Mangetsu Miya

Név: Mangetsu Miya
Ország: Szél Országa
Rang: : Genin
Kor:: 15
Nem: Nő
Felszerelés:

• Széles övtáska
  
• Shuriken tartó
  
• 5 db Kunai
  
• 5 db Shuriken (báb)
  
• 10 db Senbon (báb)
  
• 10 m Dróthuzal (báb)
  
• 1 db Ninjato (báb)
  
• 1 szett szerszám
  
• 5 db Füstbomba (báb)
  
• 10 db Robbanó jegyzet
  
• 5 db (Chakra) Kis tekercs
  
• 5 db Nagy (Chakra) Nagy Tekercs
  
• 5 üvegcse (Chakra) Tinta
  

Kinézet: Középmagas, jó húsban lévő, se nem karcsú se nem telt, hosszú, dús szőke hajkorona, világoskék szemek. Szeret divatosan öltözködni, gyakran nem látszik ruházatán, hogy valójában kunoichi. Kedvenc viselete egy zöld kapucnis pulóver, alatta kis toppal. Fejpántját derekára kötve hordja.
Jellem:Mindene a bábmesterség, abban találta meg igazi valóját, bábozás közben igazán boldog, legyen szó komoly ninja bábmesterségről vagy csak egyszerű játékról. Nem igazán voltak eddig barátai, félénk még és visszahúzódó, még ő magának sem volt alkalma igazán megismerni magát.

Előtörténet:
Kedves naplóm.
Végre valahára Genin-é váltam, végre sikerült. Ezen jeles alkalomból kaptam ezt a füzetet, hogy ide jegyezzem fel kunoichi-ként eltöltött napjaim emlékeit. De először okosabbnak találom eddigi életem momentumait tisztázni, hogy a jövő ne legyen olyan megmagyarázatlan. Kezdjük is el mindjárt a legelején.

Sunagakure-ben élt generációk óta egy ninja család, a Mangetsu. Nem emlegették a nagy klánok között őket, sem a kisebb nemzedékek sorában, de mindezek ellenére egy szerteágazó, összetartó, erős családfa ágain kaptunk helyet mi, a Mangetsu leszármazottak. A család tagjai kivétel nélkül a falu shinobi állományát voltak hivatottak ellátni, legalábbis a szokásaink ezt diktálták. Egyedi családhierarchiánk mások számára túl merev és szigorú lehet kívülről, de minden Mangetsura kivétel nélkül jellemző, hogy számukra a család védelme és szeretete e legfontosabb. Az öregebbeket tiszteljük, a fiatalokat támogatjuk mindenben. Ezeket az elveket is csupán nem régiben sikerült megtanulnom, pontosabban megértenem igazán mit takarnak. Talán ha hamarabb látom meg az igazságot, a szívet apám merev arca mögött nem így alakulnak a dolgok, ahogyan alakultak.

Tizenöt éve születtem, a Mangetsu család egyik tisztavérű tagjaként. Neveltetésem nem különbözött a család többi tajgától, már egészen kicsi korom óta tiszteletre, becsületre és rendre oktattak. Én minderre fogékony voltam, mivel eléggé félénk kisgyerek voltam. Apámtól kifejezetten féltem, mert míg anyám a szabályok mértékével mérve kedves és szerető volt, meleg öleléssel, apámat szinte sosem láttam mosolyogni. Mindig ott ült komor arccal a családi ház főtermének fő helyén, amikor beszélt egyenes volt és tömör, hangja parancsoló volt, mindezek mellett mindig igazságosan járt el. A nevelésemet anyámtól kaptam, apámnak fontosabb dolgai is voltak, a család irányítása és egyéb ninja ügyek. Mint említettem mindenki shinobi volt a családban, még anyámat is beleértve, bár ő születésemkor visszavonult. Én voltam a szüleim egyetlen gyermeke, ami miatt nagyon sok törődést kaptam. Nyolc évig olyan volt az életem, mint minden más egyszerű gyereknek, természetesen a már említett neveléssel, de akkor ezt nem hittem másnak, mint a valóság, hisz ezt tanították, úgy gondoltam mindenki ilyen. Hamar rájöttem, hogy a világ másmilyen, mint a mi egyenes családunk és eleinte kicsit megtört a világnézetem, de később rájöttem, hogy igenis értékes, amit a szüleimtől kaptam és képes lehet az ember úgy élni, ahogy elhatározza. De minderre majd csak az akadémiai éveim alatt jöttem rá.

