Re: Jaiba család házikója

**Jaiba Mineo** Kedd Nov. 26 2013, 01:48

Jó érzés újra itthon lenni. Most kivételesen örültem, hogy nincs itthon senki. Legalább addig megismerheti Tsuki a házat, amíg hazaérnek a többiek. Nem is tétováztam, intettem is Tsukinak, hogy jöjjön be.
- Egyelőre nincs itthon senki, úgyhogy addig körbevezetlek a házban. Ahol most vagyunk, ez a nappali.
Aztán megmutattam a fontosabb helyiségeket, mint a fürdő, a mellékhelyiség, a konyha, az étkező, Noroi szobája.
- Ez pedig itt a korábbi vendégszoba. Ezentúl pedig, - fordulok oda a húgomhoz – a Tsuki szoba lesz. Nem egy nagy hely, de remélem tetszeni fog.
Hagytam egy kis időt, hogy Tsuki megnézhesse a szobát.
- Gyere, mutatok valamit, ami biztosan tetszeni fog.
Kihívtam a kertbe Tsukit. Megmutattam Noroi játszóterét, majd hátrébb mentem, egy kis részhez, ami teli volt virágokkal, illetve mellette volt egy kis veteményes, illetve egy szabad rész.
- Itt van az a terület, ahol a virágaidat nevelheted. Mint láthatod, itt már vannak virágok, de nincsenek túl jó állapotban, mert én nem nagyon értek hozzájuk, és Minamo sem. Ezért szeretnélek megkérni, hogy ha van kedved, segíts nekem a gondozásukban.

**Shiruba Tsuki** Kedd Nov. 26 2013, 02:18

Csendben követem Minemot, aki épp végig vezet a lakásban. Szoba, Mineo, Noroi szobája. Ahh tehát a fiút Noroinak hívják ezt jó tudni. Szobák, étkező és konyha ne meg a nappali. Mind egy ház része, hogy ház legyen a ház. Mert ha mind ez nincs már nem is ház ugyebár. A vendég szoba, nos azt gondoltam itt kell majd aludnom. Azt nem gondoltam ezt a szobát nevezi ki Mineo az én szobámmá. Egy szoba ami csak az enyém és ...és még..még Mineo közelében lehetek. Az érzés, érzelmek rohantak meg.
- Tetszik ez kérdés volt? Hogyan kérdezhetsz ilyet tőlem?
Kérdezem halkan, de boldogan. Majdnem elsírtam magam nem sokk kelet a dologhoz. Ki vezetett a kertbe a kis ház mögé és meg mutatta a kertet. A kis kert, néhány növény és a virágok. Egy kis külön kert akár ahol a saját virágaim is lehetnek. Ez..ez túl sok, a saját szoba a virágok ez az egész. Ami most történik azt végkép nem várná Mineo. Sírva lépek hozzá és ölelem át.
- Annyira....annyira szeretlek. Olyan Boldoggá tettél most, köszönöm neked Mineo. Meg ígérem meg próbálok jó lány lenni és kedvedben járni.
Ölelem arcom szorosan bátyus hoz préselem és halkan sírdogálok. A ház mellett ahol ezentúl lakni fogok a bátyámmal és feleségével. A kert, ahol a virágaim lehetnek majd. Az egész egy olyan helyen ahol nincsenek emberek. Olyanok akik újjal mutogatnak a másikra, ki közösítik esetleg meg is dobálják vagy valami más rossz dolog.

**Jaiba Mineo** Kedd Nov. 26 2013, 02:58

Nagyon meglepett, amikor Tsuki sírva odajött hozzám, és átölelt. Én is a karjaim közé szorítottam, miközben alig észrevehetően a könnyeimet törölgettem.
- Én is nagyon szeretlek. Boldog vagyok, hogy itt lehetsz mellettem. Úgy aggódtam volna érted, ha elmész, így nyugodtan fekszem le minden nap, mert tudom, hogy biztonságba vagy. Örülök, hogy nem mentél el, és itt vagy velem. Ezt nem akartam mondani korábban, mert én nem biztos, hogy jó mestered leszek, de így érzek.
Közben Tsuki fejét a vállamra hajtottam, és közben az arcát simogattam.
- Nem kell jó kislánynak lenned, légy olyan, amilyen vagy, én így szeretlek téged. Csak azért, hogy megfelelj nekem, ne változz meg, te így vagy tökéletes, te így vagy Tsuki, az én drága, egyetlen húgocskám.
Továbbra is magamhoz ölelem Tsukit. Nem akartam elengedni. Jó volt átölelni. Még mindig hihetetlen, hogy ő itt van nekem. Sosem gondoltam, hogy ilyenben részem lesz valaha is.
- Gyere, menjünk be. Noroi elvileg nemsoká hazaér, és Minamo is bármikor megérkezhet, gondolom, nem így szeretnéd fogadni őket. Addig főzök egy teát.
Bent, a konyhában természetesen nem találtam semmit, nem is értem, hogy Minamo hogy tudja mindenről elsőre, hogy merre van. Gyorsan megfőztem a teát, majd kerestem két bögrét.
- Kész a tea! – kiabáltam Tsukinak.

**Jaiba Minamo** Kedd Nov. 26 2013, 08:33

Köszönhetően az izgalmas vásárlásnak az igencsak különös, de annál kellemesebb társaságnak bizonyuló szamuráj fiúval - mit öregítem magam, férfivel -, igen jókedvűen bandukolok haza annak ellenére, hogy megint sikerült jó sok mindent vásárolni, és leszakad a fél hátam... A vállam nem, az már túl van az ilyen jellegű megpróbáltatásokon, tovább nem tud "leszakadni".
Mélyet sóhajtok. Noroi jó eséllyel sehol sincs, mert szokás szerint kezelhetetlen, ha csak ketten vagyunk, épp olyan pimasz, mint az első nevelőszülője, az a Seikatsu, akinek már csak a nevére felforr az agyvizem, épp ezért el is hessegetem, túlságosan is virágos jókedvemben vagyok én most ahhoz, hogy tajparasztokkal foglalkozzak, Noroi meg.. majd csak elővadászom az erdőből, ha éhes lesz, addig meg talán nem is baj, ha nem nyaggatom állandóan, így is elég nehéz lehet neki, nemcsak kamasz, a világ legrosszabb időszaka, én csak tudom, de még azt is másodszor kell megélnie, hogy hátrahagyják. S bár már okos fiú, mégis csak azt érezheti, hogy ő sokáig nem kell senkinek. Ezért sem vágtam ki a küszöb elé, hogy menjen a kamik hírével, és ezért szedtem eddig össze mindig, ha bedurcásodott. Nem vagyok jó anya, ó, közel se vagyok kész ilyen szerepre, főleg nem úgy, hogy egy kiskamaszt kap a nyakába az ember, de igyekszem legalább a barátja lenni, ami sokkal könnyebb, ha mineo itthon van. Épp csak ő is állandóan csavarog. Kmolyan rettegek tőle, hogy egyszer hazajön egy fruskával, összecsomagol, és magamra hagy, mert már nem vagyok érdekes, hogy nem keresnek minket agyba-főbe, amiért megszöktünk... Igazából én szöktem meg, ő meg csak sejthette mekkora galibába keveredett..
Ahh, édes nosztalgia. Olyan rég volt már, mikor lényegében megszöktetett a kikötőből, aztán pedig Hó Országa romantikus tájai.
Felsóhajtok. Rég volt, más volt, fiatal és bohó voltam, bár most sem vagyok vén, de rémisztő, hogy milyen régen volt már az egész.
Gondolataimból az tép ki, hogy látom, a kis házikónk kéménye bőszen füstölög magának. Ez két dolgot jelenthet, Noroi visszacsámborgott, mert éhes, vagy végre Mineo érkezett haza - s most picit ebben reménykedtem, na nem azért, mert nevelt fiunknak ne örülnék, és ne főznék neki valamit rögtön, de azért a szerelem mégis mindig más.
Izgatottságomban megszaporázom a lépteim, nem is dupla, mintsem inkább tripla sebességre kapcsolva, hogy szó szerint feltépve az otthonunk ajtaját, beviharozhassak, s ahogy meglátom, mert tényleg ő, valóban ő, nem csak képzelődöm, a nyakába is vessem magam, boldogan kiáltva: - Tadaima!
Első elvakultságomban észre sem veszem a másik alakot, teljes eufóriában hajolok drága férjem ajkaira, hogy bepótoljam legalább egy csókkal a sok magányosan töltött estét, ám ahogy felnyitom a szemem elválva tőle, hagyva lélegzethez jutni, szemem sarkából érzékelem az apró mozgást, s ahogy egy egér vagy egy rovar is riadalmat keltve vívja ki ilyenkor az ember figyelmét, én is kissé megijedve fordulok abba az irányba, hogy az ijedtség helyét átvegye valami jeges rémület, mert legrosszabb, lidérces képzetem készül megvalósulni, mert a "vendég", az ismeretlen valaki, aki minden bizonnyal és kizárásos alapon is vele érkezett, egy fiatal lány!
Enyhén sokkos állapotban fordulok vissza Mineo felé, ujjaim görcsösebben szorítják meg a felsőjét, kérdő tekintetem pedig szerintem a lehető legegyértelműbb, s nem sok választ el attól - igazából a sokkhatás - hogy elbőgjem magam.

