Uchiha Amaya

**Uchiha Amaya** Szer. Jan. 04 2023, 18:17

Időbeli elhelyezés: Másfél héttel az újraéledés után.
A kanald célja: Egész konkrét történésbeli célja nincsen. A kaland inkább a karakter személyiségének elmélyítése miatt íródott. És előre is elnézés kérek a néhol zavaros vagy kusza fogalmazásokért. Úgy éreztem ez inkább átadja a karakter érzelmi állapotát, lévén nem kis traumán van túl- maga az újjáéledés is egy meglehetősen nagy trauma - így nem éreztem reálisnak, ha máris teljesen egyenesek és tiszták a gondolatai.

Ekō

Sötét van. Fekete köd járja át a falak közé fogságba esett levegő cseppenő reccsenő hangjainak maradványait. Szívemben csend honol. Tapintható, sötétvörös némaságnak keserédes kacaja. Átjárja a vérem, felforrósítja tüdőm maradék étkét, maradék lételemét, maradék lényét. Létezem, de hogy élek is-e, arra a választ nem lelem a négy fal semelyik sarkában. A szoba éles kacajjal mosolyog rám az ürességből. Minden ellenséges ellenségnek ellenfelet kreált ez az évezred. Végtelenül véget nem érően üldözi a véget. És ez már sose ér véget. Egyedül vagyok, és csak reszketek, pedig ezer meg egy takaró nyomja a testemet. A fülledt meleg, amit gerjesztett leolvasztja bőrömet és én mégis jéggé fagyok. Ez nem én vagyok. Viszont azt se tudom kicsoda. Ki is az, akinek most a testét sajátommá alakítottam át. Undort érzek. Savként maró keserűen csípős torkot kiszárító érzés fojtott bele az önsajnálatba. Hány éves lehetett a testem? Ninja volt, vagy tán földműves? Lány, fiú? Gyerek, felnőtt? Volt-e családja, élete, szerelme, barátai? Önként vállalta ezt? Kényszerítették? És mondja meg nekem valaki, mitől vagyunk most jobbak, mint konoha? Ők lemészároltak minket, mi lemészároltunk egy másik népet. Véget nem érő ez a harcba elégő körforgás és senki se jön ki belőle győztesen. Mégis miért? Mi értelme van az egésznek? Mi értelme volt, hogy én most ismét élek? Mert a testem, mint egy darab kő, úgy szakítja át mindjárt az ágy műszálas huzatát és szakad le a padlón keresztül a pokolig.
Lebegni vágyom. Eltűnni az ismeretlen megérinthetetlen üresség szivárványszín tengerében és többé fel se ébredő álmot játszani az élet húrjait pengető gitár nyakán. Kinek vagyok én már, kije? Mert nekem, senkinek senkije nem valakim. Egyedül elmerengően nyekken a hangtalan vakkantásomba kesergő segítségkiáltásom. Valaki. Valaki mentsen ki innen. Nem élhetek itt, ebben, ezen a helyen, ebben a testben, ebben az életben, ezekkel az emberekkel, ezzel a tudattal. Miért pont engem?
A sötétség csillagos éggé vedlik át ahogy ólom súlyú szemhéjaim leereszkednek akár egy lepel a színpad elé.
Függöny a neve.
Függöny. Függöny ereszkedik álmos szemeim elé. Mint a szén. Beleolvad a szoba színeibe. Bele és el is veszik benne. Hasonló és mégis ellentétes. A némaság altatója ringatja el erőtlen testem. Egy hét két hét, több hét. Az időérzékem elveszett. Egy hét volt talán a fehér falak épületének ágya, és talán kevesebb, vagy még egy, ennek a fapadlós épületnek a szürke ágyneműiben fekve töltött időm. Milyen hónapot írunk? És miért…?

