Lápos terület

A szoba első ránézésre sem egy luxuslakosztály, de ahogy jobban szemügyre veszem, meg kell állapítsam, ez maximum egy ól, mert komolyan mondom, én még - ha lenne - a kutyámat sem zárnám be ide, mert attól tartanék, hogy rövid úton elpusztulna valami betegségben. Hányinger. Kami-sama az égben, csak itt ne ájuljak be, mert fél évet jósolok magamnak minimum, mire kikezelem az összes gombám, tetvem, férgem, nyavalyám...
Felsóhajtok. Most nem a tisztaságmániámnak van itt az ideje! Akkor is át kell vizsgálnom mindent, ha alapvetően undorító. Na de nézzük, miből élünk, ha már semmit sem hagytak nálam a ruhámon kívül - szép lenne, ha még meztelenül is kellene flangálnom... - egy rongy, elég nagy ahhoz, hogy ez lehessen az ágy, vagy a takaró, vagy aminek használom, akár fel is köthetem rá magam, ha jól sejtem, bár annak kevésbé örülnének a kintiek. A második egy vödör. Ahogy elnézem a kevésbé esztétikus és minimálisan sem higiénikus belsejét, ez lehet a wc. Ha sokáig hajolok még fölé, jó eséllyel költöztetek bele egy rókát, csak hogy "otthonosabb" legyen az egész. Hogy ne "sérüljön" a komfortérzetem, még van egy bádogedényem is, éljen a táborozás, a vadon helyett a zárt szoba, az őskőkori körülmények. Még tábortűz is akad biztosan, csak kijjebb, ahol én épp nem látom, és nem, nyársalni sem fogok tudni mellette.
Enyhe elkeseredettség fut át rajtam. Bízhatnék abban, hogy majd megment valaki, végtére is egy csokornyi anbu-maszkos fószert küldtek velem gyógynövényt szedni, de nem vagyok benne még elkeseredettségemben sem biztos, hogy érek én valóban ennyit. Na meg hogy megélek-e annyit, hogy ideérjen a felmentősereg. Szökésnek nem sok esélye van első ránézésre, hiszen nem vagyok McGaywer, sem Conan a barbár, így sem a technika, sem az erő nem áll rendelkezésemre, márpedig az ajtót rám zárták, az ablakok beszögelve, hacsak nem dönt magától úgy ez a ványadt viskó, hogy összedől, akkor nem tudom, én mennyit tehetek magamért ebben a szorult helyzetben.
Ki kellene tapasztalni talán, hogy mennyire "tartanak" tőlem (azaz mennyire lusták). Mert ha csak egy emberke hoz ételt, és senki nem kíséri, és nem is nagyon figyelnek rá, akkor megpróbálkozhatnék azzal, hogy nemes egyszerűséggel tetszhalált tettetek - na jó, annyira tehetséges nem vagyok, de rosszul tudok lenni, abban mester vagyok egyébként is - s amikor remélhetőleg segítségért szalad az illető, nem vágja rám az ajtót, én meg diszkréten felhúzhatom a nyúlcipőt.
Annyira "életképes" terv... Viszont egyelőre más lehetőséget nem látok, s így legalább egyszer kontaktusba is kell kerülnöm a banditákkal ilyen viszonylatban, azután hátha okosabb leszek valamivel. Még mindig jobb ebbe kapaszkodni, mint abba, hogy nekiálljak imádkozni várva a csodát.

Az álom csak nehezen enged, karmai még ruhám tépik, ahogy küzdve próbálok a felszínre mászni és felébredni. Nehéz, minden egyes centiméterért meg kell küzdeni, de végre nagy sokára résnyire nyílnak szemhéjaim. De vissza is hunyom őket, mert minden annyira hihetetlenül fényes, képtelen lennék nyitva tartani az álmok sötétjéhez szokott szemeim. El azonban nem tántorít a dolog, újra nekifutok, s másodszor már hosszasabban vagyok képes a fénybe nézni, s lassan kezd tisztulni minden - végérvényesen felébredtem.
Ahogy pislogva bámulom a plafont, határozott érzés önt el: ez a plafon épp olyan, mint a másik szoba. Ezek szerint még mindig ott lennék? Mennyi idő telhetett el?
