Egyiküknek földig érő, aranyszínű, talán aranyból is készített, selyemköpeny hevert a vállán. Egy férfi hátára hat aranyozott pengéjű kard volt erősítve, mely szinte állandóan csillogott a napfényben. Keiko az egyiküknél megállt egy másodpercre, majd elnevette magát.
- Hát itt van pénz lóvéra - szavai azért nem voltak oly hangosak, hogy a kocsiban ülő turul füléhez eljuthasson, leginkább magának és nektek szánta a kommentálását.
Végül, a végtelennek tűnő főúton megálltatok egy hatalmas bambuszfallal körbevett telek előtt. Kapuja hatalmas, hófehér fából kifaragott torii alkotta. Szárnyain aranyozott betűkkel jelezve a birtok tulajának családi címerét és nevét.

"Atoshi"

A név alatt egy nagyobb pajzsszerű szimbólum domborodott ki. A pajzs két szélén egy egy kéz határolta, tenyerükkel óvó jelentéssel körbeölelve azt. A kocsiból kitekintő futár a kapu elé sétált, ahol az őrség meghajtotta fejét és azonnal kaput nyitott. Látszólag nagyon szerették őt, épp ezért sütötték le szemüket, nem tekintve az ő tekintetébe. Féltek tőle. Miután a kocsi áthaladt a kapun, addigra a Keiko által bemutatott levelet a kapu főparancsnoka átolvasott, s ezzel továbbengedte a csapatot is. Nem mintha Ryoka megjelenése nem lett volna elegendő, puszta rutinmunka volt az egész.
A kapun átjutva egy hatalmas telekre értetek, mely körülbelül egy kilométeres, széles úttal folytatódott, s folyamatosan emelkedett, míg végül egy hatalmas kastélyban végződött. A szerpentin mentén bokrok és fák csodálatosan tökéletes egységben pompázott. Apró patak csorgott le a hegyből a telek végén található apró tóba.
A kocsi lassan elérte a kastélyt, s talán ti sem akarjátok, hogy Ryoka kioktassa a csapatot a pontos megjelenésről. Ugyan ruházatotok rendezetlensége és némiképp izzadó testetek nem igazán nézi jó szemmel.
- Atoshi-sama nem fogad olyanokat, akik úgy néznek ki, mintha az utcáról érkeztek. Inas! - kiáltja el magát. Egy görnyedtebb hátú férfi siet elő a nyíló bejáratból. Ruházata hófehér volt, fekete csokornyakkendővel. Kezén törülköző.
- Vigye őket az első emeleti fürdőbe. S adjon nekik valami...illedelmes ruházatot, amíg a birtokon tartózkodnak.
A férfi fejet hajtva intett felétek, majd nem futó, de gyors sétatempóban indult meg az épület belsejébe. A kastély kész labirintus volt. A falakon aranyozott fáklyák, lámpások és megszámlálhatatlan kép helyezkedett. Talán öt emelet magas lehetett. Csak a baloldali szárny akkora volt, mint az akadémia a kiképzőtereppel együttesen. S ekkor csak két vendégszobáról és egy fürdőről beszéltünk. A fürdők elszeparálva egymástól, bevetésre készen álltak. Mire befejezitek, ruhákat találtok, melyek sem kényelmesnek, sem pedig...ízlélesnek nem mondható egy shinobi számára. Számos csipkével tarkított arisztokratikus bohócruhát aggattatok magatokra. Az első találkozáskor mindenki hatalmasat nevetett a látványtól, majd gyorsan elszorították vidámságuk, mikor az inas megjelent, s a főterem felé vezetett titeket.
Ryoshitól megtudtátok, hogy Atoshi még egy fél órán át nem tud fogadni titeket, így addig szabad bejárást kaptok az alsó szinten, vagy netalán csak leülhettek az ezer és ezer párnával díszített fotelek és kanapék egyikén.
A postot odáig kérném, hogy Ryoshi megjelenik ismét a nemes fogadószobájának hatalmas ajtaja mögül, s egy tucatnyi férfi és nő jelenik meg, hatalmas tálcákat magukkal hozva. Illatuk alapján ínycsiklandó lakoma lesz a teremben. Előre mennek az inasok, ti pedig csak utána mehettek be.

**Hirota Yukionna** Szer. Márc. 15 2017, 13:58

A hosszadalmas s a szervezetemnek nem igen tetszetős túra után, megálltunk egy hatalmas telek előtt. Az óriási telek bambuszfallal volt körbevéve, ami az idő múlásnak hála, rettentő magas. A hófehér torii szárnyain feltűntették a család címerét és nevét.
A furcsa ember kipattant a kocsiból, majd elsétált a kapuhoz. Az őrség lehajtott fejjel nyitotta azt ki. Első ránézésre meg lehetett mondani, hogy az őrök nem igazán kedvelték a jelenlétét. Elkerülték tekintetét, és igyekeztek minél hamarabb beengedi a birtokra. A kocsi mögött nem sokkal, mi is bementünk a fehér kapun.
A telekre beérve, egy nagy útra értünk, mely folyamatosan emelkedett, végül egy kastélyszerűségben ért véget. Mindenfelé tökéletesen elrendezett bokrok és fák. A telek hátuljában egy apró patak csordogált le egy tóba. Az egész úgy nézett ki, mintha egy mesekönyvből ragadták volna ki. Az ember nem igazán hiszi, hogy létezik ilyen hely, amíg meg nem látja. Bár, az egész sziget látványa elég furcsa, és mesébe illő. Gyönyörű fahidak, magasra nőtt fák, bokrok és virágok. Meg persze a megannyi furcsa ember. Mindenfelé hemzsegtek a furcsaruhás nemesek.... érdekes hely ez a sziget...
A kocsi lassan elérte a kastélyt. A furcsa ember, aki idáig vezetett minket, elkiáltotta magát. Nem igazán értem, hogy mi a baj a ruhánkkal. Shinobik vagyunk... a ruhának az a lényege ,hogy kényelmesen mozogni lehessen benne, nem pedig az, hogy úgy nézzünk ki, mint a cirkusz főattrakciója.
A lassan kinyíló bejáratból, hirtelen egy pingvinegyenruhás, görnyedt hátú férfi sietett elő., kezén egy törülközővel.
A bajszos burkoltan lefikázta öltözetünket, s parancsot adott a pingvinnek. Az inas meghajította fejét, majd felénk intett, s gyors léptekkel indult meg az épületben.
Az már egyszer biztos, hogy nem laknék ilyen helyen. Az első mozdulattal eltévednék vagy levernék valamit. Az aranyozott fáklyákat a földre lökném, s amilyen szerencsétlen vagyok, felgyújtanám az egész kócerájt. A falon elhelyezkedő képektől pedig ráz a hideg. Némelyik ijesztő, vagy csak egyszerűen ronda. Sosem értékeltem a művészetet... de azért... naa.... én is tudom, hogy hol a határ a „szép” és a „vidd a közelemből” között. Elég furcsa félelmeim vannak.... koránkelés ...finnyás emberek... bohócok... és az emberek ábrázoló festmények. Meredten bámultam a földet,figyelve az inas lépteit, de még így is megbírtam állapítani, hogy ez a hely hatalmas. Egy kisebb falut be lehetne ide rendezni.
Elvezettek minket az elszeparált fürdőkhöz. Az inas megállt mikor odaértünk, én pedig amilyen szerencsés vagyok, kis híján neki is mentem.
Kötelesség tudóan gyorsan lezuhanyoztam, s mikor végeztem, fogasra felakasztva egy... ruhának titulált kényszerzubbonyt találtam. Remélem nem gondolták komolyan, hogy én abba a förmedvénybe beleszuszakolom magam. Nem vagyok én a póni hercegnő, hogy ilyen izékben flangáljak. A szoknyát... pedig... gyorsütemben felejtsék el.
Mivel sok választásom nem volt, nagy szenvedések közepette, magamra szenvedtem, a csipkékkel tarkított... szoknyás.... vackot. Már csak a hajamat kéne kiengedni és úgy néznék ki mint, egy időszámításunk előttről érkezett piperkőc, aki azért jött el hozzánk a jelenbe, hogy rózsaszín csillámvirágokkal borítsa be a világunkat.
Ilyenkor... elgondolkozok, hogy pontosan miért is mentem én shinobinak. Mehettem volna cukrásznak, vagy tapsolóembernek is... akkor nem kéne ilyen izéket hordanom... és aludhatnék... na, de ez van.... kell a pénz az albérlet kifizetésére...
Mikor mindenki felvette a ruháját, találkoztunk. Az egész csapat hangos nevetésben tört ki a látványtól. Megnyugodtam, hogy nem csak én nézek ki úgy, mint egy mutatványos. Az inas, megjelenésével gyorsan elfojtotta bennünk a jókedvet. Majd a főterem felé vezetett minket.
Mikor leértünk, a bajszostól megtudhattuk, hogy Atoshi, akire várunk, még egy fél órán át nem fogad minket. De legalább szabad bejárást kaptunk az alsó szinten. Bár én ebben a ruhában nem igazán akarok rohangálni, inkább csak túl szeretnék élni.
De azért attól bajom nem lesz, ha körbenézek. Lassan körbesétáltam a főtermet... vagyis megpróbáltam. Majd mikor végleg megállapítottam, hogy sose laknék egy ilyen helyen, visszasétáltam az egyik kanapéhoz. Leültem az ezernyi párna közé, és vártam... de sajna sokáig nem történt semmi. Hátradőltem, arcomat a plafon felé irányítottam, s néztem a magasan lévő plafont. Mikor ezt is meguntam, ráfeküdtem a háttámlára, így kiropogtatva hátamat. Fejemmel lefelé lógtam, kezeimet leengedve a föld felé... tisztára mint egy úri hölgy....
Nem telt el sok idő, mikor a bajszos megint csak megjelent. Gyorsan lejjebb csúsztam, kezemet a földre rakva, kissé meglöktem magam, majd guggolásba érkeztem, végül felálltam.
A bajszos mögött, egy tucatnyi férfi és nő jelent meg, hatalmas tálcákkal. Az illatok alapján, a tálcákon nem csak ehető, de finom ételek vannak. Az inasok előre mentek, mi pedig utánuk baktattunk.

Uchiha Madara Hétf. Márc. 20 2017, 14:11

Az inasok hosszú sora indult meg befele a hatalmas ajtón át egy még hatalmasabb terem felé. Talán a várakozóterem volt akkora mint a szemetek elé kerülő asztalt, némi írói túlzással. A becsődülő inasok egyesével helyezték le a kezükben tartott tálcákat, üvegeket és poharakat. Mikor pedig az tusoló is hátraarccal elhagyta a termet, miután elhelyezte a kezében lévő tálcát, a bajszos kísérőtök még egyszer megálljt parancsolt az ajtóban.
- Atoshi-sama szereti, ha nagyuramnak szólítják. Az asztal ezen lévő végében foglaljanak majd helyet, miután illedelmesen meghajoltak és Atoshi-sama hellyel kínálta önöket. - végül a férfi még egyszer keresztezte szemeivel Keiko tekintetét, majd elfordulva belépett, s meghajolt. Hosszúkás orra majdhogynem a földig lelógott, oly mértékben dőlt meg.
- Üdvözletem, Atoshi nagyuram. Kérem, hadd mutassam be Kirigakure no Sato küldöttjeit. Keiko senpai és küldöttsége készségesen várja minden parancsát - emeli fel jobb kezét, beinvitálva ezzel titeket egyesével. Az ajtón belépve szinte tapinthatóvá válik a nagy volumenű, néhol már perverziónak is felfogott nagyzási felfogás. Óriás cserepek sorakoztak a fal mellett, s szobrok. Ha jobban megvizsgálod, a falakat is óriási festmények terítik ki egészükben. Aranyozott székek, kényelmesnek tűnő, vastag, bíborvörös párnákkal. A tálcákon fácánok, s aranybarnára sült malacok voltak tálalva, s az ezüstkorsók és poharak mellett boros és szakéüvegek sorakoztak. A terem legvégén pedig egy férfi ült. Egy férfi, kinek nagyra nyúlt fejét hosszú, hófehér szakáll és haj koronázta. Ugyan az asztal és a teríték kitakarta a férfi nagy részét, így is le tudtátok szűrni, vendéglátótok meghaladja a százötven kilót. Talán a kétszázat is.
Határszigetek D8f3860a216815bcc4741f5d289deaa8

Határszigetek D8f3860a216815bcc4741f5d289deaa8

- Üdvözöljük, mélyen tisztelt Atoshi nagyúr. - hajolt meg Keiko, próbálva tartani a bajszos által adott instrukciókat. Ám ahelyett, hogy egy mogorva és mindenképp szigorú nemesről lett volna szó, egy igen cska kedves és szinte már jólesően nyugodalmas hang szólított meg titeket.
- Üdvözletem, Kirigakure küldöttei. Kéérem, foglaljanak helyet. Biztosan megéheztek a nagy út alatt, fogyasszanak csak, amennyit szeretnének.
A férfi hozzá is látott, s kezdésnek két madársültet is maga elé emelt, előétel gyanánt. Miközben a férfi a nagyobbnál nagyobb falatokat, néhol megállt, majd kedves hangján ismertette a feladatotokat.
- Levelet kaptam a várostól, miszerint szükségük van a segítségemre. Az ebéd után Ryoka majd megmutatja, miről is lenne szó. Egy kis csomag, a város számára, mely minél hamarabb eljut a Mizukage, Kirigakure no Sato vezetőjének a tulajdonába, annál jobb.
Az ebéd, mely Atoshi számára összesen hét madár és négy malacból állt, végeztével kaptatok egy kis időt, megvárni, amíg leülepszik gyomrotokban az étel, majd Ryoka vezénylésével a kastély alsóbb szintjeire mentetek. Ryoka megállt egy ajtó előtt, majd a nyakában lógó kulcscsomót elővéve, vékony és hosszú ujjaival egymás után pörgette a kulcsokat, keresve a megfelelőt.
- Áh, ez lesz az! - nem tévedett. A kulcs nemcsak belesiklott a zárba, de kattanó hanggal jelezte a nyitását. Az ajtó kinyílt, benn pedig egy emelvényen egy kisebb ládát láttatok. Ryoka közelebb lépett, majd magához véve a ládát, kisétált a teremből és bezárta az ajtót, végül visszasétált Atoshi samahoz.
- Ezt a ládát kell eljuttatnotok a városba, egészen a Mizukage kezébe. Családom hagyatéka van a ládában, így kérem, figyelmesen bánjanak vele.

