Ichiraku Ramen Bar

A selejtes gondolatom, miszerint meghívással próbáltam volna kimagyarázni magamat, ebből a kínos helyzetből, visszagondolva nem is olyan rossz ötlet. Mivel a legnagyobb hátrányunk ebben a tesztben, az információ hiánya a Sensei-ről, talán az étel fogyasztása közben rábírhatnám hogy olyan dolgokat áruljon el, amiből ki tudnánk következtetni, hogy hogyan gondolkodik. Bár ez így elég lehetetlenül hangzik, de talán ez az egyetlen előnye annak, hogy egy ilyen kellemetlen szituációba kerültem. Persze ez csak akkor működne ha elfogadná az ajánlatomat. Amire még kevesebb az esély. Nem baj, ha nem jön be, még mindig kéznél van a zacskó, mint "B" terv. Ez mondjuk még a kajameghívásnál is nagyobb baromság, de ki tudja. Mugo-Senseinél már semmi sem tűnik lehetetlennek.
Meglepődtem, mikor a Sensei arcán mosoly villant fel. Kezdtem azt hinni, hogy talán bejön a tervem. Minél előbb szóra akartam bírni, bár nem vagyok jeles a kommunikációból. Talán ha Sayuri-chan, vagy Yuu-kun lenne itt helyettem. Ők biztos könnyebben tudnák szóra bírni a Senseit. 
Már éppen kezdtem volna bele a tervem megvalósításához szükséges első mondatba, mikor egy idős házaspár lépett be a kicsin helyiségbe. Zavarodottan néztem őket, mikor azt állították hogy ismernek engem, és szeretnék ha segítenék nekik. De a nevemet tudták, úgyhogy biztos van valami kapcsolat közöttünk. Viszont ez most nem különösebben számított, nem is agyaltam rajta tovább hogy kik lehetnek, mert ez most csak még jobban összezavarta a tervemet. Illetlenség lenne visszautasítani, de úgy tűnik muszály lesz. Mialatt alaposan megterveztem a fejemben azt a mondatot, amivel a legkevésbé tűnik illetlenségnek hogy nem segítek,  Mugo-Sensei megelőzött és felajánlotta hogy segít nekik. Ráadásul még kacsintott is, jelezve hogy majd ő megoldja. Ezzel viszont teljesen kudarcba fulladt volna a magánakcióm, amit nem engedhetek meg. Ez az egyetlen lehetőség, hogy akár sorsdöntő információkat szerezzünk a Sensei-jel kapcsolatban még a vizsga előtt. Azt viszont nem mondhattam, hogy " Azt hiszem összekevernek valakivel " mert attól még a Sensei segített volna nekik. Úgyhogy az egyetlen lehetőséget ragadtam meg, ami megmaradt, hogy a Sensei-jel maradjak:
- Mugo-Sensei, én sem akarok tiszteletlen lenni, de ha ön is nagyon szeretne segíteni, akkor kérem engedje meg hogy önnel együtt én is segíthessek. - állok fel a székről, egyenesen a Sensei mellé - A meghívást meg majd elnapoljuk, így lesz időm rejtekhelyet keresni. - mondtam, s izgatottan vártam a Sensei válaszát. Remélem nem azt fogja mondani, hogy "akkor nyugodtan vidd egyedül" mert arra az esetre nem hiszem hogy akármit is ki tudnék találni.

//Danzou//

A ramenezőben meglepő fogadtatásban részesültem. Ichiraku, magából kikelve szinte már habzó szájjal közölte, hogy miféle galád, gaz tettet követtek el ellne. Mondanom sem kell a szemöldököm a homlokom középéig futott, miközben az Öreget hallgattam. Nem volt ez megszokott tőle, bár meg tudom érteni. Legalább is a lánya részét. Mert ha egy lány szerelmes lesz valakibe, akkor azt a szülők nem mindig nézik jó szemmel. De érdekes, hogy az Öreg Ichiraku most leginkább a titkos receptjét féltette (Herkentyűburger ). A személyről, akit meg kéne keresnem nem adott leírást, noha az állítólag már többször is megkörnyékezte őt. Egy darabig szótlanul figyeltem, ahogyan pocskondiázza az illetőt, majd amikor már megkérdezném, hogy legalább a nevét árulja el az illetőnek, egy kopasz fiatal férfi lép be az étterembe. Kérdő tekintettel mér végig mind az Öreget mind Engem. A kérdése után egy pillanatra odasandítok Ichirakura, hátha ő az, akit keresünk. Ha bólint, vagy valami más úton, módon jelzi, hogy Ő a mi emberünk akkor a következőképpen járok el:

Megvárom, amíg leül, vagy én magam ültetem, le. Kikérdezem Ayame tartózkodási helyéről, hiszen az én küldetésem csak annyi, hogy őt és ezt az embert idehozzam. Itt nekem sok beleszólásom abba nincs, hogy az öreg miképpen viselkedjen ezzel az illetővel. Természetesen, ha beszél, akkor Ő vele, elmegyünk a lányért és visszajövünk.
Ha nem beszél, akkor követni fogom egész nap addig, amíg nem találkozik Ayame-val. Azt azért mindenképpen figyelembe kell, hogy vegyem ez egy C szintű küldetés, vagyis az emberem lehet Shinobi, vagy valaki, aki elég erős ahhoz, hogy C besorolású küldetés alanya legyen.

Ha nem ő az emberünk, akkor megnyugtatom, hogy nem történt semmi, csak az Öreg kicsit elragadtatta magát. Ezután ha az illető itt marad és megebédel, akkor én is eszem egyet. Ezt amiatt, hogy a kérdéseimet más ne hallhassa meg, mert nem tudni, hogy ő akár a Recept tolvaj barátja. Szóval megvárom, míg távozik, és utána adom elő a kérdéseimet Ichirakunak:
- Hogy néz ki az illető? Mit tud róla?
- Hogy néz ki a maga lánya?
- Hol látta őket utoljára?
- Merre látta őket utoljára?
- Tudja-e hogy hol lakik az illető?
- Ismer-e olyan embereket, akik közeli kapcsolatban állnak vele? Ha igen kik ők, és hogy néznek ki?
- A recept biztonságban van-e?

Mivel az információszerzés fontos ezeket a kérdéseket teszem fel neki. Remélem, mindre tud kielégítő választ adni, noha ebben annyira nem hiszek.

A kopasz, - miután kiderült róla, hogy nem ő az Emberem – morogva, de elhagyta az éttermet. Ichiraku mester, mondhatni minden tüzét elveszítette, és mint egy összetört partvis, állt a pult mögött. Szólni nem szólt, csak motyogott, és egy tekercset rakott elém. Elvettem és elolvastam a levelet, amelyen a Hatodik Hokage pecsétje díszelgett. A levél, körülbelül ugyan azt tartalmazta, mint amit az öreg, kurtán-furcsán de már vázolt. Azonban volt itt valami, ami rögvest szemet szúrt. Egy másik nevet is említett a tekercs, ráadásul egy női nevet. Szemöldököm a homlokom közepére szaladt, miközben a sorokat olvastam. Először nem tudtam hova tenni, azt hogy valakivel együtt fogok dolgozni... „Együtt” furcsán hangzott, noha egy teljesen átlagos szó. Az eddigi dolgaimat mindig egyedül intéztem, szóval ez a dolog izgalommal töltött el. Minidig is gondolkoztam azon, hogy vajon milyen lehet csapattársakkal együtt küldetésekre járni, csatázni, tanulni, vagy akármi mást. De ki lehet ez a titokzatos Tsuki? Mivel rajtam kívül nem tartózkodott senki a Ramenezőbe, így nagy esély van rá, hogy nekem kell megkeresnem. – Vajon ő is kapott levelet erről a küldetésről? Biztos kapnia kellett volna, hiszen még nem ismerjük, egymást nem tudok neki szólni. Vagy ez is a küldetés része, hogy előkerítsem? – morfondíroztam magamban miközben a tekercset összetekertem és kiléptem a Ramenezőből, búcsúzóul intve az öregnek. Odakint egy Kunochi álldogált egymagába. Körülbelül velem egyidős lehetett, és még fejpántja is volt. Vagyis nagy esély van rá, hogy ő lesz a társam. Bár nem akarok elhamarkodottan letámadni szegényt, hogy „Helló te lennél Tsuki?” Mivel ez számomra eléggé kellemetlen lenne. Emiatt, ismét kibontottam a tekercset, és hangosan elkezdtem gondolkodni.
- Tsuki, Tsuki… Nem… nem hiszem, hogy ismerem.
Miközben próbáltam úgy beszélni, hogy lehetőleg a lány is hallja, megakadt a szemem az előbbi kopasz emberen, aki egy ház falának dőlve olvasgatott. Miért nem ment el? Ha enni akart volna valamit, miért nem kért semmit? Talán neki is köze van a dologhoz? ­– Áh… nem érdemes még ezen agyalnom, noha mindenképp gyanús… Előbb a csapattársamat kéne mihamarabb meglelnem. De ha nem Ő az akkor ki lehet? – gondoltam miközben szememet nem vettem le a kopaszról.

