Aoyama Shizuka

Név: Aoyama Shizuka
Ország: Tűz országa
Rang: Genin
Kor: 12
Nem: nő
Felszerelések:
-5 füstbomba
-1 elsősegély készlet
-1 széles övtáska
-1 dróthuzal
-1 szerszámos
-2 tekercs
-tinta


Kinézet: Halovány, szinte teljesen fehér arcát holló fekete haj keretezi, s az összképpel teljesen kompatibilis cseresznye színű ajka, sötétbarna szeme sem teszi átlagon felülivé. Bár tekintetében megbúvó végtelen olykor megragadja az ember figyelmét, s akik ismerik ezt szeretik benne a legjobban, talán. Alkatáról sem mondható el semmi igazán különleges, Shizuka középmagas, vékony, karcsú, nőiesedő formákkal megáldott fiatal lány, aki szereti a természetességet, s az egyszerű, praktikus, kényelmes ruhákat. Szinekben sem túl változatos, ruhái katonásan egyszínűek, de sosem túl egyhangúak, mindig igyekszik megtalálni az arany középutat a giccs és a primitív között, de ez ugyan melyik fiatal lányra ne lenne igaz?
Barátságos arc, kissé ábrándos tekintet jellemzi leginkább a mindennapokban, de igazán kíváncsi teremtés s ez lesüt róla.

Jellem: Kicsit az imént már rá is tértem, hogy egy valóban kíváncsi, játékos, tanulékony lányról van szó, akit vonz az élet. Ugyan az a vonzón pezsgő élet számára egyben taszító is, s ezen kettősség találkozásakor egy elgondolkodó, ábrándozó Shizukát kapunk, aki ugyan a jelenben él, mégis sokszor nagyon messziről kell "visszapofoznunk" ha beszélgetésre akarjuk bírni. Nem mellesleg kellemes társaság amikor épp olyan kedve van, bár imád panaszkodni ami nyilván teher másoknak. Saját magának is ellentmondó természetű, igazi hangulat ember, kiszámíthatóságbán is kiszámíthatatlan, de mindig megbízható és felettébb becsületes.

Eddigi életének rövid története, egyenesen Tőle:

Olykor visszatér álmomban egy kép: egy üres, fehér, végtelennek tűnő, vakítóan világos semmi. Olyan mint a frissen hullott hó vagy a frissen mosott, száradó lepedők hada; makulátlanul tiszta. Sosem fogom elfeledni ezen rejtélyes képzet eredetének napját, hiszen ez egy... azon a napon lettem az, aki ma vagyok.

Elszánt csend vett körül, s talán a fogadalmat is némán tette miszerint örökre velem marad. Ugyan nem hallottam, de a szívembe szinte vésve volt, hogy elkísér, kísért mindvégig, éreztem; éreztem gyenge kedvel dobolni valahonnan nagyon melyről. A szemem nem bízott a valóságban, ő csak a fehérséget látta. Egy kórházi ágy felett elterülő plafon megvilágított végtelen fehérségét. Nem tudom mennyi ideig feküdtem ott, az idő névtelenül suhant el mellettem. Nem tudom megnevezni a perceket vagy órák, de ez a tudatlanság nem zavar, ez csak aprócska "nem tudom" ahhoz képest ami akkor, ott volt. Nem tudtam megmondani a nevem, vagy hogy hol vagyok, s azt sem, hogy mi az amiben fekszem. Az elmém makulátlan volt, tiszta, fehér mint egy üres lap. Nagyon hosszú időnek tűnt mi eltelt míg én csendes barátommal hangtalanul beszélgettem, s elgémberedett nyakamon próbáltam erőt venni. A fejem nem mozdult egy kicsit sem, pedig én nagyon akartam, őszintén meg akartam szabadulni a fehérségtől, de az sem segített ha becsuktam a szemem. Erőtlen erőlködésem sikertelensége miatt egyszer csak a torkomat szorító könnyek felszakadtak s oly hangosan felzokogtam, hogy azonnal nyílt az ajtó. Egy halk nyikorgás, siető cipők kopogása a padlón: hangok melyek felszabadítottak a negédes csendből.

