Zento Tensei

Elolvastam és nagyon tetszett, de kérlek írd be a jelenlegi ch-dat és linkeket is kérek a helyszínekről hol a játék zajlott. (Mostantól így kérném a többi bővítményt is.) Ha ezek megvannak megnézem és már mondom is a jutalmad.

 
-Őszinte leszek. Kész csoda, hogy a fia túlélte. Rengeteg szilánkot kellett eltávolítani a testéből… Talán rehabilitációra is szüksége lehet. Egy medikus ninjának sem ártana ránéznie… én nem értek az ilyesmihez, de elképzelhető, hogy a chakraáramlása se lesz a régi.- Hallatszik kintről a beszélgetés zaja. ~Hol vagyok? ~ Merül fel bennem a kérdés, ahogy lassan kinyitom a szemem. A környezetemet végigmérve egyértelművé válik, hogy Iwagakure kórházának egyik betegszobájában fekszem. -Azért hívtam magát, mert a medikus ninják nem segítettek. – Hallatszik édesapám hangja. ~Apa!? ~ Legszívesebben kiabálnék, de minden porcikám sajog. Kezeimet nagy nehezem magam elé emelem és látom, hogy teljesen be vannak fáslizva. ~ Mi történt? ~ Kérdezem magamtól a szemeimet vissza csukva. – Tudom, uram… és azért jöttem, mert együtt érzek önnel. Megtettem minden tőlem telhetőt. Innentől már csak a fiám múlik. – Hallani az orvos utolsó szavait és lépteinek halk kopogását mellyel távozik. ~ Emlékszem már. ~ Sorban jönnek elő az emlékek, ahogy az öreg megragadja a karom és nem ereszti el, én meg aktiváltam már a robbanó jegyzetet. ~ Vajon mióta lehetek eszméletlen? ~ Kérdezem magamtól, majd szemeim akarva akaratlanul is kinyílnak. A testem küzd, habár én magam már feladnám, de ezek szerint még nincs vége az életemnek, habár ahogy hallottam a shinobi pálya futásomnak talán igen. -Hát magadhoz tértél… hogy érzed magad Zento? – Lép oda apám rögtön, ahogy meglátta, hogy ébren vagyok. Szemein egyszerre látszik a bú és az öröm. Szótlanul nézek rá, az én szemeim is könnybe lábadnak. Az érzés, hogy még sem tudtam bizonyítani nagyon elszomorít. Elfordítom a fejem apámtól és az ablak felé vetem tekintetem. Nem tudok a szemébe nézni, így nem, hogy kudarcot vallottam. Apám néma csendben ül mellettem, látja, hogy megviselt vagyok. – Nagyon örülök, hogy köztünk vagy fiam. – Hangján kicsit rekedtes a visszafojtott zokogástól. -Zento! – Tör be anyám az ajtón, zokogva. – Most szóltak, hogy felébredt. – Néz rá apámra, és anyám is helyet foglal az ágyam mellett. – Úgy örülök, hogy életben vagy! – Ő nem tartja vissza érzéseit, zokogva borul az ágyamra és szorítja a kezeimet. Fájdalom hatol végig az egész karomon a szorítástól, de fogamat összeszorítva próbálom nem mutatni.  Apám anyám hátára teszi a kezét és simogatja azt. ~ Ti? ~ Most először látja Zento a szüleit ennyire aggódni. -Már azt hittem újra elveszítelek. – Anyám továbbra is csak zokog. Én vissza fordítom a fejem, de nem tudok örömteli arcot vágni, akár hogy erőltetem. Szemeimből potyognak a könnyek. – Sajnálom Apa. – Nyögöm ki végre valahogy. – Kudarcot vallottam, szégyent hoztam magunkra és a klánunkra. – Mondom szemeimből, mint a tiszta vizű forrásból úgy ömlenek a könnyek. Anya rám veti magát és maghoz szorít, de pontosan csak addig a pillanatig, amíg fel nem szisszenek- Sajnálom.- Törölgeti a szemeim a sírás lassan abba marad és enyhe pityergésbe megy át. – Zento. Nem hoztál szégyent senkire. Az elvárások voltak nagyok. – Jegyzi meg apám hangjában egyértelmű haragot lehet kivenni az öreg Tsuchikage felé. – Nem apa. Ezt én szúrtam el. – A szemében sem tudtam nézni, de azt sem tudom, hogy fogok az öreg szemébe nézni ezek után. – Mennyi ideig aludtam? – Olyan nehéz magát az eszméletlen szót kimondani. – 3 napig. – Válaszol anya pityeregve. – Mikor mehetünk haza? – Hangomban továbbra is a szomorúság és a csalódottság a domináns. – Még megvizsgálnak, és ha úgy látják akkor akár már ma este otthon aludhatsz. – Csak biccenteni tudok, aztán a szemeim lassan maguktól lecsukódnak. Hiába próbálom nyitva tartani őket a fájdalom nagyon kimerít és a fáradság ellen sem bírok tovább küzdeni. Lassan rám borul a sötétség és ismét mély álomba zuhanok.
