-=- Getsuhouseki no Shima-tachi -=-

Sensei leírását csöndben hallgattam végig. Minden érthető volt számomra, és nem nem ötlött fel bennem egy kérdés sem. Szépen lassan elértük a falut, és mikor ténylegesen megpillantom kicsit megdöbbenek. Szinte mindenhol ki volt dőlve fa, és korhadásnak is indult jó pár. A még álló fák is nagyon öregek voltak. A fű hatalmasra nőt, és beborított szinte mindent, ám engem nem zavart semmi. Igaz, hogy először meglepődtem ezen a környezeten, de nem olyan vészes. Nem tudtam miért, de honvágy fogott el, ám most nem Getsugakurébe, hanem valahova máshova húzott szívem. A rejtélyes hely emlékképe nem terült szemeim el. Ám jól tudtam, hogy mindenképpen túl kell tennem magamat ezen, különben nem fogok tudni összpontosítani a feladatra. Lendületem kicsit alábbhagyott, de hamar sikerült útólérnem a senseit valamennyire. A táj számomra nem volt olyan zord, mint amilyennek tűnik. Sok kis apró lényt pillantottam mid az avarban, mind a levegőben, így tudni lehetett, hogy az életet nem lehet ilyen könnyen kiirtani a környéken. A falu bejáratához vezető úton egy-két halászt is megpillantok. Kissé izgultam, mivel ez lesz az első igazi küldetésem, ha a kiképzésemet nem vesszük figyelembe.
~ Na vajon kiket kell majd elkísérnem, és milyen akadályok lesznek az utunkban? - kérdezem magamtól.

Az út csendes volt és zökkenő mentes. Igaz, hogy korán indultatok, de napnyugta környékén érkeztetek meg. Fényáradat töltötte be az egész tájat, ugyanis igencsak közel voltatok a Tengerhez, így kétszeres volt a fény mennyisége. A lemenő Nap visszaverődött a tükörsima vízfelszínről, ugyanis a szél nem fújt és nem is voltak áramlatok, amik felkavarhatták volna a Tengervizet. Hamarosan vége lett a fák rengetegének és a helyüket átvették a derékig érő bokrok és fűszálak. Igazi kis minidzsungel várt titeket. Az elkorhadt fák és a lepusztult táj, igencsak meglepett, hiszen nem ehhez vagy szokva. A sensei pedig valószínűleg nem lepődött meg, hiszen biztosan járt már erre küldetésen, vagy magánban. Érkezésetek nem marad észrevétlen, ugyanis egészen szép kis csíkot húztatok magatok után a fűben. Persze nem is az volt a célotok, hogy észrevétlenül bejussatok. Amint egyre közelebb értetek a faluhoz, néhány fából készült, szürke épületre lettetek figyelmesek, melyek narancssárga színben pompáztak, a Napnak köszönhetően. A falu határát nem jelezte semmi, csak a füves területek vége és a házak kezdete. Itt már nem volt nagy az aljnövényzet, csupán bokáig érő fű terítette be azokat a részeket, amiket a lakók nem tapostak ki. Az utak, azok csak sima földutak voltak. Amint megérkeztetek, rengeteg emberre lettetek figyelmesek, ám azok ügyet sem vetettek rátok. Akiknek viszont felkeltettétek az érdeklődésüket, azok az állatok voltak. A macskák, minden színben és fajtában, körülöttetek voltak, ám három méternél egyik sem ment közelebb. A háztetőkön ugráltak, és úgy követtek. A következő pillanatban pedig már nem voltak sehol. A sensei ment előtted, majd amikor megállt, megálltál Te is. Nem értetted, hogy miért nem indultok tovább, hiszen mi okotok lenne megállni? Ám, ekkor egy öreg hölgy sétált oda elétek. A szemei majdhogynem csukva voltak, annyira hunyorgott. Körülbelül neked a nyakadig ért a csöpp öregasszony. A szemeit nem is láttad, hogy milyen színű, hiszen hunyorgott, viszont furcsa sárgás anyag volt a szemei köré kenve. A sensei megszólalt.
- Üdvözlöm hölgyem! Mi vagyunk az a Getsugakurei csapat, akiket felbéreltek. Tudtunkkal egy szállítmányt kell épségben eljuttatnunk Getsugakuréba. Ha esetleg segítene...
Az öregasszony nem hagyta, hogy a sensei végigmondja amit akart, hanem a szavába vágott.
- Azt már nem gyerekek! Éjszaka nem biztonságos az erdő, úgyhogy itt maradtok és majd holnap reggel indultok. A szállítmányt még úgy sem pakolták össze, úgyhogy nem is tudnátok elindulni. Kövessetek!
Mondta az öregasszony, majd megfordult és elindult befelé a tömegbe. A sensei követte, majd ismét megszólalt.
- Hogyhogy nincs össze...
- Csitt fiam! Nesze! Egyetek egy kis halat!
Mondta az öregasszony, majd megfordult és az ingujjából két halat hajított felétek. Az egyik telibe találta az arcod, a másikat pedig a sensei elkapta. Nincs mit tenni, bele kell törődnötök a sorsotokba.


