Kumogakure Utcái

[Gaa-samaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa]

Ahh, nemsokára hazaérek, el sem hiszem! Akkorát sóhajtok, hogy szerintem még otthon is hallják, de nem tehetek róla, mocsok nehéz a bevásárlószatyor... Azonban nem szenvedhetek saját kis világomba zárva magam, mert hirtelen igen érdekes motyorgás - na jó, inkább hangos párbeszéd fele - üti meg a fülem, és mivel olyan ártatlan bárány vagyok, egyből fura rémült fintor ül ki az arcomra, és határozottan úgy érzem, nem, nem akarom tudni, mi is folyik előttem kissé felettem. Vagy nem is tudom hol. Most komolyan fényes nappal egy fán lakott területen belül???
Esélyem azonban nincs tovább gondolnia dolgokat, ugyanis érett gyümölcsök helyett egy felnőtt férfi zuhan le az ágakról, s reflexszerűen rohanok a segítségére, azonban közel érve kissé visszahőkölök. Franksensei?! Mi a fészkes fenét csinál itt, és ki az a vadmálna, aki szóba mer vele állni úgy?? Komolyan mondom, előbb dugna meg egy zombit... Nem, inkább nem akarom tudni, ki állna szóba vele, mert elborzasztanak a lehetőségek...
A félreértések viszont tisztázódnak, és egyelőre magát porolgatja morogva, s úgy tűnik, nincs rajta több furcsaság, mint máskor. De elslisszanni nincs időm, már észrevesz - bár szép lenne, ha nem, mikor konkrétan a szájában vagyok szinte. Ám a mondandója ledöbbent. Mikor lettünk mi ilyen kedélyesen jó viszonyban?
Némi megdöbbenés után válaszolnék, mert nem tuskónak neveltek a szüleim, mikor szemem a baljára téved, amely olyan rendellenes szögben lóg, hogy le is akadok rajta, és kissé félredöntöm a fejem elborzadva. Ez az ember valóban egy szörnyeteg! Nincs az a kami-sama, amely ezt fájdalmas ordítás nélkül kibírná, meg merem kockáztatni, még bőgne is egy sort mind, ő meg, mintha mi sem történt volna, bámulja a saját karját. Aztán meg engem. Kezdek félni... T_T
Na de challenge accepted, komoly ábrázatot öltök magamra, majd közelebb lépek.
- Sensei, amennyiben szeretné, hogy minimálisan is szakszerű legyek, működjön együtt - a vagy megcsapom részt lenyelem inkább.
Elsőnek meg kell vizsgálnom a karját, pontosan hol mozdult el a csont, mennyire. Nyílt törést csak nem szenvedett, remélhetőleg még csak törést sem, bár ahhoz elég furin tartja a kezét, mindenesetre a vér hiánya jó jelnek tűnik. Amennyiben sikerül óvatosan kitapintanom chakrám segítségével, mi merre hány méter, akkor visszaemlékezve anatómiai tanulmányaimra, egy határozott mozdulattal kívánom visszahelyezni, remélhetőleg jól, bár kit érdekel, legalább szadizhatom (kérdés, titkon nem élvezi-e, mert nem tudom eldönteni még mindig, hogy mazochista-é vagy szadista). Ha sikerül, akkor már félig jó vagyok, bár nem tudom, hogy képzelte, honnan szülök sínnek valót, de megpróbálom rávenni, hogy jöjjön be hozzánk, ott már biztosan lesz valami, amivel megoldjuk ezt a részét is, mielőtt a kórházba rugdosom. Meg aztán, otthon ott a szakkönyvtenger, amit összehalmoztam már magamnak, talán lesz időm meglesni is, mi a fenét kellene csinálnom. (Mert ugye nem mindegy, válla, könyöke, mije ment ki, tört el stb. Bár arra gondolnék az írásodból, hogy a vállánál sérült, de nem vagyok benne biztos. )

[Gaa-samaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa ]

