Kusuki Eiko

Jellemváltozás

Eiko jelleme akkor változhatott meg csak igazán amikor... Jobb ha az elejéről kezdem.
Mikor kikerült a chunin vizsgáról felvilágosult számára, hogy mennyire gyenge így megkeményítette szívét. Rájött ez az egyetlen út.
Amikor haza ért átfestette a haját lilára amit fura, de az apja nem ellenzett. Tudta mit élhet most át a lány. Felvett valami másfajta ruhát és uccu ki a világba megmutatni, hogy ő már nem ugyanaz mint aki volt.
Első útja a rameneshez vezette ahol alig ismerték fel.
- Új vagy erre?
- Mi az öreg? Tán nem ismersz fel?
Kérdezte morgós hangon.
- Ja csak te vagy az Eiko. Ülj le és máris kapsz egy tál rament.
A lány nem utasította el az ajánlatot, de ahogy elkezdett eszegetni megjelent a semmiből Orokana.
- Eiko? Te vagy az?
- Nem. Én vagyok az Ördög.
- Oké-oké bocs, de így még nem láttalak.
Mondta furcsálva a srác és leült a lány mellé majd ő is kért egy tál rament.
- Mi történt? Megbuktál a vizsgán?
- És akkor?!?!?
Mondta kiabálva.
- Izé... semmi.
Válaszolta kissé félénken.
- Engemet hidegen hagy már a vizsga. Rájöttem, hogy nem az számít mi a rangod, hanem hogy mennyire erős vagy. Csak ez a fontos.
Jelentette ki rideg hangon majd elment.
Az utcán bolyongva össze futott néhány régi ismerősével, de nem szólította meg őket. Nem akart most senkivel beszélni. Orokanaval is csak azért beszélt, hogy elmondja a többieknek a történteket és ne neki kelljen.
"Így lesz a legjobb." Gondolta és az égre nézve egyszer tovább is ment. "Sokkalta jobb lesz." Majd mikor haza ért szinte mindenki ott volt. Nem beszélt velük. Magányra vágyott jelen esetben. Alig 1 óra alatt mindenki elment látva, hogy semmi értelme maradni mivel, hogy Eiko már láthatólag döntött a sorsa felől.

//Vége. Ennyi szerintem a lényege.//

okés

//Idő: macsekos küldetés után a kórházba menet és, hogy mik voltak a kikerülésig//