**Shiruba Tsuki** Kedd Nov. 26 2013, 12:41

- Az nem számít, jó mester leszel vagy sem. Eddig is túléltem valahogy, ezután is túl fogom élni. Még nem jött el az ideje, hogy eltávozzak. Ahhoz túlságosan is makacs vagyok. Olyan keveset láttam még a világból. Meg amúgy is vannak dolgok amit még nem mondtál el, pedig meg ígérted.
Meg remegek amikor magához ölel, az érzés még mindig képes ennyire magával ragadni. Nem hiába végül is soha nem engedtem senkit ennyire közel magamhoz. Kivéve a szüleinket, vagy is anyát és közös apánkat. Rejtekemben, ruha és szemüveg alatt a mély magányomban mosolyog lelkem.
- Muszáj megváltoznom, ha nem akarok neked bajt okozni. Tudod Minamo és fiatok miatt. Mert ha itt fogok veletek élni, vagy csak ha gyakori látogató leszek. Muszáj lesz kijönnöm velük is bármilyen nehéz is lesz.
Követem Mineot mikor be megy a házba, egy teát főzni. Idegen vagy is, nem a testvérem még nem főzőt nekem semmit sem. A tea illata pedig fenséges volt. Az idegestégöl, pedig nagyon feszült voltam izgalom az egész mai nap. nem sokára haza érnek, vajon mit fognak szólni hozzám ellenségesek lesznek vajon? Nem nem hinném az arcom alig látszik a szemeim sem látszanak, csak homlokom és orrom virít fehér és fekete színt viselő ruhám miatt. Szemüveg pedig eltakarja a szemeimet is, hála az égnek. Épp nyúltam volna az asztalra helyezett teáért amikor léptek zaja miatt ajtó felé fordítottam fejem. Kezem meg remegett ahogy a bögre irányába nyúltam. Majd gyorsan vissza is kaptam amikor egy nő lépet be a házba. Ruhám úja elég hosszú volt, hogy még csak körmöm se látszódjon. Majd azonnal hátráltam egy lépést, engem észre sem vett. Ez jó jel, örülök neki kicsit meg nyugtat a dolog. Csak figyeltem mi történik ajkak össze érnek, tehát ezt csinálják a szerelmesek, és a férjek meg a feleségek! Csak tudnám mi a jó a nyál cserében.......
Amikor észre vett, a reakciója..... tipikus volt. Mintha még mindig csak otthon lenék a faluban nem változik semmi. Az emberek itt ugyan úgy mint ott nem nagyon különböznek. Hiába a nagy távolság, ami a két helyet át hidalja. Kezem rögtön ösztönösen ökölbe szorul amint látom Minamo arcán az ijedtséget amint rám néz. Félelem, ijedelem, undor esetleg gyűlölet. Ez majd mind jön ha csak már most nincs lelkében mindezeknek a csírája.
Mineo talán észre is veszi, hogy testem meg feszül és ha kell ugrásra készen áll. Úgy helyezkedem ha kell ki tudjak menni az ajtón minél előbb. Tudom ha akarnám meg tudnám védeni magam Minamoval szemben, de a furcsa az láttam az arcán azt. Valahogy... valahogy mégsem akarok kárt tenni benne. Talán a bátyám miatt, az ígéretem miatt amit tettem. Van egy fegyverem amivel vissza tudok vágni neki cserébe a reakcióért amit irányomba mutatott. Tudtam az a szó, boszantani fogja és talán kétségek közé veti. Feltüzeli a dühét velem szemben ami most már nem számít. A táskámhoz sétálok némán ami ott hever a fal tövében és elő veszek egy kis be bugyolált csomagot. Illetve az övtáskám amit rögtön fel is csatolok. Intek Mineonak, hogy hajoljon közelebb, de ha nem teszi az is mindegy.
- Elhoztam azt a két kunait a képeket is.
Nyeltem egy nagyot, tudtam most kell azt mondanom amire meg kért.
- Az erdőben leszek, kedves.....szeretőm.
A hangom érzelem mentes rideg volt, semmi élő embere jellemző dolog nem volt benne. Majd az ajtóhoz léptem és mielőtt bárki bármit mondhatott volna kiléptem a vadonba.

**Jaiba Mineo** Kedd Nov. 26 2013, 18:45

Miután felszolgáltam a teát, ismerős léptek zaja csapta meg a fülemet. Ekkor már tudtam, hogy Minamo közeledik felénk. Amikor meglátott, egyből a nyakamba vetette magát, nem foglalkozva Tsukival. Jól esett az ölelése, már nagyon hiányzott. Jó újra itthon lenni Meglepő volt viszont, hogy nem vette először észre a húgomat.
- Okaerinasai! – köszöntöttem kedvesemet. Ekkor láttam rajta, hogy meglátja, hogy egy fiatal lány ül a nappaliban, ami a várt hatást éri el nála.
Amikor Tsuki kimondta a szerető szót, távolabb Léptem Minamótól, hogy legalább kartávolságra legyen tőlem. Odamentem Tsukihoz, a vállára tettem a kezem, jelezve, hogy várjon egy kicsit.
- Ne haragudj rá, a szerető az, aki elvenne engem tőle, és ő egyből arra gondolt, hogy te az vagy. Láttam már ezt a tekintetet, ez nem ellened irányul. – súgtam a fülébe, úgy, hogy Minamo ne hallja, majd befejezésként egy puszit adtam Tsuki arcára, majd hagytam, hogy kimenjen az ajtón. Újra Minamo felé fordultam, és felkészültem bármiféle támadásra. Megálltam előtte, lehajtott fejjel, majd nagy levegőt vettem, a szemébe néztem és komoly arccal belekezdtem a mondandómba.
- Nézd, Minamo, én szeretlek téged, de mint elveszett ninja, szükségem van egy kis izgalomra. Ő a szeretőm, és azt szeretném, hogy velünk éljen és egy kicsit feldobja a házasságunkat. Remélem, neked is megfelel, hogy velünk éljen, és ezt megteszed nekem. – mondtam már vigyorogva, és mielőtt akármit is válaszolhatott volna, folytattam – Ugye nem gondolod, hogy én ilyet valaha is tennék veled? Te vagy az én egyetlen, igaz szerelmem, és ez mindig is így lesz. Soha nem csaltalak meg, és nem is foglak. – megpróbáltam közelebb lépni, és megölelni Minamót, bár nem reménykedem benne, hogy ilyen gyorsan megbocsátotta gonoszságom - Akármilyen hihetetlen, ő a testérem. Apukám nem halt meg, amikor 6 éves voltam, csak amnéziás lett. Találkoztam vele is. Fura érzés volt vele beszélni, de most már itt van nekem a húgocskám. Ne haragudj rá, én kértem meg arra, hogy tegye ezt. Nagyon különleges lány, és nagyon érzékeny is, még ha ezt nem is mutatja. Kérlek, légy vele kedves.
Elővettem egy dobozt, és félve nyújtottam át Minamónak.
- Mentségemre szóljon, hogy hoztam neked egy yokant, szerintem nagyon finom. Illetve felkészültem, hogy a kanapén fogok aludni. De nem bírtam ki, hogy ezt ne tegyem meg, sajnálom, remélem nem haragszol rám túlságosan.
Megpróbálom megsimogatni Minamo arcát, és egy puszit adni a homlokára
- Most megkeresem a húgomat. Van nála pár kép, és két kunai, amik bizonyítják, hogy tényleg testvérek vagyunk.
Kimentem az ajtón, és megidéztem pár hárpiát, akik gyorsan Tsukira leltek. Így nem telt sok időbe megtalálnom.
- Menjünk haza. Tudom, hogy rosszul esett Minamo reakciója, de hidd el, ha bebizonyítjuk, hogy a testvérem vagy, kedvesebb lesz veled. Elmondtam neki, hogy apukám él, és hogy te a húgom vagy. Most azt hitte, hogy el akarsz venni tőle, ezért viselkedett így, ezt elfelejtettem mondani, sajnálom. Tudom, hogy nem elegendő, de otthon vár téged egy yokan kiengesztelésként. Köszönöm, hogy segítettél megviccelni Minamót. Az én kedvemért, gyere haza velem.

