Ikina Minami

Név: Ikina Minami
Ország: Szél Országa
Rang: Genin
Kor: 15
Nem: Nő
Felszerelések: Shurikentartó, benne: 5 shuriken, 2 kunai + elsősegély készlet

Kinézet: Igazán szép baba arcában hatalmas kerek szemek ülnek, melyek a fényhatásra, hangulattól függően árnyalatnyit változnak. Hol égszínkék hol keveredik hozzá egy kis zöld, hol pedig szinte egészen világos barna. Nem éppen nevezhető porcelán bőrűnek, ugyan bőre világos, de nem betegesen sápadt. Arca mindig napsütötte világos rozsaszin s ez kellemes színpárost ad szőke hajával, mely laza hullámokban omlik a háta közepéig. Valóban szép, ugye? Csakhogy ez nem a teljes valóság.
Valóban szép.... lehetne. Az ég remek alakkal áldotta meg: hízásra hajlamtalan, dereka karcsú, formai kerekdedek, egyszóval kifogástalan.
Mint fentebb írtam: Lehetne.
Kedves Olvasom, a Mi Minamink, akiről itt most szó fog esni a valóság tükrében:
Szép szőke haja inkább csak valami lobonc, ami mintha sosem látott volna fésűt vagy bármi mást a koszon kívül, arcán mindig akad valami mocsok, bőre legalább két árnyalattal sötétebbnek hat a ráragadt portól. Hogy szokott-e fürödni? Persze, hogy szokott, de a mi kis Hősnőnknek bizony eszméletlen tehetség van ahhoz, hogy pillanatok alatt újra magára szedje amit a víz lemosott.
Ruházatáról mit is lehetne elmondani.... Talán, hogy öltözködése valójában nem is nevezhető öltözködésnek, mert minden stílusigény nélkül felveszi a legszakadtabb, legagyongyötörtebb ruhát amit a szekrényben talál, ooo pedig annyi szép új ruhája van, hogy folyót lehetne vele rekeszteni.

Jellem: Az már kiderült, hogy nem igen ad a külsőségekre, de az csak majd most fog következni, hogy másra sem. Teljesen el antiszocializálódott személy, aki nem hajlandó az emberiség nagy részéről tudomást venni, s mesterien űz sportot mások levegőnek nézéséből. A körülötte zajló dolgok az egyik fülén bemennek, a másikon meg gyorsan távoznak is, csak azt hallja meg, amit meg akar hallani, minden más neki cimzett szó elvész az éterben. Hozzáteszem, amit meghallgat, azt többnyire csak tudomásul veszi, felelni a hallottakra, kommentálni azokat nem szokta, csak ha bal lábbal kelt fel, mert olyankor kötözködik és puffog.
Nézetei szélsőségességbe fulladtak, mindent eltúloz, s ahhoz képest, hogy "nem érdekli" mit mond más, nagyon a szívére tud venni mindent.
Nem csak rosszat lehet róla elmondani, hiszen senki sem lehet ennyire passzív és utálatos jellemű, mint mindenki másnak, neki is van másik oldala... igaz ezt nagyon kevesen ismerik.
A hibáiból tanulni képes, kitartóan küzdő lány, akinek kaland az élete. A fent leírt magatartás csak az első stádium ismerkedési szokásainak rögös útján, a többi ennél jóval biztatóbb. Ha valakit egyszer már elfogad annyira, hogy szóba állon vele, azt többnyire előbb utóbb meg is kedveli, és bár állandóan piszkálódik, kitartó és elnéző barátjává válik.
A leírt jellemzők csupán külső szemlélőnek tűnnek így aki igazán ismeri, az hozzá tenné ezeket a szavakat is: szófogadatlan, csintalan, problémás, szeretetre méltó, idióta, szélhámos, őszinte, kíváncsi, bevállalós, harcias, türelmes, elnéző, kedves, barátságos.... csak mindezt jól titkolja.

Akkor... lássuk mi vezetett ehhez a jellemhez:

Előtörténet:
Úgy döntöttem, hogy az én történetem első 5 évét nem ismerheted meg részletesen, mert nincs sok kedvem hosszú mesébe fogni, de ne aggódj, így is bőven lesz mit olvasnod.
Azért választottam az 5. évemet a történet elbeszélés kezdetének, mert ekkor történt az első legkomolyabb változás az életemben. Pontosan emlékszem mindenre, de a teljesség igénye nélkül fogom megírni Neked.

