Yagyuu Hyousuke
2 posters
1 / 1 oldal
Yagyuu Hyousuke
Yagyuu Hyousuke Vas. Márc. 09 2014, 21:35
Név: Yagyuu Hyousuke
Ország: Kaminari no Kuni (A Villám Országa)
Rang: Genin
Kor: 12 év
Nem: Férfi
Felszerelések:
-1 db övtáska
-1 db hátizsák
-10m dróthuzal
-1 db szerszámszett
-5 db füstbomba
-1 db elsősegélykészlet
-1 doboz (25 db) energiatabletta
-10 db robbanó jegyzet
-5 db kunai
-5 db shuriken
Kinézet: Az első, amivel felhívja magára a figyelmet, már ha egyáltalán észreveszik, az az igencsak csekélynek mondható, 143 centiméteres magassága, mely miatt, bár próbálja nem kimutatni, hatalmas frusztrációt érez. A törékenynek mondható alkata is kiábrándító kissé, emiatt elég gyakran hord pár számmal nagyobb ruhákat, hogy legalább a látványon javítson. Ezek miatt összességében gyenge fizikummal bír, de a kitartásának fejlesztésébe fektetett hosszú edzéseknek köszönhetően legalább ezzel tudja ellensúlyozni testi adottságaiból eredő hátrányosságait. Arca lágy, gyermeteg vonású, értelmes tekintete élénk borostyán árnyalatban tündököl, rövid, kissé rakoncátlan haja pedig szőke, de gyakran rejti a már-már végjegyének számító bojtos, kötött sapkája alá.
Jellem: A bájos, ártatlan külseje egy igencsak konok, zsémbes, ugyanakkor saját magával szemben legkritikusabb személyiséget rejt. Saját magától ritkán szokott nyitni mások felé, de nem utasítja el senki közeledését, s amíg nem adnak rá kirívó okot, nem áll negatívan az ismerkedéshez, s képes szoros kapcsolatot kialakítani másokkal, ebben inkább a minőség, mintsem a mennyiség a meghatározó nála. Titkon elég érzelgős fajta, gyakran könnyez meg egy-egy szomorú vagy boldog eseményt, ha nincs körülötte olyan, aki előtt szégyenkezni kellene emiatt. Legtöbbször igyekszik átgondolni, mit tesz, nem rohan egyből a falnak, de pont emiatt képes megharagudni, ha úgy kényszerítik cselekvésre, hogy nem adnak neki esélyt megfontolni a dolgot. Így igencsak makacsnak mondható, de ő ezt úgy fogja fel, hogy csupán próbálja megvédeni szabadságát, melyet korlátolni akarnak. A dacos viselkedéssel ilyenkor némi modortalanság és harciasság járul, mellyel leginkább csak magára nézve okozhat veszélyt tekintve az alkatát. Ha nem tetszik neki valami, azt azonnal szóvá is teszi, még akkor is, ha ahhoz semmi köze, az egyetlen, ami mentségére szól, hogy legalább őszinte, ami a szívén, az a száján. A női nemmel szemben némileg udvariasabb, engedékenyebb, hisz otthon mindig arra sarkallták, hogy tisztelje, sőt, a tenyerén hordozzon minden hölgyet. A gáláns úriember álcája viszont azonnal romba dől, amint néhány kedvesebb szóval illetik, hisz azonnal zavarba jön, arcát elönti a pír, s hebegve-habogva tud kommunikálni, míg le nem nyugszik. Ez főként az önbizalomhiányából fakad, hisz bár hatalmas szája van, ha ki kell állnia a szabad döntéshozatal jogáért, képtelen elismerni saját érdemeit, s a képességeiben való hit hiányában gyakran követ el hibákat, vagy fagy le teljesen.
Előtörténet:
Kezdetek
Én lennék a legboldogabb, ha egy hatalmas, dicső és híres klán leszármazottjaként, izgalmakkal teli élményekről számolhatnék be, akciódús harcokkal és romantikától túlfűtött kalandokkal, viszont sajnálatomra egyikből sem jutott számomra. Talán örülnöm is kellene miatta, hisz ez tette lehetővé, hogy viszonylag békés gyerekkorom legyen és egyáltalán sikerült megélnem a napot, hogy saját magam mesélhessek róla, ne pedig egy biográfia. Csupán az zavar, hogy szinte semmiféle teher nem húzza a vállam, mégsem voltam képes magasabbra nőni... de ami késik, nem múlik... remélem...
Ha már említettem, illendő lenne a nem létező hősies felmenőimmel kezdenem saját létem ismertetését. Nos, hajdanán volt egy némiképp megbecsült Yagyuu nevet viselő kardforgatásukról híres család, melynek egy rég elburjánzott mellékágához tartozom nagyapám hallomása szerint, de magamon sosem éreztem ezt a fajta virtust, az egyetlen, akinek vérét tudom ontani élesebb tárgyakkal, az saját magam, hisz még a konyhakéssel is adódnak néha gondjaim,
Ha pedig előrébb ugrunk az történelemben egészen a szüleim idejéig, nos... ők néhány évvel a születésem után elárulták Kumogakurét és menekülni kényszerültek, engem hátra hagyva. Ezzel még annyira sem dicsekedhetek, mint az állítólagos őseimmel, nemde? Emiatt az anyai nagyapám, Gorou gondjaira lettem bízva, aki szerencsémre tett róla, hogy sem ezen kínos incidens miatt, sem pedig a magamra maradásom miatt ne kerüljek bajba, emiatt még arról sem mesélt, miként is váltak árulóvá szüleim, hiába is próbáltam bármiféle információt kicsikarni belőle.
