Kikötőváros

Mivel menni kell kajálni, a társammal nem teketóriázunk, azonnal oda indulunk. Szerencsénkre még alig érkeztek, így van helyünk, amiből válogathatunk. Miután megkapjuk az ennivalót, azonnal egy szabad asztalhoz vezetem a társam és beszélgetésbe elegyedünk, míg eszünk. Tetszik a srác stílusa. Kiderül róla, hogy ő is Suiton-t használ, illetve állathasználó technikákat. Természetesen én is elmesélem neki, hogy én is Suiton-t használok, illetve fegyverhasználó jellegű technikákat. Majd lassacskán befejezzük az étkezést és visszatérünk a helyünkre. Azonban a kabinunkban már van valaki, a harmadik személy, vagyis az utolsó szobatárs.
- Üdvözlet! - biccentek felé, majd előveszek egy tartalék dedikált fotót a ruhámból és oda nyújtom neki. - Tottori Shinko. - mutatkozok be. - Személy szerint, engem nem zavar, nyugodtan aludhatsz itt. Na de, monca mihez értesz?
Mivel kíváncsi vagyok, hogy ő mit tud, azonnal a tárgyra térek. A srác ekkor elárulja, hogy kardforgató, ráadásul nem is olyan rossz. Azonnal felcsillan a szemem. Mivel eléggé fegyvermániás vagyok és értek is picit a kardforgatáshoz, a rivalizálás azonnal feléled bennem. Amint lehetőségem lesz, megküzdök vele!
- Mond csak, nem lenne kedved kiállni ellenem? Az akadémiai kenjtsu tudásomat szeretném majd bővíteni, illetve már el is kezdtem. Viszont jó lenne egy tapasztalt ellenfél, akivel nem életre halálra kell, hogy megküzdjek. Benne vagy egy baráti összecsapásban? - kérdezem. - Esetleg taníthatnál is valamit... Az akadémiai dolgokon kívül kevés új dolgot tanultam eddig, de szerintem simán meg fogom állni a helyem a harcok során - mondom vigyorogva. - Esetleg tudsz valamit a küldetésünkről? Valami konkrétabb infó esetleg, hogy mégis mit kell csinálnunk? Elvégre most még geninek is részt vesznek a harcban, a mellényedből ítélve, biztos tudhatsz valamit.

//Oyoki; //
//Elnézést a lassú reagért, írói válságban szenvedtem ^^//

Négy napnyi semmittevés. Négy napnyi idegtépő várakozás, és szenvedés, és négy napnyi leves. Ago utálta a levest, nem is tudta hogyan ízlik akárkinek ez förmedvény. Mintha forró vizet kéne szopogatnia. Ago számára a megfelelő tápanyag a hús volt. De így hogy elveszette az állkapcsát, megfosztották egyik talán neutrálisnak mondható élvezeti faktorától a hústól. Hiszen Ago semminek sem örült, így igazából az ételnek sem, de az sajnos elengedhetetlen volt az életben maradáshoz.
A probléma ott gyökeredzett, hogy Ago kutakodni akart egy keveset a víz országában, avégett, hogy többet tudjon meg a helyszínről, és a célpontról, de sajnos ez nem valósulhat meg, mivel nem tud beszélni, és úgy igazán nehéz bárkit is kikérdezni, vagy kifaggatni. Igen igazából kifaggatta volna az iletőt, valahol egy sötét sikátorban, hogy aztán felkoncolhassa, és a vérével fessen a falra. De elkalandoztam…
Miután Kip kilépett az ivóból Ago követte őt egy pár percre rá. A kocsmárosra rá sem hederített, mindent úgy hagyott, ahogy éppen utoljára letette őket. Odakint nem volt se meleg se hideg. De Agot nem érdekelte, most csak igazán az foglalkoztatta, hogy eljusson valahogy a víz nemzetbe, egy olyan helyre, ami állítólag háborúban áll a jelenlegi tartózkodási helyével. Izgalmasnak hangzott, hogy egy olyan bárkát találjon, ami elviszi őt a másik nemzet kikötőjébe. Nem állt szándékában az idejét vesztegetni, úgyhogy megindult a tűz országának kikötőjébe, hogy megtalálja azt a balféket aki átviszi.
Egy fél nap alatt meg is érkezett a dokkokhoz, ahol hatalmas hadihajók, és kisebb ellátmányos ladikok ringtak a víz tetején. Ago nem akart feltűnést kelteni, így a legkisebb csónakokat célozta meg magának. Talált is egy olyan vízi alkalmatosságot, aminél két dokkmunkás beszélgetett, miközben a ládákat támasztották. Egyik sem tűnt harcosnak, vagy erőembernek, sima rakodómunkások voltak nap barnította bőrrel, hiányos fogazattal, és erős halszaggal. Tökéletesek voltak Ago számára. Odalépett hozzájuk fejébe húzva a csuklyáját, és egy egyszerű szöveget mutatott a két embernek.

Kell egy hajó, egy emberrel.

Azok ketten értetlenkedve pislogtak, majd az egyik odaszólt Agonak:
- Te nem tudom mit akarol, de én nem értem ezt a fajta mutogatósdit. Beszéjj normálisan, vagy sehogy.
~ Jól van te anyaszomorító… amint itt végeztem kibelezlek, és a saját ürülékeddel foglak megetetni. ~
Gondolta magában a bérgyilkosunk. De neki kellett egy együgyű barom, meg egy ladik. Szóval felkapott a földről egy paladarabot, és írni kezdett a kikötő kövére.