// Nos, úgy gondolom, hogy érdemes egy új kört menni, és mivel Danzou áldását adta rá tegnap, meg ma is, így is teszek //

Kifújtam a benntartott levegőm mikor a lány odalépett hozzám és közölte, hogy ő az, akit keresek. Legalább jól tippeltem és nem kellett még egy embert előkerítenem. Belenéztem a kék szemeibe és egy pillanatra képes voltam elbambulni. Noha tényleg csak egy töredék másodperc volt, lehet, hogy elég bugyuta ábrázatot vettem fel. De miután magamhoz tértem egyből belekezdtem a mondandómba:
- Óh. Szerbusz, a nevem Dansei. Gondolom te is kaptál levelet, erről a küldetésről… Oh, mármint hogyne kaptál volna hisz itt vagy – mondtam miközben zavaromban kissé összekavarodtam. Ez leginkább annak volt betudható, hogy eléggé izgatott voltam amiatt, hogy csapattársam lesz, és ez behatással volt a beszélőkémre – Öhmm... Tessék, itt van a küldetés leírása, Ichiraku adta ide az előbb. Gondolom te is szeretnéd elolvasni – nyújtom át neki az előbb említett tekercset. Közben alaposabban szemügyre veszem, és első benyomás alapján meghatározni a személyiségét, noha ez biztosan fals lesz. Hosszú szürke haj és kék szem, nálam egy kicsit alacsonyabb, noha nem sokkal, talán egy homloknyival. Közben ismét odapillantok a kopaszra, csak hogy megbizonyosodjak nem tűnt még el. Miközben Tsuki a tekercset nézi, elmondom neki mindazt, amit Ichirakutól hallottam:
- Ichiraku azt mondta, eléggé feldúlt állapotban, hogy egy bizonyos személy – akiről nem tudunk semmit – elcsábította a lányát, és belőle akarja kiszedni a titkos összetevőjének a receptjét. Emiatt, az öreg arra kért minket, hogy hozzuk neki vissza Ayamét – a lányát – és tudjunk meg mindent a férfiról. – itt suttogóra vettem a hangot, és közelebb mentem hozzá. – Az első gyanúsítottam az a kopasz ember, aki a falnak dőlve olvas. Még az előbb bejött a Ramenzőbe mert Ichiraku hangoskodása felkeltette az érdeklődését. De nem rendelt semmit, hanem kiviharzott, miután megnyugtattam. Viszont az Öreg szerint nem ő a mi emberünk, de lehet az egyik barátja. És mivel nem ment el, nem érdemes figyelmen kívül hagyni. Szerintem érdemes lenne őt követni elsőnek… Viszont talán az öreg tud személyleírást adni arról, akit keresünk. Maradj itt és kérlek tartsd szemmel, amíg én beszélek az öreggel ismét… És milyen Rament kérsz? – az utolsó mondatot már hangosan mondtam. A tervem úgy nézett ki, hogy visszamegyek az Öreghez. Azért én, mert engem már ismer, és így gyorsabb lesz. A rament azért kérem, hogy úgy tűnjön, csak Tsukira vártam, és vele töltöm a napot. Nem kell itt feltűnést kelteni.