Kérdését ignorálom, mert meglepődne, ha őszintén felelnék, mert bizony nem szimplán megverném, de addig püfölném, míg eszméletét nem veszti, mert még akkor is humánus lennék az egész világgal szemben. Na de mindegy, nem vesztem el a fejem, mert tuti azért provokál őFranksenseisége, de nem, azért sem ejtek olyan hibát, amiről én is tudom, hogy ökörség! Így csak szívom a fogam, miközben megvizsgálom. Az alkarjában tört el a csont, ráadásul jócskán el is mozdult.
- Sensei, ez kifejezetten fájni fog, lehetőleg mértékkel káromkodjon utána! - figyelmeztetem, aztán lehetőleg gyors és határozott mozdulattal rántom vissza helyére a csontot - meg se mukkan, ez tényleg mazochista megspékelve egy nagy adag szadizmussal! - , de azért újabb ellenőrzéssel lecsekkolom, jól sikerült-e a dolog, mert engem megnyuvaszt, ha pont rajta nem végzek tökéletes munkát. Legalább is van egy olyan érzésem, hogy számomra fájdalmasan végződne az eset...
Azonban újabb letorkollására már nem tudom lenyelni a fintorom, mérgesen vonom össze a szemöldököm. Úgy csinál, mintha én nem tudnám, de mi a fészkes jó fenének szenvedjek a fával, mikor itt lakom egy szánalmasan harmatgyenge köpésre?! Már épp felháborodva közölném is vele, hogy mit nyafog, örüljön, hogy van, aki még ellátja, mert a kórházban a köztisztelet mellett akkora közutálat tárgya, hogy előbb szerelmeskedik bárki egy nyolc napos vízihullával, mint szól hozzá, és a szó iszonyatosan messze van ám attól, hogy hozzá nyúlva cselekedjen bárki is. Nem azért, mert nem érzi senki kötelességének, hanem mert mindenki látja maga előtt, hogyha döglődne, akkor is képes lenne kioktatni, és megalázni bárkit, nem törődve azzal, hogy ezzel a saját sorsát is megpecsételi, mert orvosi segítség helyett csak egy orvosi szikét kap a mellkasába örök bérletre! De mondandója folytatása elnémít még gondolatban is, és némi hányingerrel kevert undor lep el, de nem nyafogok, mert tudtam, már mikor belekezdtem, hogy ez is az orvos lét része, ettől függetlenül nem kedvencem a boncolás...
- Remek - morgom az orrom alatt, úgysincs beleegyezési lehetőségem, a tény is tényként hangzott el, véletlenül sem kérdésként, még kevésbé kérésként, szóval tök mindegy, mit mondok, így legalább nem vágom akkora fejszével magam alatt a fát, mint vághatnám. Inkább hazáig vezettem - kemény 20 méter, ha lehetett, mert tényleg majdnem hazaértem anélkül, hogy látnom kellett volna a képét... - majd, mivel magam részéről én is iszonyatosan béna vagyok, máris előkerítem azt a sínt, amit már jó párszor használtunk az én rándulásaimra, ficamaimra és néha kisebb csontrepedéseimre is - érdekes, törni még nem törtem magam szó szerint össze - s rögzítés után jól be is kötözöm, majd megérdeklődöm, ugyan kér-e valamit inni, esetleg enni - például ciánt, patkánymérget, ólmot teát, süteményt, netán szendvicset kis sakéval?
Nem, mintha otthon mozognék a vendéglátás terén, de anyám utólag is szíjat hasítana a hátamból, ha meghallaná, hogy szégyenben hoztam a házat, és nem jártam végig eme udvariassági szertartások hosszadalmas túráját.
Amennyiben kér valamit, úgy hozok, de ha nem, hát annál jobb alapon vágom le egy székre a bevásárlást, hogy elpakoljam, főleg azt, ami romlandó, mert szintén földig leszek hordva, ha csak úgy ott hagyom. Ha ezzel is megvagyok, akkor hajlandó vagyok megadni magam a sorsnak, és a kezem adni a keze helyére segítségül... Juppi...
Magamban azért elderülök azon a jeleneten, mikor valamit elszúrva mondjuk elintézem, hogy a halottból kinyomódjon még némi vér vagy egyéb benne leledző nyalánkság, és beteríti a senseit, de persze csak a fejemben olyan tökéletes az a beterítés, és csak úgy vicces, a gyakorlatban körülbelül a sírom áshatnám utána, míg csattogtatja a z ostorát, majd önként bele is feküdhetek, mert még mindig jobban járok, mintha ő tesz bele. A gondolataim viszont legalább az enyémek, így ott nyugodtan sorjáztathatom a viccesebbnél elégtételkeltőbb jeleneteket, míg baktatok önnön szánalmas és végzetes sorsom felé, hogy felszabdalgassak valami hullát, és lehetőleg ne hányjam el közben magam.