A kikötőig való visszatérésig szeretném a postot, a visszaúton ti megint nem fértetek be a kocsiba, csupán Ryoka beszélt hozzátok többször, figyelmeztetve a feladat fontosságára.

**Hirota Yukionna** Szer. Márc. 22 2017, 18:38

Inasok meneteltek be a hatalmas terembe, majd jöttek ki. Befelé kellemes illatok szálltak le a kezükben tartott tálcákról, míg kifelé már üresen hozták azokat.
Mikor az utolsó pingvinegyenruhás szolgáló is kifáradt az illatozó teremből, orrunkat követve, elindultunk ebédelni. Ám nem jártunk túl sok sikerrel, mivel a bajszos újabb kiakasztó mozdulatot követett el. A megnyugvást jelentő étellel teli szoba ajtajában megállított minket, majd magyarázkodásba kezdett. Talán fél attól, hogy valami illetlent teszünk? Megnyugodhat... ebben a ruhában megmozdulni is alig tudok, nem ,hogy böfögni...
Furcsa vezetőnk megfordult, s még előttünk behatolt a terembe. Meghajolt, szinte olyan mélyen, hogy orrával felbírta volna szívni a porcicákat... végül is.. ez a mozdulata még tornagyakorlatnak is elmenne. Ezután jött a kedves köszöntés a nagyúrnak, végül pedig az illedelmes- szerű bemutatás.
Úgy hiszem.. mától ezt a nevet fogom használni... „küldöttség”... olyan szépen cseng.... Hirota Küldöttség. A bajszos mondandójába még sok ízben bele tudnék kötni.... például abba, hogy „készségesen”.. mert hát nekem semmi kedvem parancsokat hallgatni... na de ez van...
Majd mikor bajusz befejezte mondandóját, kezével hadonászni kezdett felénk. Nem igazán reagáltam le a jelzést. Mikor társaim megindultak, nekem is leesett, hogy igazából mit is kéne csinálni, és én is becsoszogtam mögöttük.
Az ajtón belépve csodálatos, ínycsiklandó illatok fogadtak. Az asztal hatalmas volt... talán nagyobb, mint otthon az én szobám... A díszes terítőn üvegek, poharak, asztaldíszek és rengetek kaja. Maga a terem nekem nem igazán jött be... nekem ez már egy kicsit sok... alapból antipatikus ez az egész épület... de ez a szoba különösen kiábrándító. Hatalmas cserepek és szobrok a fal mellet; aranyozott, vörös párnákkal ellátott székek. Az asztalon rengeteg finomnak tűnő hús, köret, borok és persze pár üveg szaké helyezkedett el. A falakra felakasztva, a szokásosnál is ijesztőbb, és nagyobb képek voltak felaggatva... legszívesebben kilyuggatnám a szemüket, azoknak a festékemberkéknek...
A terem legvégén, az asztalfőn egy férfi ült. Haja és szakálla fehér volt.. ami engem kissé a porcicákra emlékeztetett. De ami mégis a legszembetűnőbb volt a szöszfejű megbízónkon, az a súlya... lazán túlhaladta azt a súlyt, amit egy ember normálisnak mond... a vágóhídon lévő malacok karcsú kis szépségek hozzá képest...
Ahogy beléptünk, mesterünk meghajolt, s a bajszos utasításaihoz híven próbált köszönni. Porcica-megbízó, meglepetésemre, kifejezetten kedves és nyugodt hangon szólalt meg. Hellyel, majd étellel kínált minket.
Amint befejezte mondandóját, azonnal hozzá is látott az evéshez. Hatalmas falatokat, s hatalmas mennyiségeket evett. Ha sokáig néztem volna, biztos, hogy az étvágyam is úgy ellibbent volna, mint az ő karcsúsága.
Nem telt bele sok idő, mire megint szóra nyitotta, az amúgy étellel teli száját. Valami csomagról hablatyolt... de nem igazán figyeltem, mivel éppen lefoglalt, hogy válasszak a milliónyi étel közül. Gyorsan szedtem is magamnak egy kevés csirkét, meg valami krumpli köretet, és nekiálltam a finom ételnek. A hajó után ez az étel igazi felüdülésnek számított. Bár való igaz, hogy ebben a ruhában, ami úgy szorítja a hasamat, mint valami kötél, elég nehézkes normális adagot enni.
Miután mindenki végzett az ebéddel, kaptunk egy kis időt, hogy az evett mennyiség leülepedjen a hasunkban.
A pihenőidő leteltével, a bajszos a kastély alsóbb szintjére vezetett minket. Hirtelen megállt egy ajtó előtt, majd elővett egy kulcscsomót, és gyorsan pörgetni kezdte, a furcsábbnál furcsább kinézetű kulcsokat. Majd kijelentette, hogy megtalálta azt, amelyik az ajtót nyitja. Látszólag nem először jött ide, mivel elsőre megtalálta a megfelelő ajtónyitót. A bejárat, lassan, nyikorogva kinyílt. A szobában egy láda volt. A bajszos magához vette a ládikát, majd becsukta az ajtót, be is zárta, végül visszasétált porcica-megbízóhoz. A megbízó végül elmondta a feladat lényegét.
Ezek után, lassan kisétáltunk a palotából. Idegenvezetőnk megint beszállt a kocsiba, minket pedig szokásához híven kizárt. Így hát egy újabb fáradtságos gyalogút vette kezdetét. Megint elmentünk a festő, az ékszerész, a vadász, a ruhatervező és még sok nemes telke előtt. Néhányan most is kint álldogáltak. Szinte lehetetlen volt őket nem észrevenni. Szokatlan ruhákban flangáltak, és nézegették házukat. Útközben, nem egyszer hallgattuk meg a bajszostól, hogy mennyire, de mennyire fontos ez a feladat.
A lábkínzó túra után, végre visszatértünk a kikötőbe...

Uchiha Madara Pént. Márc. 24 2017, 12:47

Az órákon át tar túrának a végére rendesen elfáradt a csapat. A kikötőben már nagyban serénykedett az ismerős legénység, s pakolták fel a ládákat és hálókat a hajóra. Mivel ők nem csupán miattatok érkeztek, még egy fél órás előkészületet igénybe fog venni az indulás. De legalább már a hajónál voltatok. S talán jó lesz újból a fedélzeten leülve pihenni egyet. Vagy egyből a kabint célzod meg és alszol egy nagyot? Mindenesetre a hajó megindult, vissza Kirigakure szigetére. A Monsai szigetek kikötőjében lassan haladva, hamar elértétek az ellenőrző pontot, majd a papírokat ismét felmutatva, egy gyors ellenőrzést követően végül átjutottatok a szigetcsoport védelmi vonalán, s már a nyílt tengerre értetek.
Közel fél órája hagyhattátok magatok mögött az ellenőrzési átjárót, mikor délkeleti irányból vastag viharfelhők érkeztek. A sötét mennyei képződmény arra sarkallta a kapitányt, hogy némiképp módosítva az irányt, kisebb kerülőúton haladjanak tovább. Nem merte kockáztatni az áruval felrakodott hajó átvezetését a tengeri viharon. Így a hajó elfordulva, dél felé indult tovább. A tenger vize cska úgy siklott a hajóorr két végében, a vihart magával hozó szél a hajónak is kedvezett, s sebesebben tudott haladni a nyílt tengeren. Úgy tűnt, a kapitány számításai beigazolódtak, a vihar a Monsai szigetek felé terelődött, elkerülve ezzel az ő vonalukat. Ahogy büszke hajója haladt előre, az árbocban pihenő férfi hangos kiáltására lett figyelmes mindenki, aki a fedélzeten tartózkodott.
- Kapitány, hajó hat óránál. - A megszólított férfi ekkor látcsövét elővéve derekáról, megvizsgálta a megadott pozíciót.
- Nincs felségjelzés a vitorlákon.
- Baj van, kapitány? - teszi fel kérdését az egyik matróz, aki a közelben serénykedett.
- Felségjelzés nélküli hajó közelít felénk. Talán csak egy eltévedt kereskedő, de túlságosan nagy ahhoz, hogy magáncélú hajó legyen. Készüljetek fel egy esetleges banditatámadásra.
- Értettem.
Ugyan a beszélgetés privát volt, s a tényeket próbálták először titokban tartani a hajón tartózkodó shinobik és nemesi küldött miatt, észrevehetően ment egyre több matróz a hajó belsejébe, míg a fedélzeten maradtak is serény munkába kezdett. Köteleket feszítettek, s néhány hordót görgettek a fedélzeti korlát mellé. Végül, miután a kapitány sejtése beigazolódni látszott, s a hajó irányt váltva kezdte követni őket, idegességében Keikot magához hívatta. A kunoichivel váltott néhány mondatot, mire Keiko összehívta a csapatot a kabinjukban.
- Lehet, hogy egy csapat bandita van a nyomunkban. Figyelmesen kell eljárnunk, és szem előtt kell tartani a feladatunkat. A hajónak el kell érnie a várost. Remélhetőleg nem veszélyesek, de ügyelnünk kell a legénység biztonságára. Legyetek résen. Amíg a veszély el nem múlik, a fedélzetre megyünk, a mi érzékeink kifinomultabbak, mint a fent lévőké.
Miután mindenki elfoglalta a helyét a fedélzeten, jól láthatóvá vált az oldalasan üldöző hajó sziluettje. Mikor alig harminc méterre voltak tőletek, a főárbocon fekete zászló jelent meg.

**Hirota Yukionna** Szomb. Márc. 25 2017, 18:05

A kikötőbe érve, ismerős legénység fogadott. Ládákat pakolásztak, s rohangáltak hajóról, hajóra. Az indulásra még egy fél órát várni kellett, de öröm az ürömben, hogy lassan felsétálhattunk a fedélzetre.
Első utam a kabinba vezetett, hogy átvegyem ezt a förmedvényes kényszerzubbonyt, az eddig táskába begyűrve tárolt, normális ruhámra. Mert ugyebár a halál fog ebben maradni. Pont leszarom már, hogy mennyire tűnök „előkelőnek”, vagy „nem elegánsnak”. Nem vagyok se nemesi sarj, se egy cirkuszi mutatványos. A csipkés izét, ledobtam a földre. A saját ruhámban végre tudtam mozogni, sőt levegőt is kaptam.
Miután újra mozgásképes embernek lehetett nevezni a létformám, és nem egy kötéllel összekötözött sonkának, az életkedvem egy jelentős része szivárgott vissza testembe. Egy nagy sóhajtással és kellemesen lassú léptekkel haladtam a fedélzet felé. A főárboctól nem messze, a hajó széléhez sétáltam. Kellemes szél fújt. Kissé hűvös lett a levegő, de nem annyira, hogy a jég-Yukivá dermedjek. Lábujjhegyre álltam, és úgy könyököltem rá a hajófalra. Így legalább kívülről úgy tűnt, hogy normális magassággal rendelkezem. Hátam enyhén begörbült, amikor kezeimre támaszkodtam. Egy ideig figyeltem a messzi vizeket. S néztem, ahogy a fénylő tenger, és a kék ég, összeér. Az embereknek, a horizont olyan távolinak tűnik... az az apró vonal, ami elválasztja egymástól az eget, s a földet... varázslatos. Fejemet lassan leeresztettem kezeimre, s szinte feküdtem a hajó falán. Néztem a hullámokat, amint nekicsapódnak a jármű oldalának.
Nem volt hosszú a fél óra. Elreppent, mint a madár. Mi pedig el is indultunk. Hamar elértük az ellenőrző pontot, majd egy pár percre megálltunk, majd azt követően a nyílt tengerre értünk. A sziget sziluettje lassan távolodott. Eltűntek az erős színek, s lassan szürkület vette körül. Végül már csak a körvonala látszódott, majd az is eltűnt a messzeségben.
Megfordultam, s hátammal a hajófalára dőltem. Arcom az ég felé nézett, kezeim pedig magam mellett lógtak. Csak néztem az ezernyi formát felöltő felhőket. Sajna a fa korlát, rettentő kényelmetlen, így hamar lejjebb csúsztam, s leültem. Nekidőltem a falnak s figyelve arra, hogy ne törjem ki a nyakam, az ég felé néztem.
Körülbelül fél órát ringatóztunk a vízen, mikor a bárányfelhős kék eget, lassan elkezdték felfalni a szürke viharfelhők. A hajó hamarost nagyobb fordulatot vett. Talán a kapitány nem merte megkockáztatni a hajó átvitelét a sötét képződményen. A vihar okozta szél nekünk is kedvezett. A hajó csak úgy siklott a vízen, kettétörve maga előtt a tenger felszínét, s így nagyobb hullámokat generált. Nekem se volt bajom a nagyobb légmozgással... kellemesen hűvös volt.
Nem sokkal ez után, az árbocon pihengető férfi kiáltása hallatszott. Rövid csevej zajlott le a legénység és a kapitány között. Mivel nem messze tartózkodtam a csevejtől, így egy egy mondatfoszlányt elkaptam. A vitorlán nincs felségjelzés... azután különböző szavakat hallottam, amik egymás mellé téve.. hát.. nem sok értelmet hordoznak magukkal... Nélküli csak kereskedő túlságosan magáncélú legyen fel értettem... csak ici-picit orbitálisan értelmetlen...
Többen elindultak a hajó belsejébe, míg azok, akik a fedélzeten maradtak, ide-oda rohangáltak. Hordókat görgette, s köteleket feszítettek. Talán csak a véletlen műve, vagy az ismeretlen hajó, lassan tényleg követni kezdett minket... Ezután csapatunk vezetője összehívta alárendeltjeit a kabinunkba. Elmagyarázta a helyzetet, majd kiadta a parancsot.
Mind a fedélzetre mentünk, s elfoglaltunk a helyünket.... fel voltunk készülve az esetleges támadásra. A minket üldöző hajó sziluettje lassan egyre láthatóbbá vált. Végül a főárbocra kitűzött lobogó is tisztán látszódott... fekete volt... kalózok? Banditák?