A délután folyamán többször is kivizsgáltak és úgy vélték, hogy otthon pihenjek tovább, mivel több háborús sérültnek is kell a hely. A Tensei klán meg bőven eltudja látni Zentot. Miután haza vittek kötést cseréltek rajtam, akkor láttam először a sérüléseimet. Döbbentem láttam, hogy szinte az egész testem összeéget. ~Ez nem gyógyul be soha. ~ Örökre megmaradnak a nyomok a testemen, és öröké emlékeztetni fognak erre a kudarcra.  -Zento-kun! Levele érkezett. – Szólít meg egy futár mosollyal az arcán. A borítékon a Tsuchikage pecsétje volt. Nyeltem egy nagyot, majd felbontottam a borítékot és elkezdtem vizsgálni annak tartalmát. „Tisztelt Zento! A Tsuchikage parancsára és fizikai állapotára hivatkozva, visszavonásig felfüggesztjük a szolgálat alól. „ Szemeim könnybe lábadtak és összegyűrve a levelet eldobtam a fenébe. -Mi volt benne? – Kérdezi a klán ápolója. – Felfüggesztettek. – Mondom mérgesen. Miután lecserélték a szükséges kötéseket. Mankómra támaszkodva indultam meg kifelé. A járás is nehézkes még ezért szükségem van támasztékra, és igen szükségem van még időre is amíg a testem visszanyeri az erejét.  Lakásunk felé tartva megállok a klán edzőterén, ahol sokan gyakorlatoznak köztük Shouyi Yagami a vének tanácsának vezetőjének legkisebb fia, aki úgy 4 évvel lehet idősebb Zentonál, aki észre is veszi, hogy Zento a padon ül. -Szia.- Szólítja meg Zentot, majd leül mellé a padra. – Hogy érzed magad. Hallottam mi történt. – Nem szólok semmit, csak bambulok előre a fűbe. – Sajnálom remélem hamar felépülsz. – Hirtelen egy kis düh fordult belém. – Mit tudsz te a kudarcól! Mindig is te voltál a nagy tehetség. Habár nem élek itt régóta, de ezt tudom. Mindenki rólad beszél. – Shouyi felállt a hirtelen haragtól megrémülve. – Igen. Rólam sokan beszélnek itt a klánon belül, de rólad az egész faluban beszélnek. Zento a Tsuchikage reménysége. – Erre már nem is válaszolok, csak szigorú tekintettel meredek Shouyira. – Ez nem igaz. – Válaszolok megszüntetve a pár másodperes néma csendet, amit én okoztam. Szigorú tekintetem is inkább már csalódottba fut át. – Felfüggesztettek. – Shouyi nem lepődött meg. – Nyugodj meg. Szerintem az öreg csak aggódik érted, és inkább úgy látta jónak, ha most pihenni hagy. – Shouyi Zento vállára teszi a kezét. – Na én megyek edzek tovább. Ha felépültél téged is várunk. Na pá. – Mosollyal az arcán köszön el a fiatal tehetség nekem pedig egy picit jobb kedvem lett az utolsó szavaitól.
 




Az előző egy hónap körülöttem eseménytelen volt, viszont a világunkban annál nagyobb változás történt, ugyan is véget ért a háború. Időközben felkértek arra is, hogy járjak be Mimojinhez a klán egy pchiológusához is. Előszőr nem akartam, de apám mindenképpen ragaszkodott hozzá, így úgy döntöttem elmegyek. – Szia Zento. – Köszön illedelmesen a 40 év körüli férfi. – Jónapot kívánok. – Köszönök illedelmesen, de az öreg csak kuncog egyet. – Hívj Mimojinnek nyugodtan, apád régi barátom.  -Uhm.- Hirtelen nem tudtam mit mondjak, ezért csak hümmögtem meg biccentettem, hogy megértettem. – Gyere ülj le ide a kanapéra. Beszélgessünk egy kicsit hisz azért jöttél. Vagy nem? – Teszi fel a kérdést. – Apám ragaszkodott hozzá, hogy meglátogassalak. – Mimojin csak a borostáját simogatja. – Értem. Tehát nem szabad elhatározásodból jöttél ide. Na mindegy. – Apám barátja helyet foglal a kanapén, majd int nekem is, hogy üljek le. – Mesélj Zento, hogy vagy? – Döbbenten figyeltem a kérdésre nem értettem, hogy ez miért segít nekem. – Köszönöm. Lehetnék jobban is. – Bár már nem tarkítanak kötések, és a rendes öltözékemben vagyok, de a nyakamon illetve az alkaromon megmaradtak az égési sérülés össze visszás hegei. Megígérték, a medikus ninják, hogy ha tudják a felépülésem után eltüntetik a hegeket, ha szeretném. – Értem. Akkor térjünk a lényegre…. Hogy tekintesz vissza a történtekre? Ha gondolod mesélj egy kicsit. – Ezen a kérdésem már sokszor gondolkodtam az elmúlt időszakban, szemeim már csillognak a kifakadni kívánó könnyektől. – Sokat gondolkodtam már ezen… - Kezdem meg a mondandóm. – Úgy érzem már soha nem leszek olyan, mint voltam. Úgy érzem minden lehetőségem elszállt. Már nem lehetek a Tsuchikage reménysége. – Megtörlöm a szemei és szipogok egyet. – Nyugodj meg Zento nincs semmi baj. Miért gondolod azt, hogy már nem lehetsz a Tsuchikae reménysége? – Kérdezi Mimojin mosollyal az arcán. – Mert elbuktam. – Mimojin felnevet. – Szerinted az a vén róka nem bukott el egyszer sem ilyen fiatalon? – Nevetése nem hagy abba, és az ő örömétől nekem is jobb kedvem lesz. – De szégyent hoztam mindenkire. Az egész klánunkra. – Hajtom le a fejem. Mimojin rögtön az államhoz nyúl és felemeli. – Látod rajtam, hogy szégyenkezem miattad? – Nézd rám mosollyal az arcán. – Nem. – Válaszolóm hisz Mimojinre nézve ez egyértelmű. – Látod apádon, hogy szégyenkezne miattad? – Egy pillanatra elgondolkodom. – Nem tudom. – Mimojin hümmög egyet. – Én úgy látom, hogy foglalkozik veled és aggódik érted. Ezek nem a szégyenkezés jelei, ha engem kérdezel. – Ettől egy kicsit jobb kedvem lett. – Figyelj Zento. Eszes gyerek vagy te. Ne foglalkozz mások véleményével, csak haladj előre az utadon. Mindenki a maga sorsának kovácsa. A kudarc ami téged ért, csak az első próbája az életnek. Ezen mindenki átesik előbb vagy utóbb, és az csak is rajunk áll, hogy felállunk-e vagy a földön fekve mások elől bujkálva, fekve maradunk, és várjuk hogy ránk lépjenek, vagy épp senkinek nézzenek. – -Köszönöm Mimojin-san. – Mondom mosollyal az arcomon, majd felállok a kanapéról. – Hová mész? – Kérdezi meglepődve rajtam. – Az edző térre. – Mondom mosollyal az arcomon és a győzelem jelét mutatva, majd sietve elhagyom Mimojin lakását és az edzőtér felé veszem az irányt, ahol megtalálom Tayurát és a többi fiatal Tenseit, akik az edzőtéren gyakorlatoznak már. Beállok a sorba egyenest Shouyi mellé. – Hát te? – Kérdezi meglepetten Shouyi. – Nehogy azt hidd, hogy te leszel itt a legjobb. – Mondom mosollyal az arcomon, amire ő is elmosolyodik.
