Ren Kaima

**Kaimazu Ren** Csüt. Május 26 2011, 17:58

Ren Kaima

Név: Ren Kaima
Kaszt: Shinobi/Elveszett ninja/ Getsugakure chuunin (volt)
Neme: Férfi
Vércsoport: A
Születési dátum: november 3.
Kor: 28
Édesanyja: Sakura Minamiko
Édesapja: Takashi Kaimazu
Testvér: Ryusan Kaima ( 19 fiú)

Felszerelés: 10 kunai, 6 shuriken, 4 robbanóscetli, 5 füstgránát, és 10 méter drót

Tekercsek:
3/5: Titkos tekercsek
2/5: Üres
1/5: Egy régi bingó könyv kiadás
3/5: Megidézhető fegyverek
1/5: Ruhaneműk

Kinézet
Magasság: 186 cm
Testsúly: 85 kg
Szeme színe: Hideg, fekete
Haja: Hosszú barna haj, általában kiengedve hordja, és csak nagyon néha napján köti össze egy szalaggal. Elöl két rövidebb tincs lóg az arcába.
Testalkat: Magas, szálkás, izmos alakja van, a ninja edzések nem múltak el nyomtalanul. Ennek ellenére, alakja mégis formás, és a 85 kg szépen, arányosan elosztott izomzat, egy deka zsír nincs rajta.
Homlokpánt: Áthúzott Gatsugakure jelképpel , a nyakában viseli.
Shuriken/kunai tartó: jobb combon
Övtáska: Robbanós cetlik, tartós élelem, füstgránát, és láncon egy gyűrű.

Jellem:
Csendes intelligens típus, akiben van elég bátorság, hogy kiálljon a saját igazért, nem szorul mások védelmére. Nem felvágós alkat, és nem reklámozza, hogy mi történt vele. Nem szereti ha az emberek olyasmi miatt ítélik el, amit el sem követett vagy előítéleteik vannak. Komoly, kissé lobbanékony, ironikus humorral megáldott ember.