A második kérdésemre talán sosem kapok választ, az elsőről viszont saját szememmel győződhetek meg, ahogy lassan agyam is kapcsol. Nem lehet ugyanaz a szoba, hiszen ott nem volt ágy, itt meg nincs trónszék, sem férfiak hada, csak a nő, a vezéramazon. Hangja olyan kedvesen cseng, egy pillanatra azt hiszem, az álom tréfál még mindig velem, de ahogy a vizes borogatás a bőrömhöz ér, s a hideg nedvesség érzete elönt, már tudom, ez nem álom, mert az álomban ennyire tisztán nem érezném a rongy redőit, a rajtuk is átsejlő ujjai fizikai valóságát, a víz elfolyó jelenlétét.
Meg azonban nem szólalok, nem is illene, hiszen folytatja tovább mondandóját. Fura, hozzá nem illőnek tetsző viselkedését is megmagyarázva kissé. Nem tévedtem szinte semmit, ahogy gondoltam, nem kis feladat egy nőnek ennyi férfi közt a vezető pozíciót megszerezni, s ha nem vált volna keménnyé, sosem sikerülhetett volna neki, igazából az a csoda, hogy megőrzött valamit lágy, nőiesebb feléből is. Ritka az ilyen, mert egy idő után annyira hozzászokik az ember ahhoz, hogy folyton erősnek és ridegnek kell lennie, hogy végül már nem is tud másmilyen lenni.
Kérése, amely szabadságom záloga, nem nagy kunszt, s semmi olyat nem jelent senkire nézve, ami megkárosíthatna bárkit, főleg nem Víz Országát, mert annyira nem vagyunk közel, hogy valaha is ezek a banditák pont felénk kóricáljanak, így nem kérdés a döntésem.
Bágyadtan elmosolyodom: - Nem árulom el senkinek, van egy olyan érzésem, nem is hinnének nekem, és így is néznek elegen flúgosnak, nem gyűjtöm őket, a gyógynövényeket illetően pedig igyekszem majd a tőlem telhető legjobbra. Remélem, az emberid is fogékonyak lesznek, és odafigyelnek, mert igazából nem nagy művészet az egész, ha az ember szeret figyelni az apró részletekre.
Ha egy kicsit elvenné a kezét a homlokomról, akkor magam is felmérném a púpom, bár valószínűleg nem lehet nagyobb, mint általában szokott, hiszen még csak nagyon vérzéssel sem riogatott, pedig volt már olyan is, hogy egy ilyen eséskor nemes egyszerűséggel betörtem az orrom. Őszintén szólva azon csodálkozom, hogy fogam még egyszer sem vertem ki, bár attól tartok, ami késik nem múlik, szóval inkább nem is emlegetem. Nem hiányozna, a fogam meg annál inkább.
Egyébként a történtek ilyetén alakulása után már nem is tűnik ez a hely annyira barátságtalannak, s per pillanat egy cseppnyit sem fordul meg bennem a szökés gondolata. A fiatal és csinos nő túlságosan is emlékeztet Yamira...
Yami emléke még mindig sajog bennem, s ha most lehunynám a szemem, amit szándékosan nem teszek, tisztán, apró részleteiben láthatnám ismét, ahogy véresen tartom karjaimban, s ahogy lassan kiszáll belőle az élet, s még utolsó szavával is arra biztat, merjek élni, mert nagyszerű ember vagyok, s hagyjam magam mögött végre Gőz Országa mocskát. S ha ezt ilyen részletesen visszaidézném, bizony még most is könnyen szöknének a szemembe. Soha többé nem leszek képes kitépni magamból az ürességet, amit maga után hagyott, s soha nem fogom megengedni senkinek, hogy a szívemben belakja a helyét, még akkor sem, ha a titokzatos jövőbeli nőalakot majd a világ minden csodájánál jobban fogom szeretni megint, ahogy szerettem Yamit is.
- Akár neki is foghatok most is! - ülök fel az ágyban, hogy szabadulhassak a kesernyéssé váló gondolatoktól, bár az ötlet nem volt korszakalkotó, mert azzal a lendülettel meg is szédülök kissé. Jól bevághattam a fejem.