Nyolc évesen kezdtek el szépen egyenletesen erősíteni, ninja-val képezni. Elkezdtek eleinte kevés számú, majd egyre gyakoribb, egyre komolyabb edzésterveknek alávetni, a fizikumomat fejleszteni, az ügyességemet csiszolni. Ezt a kis leány csupán játéknak fogta fel első kézben, ezért szívesen vágott bele, majd miután már az elmémet is élesíteni kezdték tudtam meg, hogy mi is igazából shinobinak lenni. A szüleim nem rejtegették előlem az igazságot, a családunk nem hitt sem ártalmas, sem kegyes hazugságokban. Tíz éves koromban magyarázták el, hogy a mi családunk ninja-k nemzedéke és, hogy életünkkel, halálunkkal, verejtékünkkel kell szolgálnunk a falunkat és az országot. Nevelésemből adódóan nem esett túlságosan nehezemre feldolgozni mindezt, hisz erre készítettek fel egész addigi életemben. Eltökélten álltam a ninja akadémia elé, hogy én is teljes jogú tagja lehessek a családomnak. Akkoriban még azt hittem, hogy ez az igazi életcélom, ez az az út amit követnem kell. Lehet, hogy jobb lett volna ebben a hitben maradni?

Tizenegy évesen elkezdődött az ninja képzésem. Életem legszörnyűbb bár egyben legjobb évei voltak. A családunkban másik bevett szokás volt, hogy még az akadémiai tanulmányai megkezdésekor a fiatal ninja kiválasztja magának azt a ninja specializációt, amiben majd jeleskedni akar. Apám remek medikus ninja volt, míg anyám hajdan mesteri fokon bánt a különféle ninja fegyverekkel, a ninjato-val pedig kiemelkedően jól. Apám elé kellett hát nekem is állnom, tizenegy évesen és kijelentenem, hogy mi az, amivel külön is akarok foglalkozni. Külön, hisz amit a gyermek választ a család saját rokonai fogják neki megtanítani az iskolán kívüli egyéni edzéseken. Én akkoriban még a mostaninál is határozatlanabb és félénkebb voltam ezért nem tudtam felelni a kérdésre, csak álltam és habogtam szótlanul. Akkor még nem tudtam, hogy apám sajnálatból jött elő az ötlettel, hogy ne szégyenüljek meg a család előtt, hogy tanuljak ninjutsu-t, legyek ismerője ennek a szerteágazó és hatalmas erejű ninja művészetnek. El is döntetett hát, hogy a ninjutsu-k terén fogok kiemelkedő eredményeket elérni. Sajnos nem így történtek a dolgok, ahogy terveztük.
Az akkori tanulás volt életem eddigi legrosszabb emléke. Reggel, elmentem az akadémiára, elméletet és egy kis gyakorlatot tanultam a ninja útjáról. Megtanultam a chakra irányítás alapjait, szokásokat, törvényeket. Legalábbis igyekeztem megtanulni. Délután pedig mikor hazaértem elkezdtek különböző chakra edzéseknek alávetni, hogy majd amikor már ninjutsu-k kézjeleit és létrehozási módjaikat mutatják, könnyebben menjek. Én akartam, igazán próbáltam, lemondtam szórakozásról, barátokról, egyéb dolgokról, hogy a tanulásra és edzésre koncentráljak, hogy teljesítsem az utat, amit kitűztek elém. De nem sikerült. Az elmélet nem ment a fejembe, rendre írtam a borzalmasabbnál borzalmasabb eredményű dolgozatokat, gyakorlati próbákon mindig én voltam az osztály közröhejének tárgya a szánalmas próbálkozásaimmal. A szüleim, főleg apám megpróbált mindent megtenni értem, külön foglalkozott velem és minden erejét a segítségemre fordította, bár ebből én akkor rosszul érezve, csak annyi láttam, hogy dühös rám, pedig egyáltalán nem volt az. Féltett a család haragjától, hogy ha nem válok ninja-vá. De sajnos bármennyire is igyekeztünk mindketten, nem lett eredménye.