Uchiha Madara Pént. Márc. 31 2017, 00:46

Ahogy az idegen hajó üldözőbe vett, saját bárkátok némiképp irányt változtatva haladt még inkább nyugat felé. A vihar így is eltérítette már az útjáról a hajót, talán ezzel szinte vissza is fordulhattatok. A legénység egyre serényebb munkába kezdtek, ahogy a hangulat is egyre feszültebbé vált. Keiko arra kért, amíg a pakolások be nem fejeződnek, addig tartózkodjatok olyan pontján a fedélzetnek, ahol biztos nem lehettek útba. nehogy a végén valamelyik mamlasz egy hatalmas hordóval a kezében rátok lépjen.
A fekete felségjelzésű hajó egyre csak közeledett. Szinte már utol ért titeket. Úgy tűnt, az ő hajójuk sokkalta gyorsabb ebben a szélben, mint sajátotok, aminek a rakománya sok plusz terhet jelenthetett. Egy lassan mozgó, rakománnyal telt hajó pedig nem lehet tökéletesebb zsákmánya a hajónak. Minden egyes szem a hajó fara mögött száguldó banditák felé tekintett. Észre sem vettétek, hogy előttetek a távolban egy újabb sziget sziluettje kezdett kirajzolódni.
Az üldözés hirtelen abbamaradt. A banditák lassítottak, majd szinte teljesen megálltak. Hajójuk kilencven fokkal fordult el, s úszott tovább a nyílt tenger vizén. Mi lelhette őket? vagy talán nem is voltak banditák? Bármi is történhetett, a lényeg, hogy visszavonulót fújtak.
A távoli sziluett egyre jobban rajzolódott ki. Egy magasba nyúló, ívelt hegycsúcs, melynek szigete ködbe burkolózik. Mikor az első matrózok előre fordultak, a sziget alig kétszáz méteres távolságba került. A matrózok, mintha megfagytak volna a látványtól.
- E...ez.. - dadogta az egyik, mire mindenki előre fordult, s lassan kezdték el felfogni a helyzetüket.
Mialatt a matrózok egyre inkább csodálkozóan tekintettek előre, a hajó egyre lassabban, de haladt előre, a köd felé. Vagy netalán a köd terült szét a hajó körül? Bármelyik is, lassan végleg körülölelte a hajót a sűrű, fehér köd, a víz pedig eltűnt körülöttetek. Tökéletes csend támadt. Rémisztő csend.
A ködből egy fekete árny rajzolódott ki. Magas orrú, szörnyetegre emlékeztető famunkával megalkotott, fekete hajóorr bukkant elő. Az egész hajó fekete volt, mint az éjszaka. Vitorlái kopottas, szaggatott, mégis oly díszesen tornyosultak a fedélzeti árbocon. A hatalmas fekete hajó oly csendesen süvített a vízen, mintha nem is érintkezne vele. Mi lehet ez?
A hajó ugyan törte maga alatt a vizet, mégis, oly némán közeledett felétek. A matrózok teljesen lefagytak, s csak nézték, ahogy a hajó megközelíti a tiéteket. Mindeközben a csendet egy egyre erősödő harmonika hangja váltotta fel. A hangszer egyre magasabb szinteken kezdte uralni a fületek által érzékelt világot, s mindaddig szinte rabként érezhettétek magatokat fogságban, míg a hajó teljesen mellétek került, s el nem dörrentek az első ágyuk. A megrázódó bárka, s a hangosan felszakadó padlózat zaja és hatása mindenkit kijózanított, s azonnali munkába állatott. A hajó ugyan kezdett fordulatot venni, talán túlságosan is késő volt. A fekete bárka fedélzetén lévő alakok megmozdultak. Szakadt ruhájuk mögött különösen szemreméltó, csontvázak alkották őket. Mi lehet ez az egész? Valóban szellemek kísértik a szigetet? Minden esetre lesz időtök megfejteni a sziget rejtélyeit, miután Keikot követve, a hajó végébe indultok, hogy megkezdhessétek a hajó megvédését. Most rajtatok áll minden.

**Hirota Yukionna** Szomb. Ápr. 01 2017, 00:23

A hajó egyre lehetetlenebb irányba kezdett haladni. A hangulat egyre feszültebbé vált. A legénység ide-oda pakolászott és rohangált a hajón. Elég összeszedetlennek és irányíthatatlannak tűnt a szituáció. Nem volt megszokott ez a sürgés-forgás.
Kérésre, olyan helyen kellett tartózkodnunk, ahol nem vagyunk útban. Én a hajó leghátuljába siettem, ahol kiültem a hajófalra, s lógattam a lábam a víz felé. Kezemmel kapaszkodtam ugyan, de nem kellett volna nagy lökés ahhoz, hogy a tengerbe essek. Bár különösebb bajom nem lenne attól, mivel könnyedén visszabírnék mászni.. de nem hiányzik egy hideg zuhany. Lóbáltam lábaim, s csak figyeltem az egyre közeledő hajót. Amíg nem beszélnek hozzánk, támadnak meg, vagy másznak át a fedélzetre, addig felőlem, akár repülve is mehetnek. Nem különösebben foglalkoztatnak.. az ő dolguk, hogy merre mennek. Lenéztem, s figyeltem a hullámokat, amiket a mi szállítóeszközünk generált. Élveztem a szelet és a kellemes látványt. Megpróbáltam addig kiélvezni minden pillanatot, míg még nyugi volt. Mert ha itt beindulnak a dolgok, egy perc nyugtom nem lesz..
A fekete zászlós hajó lassan utolért minket. Úgy tűnt, az ő fedélzetük nincs telepakolva, így sokkal könnyebben, és gyorsabban szelte a vizet. A legénység nagy része az üldöző hajón álló banditákra tekintett. Engem nem hatottak meg a banditák. Amíg nem nyitnak ránk tüzet, vagy nem jönnek át a mi hajónkra, addig számomra csak semleges, vízen utazó emberek. Hátradőltem, kezemet a hajó fedélzete felé lógattam, míg lábaim a tenger felé voltak. Kissé elgémberedett hátam, pár roppanást hallatott. Arcommal átnéztem a rakodó embertömeg között,s kerestem, hogy merre is vannak azok az essőfelhők.
Hirtelen, egy a viharnál is érdekesebb dolgon akadt meg a szemem. A távolban egy újabb sziget kezdett kirajzolódni. Fekete körvonala, s szürke kitöltése volt a távoli képnek.
Az ellenség, csobogó hangja halkulni kezdett. Felültem, hogy meglessem, mégis mi lelte őket. Az üldözős játék hirtelen abbamaradt. A furcsa, fekete zászlós hajó lelassított, majd szinte teljesen megállt. Megfordultak, majd a nyílt tenger felé vették az irányt. Na, ennyi... én az elejétől fogva leszartam, hogy követnek minket. Nem ártottak nekünk semmiben, csak egy kicsit megrémisztették a legénységet. Nem kell minden apró dolgon felkapni a vizet, és rögtön pánikolni. Bármi is volt a hajó, és a legénysége, már nem kell tartani tőlük, hiszen elhúzták a csíkot.
Én pedig sóhajtottam egyet, majd kezemet visszaengedtem a fedélzet felé, és immáron újra fejjel lefelé kezdtem el lógni. A távoli sziget egyre jobban kirajzolódott előttünk. Az egész helyet köd borította. Ez a földdarab, kissé hasonlított arra, amelyről még korábban az egyik matróz mesélt.
A legénység egy része lassan előrefordult. Valami varázslattal hathatott rájuk ez a sziget, mert mikor meglátták, rögtön lefagytak. A mozdulataik abbamaradtak, arcuk lesápadt s csak bámultak mereven előre. Az egyik még dadogott is egy szót, de aztán benne ragadt a mondandója.
A hajó egyre lassabban haladt előre. A köd pedig egyre jobban hatalmába kerítette a járművet. Egy kis idő múlva az egészet befedte a sűrű fehérség. Minden, s mindenki elnémult. Leengedtem a földig a kezeimet, rájuk nehézkedtem, kicsit ellöktem magam, végül guggolásba érkeztem a hajó fedélzetén. Felálltam, s nekidőltem a korlátnak. A csend baljós és elég kellemetlen volt.
A ködön lassan egy fekete hajóorr tört át. Vitorlái kissé kopottak, mégis díszesek voltak. A hatalmas sötét hajó hangtalanul szelte a vizet. Olyan volt, mintha nem is érne bele, csak éppen felette lebegne.
a matrózok még mindig elképedve, s halálra rémülve álltak, s figyelték a hatalmas feketeséget. A csendet pedig egy egyre hangosabban szóló harmonika hangja váltotta fel. Számomra ez a zene ijesztőbb volt, mint a csend. Sőt, zenéje már akkor kellően kellemetlen volt, amikor először felcsendült. Nem szeretem a harmonika hangját, így amint megszólalt befogtam a fülem, hogy legalább kicsit tompítani tudjam ezeket az irritáló dallamokat.
A feketeség hirtelen mellénk ért, s eldörrent az első ágyú. A hajónk megázódott, s a fa egy része hangosan szakadt fel. A legénységbe visszatért az élet, s azonnal folytatni kezdték a munkájukat. Bárkánk próbál éles fordulatot venni, és minél hamarabb kikerülni ebből a helyzetből, de már késő volt.
Ránk lőttek. Vagyis már tényleg foglalkozni kell velük. Nem tetszik ez a helyzet.
A feketeségen lévő alakok lassan megmozdultak. Szakadt, foltozott ruhájuk mögött, csont vékony alakok voltak. Nem lehetnek szellemek. Szellemek nem léteznek. Bár.. akkor igazán alultáplált a fekete hajó legénysége...
Ez után nem sokkal, mesterünk parancsára, a hajó legvégébe indultunk. Bár, én eddig is elég közel tartózkodtam a hajó hátuljához...

Uchiha Madara Hétf. Ápr. 03 2017, 23:34

A ködben sikló hajó egyre csak tört előre, csupán néhány méterre haladt el a hajótok orra mellett. A harmonika dalolászása egyre hangosabbnak hatott. Ahogy a köd elkezdte szinte bekebelezni a fedélzetet, úgy hogy szinte alig lehetett látni az orrból a végét. A legénység remegni kezdett, féltek. Csak néhányukban volt annyi bátorság, beleértve a kapitányt, hogy a vezetői kabinba belépve, fegyvert ragadjanak. Ugyan nem képzett harcosok, volt már néhány alkalmuk bandita és kalóztámadásra, így ha a jelenlegi helyzetet nem is értik, mégis, megpróbálják megóvni a hajójukat. Többen ragadtak katanakat vagy naginatakat. A fedélzet jobb szélére tornyosultak, mire az ellenséges fekete hajó párhuzamosan állt meg mellettetek. Alig néhány méter választotta el a két nagytestű uszályt egymástól. A köd ellenére is kivehetővé vált az idegen fedélzet még idegenebb legénysége. Testük emberi csontvázakból épült fel, ruházatuk egyaránt volt kopott, szakadt és vérbeli kalózokra emlékeztető darabokból összeállítva. Talán két tucatnyian lehetnek, többen, mint a shinobikat szállítón. A legtöbbjük kopott és csorba fegyvereket emelt a magasba, s lóbálta meg a fedélzet korláta mögött állva. Hangos csatakiáltásokat hangoztattak, majd megkezdődött a támadás.
Az ellenséges hajó ködbe lógó vitorlájáról csákányokkal erősített kötelek kezdték ostromolni a hajótok fedélzetének korlátját. Ugyan a legénység sorra próbálta meg fegyverével vagy a puszta kezeivel hatástalanítani a köteleket, vagy a vízbe dobva mentették saját bárkájukat. Keiko is azonnal belekezdett a kötelek elvágásába, ahogy két másik társad is. Úgy tűnt, az első hullámot megnyertétek. Ám a kalózokat nem rázhattátok le ilyen könnyedén.
A fekete bárka oldalán lévő ablakok felnyíltak, s ugyan nem láthattátok a ballisztákat, amelyeket a csontváz kalózok mögéjük toltak, csupán az érkező löveg keltette rezgésre figyeltetek fel. Keiko egy kunaial próbálta eltalálni a kötelet, ám valamiféle fémszállal lehetett kiépítve, ugyanis a kés csattanó hanggal pattant le róla. A kudarcba fulladt kísérletet újabb löveg követte. A hajóba fúródó hatalmas vasnyilak végén lévő drótkötelek megfeszültek, s mintha elkezdte volna közelebb húzni a két hajót egymáshoz. Újabb kötélraj érkezett a ködből már kivehető, vitorlákon elhelyezkedő csontvázak kezei által. Amennyiben sérülést akarnátok okozni számukra, a dobófegyverek áthaladnának testükön, a keletkező sebeket azonban néhány másodperccel rá begyógyítják. Talán valóban halhatatlanok lennének. A csontvázak csákányozása sikeresnek bizonyult, a fedélzeten állomásozók pedig megkezdték a lefektetett falapok átemelését. Az első lemezt még képesek voltak az emberek lelökni, ezzel a vízbe kényszerítve a csontvázkalózokat, ám ahogy a negyedik palló is csattanó hanggal, a végére erősített fémfogakkal nekicsapódott és beakadt a korlátnak, a holtakból álló csapatok megkezdték a hajó elfoglalását. Véres harc vette kezdetét emberek és halottak között.
A pallókon állók és a fedélzetre átjutó holtak teste immúnisnak hatott a legénység eszközei számára, sérüléseiket hamar begyógyították. Saját embereitekről viszont nem mondható ugyanez el. Legtöbbjük eldobva saját fegyverét rohamozta meg a hajó másik végén lévő korlátot, s vetette magát a vízbe, mielőtt még lekaszabolnák őket a csontvázak. A bátrak azonban utolsó vérükig harcoltak a hajóért. Keiko jelent meg előttetek, majd megragadva derekad, s társadét egyszerre, a fiú mellett követte a matrózok példáját.
- Itt valami nem stimmel, de egyelőre túlságosan is nagy a veszély, nem maradhatunk itt. A legtöbb ember már lenn van, gyertek - vetette le magát a vízbe, majd mikor talpa megakadt a felszínen, letett titeket. A fiú mellétek ugrott le, majd elkezdték a vízbe esett matrózok megsegítését. Keiko egy mentőcsónakot szabadított ki, s utasított titeket a másik csónak elkötésére, amíg az első meg nem telik. A csónakokkal pedig útnak indultatok igen gyorsan a szigetnek. Bármilyen rémtörténet jobb, mint várni, hogy a valóság elvágja a torkotokat a hajón.