„Kell egy csónak, meg egy ember, aki evez. Megfizetem 1.000 ryu. A víz országának kikötője a cél”

Egyszerű és nem sok szöveg. Látszott, hogy felkelti a két kikötőmunkás érdeklődését, az összeg. És még egy ilyen rizikós vállalkozásban is benne lennének.
- Enyém a meló 2.000-é!

Ago bólintott, és a kezébe nyomott 100 Ryu-t kezdőpénzként nehogy meggondolja magát. Az csak pislogott a kis összeg láttán.
- Kéteze’t mondtam!

„Ennyit kapsz előlegbe és majd a túloldalon megkapod a maradékot.”

A rakodómunkás kelletlenül morgott, majd zsebre vágta a lóvét, és eloldalgott, kioldani a közeli csónakot. Érdekes, hogy senkinek nem szúrt szemet az, hogy Ago hogy is néz ki, vagy, hogy nem beszél. Mindenesetre észben tartandó ez a fajta óvatlanság. Mikor a csónak eloldódott a matróz beugrott és evezőt ragadott, majd intett Agonak hogy huppanjon le. Ő pedig beszállt, és a ladik kisiklott. A matróz még hátrakiáltott a másiknak:
- Ha kérdik, ementem horgászni!
Alibi pipa. De nem fog visszajönni. Az út nem rövid egy napot biztos együtt fog hánykolódni a tengerész meg a bérgyilkos. Vajon melyik éli túl?
A válasz a második nap déltájékán érkezett. Előtte a matróz próbált beszélgetni, de rájött, hogy Ago nem tud válaszolni, így inkább csak ő beszélt ami Agot nagyon idegesítette. Legszívesebben a halaknak adta volna táplálékul az illetőt, de nem akarta még megölni, mert akkor eltéved a vizeken. Szóval várt és hallgatott. Végigvárta, míg a matróz mesél a családjáról, a lányáról, a munkájáról, az életéről, a háborúról. Ezek nem érdekelték Agot. Szóval, amikor a part a láthatáron volt egy kecses mozdulattal a matróz nyakába döfte a csuklójára rögzített rejtett fegyverének pengéjét. A vér kicsurgott a nyíláson, a tengeri patkány szemei kidülledtek döbbenetében és valamiféle kuruttyuló hang kíséretében feladta, és meghalt.
~Ez megvan~
Gondolta magában Ago, majd elkezdte tüzetesen átvizsgálni a holttestet, hátha van benne még egy kis pénz, nehogy abból a rongyos 100-ból kelljen megélnie, amit visszavett a tengerésztől.  Ezután megragadta az evezőt, és a vérző hullát a tengerbe hajította. Végignézte, ahogy az áramlat elvitette tőle a hullát, aranyos vércsíkot hagyva maga után. Ezután nekiállt a monoton evezésnek, és keresett valami elhagyatott partszakaszt ahol nyugodalmasan kikötheti a ladikot feltűnés nélkül. Bár ez is szinte lehetetlen, hiszen a háborús időkben nem egy ember védi a partokat. De meg kellett kockáztatnia. Mikor már nagyon közel ért a parthoz a Shunshin no Jutsu technikát használva gyorsan elhagyta a még vízen ringatózó csónakot és keresett egy biztonságos búvóhelyet, ahol a következő egy-két órában meghúzódhatott. Nem tapasztalt mozgás, és hangokat sem hallott, de jobb volt félni, mint megijedni. Miután biztonságosnak vélte, hogy előlépjen alakot váltott, és egy kissrác képét öltötte magára. Remélte, hogy nem lesz átlátszó, hiszen sok gyerek szeret a parton játszani, így talán ha azt hiszik bújócskával ütött el a kölök az idejét, nem fognak gyanút. Így indult be a kikötőbe, ahol egy nagyobb embertömegbe megpróbált elvegyülni, még mindig gyerek képében, majd miután eljutott egy kétkijáratos sikátorba feloldotta a Jutsut, és kilépett a másik oldalon.
Gyorsan megtalálta a fogadót, amit Kip említett, így szerencséjére nem kellett sokáig bénáznia a kutatással. Mikor belépett, valóban érdekes alakok vonták magukra a figyelmét. Nomeg az ő érdekes ábrázata a fura alakok tekintetét. Úgyhogy pillanatokon belül lecsöndesül az ivó, de Ago-t ez nem érdekelte, inkább leült a söntéshez, és újra a legegyszerűbb kézjellel (felfele mutató mutatóujj) kért egy sört. Amint megkapta, megpróbálta vázolni a kocsmárosnak, hogy kéne neki szállás két napra. Ez is egy valóban nehéz dolog volt, hiszen nem akart jelelni az öregnek, és anélkül meg nem tudja magát megértetni. Pech. Szóval meg kellett magát erőltetnie, és elmutogatta, amit elkellett. Az öreg erre odadobott neki egy kulcsot.
- X* lesz
Mondta Ago legnagyobb döbbenetére. Úgy néz ki nem ő az első, aki mutogatva akart elérni valamit. Ago nem ellenkezett kifizette a szobát (már ha volt nála annyi, ha nem akkor csak a felét, és csak egy napra kéri a szobát) majd felvonult az emeltre, és bezárta maga mögött az ajtót. Nem akart senkivel sem találkozni. Így aludt el és még volt egy napja a találkozóig mikor ismét felpattantak a szemei. Nem tudta mit csináljon, szóval ezt a napot a fegyverei leltározásának, az állkapcsa helyreigazításának, és annak szentelte, hogy elkeseredett módon próbálta aktiválni a Byakugant de csak azt érte el vele, hogy iszonyatosan megfájdult tőle a szeme és a feje. A kajával nem volt gond, hiszen a kikötőben rengeteg lúzer van, akiktől lehet élelmet csenni. Mikor elérkezett a találkozó napja, Ago leült az egyik sarokba a kocsmában és várta Kipet, és csapatot. 