Uchiha Amaya 11fed4e7a403e5ba63a8b1b3e1f0f08e

És elnyom az álomhajó vasmacskájának tömege. Lenyom, és már fulladok is.
Vörös hazugság, vörös igazság. Szemeimet egy kendő fedi, amely lehet igaz vagy akár hazugság. És látom magam előtt őt, látom az élettelen testet. És hallom ahogy besüvít a szél, ahogy fütyül. És látom a kést, heverni az élettelen test mellett, és látom a tenyereimet. És minden fekete de minden vörös. És minden élt és meghalt. És én tettem, de nem én tettem, és én tettem de ő tette. Ő, te tetted.
Tettük.
Tetted.
Érted. Értünk.
Értünk. És remegek. És álmomba látom a vöröslő tenyeremet és a körmeim alá ragadt alvadt vér nyomja az ujjbegyeimet. És a vér mint kiapadhatatlan folyó, csordogál a még melegen gőzölgő testből a hideg éjjelen. És még hallom a padló recsegését, és érzem a kinti levegő csípős szellőjét. És még érzem az arcomon lecsodogáló könnyek hadseregét. És még látom magam, még látom őt, még látom magunk. Még látom az árnyékot, ahogy felém mozdul és még hallom a fém csörgését.
És még éreztük a parketta illesztése között maradt rést az arcunkba fúródni.
És még éreztem, ahogy megcsókol a szél. Majd meleg lett. Meleg és mégis milyen tengerpartian hideg. És csak lebegtem. Lebegés. Lebegtem egy víztelen óceán fenekén. És nem nyomott semmi, és nem múlt és jött el semmi. És istenemre mondom milyen színes volt és milyen fekete és milyen teli és milyen üres. És hova tűnt tova az a szél? És hova tűnhettem el akkor, akkor én? És te?
És mi.
És mi. És én láttalak.
És én ott voltam.
És a világ peremén, te ott voltál.
És a szakadékba együtt zuhantunk.
És a végtelenbe egyként emelkedtünk.
És a végén együtt maradunk.
És te a szemembe néztél.
És láttalak.
És a szemed vörös volt
És a szemed, mint a szén úgy ragyogott.
És a hajad fekete volt.
És a hajad kéken csillogott a fényben.
És a bőröd szürkének tetszett a sötétben.
És a pillanat évekké szélesedett.
De nekem nem volt több csak egy elfelezett perc.
És mégis hová nyúlt az a mozzanat?
És még csak a kezedet se foghattam meg.
Még csak a hangom se ütötte a füled.
Közel és távol voltál.
De ott voltál.
És láttalak.
És együtt a végtelennek is vége volt.
És vigyáztál rám.
És őriztelek, mint szememnek opálos csillagának fényét.
Megmentettél.
Mindig.
Mindig?
Örökké szédítő ragyogás vár ránk.
Vár ránk.