Örömömre volt, hogy szép tavaszi reggelre virradt Takigakure-re, ugyanis aznapra volt tervezve egy kirándulás az osztállyal. Már hetek óta erre vártam, és a jó időért fohászkodtam. A jó időt ugyan megkaptam, valami mást viszont nem, és sajnos pont azt a valamit szerettem volna jobban.
-Minami, kész vagy?- Anya csengő hangja csilingelt a konyhából, de sokkal inkább vészharangnak hallottam mint már megannyiszor.
-Mindjárt.- Az utolsó tekercset vettem le az asztalról s tettem be a táskámba a ruháim közé.
-Indulnunk kell,... Minami!- Sürgetett már megint, de persze én ettől nem lettem gyorsabb. Hozzám képest a táska amit telepakoltam a cuccaimmal óriásinak tűnt, pedig igazán nem volt benne sok minden. Az olyan vándorló népség mint mi, nem tart meg emlékeket, csecsebecséket, felesleges tárgyakat. Mindig csupán a legszükségesebbek kerültek be a táskába... egyetlen fényképet tarthattam meg anyám engedélyével, meg aztán voltak olyan tárgyaim is amelyeket apám holmijai közül csentem el, de ezekről anya sosem tudott. 4 éves voltam amikor a szülői házat elhagytuk, apám szekrényében az indulás előtti napon találtam egy kisebb tőrt, és kunait amit akkor meg alig bírtam el, de úgy véltem emlékeket idéz fel. Emlékeket apámról, amik sosem voltak... gyermeki logika... Hajlamos voltam a képzelgéseimet emléknek titulálni.
Anya rólam hordott magával egy képet, és a nővéréről, Sunakoról aki egy lépéssel mindig előttünk jár ami a falukat illeti.
A legszükségesebbek közé ruha tartozott még, tisztálkodó szerek, vékony ágyneműk, és némi papír és toll, jegyzetek az iskolából. Anya öt évesen adott iskolába ahol csupán történelmet tanultunk valamint olvasni, írni, számolni. A tanévből már csak egy hónap volt hátra, de nem maradhattunk, mert anya sürgős levelet kapott a főnökétől. Anya médiai hírszerző, faluról falura jár és megírja az ott történteket, majd ezeket elküldi a főnökének, aki tovább, majd tovább... A lényeg, hogy anya terepen dolgozik, és ezért állandóan úton vagyunk. Régen mikor még kisebb voltam nem vállalhatta el ezt a munkát, de mikor elég idős lettem ahhoz, hogy vele mehessek bizony azonnal elfogadta.
Ami az iskolát illeti,... nos oda is késve lettem beíratva, tanév közepén, de máshol egy másik városban már jártam iskolába... Szóval semmiről sem voltam lemaradva, csupán a kulturális különbségeket lehetetlen megszokni pár hónap alatt. Felesleges is. A lényeg mindenhol ugyanaz, a többi pedig sosem fog kelleni...
-Indulhatunk.- nyöszörgésemből anya egyből tudta, hogy hisztizni fogok, de nem tettem meg végül, pedig abban nagyon jó voltam. Sosem szerettem költözködni, utáltam, mert a barátokat mindig magam mögött kellett hagyjam, így a végén már ismerkedni sem igazán mertem.

Ő már készen várt lent, csakhogy a szokottnál jóval furcsább volt. Nem tudtam, mire gondolhat, pedig szinte olvasni tudtam a gondolataiban. Kivéve most... akkor láttam őt először... nagyon-nagyon furcsának.
-Itt az uzsonnád.- jelentette ki csendesen mire elképedten meredtem rá.
-Ne nézz így, elkésel a kirándulásról.- és egyre furcsább volt, de inkább örültem neki, úgy gondoltam ez tetszetős furcsaság így örömmel szaladtam az iskola felé. A kiránduláson végig nagyon boldog voltam, amiért nem költözünk el, vagyis nem most azonnal. Azt hittem ha hazaértem a kirándulásról azonnal indulunk... nyilván ezért kellet csomagolnom.

Hogy mi történt pontosan csak akkor tudtam meg, amikor hazaértem. Sunako várt rám, s egy levél. Anya elment... egyedül...



