Takeuchi Sachiko

Kinézet: Viszonylag alacsony, fiatal leányzónk derékig érő, dús hajzuhatagot hord, mely vörösesbarna színben pompázik, és noha olykor begumizza vagy éppen befonja itt-ott, általában hamar kibújik béklyói közül és ismét rendezetlen tincsekbe táncolja magát. Az arc, amit eme komisz hajszálak szegélyeznek, kerek, élettel teli és egy zöld szempárt valamint egy szinte folyamatos mosolyt visel. Ruházatügyileg egyszerűbb, kényelmes darabokat láthatunk a hölgyeményen, többnyire kék, zöld vagy sárga színekben. Néha egy-egy kisebb övtáska is felbukkan rajta, ahogy némi fásli is, elsősorban térdein, no meg egy fejpánt, melyet többnyire hajában visel, egyfajta csatként. Lábán papucsot vagy sportcipőt hord, mozgása fürge, testalkata enyhén edzett.

Jellem: Alapvetően jókedvű és optimista. Igen tréfálkozó hajlamú, gyakran humorizál, akár egymagában is, és kifejezetten szereti a bolondját járatni másokkal, főleg korabeli fiúkkal. Többnyire barátságos és segítőkész. Nagyon kalandvágyó, szereti habzsolni az életet, és mindenfélét kipróbálni. Abszolút idealista, mindenkiről a legjobbakat feltételezi, és hiszi, hogy alapvetően csupa jóra lett teremtve a világ, még maga az ember is. Becsüli az őszinteséget, kitartást, hűséget és kreativitást, de a humort és intelligenciát is. Negatív tulajdonságként talán csak olykori túlzott csipkelődései, apróbb szabályszegései és különcködése említhető. Néha kissé kiszámíthatatlan, részben, mert szereti másnak mutatni magát, csupán csak szórakozásból, alapvetően ugyanis teljesen elégedett önmagával. Korához és hóbortos viselkedéséhez képest meglehetősen tájékozott és művelt.

Felszerelés: 10 m dróthuzal, 5 db füstbomba, 1 elsősegély készlet, 1 doboz energiatabletta, 10 db robbanó jegyzet, 5 db kunai, 5 db shuriken, 10 db maikibishi, 2 db fuuma shuriken. Mindez egyelőre otthon, táskákat veszek, amint tudok.

Előtörténet: Noha én magam nem emlékszem és írásos nyomát sem láttam még, az ősök elbeszélései szerint tizenhat évvel ezelőtt jöttem napvilágra, igen távol Konohától. Emlékszem viszont a szekerekre, melyekkel a világot jártuk akkoriban és a barátokra, melyek sosem jöhettek velünk. Olykor fura házak is eszembe jutnak, távoli épületek, egész más stílusúak, mint amilyenben most lakunk, és állatok, de olyan különlegesek, melyeket szavakba se tudnék önteni. Tudjátok, családom, illetőleg inkább úgy fogalmaznék, hogy dédszüleink egy híres shinobi klán tagjai voltak. Ritkábbnál ritkább állatokat idomítottak be és használtak harcra, információszerzésre, de földművelésre és kereskedelmi célokra is. A könyvek és történetek alapján igen jól ment akkoriban, de hát én egy évszázaddal lecsúsztam sajnos erről a buliról. Mindezt azért, mert valamelyik tag fejébe vette, hogy a mára már kérdéses eredetű klánt otthonaiból szekerek hátára helyezi, és a világot járva felkutatja az eddig ismeretlen fajokat, sőt, az elveszett nin-juu rejtekeket is. A véget nem érő utazások alatt azonban a klán teljesen lemorzsolódott, tagjai letelepedtek a földkerekség különböző pontjain és ma már a klán nevének betűzésében sem lehetünk egészen biztosak. Sokan, ha tudnak is valamit rólunk, nem tartanak minket már shinobinak, hiszen immáron csak néhány tagból állunk, kik inkább tekinthetők állattenyésztőknek, mint valódi ninjának. Ami azt illeti, jelenleg én vagyok az egyetlen, ki hordhat fejpántot, de ne szaladjunk most még ennyire előre a történetemben.