Az éles sziklákon való átjutásig szeretném a kört, csónakkal könnyebben ki lehet kötni, mint hajóval, de így is igen veszélyes manőverek árán éritek el a szárazföldet. A nemes küldötte, s további öt matróz társaságát kíséred a vízen járva a szigetig. A szellemhorda úgy tűnik, nem jön utánatok, hanem megáll a fedélzeteteken. Talán nem tudtak úszni. Vagy várnak netalán valamire?

**Hirota Yukionna** Szer. Ápr. 05 2017, 19:37

A nagy fekete hajó lassan egyre közelebb ért hozzánk. A rajta álldogáló legénység tagjai olyan vékonyak voltak, hogy át lehetett látni a bordáik között. Szerencsétlenek tuti, hogy egy héten csak egyszer kapnak enni. Van meg pár rizsgolyóm... ha szépen kérnek, talán adok nekik belőle, hogy valamennyi zsír azért legyen rajtuk... vagy... várjunk... azok az én rizsgolyóim.... jó... végiggondoltam... Nem adok nekik... értékesebb annál, hogy minden jött-ment csonthalmaznak elosztogassam.
A rémmesékből is kiragadt hajó nem sokkal haladt el a hajónk előtt. Az irritáló hangú harmonika egyre hangosabban szólt. A sűrű fehér köd pedig a fedélzetet is elkezdte felemészteni. Nem láttam az orrom hegyét... ömm.. bár azt alapból nem látom, mivel nem vagyok csiga... na de komolyabbra fordítva szót, a hajó végéből az elejét nem lehetett látni, akármennyire is hunyorítottam, vagy szuggeráltam a ködöt, hogy oszoljon. A legénység nagy része... a hős matrózok... a félelmet nem ismerő tengeri lovasok... legyökerezett lábbal, lesápadt arca, kidülledt szemmel remegtek. Csak néhány kemény-legényben volt annyi mersz, hogy fegyvert ragadjanak,s megpróbálják megvédeni hajójukat. A fedélzet jobb szélére siettek, s katanákkal,naginatakkal várták a támadást. Alig pár méter választotta el a két bárkát egymástól. A hatalmas fehérségből azért kivehető volt az ellenséges legénység. Testük nem csak csont sovány volt... hanem konkrétan csontokból álltak... gazdaságos megoldás a kapitánynak... nem fogyasztanak sokat... nem foglalnak sok helyet és könnyűek. Többen voltak mint a mi hajónkon. Igazán az emberekkel nem vagyok megbékélve... de nem tudom, hogy egy csontvázhoz hogyan is kéne hozzáállnom. Az is embernek.. vagyis maradványnak számít? Vagy ő egy teljesen másik faj? Tehát most őket is utálom? Vagy csak félig nem állhatom ki őket, mivel már csak fél-emberek? Vaa... semmi kedvem ezen gondolkodni. Teljesen lefárasztja az agykapacitásom, ha ilyen hülyeségeken elmélkedem... maradjunk annyiban,... hogy én mindenkit egyformán utálok.
Egyszer csak a táplálatlan legénység elkezdte lóbálni rozsdamarta fegyvereit, majd hangos csatakiáltások nyomták el a harmonikát, és megkezdődött a támadás.
A fekete hajó vitorláiról kötelek kezdtek hullani a mi hajónk fedélzetére. A matrózok nagy része azonnal kapcsolt, s próbálta elvágni azokat. Mesterünk, majd két társaim is követni kezdte ezt a tevékenységet. Én pedig, azért, hogy ne csak álljak én bámuljak ki a fejemből, követtem őket és próbáltam vagdosni a köteleket. Legalább elmondhatom magamról, hogy próbálkoztam. Egy kunai segítségével vacakoltam, s vagdostam. Úgy tűnt, az első hullámot megnyertük. de a csonti-csapatot nem lehetett ily’ könnyen lerázni.
Hamarost egy löveg keltette rezgésre lettünk figyelmesek. A szemét rémmesébe illő ellenség vasnyilakat lőtt a hajónkba. A lövedékre kötél volt erősítve, ami a nyíl érkezésekor megfeszült, összekötve így a két bárkát. Úgy látszik a mostani kötélraj, sikeresen a fedélzetünkre érkezett. Ezután pallók érkeztek. Az első lapot még sikeresen a vízbe tudták lökne. Hamarost több falap koppant a korlátokon, s azokat kemény próbálkozások árán se lehetett a tengerbe kényszeríteni. A haláli-csapat megkezdte a rohamot a fedélzetre. Végigkopácsoltak a pallókon, míg végül a mi hajónkon kötöttek ki. Élet- halál harc vette kezdetét... élet-halál... élő vs. holt... ez még tőlem is szar vicc volt...
Próbáltam tenni valamit. Elővettem egy kunai-t s hozzávágtam az egyik csonthalmazhoz, remélve, hogy kalcium-hiányban szenved, és akkor könnyen sérülést szerez. sajna, úgy látszott, hogy a csonti sok tejet ivott, mivel a kés egy nagyítóval alig észrevehető karcolást ejtett rajta, majd pár pillanat után be is gyógyult. És én erre pazaroltam el egy kunait?
Míg a horror-figurák sebei varázsütésre gyógyultak, a mi matrózaink csak gyűjtötték a sebeket, akár az idős bácsi a bélyegeket. Legtöbbjük eldobta fegyverét, s felkapva a nyúlcipőt, mentette saját bőrét, s vetette magát a vízbe. De azért voltak oroszlánszívűek is, akik utolsó vérükig harcoltak. Amíg tudtak, felálltak, s küzdöttek.
Egy ideig bámultam, s kerülgetem az esetlegesen leejtett fegyvereket, majd a chunin- nő jelent meg előttem. Majd megragadta a derekam és... várjunk... mi a szart csinál? Utálom, ha emelgetnek! Mi vagyok én, egy zsák krumpli? Felkapott engem, s társamat, majd mint a bevásárlószatyrokat, magával vitt, s a fiúval együtt beleugrott a vízbe. Mert nem tudta volna csak egyszerűen mondani, hogy „hopp a vízbe”... arrébb kellett engem rakni... mostantól szobanövény lesz a nevem... azokat szokták így pakolgatni.. Persze magyarázott mellé valamit... de akkor is... úgy is meghallom ha a saját lábamon állok... na.. mindegy..
Leugrott a tenger felszínére, majd mikor megállt minket is letett. A fiú mellénk ugrott le. Mikor végre újra a saját lábamon álltam, vettem egy mély levegőt. Majd megindultam segíteni a vízbe ugrott matrózoknak. Mert ugyebár nem nézhetem végig, ahogy megfulladnak... bár.. lehet, hogy kellemesebb lenne, mint kicibálni őket...
Mesterünk egy mentőcsónakot szabadított ki, majd minket is erre utasított. Nagy nehezen kikapartuk a csónakot a helyéről, s folytattuk a legénység mentését, s pakolászását.
Végül a csónakokkal útnak indultunk a ködbe burkolódzott sziget felé. Ez tűnt a legértelmesebbnek... hiszen, jobb menekülni egyik rémtörténetből a másikba... mint várni... hogy a képzelet... vagy ez a képzelet teremtette valóság felfaljon.
A nyálas bajszossal, s további öt matrózzal utaztam. Hatalmas, éles sziklák emelkedtek ki mindenfelé a vízből. Csónakkal ugyan biztos könnyebb a manőverezés, de még így is egy kínszenvedés. Itt Jobbra fordulsz, ott balra, itt kézzel lököd el magad, ott lábbal rúgod félre a csónakot. Csak lassan lehetett menni, mert ha sietsz, a végén még eléd ugrik valami a ködből. Szlalomozva s különböző csodás módszerek segítségével lehet csak kikerülni a sziklákat. Volt, hogy kiszálltam az apró hajóból, s megállva a víz felszínén próbáltam irányítani a ladikot. Úgy tűnt, a csontváz-csapat nem követ minket. Talán nem tudnak úszni... vagy félnek a víztől.. vagy várnak valamire...
Nagy nehezen, s sok tolatás, fordulás, centizés, méretezés és néhány idegem elveszésével járt ugyan, de kikötöttünk a szárazföldön. Ha még pár méterrel messzebb lett volna a sziget, biztos, hogy megőrültem volna.

Uchiha Madara Kedd Ápr. 11 2017, 16:13

A sziklák között a tökéletes látási viszonyok között is igen csak nehézkes lett volna kikötni, nem beszélve a mindent befedő ködről. Talán a shinobik hozzájárulása, vagy talán a két csónak kapitány tapasztalatának köszönhető, hogy a csónakok épségben átjutottak az öböl szikláin, s megközelíthettétek a szigetet. A partig sodródva a vízzel végül ismét szárazföldet érezhettetek a talpatok alatt, még ha egy kísértethistóriákban szereplő szárazföldről is van szó. A fekete hajó eltűnt a ködben, ahogy a tietek is. Bármi is történhetett, egy biztos, talán jobban döntöttetek, hogy a csónakot választottátok. Ezt a tudatot egy nagyobb erejű robbanás hangja is megerősítette.
A legénység nagy része a csónakban maradt, kezeikkel csapkodni, szájukkal köpködve szitkozódni kezdtek. Ugyan túléltétek a szellemhajó támadását, azonban helyzetetek nem túl rózsás.
Összegezve egy ismeretlen szigeten vagytok, hajó nélkül, egy szellemhorda zár el titeket a nyílt tengertől és még ki tudja, mit tartogat a szárazföld. Keiko lépett ki először a csónakból, s amíg két társadra bízta a csónakok védelmét, addig téged magával rántott egy gyorsabb terepszemle érdekében. Mestereddel kellőképp elhagytátok a partszakaszt, a homokos terepen kívül azonban semmi mást nem láttok a ködben. Majd egyszer csak hangok ütik meg fületek. Keiko megfordul. A hátatok mögül érkezett.
- Te is hallod? - teszi fel kérdését. Ekkor éri el a te füled is a magasabb hangskálát megütő lágy énekhang. - Jobb lesz, ha visszatérünk. Ez a köd...nem természetes köd, siessünk Yuki! - adja ki a parancsot, majd sietve indul el oda, ahonnan jöttetek. Bár a köd nagy ellenség, Keiko képes volt tájékozódni oly mértékben, hogy megtalálása a visszautat.
A parton csak egy csónakon láttok, benne a halálra rémült matrózokkal és a nemesi küldöttel. Társatok közül csak a lány maradt a helyén. Keiko vulkánkitörésként támadta szavaival a gennint.
- Mégis hova a büdös francba tűnt a másik hajó? - ám ekkor a nő megpillantotta az apró lámpás fényét a vízen. A csónak elhagyta a partot, s egyenesen a sziklák felé sietett. Az énekhang egyre hangosabbá vált. Társatok néhány matrózzal együttesen evezte a csónakot a szirtek felé. Keiko a víz felszínén indult utánuk, s téged is magával vitt.
A csónakban ülők mintha meg se hallották volna a mesteretek kiáltásait. Társadnak egy hatalmas pofont kevert le, miután az kábult tekintettel nézett a senseire, s csupán annyit mondott
- Az angyalok leszálltak értünk - A fiú megrázta fejét a koponyatörő sallertól, majd körbenézett. Látszott a tekintetén, nincs tisztában a helyzetével. Ahogy egyikük sem, akik a csónakban tartózkodtak.
Újból hallhattátok az éneket, immáron igen csak közelről. Az eddig érthetetlen hablaty most szinte teljesen érthetővé vált a számodra. Mintha téged célozna a daloló idegen.
- Jöjj közelebb vándor, itt az éden. Az angyalok, kikre vártál oly régen, most leszálltak, s eljöttek érted. Jöjj közelebb vándor, hisz elérted már az édent.
A hang egyértelműen a víz felől jött, ám a köd egyelőre elrejtette a kilétét. Majd valami különös érzés fog el.

A következő körben szeretném, hogy miközben a dal sorai ismétlődnek, egy emlék törne elő Yukiban, méghozzá egy hozzá közelálló személlyel kapcsolatban. Ez a személy elősétál a ködből, s egy rövidebb párbeszéd keretein belül írj a karakter érzéseiről és gondolatairól. Egy kellemes párbeszédet szeretnék olvasni egy általad választott személlyel.

**Hirota Yukionna** Kedd Ápr. 11 2017, 19:10

// hát.. nem vagyok biztos abban, hogy erre gondoltál kellemes párbeszéd alatt... de azért remélem, hogy jó^^ //