Szerintem mondanom sem kell mennyire kiborultam. Anya elment...
-És mikor jön vissza?- Kérdeztem a nagynénémet kétségbe estten.
-Nem jön vissza, kicsi, mi megyünk majd hozzá.- nyugtatni próbált, és ez jól ment neki. Ennek tudatában valóban nem tűnt annyira vészesnek a szituáció.
-Mikor?- kérdeztem viszonylag nyugodtan, hiszen ha mi megyünk hozzá akkor nem kell azt várni mikor jön haza... bármikor mehetünk. Valójában amikor Sunako mondta, hogy anya elment, azt hittem nem jön vissza, és többet nem is látom. Egyszer azt mondta, hogy mi mindig csak előre haladunk, visszafelé soha. Sosem voltunk kétszer ugyan azon a helyen, ezért azt gondoltam...
-Nagyon sok helyre kell elmennie, sok helyen felfordulás van, sok helyen éhség... sok mindenről kell írnia, s csupa olyan helyen kell megfordulnia, ahova nem szeretné, ha te is mennél. Nem tudja pontosan mikor végez, hány hónap... De amint lehet ír, és megüzeni hova kell majd menjünk. Rendben lesz, Minami?- Sunako olyan volt, mint egy tündér, mindig rá szerettem volna hasonlítani. Hangjából árad a kedvesség, a nyugodtság, mindenkire pozitív hatással van. Rám is...
Teltek a hónapok, de hál' istennek nem kell azt írnom, hogy "anyának semmi híre," mivel minden faluból írt levelet. Nagyon sok helyen megfordult, Sunako nem viccelt: sok helyen bajba is keveredett, néhol szállást sem talált. A leveleket olvasva arra a következtetésre jutottam, hogy tényleg jobb, hogy Takigakureban maradtam. Az iskola befejeztével Sunakonak segítettem otthon. Ő szakmáját tekintve varrónő, én meg persze csak ott tébláboltam körülötte segítség címín. Figyeltem mit csinál, szétszóródott gombostűket szedegettem össze, a rajzokat nézegettem, röviden: elvoltam mint a befőtt. Mindig vártuk a leveleket anyától, szorítottunk, hogy végre benne legyen a falu neve ahova mennünk kell majd, de sajnos jó sokat kellett rá várnunk. Egyszer-kétszer írtunk neki arra a címre ahonnan az utolsót küldte, de sosem kapta meg őket, mert mire a levél odaért anya már messze járt. Sosem tudta előre megmondani a következő falu nevét ahová írhatunk.

Már az új tanév is elkezdődött szóval ismét iskolás lettem.
Következő év tavaszán jött a levél, hogy anya indul Konohagakureba, és azt kérte induljunk mi is arra. Szerencsére Konoha nem volt tőlünk túl messzire, ezért viszonylag hamar odakeveredtünk Sunakoval.
Anya már ott várt minket, a lakás ki volt bérelve, be voltam íratva az iskolába. Emlékszem micsoda lendülettel ugrottam a nyakába, és arra is milyen nyálas lettem.

Azt hiszem talán egy Konohai chuunin vizsgára érkeztünk, már nem tudom pontosan. A lényeg az volt, hogy anyának ez fontos munka volt. Bár elég nehezen jutott be a vizsgázok közelébe, megoldotta, mert amit ő elhatároz, azt bizony meg is valósítja. Valószínűleg ezért kapta ezt a munkát... talpraesetteknek való feladat.
Életemben akkor láttam először ninjákat, s be kell vallanom, nagyon féltem tőlük. Anya kiskorom óta rémisztgetett a ninja sztorijaival és morbid vicceivel. Hogy miért? Gyűlölte az erőszakot -annak ellenére, hogy ő született terrorista-, és igyekezett ezt belém nevelni, hogy véletlenül se tévedjek a ninják útjára. Majdnem el is érte célját, de,... ott volt a majdnem.
Bizony saját maga elhatározásába ütközött... de ennek is kalandos története van:

A chuunin vizsgán sok más rejtekből való ninja is jelen volt, akik a vizsga menetét, szabályosságát ellenőrizték, valamint saját tanítványaikat edzették, anya pedig mindenkinek a nyakába varrta magát, hogy anyagot gyűjtsön. Bár bőven volt mit írnia szimplán csak Konoháról is, de igyekezett a rejtekek szokásait összevetni pluszba, hogy ebből egy különálló sorozatot írhasson. Egy Sunagakurei jouninnal gyűlt meg leginkább a baja, belőle volt a legnehezebb bármit is kicsikarnia, míg nem végül én voltam az, aki anyát kisegítette. Sosem felejtem el, ahogyan egész nap a nyomában voltam pillangókkal teli gyomorral.
-Hát te meg mit akarsz?- igen ijesztően szólt rám, mire majdnem fel is sikítottam, de még idejében sikerült elnyelnem a hangom. Nem tűntek a ninják annyira gonosznak, mint ahogyan azt anya beállította, ezért merészkedtem utána.
-Miért vannak más helyeken is ninják?- kérdeztem rettentően bután, semmit sem konyítva a témához. Csak kérdezni akartam valamit. Valószínűleg a nagyon tudatlan tekintetem puhította meg, vagy a nagyon szőke hajam.... nem tudom, de leült velem, és elmesélt nagyon sok mindent, én pedig a végére annyira beleéltem magam, hogy a szavába vágva kommentáltam. Hangosan nevetett rajtam, én pedig magamon. Hanazawa Kenjinek hívták, s miután ő bemutatkozott, én is megtettem ugyan ezt.
-A riporter néni az anyukám. - tettem hozzá nagy büszkén, mire ő szigorú pillantással felelt. Nem értettem.
-Némber... - vagy valami ilyesmit dörmögött. Most már értem miért nem tetszett neki anyám viselkedése, de akkor nem értettem, úgyhogy ezért a beszólásáért kupán csaptam (ami tulajdonképpen csak a haját mozdította meg, szóval sokkal inkább buksi simi volt). Erre ő olyan hangosan felkacagott, hogy azt sem tudtam hova bújjak hirtelen.
-Ilyenekből lesznek a ninja ifjoncok. - Mondta mókásan, majd megragadta a karomat és hazacipelt. Hangosan bedörömbölt az ajtón, mire anya kiabálva nyitott ajtót:
-Mi a fenének kell verni azt az ajtót? Jó hogy nem borítja rám a házat!
-Na, Kicsi, látom már kitől örökölted... - Mondta lenyűgözött tekintettel. Valószínűleg meg nem látott ennyire akaratos, karakán nőszemélyt aki olyan hangerővel tud beszelni mintha ki lenne hangosítva. Anya csak ekkor vett észre.
-Te meg hol voltál? És mi... mi... ? - Felvont szemöldökkel hápogott, nem tetszett neki, hogy egy ilyen "tuskóval" voltam.
-A kisasszony meginterjúztatott.- Kenji nagy nyájasan meghajolt, mire anyám felnevetett.
-Igen? Ez remek... - Valammi különös dolog vette kezdetét ekkor... de az egy másik történet.