Az edzés hosszas órákon át tartott és sok technikák nem tudtam megcsinálni, a chakrám sem a régi és jó ideje nem is erőltettem annak használatát. A következő egy hónapban, minden nap kimentem az edzésekre Shouyi társaságában, sőt edzés után ha volt erőnk még közösen is edzettünk. Aztán egy levél érkezett ismételten a Tsuchikage pecsétjével. Habozva nyitom ki a borítékot és olvasom a levél tartalmát. „ Tisztelt Zento! Yagami Tensei és a Tensei klán kiképzője Tayura ajánlásával újra szolgálatba helyezem.” Örömömben felugrottam és már vittem is megmutatni a levelet apámnak és anyámnak, akiken látszott, hogy nagyon büszkék rám. Nem adtam fel. Kimásztam a legmélyebb gödörből is és bejelenthetem a Tsuchikage reménysége visszatért.

Név: Zento Tensei
Időugrás utáni kor: 16. életév
Személyiség változások: Zento kedvessége nem múlik el az idő elteltével. A klán hivatalos teendőin belül tisztelettudó és határozott lett, amit apja nevelt belé. Eleinte undorodott a Zento-sama kifejezéstől, de már a mellékág béli barátaitól is megszokta. Egyedül Amai-nak nem engedi, hogy használja a jelzőt, de a lánynak nem is állt szándékában sosem. Néha csak viccelődő megjegyzéseket tesz vele. Zento az eltelt idővel és titulusa népszerűségével kicsit beképzeltebb lett, de ez miatt a baráti társaság központi tagjai is egyben. Zento személyisége összekovácsolta a fiatal Tenseiket, akik azóta már sokkal több időt töltenek egymás társaságában. Vidám, családi és baráti légkör alakult ki a család fiataljai között. Persze biztos akadnak olyanok is, akiknek Zento szúrja a szemét, és népszerűsége nem tetszik nekik. 
Történet időbeli elhelyezkedése: Deiton elsajátítása után
Az ünnepség után pár nappal saját magam ébredtem külső behatás nélkül. Mivel nem kellett küldetésre mennem, sőt előre kitűzött teendőim sem voltak, így addig aludhattam, ameddig kedvem tartotta. Tíz óra magasságában bújtam ki az ágyból, majd felöltözve, lementem az emeletről, hogy jól lakjak az édesanyám által készített reggeliből. Mindenkit itthon találtam, így a reggeli kellemes családi légkörben telt.
- Zento… - Szólalt meg apám. – Mit szólnál hozzá, ha a mai napot együtt töltenénk? – Meglepődtem apám kérdésén. Soha nem jelentett kérdezett még így, habár az otthon eltöltött idők mindig kellemesek voltak.
- Benne vagyok. – Mondom örömteljesen. – De mit szeretnél csinálni? ­– Teszem fel kérdésem vissza kontrázva.
- Ügyintézünk, edzünk meg ilyen apróságok. – Jelentette ki mosolyogva. Az edzésnek nagyon örültem, de az ügyintézésnél nem tudtam mire gondol.
- A Tsuchikage ma délután értekezletet tart, amin Jaginak is ott kell lennie. Tegnap szólt, hogy nekünk is menni kell. -  Apám Tarijoku kijelentése nem lepett meg túlzottan. Jelezte már felém az ilyen jellegű kötelezettségeket, amiket egyáltalán nem bánok, hisz ezek nem csak a klánvezetői pozíció sikeres betöltéséhez segítenek hozzá, hanem.. ~ Az álmomhoz is, hogy egyszer Tsuchikage legyek. ~ Gondolataim csak még inkább felcsigáztak, így gyorsan fogyasztottam el a reggelimet, ami apán arcára mosolyt csalt.
- Akkor indulhatunk is. – Azzal apám felállt az asztaltól és nekem is intett. Felvettem ninja szandálomat, majd elköszöntem édesanyámtól, és apámmal karöltve megindultunk. Mivel délelőtt volt még, nem tudtam hova akar menni először. Egyenlőre csak a klán udvarán sétáltunk.
- Nem volt alkalmam még elmondani, hogy mennyire büszke vagyok az ünnepségen nyújtott teljesítményedért. – Simogatja meg apám a fejemet egy büszke mosollyal megfűszerezve. Nagyon boldog voltam tőle. Soha nem kaptam még tőle ilyen jellegű visszajelzést.