Nagy fáradalmak után, végre kikötöttünk a szárazföldön. Bár ezt a helyet, s kellemesnek, se bíztatónak nem mondanám. Ha hasonlítanom kéne valamihez ezt a helyet... azt mondanám, hogy olyan, mint azokban a mesékben szereplő szigetek, amiket a szülők azért mondanak a gyerekeiknek, hogy elriasszák valamitől. A sűrű, szürkés köd felemésztette a szellemhajót... s sajna vele együtt a miénket is.
Egy hangosabb robbanás hallatszott át a fehérségen. Talán mégis jobb ötlet volt otthagyni a fatákolmányt. Lehet, hogy nagyobb biztonságban vagyunk ezen a barátságtalan helyen, mint a csontvázak oldalán. Ha ott maradtunk volna, nagy eséllyel már nem is gondolkodhatnék. Hiszen majdnem biztos, hogy az egyik vékony ellenség átdöfte volna a fejem valami élesebb tárgyal.
Tehát... itt ragadtunk valami random horror történetből kiszakított szigeten. A nyílt tengert elzárják a csontik... összegezve... nagy szarban vagyunk...
Mikor kikötöttünk, először mesterünk szállt ki a csónakjából. Két társamra bízta a ladikok felügyeletét. Engem pedig magával rángatott, egy kis „nézzünk körbe a rém-szigeten” túrára. Egy jó ideig sétáltunk, s már kellőképp elhagytuk a partvonalat. De a homokos terepen és a sűrű ködön kívül semmit sem láttunk.
Hirtelen a nő megfordult, majd egy kérdést tett fel. Megszólalása után az én fülemhez is elért a magasabb skálát megütő énekhang.
- Nem is hallok nagyon mást.. – mondtam, majd elkezdtem dörzsölni a fülem.
Reménykedtem benne, hogy csak beképzelem ezt a magasan szóló, s nem kicsit zavaró hangot. De az ének csak azért sem akart megszűnni. Ezután a chunin elég zavaró dolgot mondott. Miután kiadta a parancsot, majd sietve indult meg oda, ahonnan jöttünk. Én pedig követtem őt. Körülbelül semmit se láttam. De szerencsére a nőnek igen fejlettek az érzékszervei, így őt követve én is visszataláltam.
A parton csak egy csónak volt, benne a rémült matrózokkal, s a nyálas bajszossal. Csak a lány csapattársam maradt a helyén... a fiú eltűnt. Hát.. elég hátborzongató helyzet ez. A rémület csak még jobban fokozódott, amikor mesterünk felcsattant. Ám amint befejezte az üvöltözést, meg is pillantott egy apró fényfoltot, amint a sziklák felé közelít. Társam, s pár matróz evezett a ladikban. Mesterem a víz felszínén lépkedve indult a nyomukba.. és persze engem is magával vitt.
A hogy egyre közelebb értünk, már jól láttuk arcukat. Nem reagáltak a kiáltozásokra. A fiú kábultan tekintett fel a nőre... majd valami igen furcsát mondott. Erre a chunin egy jó nagy sallerrel reagált. Társam megrázta fejét, majd úgy pislogott a világra, mintha azt se tudná, hogy hol van. Nem volt tisztában a helyzetével.. s e ő.. se a többiek..
Újból hallottuk az idegesítően magas énekhangot... immáron már elég közelről. Az eddig egybefolyó szavak, s magas hangú mormogás, most érthető szöveggé vált. Olyan érzés volt... mintha csak engem akarna hatalmába keríteni... A hang a víz felől jön... de miért pont felém? Ez így nem jó... zavaró... vagy inkább kellemes? Nem.. mindenképp idegesítőek ezek az ismétlődő sorok.
Nem vagyok vándor... s nem érdekel az éden.... nem hiszek az angyalokba.. sőt.. a legtöbb természetfeletti dologban se. A dal egyre többször ismétlődött.. s egyre hangosabban szólt a fejemben. A sorai jelentéstelenek voltak számomra. Csak ismétlődtek.. és ismétlődtek... lejátszódtak újra.. és újra...
Hirtelen csillagok jelentek meg körülöttem. A nyári sötét égbolton fénylő pontok. Egy emlék volt... Egy emlék, amelyben a fűben fekszem... a szülőfalumban.. az otthonomba. Mellettem anyukám feküdt. Kezével felfelé mutatott, s mesélt... kalandokozó csillagokról... vándorok lelkeiről. Szinte hallottam a nyugodt, bársonyos hangját. Éreztem a melegséget, amit akkor. Majd hirtelen a sötét égbolt kivilágosodott... tűz volt... csak úgy égetett a narancssárgás fény, ahogy a kandallóban pattog... előtte ültem... vagyis inkább aludtam. Fejem anyukám vállára volt hajtva... Kezével arcomat simogatta... mosolygott. Egymást váltották fel az emlékek. A régi szép időkről. Melegség töltött el.. de mégis fájt. Fájdalmas volt látni azokat a dolgokat.. melyeket pár pillanat alatt veszítettem el.. Dühös voltam... miért pont most? Miért pont ezek az emlékek? Anyukám meghalt.. ráadásul miattam!
- Nem érdekel az éden! Nem vagyok vándor! Nincsenek Angyalok!- Üvöltöttem, miközben kezemet a fülemre tapasztottam.
A dal nem akart halkulni. Filmszerűen, s egyre gyorsabban játszódtak le bennem az emlékek.
A ködből lassan egy sötét folt közelített felém. Ahogy egyre közelebb ért, márt tisztán látszott az alakja.
- A-anya? – engedtem le lassan a kezem.
- Szerbusz, tündérkém. – Mosolygott.
- Mit keresel itt? H-hogy kerülsz ide? – lábadtak könnybe a szemeim.
- Az nem fontos! Gyere ide hozzám... ölelj meg - mosolygott
- Nem! Nem! Ez nem valóság! A falu... a lakók.. apa.. és te is! Mind elégtetek!
- Semmi baj Yuki... itt vagyok.. – tárta szét kezeit.
- Tudod, hogy milyen érzés volt, látni, ahogy felemésztenek a lángok?! És tudod, milyen volt azzal az érzéssel élni, hogyha én nem lennék, ti élnétek?! Miattam haltatok meg! Évekig tartott... mire megbékéltem a gondolattal, hogy soha többé nem találkozunk! Nyugtattam magam, hogy nem én vagyok a hibás! De.. de.. ha én maradtam volna ott... ti élnétek... – folyt le pár könnycsepp az arcomon.
- Nem igaz.. ne sírj. Már nincs semmi baj. Biztonságban vagy... Látom, nagyra nőttél... és shinobi lett belőled. Örülök, hogy élsz.. és ,hogy jól vagy.. Gyere! Ölelj meg! – mosolygott.
- Nem! Te nem vagy valós! Nem lehetsz az! Hazudsz! Ez nem a valóság! – Üvöltöttem. – Nem.. nem lehet az.. – mondtam, egyre halkabban.
Csak úgy keringtek bennem az érzelmek. Öröm és bánat... szeretet és félelem... akartam, hogy ez igaz legyen... de tudom.. hogy nem az.. és hogy sose lesz az. Évekkel ezelőtt... elégett minden. A szüleimet felemésztették a lángok... vállalták a halált.. azért, hogy én éljek..
- Miattam haltál meg! Akkor csak ne mond, hogy semmi baj! – Kiabáltam.
- De hát nincs baj.. biztonságban vagy. Figyelj, nem a te hibád. Örülök, hogy jól vagy... és büszke vagyok rád, amiért ilyen bátor és ügyes lettél..
- Nem lehet valóság... ez nem valóság.. – tapasztottam kezemet a füleimre – nem lehetsz itt... ha élnél... évekkel ezelőtt megkerestél volna... nem hagytál volna magamra!
- Ügyesen ugrottad át az akadályokat.. nem volt rám szükséged – mosolygott.
- De.. szükségem lett volna... itt kellett volna lenned.. velem.. – folytak a könnyeim- ezért nem létezhetsz! Ez nem valóság! Nem lehet valóság.. – Lábaim lassan egymásnak dőltek, én pedig összerogytam.
Nem hittem el. Szinte lehetetlen volt, megbékélni azzal, hogy a családom örökre eltűnt.. és.. hogy most megjelent... nem lehet valóság.. . örülök.. de mégsem.. egyszerűen.. nem hiszem el..
- Ez csak egy rossz álom.. fel fogok ébredni... ez csak egy rossz álom.. fel fogok ébredni.. – motyogtam.
Valami.. nem volt rendben velem. A fájdalom.. az öröm.. a szomorúság.. a szeretet.. a bánat... vagyis.. az őrület... lassan hatalmába kerített...
- Bárcsak... bárcsak tényleg itt lennél... – zokogtam.

Uchiha Madara Szer. Ápr. 19 2017, 14:35

A köd, az ének és most még ez is. A halottnak hitt édesanyád egyre közeledett feléd. Mégis, mi történhetett?
- Yuki - hallod, ahogy valaki a neveden szólít. Lágy és kellemes hangja azonban alig ha tudná megtörni azt az érzést, amelyet most átélsz. Rég nem látott, s elveszített édesanyád hívott volna magához? Meglehet. De miért épp most? És miért itt? Bármi is történhetett, egy biztos. A lány megremegett. S nem tudja eldönteni, hogy az érzés pozitív vagy épp negatívként lesz képes feldolgozni. Édesanyád közelebb lép, miközben lágy hangján tovább hív téged magához. Léptei oly könnyedek, mintha a szél fújná őt, kecses mozgása pedig egyre nagyobb területet tud le kettőtök között.
- Hát még most sem hiszel nekem, Yuki? Ölelje meg. Hisz oly rég láttalak. Felnőttél és vérbeli harcossá nevelkedtél. Büszke vagyok rád, Yuki. Gyere ide, ölelj meg.
A nő szinte karnyújtásnyira ért, mikor két kezét széttárta, hogy befogadhasson karja közé, s magához szoríthasson. Nem tűrt ellentmondást. Talán az ő akaratossága, vagy talán a te pillanatnyi gyengeséged vezethetett oda, hogy engedtél a múlt keserű fájdalmának, s közel engedted őt. A nő szorosan átölelt. Valódinak tűnt. Érezted, ahogy vékony karjai átölelnek téged, s szorosan magához fog. Apró csókot hintett fejedre.
- Yuki - hallod ismét nevedet, talán még halkabban, mint ezelőtt. Talán édesanyád motyogta a neved, miközben arcát hajadba túrta. Ám rá kellett jönnöd, nem ő szólított téged. Édesanyád ugyanis egy újabb fejre szánt csókot követően, halk dúdolásba kezdett.
- Jöjj közelebb vándor, itt az éden. Az angyalok, kikre vártál oly régen, most leszálltak, s eljöttek érted. Jöjj közelebb vándor, hisz elérted már az édent. - A sorok ismerősen csenghetett, s ha feleszmélnél könnyes szemeiddel, észrevehetnéd, hogy a nő, kit átölelsz, testét megkopott csontok alkotják. Selyemruhája immáron szakadt, és foltozott rongyokká vált. Ha pedig arcára néznél, az eddigi mosolygó, gyönyörű nő arca helyett egy koponyát láthatsz, aki feléd fordítja üres szemgödreit. Megtépázott állkapcsa pedig mosolyogva görbülve nyílik ki. A kezek szorítása egyre erősebbnek hat a hátadon, mintha össze akarna törni. Mi történhetett?
- Yuki - a hang most már egyre hangosabbá válik, végül a válladon érzel egy erőteljesebb fogást, s mintha egy másik világba kerültél volna. A tér kavarogni kezd, s veled együtt akar eltűnni a semmibe. Mintha kirántottak volna a valóságból, s most valahol, távol az élettől siklottál volna az ürességben.
Az első dolog, amire emlékszel a kavargó érzésről egy hatalmas csattanás, amelyet az arcodra mért valaki. Majd felismered Keiko hangját.
- Yuki!!! - kiált szinte a nő, nyakán erek dagadtak már ki az üvöltéstől. - Yuki, kelj már fel. - Mikor a nő látja, hogy magadhoz térsz, megkönnyebbülve ölel át egy pillanatra. - Genjutsu hatása alá kerültél. Egy illúziótechnika, a jutsuk ágazatának talán legerősebb eszközének csapdájába. Sikerült kiszabadítsalak titeket, azonban még nincs vége. Az ellenség itt van körülöttünk. Ez a köd...ez nem természetes köd. legyetek óvatosak.
Ahogy mestered elemezte helyzetetek, észrevehetted, ahogy egyre több alak sziluettje rajzolódik ki a titeket körbeölelő ködben, s egyre csak közelednek. Elhalt, bágyadt hümmögéseik pedig vérfagyasztóan hathatott. A ködből ezután egyre több, a hajón is látott csontvázember lépett elő, s fegyvereikkel rontottak nektek. Talán két tucatnyian lehettek. S ugyan eszközeitekkel és tudásotokkal könnyedén hárítjátok a támadásokat és okoztok nagyobb sérülést, a csontvázak teste úgy tűnik, nem akar megszűnni. Újból és újból felépítik magukat a legnagyobb sérülésekből is. Mit tesztek most?