Az első ember kit új életemben megpillantottam egy kedves, de fáradt arcú nő volt. Csendesen fölém hajolt, a kezét a homlokomra tette s közben aggódó tekintete engem vizsgált, majd pár pillanaton belül már szorgalmasan azon volt, hogy segítsen felülnöm. Mikor megszólalt mintha varázsolt volna. Minden szó és 4 év alatt összeszedhető gyermeki tudás visszatért hozzám, leszámítva az információkat önmagamról. Igen, minden bizonnyal varázsolt.
- Hogy érzed magad? - kérdezte. Hangjából is kicsengett mennyire fáradt lehetett.
- ... - mondtam én, nagy hirtelen. Ajkaim megformáltak a szavakat: "Hol vagyok?". Mondanivalóm fittyet-hányt a feltett kérdésre, de ezt a nővérke nem hallhatta, mert hangszálaim nem éppen úgy működtek, ahogyan azt szerettem volna.
- H...h... - próbálkoztam újra, mire Ő csak elmosolyodott, és folytatta.
- Ne aggódj, nem sokára menni fog ez is. - Nem is tudom, ez engem nem nyugtatott meg, de csendes elfogadással tűrtem... úgy 1 percig.
- Hol vagyok? - dadogtam, azt hiszem. A hangom elakadt, bizonytalan volt, gyenge, de csak kinyögtem végre.
- Kórházban, édeske. Nagyon fáradt voltál, sokat pihentél itt. - Aggódó tekintete szinte ijesztő volt, úgy lehet ebből megéreztem valamit: nem az egészségem féltette, hanem valami mást. Mint később rájöttem: a sorsomat. Akkor még nem tudtam, hogy majdnem kerek 3 hónapot feküdtem abban a szobában egyetlen látogató nélkül.
Csendesen lehunytam a szemem, s mintha értette volna mit akarok mondani, egyszerűen kisétált a szobából. Fejem az ablak fele fordítottam, s megpillantottam egy gyönyörűen sárguló őszi fát. Ma is tisztán emlékszem az érzésre ami akkor mosolyt csalt az arcomra, aznap Október 28.-a volt s én azóta ezen a napon ünneplem a Születésnapomat ugyan azzal az érzéssel a szívemben.

A végtelennek tűnő 5 perc örökre eltűnt, helyébe kapkodás került. A lassúság elveszett, az események olyannyira felgyorsultak, hogy feleszmélni, reagálni sem volt időm semmire. Az az Október 28.-a nagyon hosszú volt. Még aznap délben kijöttem a kórházból a kedves ápolómmal, aki a távozásomat megelőző órákban mindent elmesélt a családokról, és arról, hogy nekem nincs olyan. Igazán csak akkor értettem meg ennek a jelentőséget amikor az utcán boldog anya-apa-lánya párosokat pillantottam meg, s hónapok teltek el mire érezni kezdtem az űrt magamban emiatt.
Az ápoló, Aria lakásán lettem elszállásolva, mivel a kórházban nem foglalhattam tovább a helyet, s később Aria örökbe is fogadott. Attól a naptól Ő volt az anyukám, az egyetlen aki aggódott értem és vigyázott rám. Rettentő gyorsan teltek a hónapok, nem is emlékszem mikor mi történt... csupa jelentéktelenség. Az örökbefogadás gyorsan ment, mert a Rejtett Homok faluban sehol sem jelentették az eltűnésem, senkinek sem hiányoztam, senki sem tudott rólam semmit. Egyszerűen nem tudtak velem mit kezdeni, egy tisztázatlan körülmények közt előbukkant gyerek voltam akit a falu szélén találtak meglehetősen megviselt, eszméletlen állapotban. Így visszagondolva azt sem tudom miért hagytak életben, simán megölhettek volna és akkor egy gonddal kevesebb.

Lassanként megszoktam az életet minden nyűgével együtt. Aria sokat foglalkozott velem, beszélgettünk, játszottunk és nevettünk sokat. Emellett sokat dolgozott, de mindig éjszakai műszakokat vállalt, úgyhogy mire felébredtem Ő ott is volt. Minden egyszerűnek tűnt, mert akkor még nem foglalkoztatottak olyan kérdések mint: "Ki vagyok?", "Honnan jöttem?", "Merre tartok?"... csak voltam. Ugyan sosem volt minden "egész" Aria mellett, mégis jó volt nekem úgy ahogy volt, Sunagakure no Sato-nak viszont nem. Ugyan nem ápolt jó viszonyt akkoriban a többi nagy rejtett faluval, az én híremet mégis közhírré tették, hátha valakinek mégiscsak hiányzok. Erre az elhatározásra akkor jutottak, amikor Aria elment beszelni a "hivatali szervekkel" a személyazonosságomat illető új papírok miatt. Pontosabban csak megsürgette, mert ekkor én már 5 éves voltam, de a papírok meg sehogy sem álltak... nem véletlen. Félre voltak téve, el voltak feledve, de Aria megbolygatta az ügyet és ez elindította a lavinát, s életem egy új fejezetét.