Történet
28 évvel ezelőtt született egy viharos nyári napok, amikor az ég sem látszódott a szürke felhőktől. Ezt az ítéletnapot, alighanem tehette más vidámabbá, mint egy újszülött fiúcska, boldog sírása, hogy megérkezett, és készen áll a földi életre. Édesanyja, megcirógatta gyermeke arcát, megajándékozta egy mosollyal, és mély álomba zuhant, hogy kialudhassa a szülést követő gyötrelmeket. Édesapja a kezébe vette a kicsit, rápillantott, az életteli, kerek pufók kis arcba, és isten hozottal köszöntötte Rent, aki virgoncan integetett és kapálózott apja karjaiban.
Később azonban az is kiderült, hogy nem csak születésekor volt virgonc, hanem ez bizony megmaradt benne egész gyermekkorára. Jó nevelést kapott, szülei szerették, és sokat foglalkoztak vele, és egyik legnagyobb vágyuk volt, hogy fiúk Anbu harcos legyen. Ennek jegyében tanítgatták mindketten, játékosan birkóztak naphosszat, és ügyességi feladatokban is jeleskedtek. Sokat dobtak célba, csillagokkal, késekkel, vagy csak sima egyszerű kavicsokkal. Móka és kacagás jellemezte a családi hangulatot, ám ekkor valami megzavarta ezt a békés, megszokott életet. Sakura, ismét teherbe esett, és így már nem tudott annyi időt tölteni Rennel, amennyit szeretett volna, hiszen vigyáznia kellett, második gyermekére is. Lánynak várták, hogy mindkét szülőnek meglegyen a maga öröme, de egy szép tavaszi napon kiderült, hogy bizony az újabb jövevény is fiú volt. Édesapja ezt a gyereket is elkeresztelte, Ryusan-nak.
Teltek múltak az évek, és a fiúk szépen fejlődtek, nőttek, ügyesedtek, és elérkezett az idő, hogy Ren beiratkozzon az akadémiára, hogy ott folytassa a tanulmányait, melyeket eddig a játékos feladatok alapoztak meg. Jókedvűen, és lelkesen indult el az első napján, nem tudta még mi vár rá, és mikkel kell majd szembenéznie. Alighogy odaért a bejárathoz, máris népes tömeg közepén találta magát, hozzá hasonló korú gyerekek között, akik szintén első napjukra indultak. Izgatottan lépett be a hatalmas épületbe, és indult az osztályterem keresésére. Mikor megtalálta, és sikerült a tömegben bejutnia, lehuppant az egyik leghátsó sorban, és onnan figyelte a társait. Nem ismert szinte senkit, hiszen nem igen járt el otthonról, annyira jól érezte magát a szülei között. Hamarosan azonban az ő nyelve is megoldódott, mikor pár fiú odalépett hozzá, és játszani hívták, hogy tartson velük. Ren örömmel vette a társaságot, és hamarosan már felszabadultan nevetgélt, és szaladgált ő is, míg az oktató be nem lépett. Egy chuunin volt, mint az akadémia tanítók legtöbbje. Középkorú, vidám arcú férfi volt, akit Yamadának hívtak. Mint később kiderült, a jókedv mögött kíméletlen szigor lakozik, nem volt nála lazsálás, amit mondott, azt megmondta, és nem volt tanácsos nem megtenni amit kiadott feladatnak. Ren számára az egyik legnehezebb feladatnak a közös feladat minősült, mikor egy térkép alapján, öt diáknak meg kellett találni egy helyet, és ott egy apró tárgyat, és ő azt hitte, sosem fogja tudni megcsinálni. Nem értettek egyet szinte semmiben, még abban sem, hogy merre kellene menniük, és fogalma sem volt, hogyan kell tájékozódni egy darab lapon, azaz térképen. Persze, ezt később megtanulta, bár jobb szerette, ha maga kitapasztalhatta, hogy merre kell menni, és másodjára minden probléma nélkül, bárhová odatalált. A gyakorlati részek sem mentek egyszerűen, hiába minden otthoni felkészítés, amit itt követeltek, az messze felülmúlta Ren minden képzelőerejét, és az első ilyen kemény munka után, egy darab faként terült el a szobájában, mikor hazaért. Testvére pedig ezután is nyúzta, hogy menjen vele játszani, ő viszont nem ment.