**Hirota Yukionna** Szomb. Ápr. 22 2017, 23:04

//Vége a szabadságnak.. *ördögi kacaj*//

Egy álom ez... egy látomás, amiből az ember nem tudja, hogy fel akar- e ébredni valaha. De mégis, miféle ez? Kedves, s jót akaró, boldogságot hozó álom, vagy rémekkel, s sérelmekkel teletömött lidércnyomás? Egy biztos... semmilyen verzióban sem kellemes érzés. Fáj. A szívem ólomgolyóként rángat le a tengerbe, amelyen most állok. Ez a keserű dolog, egyre jobban elveszi az eszem. A gondolataim nem olyan letisztultak, s röhejesek, mint amilyenek, lenni szoktak. Valami nincs rendben velem..
Bár, ezt okozhatja azon őrjítő gondolat, hogy az a személy, akit a szemem láttára változtattak hamuvá az égető lángok, most itt áll előttem. A világ teljesen megőrült. Zombi játék módjára hozza vissza a holtakat? Vagy mi van? Ez meghaladja az én agyi kapacitásom. Még pár ilyen húzás, és biztos a halálba kergetnek...
A fájó érzés lassan átvette felettem az uralmat. A testem, az agyam nem úgy reagáltak, ahogy én akartam. Önkénytelenül is sírtam, s lassan össze is görnyedtem. Megszoktam valamit... elfogadtam mindent... erre mindezt úgy rúgták fel, akár ideges asztalos a vendégét.
S az a személy, aki ezt az érzést kiváltotta belőlem, egyre közelebb jött felém. Ha képes lettem volna rá, hátráltam volna. De lábaim nem mozdultak. Tavi-rózsa módjára gyökeret eresztettek a vízbe. Csak vártam, könnyek közt, ahogy a látomásnak remélt nő közelebb került hozzám, majd beszélni kezdett.
S mintha csak kihasználta volna gyengeségem, szorosan magához ölelt. Idáig is sokkos állapotban voltam, de ezen húzására a szívem, a gyomrom és még pár szervem, egy szempillantás alatt, mandulaméretűre zsugorodott össze. Nem szabadott volna hagynom ezt neki... gyorsabbnak kellett volna lennem... hiszen... tudom... hogy nem lehet valódi.. nem akarom elhinni... és nem akarok egy hamis emberben bízni... nem akarok hinni a létezésében..
Az érzés, mégis furcsán valódinak tűnt. Mintha tényleg igazi lenne. De ha igazi lenne... de nem igaz... de ha... de nem! Csak saját magamat kergetném édes hazugságba. De.. ha hazugság is... olyan jó érzés... és.. ugyebár, a tudatlanság áldás... ha nem próbálok a virágosra festett fal mögé nézni, akkor boldog leszek?! Ugye? Egyszerűbb lenne beletörődni ebbe is, s kellemes idiótaságban létezni tovább.
Ezután újra hallottam a nevem. Valaki halkan súgta, bár nem tudom, hogy honnan és miért. Egy pillanatra feleszméltem ostoba gondolataimból, s próbáltam agyamat újra a valóság felé terelni. De ez tűnt a valóságnak.
Édesanyám nem sokkal ezután, halk dúdolásba kezdett. Ismerős dallamok hagyták el a száját. Egy ideig hallgattam, mert nem ismertem fel a sorokat. Majd, mint a villámcsapás, eszembe jutott, hogy hol hallottam őket. az érzések még jobban felkavarodtak, ahogy ennek az egésznek az elejére gondoltam. Az igazság újra megütötte fejem, s fel kellett eszmélnem abból, hogy ez csak egy ósdi átverés. Hiszen akármennyire is szeretném, nem lehet valós.
Megráztam fejem majd halkan ismételni kezdtem.
- Nem vagyok vándor... nincsenek angyalok.. nem létezik az éden- csuklott el a hangom.
Lassan felnéztem, bár magam se tudom, hogy miért. Talán hittem benne, hogy ez akár valóság is lehet... vagy pont az ellenkezője. Lassan tudatosult bennem, hogy akármilyen szép is, ilyen álmok csak a mesékben vannak.
Amit láttam... az minden képzeletemet felülmúlta. Az eddig mosolygós, s gyönyörű édesanyám, mostanra egy szakadt ruhás csontváz lett. Arca már csak egy üres koponya, s az alapból vékony kezei, megkopott csontokból álltak. Üres szemgödreit felém fordította, majd állkapcsa maradványát, mosolyra nyitotta. Egyre erősebben szorított. a kellemes, s megnyugtató érzés, lassan egyre fájdalmasabb lett. Mintha csak össze akart volna roppantani. A fájdalom átjárta a szívem.
Tudtam, hogy valami nincs rendben... tudtam, hogy nem lehet valós.. de ez.. minden képzeletemet felülmúlta. Miért csinálta ezt? Hová tűnt a kedvesség? A boldogság?
Egy hangos kiáltás ütötte meg a fülem. A nevemen szólított. Majd vállamon egy szorító fogást éreztem. S mintha, egy pillanat alatt, már nem ott lettem volna, ahol eddig. Világot váltottam? Miféle utazási iroda csinálta ezt? Kiragadtak a valóságból, s egy kavargó, ürességbe száműztek. El akarnának tűntetni? Minden forgott... bár.. a semmi, nem tudom, hogy,hogy tud forogni.. áhh... megoldja..
Majd hirtelen egy hatalmas csattanás, amelyet valaki az arcomra mért. Ezután felismertem a hangot..
Mesterem üvöltözött, s vágott pofán. Egyre hangosabban, s egyre több dolgot vágott a fejemhez (nem konkrétan gondolom.. nem virágcserepeket hajigált, csak szavakat mondott... ). Szemeim kicsit könnyesek voltak, mivel az előző érzés még elég friss volt (már nem a taslira értem)
Majd mikor rendesen kitisztult előttem a kép, s rendesen visszatértem, egy pillanatra magához ölelt... hát engem ma mindenki szorongatni akar.. mint valami plüssállatot..
Elmondta, hogy genjutsu hatás alá kerültem. Tudtam.. tudtam, hogy nem volt valóság.. nem lehetett az.
De amúgy, milyen dolog ez? Nem az én hibám, hogy illúzió alá vontak. Én, mint szerencsétlen gyenge kis genin, nem tudok védekezni a jutsuk ezen ága ellen. Tehát, azért, amiről nem is tehetek, miért kapok ki? Ütögetnek meg kiabálnak velem, azért, amit nem saját szándékból tettem? Hát.. kedves..
Hamarosan, a ködben, egyre több alak rajzolódott ki, s egyre közeledtek. Halkan hümmögtek, akár egy ósdi pop- számban. A fehérségből ezután, egyre több, már ismerős csontvázember lépett elő, s fegyverekkel indultak meg felénk.
Ütéseiket ugyan egyszerűen hárítottuk, s pár könnyed sérülést is ejtettünk rajtuk, de hamar begyógyították azokat. Miféle kalciumbombák ezek? Fegyverekkel nem megyünk sokra. Túl sokan vannak, s túl gyorsan visszaépítik magukat. De várjunk.. ezek, hogy képesek megmaradni a víz felszínén? Csak nekem gyanús ez?
Mi van akkor. .ha most valami jutsut használok? Az alapokkal nem megyek sokra... a köddel sem... a mizurappa sem tanácsos, hiszen visszaépítik magukat a szemetek... na és a sziruppal mire megyek? Az se biztos, hogy megmarad a felszínen? És ha elsüllyed, vagy esetleg bele se ragadnak a csontik, akkor mi van? Hánytam egy jót és ennyi?

Uchiha Madara Szer. Május 03 2017, 01:12

Egymást követték a furcsábbnál furcsább események, ahogy egyre több résztvevője lett a szigetnek. Először édesanyád látomása, majd a holtak serege. Úgy tűnt, csontjukat nem sértheti emberi eszköz, pontosabban szinte azonnal felgyógyulnak a sebesüléseikből. Hangjuk, mintha a pokol maga, úgy zúgott, ahogy haldokló és bágyadt hörgéseket adtak ki magukból. Mik lehettek ezek?
A Mizurappa nem volt tökéletes támadási eszköz, ugyanis súlya miatt némiképp megsüllyedt, ám így is gúzsba kötve taszította a mélységbe a csontvázak egy részét. Ha tökéletes nem is, de legalább hasznos volt. A kérdés csupán az, vajon képesek e újból meghalni, vagy valóban kísértetek lakják ezt a szigetet?
Keiko oldalán a kis csapat igen csak nagy bajba került. A holtak nem akartak fogyni. Mesteretek akrobatikus mozdulatokkal slisszolt el néhány között, s kezében tartott tőrével sebezte őket különböző pontokon. Észrevette, a csontvázak nem a leggyorsabbak, de még ha el is érik őt, akkor sem ártanak neki.
- Ez az Oboro bunshin technika. Ezek csak klónok. Elterelés céljából szokták alkalmazni. Ami azt jelenti, hogy a használónak is itt kell lennie. Legyetek résen, bárhonnan lecsaphat. - a mester jó tanácsával és megfigyelésével segítheti a csapatot, azonban így sincs egyszerű dolgotok. Az ellenfeletek bárhol lehet, s ki tudja, melyik csontváz fog valódi sebesülést okozni a sok közül. Keiko elmondása szerint felesleges felületi sérülésekkel ellátni a halottakat, a legjobb, ha döntő csapást mértek rájuk, méghozzá egy nagyobb területet lefedő technikával.
- Gyertek velem - szökkent hátrébb néhány métert, majd szembefordult a holtakkal. - Figyeljetek, mert jól kell összpontosítanotok. Nem kell ugye elmagyaráznom most a suiton elem feloldásának műveletét. A feladatotok most ugyanez lesz, csak sokkalta nagyobb mennyiségben. terjesszétek ki a chakratokat, s használjátok fel a tenger vizét hozzá. Egy nagy hullámot kell generálnunk, ami magával fogja mosni a klónokat. Ha víz van a közeletekben, érdemes kihasználni. na csapjunk oda. Suiton: Haran Banshou! - kiáltja el magát a nő, majd egy nagyobb hullámot generálva a tenger felszínéből, vagy egy tucatnyi halottat sodort el. Ugyan nem tarthatja ezzel vissza örökké a halhatatlan klónokat, tudhatjátok, hogy készül valamire. Amilyen veszélyes nő, biztos, hogy célja van a chakrapazarláson kívül a hullámokra.

A technika létrehozásához, mivel elég gyorsan kell megalkotni a technikát, a tenger vízét kell, hogy használd, mégpedig úgy, hogy kiterjeszted a chakradat a vízre, majd a suiton chakraddal átitatott vizet kell egységesen mozgatnod addig, amíg képes nem leszel elsodorni ellenfeleid. Erről a tanulásról egy hosszabb folyamatot szeretnék olvasni, ami viszont időben nem szabad túlságosan is hosszúra nyúlnia. A sikeres sodró vízhullám után (derékig érő hullámok) pedig egy részletesebb harcleírást szeretnék kérni, ahol neked kell játszanod a saját karaktered és az ellenfeleid mozdulatait. A hullámokkal sikerült likvidálni néhány tucat bunshint, azonban még így is maradtak szép számmal. Bármilyen eszköz felhasználható, a lényeg, hogy egy élvezetesebb harcot szeretnék olvasni, gondolatokkal, stratégiákkal. Célpontjaid rád támadhatnak, legalábbis imitálva a rohamot, vagy épp Keiko jelölheti ki a megfigyelések alapján.

+ 2 Chakra, késedelmi díj

**Hirota Yukionna** Vas. Május 07 2017, 13:21

Valami nagyon nincs rendben a világgal. A holtak újra felélednek, s az élőkre rontanak. Csontos testükön szinte nem fog az emberi kéz alkotta fegyver. Vagyis, ez így nem teljesen igaz. Meg lehet őket sebezni, csak felesleges, mivel über-szuper-gyorsan begyógyulnak a rajtuk ejtett vágások. Hörögve közelednek, mint valami rossz magnó. Lassan, unottan haladnak felénk, körülbelül olyan tempóval, mint amilyen gyorsan az ember, hétfő reggel munkába vánszorog.
Ki kéne találni valamit, amivel legalább egy kis részüket el lehetne tűntetni. Mivel törpe genin vagyok, nem roskadozok technikák ismerete alatt. Talán az egyetlen, amivel kicsit is hasznos lehetnék, az a mizurappa.
Megformáltam a megfelelő kézjelet, majd elkezdtem leköpni a csontikat. Ugyan ez se volt a legtökéletesebb támadási eszköz, de súlya miatt, lehúzta a mélységbe a csontvázak egy részét. Ez is valami... De, attól még, hogy a vízbe süllyedtek, meg is fognak halni? Vagy a holtak, már egyszer elkárhoztak, így többet nem is fognak? Vagy.. vagy..., hogy van ez? Az élőholt, most akkor él, vagy igazából már nem? Nekem ez már túlon túl is zavaros...
Mesterünk már jóval gyakorlottabb, s többet látott nálunk. Így hamar rájött, hogy mi is a trükk, ezekben a csonthalmazokban. Igazából csak klónok, akik elterelésül szolgálnak. Bár, ez azt jelenti, hogy a használónak is a közelben kell lennie. Pff...
Ennek örömére, nem lehet tudni, hogy melyik csonti fog igazi sérülést okozni, és melyik ront ránk csak riogatás szempontjából... olyan ez, mint valami elcsépelt kísértetház...
A nő felszólalt, majd hátrébbugrott, s kérte, hogy kövessük. Majd szembefordult csontkupacokkal, s magyarázásba kezdett.
Tehát, most itt, pikk-und-pakk, meg kéne tanulom egy technikát, vagy különben nagy eséllyel a csontik elsodornak minket.. áhh.. nincs rajtam nyomás.. neem...nincs...
Na, de sajna nincs vesztegetni való időnk. Akkor, ismételjük el szépen, amit a nő mondott... tehát, ki kell terjesztenem a chakram a tengervíz felszínére, majd azt egységesen kell mozgatnom, mindaddig, amíg egy hullám nem generálódik... vah... előbb fog az én hullám generálódni, mint a vízé...
Koncentrálj... kiterjeszted a chakradat a víz felszínére... majd megmozdítod azt...
Elsőre nem igazán történ sok minden, bár ez az én részemről várható volt. Újabb magamban való mormogás következett. Megismételtem az előző procedúrát, most már kisebb sikerélménnyel vegyítve. A víz felszíne egy kicsit megmozdult, de nem úgy, ahogy én akartam. Nem igazán generált hullámot.. sokkal inkább egy kis felszínzavarás volt.
Nem jó.. nem jó.. gyorsabban kéne megcsinálnom.. mert a bénázásommal bizony nem megyünk sokra... na.. még egyszer..
- Koncentrálj... kiterjeszted a chakradat a víz felszínére... majd megmozdítod azt... – motyogtam magam elé.
Most már valamennyivel látványosabb eredményt értem el. A víz kissé felemelkedett és egy.. hullám... „hullámocskát” sikerült létrehoznom. Körülbelül csak a bokámig ért ..vagyis annál kicsit feljebb...
Tehát, lényegében... ez nekem nem fog menni... és ha a csontik nagy része úgy se támad ránk, akkor mégis minek kinyírni őket? A katicákat se öljük meg, csak azért mert léteznek..
Vettem egy mély levegőt, s újra megpróbáltam. Ez a technika a víz manipulációján alapszik. A chakram segítségével kell manipulálnom és mozgásra bírnom... Vagyis, egy mesterséges természeti képződményt kéne létrehoznom... pff...
Megint eldörmögtem magamban a fontosabb lépéseket, s újra nekiálltam a jutsu- nak. Kiterjesztettem a vízre a chakram, majd a már átitatott folyadékot próbáltam mozgásra bírni, s hullámot alkotni belőle. Az eddigiek közül, ez sikerült a legjobban. Most már egy körülbelül térdig érő vízáramlatot sikerült csinálnom.. amivel, már egy kisebb termetű plüssnyulat, el bírnék sodorni.. huhú... ez már fejlődés a javából.
Következőleg, megint csak végigcsináltam ezt a procedúrát, s megpróbáltam a lehető legegyszerűbben megmozdítani a folyadékot. Ugyanis, nem az a célom, hogy egy kiskutya formájú szobrot készítsek, így a tökéletes alakra nem kell törekednem. A legfontosabb tehát, hogy magasra emeljem, s előrelökjem.. onnantól pedig a fizika teszi a dolgát. Persze lehet, hogy az elején meg kell normálisan hajtanom a működéshez, de ez már mellékes.
Ennek örömére, már sikerült egy derékig erő hullámot generálnom, ami, bár nem ment messzire, de legalább megalkotódott. Innentől már csak el kell löknöm, s voálá.. megoldva..
Igazam is lett. Újra kiterjesztettem a chakram, s felemeltem az átáztatott folyadékot (?) . Majd egy kisebb lökést adva, elindítottam azt a csontik felé... na.. nem tökéletes, de azért már egész jó..
A hullámommal sikerült egy pár bunshint likvidálnom, ami azért némileg megnyugtatott. Ha már ilyen jól álltam, megcsináltam még kétszer a technikát, így sikerült néhány tucat bunshint eltűntetni a felszínről.. de még mindig sokan voltak... én pedig nem bírom örökké generálni a vízáramlatokat.
Csinálnom kéne valamit.. valamit, amivel hatásosan el tudnám tűntetni őket. A kunai-csapásokkal nem érek sokat, főleg mert azzal általában csak vagdosni szoktam. Ennyi erővel szét is szedhetném az egyik csonthalmazt, és azzal verhetném szét a többit.. így baráti kéz által halnának meg.. vagy legalábbis társi csont által...
Puszta kézzel fájna nekik rontani, mivel a csont elég kemény.. .Kunai-al is csak úgy lehet normálisan megoldani, ha kettévágjuk őket... vah.. ez sehogy se jó... most mindenféle terv nélkül közéjük rohanhatnék, mint egy idióta és elkezdhetnék hadonászni, ezáltal párat biztosan ki bírnék csinálni.. de mi értelme? Csak magamat fárasztanám le. Ugyanis, a nagy részük igen gyenge, és amúgy sem támad ránk. Ezek csak azért vannak, hogy jól lefáradjunk, s az aki irányítja őket, végül könnyedén meg tudjon majd minket ölni. Így, furcsa módon, akkor vagyunk a leghülyébbek, ha alárendeljük magunkat ennek az ostoba tervnek, és minden energiánkat felesleges játszadozásra pazarolunk. Ki kéne valahogy játszani ezeket a csontokat, hogy az, aki irányítja őket, felfedje végre magát. Mert mint mondtam, ez különben értelmetlen. Na, de nekem az a feladatom, hogy pazaroljam az erőmet ezekre a bunshinokra... tehát meg kell tennem, akkor is ha értelmetlennek érzem...
Kivettem egy kunai-t, s megfogtam a kezembe. Majd sóhajtottam egyet, s közelebb futottam a csontrakásokhoz. Nem igazán akartak megtámadni, csak rohamszerűséget imitálva közeledtek felém. Egyik kezemmel, megfogtam a hozzám legközelebb eső csuklóját, majd a vállától lefelé haladva átvágtam a testét. Szívósak, azt meg kell hagyni, mivel ez sem volt olyan egyszerű. A csontok kemények, így nem könnyű átvágni őket. Ezt megismételtem még egyszer, de hamar abba is hagytam, mert ha még sokáig csinálom, annyi erőm se marad, mint egy pillangónak. Rúgtam, s ütöttem a felém jövő bunshinokat. Rettentően idegesítőek voltak, hogy csak gyűltek.. és gyűltek.
valami könnyebb, s hatásosabb módszert kell kitalálnom... ha egy csontot, csak egy csont erősségű fegyver képes könnyedén széttörni.. akkor a csontvázzal kéne szétütnöm a csontvázat. Hmp... egy próbát megér... úgyis elég gyengék a közelharcban... egy ütés itt... koponya reped.. sípcsont törik... lábszár hasad... és így tovább... végül a váz összeesik.. s elmerül...
Megvártam, amíg a csontik szokásukhoz híven, körszerű alakban bezárnak engem. Próbáltak bekeríteni.. mert, hogy így olyan ijesztőnek hatnak... Majd elsüllyesztettem a kunai-omat a tartójába. Amikor már egész közel értek, megragadtam a hozzám legközelebb eső csontika kezeit, s elkezdtem pörögni. Így a csontos lebegett, s a közelebb lévő hasonló szörnyeket ütögette lábával. Reményeim szerint, ez az ostobán egyszerű terv, valamennyire hatásos lesz...