Kenji a chuunin vizsga után hazament Sunagakuréba, mi pedig vele mentünk, mert nekünk amúgy is odébb kellett állnunk. Konohában csak a vizsga érdekelt minket, de anya eldöntötte, hogy oda egyszer még visszamegyünk. Kenji barátunk kerített nekünk szállást, és anya folytatta a munkáját míg én új legjobb barátom nyakán lógtam naphosszakat. Levitt a gyakorlópályára, és megengedte, hogy nézzem ahogyan edzi a tanítványait. Ekkor fogant meg az a kiirthatatlan gondolat a fejemben, hogy én is ninja leszek.
Mikor ezt otthon előadtam, nem kis akadályba ütköztem: Anyába. Hallani sem akart róla, s bár Kenjit kedvelte és belátta, hogy a ninják annyira nem rosszak, az erőszakkal még mindig nem értett egyet. Sunából egy hónap után elköltöztünk, és én világfájdalmas érzéssel jajveszékeltem, mert közeledtem a 7 felé, és tudtam, hogy 7 évesen kell az akadémiát elkezdeni. Anyának akár mennyit könyörögtem, nem hallgatott rám, míg egy nap amikor újra indulni kellett volna földbegyökerezett lábbal álltam meg előtte.
-Nem megyek! - jelentettem ki olyan tekintettel, amitől leesett az álla.
-Dehogy nem!- bizony ő is nagyon határozott volt, de nálam nem határozottabb. Volt egy ütőkártyám amit még nem játszottam ki. Igaz meg nem is volt rá alkalmam ezelőtt. Elővettem apám fényképét és a kunait.
-Ninja volt, igaz? Apa. Ninja volt. - Sunakobol szedtem ki, de megfenyegetett, hogy ha beárulom anyunak, többet nem áll velem szoba. Ez nem aggasztott, Sunako úgy is megbocsájtó személy volt. Anya elsápadtan ült le,... ez valami olyan volt, amire nem volt felkészülve.
-Igaz?- kérdeztem egyre akaratosabban. Csendesen "igent" bólintott.
-Sosem mondtad, sosem meséltél róla... Miért?- Hangom vádló volt, anya pedig egyre fehérebb lett, és egyre elkeseredettebben nézett maga elé.
-Mert... amikor a legnagyobb szükségem volt rá, elhagyott.- meglepődtem, de nem tántorodtam el. Kíméletlenül kifaggattam anyámat, s akkor kiderült minden, amiről már rég tudnom kellett volna.
Elmondta, hogy apám Sunagakurei ninja volt, ott nőtt fel, és ott is ismerkedtek meg. Anya is onnan való. Anyának nem én voltam az első gyereke... a bátyám halva született, ami teljesen megrázta őket. Anya nem szeretett volna újra teherbe esni, de apám igenis akart egy gyereket, csak hogy mikor megfogantam én, apám elhagyta. Vagyis tulajdonképpen küldetésre ment, ahonnan soha nem tért haza. Egy olyan küldetést vállalt, ami nagyon kockázatos volt, s anya ezt nem bocsájtotta meg neki. A halálba rohant ahelyett, hogy velünk maradt volna. Innentől anya nem akart hallani ninjákról, meg a faluból is elment, hogy olyan helyen szülhessen meg, ahol nincsenek shinobik. A szívem bizony elszorult e történet hallatán, de elhatározásomból bizony ki nem lehetett zökkenteni, nem hatódtam meg annyira. A hallottak csak megerősítettek arról, hogy nekem shinobinak kell lennem, akármi is anya véleménye, merthogy az elmeséltek alapján én más következtetéseket vontam le mint ő.
-Amikor elvállata azt a küldetést, a falut védte... a barátait, a családját, téged... engem.- hangom elhalkult a végére..."engem". Sosem ismertem, de ez a rövid kis történet alaposan bemutatta. Fogtam a hátizsákom, és elindultam, anya meg lóhalálában utánam eredt.
-Hova mész?- kiáltotta kétségbeesetten.
-Haza.- válaszom rövid volt, de hatásos. Sosem ismertem a szónak ezt az értelmét, nekem mindig csak az aktuális lakásunkat jelentette, de ott, akkor azonban valami sokkal komolyabb volt a szó mögött. Én győztem.



Sunagakuréba szinte magától vitt a lábam, s bár örültem, hogy visszamegyünk, féltem anyám haragjától. Ugyan sikerült ráerőszakolnom az akaratom, de nem akarásnak nyögés a vége. Egész hazavezető úton nem állt velem szóba, sőt meg Sunában is tartott a hallgatása. Kissé lelkiismeret furdalásom volt az egész miatt, talán túlságosan megbántottam és régi sebeket szakítottam fel, de nem tehettem mást célom elérésének érdekében: hogy apám példáját követve ninja útra lépjek.
Nem tudtam, hogy anyámmal hogyan fogom megértetni az okát ennek a döntésemnek, hiszen még magamnak sem tudtam egészen megmagyarázni. A célom, hogy ninja legyek, de mi a célom ninjaként? Talán, hogy bebizonyítsam anyámnak, hogy a shinobi világ nem annyira elvetemült, vagy azért, hogy apám iránt érzett haragját eltemessem?Nem tudom. Szeretném, ha úgy látná apám tetteit, ahogyan én látom őket.
Félretéve az elmélkedést s az okfejtést, nézzük a történet főszálát: Szóval, visszatérve Sunaba beiratkoztam az akadémiába. Elég nehezen akartak bevenni, de Kenji szólt pár jó szót az érdekemben. Az az osztály amelyikbe korom szerint beillettem volna, mar fél éve elindult. Csúnyán lemaradtam róla anyám manővere miatt, de Kenjinek hála felvettek. Ő ígérte meg, hogy mindent megtanít nekem, amit a többiek fél év alatt megtanultak, s valóban hamar be is hoztam a lemaradásom. A napirendem elég zsúfolt volt, de életemben először nem csak különcként húztak maguk után mások, hanem nekem is lehettek saját dolgaim. Anya még mindig nem békélt meg a helyzettel, s emiatt egyik nap elég csúnyán összevesztem vele. Olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amit sosem akartam hangosan kimondani, de kétségkívül őszintén szóltam.
-Jobban örülnél, ha most is valami kis halász faluban lennénk, ahol semmi esélyem a normális életre? Hurcolnál magaddal, mint valami rongybabát? Minden hónapban új varos... Sosem lehettek barátaim, sosem merhettem megszokni egy helyet... Most azonban itthon vagyok, és jól érzem magam itt. Szereztem barátokat, tanulok, edzek. Ez fáj neked? Jó volt nézni, ahogy szenvedek,... attól jobban érezted magad? - Szinte sikítottam a szavakat,... fel sem tűnt, egyszerűen dőlt belőlem a hülyeség. Valószínűleg anyámtól örököltem ezt a hatalmas hangot, mert belézengett az egész ház. Sunako szólni sem mert, csak csendesen ült, s várta hogy elvonuljanak a viharfellegek, anyám pedig sértődötten állt, mint akit igaztalannal vádolnak. Könnyáztatta arcomat törölgetve kiabáltam vele tovább, s egyre gonoszabb dolgokat mondtam, mire már teljesen kiakadt és sírni kezdett. Aznap több szó nem esett, csak este jött be hozzám. 3 hónap után akkor beszelt velem újra először úgy, mint azelőtt. Álmaimban sem hittem, hogy igazat kapok, s bocsánatot kér...