Kapcsolatuk nem volt igazán jó, úgy foglalkoztak egymással, és a kötelesség miatt Ren sok időt áldozott öccsére, de igazán kötetlen, felhőtlen ragaszkodást sosem érzett iránta. Mindig türelmes és megértő volt, de valahogy nem tudott közelebb kerülni Ryusanhoz. Maga sem értette igazából, hogy miért, de kerülte a vele való találkozást, annak ellenére, hogy ha úgy hozta a helyzet, kiállt érte, és megvédte a testvérét.
Telt múlt az idő, és az Akadémiai évek véget értek, Ren sikerrel vette a vizsgáit, és geninként, két társával együtt egy sensei irányítása alá került. Társaival viszonylag könnyedén kijött, teljesítménye a magas középtájékot érte el, amire mindenki elismerően tekintett, csak szülei nem, hiszen azt szerették volna, ha fiúkból Anbu lesz, ahhoz pedig ez nem elég, sokkal több minden kell, és sokkal jobban kell teljesítenie. Társai, Senji és Takaba sok idejüket töltötték a faluban való csavargással, nem egyszer ellógva az edzést. Ren ezt nehezményezte, de nem szólt be miatta, hiszen, úgy tanították, hogy nem az ő baja lesz később, ha társai nem jelennek meg. Ő rendszeresen megjelent, és edzett keményen, kifulladásig, hogy megfeleljen az elvárásoknak.
Az egyik ilyen kimerítő és fárasztó nap után ballagott hazafelé, és alig várta hogy ledőlhessen pihenni, de hazaérve a megszokott nyugalomnak szikráját sem látta. Apja idegesen sétált fel alá, anyja pedig szintén idegesen végezte a mindennapi munkáját, és ő nem értette mi van. Megkérdezte az apját, de az csak elzavarta, hogy ezzel ne foglakozzon, majd ő megoldja, így Ren az anyját vette célba, hátha belőle ki tud húzni valamit.
- Mi a baj? Miért nem lehet apámmal beszélni? - kérdezte a fiú, miközben segített elpakolni a mai ebéd maradékát, és az edényeket. Nm látta még ilyennek a szüleit, és megrémítette a helyzet. Sakura, szomorkás fél mosollyal nézett, már nem is olyan kicsi, fiára. Nem akarta belekeverni, de tudta, nem titkolhatja örökké a családi titkokat, főleg nem a legidősebb fiú előtt.
- Eltűntek a családi hagyományokat tartalmazó tekercsek. Ezek nagyon régiek, még a nagyszüleimé voltak, és titkos technikák, chakra felhasználási módszerek és sok támadó technika leírása van bennük, nem kerülhet rossz kezekbe. Ezeket a ház egy elrejtett pontján tároltuk, de ma reggel, apád nem találta őket a helyükön, és van is egy sejtése, hogy kiknek a keze van ebben benne – sóhajt fel a nő a magyarázat után, és elfordulva visszatér a napi teendőihez. Ren viszont nem hagyta annyiban.
- Kik tennének ilyesmit? Kik lophatták el azokat a tekercseket? – faggatózott, mire anyja ismét ránézett és tekintetében valami egészen furcsa jelent meg. Talán aggodalom, vagy már akkor tudta, hogy miért kérdez ilyeneket a fiú.
- A Hagiwara banditák – felelte, és ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, hiszen azzal nem oldódik meg semmi, ha beszélnek róla. A fiú a hallott információkat emésztgetve tért nyugovóra, csak hogy éjszaka közepén kipattanjon a szeme, és egy öngyilkos ötlet jusson eszébe. Majd, ő visszaszerzi azokat a tekercseket, és megmutatja, hogy rá igenis büszkék lehetnek, nem véletlenül járt annyit iskolába, és hogy a sensei-étől is sok mindent megtanult. Felkelt, és gyorsan magára vette a ruháit, mindenből a legsötétebb színeket válogatva össze, és halkan, lábujjhegyen elindult kifelé a házból. Elhaladt a konyha rész előtt is, és ott megcsillant valamin a hold fénye. Közelebb lépett, és észrevette hogy anyja egyik tollkése az, amivel a nagyon finom vágó munkákat szokta végezni. Hirtelen ötlettől vezérelve felkapta, és elrejtette a cipője szárában. Kényelmetlen volt, nyomta a lábát, de úgy vélte, ennyi kényelmetlenség igazán belefér. Ahogy elhaladt szülei szobája előtt, hangokat hallott, és megállt hallgatózni.
- Nem mehetsz oda Takashi, te is tudod, hogy meg fognak ölni… - hallatszott anyja hangja, ahogy kétségbeesett hangon kérlelte férjét, hogy ne menjen, és gondolja át még egyszer a dolgot. Az azonban hajthatatlannak tűnt.
