Wasabi kikötőváros

– Ó, hogy egyem a zuzádat! – Tör ki belőle nagy harsányan, s ugyanezen hévvel veregeti meg a shinobi vállát, meg is szorítva azt; szemeiben pedig mindvégig a néma kacagás, nem kevés káröröm, valamint szadista élvezet szikrái csillognak. Főleg akkor, mikor többen is feléjük sandítanak a teázóban. 'Olyan kis cukin tettet!'
Nem hülye; nagyon is jól tudja, hogy Mirubi idegei feszülnek és csak feszülnek, vagy legalábbis azokat ő feszíti és csak feszíti egyre jobban, de azon túl, hogy „Mert ő ilyen” be kell vallani, igazán élvezi ezt a kis társalgást, sőt, meglehetősen nehéz lenyomnia azt az ingert, hogy csak fogja a fiút és elragadja egymagában a sötét élvezetek zugába. Jelen pillanatban azonban ezt még nem sorolja az ideális cselekvési formák sorába, hiszen a végén még a fiú pánikrohamot kapna és addig hisztériázna, mígnem felgyújtaná az egész kócerájt, aztán jönne egy rakat idióta egyenruhás, akiket persze már csak azért sem ölne meg, mert mostanában igencsak jóképű és szexi alanyokkal hozza össze őt a sors; azt pedig mindig is ki akarta próbálni, hogy ugyan milyen lehet több pasit hódítani egyszerre és bekényszeríteni az ágyba, ahol persze mind csak könyörögne, hogy... Nos.
Azt viszont szintén célul tűzte ki, hogy kicsalja a fiút abból a sötét kis kagylóból, amihez foggal és körömmel ragaszkodik. Naka viszont szereti a kagylót – annak ellenére, hogy megzabálná Mirubit reggelire – mégsem szeretné őt – legalábbis egy körben – elfogyasztani, mert abban ugyan mi is lenne a móka?
A tekintete nem kóborol a fiú arcáról, hiszen a felszerelését már belépése pillanatában észlelte, de az sosem mondott neki sokat: csak tárgyak, amelyek némi szakrális jelleget és ugyanennyi ritualisztikus mivoltot nyertek maguknak az évek során – no meg persze ott a praktikus ok, hogy bizony a különböző falvak "büszke fiait" meg kell egymástól különböztetni. De számára mind üres – olyannyira, hogy néha még manapság is parádézik a régi fejpántjában, valamint abban, amit Megalomániás Megami adott neki még a Fegyverkészítős fiaskó idején, ami csak nála maradt a végén…
– Hyuuga?! Bwuhahahhaa! – a harsány és vulkánként kitörő hahotázás kivételesen őszinte és kontrollálhatatlan. – Én egy Asuka vagyok, köszönöm szépen! De a többi mind stimmelt. Mi több, Mirubi-san, egy szupertitkos küldetésen vagyok és remélem, hogy sikerül, mert akkor talán esélyem lesz a következő Chuunin vizsgán, eddig ugyanis egy iszonyatos nagy lúzer voltam… szerintem rá kéne gyúrnom a chakramennyiségre, meg sajnos elég kevés jutsut ismerek, de ajjjj, ennyi dologra egyszerűen időm sincs! Plusz még a hajamat is be kell lőnöm minden reggel! Khhhattasztrófa! Esetleg nem tudnál tanácsot adni?
Reménykedő szemekkel néz fel a shinobira, belül pedig csak nevetni tud.

Nem. Ő egyáltalán nem élvezi. Sőt...
A vállán átveti azt a bizonyos vörös hajzuhatagot, ami mára már igencsak a védjegyévé vált – korábban, mint a Szemek –, majd pedig kacér pillantást vet a mellette ülőre; tudná sajnálni, de túlságosan is az elemében van. Az unalmas hétköznapjait pedig a szegény fiú zavarodottsága – kevésbé véresen ugyan – bearanyozza, szinte a régi Káosz ízét érzi a szájában, amint az pezseg a nyelve hegyén arra várva, hogy a világra szabadítsa.
És végülis hazudni sem éppen hazudik... sokat. Csupán hajlítgatja az igazságot, de az sosem törik meg – maximum megrepedhet. Na nem mintha problémája lenne a hazugságokkal, a magafajta azokból épít várat, s él ott, de mostanában sokkal inkább preferálja a szójátékokat. Főleg olyankor, amikor ilyen alanyra akad.
’Egészen lenyűgöző viszont, hogy Kawaiii-san nem fröcsög itt, hogy a véremet vegye, amiért itt csapolom az agyállományát!’ – Valóban meglepődik (persze csak a maga módján; őt kevéske tudná már úgy igazán elképeszteni), de örül is neki, hogy a világ nem csak azokból áll, akik az ilyesfajta létesítményeket egy hiszti miatt porig rombolják – az amúgy is olyan gagyi, „hát nem tudja magát kontrollálni?! Minek ennek erő?! Vesse már magát egy konyhabárd alá!” szituációt tud szülni, ahol mindenki pampog, mint a hal, no meg persze megy is a mutogatósdi a másikra, mondván, hogy a családi feszültséget így kell kifejteni, pedig az a bizonyos felmenő csak nem akarhatott olyan rosszat... Na igen, ő az ilyen levegőrontó parádézást valahogy sosem csípte.
– Maaah, Mirubu-saaaaaan! – Nyafogás bekapcsolva, ezressel világítva. – Éééén kérdeztem előbb, de ha már ennyire megeredt a nyelved – kacsintás –, akkor gyorsan megválaszolom a tiédet, nehogy megfeledkezz egy lány igényeinek gondoskodásáról! – Fontoskodva a fiú felé fordul a székében. – Hát azt jelenti, hogy Asuka a vezetéknevem, Mirubaka! Ez csak egy egyszerű család Konohából, bár a szüleim kiköltöztek a faluból, most földművesek. Az Asukáknak pedig nincs Byakuganjuk, ezt még én is tudom; az a Hyuugáké! Nekünk csak a színezetünk ilyen... – Sóhajt némi vágyakozással, de aztán felvillanyozódik egy gondolatnak köszönhetően: – Bár ismerek egy Hyuuga lányt... a neve talán... őőőő, izé. Emo? Vagy talán Emi...? Na mindegy, szóval tanács?