**Jaiba Minamo** Kedd Dec. 17 2013, 08:35

/Elnézést a csúszásért, még heverem ki az elmúlt időszak alváshiányát ˇˇ'/

Hiába nézek rá, nem mond semmit, hagy a kétségek közt vergődni, s kezdem én érezni magam hülyén, mikor a lány ad “magyarázatot”, s talán ha nem rólam lenne szó, és külső szemlélőként figyelném az egészet, észrevenném, hogy valami nincsen rendjén, hogy legyen akárki akármilyen, ilyen ridegen nem lehet kiejteni a szerető szót - ami nekem ráadásul életidegen lenne, ha józan lennék - de most csak lüktet a szó bennem a rideg hangon, hogy minden egyes pulzáló visszhangzásnál újabb jeges tőrt döfjön a szívembe. Teljesen lemerevedek, teljesen kiüresedek, és szerintem még soha életemben - még akkor sem, mikor Seikatsu elrabolt - nem éreztem magam ennyire elveszettnek. A reménytelenség, a fájdalom és a veszteség vérengző fenevadakként tépnek bele minden porcikámba, de leginkább a szívem szaggatják ezernyi apró cafatra elemésztve. Sírni viszont már nem tudok, pedig az előbb azt hittem, a küszöbén állok, egyszerűen csak nézek magam elé, emésztve a hallottakat, és minden olyan távoli lett, a ház, ami az otthonunk volt, a figyelő tekintete, amely mindig megdobogtatta a szívem, most bántóan tapintatlannak tűnik, mintha kaján krokodilként vigyorogna szélesen, kivillantva fehér fogait, de még az illat is, amelyet magával hoz a lakásba, s amely eddig édes volt, és jókedvre derített jellegzetes fűszerességével, még az is csak a magányt és a hányingert növeli bennem hirtelenjében.
De ez nem elég, a szemem láttára lép hozzá, a szemem láttára súgva neki valamit bizalmasan, könnyed puszit nyomva az arcára. Bár nem szeretném, mert meg akarnám őrizni a méltóságom, érzem, hogy az arcom teljesen eltorzul, ahogy átjár a kész tény, elárultak, s még keserűbb gondolat kel ki bennem: talán eddig sem volt hűséges, csak most talált valaki olyat, akit megint pillanatnyilag a világon a legfontosabbnak tart. Jelentett neki egyáltalán valamit, mikor hűséget fogadtunk egymásnak? Komolyan gondolta a házasságunk egy fél pillanatig is?
Bénultan figyelem, ahogy a lány távozik, s férjem (?) felém fordul. Az a gondolat fut át az agyamon, hogy vajon a lány miért tűrte el - mert eddig el kellett tűrnie, nem lehet, hogy most szedte csak össze, igaz? -, hogy másik nőt, a feleségét is öleli olykor? Hogy volt képe hazajönni mosolyogva, elvárni szinte, hogy körbeugráljam, rajongásig szeressem, mikor más nő illatának emléke borította még a testét? Hogy mert megcsókolni azokkal az ajkakkal, amelyekkel mást is illetett? S miért gondolkodom mégis azon, hogyan győzhetném meg, hogy gondolja meg magát, hogy tudnám valahogyan visszacsábítani, mit kellene tennem, hogy ezt a fiatal fruskát elzavarja, és újra csak az enyém legyen? Hiszen bízni sem tudnék benne ezután!
De nem akarom elveszíteni!...
Szóra nyílnak az ajkai, és tudom, nem akarom hallani, mit mond, mégis betolakodnak a szavak a fülembe, megerőszakolva, s újabbat taposva rajtam. Ugyanakkor valamiféle dühödt sárkányt is felébresztve bennem. Még képes elvárni, hogy meglegyünk szépen “hármasban”?!
- Te!... - szabályosan felhördülnék, talán ez lenne a legjobb kifejezés arra a mélyről előtörő hangra, amelyet produkálok remegni kezdve, de nem hagy szóhoz jutni, helyette teljesen összezavar, rám zúdítva egy halom információt, amellyel hirtelenjében abszolút nem tudok mit kezdeni, helyette csak bamba ábrázattal veszem át automatikusan a felém nyújtott dobozt, úgy pörgetve feldolgozhatlanul a tényközlését, mint a windows explorer bármilyen feladatot, amivel nyaggatjuk, hogy aztán elszenvedjem gyengéd simítását és a lágy puszit, amelyet a homlokomra nyomva fordul meg, hogy megint kilépjen az ajtón, teljesen egyedül hagyva.
- Csak ugratott... - mormogom magam elé, kuncogni kezdek, mint egy idióta, miközben végre felengedve kezdenek potyogni a könnyeim, hogy utána egyszerűen az ajtónak vágjam az ajándékom - Mineiro Naro, te aljas!... Bah! - még szavakat se találok rá, hirtelen milyen szemétnek érzem, amiért a bolondját járatta velem, fogalma sincs, milyen fájdalmat okozva, mert az ilyen jellegű “viccek” nem viccesek, a világ legnagyobb baromságai!
Főleg, mert bennem marad a kétely, hihetek neki?
S még ráadásul az állítólagos húga szemében is milyen kép alakulhatott ki rólam? Teljesen lejárat!
Arcomra a dac ül ki, s míg próbálom fékezni a sírást, letörölgetve a könnyeim - bár arcomról így is könnyen leolvasható lesz, hogy megtörtént, hiszen szemem is, arcom is picit kivörösödik, szemem pedig enyhén be is dagad a sírástól és a könnyek törölgetésétől -, s felkészülök férjem immáron valóban méltó fogadására.
Mert amint visszaérnek, minden figyelmem és kedvességem egyedül a húgának fogom juttatni, őt nem hogy levegőnek nézve, de egyenesen nem létezőnek, aztán majd megtanulja, hogy nem viccelünk ilyesmivel ˇˇ

**Shiruba Tsuki** Kedd Dec. 17 2013, 15:11

Magamban bosszankodva sétáltam a háznál. Ott ahol élni fogok, vagy legalább is nagyon sokat fogok tartózkodni. A környezetem figyeltem, kerestem valamit azt mit még én sem tudom. Talán csak hiány érzetem volt, vágytam valamire, egy apróságra. Jobb tenyeremre pillantok s nagyot sóhajtok. Egy vékony heg látszódik benne halovány, mint az eddigi múltam felejthető mint én magam. Emlékszek tisztán mikor és hol történt a dolog. Egy szobában, egy katana ejtette rajtam a sebet az egész csak véletlen volt. Akkor ott rá találtam valamire, valami új dologra. Egy embere aki elfogad olyannak amilyen vagyok, és szeret vagy is talán többet akar annál is. Végén, egyedül maradtam a világban és ő már nincs. Pedig micsoda kalandjaink voltak, nem egyszer szöktünk ki a faluból és műveltünk fura dolgokat. az egyik majdnem végzetes is volt. Egy fa törzsére helyezem a tenyerem és végig simítok rajta, keménynek tűnik ki dacol az idővel és a természettel is. Még is a rideg külsőségek ellenére egy élőlény. Milyen érdekes is ez a dolog. Álarcom, mögé rejtezek állandóan a világ elöl. Ridegnek, rendíthetetlenek mutatom magam. Egy test akiben nincs lélek csak dacol az idővel, és magával a világgal pusztán már a létezésével.
-Menyire hasonlítunk és még is menyire mások vagyunk.
Suttogom halkan és eltávolodom a fától. Fejem fel emelem tekintetem az égre szegezem, vajon haragszikrám utál engem? Ő is undorodna tőlem mint a többi ember? Fel idézem a nő reakcióját amikor észre vett. Az a tekintett az arca ahogy viselkedett hirtelen. Ő és Mineo, vagy is Mineo és Minamo. Annak ellenére testvérem...nem csak félig a testvérem, vajon ő is elfog dobni magától mint az a fiú? Miért is ne tenné ha már nem leli bennem kedvét a nő kérésére biztos megtenné. Vele régebben van együtt mint azt én eltudom képzelni. A gondolt, lassan férkőzőt elmémbe jeges tőrként hasított belém. Mellkasom markolom a szívem fölött, nem azt nem tenné nem ilyen. Legalább is ezt állítja és én szeretnék meg bízni benne. Tehet lenül vergődve saját érzelmeim viharában elengedem ruhám és tenyeremmel keményen a fára csapok. Némi chakra tör a felszínre majd a világba a fa kérge meg reccsen és kússza vágás szerű nyomok jelenek meg benne. Lehet ez lenne az én rendeltetésem, tényleg csak egy démon lennék? Nézem a fa kérgét majd fejem más irányba fordítom. Shiki köröz felettem a levegőben, habár eddig egyszer láttam csak még is fel ismerem. Tehát Mineo úton van értem, vagy elzavar vagy vissza akar hívni a házba.
Meg is jelenik, rögtön magyarázkodni kezd. Tudja, akkor minek mondja miért magyarázkodik? Fa arccal nézem és hallgatom amit mond. Igaz is arcom és szemeim nem nagyon látja.
- Ha én megpróbálom elfogadni, remélem ő is megpróbálja meg tenni.
Nem is mondok többet csak elindulok vissza a ház felé.
- Mineo...legközelebb ne kérj ilyet, tudod mindenek ára van és bizonyos dolgokat von maga után.
Nem is beszélek többet, és mit mondtam azt is hűvös hangnemben. Már biztosan megszokta tőlem ezt hisz látta és tapasztalta nem egyszer. Csak egy két perc volt csupán amíg vissza értünk. Nem vártam és nem kopogtam, ahogy eltűntem úgy jelentem meg újra. Lassan lépdelve mintha szelem lenék tán mert lépteimnek zaja nincs. Vagy csak olyannak nem tűnik fel aki nincs ninja dolgokhoz szokva. Meg állok ott ahol álltam egyenesen Minamot nézve. Alaposan végig mérem láthatja is ezt fejem mozgásából majd teszek előre egy lépést, majd még egyet. Az asztalra teszek két látszólag egyforma kunait.
Vajon meg érdemli? Talán meg kellene tennem, ezek után ennyit talán szabad hisz még nem eset nekem. Csak a tekintette a reakciója.....
Majd egyesével a kunaiok mellé teszek egy képet. Anyám és apám áll rajta egymás karjában boldogan, és van ott egy pólyába tekert apró baba is. Nagyot sóhajtok és újra Minamora nézek szemüveg sötét lencséin keresztül. Kezeim remegnek izmaim megfeszülnek, ideges vagyok és nem is kicsit. Magammal viaskodok hisz nem érdemelné meg, hogy hallja a hangom. Végül is elfordítom a fejem és az asztalra nézek a képre és fegyverekre.
- Anyám és az apánk, anyám nagyon messzi földről származik, hó országából. Apám meg biztos már ismered nagy vonalakban. Ott pedig én vagyok. Az egyik Kunai Mineo tulajdona volt majd nekem adta, a másikat nálunk a házban pillantotta meg.
Feléje, Minamo felé fordulok de fejem lehajtva. Nem láthatja szemeim és arcom nagyrészt sem mégsem nézek fel. Csak állok ott előtte mint egy szobor.
- Shiruba Tsuki, vagy is ezüst hold. Más néven szél démona, vagy homokviharok boszorkánya. Vagy csak egyszerűen a korcs.
Mutatkozok be teljes nevemen, s felsorolom azt is milyen jelzőkel illetek eddigi életem során.