A Rejtett Homok falu elindította a rólam szóló információit egy hírcsatornán, először csak a Tűz országába ahol azonnal megörültek nekem. Senki sem gondolta volna, hogy valaha is megtalálhatják a szüleimet, de sikerült. A hír hallatára az egyik szemem sírt, a másik nevetett, nem akartam menni, de mégis... titokban, magam előtt is elzárva melyén a szívemben, már nagyon régóta csak erre vártam. Önző gyerek módjára, szinte köszönés nélkül hagytam ott a könnyáztatta szemekkel utánam bámuló Ariát, s ezt a mai napig bánom. Az ügy diplomáciai háttere számomra ismeretlen volt, az alakok akik hazavittek szintén. Kicsi, gyenge lány gyermek révén meg se nyikkantam Konoháig. Bolondos, reményekkel teli szívvel, szinte repültem odáig, ott azonban csúnyán letörtek szárnyaim. A nagy tálakózás nem ébresztett bennem semmilyen emlékeket, az arcuk idegenebb volt az igeneknél is, és a csalódottság lerítt rólam, szüleim szemeben a bánat pedig szinte azonnal megjelent ahogy felismertek az arckifejezésem. A kísérőm mellett álltam némán, félve, olyannyira hogy belekapaszkodtam a nadrágjába.
- Na, menj már! Mire vársz? - förmedt rám hangosan a férfi, mire még ijedtebben elléptem tőle. Anyám kicsit szomorkásan ugyan, de nagyon nagy lelkesedéssel vett azonnal karjaiba, agyon csókolgatott és becézgetett, Én pedig szinte levegőt is alig kaptam, majd sírásban törtem ki.
- Aria! - sikítottam teljesen önkívületbe esve, zokogva. Anyám letett, és értetlenül nézett le rám.
- De hát kicsim, Shizuka!? - anyám és apám hangja kétségbeesett volt, de én nem vettem róluk tudomást. Anya szemében is ott csillogtak a könnycseppek, de erőt vett magán, és egyszerűen... hazavittek. Az új otthonom barátságos volt, de a légkör szörnyű, es minden csak is az én hibám volt. Buta voltam, és rettentően önző, de persze emellett ijedt, kétségbeesett... és meg sorolhatnám. A mai napig hibáztatom magam amiatt a nap miatt, hiszen én rontottam el. Lehettem volna nyitottabb, barátságosabb, de már késő. Tönkretettem őket, magamat, mindent.

A szüleim shinobik voltak, anyám az elvesztésem után kezdett újra küldetéseket kapni. Sokáig el sem tudtam képzelni a fajdalmukat amit átélhettek, egyszerűen képtelen voltam együtt érző lenni, mert valami hatalmas, megmagyarázhatatlan ellenállásba kezdtem velük szemben. A rengeteg esemény negatív hatás akkor csapódott le, minden, egyszerre. Jobban maguk alatt voltak mint mikor nem voltam velük, mert akkor reménykedhettek, de mikor ott voltam, szinte a szemük előtt halt meg minden. Akármivel próbálkoztak én elutasító voltam velük, ellenséges, és ezt a nyomást nem bírtak tovább. Ismét vállaltak küldetést amikor betöltöttem a 6. élet évem, és egy nap... nem jöttek haza. A "dajkám" egy idősebb hölgy volt, akinek nem volt családja, nem kedveltem, semmit nem jelentett számomra, de amikor a szüleim halálhíre jött, megint minden megfordult. Egy teljes évig sanyargattam magam. Nem ettem, csak sírtam minden nap, azt hiszem az elvesztésükkor jöttem rá, hogy én vagyok a hibás mindenért ami történt. Nem tudtam felbecsülni micsoda érték egy család, míg végleg el nem veszítettem, de már késő bánat volt. A dajka a legjobb barátommá vált az alatt az egy év alatt, Tsukushia-nak hívtak, de nem hallgattam rá mikor nyugtatgatni próbált. Makacsul eldöntöttem, hogy örök szenvedésre ítéltettem.