//* Szeretném a te elbírálásodra bízni a szállás árát, illetve hogy volt-e a matróznál pénz vagy sem//

Semmi kedvem jópofizni a társaimmal, ahogy azzal a fiúval sem, aki lelökte a második ágyamról a fegyvereimet. Nem szándékozom köteléket kialakítani senkivel, mert a kötelék csak gyengeséget szül. Ezt megtapasztaltam, amikor elvesztettem Hyo senseit és Kayot, az egyetelen lányt, aki iránt bármit is éreztem. Mióta ők ketten elmentek nem igazán vagyok hajlandó az emberekkel beszélgetni, a két lányt is csak megtűröm,talán kedvelem is őket, de ők nincsenek veszélyben, így őket nem veszíthetem el. Meg amúgy is, őket én mentettem meg, így tartoznak nekem, segítenek a ház körüli munkákba, vagyis ők végzik el helyettem, míg én csak a pénzt adom, hogy legyen mindig étel otthon.Elpakolo m a cuccaimat, már figyelembe veszem a társaim igényét is, mert ha nem is kedvelem őket, attól még oztozuk a sorsukon, természetesen nem felejtem el a dagadéknak, hogy mit tett. Kisétálok a folyosóra amikor két mellényes alakkal találom szembe magam, az egyik felém bök.
- Szerencse.- Motyogom magam elé, nem kiabálok.- Nem szétszórtam, csak nem akartam harmadik szobatársat.
Az utolsó mondatot valamivel hangosabban és érthetőbben mondom, mert azt akaro, hogy meghalja. AKármit mond vagy tesz figyelmen kívül hagyom most már, csak sétálok kifelé a levegőre, ott talán kisebb a népsűrűség. Egy elhagyottabb részt keresek, majd a hajó oldalán támasztom a fegyvereimet és felkapom a két katanát, hogy azzal mutassak be gyakorlatokat, figyelve arra, hogy senki ne legyen a hatókörömön belül, de minden irányba én sem figyelhetek, tehát, aki nem akar meghalni, annak érdemes elkerülnie engem jó 10 méteres körzetbe, de legalább 5. Először csak bemelegítek néhány vágást indítva mindkét kezemmel, majd ahogy érzem, hogy az izmaim és a testem bemelegedett, elkezdem azt a mozdulatsort, amit akkor tanultam, amikor a Kuroki giri // szellemfaló hasítás technikával tanultam. Jó egy órán át csináltam a gyakoratot. Simán bírom a gyakorlatot, ez csak bemelegítés, hiszen a gyakorlat arra van kifejlesztve, hogy egy zanbatoval, esetleg más nagyobb méretű fegyverrel való harchoz fejlesztették ki. Nekem van gyakorlatom, hiszen a kezem elvesztése után két hónappal elkezdtem tanulni a technikát és hát először is az erőnlétemet kellett javítani, lévén, hogy két hónapig nem tudtam komolyabb gyakorlatot végezni. A technika elsajátítása alatt hosszú és kemény edzéseken vettem részt. A gyakorlatnak nincs vége, ugyanis leteszem a katanákat és felveszem a zanbatot. Most a gyakorlatot ezzel kezdtem el. Majd csak azt kell kitalálni, hogy a feladat végeztével hol fürdök le. A feladatot két órán keresztül folytattam, majd letettem a fegyvereimet és vissza is tértem a szobámba. Fegyvereimet letettem és akár találok lehetőséget a zuhanyzásra, akár nem, lefekszem aludni, hogy aztán reggel korán fel tudjak kelni, amúgy sem szokásom sokáig aludni, így szinte az ébresztővel együtt kelek majd.

Ago nem igazán szokta meg, hogy parancsokat osztogat. Ő inkább az a végrehajtó féle, akinek jobb volt, ha megmondják mit is kell csinálni. De jelen esetben örült… nem is ez nem öröm. Ago nem érez örömöt, inkább vágyat, vagy nem is tudom mihez hasonlítani, ezt a belülről jövő érzelmet. Elszántság, gyűlölet céltudatosság, bosszúvágy. Valahogy ezen érzésekből született meg valami Agoba, és ez hajtotta belülről.
Amint a kislány megszólalt, Ago ösztönösen cselekedett. Pupillája kitágult, szemét kerekre tárta, amiben a vérerek hirtelen erősen kirajzolódtak, mintha megrémült volna. Jobb csuklója hátracsapódott az asztal alatt, kiengedve a rejtett pengét, ami csak egy halk súrlódó hangot adott ki. Nem szokott hozzá, az ilyen hangvételhez, stílushoz, és úgy az egész lány megjelenéséhez. Szóval mondhatni igen megijed. Ha nem lebegett volna a szeme előtt a cél, gyorsan megszabadította volna a világot ettől a rémségtől. De mielőtt mindenki gyanakodni kezdett volna rá, ellazította a kézfejét, és visszacsúsztatta a fegyvert a helyére, de feszült testarása csak nagyon lassan tért vissza a normálisba. Ezután figyelte, ahogy a többiek is megbeszélik mi fognak tenni, és neki is láttak a feladatnak. Egyedül maradt az informátorával, a szobában, noha ez egyáltalán nem foglalkoztatta. Olyan gondolatok öltöttek ismét testet a fejében, hogy miként fogja felkoncolni a Kalapost, miként fog az a vérében hörögni, és hogyan fél és sikít, miközben a penge behatol először a májába, utána a gyomrába, hogy a gyomorsav marja szét az összes szervét. És hogy fog kinézni a feje, amikor felrobbantja… vagy nem is, hogy fog kinézni megnyúzva, a szemekkel a fülében, a fogakkal a fejében.
A két és fél óra szinte abból állt, ahogyan Ago azt tervezte mit is fog tenni a Kalapossal. Kipre nem figyelt, hogy mit is csinál, csak valahol a vége fele kérdezett tőle egy-két dolgot:

Mennyire vagy biztos bennük? És tudsz-e még valamit a Kalaposról, vagy a kutyáiról? Ha elhallgatsz valamit tudd, hogy gyorsan fog nagyon fájni!

Befutottak a többiek, a szőkeség egy körülbelül Agoval egymagasságú pacákkal. Megfelelő volt a célra, már csak tárolni kellett. Ezt rábízza a Szőkeségre, ha már ő szedte össze. A rémség hozott egy térképet, ami nagyon jól jött ahhoz, hogy vizualizálni lehessen a helyszínt, és kiötölni egy stratégiát. Ezt Ago a stratégára bízta, hogy oldja meg. De itt problémába ütköztek. Legalább is Ago nem rendelkezett se szerződéssel, se víz elemű Chakrával. Neki csak a szél és a füst állt rendelkezésére, s ezt tudtára is adta a szakadt stratégának. Így ha más nem akkor marad a hajó, amit Ago képes füstbe burkolni, sőt ha szükséges elterelni is eltudja a katonák figyelmét néhány füstklónnal, amik ha jól tudja képesek a víz felszínén sétálni, légnemű anyag révén. Ezeket az ötleteket persze folyamatosan mutogatja, hogy a többiek követhessék, de ha a stratégának van jobb ötlete azt meghallgatja.

Van valakinél cigaretta? Lehet kelleni fog…

Kip reakciója hidegen hagyta Agot. Pontosan tudta, hogy Kip elmondott mindent, vagy legalább is annyit, hogy Agonak legyen indoka bízni benne. De az, hogy valakit lecseréltek mindenképpen érdekesen hatott, és Ago fölkapta rá a fejét. Két dolog jutott rögvest az eszébe:
Először is az újonc elképzelhető, hogy nagy veszélyt jelent, hiszen ha nemrég nevezték ki, akkor még eléggé buzog a vére. Ő vele vigyázni kell. A többiek általában egy idő elteltével elpuhulnak, noha nem szó szerint. Ezt úgy értem, hogy kevésbé veszik komolyan a munkát. Leitathatóak, kikerülhetőek, kijátszhatóak. Persze nem mind. És ehhez is nagy profizmus szükséges, mert attól hogy kényelemben ülnek, még lehetnek veszélyesek.
A második: Ha az egyikük elpatkolt, vagy netán még él egy kicsit, akkor potenciális célpont ebben az elkövetkezendő pár napban. Meg kell tudni, miért bukott el, kik a felelősek a támadásért, és milyen kapcsolatban állt a kalapossal. Minden információ lényeges, a legapróbb is.

Ezt a teóriát fel is vázolta Ago a többieknek miután átvette a szál cigarettát a katonaasszonytól. A füst technikákhoz füstre van szükség. És hogy létrejöjjenek, elég egy szál cigi is.

Nekem mindegy miként jutunk be, a lényeg, hogy ott legyünk, és hogy ne álljatok az utamba, amikor ölök! Viszont ott van a balek, akit magunkkal kell vinni, és valahogy elrejteni, lekötözni, kiütni. Emellett szükséges, hogy előnyünkre fordítsuk a terepet, ehhez is kellenek a csapdák. Képesek vagyunk valamikor a határidő előtt átmenni a szigetre bebiztosítani azt? Fel kell mérni a dolgokat, és elhelyezni néhány meglepetést a barátainknak. 

Kissé elszontyolodok, amikor kiderül, hogy nem harcolhatok az új szobatársammal. Mivel harc nem lesz, ezért egy kis edzést tartok: megcsinálok száz felülést, fekvőtámaszt, guggolást, majd még kézen állva is kinyomom magam. Ez eltart egy darabig, de utána elégedetten fekszek le és könnyedén elnyom az álom.

Reggel korán ébresztenek bennünket. Az utasítás szerint kiugrok az ágyból és villámgyorsan felöltözök. Csak egy rövid pillantást teszek a társaim felé, inkább magammal foglalkozok. Egy picit álmos vagyok még, de egy nagy ásítást követően kissé kitisztul az agyam.
- Menjünk, vár a kaja! - szólalok meg mosolyogva, miközben a csipát próbálom kidörgölni a szememből. - Remélem valami finomságot kapunk.
Ezután a többiekkel elindulok a konyha felé. Úgy néz ki, most komolyabb dolgom lesz, ha helyhez és kajához akarok jutni. Mindenki nagyon iparkodik, csak pár kabin van, ahol még készülődnek, a legtöbb már üresen áll. Amikor megérkezünk, a szobatársaimmal maradok és velük állok a sorban. Közben azért megérdeklődök pár embert, hátha tudnak valamit a napi programról. Azonban csak a rohanás vár, mindenki igyekszik időben megreggelizni. Lassan én is megkapom az adagomat, de mivel csak tíz perc van enni, nem keresgélek szabad asztalt. Kiállok a sorból és egy félre eső fal mellett megállok, egyik kezemmel a tálcát szorongatom, a másikkal pedig az ételt tömöm magamba.