Rutinszerű ébredés volt. Zokogtam, sírtam, sikoltottam. Talán ezért küldhettek el a kórházból. Féltem aludni. Álmomban mindig kísértettek az emlékeim. És a trauma napról napra egyre erősebben rántott magával. Nem lehettem én.
De én voltam. És így volt. És a létezésem napról napra egyre jobban fájt. És mart. És kínzott. És semmi se segített.
Nem tettem semmi hasznosat, mióta újra élek. Nem éltem az élet lehetőségének értékével mióta már nem lebegek élettelenül. Hallottam tájékoztatókat. Zúgott a fülem alkalomról alkalomra. Hallottam mi volt, mi lett és mi lesz még velem. De képtelen vagyok hinni.
És a testem, mint irányíthatatlan tehervonat úgy mozdult a ruhásszekrény irányába. Kevés, de egymásra igen hasonlító ruha volt benne. Én pedig csak magamra vettem azt a vöröses árnyalatú kötött pulóvert. Tapintásra olyan volt, mint az a fakó piros fű, amelyben az elcsuklott nyakú plüssmacskám vadászott a nappalink közepén. A nappaliban, amiből már semmi sincs. A plüssmacska, ami már valószínűleg az enyészeté lett. És a fakó piros rojtos szőnyeg, amit vér boríthatott az éjszakán, amikor eltűnt minden. És a gyomrom görcsbe rándult. És a torkomba kaparászó gombóc ült malmozva.
És széthúztam a szoba függönyeit. Napfény lengte be az aprócska termet. A fehérre meszelt falakat, a vörösfenyő bútorokat. És lábam alig tartotta meg gyenge testem könnyed súlyát. Térdeim remegve ütődtek egymásnak.
Indulj. Egy lépés csupán.
Egy lépés volt csupán és elindultam kifelé a szobából, a lakásból. A nap égette hamuszürke bőrömet. Rég nem jártam a napon. Szemeim alatt a táskák valószínűleg bőrönd méretűre dagadtak. És a friss levegő jeges zuhanyként kaparta a tüdőm falát. És felköhögtem az érzéstől. Erő. Erő kell a szervezetnek, erő az életemnek. És az utca poros volt. Az emberek pedig… ismertem a nagyrészüket. Mármint, láttam már őket. Láttam sokukat régen, a faluban kóborolni. És sok másikat pedig sose láttam. Néhányan úgy néztek rám, mint egy szellemre. Mások elkapták a tekintetüket. Ezt is elmondták korábban. Az Uchihák, hogy csak idézzem „felsőbbrendűek”. A köznép számára mi istenségek voltunk. Én pedig nem gondolom, hogy túlzottan ráerősítettem erre a hiedelemre. Előbb voltam rabszolga, mint istenség. Előbb voltam halott halandó, mint halhatatlan.
Hé
Hé…?
Ekō
Ekō?
Így foglak nevezni. Visszhang.
Visszhang.
Nevezni akarlak valahogy.
Nevezni.
Tetszik?
Tetszik.
És tovább sétáltam a végtelennek tűnő úton a házak között. Itt már semmi se lesz olyan mint volt. El akartam tévedni a faluban. Eltévedni és magamhoz soha vissza nem találni. Mert már nem ismertem az utam. Már nem ismertem a célom, a létezésem értelmét. És csak lézengtem. Szívem üresen és hangtalanul kalapált, ahogy az emberek szétváltak előttem. Szégyent éreztem. Szégyent, amiért nem voltam az a felsőbbrendű lény, akit akartak, akinek hittek. Én is csak egy áldozata voltam ennek az életnek. És féltem. De még hogy féltem.
És megcsapta a szél az orrom hegyét.
És még éreztem, ahogy megcsókol a szél.
És összerezzenek. Mint a falevelek ősszel, úgy remegtem meg. És az utca túl felén ott láttam Hirasawát. És láttam őt, ahogy él, ahogy szája széle fülei felé ível és kezével integet. Nem lenne szabadna élnie.
Nekünk se.
Nekünk se. És megindult felém és én még jobban összerezzenek. Undorodtam ettől az embertől. Jobban, mint saját magamtól.
- Szervusz, drága jegyesem- búgta mézédes hangján – örülök, hogy végre kimerészkedtél a levegőre.
És testemben lobogóra forrt a vér. Düh és szégyen. Undor. Hányinger. Ennek a férfinek nem lenne szabad élnie. Nem kéne, hogy mozgassa a kezét, a száját. Nem lenne szabad többet érintenie, fognia, ütnie. Engem. És mást se. Soha többé nem lenne szabad a közelembe jönnie.
Elhúzódtam. Egy lépést hátráltam.
- Mindenki figyel, kedves. Ne hozd szégyenbe a klánodat – és mintha a gerincem elfelejtett volna meghajolni, úgy húztam szögegyenesre magam. Szégyen. Ez voltam én. És a gyomromba ütött a szó. Én nem… nem lehetek csalódás, nem lehetek szégyen. Szeretniük kell. Tökéletesnek kell lennem.
De hát már tökéletes vagy.
Még csak hajszolom, de soha el nem érhetem. És a férfi, aki gyűlöletem tárgyát képezte, megfogta a kezem.
És érzem az arcunkon lecsodogáló könnyek hadseregét.
És a lelkem zokogott.
Ekō.
Amaya.
Nem bírom tovább.

Uzumaki Kushina Csüt. Jan. 05 2023, 07:00

Kedves Amaya!
A kalandot elfogadom.
Határozottan tetszett a karakter belső vívódása és megítélésem szerint egy kifejezetten valós dilemmát vetettél fel: „És mondja meg nekem valaki, mitől vagyunk most jobbak, mint konoha? Ők lemészároltak minket, mi lemészároltunk egy másik népet. Véget nem érő ez a harcba elégő körforgás és senki se jön ki belőle győztesen. Mégis miért?”. Ezeket a gyöngyszemeket mindig öröm olvasni. Nekem már egyenesen a mániámmá vált a jellemjáték, szóval kíváncsian várom a következő írásodat.
Jutalmad:
+12 ch (meglévő chszint 245 + 12 = 257)
+12 tjp (elosztható tjp 0 + 12 = 12)
A jutalmakat felírom.
További jó játékot kívánok!