Nyolc éves voltam, amikor Konoha befogadott minket, és letelepedhettünk. A Hokage rendkívül hasznosnak találta a ritka gyógynövények és állati eredetű mérgek ismereteiben szerzett tapasztalatainkat, így melegházakat építhettünk a falu északnyugati térségén, melyeket aztán messziről hozott, illetve vásárolt növényekkel és állatokkal tölthettünk meg. Orvoslás és ezzel kapcsolatos kutatások tekintetében Konoha volt az egyik élen járó shinobi falu, így szüleim végül is jó helyet találtak, hogy a szekér helyett padlót helyezzenek maguk alá. Engem is beírattak egy iskolába, ha kicsit későn is, ám hamar közöltem velük, hogy én shinobinak akarok tanulni. Hogy egészen pontosan mit is gondoltam akkoriban, nem tudnám megmondani, de bizonyosan úgy véltem, hogy könnyebb lesz beilleszkedni a konohai fiatalság körébe egy ködös múltú klán utolsó tagjaként, mint egy sulit későn kezdett, idegen leányzóként, ki háromszor eltéved, míg végül hazatalál. De hát hogyan is tudtam volna akkoriban megtalálni egy házat a sok közül, mely ráadásul még nem is mozgott? Nem hagyott egyáltalán keréknyomokat, melyeket követni lehetett volna és az utca népe se tudta megmondani, járt-e arrafelé mostanság.

Elhatározásomat, miszerint ninjává válok, rövidtávon komoly sikerek koronázták, hamar hírem ment ugyanis a helyi állathasználó klánhoz, az Inuzukákhoz, kik egyik tagja egy hosszú délutánon át beszélgetett velem. Olyan legendákat mesélt klánomról, melyeket szüleim soha, félelmetes ninjákat nevezett meg, kik csörgőkígyókat vagy éppen madárpókokat használtak nagyszámú ellenfél gyors és csendes likvidálására. Érdekes volt hallgatni meséit, de többet nem találkoztunk, ugyanis míg ő biztos volt benne, hogy nekem is hasonló útra kellene térnem, kerek perec kijelentettem a nagydarab férfinak, hogy én bizony nem akarok se kígyókhoz, se madárpókokhoz nyúlkálni, legfőképp nem együtt aludni velük, de még annál is legfőkébb, nem tervezem még kisszámú ember életét se kioltani. Az utolsó csepp a pohárban azt hiszem az volt, amikor vicsorgó kutyájának kölkét is visszautasítottam, mondván, nem szeretem annyira a kutyákat, ami abszolút igaz is volt. Tévedés ne essék, hatalmas állatbarát vagyok, na de azért kígyók, pókok, meg kutyák?! Köszönöm, de én ezekkel a fajokkal nehezen tudok harmóniában élni. Kutyákkal még talán, de semmiképp sem azzal a fajtával, amelyet ő tenyésztett. A barátaimat én választom meg, és nem mások helyettem.

Néhány hét múltán viszont végül megtaláltam a leginkább megfelelő párosítást. Az Inuzuka klántag akkoriban kapott szívrohamot, így talán már nem hallhatta a hírt, miszerint „az a bolond leányzó” az ő fajtiszta harcikutyája helyett apró kolibri madarakat kezdett el társainak képezni. Pedig ha tudta volna, hogy ezek a szárnyaikat vadul verdeső jószágok milyen fürgén és milyen szűk helyeken masírozva képesek felderíteni, bizonyosan másképp tekintett volna rájuk. Kár érte, ahogy megboldogult nagyapán szokta két korty között mondani, mikor valaki eltávozott közülünk.

Noha azt nem mondhatom, hogy ezek után megbecsült tagjává váltam volna az Akadémiának, sőt, mások elvárásainak való megfelelés helyett inkább saját célokat kezdtem el kitűzni magam elé, és ezek sokkal inspirálóbbnak hatottak. Elhatároztam, hogy barátokat szerzek, állatokat és embereket egyaránt, shinobikat és ninjaállatokat beleértve. Hiába volt valaki azonban kedves, mosolygós és segítőkész, a legtöbb mai ember szemében ez édeskevésnek tűnt. Az erőt és az intelligenciát díjazták, a tisztelet kiérdemléséért pedig hasznosnak, mi több, nélkülözhetetlennek kellett bizonyulni. Egyre gyorsabb tempóban faltam magamba a tudást, eleinte a lemaradásom miatt, később pedig mert élveztem, hogy mindenkit lehagytam tájékozottságommal, legalábbis bizonyos dolgokban. Az Akadémián tartott fizikai és jutsuhasználatot igénylő gyakorlatokon is sikerült néha maradandót alkotnom, no persze nem sérülések tekintetében, csupán emlékezetes pillanatokként.