Hiába igyekszek, így sincs már túl sok szabad hely. Így hát amint megkapom a fejadagomat, egy nyugisabb helyen megállok a fal mellett és falatozni kezdek. Sietek az evéssel, hátha utána valamilyen testmozgást kell csinálni. Így legalább emészteni is tudok és nem okoz majd gondot a mozgás. Miközben a reggelimet fogyasztom, alaposan megnézem a társaságot. Nagyon érdekel milyen arcok vesznek részt egy ilyen hadműveletben. Biztos mind nagyon kemények, elvégre akkor nem lehetnénk itt. Legalábbis remélhetőleg... Kissé ciki lenne, ha csak úgy a halálba küldenének minket.
Majd hamarosan társam akad a reggelihez. Egy másik srác követi a példámat és beáll mellém kajázni. Biccentek egyet felé, majd lassacskán befalom az étel maradékát is. Ezután várok még, hátha történik valami, de leginkább egy újabb parancsot szeretnék hallani.

//Zavaros vizeken - Jiraiya//

Apám néhány napja ment el. Nekem ma kell itt hagynom anyám. Ki fogja majd ellátni? Mi van, ha mindketten meghalunk a fronton? Mi lesz, ha egyedül marad? El fogja tudni viselni? Beleőrül? Esetleg öngyilkos less? Vagy pont az ellenkezője, és nagyon büszke less rank, hogy életünket adtuk a hazánkért? Gondolataim közepette észre sem vettem, ahogy könnybe lábad a szemem. Kiráztam a fejemből a gondolatot, majd kitöröltem a szememből a könnycseppet, és visszafordultam az ajtóban mögöttem álló anyámhoz, megöleltem, és elindultam a kertkapunk felé. Kiléptem, és gyors tempóban megindultam a város kapuja felé, ami a Kikötőváros felé vezetett. rengeteg gondola futott végig a fejemben, ami nem biztos, hogy az ilyenkorú fiúknak végig kéne futnia a fején. Háború van, és akárki életét vesztheti. De ez nem azt jelenti, hogy minden más érzelem nélkül futok a saját halálomba. Ugyanúgy féltem, mint mindenki más, és ezt tudtuk legbelül, hogy mindenki fél. Aki nem fél a háborútól, az vagy őrűlt, vagy őrült. Vagy talán nem kell kimennie a frontra. Nekem nem volt akkora szerencsém, hogy otthon maradjak. Egyetlen egy gondola volt a fejemben, ami vígasztalt, az pedig az, hogy ha visszatérek, akkor nagy valószínűséggel hős leszek, vagy legalább erősebb. Najó, nem kell a hősiesség, elég, ha túlélem. Mielőtt elértem volna a kapuhoz, még beugrottam boltba, elvégre nincs teljes felszerelésem még. Megvásároltam  egy szerszám szettet, illetve két kisüveg tintát, és két kis tekercset. Kitudja, lehet, hogy kelleni fog. Otthagytam összesen kilencszáz ryou-t.
Kikötőváros egy elég zajos hely. Nem gondoltam, hogy egy ekkora település lehet ilyen élettel teli. Mindenhol sürgő-forgó emberek, többnyire shinobik, de volt rengeteg rakodó munkás, matróz, és egyéb olyan munkás, akiket a nálam idősebb srácok kerestek inkább. Ahogy haladtam a rakparton, folyton figyeltem az égbe tornyosuló dobozokat, a rohanó embereket, a víz fodrozódását, ami azt sugallta, hogy minden rendben van, mivel még nem hordott vért a hátán. Jó neki. Én a kezemről sem tudom lemosni a vér szagát, és nem vagyok sorozatgyilkos. Egy embert öltem meg, de még nem tudtdam azt se feldolgozni. Ekkor megálltam egy elég robosztus hajó előtt, és felnéztem rá. Sokat bírhatott, biztos sok a férőhelye is, de az biztos hogy egy lomha dög. Előtte egy legalább olyan robosztus ember irányítgatta az embereket hajóik felé. Odasétáltam hozzá, és utbaigazítást kértem. A fószer jót nevetett, hogy egy ilyen “kölyök” keresi az utánpótlás szállító hajót, de végülis hátamögé mutatott, és ennyiben is hagyta. Felmentem a hajóra, és visszanéztem. Aza z egy dolog volt a fejemben, hogy lehet nem látom már ezt a várost. Nemhogy nem látom Kirit, de még ezt a porfészket sem.
Elindultam a hajó testén, és követtem a fent lévő shinobikat. Nem lehettek többen ötven-hatvannál. Mind egy irányba haladtak, és ez többnyire a hajó orra volt, ahol egy nagyobb placcon kezdett el mindenki összetömörülni. Elég magas gyerek voltam, szóval hátul is teljesen jó volt nekem. Nem akartam az első sorba menni, mert az annyit mondana, hogy “Nézd! Egy öngyilkos!”, vagy hogy “Mennyire siet! Majd később megbánja.” Hátul megfelelő volt. És csak vártam.