- Ezt én is nagyon jól tudom, de nem hagyhatom, hogy elmenjenek a tekercsekkel, még nem juthattak messzire a faluból… - felelte a férfi, és Ren nem mert több időt ott tölteni, nehogy apja kilépjen, és átessen benne, így inkább továbbindult, tokában dobogó szívvel, összeszorult gyomorral, de szilárd elhatározással. Vissza fogja szerezni azokat az értékes dolgokat, nem hagyja veszni őket.
Viszonylag zavartalan útja volt a kapuig, ott kellett kicseleznie egy utcán járőröző ninját, amit úgy oldott meg hogy egy kavicsot dobott a bokorba, és amíg a ninja odapillantott, addig ő átszaladt az úton, és legnagyobbrészt a szerencsének köszönhette hogy nem látta meg senki. Rohamtempóban indult a kapu felé, ám az utolsó utcánál elkanyarodott, tudta, a főkapun sosem jutna át, így egy olyan részt kellett találnia, ami kellő távolságra van a figyelő szemek elől. Megállt, és felnézett a falra, majd egy nagy sóhajjal, felugrott, és felkapaszkodott. Mikor ott kuporgott, akkor vették észre, de fürgén leugrott, és eltűnt a környéken. Sebesen szaladt, attól félve, hogy a falu ninjái utána jönnek, és visszacipelik, hogy mégis mit keresett odakint ilyenkor, de nem történt semmi ilyesmi. Végül megállt szuszogni, alig kapott levegőt, és szúrt az oldala. Nekitámaszkodott egy közeli fának, és előredőlve a térdeire támaszkodott, miközben halkan maga elé motyogta.
- Lehet hogy ez tényleg nem volt jó ötlet…
- Egészen biztos nem volt az, kölyök – szólalt meg mögötte egy karcos hang, és a következő pillanatban egy erős ütést érzett a tarkóján, és minden elfeketedett előtte.
Amikor magához tért, azt sem tudta, hogy került oda ahova, aztán lassan tisztázódott előtte a kép. Egy barlangban hever, ahol rajta kívül három férfi és egy nő tartózkodott. Valószínűleg a szülei által emlegetett Hagiwara banditák voltak. Egyikük észrevette hogy magához tért, és rászólt a társaira, mire a nő felállt, és kíváncsian közelebb lépett.
- Nocsak, egész csinos pofid van, ki vele, ki vagy és mit keresel itt! De szaporán ám, nem érek rá egész nap – jött a kemény utasítás, mire a fiú nyelt egyet, és egy pillanatra elgondolkozott, hogy mit mondjon, aztán úgy döntött, marad az igazságnál, akkor talán nem ölik meg.
- Ren vagyok, és a tekercsekért jöttem, amit elloptatok – jelentette ki, de hangja kissé megremegett. Most már korántsem tartotta olyan jó ötletnek, hogy idejött, mindenféle komolyabb felszerelés nélkül, egyedül, felkészületlenül. Pedig nem erre tanították, hanem hogy egy helyzetet mindig gondoljon át alaposan, fontolja meg hogy mi lenne az ideális teendő, és tervezze meg lépésről lépésre hogy mit fog tenni. Hát ő ebből egyiket sem tette meg.
- Hee? Nem vagy te egy kicsit túl pofátlan? – lepődött meg a nő, de aztán gúnyosan elvigyorodott. – Nah és mondd csak, mégis hogyan szeretnéd vissza szerezni azokat a tekercseket? Jelenleg megmozdulni sem tudsz. – ezzel csak az volt a gond, hogy a nőnek igaza volt, szoros kötelék feszült a csuklóin, és a bokáin. Be kellett látni, hogy ez bizony nem lesz egyszerű mutatvány, a kunoichi azonban nem faggatta tovább, visszatért társaihoz, és bejelentette, hogy nem hajlandó elindulni, míg el nem áll az eső. Rennek csak ekkor tűnt fel, hogy esik, és csak egyre inkább rájön az esőre az eshetnék. Megrémült, tudta, így esélye sincs, hogy bárki is a nyomára akadjon és segítsen neki kiszabadulni, magának kell megoldania a helyzetet. Másrészt, ez lehet előny is, ha ki tudja használni a helyzetet, hogy addig menekül el, míg esik az eső, és nem tudják követni a nyomait a banditák sem. Sosem volt ijedősnek mondható, de azért ez a helyzet egy kicsit megrémítette, nem tudta, mire számíthat egyáltalán. Gondolatai sebesen cikáztak, hogy hogyan juthatna ki innen, és fejében minden eshetőség megfordult. Már majdnem