Amikor elvégeztük a küldetésünket lassan visszaértünk egy hosszabacska út után a faluba. Talán azért volt ilyen hosszúnak tűnő, mert a lábam nagyon fájt és alig bírtam már megemelni vagy pedig, mert a macska messzire elvit minket.
*Most már csak a kórházba akarok kerülni, hogy kipihenjem magamat és helyrehozzák a sérülésemet. Másra nem vágyom csak, hogy szunyáljak egy kicsit ezen nehéz küldetés után
Miután beléptünk a faluba mind a hárman a kórházba sétapáltunk, de oda érve engemet egy külön kórterembe kísértek, ahol egy orvosi ninja fogadott, hogy helyrehozza a majdnem lábtörésemet. Leültem az egyik ágyra a teremben és neki is kezdett a munkájának
- Nyugalom, óvatosan csinálom, de így is lehet majd enyhe fájdalmad.
Nem könnyebbültem meg, csak szerettem volna újra rendben tudni a lábacskámat, hogy ne fájjon már ennyire és tudjak normálisan ráállni. Sajnos az is benne volt a dolgokban, sőt biztos voltam benne, hogy pár napot most itt kell töltenem a kórházban és nem engednek egyből haza.
Miközben azon elmélkedtem mikor mehetek végre haza és láthatom újra kedves kiskutyámat végzett is az orvosi ninja majd befáslizta a lábamat és előírta számomra az ágynyugalmat.
- Csodálkozom azon, hogy nem törted még el. Elég csúnyán megrepedt, viszont amennyire tudtam helyrehoztam. A pihenésed alatt magától is összefog forrni.
Örülnöm kellett volna a hírnek, de mégse így volt, mert most pár hétig biztosan itt tartanak, ha nem tovább.
*Nem elég, hogy nem mehetek haza, de ráadásul még itt unatkozok is.
Miután kiment a ninja ráfeküdtem az ágyra és fejemet alátámasztva néztem a plafont és bámultam ki a fejemből. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megtudja egy „kedves ismerősöm“ azt, hogy engemet ágynyugalomra helyeznek, bár eléggé sokáig tartott, amíg helyrehozták valamennyire a lábamat, de akkor is.
*Honnan a fenéből tudta meg Ookami, hogy éppen itt kuksolok?
Ugyanis megláttam őt az ablakomban.
- Üdv Eiko-chan! Látom tényleg elbántak veled. No de se baj. Kérj bármit és én megteszem - elgondolkodtam most egy kicsit, hogy mit is kérjek, de újra felszólalt. - Na jó azért nem bármit. Ismerlek és tudom milyen vagy néha. Ráadásul már nem is vagyunk együtt mi. Amúgy mi van a másik „fiúddal“? - kérdezte tőlem féltékenyen, mire én csak tovább bámultam a plafont és annyit mondtam válaszként csak, hogy passz. - Szóval már nem vagy együtt vele vagy mi? - kezdett értetlenkedni.
- Na ide figyelj! Már nem vagyok vele együtt, mert sokszor kihozott a sodromból. Viszont! Ez nem azt jelenti, hogy számodra megnyílt az esély. Még mindig... - megölelt engemet nagy meglepetésemre, mire teljesen elpirultam. Meg is lepett, meg talán még mindig bírtam őt valamennyire, ha csak kicsit jobban is mint barátot. - Mászol le rólam! - rúgtam volna le, de a lábam ugye sérült volt és nem akartam kockáztatni újra.
- Sajnálom Eiko! De eléggé régen találkoztunk már és félek a kórházon kívül nem fogunk többet találkozni. Érted?
Pofon csaptam őt.
- Mi az, hogy én keresselek fel mindig téged? Most is csak azért jöttél, hogy esélyt kapjál amikor ágynyugalmat írtak ki nekem erre meg megjelensz te és vége a nyugalmamnak... ahj... - visszadőltem az ágyon - ... még mindig nem mondtál le rólam tudom jól, de ez nem jelenti azt, hogy én is olyan könnyen visszahódolok hozzád. Nekem ehhez idő kell és előbb amúgy is fel kéne gyógyulnom azt aztán megbeszélni ezeket a dolgokat. Nem gondolod?
Adtam egy kis észt neki. Kezdett már unni, hogy nyugalom helyett itt okítom ki őt.
*Tényleg jobb lenne otthon... Akkor legalább nem ment volna most se az agyamra ez az idióta. De aranyos tőle végül is, hogy bejött hozzám.
Részben, tehát örültem is annak, hogy meglátogatott, de részben nem is, mert így idővel lehet az agyamra fog menni ő. Most hetekig itt leszek és Ookami végig kísérteni fog, de legalább hoz majd nekem ezt-azt és nem unatkozok, bár még kitudja mi is lesz.
- Meddig maradhatsz?
Érdeklődtem rá. Persze nem mintha lenne ki haza várja őt, de lehet neki is be szokott csúszni néha ez-az...
*Sose lehet tudni és mivel ő most használható ninjaként van jelen így simán elkérhetik őt. Mondjuk rejtőzködő képessége nagyon jó, de... Ahj! Nem igaz, hogy itt lebzsel majd körülöttem...
Sóhajtottam egyet és kinéztem az ablakon. Csak a lombos fákat láttam meg a háztetőket. Ookami eközben leült az ágyam szélére és megsimogatta arcomat mondván, hogy hamarosan úgy is felépülök és utána az lesz az első dolga, hogy meglátogat engemet, de csak ha nem lesz éppen küldetése.
- Kérsz valamit? - kérdezte.
- Nem... Nem kell semmi... Csak had aludjak egy kicsit...
A lábam nagyon fájt mióta meg lett valamennyire gyógyítva és mivel kezdett esteledni ideje volt már aludnom egy kicsit. Ookami egész este velem volt, ugyanis amikor reggel felkeltem ott ült az ágyam mellett egy kosár gyümölccsel a kezében.
- Reggeli - mondta mosolyogva. Csak álmosan néztem rá szinte kábultan. Lehet nem is hallottam amikor megkínált az étellel. Letette a kis szekrényre a kosarat és csak annyit mondott végezetül, hogy ha megéhezem egyek csak. Egy pillantást vetettem a kosárkára majd visszanéztem a fiúra. Szólni nem tudtam semmit, meg nagyon nem is tudtam most mit mondani neki.
A napok nagy része így telt el a kórházban. Ookami reggelente mielőtt részt vette volna a vizsgálatom hozott valami ennivalót és nyugtatott, hogy biztosan minden rendben lesz és hamar felépülök. Csak sajna a kiengedésem előtti pár napban küldetést kapott és nem tudhattam meddig marad el.
*Na de Eiko... Már megint belehabarodtál... Lehet végig ez volt a szándéka a látogatásokkal?
- Az aljas! - pattantam fel ülőhelyzetbe, de sikerült kicsit megrántanom a lábam így egyből visszadőltem és kicsit fájlaltam magamnak. - Mindent kihasznál... De nem eszik ilyen könnyen a forró kását. Megbánja, ha még egyszer bepróbálkozik.
Habár ilyeneket mondtam azért még mindig valamennyire szerettem. Jelen pillanatban, inkább a fájdalom beszélt belőlem, bár az saját kis akcióm hibájából volt, de ha nem teszem meg és kerülök kórházba akkor a társam járt volna pórul, ráadásul ez volt az első küldetésem csapatvezetőként szóval ki kellett tennem magamért. Az a legkevesebb, hogy így megsérültem, bár Hiroto és Ayame se jártak jobban.
*Remélem azért a kiengedésemre vissza fogsz érni Ookami... különben te leszel az első, akit felgyújtok...
Mondjuk ez nem rajtam áll, de mivel nem tudom milyen küldetést kapott így nem tudhatom a veszélyességét és azt vajon mikor jön vissza, ha még visszatér.
3 nappal később:
- A lábad hamarosan teljesen helyre jön, de egyenlőre még pihentetned kell, nem mehetsz egyből küldetésekre. Ja és ma még bent tartunk. Holnap lesz egy utolsó vizsgálat és haza engedünk. Ha minden jól működik akkor az lesz az utolsó is egyben.
Örültem a hír hallatán, hogy holnap már távozhatok, de Ookami-ról még mindig nem volt semmi hír. Megkérdezni nagyon nem tudtam senkit, hogy mi lehet vele, mert nem sok barátja volt neki se. Tegnap apám is belátogatott a kórházba, ugyanis végre végzett egy küldetéssel és meg tudott látogatni engemet. Nem tartottunk hosszú beszélgetést, mert forgalmas egy ember és állandóan hajtja a küldetésekre magát, akármilyenről is legyen szó ő ott terem és vállalja, ha lehet. Így csak pár napot van otthon, de ez egy másik történet... A lényeg, hogy boldog voltam amiért nem egyedül kuksolok a kórteremben, hanem valamelyest társaságom is akadt.
Az utolsó vizsgálat másnap gond nélkül zajlott és végre haza tudta térni kutyusomhoz. Sajnos apám már reggel megint elment és mikor beléptem a házba egy vendég fogadott.
- Sajnálom amiért nem tudtam bemenni hozzád Eiko..., de a küldetésem kicsit hosszúra nyúlt és csak most térhettem haza - mondta Ookami és át adott egy rózsát nekem. Arcom rögvest rákvörös lett és nem tudtam mit is mondhatnék. Ekkor a kutyám oda jött és felugrott a lábamra ezzel kizökkentve engemet.
- Öhm... köszönöm igazán nem kellett volna. Bejössz egy teára? Persze hiszen már bent is vagy... - idegeskedtem, de végül csak elszórakoztunk az időt.