- Mondtam neked, hogy segíteni fogok mindenben és ehhez tudnod kell a multat. -  Mondja apám, miközben a klán birtokon zöldes udvarán sétálunk.
- A múltról nem tudok sokat. – Hajtom le a fejem. A múlt eseményeiből a Tsuchikage által kimaradtam. Nem volt lehetőségem a többi fiatal Tensei mindennapjait élni, és ezáltal a történésekről sem értesültem.
- Nem baj fiam. Mint mondtam mindenben segítek. Köztük a múlt megismerésében is. Gyere foglalj helyet. – Mondja apám, majd a leül az egyik padra, ahol tökéletesen ráláthatunk a genninek délelőtti edzésére.
~ Nekem is ott kéne lennem. ~ Jegyzem meg magamban kicsit szomorúan, de érzem, hogy a jelenlegi események sokkal fontosabbak ennél.
- Na akkor hallgasd a történet…- Apám egy mély lélegzetvétel után elkezdte.
-…A történet Juurin és Juurik Tenseiről szól. Csak, hogy tisztán láss sokan úgy mondják Juurin képviselte a fényt, míg Juurik a sötétséget, de ez csak egy egyszerű metafora. – Mosolyodott el apám, majd folytatta. – Az ő idejükben folyamatos háború dúlt a klánok között, es ezen a vidéken nem volt párja a Tensei klánnak. Annyira erősek voltunk, hogy a többi klán összefogott ellenünk. Juurin békét akart kötni a többi klánnal, mert látta, hogy ha ebbe a harcba belemegyünk akkor sokak fognak odaveszni.- Apám határozottan beszél, de látom, hogy a történet mély életérzésekből fakad. - Juurikot viszont ez nem érdekelte. A földdel akarta egyenlővé tenni a többi klánt. – Itt tartott egy kis szünetet, amíg végig nézte az udvaron gyakorló fiatalokat. Minden bizonnyal az járt a fejében, mi lett volna ha Juurik útja érvényesült volna. – A két testvér összecsapott, hogy nézeteiket tisztázzák és nem titok, hogy Juurin nyerte a párviadalt. Ezután a Tensei klán szövetséget kötött a többi klánnal és megalapították Iwagakurét. – Fejezte be apám végül is a mesét.
- Sajnos vannak köztünk olyanok, akik Juurik útját követték volna, és úgy gondolják, hogy Iwagakure vezetése a Tensei klán kezében kéne legyen. Innen is ered a sok viszály a falu és a klán között. – Jegyzi meg apja a végén. Arcán látszik, hogy aggódik a jövővel kapcsolatban.
- Értem. ­– Jegyzem meg magamban. Erre nem tudtam mit mondani, próbáltam megemészteni a történteket.
~ Ebben a tekintetben nézhetjük úgy, hogy én Juurik útját képviselem? ~ Teszem fel magamban a kérdést, a történet hallatán.
~ Nem. Én nem erőszakkal akarok Tsuchikage lenni. Azt akarom, hogy mindenki elismerjen. ~ Ezen gondolatok tovább folytatva jutottam el arra a következtetésre, hogy talán én lehetek az a vezető, aki egyszer és mindenkorra megoldja a klán és falu között fennálló viszályt.
- Apa…- Vonom magamra halkan a figyelmét. – Én megfogom oldani ezt a problémát. – Jelentem ki neki, amire egy kicsit meglepődik. – Nem mondtam még nektek, de én leszek a következő Tsuchikage! – Mondom teljes határozottságommal, amire Apám felnevet.
- Akkor nem lesz könnyű dolgod. – Mondja örömteli nevetésében és megsimogatja a fejem.
- Tudod nem is olyan rég, történtek események amik tovább szították ezt a viszályt, és mostanában a családi is széthúz emiatt. – Folytatja apám. Jól tudom, hogy most Raion és Nagato történetére gondol, ami szintén az egyik oka annak, hogy én lettem az örökös.
- Mondtam neked, hogy volt még egy bátyám Jagin kívül, Seriryu. Nagyszerű vezető volt. – Hangjában hallatszik a szomorúság és testvére elvesztésének fájdalma.
- Egy ANBU csapatunk küldetést hajtott végre a Tenger országában. Egy nemesi családtól kellett fontos információt gyűjteniük, de nem jártak sikerrel. A Tenger országa mindig is Kirigakure szövetségese volt, és a háború elkerülése miatt, a Víz és Föld országa között, a Tenger országbeli nemesi családnak lehetett egy követelése. – Itt tart egy kis hatásszünetet. -  Ryoko-chan kezét akarták. Egy elrendezett házasságot. Ez tudod, hogy szembe megy a hagyományunkkal miszerint a „vér nem válhat vízzé”…- Ismétlem apámmal együtt a családi „mottót”. – Okos vagy… - Jegyzi meg apám, majd folytatja. – A bátyám a kage kérésére belement, viszont ezt sokan nem nézték itt jó szemmel. – Apám aggódóan nézz rám. – Jól figyelj arra, amit most mondok. Valaki van a családon belül, aki azt akarja, hogy a Tensei klán a falu ellen forduljon, és nagyon jó úton jár a siker felé. – Mondja apám aggódóan, de a történet további részét már nem fejezte be. Nem is kellett neki, mivel tudtam, hogy Ryoko-san eltűnt és a testét sohasem találták meg.
- Apa de miért tenne ilyet bárki is? A klán Iwagakure része, és mindenki itt él a faluban. – Mondom apámnak gyermeki tudatlansággal.
- Ez egy nagyon jó kérdés. Az illető bizonyosan a falu teljes hatalmára vágyik. Nem került még ki Kage a Tensei klánból. Tudod a falu sem bízik meg annyira bennünk, mint amennyire mi azt szeretnénk. – Apám hangjából teljes őszinteség sugárzik, arcából ítélve pedig nagyon elmélkedik valamin.