feladta, hogy nem tud semmi normális ötletet összehozni, mikor megmozdította a lábát, és valami keményen a bokájába állt. Hát persze, édesanyja tollkése, ha sikerülne neki elvágni a köteleit, itt hever nem messze tőle a banditák táskája, amiben a tekercsek lehetnek. Ebben nem biztos, nem látta, hogy hol vannak elrejtve. Mindeközben a nő rendesen osztotta a férfiakat, hogy most azonnal takarodjanak pihenni, mert ő holnap, ha elindulnak, nem hajlandó semmiféle kifogás miatt megállni. Egy óra múlva, csend lett, valószínűleg elaludtak, a fiú nem tudott. Kornyadozott, de a kötelékei olyan mélyen belevágtak, hogy egyszerűen nem bírta figyelmen kívül hagyni őket, és becsukni a szemét. Így hát nagyon lassan, elkezdte közelebb húzni a lábait a kezeihez, de nagyon lassan haladt, hiszen teljesen elzsibbadt mindene, és komoly erőfeszítésbe került, hogy ne kiáltson fel a fájdalomtól. Végtelennek tűnő idő után azonban, ujjai ki tudták halászni az elrejtett tollpengét a lábbeliből, és addig forgatta, birizgálta, amíg úgy nem állt, hogy a kötelékeit szétvágja vele. Mikor a csuklói kiszabadultak, hevert egy kicsit, nagyon lassan, és csendben mozgatva a karjait, hogy visszatérjen beléjük az élet, aztán kioldotta a lábát fogva tartó madzagokat is. A kis pengét gondosan visszatette a lábbelibe, és megmozgatta a lábát is, majd körülnézett, és megbizonyosodott róla, hogy fogva tartói nem ébredtek fel. Felállt, és kissé összegörnyedt, hogy minél kisebb árnyékot vessen, óvatosan felvette a táskát, és elkezdett a barlangból kifelé araszolni, magában fohászkodva, hogy élve hazajusson. Mikor a barlang szájánál volt és már-már úgy érezte hogy sikerülhet neki, az egyik bandita felébredt, és azonnal arra nézett, ahol Rennek kellett volna hevernie. A fiú egy ugrással vetődött ki a barlangból, hogy ne láthassák meg, de elkésett.
- Hé, emberek, szökik a kölyök! – kiáltotta testes férfi, és talpra ugorva, már szaladt is ki, meglepően fürgés, a barlangból, társai pár fél perc késlekedéssel utána.
- Nem hagyhatjuk meglógni! – kiáltott a nő, és szemeiben a vadászat öröme csillogott, ahogy a fiú után rohant. Ren is loholt, lélekszakadva, mikor a falu felé félúton, kis híján belerohant az apjába, akivel egy másodpercig meglepve néztek egymásra, majd mintha szavak nélkül beszélgettek volna, szembefordultak a banditákkal, és kezdetét vette egy igencsak egyenlőtlen összecsapás. A fiatal fiúban az adrenalin és rémület zubogott ahogy az egyik férfivel került szembe. Nem teljesített rosszul az edzéseken, és tudta mit kellene tennie, csak ez a helyzet más volt, túl éles, túlságosan valós. Az egyik támadás, sikeresen hasba kapta, így felkiáltott a fájdalomtól, de keze automatikusan állt védekező állásba, így eltalálva ellenfele könyök hajlatát, sikeresen megbénítva ezzel az egyik kezét.
- Ezért megfizetsz, te taknyos – fröcsögte a bandita, és lábával indított támadást, ami elől Ren nyögve ugrott félre. Sosem derül már ki, hogy mi lett volna a harc vége, mert ellenfele egy pillanatra megállt, és tágra nyílt, döbbent tekintettel zuhant a földre. Egy kunai állt ki a tarkójából, és apja állt felette. A másik kettő is holtan hevert már, így Takashi végre fia segítségére lehetett. Letérdelve vizsgálta meg a sebet, és látta, hogy az nem halálos, de el fog tartani egy ideig míg felépül. Ő maga csupán a karján sérült meg, és a mellkasán lógott cafatokba a ruha. Ennek ellenére, felnyalábolta fiát, és visszaindult a faluba.
- Akármekkora felelőtlenség volt ez részedről, köszönettel tartozom – szólalt meg csendesen.
- Én csak… be szerettem volna bizonyítani hogy meg tudom csinálni, de tévedtem. – felelte a fiú, és kimerülten döntötte hátra a fejét, elkönyvelve magában kudarcát.
- Megcsináltad, fiam, megcsináltad. Hiszen itt vannak a tekercsek, nem? – nézett rá Takashi, mire Ren biccentett.