**Uchiha Amaya** Vas. Jan. 22 2023, 17:41

Kaland célja: Amaya személyiségének és történetének mélyítése.

Kaland időbeli elhelyezése: A halála előtti utolsó pár napban

Bár a kaland nem a kifejezett értelemben vett Gundanos kaland, meg kifejezett vérengzős dolgokat se tartalmaz, azért iderakok egy figyelmeztetést, mert érzékeny téma is lehet.

A harmincadik szál rózsa

Ez a világ meggyújtott engem. Én pedig végig fogom nézni, ahogy porig ég a föld.

A világot érintésekből szőtték. Apró, finom mozdulatok keretezték az összes szörnyűség báját, ami teremtette a létezésünk morzsáit. Ölelés, csók, küzdelem, kézfogás. Minden aprócska mozzanat, bőr a bőrnek feszülő selymesen lágy érzete. Minden csak egy, egy és ugyanaz. És semmi más. Erre születtünk mi is. Hogy egymás érintésébe égjünk bele.

Milyen ironikus, hogy a reggeleknek éjjeli rózsa illata van. Álmok szőtte vérpiros szirmok hullnak alább a könnyező égboltról. És illata beleissza magát a hajam szövevényes zuhatagába. És csak álmomban merek repülni. Csak álmomban érzem az életem végének doromboló morajlását. És félek. Félve húzom el magam előtt a mézes madzag sóval bekent felét, és rohanok, mint macska az egérlyukba bebújó kacajok után. És már nem érzem magma senkinek, csak bogárnak ki kimászik az álmodó füléből és a valóságot kergető zümmögő csatazajjá változik. És elvérzik a szívem a kegyetlen melódiát hallva.