//Felszerelés:
x5 Kunai; x10 Shuriken; x1 Ninjato; x5 Senbon; x10 Robbanójegyzet; x1 Szerszám szett; x2 (Chakra) tinta; x2 (Chakra) tekercs;
Pénz kiadva:
900 Ryou //

Zavaros vizeken - Jiraiya - Kezdő post




Már az eső sem szokványosan esett ezen a mai reggelet, mint ahogyan az szokott. Megnyugtató kopogása helyett hevesen verte az épületek ablakait, figyelmeztetve annak lakóit arra, hogy borongós időszak következik.
- Borongós időszak?! Na az nem kifejezés... Állapítottam meg amikor meghallottam a házam ablakában kirakott angyal formájú szélcsengőt. Ritkán szokott megszólalni, de amikor zendül, akkor általában komoly dologról volt szó. Eddig életem során kétszer hallottam zengeni a mostanit is beleértve, viszont tökéletesen tudtam mit jelent. Tenshi-sama magához hívat.
Nem is tétováztam sokáig, kinyitottam házam ablakát melyen hevesen vert kezdett beverni az eső, majd elrugaszkodva azon keresztül megindultam a falu közepén lévő hatalmas torony felé. Nem várakoztathattam meg úrnőmet. Amikor megérkeztem a torony lábához, némi chakrát koncentrálva, az oldalán kezdtem el futni felfelé teljesen addig amíg el nem értem a legfelső szinten lévő teraszt, ahol megláttam őt. Ritkán mutatkozik emberek előtt személyesen, legtöbb esetben Ame no Kage-n keresztül szokta küldetéseit kiadni, ám a jelenlegi helyzet rendhagyó volt.
- Fontos feladatot bízok rád, és csakis rád, mert egyike vagy azon kevés embereimnek akikben megbízok. Szükségem van az erődre és tudásodra. - Mondta ahogyan egy kis csomagot adott át nekem, majd megfordulva elindult vissza lakhelyére, de még mielőtt teljesen eltűnt volna, megállt és pár néma szót intézett felém a zajos esőben [...] végül teljesen eltűnt.
A csomagot amit kaptam, csak akkor bontottam fel amikor hazaértem, ám tartalma meglepett. Egy tekercs volt benne, két fejpánt, egy Kirigakurei valamint egy Kumogakurei, valamint egy tájékoztatásul szolgáló levél melyet Kirigakure tejes népessége meg fog kapni napokon belül. A tartalma így szólt:

"Kirigakure polgárai. A mai napon a Vízben rejtőző ország is csatlakozik a Kontinensen dúló háborúba, s teljes erővel a mai napon útnak indul, hogy a Tűz szövetségének egy újabb nemzetét megtörve, diadalmaskodjon. Minden harcképes férfi és 14 életévét betöltött shinobi pontban délben jelenjen meg a Kikötőben, ahol további instrukciókat kap. Kirigakure a mai napon megmutatja erejét, s diadalmaskodik a kontinensen."

- Tehát mégiscsak igaz amit pletykálnak. Sunagakure elfoglalása után a Víz szövetsége diadalittasan nekivág egy újabb támadásnak és a célpontjuk ezúttal Kumogakure. Sietnem kell, nincs túl sok időm! Gondolkoztam hangosan és valóban nem volt sok időm, hisz maga az út ami az Eső országából Kirigakureba vezet, több napos. El is kezdtem hát a készülődést, fegyvereimet csatasorba állítottam, ruházatomat a háborúhoz igazítottam, majd miután elkészültem, nekivágtam az útnak.
Még mielőtt elhagytam volna Amegakuret, betértem annak fegyverboltjába, hogy készleteket vásároljak. A vén uzsorás tulajdonos még mindég jól bírta a munkát kora ellenére, ami kellemetlen volt a számomra, hisz pimaszul sokat kért portékájáért.
- 100 db senbon lesz kezdésnek, egy doboz energiatablettát kérnék még, valamint egy elsősegély csomagra lesz még szükségem! Közöltem az öreggel a listámat, aki kutakodni kezdett, majd lassacskán elém rakott mindent amit kértem.
- Az annyi lesz mint: 23.500 Ryu! Kerregő hangja hallatára egy pillanatra megszédültem, majd némi fintorgással az arcomon, kifizettem az eszközöket, majd elhagytam az üzletet.
A lehető legrövidebb úton haladtam Kirigakure felé, chakát nem kímélve közlekedtem az erdős terepeken, míg ahol nem volt semmi amin elrugaszkodhattam volna, addig futással próbáltam meg időt nyerni, de végül megérkeztem célállomásom felé. A Víz Szövetségének egyik oszlopos tagországában jártam, így hát elő is vettem a kapott fejpántokat és a nyakamba akasztottam a Víz országát megtestesítőt, míg a másik a felszereléseim között talált helyet. A kikötőbe érve savanyú arckifejezéssel vettem tudomásul, hogy lecsúsztam az indulásról és a legtöbb hajó már felhorgonyzott és úton volt célállomása felé, azonban még volt remény. Shinobikkal volt még mindég tömve a kikötő és egy nő igazította útba őket, így vettem a bátorságot és jómagam is beálltam a sorba az információért. Amikor rám került a sor, átnyújtottam a levelet ami hadba hívott és kérvényeztem, hogy helyezzen el engem is az egyik hajón. A nő végigmért, majd beosztott az utánpótlásokat szállító hajóra.
Némi tétovázás és kevesebb keresés után megtaláltam a hajómat ami meglepően jól páncélozott volt, de ami meglepőbb, hogy körülbelül ötvenen helyezkedtek el rajta és a hajó orrához csoportosulnak. Gyorsan kaptam magam és beálltam a tömeg közé.
- Elnézést a késésért! Matuke Hariko, küldetésre jelentkezem! Minden erőmmel azon leszek, hogy a Víz Szövetségét diadalmat arasson az elkövetkező napokban! Jelentettem ki hangosan és érthetően, majd vártam, hogy utolérjenek az események.