// Tsuki és Dansei //

Párocskánk... Mámint Konohagakure no Satou shinobiai végül egymásra találtak. Nem volt sok idő és túlzottan bonyolult sem, de talán enyhén kellemetlen. Mindenesetre úgy tűnik, hogy ezen hamar túllépnek, mert rögtön bele is kezdenek a küldetés megtárgyalásába. Őszíntén szólva túl sok információval nem rendelkeznek, bár talán bizonyos dolgokat nem vesznek figyelembe. Vagy mégis? Rejtélyes csábító, ismeretlen kopasz alak, Ayame, Ichiraku, levél Danzou parancsával. Az apró kis játék, mit játszanak a Ramen rendeléssel nem igazán kelti fel a kopasz alak figyelmét, továbbra is békésen olvasgat. A szél hamarosan felerősödik kissé, így kellemesen hűsít.
Dansei bemegy Ichirakuhoz. Sikerül kiveséznie az öreg mondandójából a következőt, bár Ichiraku nincs éppen beszédes kedvében: "Szőke hajú, viszonylag magas, kék szemű, hangtónusa átlagos".
Ennél többet Dansei nem tud kiszedni Ichirakuból. Tsuki, bár elszántan és vitézi módon kukkolja a kopasz alakot, az nem zavartatja magát és rendületlenül olvas. Egyelőre ennél több nem történik. Tehát, mi módon próbálja a nagy csapat kideríteni, hogy mégis mi ez az egész? Talán igaz, mi a levélben állt? Esetleg...
Ichiraku időközben elkészült a hagyományos, szójaszósszal fűszerezett ramennel, amit ajándékként át is nyújt Danseinek, mondván, hogy cserébe gyorsan kapja el a tolvaj grabancát.
Ami azt illeti, Dansei és Tsuki talán egyszerű küldetésnek, könnyen végrehajtható feladatnak vélik a dolgot. De valóban így volna? Egyikük sem ismeri a másikat, sok információval sem rendelkeznek, bár talán a győzelemhez elegendő mennyiségűvel... Ez talán... Nos... mennyi könnyedséget jelenthet? Vagy Geninjeink még bele sem gondoltak igazán, hogy mit is kellene tenniük? Parancsot kaptak, méghozzá nem is akármire. De hogy fordulhat elő ilyesmi a falun belül?

Ichiraku mester tényleg teljesen maga alatt volt. Mikor ismét visszatértem, hogy személyleírást kérjek tőle, halkan és szinte összefüggéstelenül adott információt a célpontról, bár szinte minden, amit mondott egy átlag szőke ember leírása volt. Igaz ezzel nem jutottunk előre, de legalább egy picit szűkült a kör. Nem értem ezt az egészet. Először is. Minek Shinobikat bérelni, egy családi perpatvarhoz? Ha Ichiraku mester nem szándékozik odaadni a receptjét senkinek, akkor bizonyosan nagyon őrzi. Emellett nem hinném, hogy a lány is annyira balga lenne, hogy egyből kikotyogja apja féltve őrzött titkát. Bár a szerelem vakká tudja tenni az embert, és ez elég okot adhat az Öregnek a félelemre. Az elkészült Ramennel kiballagtam Tsukihoz. Fél szemmel még láttam, hogy a kopasz nem zavartatta magát és békésen olvasgatott.  Úgy éreztem, hogy addig, amíg nem történik semmi, nem árt, ha megismerjük egymást. Szükség lesz a csapat összhangra, ha eredményesek akarunk lenni. És ha jól játszom a szavakkal talán még jobban is járhatok. A közeli padra letelepedtem, és intettem Tsukinak, hogy üljön mellém. Átnyújtottam neki a finoman gőzölgő Rament a pálcikákkal, én pedig kényelmesen hátradőltem. A kellemes délutáni napfény finoman melegítette az arcomat, a szél sem fújt túl erősen, egyszóval kiváló idő volt a kémkedéshez.
- Nos, az Öreg nem mondott sokat, szóval nem jutottunk előbbre. De amíg nincs más dolgunk, lehet… öhm… lehet meg kéne ismernünk egymást… jobban. – mondtam kissé akadozva. Valami gátolt a kellemes csevejemben, emiatt nehezen álltak a számra a szavak. – Szóval mesélj magadról, és ha végeztél, akkor én is mesélek. – teszem hozzá és megpróbálok egy mosolyt erőltetni az arcomra. Lehet túl hírtelen támadtam le a kérdésemmel? Vagy így is jó? Nem tudtam eldönteni, hogy mi is a helyes cselekedet, hiszen még csak most találkoztunk. És Kamisu-sensei sem szólt róla. Vagy még Ő sem tudott róla? Egyáltalán, Kamisu-senseiel közölték, hogy kap még egy tanítványt? Túl sok volt a kérdés a fejemben, és emiatt epekedve vártam, hogy Tsuki kielégítse tudásszomjam egy részét.