Uchiha Madara Kedd Május 16 2017, 12:12

A harc nem akart véget érni. Az ellenség nem akart megszűnni. Vajon Keiko helyes stratégiát alkalmazott akkor, amikor a legyőzhetetlenek seregével szemben chakra pazarlásra buzdítja tanítványait? Mi lehetett a szándéka ezzel? Vagy végleg elkeseredetten próbál a végsőkig küzdeni? Való igaz, könnyedén apríthattátok ellenségeiteket, de ezzel nem csökkent túlságosan a fölényük. Még mindig tucatjaival álltak fel, s regenerálódtak.
Yuki igen csak mesébe illő mutatvánnyal kezdte el ostromolni a gyűrű peremét azáltal, hogy a legközelebb állókat használva, pörgéssel aprította a közel állókat. A csontok csak úgy törtek, recsegtek, ahogy ütköztek az érkező testtel. Majd végül a kezedben fogott csontváz végleg elporladt a sok használattól, s csupán két leszakadt csuklót fogtál. Majd újabb áldozatot ragadva ismételted meg mutatványod. Az egyikük a csapástól hátraesett. Keiko ugrott idő közben melléd, s kezdte ő is a hátrébb állókat támadni fegyverekkel és technikákkal. Leginkább a Vízlövedékkel. Mikor meglátta az eleső csontvázat, megragadta válladat.
- Szép munka volt kislány. - majd eltolva magát a magasba ugrott, s néhány senbont hajított felé. - Megvagy te féreg!
A senbonok beleálltak a csontvázba, de nem értek szervet, így nem volt halálos dobás. A csontvázak halványodni kezdtek. Fakuló csontjaik egyre inkább tűnt el, s vált semmivé, ahogy a földön fekvő felköhögött.
- Hm. Hát megtaláltál? Pedig olyan közel voltam már, hogy elvágjam a nyakát annak a kis libának - mosolyodott el, miután Keiko ütésére feloldotta az őt leplező technikát, s egy harmincas éveiben járó férfivá alakult vissza. Kezeiből kihúzta a senbonokat, majd a földre dobta. - Ez azonban édeskevés lesz ahhoz, hogy elvegyétek a kincseimet. Ezen a szigeten fogtok megpusztulni - köp a földre, majd mielőtt bármit is tehetnétek, kézpecsétet alkot, s nemes egyszerűséggel felrobban. A lökéshullám elér téged, s erősen hátradob. Keiko még az utolsó pillanatban termett utánad, s fogott meg. Kezét a homlokodra helyezte, majd a Kai szó kimondásával hirtelen megszűntette az akkori világ zajait és maradványait.
Keiko mellett álltál, s a robbanás okozta sérüléseidnek nyoma sem volt. A csontvázak mintha ott sem lettek volna, úgy tűntek el, az eddigi csatazajuk megszűnt, s nem hallottál mást, mint a tengervíz lassú hullámzását.
- Megint genjutsuba csalt minket és megszökött. Reméltem, hogy nem fog kiütni a robbantásával. Erős ellenfélnek bizonyul. Klón és genjutsu használó. Azonban a hajónk oda, és ha tényleg nem itt akarunk meghalni, kell találnunk valamit, amivel hazajuthatunk. Most már biztos, hogy a hajó, ami ránk támadott, szintén csak illúzióval volt felvértezve, ha képesek lennénk ellopni, akkor azzal haza tudnánk jutni. Ehhez azonban meg kell keresnünk ezt a félnótást és jól el kell vernünk a seggét. Ti ketten, menjetek vissza a csónakhoz és vigyázzatok a civilekre. Valakinek haza is kell vezetni a hajót, meg hát...azt az idegesítő potyautasunkat is meg kell nyugtatni. Talán nektek jutott most a nehezebb feladat. Yuki, te velem jössz és megkeressük a hajót. Indulás!
Miután a csapat szétvált, eldöntheted, hogy a sziget északi vagy déli részén szeretnél játszani. Mind a két irányba a partról sűrű erdő áll, s az egész sziget tele van titkokkal. A postban bármerre is mész, shinobiknak könnyen járható erdőbe juttok, ahol a sűrűn nőtt ágakon haladtok, egyelőre némaságban. Út közben néhány nagyobb bogár, pók és kígyóval találkoztok.

A technikát és +5 Chakrat (3 a szép írásért, és 2 a késésért) felírhatsz magadnak.

**Hirota Yukionna** Szomb. Május 20 2017, 21:55

Idióta csontik... gyengék, lassúak s feleslegesek. Mintha valaki csak az időt akarná húzni velük. Talán csak eltérés céljából léteznek? Azért lettek létrehozva, hogy elrejtsenek valamit... vagy valakit? De.. mégis mi rejtegetni valójuk van a holtaknak? A sírhelyük? A mérgük? Valami görcsös titok, amit még haláluk után is védenek? Vagy esetleg egy olyan egyszerű dolog mint egy kismacska? Hát... ki tudja... Mindenesetre, elég idegesítő lények ezek. Pont olyan hülyék, mint amilyen gyorsan regenerálódnak.
A csontosok csak úgy törtek fenomenális ötletemnek hála. Ez a módszer, annyira bugyuta és egyszerű... de bevált. Bár, nem igazán hittem, hogy tényleg működni fog... hiszen.. egy csontival a kezemben pörgök... komolyan... még egy óvodás is kiröhögne...
Egy kis idő, és forgás elteltével, a kezemben lévő csontvázból már nem maradt más, mint két kézfej. Eldobtam azokat, majd körbenéztem, hogy új áldozatot keressek. A hozzám legközelebb álló kezét ragadtam meg, majd kezdtem pörögni, a másik irányba. Roppantak a csontok, törtek a bordák, hasadtak a gerincek, ahogy a egymásnak csapódtak a lények. Az egyik, furcsa módon nem akart megnyekkenni. Hátraesett. A chunin időközben mellém ugrott, s a hátrébb állókat kezdte célozni. Mikor az egyik csonti elesett, egy pillanatra megálltam. A nő megfogta a vállam, s megdicsért. Bár... örülnék, ha elmondaná, hogy miért is kaptam. Talán a fenomenális pörgő-mutatványomért? Vagy. .vagy.. miért?
A nő hirtelen felugrott, s senbonokat dobott az elesett katona felé. Majd, egy földben élő puhatestűhöz hasonlította, az amúgy marha kemény testű lényt. A fegyverek beleálltak csontkupacba. Hirtelen a többi csonti halványodni kezdett. Megkopott végtagjaik, lassan tűntek el, mintha soha nem is léteztek volna. A földön fekvő felköhögött. Krahácsolása, úgy hangzott akár a beszéd.. várjunk.. az megszólalt! De.. ha megszólalt... hé! Ki a kis liba?! Mindjárt mutatok neki olyan baromfiudvart, hogy még a dédunokái is tollakat fognak köhögni!
A kertén csontkupac, lassan visszaváltozott eredeti alakjába. A férfi kihúzta kezeiből a senbonokat, majd elhajította azokat. A földre köpött, majd azzal a lendülettel, kézpecsétet formált, s.. bumm... felrobbant. Mazochista... Ámbár, nem igazán értettem, hogy miről is beszélt. Milyen kincs? Miért is akarjuk mi azt elvenni?.. És mi a gennyes retekért fogunk elpusztulni ezen a hányadék szigeten? Megesz minket egy porcica? Vagy felnyársal egy pillangó? De komolyan.. nem értem én ezt az egészet... először a csontik. majd az illúzió... majd még több csonti.. majd a baromfiudvar, és most még valami kincs is! Mint valami kalózmese! Milyen elcsépelt fekete-szakáll elátkozott ládája történetbe kerültem?
A férfi önrobbanása okozta lökéshullám elért engem, s hátra is dobott. Mesterem az utolsó pillanatban ért el, s fogott meg. Kezét homlokomra helyezte, majd mondott valamit. az akkori világ lassan szétfoszlott előttem. A zaj, a hangzavar.. minden megszűnt. A nő mellett álltam, s a robbanás okozta sérüléseimnek semmi nyoma sem volt. A csontik, mintha soha ott se lettek volna, akár egy álomból való ébredésnél, szertefoszlottak. A csatazaj.. a sötétség... a világ... minden semmivé lett. Nem hallottam mást, csak a tengervíz lassú, s megnyugtató suhogását. Mi is történt? Hová lett az előző kép? A zajok, a csontok.. a sötétség... minden elveszett... de ez talán így jó.. talán... ezáltal megoldódott egy kis része mindennek... talán ezzel.. lezárult egy fejezet, ebben a végeláthatatlan küldetésben... ki tudja... az is lehet, hogy csak most kezdődik a java...
A víz halk moraját, mesterem hangja törte meg. A hajónk oda, és az ellenfél sem bizonyult egy gyenge muksónak. Klón és genjutsu használó. Ráadásként egy hatalmas kretén is. A nő végül elmondta a tervet, s kiosztotta a feladatokat. Nekem vele kellett mennem.. megkeresni a hajót. Jujj ..miért mindig én megyek felderíteni? Olyan... kutyaszerű vagyok, hogy azt hiszik jó vagyok a nyomkeresésben? Áhh... sebaj.. túl fogom élni.
Ezek után mindenki megindult a dolgára. A csapat szétvált. Mi a sziget déli részére tartottunk. A partról sűrű erdő nőtt, ami egy shinobinak igazán kedvező terepet jelentett. Könnyedén lehetett ugrani ágról ágra. Csak pattogtunk a sűrűn nőtt erdőben. Néhol egy-egy nagyobb kígyó lógott az ágakról, vagy volt épp a fa törzsére tekeredve. amíg ők nem támadtak rám, engem sem foglalkoztattak. Bár, amikor egy emberi szemmel nézve is nagy bogár repült át az orrom előtt, nem kicsit rémültem halálra. Mi a fenével etetik ezeket, hogy ekkorára nőnek? Naponta élesztőt esznek csendespihi előtt? A másik antipatikus része a szigetnek... a pókok... amikor egyik pillanatról a másikra ereszkedik le elém, s bámul az arcomba az összes szemével.. és csak pislog... felbecsülhetetlen....