Mire észbe kaptam, el is érkezett a genin vizsga, egy kifejezetten undok, annyit meg kell említeni. Az udvaron tartották, néhány bottal és egy homokórával. A feladat a földbe döfött botok megérintése volt, mielőtt a homokóra lévő homok lefolyt volna. Utóbbira pedig igen hamar sor került, olyannyira, hogy a shushin no jutsu nélkül esélye sem volt senkinek sem az egymástól pofátlanul távolra helyezett rudacskák megérintésére, de azzal se volt éppen könnyű, hiszen egy kifejezetten chakraigényes technikáról van szó. Én alapvetően fürge voltam, bizonyosan állandó mozgásban lévő gyerekkorom miatt, így kevésbé voltam a jutsura utalva, mint a többség. Azon szakaszokon, ahol mégis használnom kellett azt, apró termetem és kis súlyom miatt kevesebb chakrát szükségeltetett elpazarolnom, így végül a legjobban teljesítettem a feladatot, társaim és tanáraim egyöntetű meglepetésére.

A fejpánt megszerzése remek érzésekkel töltött el, hiszen azt mutatta, hogy saját erőmből sikerült elérnem valami azért nem mindennapit. A családom, mely ekkor már csak szüleimből és velünk élő nagymamámból állt, rendkívül büszke volt. Soha nem is lett testvérem, bizonyosan úgy vélték, létrehozták már mesterművüket és a csúcson hagyták abba a gyermekgyártást. Páran azt mondják, meg is látszik, hogy egyke vagyok, de hát erről aztán igazán nem én tehetek. Legalábbis remélem.

A fejpánttal együtt végre fizetett feladatok is együtt jártak, így elkezdhettem pénzt keresni és annál is inkább, elkezdhettem pénzt költeni. „Előképzettségeimnek” köszönhetően sikerült megkapnom vélhetően az összes macskára vigyázós feladatot. Ezek nagyon gyakran kolibrivigyázásba mentek át, az egyébként szelíd négylábúakban ugyanis rögvest beindult a vadászösztön, amint meglátták az apró, színes kis madárkákat. Ugyanakkor, ha nem vittem magammal kolibrijeim, halálra untam volna magam, így néha nehéz volt a két véglet közül választanom. Legalább a szárnyasok is fejlődtek valamelyest ezen „küldetések” alatt, így nem mondhattam, hogy haszontalanul töltöttem volna az időt.

Akadtak persze valamivel komolyabb feladatok is. Mivel nem jött ki jól a létszám, legalábbis hivatalosan, meg noha ez nem látszott, másfél évvel idősebb voltam a többségnél, egyelőre nem lettem csapatba beosztva. Amolyan cserepadossá váltam, egymagamban, illetve olykor másik csapatokhoz verődve jártam küldetésekre, például ha valaki sérüléseiből gyógyult éppen, vagy ha háromnál több fősre saccolták az adott feladatot. Ezek a megbízások időközben az állatvigyázásból elveszett tárgyak megkeresésébe és csomagok szállításába mentek át, valamint építkezésekben és kórházakban is nyújthattam némi segítséget. Amikor nem küldetéseken voltam, többnyire a faluban bolondoztam valakivel, vagy kolibrijeimmel foglalkoztam, kikre ráfért a képzés, ahogy nekem sem ártott meg gondozásuk gyakorlása. Eme állatkákat a melegházakban tenyésztettük, ott ettek és pároztak, de az intelligensebbek gond nélkül velem tarthattak néhány órára vagy akár egész napra is. Jelenleg is azon dolgozunk, hogy ezen módszereket fejlesszük, és az apró bestiák állandó társaimmá válhassanak hosszú, távoli küldetések alkalmával is.

Most azonban le kell kapcsolnom a lámpát, hogy a kolibrik nyugodtan alhassanak. Amúgy is elérkeztünk a jelenhez, a jövőt pedig nehéz lenne hűen elmesélnem. Én is elálmosodtam már ettől az állapottól, ami itt a melegházakban van. De úgy véltem, ha ide hozom a matracom és itt töltöm az éjszakát, bizonyosan jobban összeszokunk apró állatkáimmal. Le is fekszem a puha párnáimra, melyeket apu nemrég hozott be. Éccakát, kis barátaim.



Ha nincs probléma az előtörténettel, akkor három nyerőszámot kérnék. Chakra, pénz, illetőleg egy szám, hogy mennyi saját kolibrim lehet. Ha egy, azt is megértem, egy tucatnál többet pedig egyelőre semmiképp sem kérek, mert az ilyen apróságokkal is sok gond tud ám lenni!