//Elnézést kérek, ha olyan érzésetek van mintha összecsaptam volna a postot, sajnos épp két műszak között írok ^^''

Hoppácska, utólag vettem észre, hogy a felszerelést nem írtam le ^^'' Gumene

- 20 db Kunai
- 20 db Shuriken
- 150 db Senbon (esernyőkbe felszerelve)
- 10 db robbanó cetli
- 5 füstbomba
- 5 Különleges illatanyagokkal ellátott füstbomba
- 1 db víz alatti légzőkészülék
- 2 db fénybomba
- 2 db Gekei Rensa (saját fegyver >Katt< )
- 2 db Esernyő senbonokkal felszerelve
- Lábanként 100 kilogramm súly
//

//Oyoki//

Mivel semmi sem állta az utunkat, a hajónk elindult. Első kérdésemre azonnal megkapom a választ, ami nem túl biztató. Friss lehet még a szakmában, ráadásul én vagyok az első, akit megkap, mint vezető. Amikor szól, hogy vegyem le a fejpántomat, azonnal odakapok és elrejtem a ruhámban.
- Már majdnem el is felejtettem... - szólalok meg. - Annyira hozzá szoktam, hogy a fejemen van, fel sem tűnt, hogy le kellene venni.
Ezután átveszem az irataimat, majd amikor befejezi a mondandóját, kissé kedve szegetten a hajó egyik magányos pontján leülök. Az első napom egy részét azzal töltöm, hogy az iratokon lévő adatokat megtanulom. Nem lenne jó már ott lebukni, hogy belekérdeznek és nem tudok rá válaszolni. Miután megjegyeztem az összes tudni valót, egy kisebb edzésbe kezdek. Leginkább felüléseket, fekvőtámaszokat, guggolásokat és hasonló gyakorlatokat végzek. Este pedig lefekszek aludni.
Másnap reggel kissé gondterhelten ébredek fel. Miután letudjuk a reggelit, leülök a társammal megbeszélni a dolgokat. Mivel semmit sem tudunk a célpontról, csak annyit, hogy néz ki, elég nehéz a dolgunk. Elvégre, ha elkezdünk kérdezősködni, akkor arra biztos felfigyelnek. Ráadásul olyan is megtudhatja, hogy nyomozunk, aki segíti őt.
- Nagyon nehéz dolgunk lesz - szólalok meg. - A bejutás még csak-csak elintézhető. Biztos szigorúan ellenőrzik a határokat a háború miatt, éppen ezért nem szabad azon görcsölnünk hogyan jutunk be. Próbáljunk elvegyülni az embereket között a kikötőben, de ne próbáljunk eltűnni a szemek elől. Ne leplezzünk magunkat. Elvégre, ha szigorúan ellenőrzik a beérkezőket, az sokkal gyanúsabb, ha valaki próbál észrevétlen maradni. Egy ilyen helyzetben pedig, ez gyanakvásra ad okot. Szóval, ha be akarunk jutni, akkor csak sétáljunk be. Valószínűleg így is, úgy is meg fognak állítani minket. Így viszont lehet, hogy engedékenyebbek lesznek velünk szemben. Ha megkérdezik mi járatban vagyunk, akkor megmondjuk, hogy küldetésben vagyunk, de arról konkrétan nem szeretnénk beszélni, csak ha tényleg nagyon fontos. És ekkor rá is térhetünk arra, hogy miért érkeztünk és talán még egy kis nyomra is akadunk. Ha erősködnek, eláruljuk, hogy egy bűnözőt keresünk, akit az otthonunkban köröznek. A legnagyobb probléma viszont az, hogy tőlünk a Tűz Országába szökött, majd onnan ide, a Víz Országába. Meglehet, hogy a Tűz Országának a megbízásában van és kárt akar okozni az ittenieknek. Éppen ezért jó néven vennénk, ha kisegítenének minket némi információval. Ekkor még egy kis diplomáciát is bevethetünk. Mivel mi még függetlenek vagyunk a háborútól, a segítségért cserébe lehet, hogy kisegítjük őket a jövőben. Elvégre aki nálunk kárt okoz, majd a Tűz Országába menekül, az nem jelenthet jót a Víz Országában. Mi a fickót akarjuk, ők pedig új szövetségest. Mi ez, ha nem egy jó barátság kezdete? - kérdezem vigyorogva. - Mi a véleményed? - nézek a társamra.
Az igaz, hogy nem az eszemért rabolnának el, de azért némi ész belém is szorult. Szerintem ez lenne a legkézenfekvőbb a bejutásra és a keresés elkezdésére. Más ötletem még nincs, szóval ha ő jobbat tud, akkor azt fogjuk csinálni.