- De miért nem bíznak bennünk? – Teszem fel a kérdést jogosan.
- 6 évvel ezelőtt Nagato vezette a klánt. Elég idős volt már hozzá. Viszont Nagato az ANBU parancsnokság vezetője is volt. Az egyik küldetésén megölte két társát is, így árulónak nyilvánították. – Apám hangjában nem hallok semmilyen megvetetést Nagato iránt.
- Tudod nem hinném, hogy Nagato ilyet tett volna, de sokan elhitték és a falut hibáztatják érte, viszont a falusiak félnek tőlünk, így példát kellett az öregnek statuálni. Ezért Nagatot…- Apám rám nézett és végig mért. - …Nyilvánosan kivégezték. – Valószínűleg elég érettnek tart ahhoz, hogy ezt így nyíltan kimondja egy tízen éves gyerek előtt.
- Tehát elég sok bűnt tulajdoníthatunk magunknak. – Vonom le szomorúan a következtetést.
- Igen. – Jegyzi meg apám, majd a napra néz.
- Ideje indulnunk. – Ahogy apám ezt kijelentette fel is állt a padról, és én is így teszem miután egy biccentéssel leokéztam a dolgot. A hallottak nem tudtak megingatni a célomban, sőt még inkább megerősítették bennem azt, hogy…~ Én majd bebizonyítom a falusiaknak, hogy megbízhatnak bennünk. Én leszek a Tsuchikage! ~ Mondom ki magamban elhatározásomat, majd követem apámat.
A délutáni esemény mondhatni gondtalanul töltődött. Az eszmecserék melyeket a „nagyok” folytattak teljesen kifárasztottak. Órákat álltam a fal mellett tanulva a bölcsektől. Szerencsére senkit nem zavart a jelenlétem, sőt ismeretségünk lévén Onoki-sama még örült is neki. Sok ehhez hasonló eseményen vettem részt Jagi-sama mellett, tovább gyarapítva tudásom a falu és a klán múltjával kapcsolatosan, melyek folyamatosan megerősítették elhatározásomat.
 
Az örökösi teendőim mellet, szerencsére volt időm a magánéletemre, illetve a képességeim fejlesztésére is. Egyre aktívabban vettem ki a részem a gennin, majd később, rangom ellenére, a chunin edzésekből. Örültem Tayura, klánunk földmestere, figyelmére is. A beavatási ünnepségre való felkészülés óta sokat erősödött a kapcsolatom vele, és a többi fiatal tenseivel.
Viszont a rengetek edzés alatt mindig akadt egy riválisom Shouyi Tensei személyében, aki egy velem egyidős szintén tehetséges fiatal volt. Nem tartottam ellenségemnek, sőt a rivalizálás sem volt szempont. A saját sőt még a nálunk valamivel idősebbek között is mi ketten számítottunk a legtehetségesebbnek. Aztán tizenhat éves koromban elérkezett a várva várt esemény, az egyik chunnin edzésen. Zento kontra Shouyi a tehetségek párharca.

- Zento-sama, Shouyi-kun ti jöttök. – Meglepetten hallottam meg az összeállítást, de látva Tayura arcát elég komolyan gondolja. A többiek sugdolózni kezdtek, és van aki hangosan éljenzett az összeállítás hallatán. „Hajrá Zento!” és „Hajrá Shoyui!” egyaránt elhangzott a tömegből, míg mind a ketten előre léptünk.
- Tiszta párharcot szeretnék. Minden eszközötöket bevethetitek. – Mondja Tayura határozottan a szabályokat, ami alatt mind a ketten egy fél tgiris pecsétet mutatunk, a párbaj formalitása kedvéért.
- Kezdhetitek! – Hangzott el a vezényszó, és Shouyi egyből támadásba lendül egy kunaival.
~ Nekem kell nyernem. Itt mindenki előtt. ~ Jegyzem meg magamban, majd hátra nyúlva én egy helyet két kunait ragadok elő, és belemegyek a közelharcba. Sokszor csattant a fém a fémen, rúgások és vágások suhantak el az arcok előtt, amik elől egyaránt kitértünk. Végül én hátráltam ki a közelharcból egy egyszerű hátra-fel ugrással, ahol kézpecséteket mutogattam.
- Suiton: Mizurappa! -  Hangzott el tőlem a technika neve, és próbáltam Shouyit a magas víznyomással kibillenteni az egyensúlyából, de ő egyszerűen kitért előle. Tudtam, hogy egyszeren védhető a technika, de a célom a talaj feláztatása volt, hogy létrehozzam magam számára a sáros közeget. Mivel Shouyi kitért így volt időm földet érni.
- Doton: Tsuchi Bushin no Jutsu! – Mondta ki ezúttal Shouyi a technika nevét, és létrehozott három klónt, akik azonnal rám vetették magukat egy-egy kunaival. Reflex szerűen hajítom felé a késeket, amik az egyik klónt el is találja, majd az porrá foszlik. A másik kettőnek sikerült közelebb érnie, de a chakrámat kiterjesztve és a terület saras közegét kihasználva két felemelkedő sárkupaccal semmisítem meg a maradék két klónt.
- Doton: Tobi Tsubate! – Hallok egy technika nevet, melyek sajnos nem én hanem ellenfelem alkalmazott. Körülbelül 50 darab kisebb nagyobb szikladarab kezd el felém száguldani, amiket gyors mozgássommal próbálok elhárítani, némelyik útját sárral eltéríteni, de mivel rengeteg van, így maga a jutsu hatósugarából kell kikerülnöm, így a talpam alatt a Deiton chakra segítségével rugaszkodom el a sárról.