Uchiha Madara Hétf. Május 29 2017, 01:09

Az átlagosnál nagyobb méretű, s terebélyesebb fákon haladva mestered mindvégig tekintetével a fákon túli vizet pásztázta. Gyorsan az erdő széle felé vettétek az irányt, és a fák külső peremén haladva szemléltétek a partot. A hajót azonban egyelőre nem találtátok. Ahogy haladtatok ágról ágra, a sziget partszakasza megtört, s befelé kezdett el kanyarodni. Valamiféle belső tó lehet itt. Bár a fák rendesen eltakarták a kanyargó folyó irányát, az biztos volt, hogy hosszú út vár rátok, még shinobi tempóban is.
Pókhálókkal futottatok össze, mely sem Keikonak, s feltételezhetően neked sem kedvezett. Keiko hangosabban meg is jegyezte undorát. A kunoichi hullámos szájával pufogott magában, miközben kezeivel a ragadós hálót szedte le magáról. A folyó pedig, mintha sohasem akarna véget érni. Talán az egész szigeten áthalad. Azonban ha jó megfigyelők vagytok, észrevehettétek, hogy az eddig felbukkanó kígyók és madarak egyre inkább tűntek el, míg végül több, mint tíz perces úton egyel sem találkoztatok. Pókhálóval, nehezen átvágható indákkal azonban egyre többel. Érezhető volt a sziget központi részének érintetlensége, s a természet sűrű élettere. A vízben néhol fadarabokat találtatok, ahogy sodródtak a lassú árral, ám a parton egy-egy fa jobban hasonlított az aligátorra. A szárazföldön azonban szinte teljesen kihalt az élővilág. A fák tetejéről egyre jobban rajzolódott ki a folyó irányába egy ívelt hegyoldal, mely félkör ívben takarta el a sziget centrumát. Nem sokkal lógott ki a fák felett, talán ezért nem láthattátok még korábban. Keiko úti célja a sziklafal lett. Valahogy úgy érezte, a kalózok nem köröznek a sziget körül, hanem a sűrűjében fognak lepihenni, hogy feltölthessék a készleteiket. Ha saccolni kellene, közel fél órán belül elérhetitek azt a sziklát.
A tempótok hirtelen lelassult, majd teljesen megállt, mikor mind a ketten valami fehér, ragadós anyagba gabalyodtatok. Pókhálónak tűnt, mely oly sűrű volt, hogy kunaial is nehezen tudtátok levágni a lábatokról. Mégis, miféle pók szőhetett ilyen vastag és az eddigiekhez képes nagy méretű hálót? Már ha egyáltalán pókhálóval találkoztatok. A válasz sajnos a vártnál is hamarabb érkezett.
Miután kiszabadítottátok lábaitokat, s tovább indultatok, a semmiből érkezett fehéres labdák találták telibe testetek, mely ellökve, nekiütöttek a legközelebbi fának, s erősen odatapasztott titeket. A fák lombjai közül pedig egy méretes, közel német juhász méretű pók ereszkedett lejjebb. Az összes szeme rátok nézett, ahogy a lábai külön mozgással, felétek kezdte terelni a hatalmas termetű bestiát. A szőrös nyolclábú lassan érkezett felétek, majd behálózott teljesen, először téged, majd mestered. Ugyan azt már nem láttad, csak érezted, hogy valami húzni kezd téged, felfelé a fán. Vinnyogó hangot hallottál a burkon kívülről, majd egy erőteljes szúrást éreztél a gyomrod tájékán, s hamar minden elsötétült.
A burokban ébredtél, tested nem volt képes szinte megmozdulni, mintha az egészet megbénították volna, valamint a burok sem volt valami tágas. A vinnyogó hangot ismét hallottad, majd pontosan nem is láttad, csak érzékelted, hogy valami nagy állt föléd, s eltakarta a Nap fényét. Végül felszakadt a burok, s megláttad Keikot, ahogy katanajával óvatosan vágja le körülötted a hálót. Kiemelt a fonalbörtönből, s a vállára vett.
- Még egy kis ideig zsibbadni fogsz a mérgétől. Szerencsére nem halálos, hanem csak ideiglenesen bénított meg téged. nekem szerencsém volt, hogy a taktikai mellényem felfogta a fullánkját. Na de most futás innen, mielőtt még többen lesznek.
Keiko vállán pihenve láttad a kunoichi háta mögött fekvő, lábait az ég felé emelő pókot, s egy másikat nem messze tőletek. Úgy tűnik, vacsorának szántak titeket, ám mestered ezúttal kimentett a bajból. A térséget azonban valóban célszerű lenne minél hamarabb elhagyni, s elérni a folyó torkolatát. A pókok az erdő mélyebb részei felé vittek titeket, így mire ismét uralhatod tested egészét, még mindig ugyanannyira lesz tőletek a szikla, mint eddig. Az út közben először a fejed és a kezeid tudod mozgatni, lábaidra csak nehezen tudsz megtámaszkodni. Azonban Keiko így sokkalta lassabb a megszokottnál, s a kezei is le vannak foglalva, így neked kell megoldanod a védelmet, amíg ki nem értek a pókok területéről. Több nagyobb példány is a nyomotokba indult, hogy visszahozzanak a vacsorára. Keiko nem fog tudni megfordulni, s harcolni, így segítened kell őt, ahogyan ő is segít neked. A pókok gyorsak, s hálójukat messzire képesek kiköpni, így te leszel a kunoichi szeme és keze, védelmezd mestered, mert csak ő vihet ki innen.

+3 chakra késési díj

**Hirota Yukionna** Pént. Jún. 02 2017, 17:14

A nő, szemével egész idő alatt a vizet nézte... biztos nagyon érdekesek... a... ö... hullámok? Majd, már nem csak nézte, de lassan arra felé is indult meg. az erdő külső pereme felé haladtunk, s onnan néztük tovább a partot. Hajónak, azonban pont annyi nyoma volt, mint egy szárazföldön élő Vizi blugy-blugynak... tehát, semmi.
Ágról ágra haladtunk... csak ugrál.. és megy előre... csak ugrál és megy előre... izgi. A sziget partszakasza megtört, és befelé kezdett el kanyarodni. Valami belső tó lehet.... bár a fák eltakarják a folyót. De egy biztos... még hosszú út vár ránk.... huhú... és csak ugrálás és futás meg tempó meg mennyi unalmas dolog... kellek egyáltalán én ehhez?
Pókhálókkal futottunk össze. Gusztustalan, ragadós izék. alig láthatóan vékony a legtöbb... és csak úgy szembe jön... és beleakadsz... és... ha haló van... akkor póknak is kell lennie... jaj. A hideg végigfutott a hátamon, ahogy a nyolclábú... sokszemű... állatnak titulált förmedvényre gondoltam.
Miután mesterem is... elég undorodva, de lehámozta magáról a hálót, egyre beljebb értünk. A madarak, kígyók, s hasonlatos lények, egyre fogyatkoztak, ahogy haladtunk az erdő belseje felé. Ezzel ellentétben, a pókhálók (fúj) és indák, egyre csak szaporodtak. Mígnem, az állatok teljesen eltűntek, és már csak a nehezen elvágható bigyók maradtak.
A szárazföldön szinte teljesen eltűnt az élet. A fák tetejéről, lassan elkezdett kirajzolódni a folyó irányába egy hegyoldal. Nem sokkal lógott ki a fák felett... talán.. ha magasabb lennék... hamarabb láttam volna.. áhh... sebaj. így haladtunk... mert... ugyebár, az teljesen logikus, hogy a kalózok nem maradnak a hajójukon... hanem sokkal inkább sétálnak órákat, csak azért, hogy lepihenjenek, majd újabb órákba teljen visszamenni. Mi van akkor, ha valakinek akkor jut eszébe a kispárnája, mikor már letáboroztak? Hirtelen a fejéhez kap, fut pár kört, majd elmegy érte, és mire visszaér reggel lesz? Vagy ezt azért csinálják, hogy formában maradjanak? Tudja a fene... de ... ez miért is érdekel ennyire engem? ja.. tudom.. .vagy.. nem... nem tudom.. szeretek teljesen felesleges dolgokon gondolkodni... elveszik a figyelmem... erről a hosszú útról...
Futás.. és ugrás.. és jaj! Mind a ketten valami fehér ragadós anyagba gabalyodtunk, minek hála teljesen lelassultunk, sőt.. meg is álltunk. Pókhálóhoz lehetne hasonlítani ezt az izét.. de sokkal vastagabb és ragadósabb... és undorítóbb. Nem akarok azzal a pókkal találkozni, amelyik ezt csinálta.. nagyon nem...
Miután nehézkesen kiszabadítottuk magunkat a ragadós anyagból, tovább indultunk. Undorító. a hideg futkosott a hátamon ettől a helytől. csak addig jó amíg a hideg futkos, és nem valami nyolclábú undormány...
Ezek után, mint derült égből ~~fasírt~~ villámcsapás, a semmiből, fehér labdacsok érkeztek, s azzal a lendülettel el is találtak. Mely, könnyedén levéve lábamból, ellöktek, s nekitapasztott egy fának. a lombok közül, egy nagyobb... rohadvány nagy pók ereszkedett alá. Kidülledt szemekkel, és kissé megremegve néztem rá. Undorító! Gusztustalan! Menjen innen messzire! Le fogom hányni!
De, csak azért sem ment el.. egyre közelebb.. és közelebb jött, a nyolc vékony lábán. Összes szemével ránk nézett. Majd teljesen behálózott, úgy mint valami legyet. Látni már nem láttam semmit, csak éreztem, ahogy lassan elkezdtek felfelé vonszolni a fán. Kívülről egy vinnyogó hangot hallottam. Majd egy erős szúrást éreztem, a hasamnál... majd.. mielőtt még arra gondolnék, hogy ez azért elég fájdalmas és kellemetlen volt.. minden hirtelen sötétedni kezdett... homályosodni.. s lassan eltűnni..
Egy pislogás.. két pislogás. Lassan visszatért az eszméletem, s a világ is tisztulni kezdett. Már amennyire tisztulhatott, ugyanis a burokban nem volt túl világos. Összegubózódva sikerült felébrednek, mint valami kötözöttsonkának. De, ami az egészet fokozta, meg se bírtam mozdulni.
Majd újra hallottam azt a vinnyogó hangot... ezzel nem kéne tehetségkutatóra mennie... pocsék az énekhangja...
Végül felszakadt a burok... megláttam mesterem, aki katanájával vágta körbe óvatosan a burkot, majd vállára kapott, akár egy krumpliszsákot.
A nő mögött, ott feküdt a pók. Lábai az ég felé néztek.. megdöglött... ezaaaz!
Megindultunk.. vagyis... én csak utaztam. Kezeimnek, s lábaimnak nem igazán voltam még az ura. Mesterem sokkal lassabb a megszokottnál, hála a plusz súlynak... vagyis nekem. Ezaz! Megint sikerült teljesen haszontalannak lennem.. ehhez már tehetség kell. Fut.. fut.. nyakamat sem igazán tudtam mozgatni, aminek eredményeképp fejem, csak föl-le döcögött. Kellemes...
Ahogy zötykölődött a koponyám, láttam hogy több nagyobb pók is a nyomunkba eredt. Aztán nem láttam. Aztán megint... és megint nem. Na, de attól még, hogy az én fejem össze-vissza pattogott, a pókok még jöttek. Nyolc lábukon csak úgy suhantak.. . suhanhatnának a másik irányba is...
Akárhogy magyaráztam, hogy jönnek mögöttünk, a nő nem fordult meg. Vajon miért? Mert nem is tud. Nem képes harcolni, mivel engem kell cipelnie. S ezen oknál fogva, nekem kéne visszaküldenem a pókicákat a bábjukba. Ezzel csak egy pici gond van... le vagyok bénulva! Így egyelőre csak annyira vagyok képes, hogy üvöltözzek. „ Balról lövi... már megint balról támad a kis szemét! Nem az! A másik bal!”... és hasonlók...
Mert, ugyebár, most tényleg annyi hasznom van, mint egy zsák cseresznyének... tehát semmi! Hadonászhatok, ahogy akarok, de nem tudok. Tehát, egy kis ideig, csak menekülni tudunk.
Egy kisebb idő elteltével, nyakamat végre újra tudtam mozgatni. Így meg bírtam egy helyen tartani, és nem kellett, hogy egyszer látnom, egyszer nem. Folyamatos képet kaptam gusztustalan üldözőinkről. De még így se értem többet, egy rikoltozó súlyfeleslegnél. Csak menekülés, egészen addig, amíg tudunk. Ezután jött a megváltás. Mintha kezeimbe lassan visszatért volna az élet. Teljes boldogsággal húztam magam elé. Épp mosolyra húztam volna a szám, mikor karom elengedte tartását. Ahha... az ujjaimat sikerült csak mozgásra bírni. Ezután, pár percnyi szenvedés következett. Biztos felemelő látványt nyújthatott, ahogy egyik helyről a másikra, nagy erőlködések közepette pakolom a kezeimet. Ennél csak az volt a jobb, hogy a bal kezemet, hamarabb tudtam mozgatni. Így azzal rakosgattam jobbról-balra a másikat. De, már legalább az egyik mozgott. Megpróbáltam hasznossá tenni magam, s lassan kivenni a lábamon tartott tárolóból, egy kunait. Magam elé vettem, s megpróbáltam eldobni, úgy, hogy beleálljon valamelyik pókba. A fegyver süvített a levegőben, ahogy elhagyta a kezem. Majd lendületlenül, szépen leesett. És.. volt kunai-om.. nincs kunai- om... Gyere vissza fegyver! Miért hagytál el!?
Vettem egy mély levegőt. Ebből, arra a következtetésre jutottam, hogy még nem kéne fegyvereket hajigálnom. Úgyhogy, pár pillanatig, megint csak azt diktáltam, hogy merről támadnak a szemetek.
Újabb próba következett. Most már mind a két kezemet képes voltam használni. Legalábbis.. fogjuk rá. Gyorsan megpróbáltam, hogy biztosan meg tudom őket mozdítani, és nem kell még egy kunai-tól feleslegesen búcsút vennem. Elővettem egy másik apró fegyvert, s megpörgettem. Kis híján ezt is leejtettem, itt a nagy menőzésben. Szerencsére, még időben elkaptam, és egy nagy levegővétel után, el is tudtam dobni. Ez a fegyver, végre bele is állt az egyik pók hátába. Dögölj meg te világ-piszok!
Következőleg, egy senbont vettem ki és azzal céloztam be a legközelebbi pókot. Két ujjam között tartottam a tűt, majd egy kis célzás után, eldobtam azt. A fegyver végére, egy kisebb adag drót volt erősítve. Ahogy a tű, beleállt a pók hátába, elkezdtem ráncigálni a drótot, jobbra-, balra, hogy valahogy, le tudjam lökni a pókot... és ha minden a terveim szerint menne, még bele is gabalyodnának a lábai, a kis szemétnek. A következővel is így próbálkoztam. De ez a pók, kikerülte a fegyvert. Sebaj.. ezt már nem hagyom veszni. A drótnál fogva visszarángattam, majd megpróbáltam újra eldobni.
Így dobálóztam, egészen addig, amíg már nagyjából testembe is visszatért az erő. a legértelmesebb megoldás, amit ki bírnék magamból facsarni, az a Mizurappa lenne. Hiszen, az egy vízsugár, amivel nem csak eláztatni, de lelökdösni is lehetne a pókokat. Ha csak, nem vízi pók- csoda pókok... mert akkor nagyon megszívtam. Lábaimat, már úgy ahogy tudtam mozgatni, de ha ráállítanának, valószínűleg még összeesnék, akár egy rongybaba. Kezeimmel megformáztam a megfelelő kézjelet, majd megpróbáltam leköpdösni a pókokat... ez hátha beválik...

Ajánlott tartalom

Határszigetek

Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek

Re: Határszigetek