Tsuki örömmel fogadta a felé nyújtott Rament, és lassacskán neki is állt az evésnek. Egy pillanatig azt néztem, hogy hogyan tud, ilyen kicsi falatokban enni. De ez biztosan valamiféle női praktika, amit nem érthetek. A kopaszra egyszer-egyszer vetettem egy oldalpillantást, de az nem szándékozott kimenekülni a könyvéből. Az ötletemet miszerint meg kéne ismernünk egymást, Tsuki pártolta. Lassan kezdett bele, és igazából csak a képességeire tért ki. Ez igazán hasznos információ, noha lényegesen kevés. Az, ha az ember ismeri a csapattársa erősségeit, az nem jelenti azt, hogy képesek lesznek együttműködni. Lehet, hogy a képességeink kiegészítik egymást, de ha nem jövünk ki jól, vagy más az értékrendünk nem leszünk képesek összhangban dolgozni. Úgy gondoltam akkor nekem kell majd az első lépést megtennem.
- Hmm… hát nekem nincs sok harctéri tapasztalatom, mivel medikus volnék. Emiatt inkább kerülök mindennemű csatározást. – szándékosan nem beszéltem az ANBU-s ügyről, mivel titoktartásra köteleztek - Nem is igazán szeretek emiatt bunyókba keveredni. Viszont úgy gondolom, hogy ha bármi bajod esne, akkor bízhatsz benne, hogy ellátlak…. öhmm vagyis,… - nagyon gyorsan változtattam arcszínt, fehérről paprikapirosra. Emiatt ismét a kopaszra szegeztem a tekintetem. Eléggé kínosnak éreztem ezt az utóbbi mondatomat. Emiatt is kezdem el visszakozni. Miután lecsillapodtam, ismét visszafordítottam a szemeimet, a lány szemeihez. Még mindig nehéz volt belenéznem azokba a szürke szemekbe. Mintha eleven akarnának felfalni. Bár lehet csak rosszul gondolkozom. Mindenesetre…
- Amúgy én igazából nem vagyok Konohai. A fű országából származom, de sok dolog közre játszása miatt kötöttem itt ki. Viszont a körülményeket nem szeretném részletezni. Amúgy találkoztál már a Sensei-el? Kamisuval? Mert ha nem akkor lehet meg kéne ismerned. Nagyon jófej ember. És jó tanár is, noha egy kicsit szeleverdi. – itt belegondoltam a nem régi esetbe, amikor felgyorsította a tanulásom, egy lány miatt. Hát azt hiszem megértem.