//Jiraiya – Zavaros vizeken//

Pár perce állhattam ott, hallgatva a jó mediterrán hangulatot. Ilyen hangzavarban sem voltam még soha. Esküszöm, az Akadémia udvara halkabb volt. Türelmes voltam kivételesen, és kényelmesen álldogáltam. Ahogy körbetekintettem többnyire genin volt mindenki. Eg személy volt, aki talán magasabb rangú volt, de ő tudta a helyét, legalábbis úgy látszott. Ha hangzavar volt, ha nem, éreztem, hogy találhatok társaságot, ami jó, mert útközben akár edzeni is tudok. Mondjuk az is biztos, hogy valami érdekes szoba-összeállításban lesz helyem. Már tudom előre, hogy lesz egy teljesen átlagos srác, valami kövér kölyök is, és még talán egy stréber. Nem tudhatom, hogy kik jöttek. Kiváncsi vagyok, lehet találkozni fogok ismerősömmel, lehet, hogy nem. Valami csak lesz.
Így elméjülve gondolataimban jött a hirtelen ajándék. Isteni érzés volt az amúgy is hűvös időben a sós zuhany. Ahogy néztem mindenki kapott a mennyei áldásból. Erre már csak az tudna rádobni egy lapáttal, ha meg is fáznék. Nagyon jól hangzik egy kiadós hőemelkedéssel kezdeni a háborút. Néhány gramm betegség ide, valamennyi baci oda. Jól hangzik, mint mondtam. További gondolataimból egy erőteljes hang hozott vissza. Megérkezett a kapitány, és beszédet tart. A fickó egy elég érdekes forma ember volt. Kék haja volt… Najó, álljunk meg itt. Miért van neki is kék haja? Mindenkinek kék haja van már? Értem én, hogy Kisame-senpai* külseje vonzó, de nem hiszem, hogy mindenki lopni akarja a hajszínt. Mondjuk, így belegondolva, lehet hogy volt már előtte is kék haj. Meh, ki tudja. Visszatérve a fószerre. Elég érdekesen nyiratta a haját, biztos volt rá oka. Karjai vastagabbak voltak mint a normális, de elég keményen nézett ki így is. Beszédjében hivatkozott neveletlen magatartásunkra, és hogy jön a következő zuhany, immáron hal formájában, a raktárban, ha nem fogjuk be.

//Mamorou minden nála fejletebb kirigakurei ninjára szívesen hivatkozik senpai-al.//

Gyorsan befejezem az étkezést, majd ejtőzöm egy picit. Hamarosan viszont megszólal a rádió, majd a kapitány szavalni kezd. Előbb egy kis bátorítás, majd máris a lényegre tér: néhány nagykutya bejön, akik előkészítik a terepet a térképnek, majd jön a haditerv felvázolása. Érdeklődve hallgatom, közben nézem a térképet és próbálom elképzelni mit kell majd csinálnunk. Szinte már magam előtt látom a műveletet, ahogy a hajók megközelítik a célterületet, majd megkezdődik az ostrom és a partraszállás. Majd kikapcsol a rádió és egy új manus veszi át a szót. Eléggé alpári stílusban beszél, bár ez most nem lényeg. Ő viszont már többet is elárul a mi feladatunkról. A legutolsó állomást kell elfoglalnunk, majd északra menni és segíteni a többieknek. Tiszta sor. Egy kérdés viszont nem hagy nyugodni... Amikor befejezi a mondandóját, felemelem a kezem, de nem várom meg, míg megengedi hogy szóhoz jussak.
- Ja, nekem lenne! - szólalok meg. - Az erősebb Suiton használók miért nem tarolják le a partot egy szökőárral? Utána már sokkal könnyebb dolgunk lenne.
Lehet, hogy bugyuta kérdés, de engem érdekelne miért nem könnyítjük meg a dolgunkat.

Egy melankolikus, flegmatikus egyénnek az emberek közelsége nem éppen felvidító dolog, én inkább szeretem elemezni a dolgokat, bár a cselekvés sem áll távol tőlem, de jellememet tekintve az evéssel sem sietek. Minek? Ugyan háborúba vagyok, de ha kiadják a parancsot, akkor akár képes vagyok arra is, hogy elhajítsam a tányért és azonnal magamhoz kapjam a zanbatot és a következő pillanatban már az első sorban harcoljak az ellenséggel. Eszem az ételemet és véletlenül Shinko mellé kerülök, amellé a srác mellé, akivel a hét kardforgató képzésen láttam utoljára. Azóta sok minden változott, sok technikát tanultam meg és a jellemem is sokat változott, de a társaimat továbbra is tisztelem, így én is válaszolok egy biccentéssel. Lassan eszem, de még időben elfogyasztom az ételt. Kiviszem a tányért és én is segítek az elpakolásban, miután meghalljuk a nyitó beszédet. Miután ezzel végeztünk a közben bejött vezetők elővették a térképet, amin a haditerv látható. Nem nehéz gyorsan átlátni a térépet, ahogy az sem nehéz, hogy rájöjjek, hogy nem méret arányos a kép, de ez egy haditerv, nem egy pontos rajz, így nem is kell annak lennie. Sajnos nem ismerek sok víz elemi technikát, de gyorsan tervezek és meg is meg is van az ötletem, hogyan tudok gyorsan és hatékonyan harcolni, miközben segítem a hadműveletet. A rajzból könnyen leszűröm, hogy mi a terv és már a saját tervem is meg van, szerencsére a plusz információk, amiket adnak még nem befolyásolják a tervemet, csak minimális módosításra van szükségem. Ekkor a hangszóró elnémul és egy speciális ANBU lép a terembe, aki pontosan ismerteti az előbb csak nagy vonalakban bemitatott tervet. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez lesz a dolog alapja, hiszen egy délről támadó hajó, aki a legszélső is, minek menjen olyan irányba, ahol már nincs senki. A hadműveleti terv meg van, már csak kivitelezés van hátra. Senki nem tudja megmondani, hogy mit csinálj, csak a formációt és az irányt lehet, az egyéni harcokban már csak az egyén képessége számít, ott már nincs olyan, hogy mit mondott a felettes, túl kell élni a csatát és menni tovább, mert aki megáll az meghal és a hallott már nem tud segíteni a társain és én inkább leszek győztes élő, mint hős halott, a pengémre megesküszöm, hogy ha én leszek az utolsó, aki túléli a csatát, akkor is annyi embert viszek magammal, amennyit tudok.