// Reagáld le a történteket, ha gondolod kérdezhetsz a senseitől is. Ahogy mentek a tömegben, hamarosan egy nagyobb, de annál romosabb házikót láttok meg, aminek ajtaján beléptek. Itt hagyd nyitva a történetet //

/bocsánat a késésért/

Végre megérkeztünk a kiszemelt területre, így végre nekikezdhetünk a munkának. A faluban egy ember sem reagált az érkezésünkre, ám az állatok annál inkább. Rengeteg macska zsongott körülöttünk, ám nem jöttek túl közel. Hirtelen megállt a sensei. Nem sok hiányzott, hogy nekimenjek, de szerencsére meg tudtam állni. Egy apró öregasszony jött elénk. Sensei után én is köszöntem.
- Jó napot kívánok. - mondom kis meghajlással.
A nő szavain kicsit meglepődtem, ám igen gyorsan lezajlottak az események. Az idős hölgy ezután dobott nekünk egy halat. Senseinek sikerült elkapnia, ám én az előbbieken gondolkoztam, így a hal pont az arcom közepébe csapódott el, ám mielőtt leeshetett a földre elkaptam. Ezek után tovaindultunk. Eközben kérdezek valamit a senseitől.
- Ha jól tudom, akkor egy csapat 3 főből áll, ha a mesterüket nem számoljuk bele. Akkor mi most hogy, hogy ketten vagyunk?
Ekkor egy hatalmas romos épület elé érünk, amin először elcsodálkoztam magam, miután azonban megvolt az ,,óóó,,-zás beléptem a sensei után...

Nos választ kaptam a kérdésemre. Mint kiderült egy bizonyos madár a 3. társ. Nem lepődtem meg, mivel hallottam pár pletykát állati társakról, de azért furdalta a kíváncsiság az oldalamat, hogy mégis mi haszna lehet egy hollónak, mondjuk a felderítésen kívül. Ekkor végre megérkeztünk egy ház elé. Csak most tűnt fel, hogy rengeteg macska van a közelünkbe. Csodálkoztam is, hogy miért csak most tűnt fel, de hamar elvetettem ezt a gondolkozás menetet. A sensei utasítására bólintottam. Hogy az igazat megvalljam tényleg fel akartam deríteni kicsit ezt a környéket, így ha lesz lehetőségem, akkor indulok is. A senseit követve végül belépek a házba. Az öregasszony elvezetett minket egy szobába, ahol is leült az egyik fotelbe.Teával kínált minket, ám kiderült, hogy csak azt akarja, hogy kiszolgáljuk. A sensei végül csak töltött neki egy pohárral, majd tőlem is kérdezte, hogy akarok-e inni. Felemelem kezemet jelezve, hogy nem kérek, majd megkérdezem:
- Sensei! Szeretnék engedélyt kérni megnézni a falut! Maximum a falu határáig megyek, és nem megyek az erdő közelében. Engedélyt ad?
Ha megkapom az engedélyt, akkor a kiszaladok, majd össze-vissza futkosok, és a háztetőkön át a határra egyek, hogy megvizsgáljam az erdőt, mivel nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mégis mitől kéne tartanom. Az ígéretemet betartva azonban nem megyek kijjebb.