Nagyon megnyugodtam mikor kiderült, hogy Tsuki nem érzi kínosnak, azt, ahogyan próbálom a dolgokat megközelíteni. És örültem neki, hogy ő is felajánlotta a segítségét. Tudom, hogy egy esetleges harc alatt leginkább csak rá támaszkodhatok, hiszen nekem nincs se jó fizikumom, se megfelelő képesítésem, ahhoz, hogy az oldalán harcolhassak. Emiatt is próbálom, majd a háttérből annyira segíteni amennyire csak a képességeim engedik.
- Igen a Fű országa. Noha onnan is csak egy kis erdőszéli kunyhóból valósi vagyok. Gyönyörűen fest, mikor a virágok a közeli mezőn nyílnak. Kár hogy el kellett jönnöm onnan. – az utolsó mondatot inkább csak magamnak motyogtam, mint sem hangosan mondtam. Az emlékek még mindig keserű szájízt hoztak rám.  De Tsuki témát váltott és így én is kiléphettem a hirtelen rám települő komorságból.
- Hmmm… kár, hogy még nem találkoztál vele. Én még talán egy 3 hete kaptam egy üzenetet, pont úgy, mint ezt most, hogy menjek a főkapuhoz. Ott találkoztam először a Sensei-el és megtartotta a genin vizsgám. Tényleg, lehet, hogy ez a küldetés a Te genin vizsgád. Mármint hogy pontosítsak a második vizsgád, mert ez ilyen alkalmassági tesztnek fele meg. Nekem fejpántokat kellett szereznem és egy napig megtartani őket. Hát furcsa egy kaland volt. De végül is sikerült letennem ezt a vizsgát is.
Kicsit elgondolkodtam, azon, hogy akkor mi is lehet a küldetés valódi miértje. De erre is a legkézenfekvőbb magyarázat a genin vizsga volt.
- A kopaszt, mint már mondtam, azért tartom gyanúsnak, mert berohant az Öreghez, és számon kérte rajtam, hogy mit tettem Ichirakuval, és miután távozott az étteremből anélkül, hogy evett volna valamit, odaállt olvasgatni. Emiatt ő az egyetlen, aki egy kicsit is gyanús számomra. De lehet, hogy melléfogok, attól még nem szabad figyelmen kívül hagyni, csak ha 100 százalékig biztosak vagyunk az ártatlanságában. És az Öreg személyleírása, is egy átlag szőke embert nevez meg, se név se rang se semmi.
- Lehet, hogy Kamisu-sensei segíthetne, de van egy olyan érzésem, hogy ha segítségre szorulnánk, akkor itt lenne. Mint már mondtam, úgy gondolom, hogy itt most arra kíváncsiak, hogy te megfelelő vagy-e geninnek, és hogy tudunk-e csapatban dolgozni. De lehet, hogy nincs igazam, és ez csak egy szokványos küldetés, noha érdemes ezeket is figyelembe venni.
Elhallgattam, és vártam, hogy Tsuki feldolgozza az információkat. Őszintén én sem voltam biztos benne, hogy meg tudjuk csinálni ezt a küldetést, hiszen semmi támpontunk nincs. Viszont miközben a hallgatás vette át a helyét köztünk kiagyaltam egy tervet, ami megfigyelésre alapul, és így még a csapatmunka is erősödhet.
- Úgy gondolom, hogy két felé kéne oszlanunk. Egyikünknek itt kéne maradnia, hátha felbukkan az illető, míg a másikunknak a kopaszt kéne követnie, hogy teljesen megbizonyosodhassunk az ártatlanságát illetően. És ha ez megvan, akkor kéne, egy biztos pont ahol újra találkozhatnánk. De nem a Ramenes mert az túl egyértelmű. Viszont van, itt egy bökkenő, amit sehogy sem tudok kiküszöbölni. Ha bármelyikünkkel neadjisten valami történne, akkor nem tudom, miképp üzenhetnénk egymásnak.  