**Jaiba Mineo** Vas. Dec. 22 2013, 23:59

Megkönnyebbülés hallani, hogy Tsuki hajlandó velem visszajönni. Nagyon reméltem, hogy nem bántódik meg nagyon. Nem kellett volna erre kérnem, hibáztam. Nem gondoltam át teljesen ezt az egészet.
- Rendben, megpróbálom elkerülni az ilyen helyzeteket. Köszönöm még egyszer a segítséget, ezért cserébe majd megint kérhetsz valamit. Bármit, amit csak szeretnél.
Az utunk visszafelé kínos csöndben telt. Tudom, hogy eltoltam, hogy nem szóltam neki előre, hogy mi várhat rá. Egy féltékeny feleség reakciója a szerető felé igen megvető, abból pedig Tsuki már igen sokat kapott. Habár nem voltunk túl messze, mégis, a hazafelé tartó út örökkévalóságnak tűnt. Nem csak a kellemetlenség miatt, hogy rossz érzést okoztam Tsukinak, hanem mert már szerettem volna újra otthon lenné, és magamhoz ölelni Minamót. Már nagyon hiányzott, és egy pár szó után faképnél hagytam. Tudom, hogy csúnya dolgot tettem, de miért kell ennyire féltékenynek lennie?
Nagy nehezen haza értünk végre. Az ajtón belépve szétnéztem, és a földön találtam mag a sütit, amit Minamónak adtam, széttrancsírozódva. Ez nem túl jó jel. Azt hiszem, túl lőttem a célon. Meglepetésemre Tsuki magától odament Minamóhoz, és megmutatta a képet és a két kunait. Ezt még nem tudom hogyan, de majd meghálálom neki. Én megálltam a szoba közepén, és vártam, hogy mi fog történni. Meghallva, hogy Tsuki hogy mutatkozik be, odaléptem mellé, és próbáltam kijavítani. Vagyis, nem egészen, inkább úgy mondanám, hogy próbáltam éreztetni vele, hogy itt más lesz. Én kedves leszek vele, és remélem Minamo, Noroi, és a környékbeliek is. Igaz, hogy egy kicsit szokatlan a külleme, de errefelé talán nem annyira kirívó. Meg egyébként is, a környékbeli emberek nagyon jóindulatúak, legalább is velem mindenképp. Remélem, itt Tsuki is megleli a boldogságát.
- Démon, boszorkány, korcs. Ezeket felejtsd el. Ezek a múlt. Te Shiruba Tsuki vagy, húgi, esetleg Tsu-chan, már akinek megengeded. A többit felejts el. Nem tudták, milyen nagyszer lány vagy, és most már soha nem is fogják megtudni. De nem is érdemlik meg.
Mondandóm befejeztével újra kicsit hátrébb álltam. Valahogy úgy érzem, zavarok, Minamo átnéz rajtam, ráadásul látom rajta, hogy nemrég potyogtak a könnyei és tudom, hogy Tsuki is neheztel rám, amiért ilyen helyzetbe sodortam. Mondjuk nem lepett meg, ahogy Minamo reagált, bár azért nem erre számítottam. Hogy ahogy egyből meglátja, hogy egy másik lány van a lakásba, majd azzal a tekintettel néz rám. Már ismerem, máskor is láttam már, például a fürdőben, ahol összeverekedett azzal a lánnyal, aki zaklatott minket. Nem értem, miért féltékeny, hisz soha sem adtam rá indokot, és soha nem is szeretnék. Én csak is őt szeretem, és rosszul esik, hogy nem bízik bennem. Tudom, nem vagyok egy ideális mintaférj, és sokszor napokra, hetekre eltűnök, de nem tudom, hogy mit kellene tennem, hogy bízzon bennem. Beszédre nyitottam volna a szám, de szó bennem akadt. Odasétáltam a legközelebbi ablakhoz. Picit elgondolkodtam. Nem biztos, hogy igazam van. Fordított esetben én is ilyen lennék. De akkor is rosszul esik. Vagy csak fogadjam el, hogy félt, és törődjek bele? Vagy örüljek neki? Talán az lenne a legjobb. Legalább tudom, hogy törődik velem. Csak szeressem egyszerűen. Megérdemli, hisz olyan sokat tett értem. Értünk.
- Ó, én bolond, ezt hamarabb is végiggondolhattam volna. – suttogtam halkan, a lányok valószínűleg nem is hallották. Behunyom a szemem, a fejemet az ablakra hajtom. Ezt az ablak egy alig halható, apró, zörrenése jelzi.

**Jaiba Minamo** Hétf. Jan. 13 2014, 15:47

Ugyan nem telt el hosszú idő azóta, hogy magamra hagytak és le is nyugodtam, hogy az aggodalom növekedni kezdhessen bennem, mégis egyre feszültebben nézem az ajtót, még ha nem is túl esztétikus látvány az előtte szanaszét gurult, romjaiba fulladt ajándék édesség. Jó, Mineiro erős ninja mégis… mi van, ha bajuk esett, vagy ha nem jönnek majd vissza, és ismét magányra leszek ítélve jogos kirohanásom miatt?

Már épp azon vagyok, hogy utánuk menjek, mikor kivágódik az ajtó megijesztve, mert léptek nyomát nem hallottam - de ugyebár a ninják már csak ilyen indiszkréten halkan közlekednek -, hogy belépjen rajta a lány, aki elvileg Mineiro testvére, én mégsem vettem észre a hasonlóságot féltékenységemben.

Bár, ahogy most ránézek, most se nagyon…

Azonban nem nagyon készültem fel semmire, csak azt tudom, hogy most komoly haragot táplálok a férjem iránt, akitől elvárom, hogy valahogy megenyhítsen, arra viszont nem kovácsoltam konkrét tervet, én hogy tehetném jóvá kiprovokált gonoszságomat. Márpedig csak azért, mert Mieiro kitolt velem, és ő volt a bűnrészes, valahogy úgy érzem, nem söpörhetem a szőnyeg alá gorombaságomat, mert nem ő tehet róla, hogy bevettem ezt a hülye viccet…

Talán ezért is lep meg, hogy miközben én ezen lázasan gondolkodom, na meg azon is, hogy hogyan hidalhatnám át kettőnk között a távolságot, amely eléggé eljegesedett, hogy bár faarccal, de elém lép, kipakol két kunait a zsebéből, mellé csatol két fényképet, majd beszélni kezd. Mesél a képen levőkről, a két kunairól, és be is mutatkozik Talán viszonoznám is azonnal a bemutatkozást, ha nem rökönyödnék le az utolsó jelzőn, mert a másik kettő még akár lehet bók is ninja körökben, valamiféle hírnevet őrző, büszkeséggel eltöltő becenév, de az utolsó egyértelműen nem az, és annyi elfojtott negatív energia feszül mögöttük. S nem is sejtem rosszul, mert férjem azonnal mellé lép, lágyan “intve”. Elmondva vele számomra minden szükségeset, amit a sorsáról első körben tudnom illik és kell.

Egy pillanatra Mineirora pillantok, de ahogy rám pillant, durcásan félrefordulok, még ha nehezemre is esik, de semmi jelét nem mutatja annak, hogy bármivel is készült volna a kiengesztelésemre, csak félrevonul az ablakhoz. Aprót sóhajtok enyhe szomorúsággal a szememben, majd elhessentve mosolyogva fordulok az újdonsült rokon felé, próbálva a magam módján viszonozni az ő gesztusát.