Valahogy sejtettem, hogy sensei nem fog örülni a kiruccanásomnak, de hát most mit tegyek, ha én jobban szeretek állandóan mozgásban lenni. Sosem voltam az a sokáig egy helyben toporgó, csak ha alszom, de hát nem lehet okolni. Még csak most járok a tini korszakomban. Megvárom, hátha ad pár tanácsot, vagy valami egyéb szóbeli dolgot, ám ez elmaradt, és indulok is. Nem kell hozzá sok sütnivaló, hogy rájöjjek arra, hogy biztos nem egyedül fogok egyedül császkálni a faluban, és a sensei utánam küldi a madarát, és éppen ezért nem is nézek felfele, csak kisietek az ajtón, ám miközben lesétálok a lépcsőn akaratlanul is a sötét kitudja, mire pillantok, de kiráz a hideg. Jobbnak tartottam azt, hogy inkább nem foglalkozok vele, így már ki is vertem fejemből a rossz érzést, és kiszáguldottam a bejárati ajtón. Már jóval elhagytam az ajtót, mire eszembe jut, hogy be kéne csukni, ám mikor utána pillantok feltűnt, hogy az ajtó magától becsukódott. Kicsit lassítottam, de vállat vontam, és siettem tovább. Hamar kiszúrtam egy igen magas házat, ami a többi fölé emelkedik, persze nem volt nehéz, hisz ebből jöttem ki az előbb. Kis ideig eltartott, de felmásztam a tetejére. Kis örömöt éreztem, hogy nem okozott túl sok gondot az épület megmászása, de hát tisztában vagyok vele, hogyha nem lennék, rá képes nem lehetnék Getsugakure shinobija. Hamar rájöttem, hogy az egész falu egy rendezetlen kereskedő központ kinézetét adja, ami a közepén lévő fa köré lett építve. Keleten egész szimpatikus volt a falurész. A raktárak és kikötők nem vonzottak annyira, mint az erdő, így már hátat is fordítottam nekik, így Nyugat felé vettem az irányt. Egyre jobban lehet érzékelni ennek a kerületnek a szegénységét, mert a házak igencsak megritkultak, míg a lombkorona nélküli fák egyre többen lettek. Mire elékeztem a határra, már teljesen besötétedett, és már meg is gyújtottak pár fáklyát. Némán bámultam a sötét erdőt, s nem érthettem mi a fene bújhat meg benne, amitől a falusiak tartanak. Elsőre vadállatokra gondoltam, ám az ötletet elvetettem, mert nem találkoztunk olyan sok élőlénnyel idefele. Már éppen azon gondolkoztam, hogy visszafordulok, mikor szemem sarkából még elkapok egy különös dolgot. Egy szürke valamit pillantok meg, egy elmosódott körvonalú fa tetejének egyik ágán. Ekkor szempárok néznek rám. Hirtelen meglepődtem, ám kíváncsi voltam. Ráfókuszáltam a valamire, ám túl mesze volt, így egy-két lépést előreléptem, miközben katanam markolatát megfogtam, és készültem. Végül leugrott a fáról. Ebben a pillanatban előrántottam fegyverem, ám nem volt rá szükség, mivel a lény elfutott. Legszívesebb utána mentem volna, ám megfordultam, és elhatároztam, hogy beszámolok a senseinek a történtekről.