- Igen, a táskába vannak… - felelte.
- Nem kell hősnek lenned, és egyedül véghez vinned mindent, néha jól jön a segítő kéz. Ezek a banditák nem veszélytelenek, és te mégis lefoglaltad az egyiket, hogy addig én végezhessek a másik kettővel. Büszke vagyok rád, Ren – mondta az apja, de ezt a fiú már csak halványan hallotta, és azt hitte hogy álmodik.
Másnap, a kórházban tért magához, ahol pár napot el kellett töltenie, hogy a seb szépen gyógyulásnak induljon, és semmi komplikáció ne akadjon. Harmadnap engedték haza, de a kötések még mindig ott voltak, de megengedték neki hogy otthon lábadozzon tovább. Apjával nem igen beszéltek róla, hogy mi történt, és Ryusannak sem mondtak róla semmit, csak annyit, hogy baleset történt. A fiatalabbik Kaima fiú, néha belógott, hogy meglátogassa bátyját, ugyan sosem voltak elválaszthatatlanok, nem akarta elveszíteni sem Rent.
A következő hónapok azzal teltek, hogy a fiú felépült, és újra edzeni kezdett, valami oknál fogva azonban a haját növeszteni kezdte.
Következő évben jelentkezett a chuunin vizsgára, két társával együtt. Bár nem jósoltak nekik sok jövőt, az első írásbeli akadályt mind sikerrel vették, bár erős kételyekkel küzdöttek, hogy meg tudják csinálni, végül sikerült nekik. Ennek ellenére egyikük sem állt fel, hogy kimenjen, ez megerősítette a csapatot újra, bár Ren sosem említette társainak azt a kis kiruccanását az erdőbe. A második próbán küzdeniük kellett, ott majdnem ott hagyta a fogát, de végül ismét csak az a tollpenge mentette meg az életét, ami a barlangban sem hagyta cserben. Most ismét jó szolgálatot tett neki, megmentve ezzel, és átjuttatva a vizsga második felén is, ahol tényleg úgy érezte, hogy számára ennyi volt. De abban az utolsó előtti pillanatban, amikor már végképp feladta volna, jutott eszébe, hogy ha egyszer meg tudta csinálni, akkor másodszor is sikerülni fog.
Otthon a vizsga után, ismét sokat nyomta az ágyat, hogy kiheverje a sérüléseit, és sok mindene tűnődött. Az elmúlt események kicsit megváltoztatták, már nem érezte magát olyan jól családja körében, és amint megtehette első útját a csapattársai felé vette, hogy velük lógjon. Komolyabb lett, és komolyabban vette a küldetéseket is, bármilyen szintűek voltak is azok.
Eltelt pár év ilyen nyugalmas, komoly időszakban, amikor csakis a fejlődésre, és a küldetésekre koncentrált, mire észbekapott már 24 éves volt. Apja azzal kezdte traktálni, hogy ideje lenne valami feleség után néznie, hiszen benne van a házasulandó korban, és mivel igen csinos volt, lett is volna pár önként jelentkező, de ezeket mind elutasította. Nem akart feleséget, nem akart semmit, csak végre elszabadulni abból a faluból, hogy a saját útját járhassa, de előbb erőt akart, tudást, hogy ne haljon meg az első kisebb támadás után.
Egyik nap történt azonban valami, ami örökre megváltoztatta az amúgy is sokat változott fiatal férfi életét. Kint múlatta idejét a közeli erdőben, ágról ágra ugrálva, és menet közben célba dobva, mikor öccsét pillantotta meg, aki valamit keresett a földön. Leugrott mögé, hogy meglepje, ami sikerült is. Kiderült, hogy Ryusan egy egyik csapattársa nyakláncát kereste az erdő ezen részén, míg társai máshol kutattak az eltűnt ékszer után. Ren nem túl lelkesen csatlakozott, hiszen mégis csak az öccséről volt szó. Beljebb haladtak az erdőbe, mikor két ismeretlen alakot vettek észre, akik eltakarták az arcukat. Visszafordulni már késő lett volna, így hát Ren nagy sóhajjal készült arra, hogy felvegye velük a harcot, míg testvére visszaszalad a faluba, segítséget hívni. A két ismeretlen nem teketóriázott sokat, támadott is, azonban Ryu nem ment messzire, inkább bátyja segítségére akart lenni, aminek nem lett jó vége. Az egyik támadást, nem tudta kikerülni, és egy kunai fúródott a mellkasába, közel a szívéhez. Ren ekkor vesztette el az önuralmát, és az irányítást önmaga felett, tombolva vagdalkozott, és döfködött, míg mindkét támadó szakadt rongybabaként hevert a földön. Ekkor eldobta őket, és a haldokló testvéréhez térdelt, megvizsgálva a sebet.