- Jaiba Minamo, eredeti nevemen Minamoto Aimi, de nem fontos, miért torzult el, Mineo már biztos elmondta, amit róla tudni kell, és talán mesélt erről is. Eto… hát, nem tudom, lepakoltatok-e már különösebben, de ha nem, akkor megmutatom neked az eddig vendégszobaként használt szobát mondjuk… - belegondolok, mi mindent kell majd előkészíteni. - Egyelőre sajnos nincs sok minden, amit a rendelkezésedre bocsáthatok, de holnap be tudunk ugrani a városba, hogy beszerezzük, ami hiányzik. Ezenkívül ettetek már valamit? Per pillanat van némi tegnapi és tegnapelőtti maradék a hűtőben. Tudod, mindig anynit főzök, hogy ha valaki hazatérne, neki is jusson. De általában nem téved haza, így bekerül a hűtőbe. De ha elmondod, mit szeretnél enni, és van itthon hozzá minden,. akkor egy két-három órán belül a legbonyolultabbat is jó eséllyel el tudom készítnei. Persze nem vagyok mesterszakács, szóval azért nem szabad túl sokat várni tőlem, de azért azt mondják, meg lehet enni, amit csinálok. Szóval… mi legyen? - támadom most le talán kicsit másképp szerencsétlen lányt, de ha már ilyne rosszul kezdtük az ismerkedést, szeretnék még inkább a kedvében járni, pedig egyébként is hajlamos vagyok túllihegni a vendég érkezett kami-sama! témát.

**Shiruba Tsuki** Szer. Feb. 05 2014, 17:45

Most miért akar kijavítani, ha egyszer ez az igazság. Még is folyton kijavít mint ahogy most. Nagyot sóhajtok, fejem feléje fordítom miközben hátrál és elsétál. Bolond bátyus, majd megtanulod. Vagy is legközelebb már tudni fogod azt amit most még talán nem is értesz. Minden esetre egy halovány terv fogalmazódik meg fejemben. Elvégre eleget kel tennem a kérésének, és meg kel próbálnom jóban lenni Minamoval még ha ez nehéz is kicsit.

Még mindig engem méreget azóta, hogy az ajtón beléptünk. Kétségtelen, talán még mindig azt hiszi ez az egész tréfa csak egy jelenés. Hisz első pillantásra nem hasonlítok a bátyámra, sőt testileg másodikra sem. Hisz ha látna valaki, arcom szemeim hajam rendesen, vagy is úgy ahogy azt Kensei és Mineo látta. Azt hinné, hogy csak a mostoha testvérem annyira különbözünk. A tekintetünk amikor őrölünk, boldogok vagyunk az szinte ugyan az. Ahogyan az is amikor bánatosak vagyunk, vagy bánt minket valami. A mostani reakciója amit produkál, mi nem testileg hasonlítunk egymásra. A mi vagy is az egész valami sokkal különlegesebb holmi felszínes dolognál.

Miközben elgondolkodok ezeken a dolgokon, Minamo ránt a valóságba vissza. A hirtelen változása megdöbbent és ledermedek. Főzni nekem ő, hiszen az előbb még... Vásárolni akarna nekem, berendezzük a szobát, és méghozzá kettesben akarna velem lenni. Hiszen a menyünk vásárolni nem ezt jeleni? Már válaszolnék is, az első reakcióm véglegesen elrontana mindent. Mineora, majd Minamora nézek. Miattam vannak most rosszban, és nem járja nekem valaki így. Hogyan is mondjam így körbe ugrál, mint vendéget a vendéglátó.
- Kevés holmim van és annak is a java lepecsételve. Még nem pakoltam ki, nem tudom meddig fogok maradni. Én nem akarok senkinek a....
Nagyot sóhajtok és elfordulok fejem és ezzel tekintetem is az asztalra téved. Tényleg próbáljak meg bízni benne?
- Mineo azt mondta nagyon kedves, szeretettel teli nő vagy. Azt kérte próbáljak benned megbízni, talán elhamarkodom ezt.
Kezem a szemüvegre tévedt és arcomat eltakaró szövetre. Hangom pedig ami kicsit meg enyhült előző mondatoknál. Ki érezhető volt, tényleg a testvéri szeretett.
- Remélem nem élsz vissza a bizalmammal, és nem dühítesz fel.
Dobpergést kérek ami meg is volt, hiszen a szívem hevesen kalapált kicsiny helyén. Hangom hidegé vált és fenyegetővé, kezeim pedig remegtek. Soha nem tettem még ilyet ilyen gyorsan és hirtelen.

Azt sejteni lehetett fehér a bőröm, ami most nyilvánvalóvá vált. A hajam is akár a hó tiszta érintetlen, fehér színben pompázót. Nem is ez volt a különc, dolog rajtam.
Egy kék és egy zöld szem meredt élettelenül most egyenesen Minamora.
Kezeim még mindig remegtek, és levegőt is kezdtem gyorsabban szedni. Nem fordítottam el tekintetem az előttem állónőről.
- Mineo, éhesek vagyunk mi lenne ha a kedvünkben járnál és tálalnál valami finomat?
Majd csak arcom izma rándult volna, de még is mintha egy mosoly akart volna megszületni még is abban a pillanatban. Világra jött volna meg is halt.

**Jaiba Mineo** Vas. Feb. 09 2014, 00:14

Nagyon örültem, hogy Minamo ilyen kedvesen fogadta Tsukit, és hogy nem neheztel rá. Tsuki szavaira meglepődve fordultam meg, mikor engem emlegetett, majd azt, hogy mire kértem. Amikor láttam, hogy mit tesz, először egy kicsit ledermedtem, majd hirtelen elé ugrottam, hogy eltakarjam Minamo elől.
- Köszönöm, hogy segíteni akarsz, de nem kell így elkapkodni. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad később emiatt. – simogattam meg Tsuki fejét, majd hátrafordultam, és halkan szóltam Minamónak – Köszönöm. – mosolyogtam rá kedvesen, majd picit lesokkolódtam, amint meghallottam, Tsuki mire kér.
- Rendben… - nyeltem egy nagyot – Ahogy szeretnéd.
Tsuki kérésének megfelelően elindultam a konyha felé, majd ott megálltam, és csípőre raktam a kezem. Majd nagyot sóhajtottam, és megvakartam a fejem. Én tálaljak valamit? Talán életem legnehezebb feladatát kaptam, pedig azért voltam már nem egyszer nehéz helyzetben. Gyorsnak kellene lennem, meg valami egyszerűt kellene választanom, ezt is biztosan el fogom rontani. A konyhaszekrényről leemeltem egy szakácskönyvet és belelapoztam. Szétnéztem a konyhában, hogy minden hozzávaló megvan-e. Szerencsére nem szenvedtünk épp semmiben sem hiányt.
Szóval, kezdésnek fel kell törni 4 darab tojást. A biztonság kedvéért inkább kivettem 10-et. Kerestem valamit, amivel meg tudom törni a tojást, de rá kellett jönnöm, hogy ilyet nem fogok találni. Szóval valahogy nekem kell. Először próbáltam kézzel széttörni, erre az egész rám fojt, és a héja is darabokra esett szét. Rémlett, hogy Minamo mintha valamihez hozzáütve törte volna fel, így én is ezzel próbálkoztam. Természetesen első nekifutásra megint csak sikerült elszúrnom, túl erősen csaptam oda. Másodjára sem volt még tökéletes, de a harmadik tojást a könyv szerinti módon sikerült megtörnöm. A maradék hárommal már nem volt gondom. Azt hiszem, egész ügyes vagyok, csak 3 tojás ment feleslegbe. Jajj, csak meg ne tudja Minamo!
Aztán a leírtak szerint hozzákevertem a tojáshoz a többi hozzávalót is. Beletelt egy kis időbe, míg a mérleget megtaláltam. Meg a serpenyőt is. Miért van minden így eldugva?
Elég fura állagú masszát kaptam, de mivel a leírtakat követtem, remélem, ilyennek kell lennie.
Amikor először beledobtam a masszából a serpenyőbe, óvatlan voltam, és kifröccsent az olaj. Szerencsére el tudtam ugrani, így nem égettem meg magam nagyon. Mivel egy kis idő kell, hogy elkészüljön, így leültem az egyik székre. Pár perccel később fura szag csapta meg az orromat. Mire a tűzhelyhez értem, már szénné volt égve. Nagy nehezen kiszedtem, és kidobtam. A többit már óvatosabban raktam a serpenyőbe, és nem hagytam szénné égni. A következőnél jobban odafigyeltem, és jött a megdöbbenés, hogy ez nem mindenhol ugyanúgy sül. Mondjuk belegondolva így logikus. Próbáltam úgy forgatni, hogy mindenhol ugyanolyan legyen, de nem sikerült. Ez is ment a kukába. Egy darabig elpepecseltem, mire sikerült elfogadható kinézetűeket összehoznom, és addigra az alapanyag egy részét elhasználtam. Azért így is sikerült 6 fánkot elkészítenem. Vártam egy kicsit, még hűl, majd szívecske formában próbáltam rászórni a cukrot. Remélem, észre fogják rajta venni. Kivittem a lányoknak, amit elkészítettem.
- Tessék, kívánságotoknak megfelelően készítettem valamit. Nem tudom, mennyire kinézhető, de ez okinawai fánk akar lenni. Nem ígérem, hogy finom lett, de én mindent megpróbáltam.