Nem kellett sokáig várnod a beszámolni valóddal, alig pár lépést haladtál visszafelé, amikor a sensei jelent meg előtted aggodalmas arccal. -Jól vagy Ryuu? Elég furcsa chakra kiáramlást éreztem az erdőben ezért utánad indultam. Féltem hogy bajod esik...- Mondta miközben szemeivel a környéket pásztázta,, keze elindult a kunai tartójához, de félúton megállt, majd visszaindult. -Már eltűnt, nem érzékelem többé. Vagy elrejtette, vagy megszűnt. Nem vettél észre valami furcsát a közelben? Egy embert vagy valami helyet?- Kérdezte tőled a fejét vakargatva értetlenül, miközben elindult visszafelé a szálláshoz és intett hogy kövessed. Útközben beszámoltál neki a jelenségről amit láttál. -Érdekes. Nem ez a feladatunk igazából, de jobb lesz ha utánajárunk. Veszélyt jelenthetett. Azt szeretném kérni tőled hogy ha visszaértünk kérdezd ki az öregasszonyt a szállásunkon. De legyél kedves és rafinált.- Mondta a Jounin egy biztató mosollyal. Pár perc múlva vissza is értetek a a szállásotokra.

Mikor indultam visszafele és találkoztam a senseijel kis híján hasra estem a meglepődéstől. Most valahogy sokkal máshogy viselkedett mit eddig. Úgy gondoltam lehet ivott valamit, vagy egyszerűen ilyen, ha feszült. Mosolyánál viszont ténylegesen kirázott a hideg, ám azért bólintottam. Szállásukra érkezve rögtön az öreganyót keresem meg, hogy kicsit kérdezősködjek.
- Jó estét. - köszönök - Asszonyom... szeretnék kérdezni Öntől valamit. - ha engedélyt kapok, csak azután folytatom - Szeretném, ha elárulná, hogy mi él az erdőben. Már ha tudja. - ha olyan választ kapok, hogy állatok, vagy ilyesmi, akkor elmondom mit láttam, és újra megkérdezem - Asszonyom.. kérem... mondja meg mi él az erdőben.
Míg beszélek határozottan nézek z öregasszonyra, és rögtön rájöhet, hogyha megpróbálja, akkor sem fogok egykönnyen lelépni, míg legalább kis információt nem kapok. Ha sikerült valamit kicsikarni, akkor rögtön megkeresem senseit, és elmondom, kivétel ha megkér a nő, hogy hagyjam titokban.

Miután visszaértetek a szállásra a sensei elindult hogy a saját nyomozásába kezdjen a furcsa jelenség ügyében. Neked is meg volt a magad feladata, az öregasszony kikérdezése. Hamar ráakadtál, amint a nap utolsó feladatait végezte el az asztalánál de kérdésedre elsőre kitérő választ adott neked. -Ó fiam, az erdő tele van mindenféle dologgal tudod. Este bármelyik erdő ilyen veszélyes lehet ne is törődj ezzel.- Mondta neked legyintve de erősködésed után, végül csak bele ment hogy beszámoljon részletesen a dolgokról. -Nos.. Jól van de ne mond el senkinek, maximum a mesterednek. Nem akarom hogy a vendégek pánikoljanak.- Kezdett bele aggódva, majd halkabbra vette magát. -Nem tudjuk mi sem pontosan hogy mi él az erdőben de nem természetes fiam. Valami szörnyű fenevad, ami a sötétben vadászik. Megöli a rágcsálókat, a ragadozókat és az embereket is egyaránt. Kegyetlen és nem merünk embereket küldeni a felderítésére. A shinobiknak ez minimum B szintű küldetés lenne, ami egy vagyon számunkra... Sokkal jobban kijövünk ha a fontosabb szállítmányokhoz bérelünk fel kísérőket. Ez nem kelt gyanút senkiben és nem ér minket veszteség. Kivéve az állandó rettegést... Mi lesz ha ez a valami egyszer a falunkat veszi célba?- Kérdezte inkább magától, remegő hangon. Valóban félt az ismeretlen lénytől.