- Halálos ugye? Tudom… érzem hogy én.. már nem fogok.. hazamenni – mondta akadozva, halkan a fiú, miközben a bátyjára nézett. Folytatni próbálta. – Kérlek, én nem.. ne haragudj… nem bírtalak… csak… így itt hagyni.
- Ne, ne beszélj, majd a faluban elmondod hogy mit szerettél volna rendben? – javasolta a férfi, de elszorult a torka, ő is nagyon jól tudta, alig pár perce van, hogy beszéljen Ryussannal. ÖT perc, ami máskor egy végtelen valóságnak tűnik, most egy szempillantás alatt eltelt. A fiatal testvérnek, egyenetlenné vált a légzése, és szíve is kihagyott, míg végül nem vert többet, és Ryu feje félrebillent, ajkára fagytak a szavak, amiket sosem mondhatott el Rennek.
A férfi az ölében heverő törékeny kis testre nézett, és magában furcsálkodva vette észre, hogy nem sír. Fájni fájt, és szorította a torkát, keserű szavak marták az ajkait, de nem jött ki belőle könny. Közelebb hajolt, hogy kihúzza a kést öccse testéből, amikor ismét egy nem várt meglepetés fogadta. Egy falubeli lépett az erdő ezen részére, karján egy kosárral, nyilván gyűjtött valamit. A látványra mindketten lefagytak, hiszen a falusi öreg azt hitte, hogy Ren szúrta le a testvérét, és lélekszakadva rohant vissza a faluba, a férfi pedig a fejét fogta. Tudta, ezt nem mossa le magáról egyhamar, nem tudott gondolkozni, nem tudta mi lesz ha kiérnek érte a harcosok, nem bízott abban hogy hinni fognak neki, így hát felállt, és elfordult. Utolsó pillantást vetett még Ryusan testére, és magában elmormolt egy fohászt, hogy a túlvilágiak vigyázzanak rá, és sebes léptekkel elindult. Fáról fára ugrálva, menekülés közben érték utol a könnyek, amik megnehezítették a haladását. Azonban talán emiatt is, nem jutott messze, a falutól pár kilóméterre érték utol, és fogták el. Rohant, ahogy csak lába bírt, mikor valami a lábára tekeredett szorosan gúzsba kötve, és elgáncsolva. Szitkozódva kapott vérző arcához, azonban már nem volt menekvés. Erővel vitték vissza a faluba, és zárták egy kis házba, hogy ítéletet mondjanak felette. De megszökött, már nem volt számára akadály sem kötél, sem pedig ajtó, sem pedig fal. Elment, és azóta még csak gondolni sem gondolt a szülőfalujára.
Négy évet töltött vándorolva, egyik faluról a másikra menve, de nem talált megnyugvást, és fejpántján látszott, hogy szökött ninja, nem átallottak áthúzni, amikor visszavitték, ezzel ki is mondva az ítéletet felette. A vándorlással töltött évek alatt megkeményedett és nem okozott számára nehézséget a gyilkolás sem, bár ha tehette akkor nem élt ezzel. Menet közben az egyik faluban látott az egyik lakosnál két kisebb pengét, azokat ellopta, és azokkal megtanult harcolni, ezen kívül a szokásos ninja felszerelést hordja csak magával.

Konan1 Csüt. Május 26 2011, 19:05

Szia!
Elolvastam az előtörténetedet ami nagyon tetszett nekem. Nem találtam szinte semmi hibát (kivétel a néha-néha előforduló helyesírási hiba, de az is elenyésző). Számomra kicsit szokatlan, hogy valaki 28 éves karaktert indít, de ez természetesen a szíved joga. Mivel ilyen tetszetős és nem mindennapi történetet hoztál össze, veszem a bátorságot és olyan jutalmat adok melyet nem szokás csak úgy osztogatni, tehát érezd megtisztelve magad Smile

Engedélyezve!

Kezdő chakraszinted: 160
Kezdő pénzösszeg: 1000 Ryou (mivel megszöktél és otthonról nem "loptál" útravalót Very Happy

)
Valamint választhatsz magadnak 2 db olyan Jutsut ami nem elemi, tehát Sima Ninjutsu, vagy Taijutsu.

De aztán el is várom ezért a jó játékot! Smile

Üdv: Konan

Ren Kaima

Ren Kaima

Re: Ren Kaima