**Jaiba Minamo** Hétf. Feb. 24 2014, 12:26

Egész megilletődöttnek tűnik, amit nem csodálok, hiszen egész ellentétesen viselkedem, mint az előbb, de ha egyszer provokáltak… Mondanivalója azonban engem is meglep, és kicsit elbizonytalanít, épp ezért szeretnék nagyon őszinte maradni. De mozdul, így nem fejezte be a dolgot, türelmesen csendben maradok. Hogy aztán hirtelen a férjem álljon az orrom előtt, s tanúja legyek annak, hogy milyen gyengéden tud védelmezni immáron valaki mást is rajtam kívül. Hazudnék, ha nem lennék irigy, de mégis elmosolyodom, hiszen többek között ezért is szeretem - persze mindig a feneke lesz a No. 1 ˇˇ - de kétségtelen, azon fel is kuncogok picit, ahogy a húg elzavarja főzni, azt a leforrázottan megvert ábrázatot, hát meghalok. Cuki.
Távozásával azonban láthatóvá válik a lány is ismét, s most tűnik csak fel, hogy “felfedte” magát, ahogy végignézek rajta, kipirulok s egy picit nagyobbra nyílik szemem, ahogy megpillantom, a haja, a bőre, és a különböző színű szemei, ahhh!
Elragadtatásomban közelebb lépek, és ösztönösen is megragadm a kezét, gondolkodás nélkül törve be az intim szférájába, és lelkesedéstől ragyogó tekintettel bámulok a szemeibe, ez ez ez, ennek annak kell lennie: - Ahh, neked olyan tisztán szép heterochromiás szemeid vannak, az egyik legritkább típus, ez, ahh, kakkoi!
Aztán hirtelen észbe kapok, és elpirulok mélyen. - Sumimasen - engedem el a kezét, és hajolok meg előtte a legnagyobb tiszteletadással. -, kicsit elragadtak az érzelmek, de erről a jelenségről csak olvastam, sosem volt szerencsém látni.
Szgyellősen egyenesedek ki, és picit félrefordulva, még mindig zavartan fűzöm hozzá. - A bizalommal kapcsolatban meg… eto.. egyrészt Mineiro elfogult, felét se hidd el annak, amit összedicsér mindenkinek, nem vagyok túl tökéletes, másrészt pont emiatt csak azt ígérhetem meg, hogy igyekszem nem feldühíteni, és nem eljátszani a bizalmad. Sajnos nem tartom magam túl jó tárasági embernek. Mivel hercegnőként születtem, a külvilágtól elzárva nőttem fel, s sokszor érzem azt, hogy nem feltétlen sikerül megtalálnom azt a hangot, amivel közelebb kerülhetnék másokhoz, Mineironak nagy türelme van, ő nem számít ˇˇ Ráadásul igen temperamentumos vagyok finoman fogalmazva, láthattad, milyen könnyedén elragadnak az érzelmeim - sőt, kétszer is láthatta… - , tudom, hogy túl sok egy ismeretlentől ezt kérni, de nézd el nekem, és ne gondolj túl sokat mögé, sokszor csak a hangom nagy, de harapni esküszöm, nem harapok. Ha meg valami nem tetszik, vagy túl “erőszakosan” bizalmas vagyok, nyugodtan kólints fejbe szóban, hogy nem kellene, és akkro észbekapva igyekszem majd viselkedni.
Zavarom nem múlik. Tudok a gyengeségeimről, mégsem szoktam róluk beszélni. Mineiro ismeri őket, és ezekkel együtt szeretett meg, de most először kell erre figyelmeztetnem valaki idegent, és ettől zavarban érzem magam.
A zavarom azonban aggodalomba csap át, csak nem a lány miatt, ahogy fura hangokat hallok meg a konyhából.
- Ano… nem kellene neki segítenünk? - bár, ha belegondolok, megsérteném a büszkeségét, ha nem hagynám kibontakozni, csak ide hallom, hogy romba dönti a fél konyhát, és a sértetlen büszkeségéért cserébe hosszas rendrakás vár majd rám, de mégsem mozdulok, csak felsóhajtok. - Nem, jobb, ha mégsem, kell neki is a sikerélmény, nem igaz? Mi addig talán kipakolhatnánk, vagy nem tudom… - mivel lehet elütni az időt? Nem járnak hozzánk vendégek, nem igazán tudom, mivel szórakoztathatnám el.
De valahogy csak elütjük az időt, hogy aztán felbukkanjon Mineiro végre a tevékenysége végeredményével, amit megköszönve fogadok el, majd elmosolyodom.
- Nagyon szép lett, még a szíved is benne van - mutatok a porcukorra, és biztos vagyok benne, hogy akkor is fog ízleni, ha nem finom, ugyanakkor megfogalmazódik bennem egy másik gondolat is. - Hmm, lehet, kicsit többet kellene befogjalak a konyhában, jó kis közös program ám a sütögetés - vigyorgok rá, lassan feledve, hogy én most tulajdonképpen haragszom ám rá.

**Shiruba Tsuki** Hétf. Feb. 24 2014, 14:52

Csak figyelném, ha Mineo ezt nem akadályozná. Már tolom is félre az útból, hess innen a konyhában van most dolgod. Amit cselekedtem most látom elhamarkodott volt. Igaz az vezérelt a főzésre utasítással, hogy kibéküljenek. Berobban egy idegen az életükbe, vagy is Minamonak idegen. Pár perc alatt felforgat mindent és még össze is vesznek miatta. Ez nem szép dolog a részemről, de főzni nem tudok és amúgy sem rám mérges. Vagy csak nem mutatja a dolgot.

Viszont az amikor meglát, eszembe juttatja Mineo arcát. Ott a barlangban ahol születtem, a homokvihar alatt. Az érzés, azt a furcsa miért keresem a társaságát dolgot. Elmélázok egy kicsit és meg is van az eredménye. Mina igen így fogom hívni magamban titkon a nőt, most alaposan meglepet. Nemrég még undorodót tőlem és kicsi utálat is volt. Persze ez akkor volt amikor még nem tudta ki vagyok és a tréfa is rá segített. utána már kedvesebb volt most meg egyenesen letámad. Ha nem bambulok el ügyes mozdulattal kikerülöm a közeledését és nem fogná most a kezem.

Nem szolok semmit csak a kezére nézek, vagy is egymásba fonódó két kézre. Érzelem mentes tekintetem, agyam sebesen dolgozik. Próbálkozok, le akarom küzdeni azt az ösztönös, erőszakos reakciót ami általában ilyenkor következik.

- Nem..nem nem..nem szabad.

Motyogom magamban, de kezem remeg. Viszket az egész testem szinte lángol a bőröm, a vérem a szívem arra késztet tegyem meg. Az agyam pedig az ellenkezőjét követeli.

Még is valahogy ellenállok önmagamnak, a késztetésnek egyenlőre. Milyen jó érzés.....meleg, élettel teli...kedvesség.....szeretett....

Hirtelen elengedi a kezem nem is figyelem azt ahogy meg hajol. Csak a kezem nézem és arcomhoz érintem. Még érezni teste melegét, rajta kívül csak Mineonak volt ehhez bátorsága. Még is mi ez..... mi a fene ez a mellkasomban ez az érzés? Legszívesebben kitépném messzire rugdalnám. Ez nem én vagyok én nem ilyen vagyok. Engem nem szoktak szeretni és babusgatni az idegenek! Mozdulataim automatikusak, újra elrejtem magam. Fejemre húzom a csukját és szemüveg is a helyére kerül.

- Csak a puszta valóságot mondja el másoknak.

Ezek szerint ez a dicséret, vagy is egy különleges forma kifejezzük mit érzünk és mit tapasztalunk. Temperamentum nos első ilyen alkalommal Mineo majdnem rá faragót. Tekintetem az asztalon heverő kunaiokra vándorol és eszembe juttatja azt amikor meg ajándékozott vele.

- Nem, boldogul egyedül is, ha meg nem itt az ideje megtanulja.

Jah mondom ezt én aki még főzni sem tud. A tudományom ennyi dobj egy darab húst a serpenyőbe és várj pár percet. A fejbe kólintásra csak bólintok, tudom úgysem tenném meg. Szóban se fizikálisan nem folyamodnék a dologhoz, inkább csendben viselem a dolgokat.

- Gyönyörű napunk van, nem igaz, szép hölgy? Ez volt a második mondat amikor Mineo meglátott. Ez után én letámadtam, mérges voltam rá hogyan merészel ilyeneket mondani nekem. Utána tudtam meg nem rossz akarásból mondta, legalább is igyekezett be bizonyítani. Ez a partvidéken történt szél országában. Meg láttam, hogy ott pihen egy fa alatt és kíváncsi voltam ki lustálkodik az árnyékok közt. Ez után azt mondta vigyázzak, mielőtt idegenekhez megyek oda. Én elmondtam neki, miért kellene félnem fájdalom, halál ez mind az élet része. Itt volt amikor leszidott, mit képzelek miért mondok ilyeneket. Elkezdtem más ként tekinteni rá, levettem mind azt ami elfedte arcom. Később meg mert ölelni amikor egy hárpián repültünk. én meg fenyegetem, ha még egyszer megteszi eunuchot csinálok belőle. Igazából nem tudom az mit jelent, és hogyan kel csinálni de nagy hatást gyakorolt rá a kijelentésem. Mikor elvittem a sivatagba, oda a barlangba ahol születtem képes volt a hajam összekócolni. Utána persze egész éjjel ott voltunk a vihar miatt, és nekem adta a tört én pedig neki egy tincset a hajamból.