~ Most kell támadnom. ~ Jegyzem meg magamban, így miután oldalra kitudtam térni a technika elől, a sarat amolyan surfdeszkaként használva siklok Shouyi felé, aki már védekezve vár rám. A kunai pengék csatáját, most az ököl csatája váltja fel, míg végül kihasználva, hogy Shouyi egy pillanatra elvesztette a fonalat a sebességem fölött, egy Gouwannal fejezem be a küzdelmet.
- Bravo! – Tapsol Tayura a párharcot követően, míg Shouyit barátai szedik fel pár méterrel odébb a földről és viszik a gyengélkedőbe.
A fiatalok tömege éljenzésbe tört ki. Voltak aki már zsebpénzük egy részét adták át másoknak, mert elbukták a fogadást. A legnagyobb öröm számomra viszont egy elégedett, kedves és bájos tekintett volt, ami a tömeg első soraiból nézett rám. Amai tekintete volt az.
- Mára ennyi volt gyerekek! Most mindenki mars haza! – Jelentette ki Tayura, miközben megfogta a vállam.
- Szép volt Zento-sama. – Jegyezte meg számomra, majd végül ő is elhagyta az udvart, ahogy a tömeg nagy része is. Végül csak Amai és én maradtunk.
 


- Tetszett? – Kérdeztem tőle a tarkómat vakargatva. Amai elpirult egy pillanatra. Régebben én voltam az, aki elpirult már csak Amai jelenlététől is.
- Ügyes voltál. – Jegyezte meg a lány, majd hirtelen három srác, azaz Kitsune, Haru és Kaito jelent meg, akik tizenöt, tizenhat és tizennyolc évesek voltak.
- Zento-sama! Zento-sama! – Kiáltják felénk jövet. – Ohh. Szia Amai. – Köszönnek kedvesen.

- Hallottuk, hogy laposra verted Shouyit! Az igen! Nagy király vagy! – Mondják lelkesen, amire én csak a tarkómat vakargatom. Nem titok, hogy mind három ifjú Tensei a barátomnak mondható, akikkel az edzések alatt barátkoztam össze.
- Figyu. A srácokkal úgy döntöttünk este csapunk egy családi bulit és elmegyünk a Mély Sziklába bulizni. Nem jössz? – A kérdés meglepett. Hallottam már az újonnan nyílt szórakozó helyről, amit már rég óta meg akartam nézni magamnak.
- Végül is nincs akadálya. – Ahogy kimondtam, hogy megyek Amai elfordította egy pillanatra a tekintetét, hogy arcán ne látszódjon a meglepődöttség.
- Mi az Amai? – Kérdezem tőle, ahogy megláttam.
- Semmi semmi. – Mentegetőzik egy pillanatra, amin a srácok elmosolyodnak.
- Na akkor hol találkozunk? – Kérdezik a többiek.
- Találkozzunk az udvaron este tízkor aztán mehetünk. – Mondom mosolyogva, majd a srácok elfogadva a javaslatot elköszönnek.
- Ő…Én is megyek. – Jelenti ki Amai, majd sarkon fordul és zavartan elmegy. Időm sem volt megkérdezni, hogy hova tart.
Aztán elérkezett az este is. Otthon készülődtem. Egy egyszerű farmert vettem fel, egy vékonyabb hosszú ujjú pulóverrel. Ninja felszerelésemet nem hozom magammal, mivel ezen a helyen biztosan nem lesz rá szükségem.
- Vigyázzatok magatokra. – Jegyzi meg édesanyám aggódva, miközben felveszem a cipőmet.

- Nem lesz baj anya. Elvégre leszünk elegen. – Nyugtatom meg válaszommal, majd még egy utolsó séró igazítás a tükör előtt és indulok is az udvarra, ahol már a többiek várnak. Meglepődtem, amikor szinte az összes fiatalt megláttam.
- Ojj! Zento-sama! – Kiabálnak és integetnek nekem a többiek, amire válasz kép én is integetek.
- Kon’nichiwa! – Köszönök nekik mikor megérkeztem. Körülbelül egy tucatnyi fiatal tensei verődött össze a buli céljából.
~ Ennek annyira örülök. ~ Jegyzem meg magamban, mosollyal az arcomon.
- Mehetünk Zento-sama? – Kérdezi tőlem Haru.
- Felőlem indulhatunk. – Jelentem ki, ám Kitsune ismét meglepett, mivel előhúzta az eddig háta mögött tartogatott sakés üveget.
- Akkor az örökösé az első korty joga. – Mondja nevetve, amire a többiek is nevettek.
~ Na persze. Ahh. Nekem kell kitaposnom előttük az utat. Még ebben is. ~ Mosolyodom el, majd elveszem Kitsune kezéből a szakés üveget, és meglepően sokat kortyolok az erős szeszből.
- Ahh. – Az utolsó kortyok megerőltetőek voltak, sőt a vége még kicsit le is folyt az államon, amit gyorsan le is törlök magamról.
- Na ez a beszéd. – Szólalt meg valaki a tömegből. Közben meg elhangzott egy „Menjünk már!” is.
- Na induljunk. – Jelentem, ki majd intettem a tömegnek. Én mentem elől Kitsunéval, Haruval és Kaitoval. Az út jó hangulatban, iszogatva telt. Nekem a pia már a birtok határánál a fejembe szállt, ami meghatározta jó kedélyemet és a nyelvem megeredését is.
Aztán megérkeztünk a Mély Sziklához, aminek bejárata egy barlangra emlékeztetett. Már kintről lehetett hallani az elektronikus zene dübörgő ütemeit. Már a kint hallott ritmus alap lötyögésre és táncolásra késztett, de igyekszem testem bódult ingerületeit vissza fojtatni.