Fény szűrődik be szemem fátyolos ablakin. És én egy mély levegőt véve köszöntöm a reggelt. És oldalra fordulok a hátamnak túl kemény matracon. A takaró mellettem hever, én pedig vacogok. Az éjjeliszekrényem felé nyúlok. A sötét tölgyfa bútor tetején tüske szúrta meg érzékeny tenyerem. Vér serken a sebből, lecsurog a virág szárán, és a vöröses folyadék beleolvad a rózsa szirmainak árnyalatába. Messzire hajítom. Az élettelen növény csattanással érkezik a repedező parkettára. Csatlakozik a többi huszonkilenc, már hervadó szálhoz. És csak még egyel több, csak még egyel több nap, csak még egyel több virág, csak még egyel több hazugság, csak… még. És a szobában rothadás illata ütközik a falakba. És a mézédes kékes képes lépes virágok illatának mámorító melódiája keserédes majd torkot facsaró orrot csavaró halál szagú bűzbe fordul át. Tűnjön, rohadjon, vesszen. Ez a lázadásom. Ennyi maradt nekem magamból. Ennyi, a szabad akaratomból. És mikor felkelek, többé már nem leszek senki, csupán a szobában képtelen képedve az üres tapétát bámuló.
Minden reggel egy szál virág köszönt. Minden reggel, eldobom. És minden reggel összetörök, hisz ez nem csupán egy álom. A tüske kelt fel reggel a saját világomból, s ránt ide vissza. És a valóság megfojt. És én fulladok az álmoktól.
Léptek zajonganak a szoba előtti folyosóról. Csendben, majd egyre hangosabban puffannak a kinti csempére. Az ajtó alatt árnyékok gyűlnek. Szívem hevesebben ver. Szemem a máló tapétát kémleli. Bal kezem, a jobb ujjait tördeli. Egy gyors mozdulattal lesimítom elfeküdt hajamat. A hollófekete tincsek, mint éjsötét vízesés bomlanak le vállamon. Megtörlöm a szemem és arcom megtelik pirospozsgás élettel.
Az árnyék elnyeli a küszöb fényét.
Kopp. Kopp.
Nyekk. Nyekk.
A kilincs kínlódva fordul el, a zár felsikít félelmében. És én csupán megigazítom ruhám pántját, ami lecsúszott a vállamon.
Az ajtó kinyílik, a szobába idegen fény tódul be. A keret, a félfa, az ajtó külseje az, mi keretet ad a keretezhetetlen képnek. A férfi, ki ott áll, a falvédő félfának dől. Fekete haja kócosan, szereteszét borul arca elé. Mosolyog. Hófehér bőrén kegyes mosoly ül. Szemei, mint két széndarab, kivilágítanak, és a lelkemig hatolnak. És mélyen szívom be a levegőt. Segítség.
Kiáltanék, de saját szám fogva tartja a hangot. Mint kalitkában, ketrecben a víz alá temetett röpképtelen madár. De a lelkem sikít.
Amaya
Ismerős hang csendül a fülembe. Úgy szólít, mint egy rég nem látott barát. És a szívem megdobban. De a fejem kizárja a hangot. Mintha messziről szólna, egy dobozból beszélne. És nem is hallottam. Nem is hallottam a hangot. Milyen hangot? Nincsenek itt hangok. Hangokat az őrültek hallanak. Nem vagyok őrült.
És a zaj a fejemben már csak morajlás. Csöpögő víz a tenger alját kopogtató esőnek cseppenése csupán. Nincs többé. Nem.
- Jó reggelt rózsaszirmom! – zengi be a szobát a dübörgő hang. Mély orgánuma minden reggel megrémiszt. Mintha az éjszaka kitörölné emlékeimből ezt a hangszínt. Elfelejtem őt, és arculcsapás minden alkalom amikor viszontlátom.
Rózsa.
Rózsa.
Minden szirma.
Rózsa.
Rózsa.
Tüske a fülembe.
- Jó reggelt – és arcomra a mosoly, mint régi ismerős ül fel újra. Szám szélei a fülemhez vannak kötve madzaggal, érzem majd leszakad. Húzódik a bőr és nem lelem a csomót kioldó masni végét.
Hirasawa nem is pillant a fal mellett heverő virágok kupacára. Mintha természetes lenne. Vagy csupán nem érdekli a lázadásom. Mert felesleges. Mert értelmetlen. Mert valójában képtelen vagyok lázadni.