Nem is tudom miért kezdtem ezt el mesélni, de a mesélés alatt teljesen levetettem a rideg külső burkot. Olyan voltam amit eddig Mineo és a szüleim, vagy is anya és apánk láthatott. Egy lány aki izgatottan, de még is próbálja vissza fogni magát a mesélés közben.

- Sokall később pedig a tóparton képes volt bele lökni a vízbe. Ő képes volt arra amire idegen még nem, elérte azt ne bántsam nem utáltam. Inkább barátságot, egy furcsa érzést éreztem. Mintha valami egy fonál lenne kettőnk közt, ezt akkor még nem értettem. Sokkal később amikor elmondtam neki. El akarom hagyni a falut és az országot azt mondta eljön hozzám mert kíváncsi hol lakom. Ez után már a történések jöttek maguktól. Kiderült, testvérek vagyunk az engedélyt is megkaptam elhagyjam a falut. Majd találkoztunk azzal a fura alakkal valami Kensei volt a neve. Elpirult és elfordult amikor meglátott, amit nem értek miért csinált. Ez után jöttünk ide, és találkoztam veled.

A részletes élmény beszámolóvégével, a lelkesedésem is eltűnt és lassan vissza merültem az álarc mögé. A rideg Tsu-chan vissza tért.

Ekkor Mineo is meg érkezett, én némán el vettem egy sütit és rögtön nagyot haraptam bele. Az izek, az izek azok nos nem mester munkára utaltak. Még is finom volt, és miért az egyszerű szeretettel töltve, kedvességgel meghintve. Azoknak készítve akiket szeretünk módon. Teljesen belepirultam a falatozásba.

- Hát szóval.. nagyon.. izé ... finom. Köszönöm a sütit, legközelebb is csinálhatsz nyugodtan meg engedjük.
Vettem még egy fánkocskát majd bátyámra és feleségére nézek.
- Ha kettesben akartok lenni szóljatok.

**Jaiba Mineo** Szomb. Márc. 01 2014, 01:27

Miután megterítettem nekik, nagy figyelemmel néztem az arcukat, és mivel undorodó fintort nem láttam, így annyira rossz nem lehetett, vagy csak a lányok voltak jó színészek. Minden esetre azt mondták, hogy finom, és úgy gondoltam, az lesz a legjobb, hogy ha elhiszem nekik, úgyhogy ezt egy mosollyal nyugtáztam. Még a szívecskét is észrevették. Úgyhogy boldog voltam, hogy nem szúrtam el nagyon a fánkot. Ekkor jött a derült égből a villámcsapás. Megemlítették, hogy gyakrabban kellene főznöm. Rossz előérzetem van. Remélem, ezt nem mondták komolyan. Ez nem lehet más, csak egy rossz tréfa. A fánkot most szívesen összehoztam, de hogy én a konyhába töltsem az időmet, ahelyett, hogy… Így belegondolva mostanában nem volt semmi dolgom. De akkor is, én nem vagyok a fazék mellé való. De a tekintetükből azt veszem ki, hogy ezt nem viccnek szánták. Elrontottam, lelepleztem magam. Gyorsan kell valami vicces, de találó kifogás, amivel meglóghatok a főzés elől…
- Rendben, meglátom, mit tudok majd összehozni a jövőben. – adom be a derekam ötlet hiányában – De azért ne szokjatok rá túlságosan. – említem meg egy erőltetett mosoly mellett. Persze, szívesen segítek, de ez még sem nekem való. Jobban szeretek a szabadban lenni. Azért biztos vicces lenne velük főzni. Mármint nekem. Én a bénázásommal biztosan az idegeikre mennék. Mondjuk, legalább jót nevetnének rajtam.
Picit elgondolkodtam, talán már épp éttermet nyitottam képzeletben, amikor Tsuki kérdése visszarántott a földre.
- Köszönöm a felvetésed. Igen, az most azt hiszem, egy kicsit jó lenne. Addig pakolj ki a szobában, vagy ha van kedved, derítsd fel a terepet a környéken. Az erdő érdekes, van a környéken egy-két érdekes növény. Tudom, hogy nagyon szereted őket.
Megvártam, amíg kettesben maradtunk, majd megragadtam Minamót, magamhoz szorítottam, gyengéden, még is erősen, hogy ne tudjon szabadulni, és még akkor is magamhoz ölelem, ha tiltakozik. Közben a fülébe suttogva beszélek.
- Sajnálom, egy ostoba bolond vagyok. Nagy hülyeséget tettem, tudom, de kérlek, bocsáss meg, és kérek, jegyezd meg, hogy soha, soha nem kérnék tőled ilyet. Te vagy az én egyetlenem, az én kedvesem. Én vagyok a világon a legszerencsésebb, hogy melletted lehetek, és ezt semmiért sem cserélném el. Melletted boldog vagyok, elfogadsz olyannak, amilyen vagyok. Pedig tudom, hogy mennyire nehéz. Szeretlek! Ez mindig is így lesz, történjen bármi. Én veled akarok lenni, mert te vagy az én életem értelme. Nélküled üres és értelmetlen lenne bármi is. – elengedem a szorításból, gyengéden megérintem az arcát, és egy picit megemelem azt, hogy a szemébe tudjak nézni. – Te vagy a feleségem, a szívem csak érted dobog. Meg most már persze Tsu-chanért is, de az nem ugyanaz. Te a nejem vagy, és szebb dolgot el sem tudok képzelni, mint hogy melletted öregedjek meg, és addig, amennyi időt csak tudok, veled tölthessek. Sose gondoltam, hogy valaha így fogok érezni, hogy ne az legyen a vágyam, hogy izgalmak közt éljek, hanem az, hogy valakivel, békében és nyugalomban. Megváltoztattad az életemet. Az, amikor veled találkoztam, életem legszebb pillanata volt. - a homlokomat az ő homlokához érintem, és becsukom a szememet – Minamoto Aimi, köszönöm, hogy vagy nekem.

**Jaiba Minamo** Csüt. Ápr. 10 2014, 13:53

Érdeklődéssel, de néhol kuncogva hallgatom a beszámolót a találkozásukról. A kezdet ismerős, bár nálunk addigra már túl voltunk egy gázoláson és egy üldözős jelenet utáni hajós szökésen...
- Ez Mineiro nagy erőssége - mosolygok. - A szíve hatalmas, bárki belefér, akárhogy is viszonyul hozzá, és akármennyire kapálózik az ember, szép lassan, észre sem veszi, mikor, de már a szívébe zárta szintén - jegyzem meg, de hallgatom tovább a történetet. Nem ismerek az emlegetettek közül senkit, de ezt már megszoktam. Én mindig csak hallok ezekről az alakokról, de így is van ez jól. Az első és egyben legutolsó, akivel személyesen találkoztam, elrabolt, felhúzott, és végül nyakamba sózta a nevelt gyermekét. Nincs túl sok jó tapasztalatom Mineiro ismerőseivel szemben...
Mesélni viszotn én már nem tudok, Mineiro érkezik ugyebár a fánkkal. Némelyik ugyan kicsit túlpirult (fogalmazzunk ilyen szépen), de amúgy a tészta állaga nem rossz, és az íze is aránylag tűrhető. Összességében ezerszer jobb, mint amilyenre számítottam, simán megüti az én életem első fánkjának ízét. S bár nem tiltakozik a konyhába "zavarás" ellen, azért érződik rajta, hogy nem olyan lelkes, ahogy utal arra, hogy nem kellene hozzászoknunk. Aranyos. Magamban jót is kuncogok rajta.
Testvére felvetésére viszont épp tagadólag ráznám meg a fejem, mikor Mineiro kb szó szerint közli vele, hogy ugyan menjen már, és gyakorolja is a nagylelkűségét szó mellett tettekkel is. Nem tudom ezt mire vélni, hiszen épp hogy csak ettünk. Nem ilyenkor lenne a legkényelmesebb beszélgetni még, van kiinduló társalgási pont, és mindenki kellemesen emészt, lenyugodva, megnyíló szívvel?
Ellent viszont nem akarok neki mondani, csak kérdő tekintettel mosolygok a lányra, hogy jelezzem, én sem tudom ám, mire készül ez a mamlasz, és mosolyommal igyekszem helyette is bocsánatot kérni. Viszont pillanatok alatt maradunk kettesben, és bár sokszor voltunk már így, sőt, szinte csak így töltöttük közös pillanataink javát, mégis most a torkomban dobog a szívem legalább úgy, mint mikor először maradtunk Úgy kettesben. Talán mert akkor is bizonytalan voltam, s most is bizonytalan vagyok, pontosan mit is szeretne.
Mérgem java már leszállt, de ha távolságot akarnék tartani, akkor sem sikerülne, mert megragad, szokatlan erővel tartva ölel magához, nem adva menekülési útvonalat, s úgy kezd a fülembe suttogni - ami a gyengém. Mondandója pedig egyenesen a szívemig hatol, még a szemem is lehunyom, lassan teljesen hozzásimulva, megnyugodva, sőt, lassan vissza is ölelve, teljesen megbocsátva. Mert ennyire szépen hazug szavakat képtelenség kimondani, s minden egyes szó a maga egyszerűségében melengeti meg a szívem, picit meg is hatódom, amely előcsal a szemem sarkára pár könnycseppet. A sok egyedüllét minden kétségét kisöpri belőlem az ölelés, amelybe összeforrunk, s ismét fizikailag, kézzel foghatóan érzem, szeret, és hogy én is szeretem, soha, soha, de soha nem akarom elveszíteni. Ahogy tekintete is, amelytől nem hagy szabadulni, mert fontosnak tartja, hogy nekem mondja, biztosan a szemembe mondja, mit is érez.
- Mineiro… - csak suttogom a nevét, és nem is vagyok hirtelen képes többet mondani, az érzelmeim teljesen túlcsordulnak, és boldognak érzem magam. Noszogatom magam, de még így is csak lassú, egész bódult mozdulattal túrok bele a hajába, a tincsek közé, amelyek annyira kedvesek nekem. Én is szerencsésnek érzem magam, annak ellenére, hogy sokszor vagyok egyedül, hogy sokszor azt sem tudom, mi van vele, hogy amikor hazatér, akkor is ilyen borzalmas vicceket talál ki, mert érzem, minden porcikámban érzem, hogy a kisujjamon levő piros fonalam az ő ujjáig vezet. Ő a másik felem.
- Szeretlek - bököm ki végül, számomra roppant hosszúnak tűnő idő múlva, majd lassan, egészen lassan közelebb hajolok, ajka után vágyakozva, hogy csókkal pecsételhessem le most képletesen újból megtett fogadalmunk, együtt leszünk, míg a halál el nem választ.