Attól a naptól teljes szívvel támogatott mindenben, amiben csak tudott. Nem sajnált pénzt, időt, és a saját állását sem. Felhagyott hírszerzői munkájával, és belefogtak a családi vállalkozásba Sunakóval. Sunako most először kamatoztathatta alkotói tehetségét:
Anyám hírszerzői állása nagyon jól fizetett, hatalmas vagyont szedett össze, ebből a tőkéből nyitották meg ruhaüzletüket. Kevés szó esett még Sunakoról, hát lássuk: védőöltözékek készítésére szakosodott varrónő, aki régen csak hobbiból varrt utcai, civileknek szánt ruhákat, de az idő előre haladtával ezt is tökéletesen elsajátította, így olyan üzletet nyithattak, ahol mindenféle ruhadarabot meg lehetett kapni, sőt, méretre szabottan, egyedi darabokat is be lehetett szerezni.
A szabó műhely és az üzlet remekül működött, Sunako jó minőségű, kreatív és jó árú ruhákat árult.
Ez az üzlet volt az utolsó lépése a végleges letelepedésünknek.

Jómagam -mint említettem- nagyon szoros időbeosztással éltem: Kora reggel még az akadémiai órák előtt Kenjivel gyakoroltam, aztán az akadémiában tanultakat délután egyedül igyekeztem tökéletesre fejleszteni. Mondjuk így visszagondolva, könnyebb volt gyakorolni a már megtanult dolgokat, mint az első pár hónapban megszenvedni a technikák elsajátításával. A legkomolyabb problémát a chakra külső és belső irányítása okozta, ezért kezdetben Kenji külön órákat tartott nekem taijutsuból, amelyek segítettek a probléma megoldásában. Nem volt egyszerű az út, rettentő sokat szenvedtem minden egyes új technikánál, de minél többet fejlődtem fizikálisan és minél elszántabb lettem fejben, annál könnyebben ment a ninjutsu is.
Hát, így teltek az akadémiai évek...
Rengeteg gyakorlással, edzéssel, a shinobi létre való felkészítéssel, s nem utolsó sorban: nagyon sok vidám perccel. Persze a vidám percek is elmúltak amikor kirobbant a ninja háború. Pontosan 10 éves voltam, de már nem is emlékszem, hogy is történt pontosan, nagyon gyorsan történt minden. A falu vezetése nagyon ügyelt arra, hogy a tanulók és a civilek, a szülők ne érezzék meg a háború hatását, de sajnos ez elkerülhetetlen volt. A hangulat egyre felfokozódottabb volt, anya is egyre csak tördelte az ujjait Kenji nehéz küldetései miatt. Mindez persze nem szabott gátat a tanulók haladásának, lassan de biztosan közeledett a genin vizsga.