- Na menjünk. – Jegyzi meg Haru aztán lökdös előrébb, hogy én menjek előre. A bejáratnál két testesebb shinobi áll őrt, akik minden bizonnyal a rendért lehetnek felelősek. Ahogy észrevették fejpántjainkat, úgy egyből átmotoztak minket, hogy ne e található nálunk semmilyen ninja felszerelés.
- Nem szeretnénk balhét srácok. Ninjutsu használata szigorúan tilos. Megszegése törvénysértés. –  Jegyzi meg nekünk az őr, majd beenged minket. Bent a zene még hangosabban dübörög. Az émelygés és bódulat, melyet az alkohol hatása vált ki kicsit meghomályosítja látásom, de csak minimális mértékben. Ami talán fontosabb, hogy a zene teljesen magával ragad.
- Igyunk még valamit! – Mondom a többieknek és a tucatnyi tensei a pulthoz megy, amivel a tömeg figyelmét is magunkénak tudhatjuk. Nem csak shinobik, de civilek is vannak itt, akik mind Iwagakure részét képviselik. Néha észreveszem a rettegő tekinteteket, ami a családunkat célozzák. Nem kell mondjam, hogy a látvány kissé elszomorít, de a többiek és a buli miatt ez nem szegi jókedvemet.
A pultnál kikértük italunkat, amit egy nagyobb asztalnál helyet foglalva iszogatunk.
- Hohó Zento-sama. Az ott csak nem Amai? – Szól rám Haru és mutat a kérdéses irányba. Ekkor veszem észre Amait, aki nem öltözött ki túlságosan. Szokásos szerelése volt rajta, de éppen ez is elég kihívó egy ilyen helyre. Ittas állapotomban most elpirulok a látványtól, amit a többiek is észre vettek és nevettek rajta egy jót. Amai éppen egy szakés üveget szorongatva lötyögött a tánctér közepén még két falubeli barátnőjével együtt.
- Itt az alkalom Zento-sama. – Szól nevetve Haru aki kissé kilök a székből. Sajnos egyensúlyom is vészesen megromlott, így Haru majdnem sikerrel is járt.
- Jól van! Jól van! -  Szólok vissza Harunak, majd megigazítom a pulóverem és elindulok Amai felé.
- Ohh várjatok. – Fordulok vissza nevetve, majd az asztalon lévő szakés üvegből még húzok egyet.
~ Nincs mitől félnem. ~ Bátorítom magam, míg végül Amaihoz nem lépek. Hátulról „támadok”, mint egy jó cserkész, de sajnos akciómat Amai barátnői lőtték keresztbe kacér mosolyaikkal, ami figyelmeztető jelzések voltak Amai számára. Ahogy a lány megfordult nem pirult el, sőt nem törődöm módra vissza is fordult.
~ Ő. Ezt most miért? ~ Kérdezem magamtól, de hát a pia is meg a személyiségem is elég indok arra, hogy ne hátráljak meg. Amaihoz érve megfogom a derekát és a füléhez hajolva egy egyszerű „Szia”- val köszönök neki.
- Azt hittem te nem jössz. – Jegyzem meg neki, amire Amai csak nevet egyet.
- Nem mondtam neked semmit te butus. Azt sem mondtam, hogy nem jövök. – Mondja nevetve a lány. Miközben Amai felém fordul iszik egy kortyot, majd lerakja az egyik közeli asztalra. Érezhető rajta, hogy már kissé ő is kába az ital hatásától. Miközben Amai beszél észre sem vettem, hogy a kezeim már a csipőjén pihen és táncolunk. Egy pillanatra a többiek felé vettem a pillantásom, akik mind nagyon figyelnek az eseményre. ~ Ebből még pletyka lesz. ~ Jegyzem meg magamban, de csupán ezek a gondolatok erejéig szánok időt a többiekre. Aztán felzendül egy újabb idegen nyelvű [szám] egy női vokalistával. Az ő hangja és az elektronikus zene alapja egész erotikus kölcsönhatásban vannak, ami elragadja a népet, ahogy engem és Amait is. Amai egy szót sem szólt, csupán végig nézett rajtam, ahogyan kezeit lassan engedte egyre lejjebb, végig simítva a mellkasom. Aztán ő is egyre lejjebb kúszott, ahogyan csípőjét jobbra-ballra mozgatta. Őszinte leszek nem voltam még nővel, így nem is csoda, hogy a tesztoszteron szintem az egekbe szökött, és talán a farmeren keresztül is észrevehető lehetett egy feldudorodás ott lent. Nem gondoltam semmire. Elragadott a buli hangulata és Amai csípőjét fogva belementem a táncba. Meglepődtem saját magamon, hogy mennyire jól ment a többi fiatalhoz képest. Több számon keresztül táncoltunk együtt hasonló erotikus utazásokat bejárva, míg végül Amait magamhoz szorítva táncoltunk. A tekintetünk akarva akaratlanul össze találkozott és akkor vettem észre azt az apróságot, hogy a tekintete is rabul ejt, ahogy minden más rajta. A mozgása, a nevetése, a mosolya, és khmm…az alakja és domborulatai. Feszült lettem és zavart. Nem tudtam mit kezdjek egy ilyen helyzetben, de az ösztönöm és az érzéseim pár pillanat múlva elragadtak és megtettem azt amit sohasem hittem, hogy egyszer képes leszek megtenni. Megsimítottam az arcát, majd végül közelebb húzva magamhoz megcsókoltam. Amai semmilyen ellenállást nem tanúsított, kezeit összefonta a hátam mögött és még inkább közelebb húzott magához. A zene és alkohol adta hangulat csak fokozta az érzelmeket, melyeket hosszú évek után most mind ketten szabadjára engedhettünk. A kezdeti csók egyre hevesebbé vált, az én kezem is egyre lejjebb kúszott Amai csípőjén, míg végül kezem a hátsó domborulataira tévedt és ott megemelve még inkább magamhoz húztam. Éreztem bőre puhaságát, a rövidgatya, bár nevezzük rendes nevén picsagatyából kieső részen.