//Elhelyezés: küldetés után egy gyógyító sátorban.//

- Baka! - kiabáltam le az orvosi ninjat, aki éppen csak elkezdte a lábam ápolását. Pokoli fájdalmakat éreztem nem vitás. Arra, hogy mik történtek pontosan alig-alig emlékszem. Hiába a jelenlegi helyzetemben valahogy nem is érdekelt. Haza akartam jutni, hogy kipihenjem magam.
- Ki látta el így a baját? - kérdezte tőlem miközben valamivel elkezdte bekenni a kisebb égési sérüléseket.
- Nem tudom, nem emlékszem... - tényleg nem tudtam és nem is akartam. Ez nem az én célom, hogy hősködjek. Ez a háború... annyira értelmetlennek tartom. Nem is értem miért kell ez az állando viaskodás. Talán a bijuuk miatt? Vagy valami hátsó személy állhat a dolgok mögött? Vagy valami olyasmi, amibe egy geninnek aligha van beleszólása és itt egy élő pajzsként szolgáltam. Igen. Sérüléseim is erről tanuskodnak.
- Kérem bocsásson meg. Atsuya, Genta! Segitsetek egy kicsit - lefogták a karomat, hogy ne tudjak mozogni, de azért nem olyan nagy erővel, legalábbis addig nem, amíg társuk bele nem kezdett a gyógyításba.
- Vá! Hagyd abba! - kiabáltam ki magamból és megprobáltam felkelni, hogy arrébb lökjem, de a két segédje nagyon ellenem volt.
- Nyugodjon meg - elég bíztatóan hatott rám. Ezzel csak annyit ért el, hogy jobban kikeltem magamból.
Lassan láttam, ahogy a nap is lenyugszik és az egyik segéd meggyujt egy fáklyát a sátorban. Én már, mondhatni fél ájult voltam, ugyanis eléggé sokáig tartott, mire lefárasztottak annyira, hogy ne ellenkezzek. Persze kín még így is bőven akadt.
- Bekenem még a sérülését. Utána bekötözöm, de ha kérhetem még ne álljon rá.
Úgy is este van már. Inkább alszok ebben a "puha" ágyban, mint hogy féllábbal kisétáljak innen. Ugyan már.
Miután mind a hárman elhagyták a sátrat én bedobtam egy kis szunyát. Párszor felkeltem mondjuk a kint lévő esetleges zajokra, de mondhatni zavartalanul tudtam aludni.
- Valaki hozzon valami reggelit... éhen halok... á...
Volt az első dolog, ami eszembe jutott. Egy nővérke legnagyobb örömömre meghallotta a nyöszörgéseim és hozott valami kézzel fogható kaját, ami aránylag telített a gyomrom ürességén.

//Folytatása valószínűleg normál játékban fog bekövetkezni.//

Jutalamat nem várok el. A lényeg, hogy ezt szükségesnek tartottam a dolgok folytatásához. Köszönöm az ellenőrzést és az elfogadását.