Tizenhárom évesen kerültem először az akadémiai vizsgáztatók elé, akik egy egyszerű Henge no Jutsu-t vártak tőlem. Én erre is képtelen voltam, nem tudtam lemásolni a Kazekage alakját, még csak közelében sem járt annak a valaminek, amit produkálni sikerült tízpercnyi erőlködés és szenvedés után. Megbuktam. Nem is tudtam mit tegyek, nem mertem hazamenni, nem mertem apám szemébe mondani, hogy alkalmatlan vagyok ninja-nak. Könnyekben ázott arccal rohantam el, úgy gondoltam világgá megyek szégyenemben és többet haza sem térek. Ez akkor, bánatomban és elkeseredettségemben egészen a falu egy másik kerületéig tudott csak futtatni, ahol vörösre sírt szemekkel, fáradt elnyűtt tagokkal roskadtam le egy nyílt térre, ahol különféle előadóművészek szórakoztatták az embereket. Ahol én épp leültem a kis kiterített nézőtérként szolgáló pokrócra a többi gyerek közé, egy bábszínház volt épp. Egy nagyon öreg, hosszú szakállú férfi ült törökülésben és mozgatott két bábút maga előtt, különféle trükköket mutatva velük. Egyszeriben két dolog keltette fel a figyelmemet, az egyik, hogy a kétbábú felett tartott egy-egy keze üres volt, csupán ujjai gyors és ügyes mozgásait lehetett látni, amire a bábuk reagáltak. A másik, a bábuk voltak. Nem egyszerű szimpla fabábuk, hanem bonyolult mechanizmusok, amik csavarodtak, forogtak, szétváltak, összerakódtak, átalakultak, rengetegféleképpen a mesterük utasítására. Órákig ültem ott lenyűgözve és bámultam az öregembert a többi gyerekkel. Egy átlagos felnőtt számára még visszataszító is lehetett volna egy kiöregedett bábmester ninja, de nekünk, gyerekeknek ez valami egészen fantasztikus előadásnak bizonyult. Míg a többi gyereket elvitték a szüleik én ott maradtam csillogó szemekkel néztem az öreget. Beesteledett már mire befejezte és szinte csak ketten voltunk már ott azon a téren. Ő elpakolta kis zsákjába a két bábot és egy másik, nagyobb zsákkal egyetemben épp indult volna haza, mikor feltűnt neki, hogy én ott egyedül ácsorgok. Kérdezősködni kezdett, hogy ki vagyok, miért vagyok erre egyedül, mondta, hogy ideje lenne hazamenni. Én nem tudtam szólni semmit, újra felidéződtek bennem a szörnyű csalódás sebei, majd zokogva az öregre borultam. Ő megértően bánt velem, felvitt a közelben lévő kis lakására, forró teát, ételt csinált nekem és türelmesen megvárta, míg abbahagyom a sírást. Majd megkérdezte mi a baj, én pedig kérlelés nélkül elmeséltem neki mindent az addigi életemről, még olyat is aminek semmi köze nem volt a bajomhoz. Egész este beszéltem, ő pedig türelmesen, kedvesen mosolyogva, egy szó nélkül végighallgatott. Még azt is elmondtam neki, hogy mennyire lenyűgözött az, amit a bábokkal csinált, talán ez volt, amit a legjobban részleteztem. Ennél a résznél látszott, hogy jobban felkeltettem az érdekelődését. A beszélgetés legvégére már nem emlékszem pontosan, mert elnyomott az álom.

Másnap reggel az öregnél ébredtem, aki adott reggelit, majd hazavitt. Valamiért a tegnapi beszélgetésünk után már nem éreztem azt, hogy nem merek hazamenni, sőt minél hamarabb otthon akartam tudni magamat. Mikor hazaértünk hatalmas volt az öröm. Mint kiderült apám ijedtében az egész családot mozgósította, még a távoli rokonokat is, hogy engem keressenek egész este. Először dühös volt, de nem azért mert fülébe jutott a bukásom híre, hanem mert elszöktem, de aztán mikor megkerültem olyannyira örült, amit soha életemben nem láttam tőle. Amíg engem elvittek megmosdatni, addig apám az öreg bábossal beszélgetett. Mire elkészültem és apám színe elé járultam, hogy megbeszéljük a dolgokat, már áttárgyalták a dolgaikat, úgy állt az öreg apám mellett. Apám megkérdezte, hogy akartam-e ninjutsu specialista lenni, amire én „nem tudommal”, feleltem. Az öreg ekkor elmagyarázta, amit látott bennem mikor beszélgettünk, hogy azért nem sikerült semmi, mert olyat csináltam, amit nem szerettem igazán szívből. Hogy egyike vagyok az olyan embereknek, akik csak akkor képesek valamit véghezvinni, ha a lelkük beleadásával teszik azt. Azt is mondta, hogy úgy hiszi, azt látta a szememben, hogy számomra a bábmesterség lenne az igazán jó ninja művészet. Apám belátta, hogy ő is hibás volt mindebben és áldását adta rá, hogy az öregúr, akit Koguro-nak hívtak tanítson engem, bábmester ninja-nak.