Tsuki könnyedén átlátta a helyzetet, és nagy meglepetésemre hasonló következtetéseket vont le. Bár az mindenesetre számomra meglepő volt, hogy honnan is tud a genniné avatásról, hiszen én is csak akkor értesültem róla, amikor elkezdődött. Lehet, hogy valaki már előre elmondta neki? De ezen nem volt időm töprengeni. A monológjaimat, egyszer-egyszer megszakította egy közbeszúrt „Értem Dansei”-el de ez különösebben nem szabott gátat a szónoklatomnak. Ezután ő is elmondta az észrevételeit. Számomra volt benne némi kivetni való és ezt meg is mondtam neki, vigyázva nehogy megsértsem.
- Nos, részben igazad van, de abba is érdemes belegondolni – mármint a szétválás kapcsán -, hogy jelenleg két olyan dologban vagyunk biztosak, amik előre lendíthetik a nyomozást. Az egyik természetesen az Étterem, a másik a kopasz. És sajnos egyszerre két helyen csak akkor lehetünk, ha szétválunk. És ha csak a vizsgádra fókuszálunk – mármint arra a részre, hogy megfigyelnek téged – akkor a küldetésekben leírtaknak nem biztos, hogy eleget tudunk tenni. Így tehát, én úgy gondolom, hogy mindenképp zárjuk ki ezt a vizsgatémát, azért, hogy a küldetésre tudjunk fókuszálni, akármennyire értelmetlen. És mivel egyikünk sem biztos abban a tézisben, hogy ez tényleg egy teszt, nem is szabadna ezzel sulykolni magad.
Elhallgattam egy pár másodpercre, hogy hagyjam ezeket a gondolatokat is leülepedni. Majd Tsuki tettre kész tervvel állt elő. Vagyis inkább az én tervem üres részeire talált megoldást.
- Éjfél, és a fegyverbolt. Rendben, megvan. Hmmm… viszont ahhoz, hogy jelezni tudjunk egymásnak valami telapaikus jutsura lenne szükségünk, de úgy gondolom, egyikünk sem rendelkezik vele. Szóval – itt benyúlok a táskámba és egy tekercs fáslit nyomok Tsuki kezébe – ezzel jelölhetjük azt, hogy merre haladtunk, és ha netán egyikünk nem érkezne meg időben, akkor a másikunk utána mehet. Úgy gondoltam, hogy kis fecnikre vágjuk, és rendszeres időközönként el-el hagynánk belőle darabokat, hogy egy kis útirányt mutasson. Persze, ha ez nem jó, akkor kiötlök valami más, de spontán ez jutott csak az eszembe. Amúgy te melyiket választod? Mész a kopasz után, vagy itt maradsz?
Kérdőn néztem Tsukira, várva válaszát. Belül úgy gondoltam az lenne a helyes, ha ő menne a kopasz után, több okból kifolyólag.
Egy, ha ez tényleg egy vizsga, akkor neki kell a feladat oroszlánrészét magára vennie.
Kettő, sokkal nagyobb esély van arra, hogy ő fut bele az emberünkbe, és ha netán meg kéne magát védenie, nem hinném, hogy könnyen adná magát. Nekem is egyszerűbb, ha maradok és figyelek. És mindenesetre talán ez a feladat a legkevésbé veszélyes az egész küldetésben. Elvégre medikus volnék, és nekik nem nagyon kéne csatározásokba keveredniük.

// Bocsi a késésért!!! Cserébe írjatok fel magatoknak fejenként öt chakrát! ^^ //

Kicsit talán - vagy éppen nagyon - kétségbe van esve párosunk. Három egyszerű fogódzóba kapaszkodnak. Ugyanabba a háromba, egész beszélgetésük alatt. Vizsga, kopasz ember, ramen stand. Ennyi? Ennyi volna az egész? Nem lehetséges, hogy valamit figyelmen kivül hagytak? Valóban lehetetlen volna?
Az idő és az események egy újabb támaszt rúgnak ki a sánta ötletek lába alól. A kopasz emberhez egy fiatal nő csatlakozik, majd a következő párbeszéd zajlik le:
- Kislányom, örülök hogy látlak.
- Szia apa, miért áldogálsz itt kint. Ne mond, hogy megint elhagytad a kulcsodat!
- Hát... Nos... - és a férfi szégyenkezve vizslatja tovább a földet.
Majd miután a hölgy kinyitja az épület ajtaját, bemennek. Így valószínűleg ott laknak, legalábbis nagy rá az esély. A továbbiakban Tsukinak el kell döntenie, hogy betörést kisérel meg egy Konohai polgár lakásába, vagy valami mást csinál. Ichiraku hamarosan kirakja a "betegség miatt zárva" táblát, majd elbandukol búsan.
Kevés nyom, kevés kapaszkodó. Mit kell ilyenkor tennie Konohagakure no Satou Geninjeinek? De ami fontosabb: mit tesznek?
Ami azt illeti, sem Dansei, sem pedig Tsuki nem rendelkezik túlzottan nagy tapasztalattal, már ami a ninjalétet illeti. Ennek ellenére rájuk bíztak egy küldetést. Újoncokra nem szokás C szintűnél nehezb küldetést bízni, és azt is csak kivételes esetben. Így a logika azt diktálja, hogy ez egy egyszerű, D szintű küldetés. Bár mivel a kémkedés lehetősége is adott, ezért könnyen B besorolásúvá is avanzsálódhat. De tényleg ez lenne a helyzet? Két geninre rábíznának ilyesmit? Dansei előélete alapján... Nos, van rá negyedszázaléknyi esély, de mégis mi értelme volna? A helyzet kifejezetten kellemetlen, mégis geninjeinknek kell megoldaniuk.