**Shiruba Tsuki** Kedd Ápr. 15 2014, 21:17

Csak bólintok és mosolygok, most majd kibeszélhetnek mindent. Fogalmam sem volt a dolgokról, hogy mit művelhetnek majd. Hisz Mineo megtagadta a választ a szerelem és sex dologról eddig. Van egy olyan érzésem az a dolog a szerelem ami Minamo és közte van. Egy nagyon szép dolog.
Fehér hangszerel a kezemben ki óvakodok a házból. Nyugodt környezet semmi balhé és nincs idegen a közelben. Nap is szépen üt és madarak is csicseregnek. Az idő és a mai nap minden egyes pillanata tökéletes. Csak pár lépést teszek, nem távolodok el túlságosan a háztól.
- Olyan szép....
~ Minamo kedvessége maga ez az erdő. Tényleg olyan amilyenek leírta, csoda szép és kedves meg minden más. Vajon hosszútávon is betudok majd illeszkedni. Azt a vásárolás dolgot komolyan gondolhatta?~
Kérdéseken érzéseken rágódva elindulok vissza a ház felé nem lépbe. Nem akarom őket zaklatni csak ugrok kapaszkodok majd a tetőn vagyok és le is ülök lótusz ülésben. A hangszerem ajkaimhoz emelem és a fehér furulya megszólal.

https://www.youtube.com/watch?v=AiYeO6_oqhg

Egy lágy dallam, érzelmekkel, érzésekkel tele. Van benne némi vidámság, rejtve természetesen. Végig egy kis szomorúság uralja az egészet.

**Jaiba Mineo** Csüt. Május 29 2014, 23:25

Miután ajkaink szétváltak egymástól, továbbra is magamhoz szorítottam szerelmemet. Jó volt Tsukival lenni, de már nagyon hiányzott. Az ölelése, a simogatása, a hangja, a mosolya. Nem akartam mást, csak őt mellettem tudni. Érezni a teste melegét, minden egyes rezdülését, a szíve dobbanását. Még mindig ugyanúgy szeretem, mint amikor hűséget fogadtam neki. Nem is, napról napra egyre jobban.
- Hiányoztál nagyon. Amíg odavoltam, minden nap gondoltam rád. Vártam már nagyon, hogy újra itthon legyek. Igazából csak egy hétre akartam elutazni, de aztán találkoztam Tsukival, meg apukámmal is. Fura érzés volt, hisz úgy hittem, halott. Szerencsére nem az, csak egy küldetésen nagyon megsérült, és amnéziás lett, vagy tettek vele valamit, amitől az emlékei kitörlődtek. De igazából örülök neki, ha nem így történt volna, most nem lenne egy hugicám, és valószínűleg veled sem találkoztam volna soha. Vagy maximum a palotában láthattalak volna. Majd később szeretném meglátogatni őket, és szeretném, ha velem jönnél. Persze, csak ha van kedved, és ha Tsu-channak sincs ellenére. Bocsánat, hogy még mindig nem engedlek el. – nevettem el magam - Aggódtam egy picit, hogy minden rendben van-e veled, de ez egy nyugis környék, stratégiailag sem fontos, úgyhogy reméltem, hogy nem történik veled semmi rossz. De sokkal megnyugtatóbb, hogy saját két kezemmel karolhatlak át, és megbizonyosodhatok erről.
Szép lassan azért elengedem kedvesemet.
- Még egyszer, bocsánat mindenért – mondtam egy kicsit elfordulva. Megdörzsöltem a szemem, mintha valami bele ment volna, de igazából a szemem lábadt könnybe. Persze a büszkeségemet sértette volna, ha nyíltan vállalom. Bár Aimi biztosan ismer már annyira, hogy tudja, mi történt. Amint rendbejöttem, kinéztem az ablakon, és eszembe jutott, hogy, szólnom kellene húginak, hogy most már jöjjön haza, megbeszéltem Aimivel, amit akartam.
- Ha nem baj, most megkeresném Tsu-chant.
Ekkor egy furcsa zaj ütötte meg a fülemet. Eleinte nem is tudtam, hogy honnan jön, és mi ez. De az biztos, hogy nem hallottam még soha. Lehunytam a szememet, és koncentráltam. Kívülről biztosan viccesen nézhettem ki. Lassan kirajzolódik bennem, hogy ez egy hangszer, méghozzá egy fúvós. Már csak azt szeretném tudni, honnan, és kitől ered. Az biztos, hogy nem bentről.
Felnyitom a szemem, majd kilépek az ajtón. Egyből meg találom a hang forrását. Meglepetésemre Tsuki az, aki egy furulyát tart a kezében.
- Ez gyönyörű. – álltam ledermedve- Sosem mesélted, hogy tudsz furulyán játszani.

**Jaiba Minamo** Kedd Jún. 17 2014, 23:39

//Sumimasen, nem vettem észre, hogy haladt a dolog T_T//

A csók lágy és édes, épp olyan, mint amilyenre emlékeztem. Bár épp ideje volt feleleveníteni, mert már olyan réginek tűnik, mintha igaz sem lett volna. De most, hogy átölel, hogy magam is érinthetem, érezhetem az illatát, ajkamon érezhetem az ízét, minden ismét kristálytiszta és világos, megkérdőjelezhetetlen és örök. S ilyenkor mindig akkora badarságnak tűnik az összes félelmem, féltékenységem, dühöm, amelyet magányomban táplálni vagyok képes.

Durcásságom, mérgem utolsó maradékai is teljesen elpárolognak, ahogy felnézve rá, hallgatom szavait.

- Dehogy haragszom, jobban haragszom, mikor elengedsz - félig csak viccelődöm, de félig komolyan gondolom. Mindig jobban fáj, amikor egyedül vagyok, mint irritálna fél pillanatra is, hogy ölel. Főleg, ha ilyen sokáig volt távol, akkor kifejezettem igénylem ezt az érzést, hogy érezzem rajta is, hogy megviselte a külön töltött idő, hogy most egy jó ideig nem akar elválni, érezni akar, mert ő is bele akarja írni ismét minden porcikájába, hogy közös kötelékünk valós.

- Az pedig külön boldoggá tesz, hogy szeretnél bemutatni apádnak. Igaz, az amnézia bizonyára kicsit megváltoztatta, de kíváncsi vagyok, milyen ember közreműködött abban, hogy az ég nekem adja a férjemet - mosolygok fel rá. Tényleg kíváncsi vagyok, de ha nem lennék, akkor is tudnám, hogy sokat jelentene neki a közös látogatás, és akkor is megtenném, de így kifejezetten izgatott is leszek a gondolatra.

Az idilli pillanatnak azonban picit múlnia kell. Sajnálkozón szusszanok, ahogy elenged, majd halványan megcsóválom a fejem, ahogy elkapom elérzékenyülését. Ennél igazabbul semmilyen szóval nem tudott volna bocsánatot kérni. Mögé lépve csókolok ruhákkal fedett hátára.

- Nem, nem baj, keresd csak meg, itt a helye velünk - felelem, de ahogy elindul, picit meg is torpan, s nem is kell kérdeznem, mi állítja meg egy fél pillanatra, mert én is meghallom a furulya kellemes hangját. S miközben Mineiro kilép az ajtón, én tovább hallgatom a megkapó dallamot.

Nehézkesen indult ugyan a nagy találkozás, de most úgy érzem, hogy mindannyian jól ki fogunk jönni egymással, és felülírhatjuk a kezdeti rosszat, amit egy lökött csíny okozott. Ezzel a gondolattal ülök vissza az asztalhoz mosolyogva, boldogságtól kicsattanva, hogy megvárjam, míg visszaérkeznek odakintről, még ha nincsenek is messze, mert a furulya hangja egész a közelből szól.

Ajánlott tartalom