Egy évet halasztottam az akadémián, amikor is magántanulóként Koguro-tól tanultam a bábmesterség alapjait. A chakra fonalakat és azokkal való irányítást, a bábkészítés fortélyait. Igaza lett a bölcs öregnek, igaz nehezebb tudomány volt ez mint amivel eddig próbálkoztam, mégis sikerült egy év alatt az alapokat elsajátítanom. Visszatértem az akadémiára, ahol megismételtem az utolsó évet, miközben folyton gyakoroltam a bábokkal és csodák csodájára az alap ninja technikák is sokkal gyorsabban, sikerültek, végre meg tudtam tanulni mindent. Apám és anyám is büszke volt rám, mesteremről nem is beszélve. A genin vizsga előtti napon, Koguro magához hivatott halálos ágyán, mivel az utóbbi egy évben az öregség elgyengítette. Utolsó szavaival még elmondta mennyire örült annak, hogy élete végén egy utolsó és ilyen lelkes tanítványa akadt, majd jutalomként nekem adta ezt a naplót valamint az ő első, régi bábját, „Kaze”-t. Másnap a genin vizsgán mivel bukott voltam megengedték, hogy szabadon mutathassak be bármit, amivel elnyerhetem a rangot. A mesteremtől kapott bábot használva mutattam be nekik a kétévnyi bábmesterségem gyümölcsét, amire a vizsgabírók egyöntetűen mondtak igent, azaz genin lehettem. Megkaptam a fejpántomat, bevásároltunk egy halom ninja eszközt és a szüleim hatalmas ünnepséget rendeztek ma estére számomra. Megyek is, hisz holnap korán kelek, hogy átalakítsam Kaze-t, hogy az első saját bábom olyan legyen, amilyet én szeretnék!

Báb neve:Kaze
Kinézet: Humanoid, ötven centi magas.
Részek/felszerelés:

• Fej: Senbon vető készülék, 10 db Senbon
  
• Felsőtest: Bombavető készülék, 5 db Füstbomba
  
• Bal kéz: Kard rejtekhely, 1 db Ninjato
  
• Jobb kéz: Shuriken vető 5 db Shuriken
  
• Alsótest: Dróthuzal csiga, 10 m Dróthuzal
  
• Bal láb: semmi
  
• Jobb láb:semmi
  

Leírás:Kaze sokak számára groteszknek tűnhet, hisz kinézetre olyan, mint egy kisfiú, ötven cm-es magasságával, egyszerű ruhácskájában, aranyos bozontos fejével azonban számomra egy csodálatos szerkezet. Teste teljes mértékben emberi építésű (egyelőre és habár nem emberből készült báb!!!)Mikor megkaptam teljesen le volt szerelve minden hajdani fegyvere, hisz csak szórakoztatásra használta hajdani mesterem, de én szinte azonnal elvégeztem rajta a számomra szükséges változtatásokat. A fejébe, pontosabban a szája mögé szereltem egy senbon vetőt, így száját kinyitva tud tűáradatot zúdítani. Felsőtestébe egy bombavetőt, ilyenkor mellkasa kétszárnyú ajtóként kettényílik, majd kiveti magából az ott aktuálisan tárolt bombákat. Bal kezébe egy üreges rejtekhelyen egy ninjato-t helyeztem el, amíg rejtve van, emiatt nem tudja hajlítani a bal karját, ellenben a tenyerén keresztül bármikor kicsusszanhat a kard, ezzel harcol gyakran, a kis kardforgató. Jobb alkarjába egy shurikenvetőt építettem, felkarjába egy bővítő tárolót, így összesen 10 db shurikent tud tárolni egyszerre. Alsótestébe, egy csigát helyeztem el vízszintesen a csípőjébe, ami köré tekertem fel a 10 m dróthuzalt, ez a háta és csípője találkozásánál lévő kis rejtekajtó kinyitásával képes kijönni. Lábai egyelőre modifikálatlanok.