Amikor 7 lettem, kezdtek lecsillapodni bennem az érzelmek, de épp csak annyira, hogy hallgassak Tsukushia-ra amikor azt javasolta, menjek el a ninja akadémiára. Először furcsállottam a gondolatot, de végül, nagy unszolására csak elmentem. Gondoltam nem baj, ha elmegyek aztán ha nem tetszik simán abba hagyom. Persze ma már tudom, hogy ez nem így működik.

Itt kezdetet vette az a fejezet, ami még most sem zárult le egészen. Az első ninja akadémia órám alkalmával be kellett mutatkozni. Én csak röviden annyit mondtam, hogy a szüleim shinobik voltak, küldetés során "eltűntek". Ott helyben megint rám tört az az érzés... és csak elakartam tűnni, megakartam halni, véget akartam vetni cél nélküli, sanyarú életemnek, de amikor a többiek mind oly lelkesen, boldogan beszéltek, sokan annak ellenére is, hogy valakijüket elveszítették új érzéssel töltött el. Mintha az első óra után célt találtam volna egy olyan közösségben ahol végre van keresni valóm. Hetek teltek el, hónapok, és szinte már haza sem akartam menni az akadémiáról. Az új cél amit kaptam az élettől nagyon ösztönző volt. Sokat akartam megtanulni, és gyorsan, ezzel keltem és feküdtem minden nap: "Shinobi leszek!" A többi gyerek közt nagyon hamar jobb kedvre derültem, bár olykor úgy éreztem megint önző vagyok amiért boldog merek lenni, de új barátaim nevetése átsegített minden nehézségen. Az akadémiai évek csak úgy repültek, s már a Genin vizsgánál is jártunk. Előtte való este nem mentem haza, hanem egy csendes helyen merengtem odakint. Arra gondoltam, vajon látják-e? Vajon büszkék lesznek? Megbocsájtanak?
Féléjszakán át zokogtam, és tulajdonképp a másnapi vizsga eszembe sem jutott csak amikor már világosodott. Ész nélkül rohantam haza, hogy legalább átöltözhessek a genin vizsga előtt. Izgulni időm sem volt, csak amikor a tesztlapot elém tették. A feladatsor megoldására adott idő felében remegő kézzel olvastam a kérdéseket, de a nagy izgalomtól semmit sem fogtam fel belőle, majd a végére csak észhez tértem és megoldottam az egészet. Persze biztosan volt benne hiba, de hogy nagyon jól sikerült az is ezer százalék... ahhoz képest milyen lelkiállapotban voltam. A gyakorlaton klónokat kellett létrehozni, az már simán ment, nem volt gond vele. Nem is csoda, hiszen rengeteget gyakoroltam végig míg az akadémiára jártam.
Amikor a fejpántokat kaptuk meg a vizsga végén, csak arra tudtam gondolni, hogy családra vágytam, és megkaptam... és esküszöm, hogy most nem fogom elrontani, most tényleg nem.


//sokszor átnéztem, de biztosan maradt benne sok hiba, mivel Írországban vagyok is itt nincs ékezetes billentyűzetem, a helyesírás ellenőrzővel igyekeztem ezt valahogy javítani, de ez nem kis munka, szóval bocsánat, ha van benne helyesírási pontatlanság. //

Nagyon is elfogadható, teljes, és látszik az érett gondolkodás mögüle. Üdv köztünk!
(Az árnyékklónokat a szövegből szedd ki, csak sima klónokat tanulhattál! )

Chakraszint: 100
Szint: D
Pénz: 1000 ryo

Technikát esetleg kaphatsz, ha válaszolsz nekem egy pár egyszerű kérdésre:
Erő vagy ész? - Miért? - Hogyan?

Hiba javítva.

Nem értem pontosan mire gondolsz, de azt hiszem az észre voksolok. Shizu mindent megfontol, semmit sem tesz (vagy nagyon ritkán) hirtelen felindulásból - erőből, ez jelleméből, elő életéből fakad. vagy erő mert ez sosem árt?