Örültem, hogy ennyivel megúszom, sőt még hasznosnak is érezhetem kicsit magam, bár nem tudom, mennyire fognak emiatt elfenekelni otthon, na meg az ANBU kapitány sem tűnt barátságos embernek, de a lány törődése, ahogy inkább visszanyomott az ágyba, hogy ne erőltessem meg magam még inkább meggyőzött, bizonyára jó oka van, hogy egy rablóbandát irányít, és végül is mikor engem elraboltak, sem az volt az első, hogy bántottak volna, vagy ilyesmi, így talán nem is az a kimondottan sztereotipikus rablóbanda az övé, hanem emberek csoportosulása, akik így képesek csak maguk számára a túlélést biztosítani, s bár van közöttük nem egy olyan marcona legény, hogy ha sötét sikátorban egyedül kellene szembenéznem vele, tuti sikítva kapnék rohamot, de lehet, ha megismerem őket, kiderül, rendes emberek. Ezzel a bizakodó és talán naivnak tűnő hozzáállással adtam át magam a csinos vezető homlokomra nyomott lágy puszija után a pihentető álomnak. Ez már csak azért is vicces, mert eddig is aludtam, de a rohammal keletkezett álmok még annyira sem pihentetők, mint egy rémálmokkal terhes éjszaka.

Mikor felkelek, kissé összeszedem magam, és kilépek az ajtón. Ahogy beígérték, a kísérőm már ott áll, ki tudja, mióta, de nincs túl jó kedvében ránézésre... Mivel nem szól, csak nekiindul, én sem erőltetem a kommunikációt, inkább csak úgy elbambulom a folyosót, háta van valami érdekes. Bár nem fűzök ehhez nagy reményeket, de mégis, legalább csinálok valamit. Egy terembe vezet a testőrbácsi - én így fogom nevezni, mert akkora mellettem, hogy kisgyereknek érzem magam megint -, ahol újabb tíz férfi várakozik rám. Hála a kamiknak, ők nem háromajtós szekrény típusúak, így nem kell kisebbségi komplexusokkal küzdenem a lámpalázam mellett, mert elég vicces lenne nálam négyszer nagyobb embereket tanárként kezelni, és munkára bírni. A félelem az arcukon viszont elgondolkodtat, vajon ki harapásától reszkethetnek ennyire?
Eszembe jut az én fejemben már kedvessé avanzsálódott harcos amazon, a vezetőjük első benyomásból megmaradt képe, és apró sóhajjal kezdek érteni mindent. Aztán lehet, félretippelek, de már az is elegendő lenne, hogy megmagyarázza a rendezett viselkedést, és a félelemszag terjengését a szobában.
Kissé megköszörülöm a torkom, nem mintha nem figyelnének már azóta, hogy beléptem a testőrbácsimmal, de azért nem árt, ha ilyesmit elkövetek az első megszólalás előtt, nehogy elcsuklik a hangom és oda a nem létező tekintélyem maradékának is.
- Üdvözlök mindenkit a teremben! - ütök meg kedves, közvetlen hangot. - Matsudaro Kitsumo vagyok, egyfajta vendégoktató, remélem, jól tudunk majd együtt dolgozni! - hajolok meg, majd felmérem a termet, meg közben pillantgatok a testőrbácsim felé is, mert gondolom, jó eséllyel ő lesz az, aki megvétózza, vagy jóvá hagyja bizonyos kijelentéseim mögött megbúvó ötleteim.
- Nem tudom, mire lesz lehetőségünk, de a gyógynövényekről a legegyszerűbben kinn a természetben való megfigyelésük közben lehet a legtöbbet tanulni, de nem ártana legalább egy tábla, hogy illusztrálhassam azt, amit beszélek, mert fontos az elméleti tudás is, de ha nem gyűjtünk megfelelő gyakorlati tapasztalatot, könnyedén összekeverhetjük a gyógynövényt az esetlegesen akár mérgező, de sok esetben minimum teljesen hasztalan gyomnövényekkel... arról nem is beszélve, hogy sokszor nem árt konkretizálni magánál a gyógynövénynél sem, melyik része az, amely valóban hasznos, és melyik az, amely akár szintén veszélyes is lehet. Tudjátok, mint a krumpli termése és gumója... A gumó finom táplálék, míg a termése mérgező.
Míg várom a testőrbácsi döntését, hogy most valami táblát vagy lapot vagy bármit kerít, vagy inkább úgy dönt, kivezet minket a terepre, addig azt is igyekszem felmérni, mennyire jártasak a témában a tanoncok: - Egyébként van valakinek bárminemű ismerete gyógynövényekről, a velük való gyógyításról, bármiről?