[Gaa-samaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa]

//Semmi gond, látod, én sem vagyok villám XD//

Annál több marad nekünk, fut át az agyamon, bár a hulla, és a merevség elveszik a kedvem a fejben való undokoskodástól. Nem szeretem a hullákat, én az élőket szeretem,akik bár először betegek, de utána egészségesen és életvidáman távoznak. Tudom, hogy a halál is az élet része, de akkor is, úgy gondolom, természetes, hogy egy orvos is jobban kedveli az élve távozókat, mint a hullazsákban aszalódókat. És nem azért, mert kivételezne, vagy diszkriminálna. Szerintem a páciensek is jobban szeretnek a saját két lábukon kikerülni, mint egy hullaszállító csoport kezei közt himbálózva.
Na de amilyen lendülettel megindul, olyan lendülettel torpan is meg, és ahogy számomra eszelősnek tűnő mozdulatokkal - mert igen, minden rosszat ki tudok belőle nézni, a jót nehezebb - turkálni kezd a zsebében, nagyot kell nyelnem. Aztán szerencsére csak egy boríték kerül elő, nem mintha nem lehetne benne mondjuk ebola vírus, de akkor is, csak egy boríték, nem pedig mondjuk egy két lábon járó fércelt horrorlény. Esetleg véres bárd, amivel apró darabokra szeletel a sushihoz.
Az már kevésbé tetszik, hogy külön nekem szánta ezt mind. Kezdek félni. Nagyon.
Bizonytalanul is veszem át az összehajtogatott papírdarabot, majd kinyitom, s döbbenetemre két színházi belépő van benne. Ezt most mire véljem? Randi?????!!!!!
Nem, annyira nem. De akkor is halálra döbbentett, de komolyan. Nem is tudom hirtelen, hogy reagálhatnám le, annyira megilletődtem. Szerintem, ha szerelmet vall, is jobban kezelném a helyzetet, de ez a spontán kedvesség, ez így leölt teljesen, s kénytelen vagyok rebootolni a rendszerem.
- Ano... köszönöm... - préselem ki magamból nem valami hangosan, de annál jobban pislogva még mindig a borítékra, és komolyan mondom, ha mernék, elsírnám magam, annyira meghatott, hogy ezek szerint a maga módján, de elismer tényleg tanítványának, és ezek szerint a sok szemétkedés sem feltétlen azt szolgálja, hogy az őrületbe kergessen, hanem tényleg így tartja hatékonynak a tanítást. (Bár erről nem ártana elbeszélgetni vele, és felvilágosítani, hogy nem épp kiváló módszer, még ha az eredmények nem is ezt mutatják...)
Aztán már csak kapkodok a magam ügyefogyott módján, és egy jól irányzott mozdulattal belendítem a kamrába a bevásárló szatyrot, majd anya elpakolja, és a kis felszerelésemmel jelentkezem is nála indulásra.
- Készen vagyok, sensei! - vágok igen determinált és lelkes ábrázatot. Mert igen, most fellelkesültem, most úgy érzem, meg akarom neki mutatni, hogy megérdemlem valóban a bizalmat, amit belém fektetett. Rég nem éreztem magam már ennyire motiváltnak, mint most, hogy az én fejemben az a kép alakult ki, hogy az én "nagyon" szeretett mesterem megbecsül voltaképp, és azért zúdítja rám minden blődségét.
Mondjuk ennek ellenére nem szeretem a hullákat... De ha ezt elmondanám, most kifejezetten csökkenne a megbecsültségem, így erről akkor sem nyilatkoznék, ha orvosi pengét a nyakamhoz szorítva fenyegetne. Bár.. úgyis látszik majd az ábrázatomon. Remélem, el azért nem hányom majd magam...