A vizsga előtti pár napban Kenji küldetésen volt, így kénytelen voltam egyedül átismételni mindent. Többnyire ő nyugtatott meg arról, hogy ügyes vagyok amikor elveszítettem a magamba vetett hitemet, nyaggatott amikor feladni készültem valamit. Sokat köszönhettem neki már akkor is. A genin vizsgára alaposan felkészültnek éreztem magam, de mindig úgy éreztem lehetnek jobb is, s féltem, hogy majd a sensei is ezt gondolva nem enged át a viszgán.
A vizsga tesztsor nem volt nehéz, sokkal nehezebbre számítottam. Amikor ott ültem és a kérdéseket olvastam, teljesen elszállt az aggodalmam, játszva kitöltöttem a tesztet.
A gyakorlati feladat kawarimi no jutsu volt, amit a legnehezebbnek tartottam, de sikeresen helyet cseréltem a terem másik végébe kikészített farönkdarabbal. Három próbálkozási lehetőséget kaptunk, szerencsére elsőre sikerült. Mindig azt gyakoroltam a legszorgalmasabban amit a legnehezebbnek gondoltam, így végül az ment a legjobban. Az események ezután megint csak lelassultak: megkaptuk a fejpántot és hivatalosan is geninek lettünk, majd csapatokba osztottak minket. Az én csapatomban rajtam kívül két fiú volt, a mellénk beosztott jounin pedig egy középkorú nő: Ayu sensei.
Csapattársaim név szerint: ... Ashari Eiji és Okui Tetsui. Azt hiszem ez a három név életem legfájdalmasabb emlékét idézi fel, ezért többnyire kerülöm a témát... bár mai napig kísért az arcuk. Nagy vonalakba azért elmesélem, hogy tudd miről van szó:
Egy éve voltunk egy csapat amikor C szintű küldetést kaptunk. Egy igen összeszokott kis társaság voltunk, remekül teljesítettünk, valószínűleg ezert kaptuk mi a küldetést. Ayu sensei remek tanár volt, igazán sokat köszönhetek neki is, ahogyan Eijinek is és Tetsuinak is. Nem tudom én mennyit adtam hozza az ő képességeikhez, de akármennyit is, kevésnek bizonyult.
A küldetés nem volt nehéz: Egy Szél országbeli kicsi civil falut kellett kiürítenünk s a pár lakosát Sunaba kísérnünk, ugyanis arra felé tolódott ki a háborús övezet széle. Egyszerű feladatnak tűnt, hiszen mindkét háborús fél még messzire volt a helyszíntől. Szóval volt pár napunk a kiürítésre. Legalábbis ezt hittük. Az ellenséges csapatok néhány felderítője a sereg előtt járt... Későn értünk oda. A kicsi falut lángokban találtuk, senki nem élte túl, de mi azért próbáltunk túlélőket keresni. Nem gondoltuk, hogy az ellenség meg ott időzhet, sensei úgy tippelte a rengeteg hamuból, hogy a falut már vagy fel napja felgyújtották. Ez okozta vesztünket... rossz megfigyelés, elszámított lépések: hibát hibára halmoztunk. Valószínűleg az agyonégett lakosok, a lerombolt falucska sok volt, teljesen összetépte az idegeinket. Ayu senseinek persze szeme sem rebbent, kivételes nő volt.
Az első és egyben legrosszabb lépés: Ketté váltunk. Ayu sensei és Eiji ketten a falu egyik részét nézték át, míg én Tetsuival a másikat. Ez a feloszlás nálunk már bevett volt, sokszor alkalmaztuk. Ez volt a legjobb párosítási mód taktikai szempontból. Eiji volt az akit mindig oltalmazni kellett, mondhatni ő volt a csapat "lánya", egyetlen erőssege a tajijutsu volt és a gyors reakció idő ezért sensei irányítgatta, míg Tetsui volt a csapat esze és taktikusa, én pedig talán a legjobb chakra irányítással rendelkezője aki mindig remek segítője volt Tetsui terveinek megvalósításának.... és az aki a rettenetes jellemét a legjobban viselte. Bár állandóan piszkált és bántott, én mindig felnéztem rá.
-"A fényesre vikszolt szőke hajaddal meg az öltözékeddel úgy nézel ki mint aki szépségversenyre indul. Mikor fogod fel, hogy egy ninjának nincs szüksége ilyesmire?" - Nagyon bántottak a szavai, de valahol igaza volt. Sokat adtam magamra, sokat forgolódtam a tükör előtt... Neki akartam tetszeni.
-"Naiv liba!"- Ez volt a kedvenc jelzője rám, s egy időben csak gúnyosan ejtett "Minami-hime"-nek hívott.
-"Olyan vagy, mint egy lány"- Dühöngött olykor amikor találkoztunk az utcán, de persze amikor ellenem kellett a gyakorló téren harcoljon, úgy nyüszített mint ha egy nála kétszer nagyobb férfival kellene szembenézzen.
-"Mondjuk, mert az vagyok?"- Sosem értettem miért nem veszi ezt észre, sőt halálosan komolyan abban a hitben éltem, hogy tényleg fiúnak hisz... Eiji viszont más volt. Kisfiús mivolta miatt olyan volt, mintha az öcsénk lenne, és valóban... úgy tekintettem rá, Ayu pedig az erős és bátor nő, akit páteszre emeltem.
Valóban fájdalmas emlékek ezek... Nehezen tettem túl magam az elvesztésükön, merthogy aznap igen, az ellenség ott volt. Nem tudom hogyan győztek le Ayut és Eijit, de Tetsui halálának szemtanúja voltam. Egyetlen egy ellenfelünk volt, de nem bírtunk vele. Tetsu terve azelőtt kész volt, hogy kiderült volna az ellenség képessége, így a terv csak részben sült el jól. Szokás szerint én voltam a figyelem elterelő, a csali míg Tetsui előkészítette a csapdát. A terv első fele remekül ment, vagyis ezt hittük, de sajnos az ellenfelünk sem akkor mászott le a fáról. Én csak egy kage bunshinnal harcoltam, az igazi teste elkapta Tetsuit. Minden valószínűséggel életünk legelhibázottabb terve volt... minden ellenünk szol, csak magunkat okolhattuk a történtekért. Vagyis, csak én okolhatom magamat, ők már....