//Oké, nyugodtan, csak nagyjából tudjam, hogy mikor . És majd szerintem is folytathatnánk valamikor, ugyanis én személy szerint igencsak élveztem/élvezem ;D! De azért érzem, hogy vissza kell még szoknom az írásba. (Meg egy spellcheck program is jól jönne XD) Edit. No 2.: vagy arra akartál célozni, hogy most lépsz le? Mert akkor nem tartalak fel //

Már épp Mirubi után akarna kiáltani, hogy „Hé, taknyos, fizesd ki a részed!”, hogy aztán ő lépjen le fizetés nélkül, mint holmi díva, de aztán észbe is kap, hogy ő csak egy helyen emeli fel a hangját – és most nem a csatatérre gondol.
Így aztán csak somolyog magában egy sort: Konoha és ő? Sose volt jó a kémiája ennek a két dolognak, mostanában pedig főleg nem, de azért eljátszik a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis megközelítené a múltját... Valószínűleg fejetlenség és nem kevés konfliktus, amit kivételesen nem tudna megoldani azzal a végtelenül diplomatikus húzással, hogy cukorkát és alkoholt ajánl – aki ugyanis nem édesszájú, az csak alkoholista lehet. Az persze külön bónusz, ha véletlenül az is és cukorfüggő is az ember; ez nála a „Mentsük meg a világot cukorkával és sok-sok piával!” akcióterv. Több vagy talán inkább kevesebb – de valószínűsíthetően inkább az utóbbi – sikerrel már járt a kísérlet...
A léptek hallatán viszont csak egy félmosollyal sóhajt, a nagy szenvedő hercegkisasszonyt eljátszva, aki igencsak beszorult abba a bizonyos toronyba, hiszen a kulcsot csak lehúzta a toaletten. De a név kötelez, vagy valami hasonló elmefájdalom.
A két férfi pedig huppan és ő pedig szépen kinyitja talán nem éppen mindennapi szemeit, melyekben a megszokás nevetségessége tükröződik – a félmosoly intenzitása felfokozódik, s nosztalgikusból némileg szarkasztikussá deformálódik. Szíve szerint horkanta is, de az nála nem mindig jön be; lehányni az úriembereket viszont nem akarja. Macerás...
Végigméri az előtte ülő alakokat – a Néma (ahogy magában igen frappánsan elkeresztelte) és a Nem Néma (ismét csak a fantáziadús élményvilága szikrája csillannak fel, igencsak elvakítva még a saját tudatát is). Nem Néma-san lépéseinek súlya és módja némileg eltért Némáétól, az arcszerkezetbeli különbségekről nem is beszélve, a tartásról meg főleg nem.
A régi nóta hallgatására felkészülten helyezi az állát a tenyerébe, a könyöke ugyanis igen udvariatlanul ugyan, de csak megtalálta az útját az asztalfelületre.
– Ahhh, ma van a szerencsenapom, Fiúk... Három pasi is a hálóm körül somfordált egy napon; szívem szerint már most elkezdenék egy háremet... a fiú, no meg a két mosolygós – tekint a sebhelyesre – igazi úriember – tekint a másikra, aki valószínűleg a némaságával tesz a legtöbbet a beszélgetés tartalmához – lenne csak az igazi móka!
S bár megkapja az italát egyidőben Nem Némával, ő mégsem kortyol bele azonnal, a pohár peremén táncoltatja a támaszkodás által nem lefoglalt kezének ujjait, de egyszerűen nem tudja megállni a vigyor kifejlődését – ó bizony, szereti ő a mókát; ha jelenleg nem lenne stagnáló hangulaton, akkor minden bizonnyal a férfiak fejével díszítené a teázó belső falát. De az mára már talán túl klisé, így aztán marad a szórakoztatóipar más ágainál.
– Tegyük fel, hogy megkerestek egy kunoichit, aki hipotetikusan igencsak erős. Tegyük fel azt is, hogy nem érdekli a dolog és éppen ezért, valamint annak okán, hogy raboltátok a meglehetősen drága és hasznos tevékenységgel, mondjuk teázással eltöltendő idejét, végez veletek úgy, hogy karót állít a hátsótokba és fejjel lefelé szúr ki titeket egy bordélyházhoz. Ez természetesn mind hipotetikus, egyébként abszolút nincs valóságalapja. De ha ez az „a” fémjelű verzió, akkor feltételezhetjük azt is, hogy van egy „b” betűvel ellátott verzió is, ami, ismét csak hipotetikusan, azt takarja, hogy ez a bizonyos kunoichi mégis érdekelt a dologban, persze még azt megelőzően, hogy valamilyen vagy még annál is különb kivégzési módszerrel elhessegetné a két jómadarat maga körül. Ha a „b” verzió kerülne gyümölcsöztetésre, akkor mit mondanál ennek az egyébként igazán szexi és vadító nőnek? – Kicsit közelebb hajol a beszédes pajtihoz. – Vagy inkább... mit mernél mondani?