A megbeszélés végeztével, az agyamban már csak a tenni vágyás kapott helyet, és minden gondolatot kitörölt onnan. Valahogy enyhe bizsergés futott végig rajtam mikor belegondoltam, hogy elindul a kaland, és igazi ninjaként fogunk kémkedni, és jelenteni és… egy laza mozdulattal lohadt le minden lelkesedésem, mikor a kopasz lánya befutott.
~Kulcsok?... Apa?... ~ Gondoltam miközben az államat kapargattam össze a poros földről. ~ Ekkorát nem bakizhattam! Nem, nem! Alapos indokom volt őt gyanúsítani… de mégis… basszus, most mit gondolhat rólam Tsuki? Ilyen biztosan állítani, hogy ő az emberünk, most meg… áh! ~ Szidtam magam, miközben egy mély levegő kíséretében elfordítottam a fejemet a kopaszról és a lányáról, és a földet kezdtem bámulni. Közben Ichiraku is otthagyta az éttermét, és búsan elindult – feltehetőleg – haza. Nem értettem az egészet. Most már két gondosan megtervezett tervem dőlt dugába, a perc egy töredéke alatt, és ezzel együtt a tenni akarásom is. Csak ültem és vártam, hogy a rejtély magától megoldódjon. A kellemes hűvös szellő csiklandozta az arcom, és rebegtette a ruhám laza részeit. Fejemet két kezem közé szorítom, és mint valami őrült nézem a cipőim alatt átsiető hangyát, hátha ő tud nekem tanácsot adni. ~ Hogy lehet egy olyan küldetésünk, amihez még támpontot sem kapunk?! Minek képzel minket a Hokage?! Nem vagyunk mi gondolatolvasók! Áhhh! ~ Dühödten vetek véget egy taposással a menekülő hangya életének. ~És most akkor mi legyen?! Kullogjak haza, és adjam fel?! Semmi, de semmi támpontom nincs! ~ A dühöngésemnek, volt egy jó oldala, hiszen azzal, hogy mindent és mindenkit szidalmaztam, belül elkezdtem ismét megnyugodni, és a gondolataim ismét a kirakó darabjait próbálták újra a helyükre illeszteni. Homályos emlékképek soraiból próbáltam meg kihüvelyezni a küldetésünket. Mi is lehet a kiindulópont, mit nézhettem el? Fejemet felemelem, és egy széllökés ismét édesen simítja végig arcomat, és fújja bele Tsuki haját is. A hajszálak lebegése a szemem előtt, a nap fényében szőkének hatottak. Kellemesen lebegtek, engem pedig megbabonázott a látványuk. Majd hirtelenjében derengeni kezdtek az emlékek.
„- Szőke hajú, viszonylag magas, kék szemű, hangtónusa átlagos” – ez volt amivel Ichiraku jellemezte az emberünket. ~ Szőke… sokan vannak szőkék, és kék szeműek.  Például én is szőke vagyok, meg a Sensei is… a sensei is… Na neeeeee! ~ Fejemet felkapva kezdtem a gondolatokat villámsebesen egységgé kovácsolni. A felismerésben persze vannak buktatók, de jelenleg ez a legkézenfekvőbb. Hogy a viharba voltam képes elsiklani e felett?! Gyorsan intettem Tsukinak, hogy jöjjön közelebb, majd miután már ismét hallótávolságon belül volt, vázoltam neki az új ötletem.
- Lehet, hogy végig rosszul gondolkodtam! Emlékszel mit mondtam? Mármint hogy hogy néz ki az emberünk? Szőke, kékszemű. És említettem a Senseit is nem? Ugye ő rá is illik ez a leírás, de hát Konohában nem csak ő ilyen. Viszont! Ma reggel nekem volt vele egy kis találkám, meg egy kicsit tanítgatott, de eléggé kapkodósan, mivel el kellett mennie „Randizni”! Ez azért már túlzottan egyértelműnek tűnik nekem! És mind emellé még azt is ki tudom nézni Kamisu-senseiből hogy csak heccből, de rákérdezget a titkos receptre, és Ichiraku meg a lánya miatt az egészet felfújja!
Izgatottan tekintettem Tsukira, és már-már remegni is kezdetem az elfojtott örömtől. Lehet, hogy most tényleg jól gondolom, vagy egyszerűen ismét valami buktatóba esek bele? Nem tudom, de jelenleg ez a gondolat az utolsó mentsváram.