Érthetetlen miért menekültem meg, sokkal szívesebben lennék most is velük. Most élhetek azzal a tudattal, hogy minden amit jónak hittünk a képzések során, minden hitelesnek hitt érdem valójában Semmi.

Az eset óta két év telt el, és azóta nem is volt másik csapatom... Lehet, hogy már nem is lesz, mivel túlságosan megrendült a hitem mindenben amiben addig a napig biztos voltam. Rengeteget sanyargattam magam, pedig mindenki nyugtatott, hogy ez nem lehet az én hibám, azt mondták, hogy mi jók voltunk, de az ellenség még jobb...de hiába minden vigasztaló szó, kedves, bájos, aranyos vonásaim eltűntek...
Nem tudom mit mondhatnék magamról, nem tudom milyennek látnak most az emberek. Talán valaki más jobban tudná ezt elmesélni, én képtelen vagyok többre.

Tisztelettel, megszültem. A helyesírási hibákért bocsánatot kérek...

Időközben eszembe jutott, hogy az Ayu-senseitől (vagyis az első csapatával) tanultak nem lettek leírva... nem voltam benne biztos mik azok amiket szabad tudnom esetleg. Kérdésem lenne, hogy ha az előtörténet jelenlegi állapotában teljesen elfogadható, ezeket a tanult készségeket hozzá toldhatom-e?

Szia!

Tetszett az előtörténeted, ezért elfogadom. Geninként sajnos az alapjutsuk mellett csak egy ajándék jutsuval indulhatsz + ami alapból jár neked a származásod miatt. Nézd át a listát. Viszont annyi engedményt adok, hogy te választhatod ki a a kezdő jutsudat a D szintűek közül értelemszerűen egyet ( amihez nem kell engedély, nem klán jutsu stb.). Ezt írd fel az adatlapodra. Jó szórakozást!

Chakra: 115
Pénz: 2000 r.

Rendben. Köszönöm (Úgy gondoltam, hogy a 3 év alatt megtanultakat valamilyen formában megkaphatom, elvégre nem hiszem, hogy abszurdum lenne, hogy egy 3 éve geninként tanuló, aki adott esetben egyszer már chuunin vizsga előtt is állhatott, ne tudhatna annyit amennyit egy 3 éve geninként tanuló tudhatna. Ha nem, nem. Nem fogok erősködni, csupán nem értem a dolog logikáját, minden esetre köszönöm szépen.)

Írd meg azt a bővítményt és meglátjuk.