Megkaptam a választ, ám nem indulok rögtön. Veszek egy mély levegőt, és így szólok az öregasszonynak:
- Habár nem vagyok olyan erős, mint a senjei, ám azért teljes szívemből ígérem, hogyha még egyszer találkozok azzal a valamivel, akkor megpróbálok megtenni mindent, hogy elintézzem, vagy elkergessem a falu közeléből, ha még ez az életembe is kerülne... azért erről ne szóljon a mesteremnek kérem.
Ezek után egy biccentéssel kifelé indulok. úti célomnak a mestert keresem, hogy beszámoljak az itt történtekről. Ha megtalálom ezt közlöm:
- Sensei... sikerült kiderítenem egy-két dolgot. Az a furcsa szerzet megtámad szinte mindent. Több embert is megölt már, ám még nincs róluk sok információ. A falusiaknak nincs elég pénzük, hogy elég magas szintű shinobiakat kérjenek fel a lény felderítésére vagy levadászására, és emiatt inkább kísérőket rendelnek a szállítmányok mellé. Amúgy jól sejtem, hogy ezért lettünk idekérve, sensei?
Fel vagyok készülve arra, hogy a sensei felháborodik ezen, vagy inkább visszaküldene, hogy képzettebb ninják vegyék át a helyemet, és ha valamelyik megtörténne eképpen válaszolok:
- Sensei... Vállalok minden felelősséget, de kérem Önt, hogy had maradjak, és had járjak ez ügyben információkért az erdőkben! Persze miután elvégeztük, amiért itt vagyunk.

A sensei türelmesen hallgatta végig a mondandódat, majd meglepetésedre nyugodtan válaszolt neked. -Érthető az álláspontjuk és sajnálom őket, de nem ezért jöttünk Ryuu! Nekünk a szállítmány védése a dolgunk, mindenkitől nem csak ettől a lénytől.- Magyarázta, majd további győzködésed után csak belement hogy utánajárjatok a dolognak de persze kiszabta a megfelelő feltételeket.
-A szállítmány reggel tízkor indul el, és nem árt pár órát aludnunk elötte, szóval napkeltéig nyomozunk. Ha megtaláljuk a lényt és tudunk végezni vele megtesszük. Ha nem akkor elmenekülünk és jelentjük a falunak! Minden parancsomat követni fogod. Ha azt mondom támadj, akkor támadsz. Ha azt moondom menekülj, akkor úgy szaladsz ide vissza ahogy csak bírsz. Világos?- Kérdezte tőled ellentmondást nem tűrően, majd elküldött hogy fegyverkezz fel és megbeszéltetek egy találkozót a falu szélén negyedóra múlva.

- Értettem sensei. - bólintok.
nem örültem annak, amit mondott, de elfogadtam, mert egy shinobinak az a dolga, hogy a felettesének a parancsait kövesse, így nekem is ez a dolgom, és nem fogok ellenkezni. Beletörődök, hogy mostantól nem tehetek mindent magam döntései szerint, de azért reménykedek, hogy sikerül megszabadulni ettől a rémtől. Nem értettem miért küldött el a felfegyverkezni, hisz én mindig teljes fegyverzetben járkálok. Azért egy kis pihi nem árt. Szállásunkra érve egy tíz percet pihentem, hogy némi energiát visszanyerjek, és miután ez megvolt nyújtózkodok egyet, és szaladok is. A sensei által megadott helyre indulok, és reményeim szerint sikerül 5 perc alatt odaérnem. Miután megérkeztem várom a sensei utasításait.

a magánküldetésem a nemzeti küldetést és a mesélés hosszútávú hiánya miatt szeretném befagyasztani