- Ohh csak nem megtört a jég. – Hallottam a hátam mögül érkező hangot, mely mellé egy kis alkoholtól bűzlő szájszag is párosult. Haru volt az mögötte pedig Kitsune és Kaiton a két testvére. 
A megszólalás után rögtön abba hagytuk tevékenységünket, de nem engedtem el Amaiat. Kezeim vissza tértek békésebb vizekre, azaz Amai derekára. A lány, vagy nevezhetjük végül is barátnőmnek elpirult.
- Nagyon romik voltatok. – Jegyezte meg Kitsune nevetve. Amai arckifejezése mindent elárult. Visszatért régi önmaga.
- Kussolj már el! – Azzal elengedett és kiszabadult a karjaim közül, végül pedig jól fejbe vágta Kitsunét. Mindannyian nevetésbe törtünk ki.
Végül elérkezett a hajnal és a kis csapat is kellően kitáncolta magát. Együtt andalogva indultunk haza. Séta közben én végig Amai mellett voltam. Nem tudtam róla levenni a szemem. Nagyon boldog voltam, már csak attól is, hogy a kezét fogva sétálhattam. A birtok bejáratánál szétváltak útjaink a többiektől.
- Haza kísérlek. – Jelentettem ki mosollyal az arcomon Amainak, aki kicsit elpirult tőle.
­­- Jól van. – Mondta kedvesen. Nem bírtam ki, így mielőtt elindultunk még egy csókot adtam neki a körülöttünk lévő narancssárga levelű fák alatt. Nem kellett túlzottan sokat sétálnunk, hogy elérjünk kedvesem családi otthonához, bár ebben a kimerült tempóban azért kicsivel tovább tartott, mint szokott.
- Hát akkor szia. – Köszönök el tőle kedvesen, a küszöbön állva és egy utolsó csókot adva neki.
- Várj Zento-kun! – Szól utánam kedvesem.
- Nincs kedved bejönni? A szüleim küldetésen vannak. – Kérdezi elpirultan, ekkor még nem is sejthettem, hogy mi jár a fejében. Természetesen a történtek után nem is akarok nemet mondani a felajánlásra. Követem Amait, aki becsukja utánunk az ajtót. Körbe nézve az egyszintes házban kellemes családias légkör fog meg. Egyszerű, de nagyszerű a maga méretében. Beljebb lépek a napaliba és Amai is követ, aki mint ha zavarban lenne egy kicsit.
­- Mikor jönnek a szüleid? – Teszem fel ezt az egyszerű kérdést a lány felé.
- Azt ígérték holnap estére itthon lesznek. – Mondja Amai bájos hangján, majd hátulról átölet. Egy pár másodpercig még élvezem az ölelést, sőt kezeit is megsimogatom, de aztán kiszökve karjai öleléséből megfordulok, hogy még tovább élvezhessen azoknak a szemeknek a tekintetét. Lassan végig simítom Amai arcát, ami után gyengéden ismét megcsókolom. Tesztoszteron szintem ismét az egekbe szökött. Csak mi ketten. Egy üres házban, és ezt még csak fokozza, hogy Amai egyre hevesebben csókol. Míg az én karom a derekán pihen, az ő kezei már a pulóverem alá férkőztek. Éreztem a puha kéz érintését a bőröm, ahogy egyre feljebb kúszott magával tolva vékony pulóverem. Én se bírtam az érzéseimmel, vagy inkább az ösztöneimmel. Ráragadok Amai fenekére. Kezeim egyből a ruha alá férkőznek, a csókváltások is egyre hevesebbek, míg végül lekerül rólam a felső ruhadarab. A csókolózás és taperolások közbe Amai egyre inkább a szobája irányába tessékel. Az ajtótól az ágy csupán egy lépésre van, így belépve a szobába egyből az ágyban kötünk ki. Kezeim a combján egyre feljebb kúsznak, míg nem kritikus ponthoz érnek. Amai a nyakamba kapaszkodva élvezi, miközben érintéseim mellett a nyaktájékon csókolgatom. Aztán végül a szoknya és a felső rész is lekerül, míg rólam a farmerom és fehérneműm. Nem kell titkolnom, hogy első esetem ilyen mély kapcsolatba kerülni egy lánnyal, de valahogy az ösztöneim hajtanak és a testem szabadon cselekszik. A két meztelen test egymáshoz simul. Én Amai nyakát csókolgatom míg ő a hátamat simogatja. Aztán Amirei felnyög az érzéki ás lassú behatolástól, melyet kivételesen nem a kezemmel, hanem más ágyéktájon lévő végtagommal hajtok végre. Romantika és szenvedély, érzelmek és erotika jellemzi az eltelt fél órát mely ezután következett. Miután végérvényesen elfáradtam ott lent, a hátamra borulok. Amai mosollyal az arcán hajtja fejét mellkasomra miközben átölel. Én is így teszek. Kezeimet átkúsztatom alatta és a vállát simogatom.
   Ide nem szükségesek a szavak sem a gondolatok. Két szerelmes ifjú akik végre évek után egymásra találtak és most előszőr együtt hajták álomra a fejüket, és immár együtt vészelve át az elkövetkezendő idők minden örömét és nehézségét.