Megdőlök az ágyon, ahogy a matrac besüpped és lejtőt képez. Erőtlen testem a mellettem ülőnek dől. És a melege szinte megfagyaszt.
- Ma vendégeket várunk. Csinosnak kell lenned. És a háznak is. Nem szeretnénk, ha megjegyzést tennének arra, hogy képtelen vagy rendben tartani a házunkat, ugye?
Bólintok. Fejem előre esik, és majdnem ott is marad. Egy kéz nyúl az állam alá, tekintetemet finoman maga felé fordítja.
- Viselkedj rendesen, jó? – keze a kezemre vándorol – Ne beszélj a gyerekes dolgaidról. Felnőtt vagy, viselkedj ahhoz méltóan – csuklómat tenyerébe zárja – Vagy majd beszélek én. És akkor biztosan nem okozol senkinek csalódást – egyre szorosabb az érintése – Mert ugye nem szeretnénk, ha mások is megtudnák, amit én – fájdalom terjed szét az alkaromban. Hirasawa közelebb hajol. Fürtjei csiklandozzák a nyakam. Leheletét az arcomon érzem. – Hogy nem vagy tökéletes – fülcimpába harap – egy kudarc vagy – nyakamra nevet. Lehelete párája jeges zuhanyként hat libabőrös vállaimra. És a szorítás enyhül. És nem merek sírni. A sírás a gyengeség jele. A sírás ocsmány. Vörös lesz az arcom, bedagad a szemem, folyni fog az orrom. Gusztustalan. Nem várhatom el, hogy Hirasawa elviselje ezt a látványt. – Miután kitakarítottad a házat, behozom a ruhát, amit választottam neked – könnyed csókot lehel márványosra fagyott arcomra, majd az ágy matraca ismét kiegyenesedik, léptei zaját pedig lassanként elszigeteli tőlem az ajtó súlya. És a mosolyom leolvad. És fája a szám. És vöröslik a csuklómon a bőr. Tenyeremre nézve látom csupán az alvadt vér elkenődött. Lekaparom.
Amaya.
Elmém messzi szigeteiről sikít valaki. A szél könnyedén viszi tovább. Nem vagyok őrült.
Az ágyra a takarót terítem, a rózsákat a földről összeszedem. A frisset egy vázába teszem, az elszáradtakat a kert végi komposztálóig viszem. A ház többi pontján is rendet teszek. Elmosogatok, elpakolok, beágyazok, felsöprök, portalanítok.
- Rózsszirmom mit csinálsz? – fagy meg ereimben a csörgedező vér folyama.
- Portalanítok – súgom ki dermedten. Nem nézek a szemébe. Nem, amíg nem vagyok szép. Nem akarom, hogy rosszul legyen.
- Az előbb láttam, hogy söpörtél. – a széles mosolyban kivillannak a fogai – Előbb portalanítunk, utána söprünk, butus.
Butus. Ostobának érzem magam. Ostoba is vagyok. Persze, hogy az vagyok.
Megfürdök. A víz gőze éget és megtisztít. Hajam bőrömre tapad. Megszárítom. Szemem finoman kihúzom. Csak lágyan, kiemelve hófehér bőrömből. Nem túl hivalkodóan. Nem akarom, hogy rosszat gondoljanak rólam. Hajamat egyenesre vasalom, számra enyhe fényt kenek. Körmöm lakkozatlan. Fülem üres. Az ékszerekkel teleaggatott bőr nem méltó egy hölgyhöz Hirasawa szerint. Nincs piercing, nincs tetoválás, nincs körömlakk. Nem vagyok utcalány. Edzeni is csak mértékkel szabad. Nem akarok túl izmos lenni, az undorító.
Az ágyon már vár a ruhám. Selymes vörös anyag. Hosszú, szoknyában végződő, csuklóig leérő, vállat kilógató, mélyen dekoltált, deréknál kétoldalt kivágott. Mutat és takar. Mutatja, ami nőies, ami szép, ami kívánatos. Takarja, ami csúnya, sok, sebes, heges. Nem haragszom a bőrömet tarkító sérülések miatt. Mindet megérdemeltem.
A ruha vízesésként borul rám.
- Szép vagy rózsaszirmom – leheli nyakamra. Két keze derekamat öleli, teste a hátamnak feszül. Mély levegővel beleszív hajamba. Testem megremeg. Ajkam kiszárad. Gyomrom veszedelmesen kavargó görcsbe feszül. Tökéletesnek kell lennem.
Amaya…

És a leszálló sötétség vendégeket hoz magával. Hat, hat másik embert. Három férfit és három – az oldalukon sétáló – nőt. És mindenkin szép ruha van, és mindenki gyönyörű. Én csupán egy béka vagyok, undorító.
És mind az asztal köré ülnek, és én is így teszek. Csak még az ülés előtt italt töltök, üvegtálban mogyorót viszek. Majd bokáimat keresztezve ülök le Hirasawa mellé. Mosolygok. Mosolyognom kell. Nevetek amikor mindenki más is. És nézem, ahogy a velem szemben ülő férfi lapot oszt mindenkinek. Nagyon régen nem pókereztem már. És Hirasawa elveszi előlem a lapokat és középre dobja. Esélyem sincs utánuk nyúlni.
- Amaya nem tud pókerezni, ő majd velem lesz. – megszorítja a combom. És én mosolyogva bólintok, majd közelebb hajolok hozzá. Nem fogunk együtt játszani. Tudok pókerezni.
- Tudok pókerezni – a levegő megfagy. Hirasawa ujjai ruhán keresztül is felszakítják a bőröm. És a velünk szemben ülő férfi mosolyog, nevet, majd oszt nekem is. És én játszom. Bármennyire is fáj.

És a vendégek a hajnal közeledtével elmennek. És én mosolyogva integetek nekik mielőtt nekiállok leszedni a borospoharakat. A bejárati ajtó hangosan becsukódik, kizárja a külvilágot, be pedig a kegyetlen valóságot.
- Kellemetlen helyzetbe hoztál – vicsorogja Hirasawa miközben nagy léptekkel szeli át a köztünk maradt teret. Megragadja a csuklóm. Kezemből kiesik az üvegpohár, ami nagy robajjal törik szét a földön. Kiugrom a szorításából, a földre tapad a kezem.
- Úgy sajnálom, azonnal összetakarítom! – kiáltom, és ujjaim buzgón szedik az üvegdarabokat a parkettáról. Vér serken ujjamból, ahol az üveg széle megvágja.
Nagy csattanás, és fejem mellett egy újabb pohár esik szét a padlón. Majd még egy. A következő a hátamon törik el. Nem áll szilánk a bőrömbe. A ruha vastag anyaga megóvott. Arcomon könnyek csurognak és esnek a szilánkok mellé.
- Te haszontalan, ostoba luvnya! – Hirasawa kiabál. Kezével a hajamba markol. Felemeli vöröslő arcom a földről. – Meghazudtoltál mások előtt. Érted mit tettél?! – Bólintok, ő pedig másik kezével az arcomra mér egy ütést. De megértem. Megérdemeltem. Ilyet nem tehetek. És ujjaimon egyre több seb keletkezik, arcom pedig egyre vörösebb.
Amaya.
És ez rendben van.

Amaya.

És Hirasawának igaza van.
Amaya.
És mindennek így kell lennie.
Amaya!
Nem vagyok őrült.

És a következő nap reggelén a szobám ajtaja zárva volt. És nem is nyílt ki. És aludtam. És álmodtam. És talán délután ébredtem. És kinyújtottam a kezem. Az éjjeliszekrényemen ott hever a rózsaszál. Mint bármelyik másik napon. És kezembe vettem a virágot. És megszorítottam a szárát. A tüskék belemélyedtek a bőrömbe. Vér fakadt a tenyeremből. És ma Hirasawa nem jött be a szobámba. Megérdemeltem, hogy haragszik rám. És bementem a fürdőbe. És belenéztem a tükörbe. Rendbe kellett szednem magam. A tegnapi ruhámban aludtam. Lefürödtem. Hajamból kiszedtem a koszt. Arcomról lemostam a sminket. És a tüköröben…
… nem láttam magam.
Nem én néztem vissza. Az már nem én voltam. Nem én voltam az a megtört, az a megfulladt, az a borzalmas szerencsétlen nő aki visszabámult rám. Nem.
Amaya!
Hallak.
Hallak, és nem egy távoli szigetről szólsz hozzám.
Amaya!
Hallak, és nem vagyok egyedül! Segíts! Ez így nincs rendben.
Amaya!
Őrült vagyok.
És ajkamra vérvörös rúzst kenek. És szempilláimat feketére festem. És körmeimet is hasonlóra lakkozom. És fülem minden egyes lyukába visszarakom az ékszereket. És a szekrényből visszaveszem a ruhát, amit shinobiként viseltem. A ruhát amiben erős voltam. És a ruha alá rejtett kunait is megemelem. A világ vérvörösben úszik. És a képek egyre homályosabbá változnak. És a kunai fáslizott fogása mellett a rózsa tüskéi mélyednek a tenyerembe.
Ments meg.
Megmentelek.
Segíts.
Segítek.
Itt vagy?
Itt vagyok.
És már csak képeket látok. És vöröslő vérfolyamot. És a szívem újra szabad. És lélegzem. És a szél csípi meg az arcom, ahogy a harmincadik szál rózsa Hirasawa élettelen testén ér földet. És még hallom kinyílni az ajtót. És még érzem ahogy a parketta illesztése közötti lyuk az arcomba mar.
Aztán mindennek vége lett.
És csak lebegtünk.

Uzumaki Kushina Vas. Jan. 22 2023, 18:10

Kedves Amaya!
A kalandot elfogadom. Nagyon tetszett, mármint nem olyan értelemben, hogy „jó volt másnak a szenvedését olvasni”, hanem a megfogalmazások és szemléltetések nagyon élethűek és a tört mondatok erejével nagyon jól bánsz. És mint már többször és máshol tettem, itt is hangsúlyoznom kell, hogy a jellemjáték nálam borzasztóan hangsúlyos, amiből a karakterednél nincs hiány.

Jutalmad:
+13 ch (meglévő chszint 297 + 13 = 310, ezzel egyidejűleg a B szint átvezetve)
+8 tjp (elosztható tjp 42 + 8 = 50)
A jutalmakat felírom és további jó játékot kívánok!

Ajánlott tartalom

Uchiha Amaya

Uchiha Amaya

Re: Uchiha Amaya

Re: Uchiha Amaya

Re: Uchiha Amaya

Re: Uchiha Amaya