Mégsem tűnt úgy, hogy bánná ismételt nevelői státuszba való kerülését, sőt, idős kora nem zavarta abban, hogy a szomszédság összes magányos hölgyének csapja a szelet, s egy gyermekkel az oldalán csak még inkább nyeregben érezte magát. Ugyan ki tudna ellenállni egy kedves, gondoskodó úriembernek, aki még a gyerekeket is imádja (látszólag)? Terve viszonylag bevált, főleg a hozzá hasonló korúak körében ért el osztatlan sikert, de még a fiatalabbak is megszánták néha, így házunkban mindennapos volt egy-egy hölgy látogatása, aki vagy egy adag házi koszttal, vagy süteménnyel ajándékoztak meg minket azon hazugsága miatt, hogy nem tud főzni, hol takarítást vállaltak (fájó derekára hivatkozva), hol pedig csupán a társaságát élvezni. Ez maga volt a mennyország számára, s engem sem érintett különösen kellemetlenül, ha édességgel bombáztak, viszont ennek ára volt. Bármennyire is gyűlöltem, hogy állandóan nyüstöltek főleg az idősebbek, nekem mosolyogva, illedelmesen kellett tűrnöm, nehogy elrontsam ezt a gondosan felépített „bizniszt”. Néha képesek voltak igencsak megalázó irányba fordulni a dolgok, vegyük csak példának, hogy hetekig nekem kellett modellt állnom az egyikőjüknek, aki a nálam egy évvel fiatalabb, vidéken élő lány unokájának varrt ajándékba egy kimonót.
Összességében azonban mégiscsak elmondhatom, hogy boldogan teltek a napjaim. Elégtételként felfoghattam, hogy nem csupán én szenvedtem, hanem a nagyapám is. Mivel ekkora gyerekszeretőként lett elhíresztelve, nem csupán asszonyok vendégeskedtek nálunk, hanem azok fiai, lányai, s unokáik is szép számmal, így nekem is akadt olyan társaságom, akikkel élvezet volt elütni az időt, különösképp három egyénnel. Benkeivel, akinek állandóan az volt a mániája, hogy alkossunk egy bandát és hódítsuk meg a világot, és bármennyire is hangzik ostobaságnak így visszagondolva, hatalmas lelkesedésével és sugárzó életörömével képes volt magához láncolni minket, s szinte minden szavát áhítva ittuk. Togoval, akivel érdekes módon pont egy nap születtünk, de mivel én az öreg elmondása szerint hajnalban, a fiú pedig délben, így neki jutott a társaság legfiatalabb tagjának megtisztelő címe, s kiemelt figyelme. Bár ő elég későn csatlakozott, tekintve, hogy vidékről költözött fel az apja nővéréhez, hogy a kumogakurei akadémián tanulhasson, szinte azonnal belopta magát a szívünkbe poénjaival, s idióta ötleteivel, melyekkel addig nyúzott minket, míg végül muszáj volt véghez is vinnünk. S végül ott volt Hanji, a végzet asszonya, mindhármónk első szerelme, s elképzelt jövendőbeli arája, aki igaz, hogy egy évvel idősebb volt nálunk, épp emiatt nyerte el csodálatunkat. Istennő volt, aki hatalmas kegyességgel leszállt közénk, koszos, megvetendő kölykök közé, hogy elérhetetlen szépségével szívünket telítse, ugyanakkor sanyargassa. Nem mellesleg a háta közepére sem kívánt minket, de mivel sosem hagytunk fel az üldözésével, idővel kénytelen volt beletörődni és elfogadni a helyzetét. Neki köszönhetően jóval kisebb büntetést kaptunk, ha a Togo ötletei által vezérelt csínyek balul sültek el, így egy idő után végképp úgy véltük, kötelező magunkhoz láncolnunk.
Bár még nem vittük véghez Benkei, a világ meghódítására vonatkozó terveit, együtt mégis úgy éreztük, az már rég a miénk, csupán egyetlen sötét folt mocskolta be a szép életünket, s vetett árnyékot a jövőre. Hanji már az első évét töltötte az akadémián, Benkei és Togo pedig már tervezte, hogy beiratkoznak, a nagyapám viszont hallani sem akart róla, hisz óvni akart attól, hogy én is úgy járjak, mint a szüleim. Bár velem sosem beszélt nyíltan tettükről, szerinte nem tartozott rám, így ha nem akartam haragban lenni vele, kerülnöm kellett a témát, később pedig már ösztönössé vált a tabu tiszteletben tartása. Még akkor sem jutottunk eredményre, mikor rávettük Togo nagynénjét, bírja rá az öreget, hogy velük tartsak, sőt, még ez az adu ászunk, Hanji istennő sem járt eredménnyel. Tudom, elég nagy szégyen de mikor villanyoltás után azon törtem a fejem, hogyan is tálalhatnám neki a vágyam, a folytonosan elképzelt kudarc miatt mindig eleredtek a könnyeim.
Pár nappal a beiratkozásra kitűzött dátum előtt azonban valami hatalmas égi csoda történt, reális okát valóban nem találom. Az akkor már nyilvánvalóan reménytelennek tűnő helyzetben egy utolsó, kétségbeesett próbát tettem arra, hogy tudtára adjam mindennél nagyobb vágyam arra, hogy a shinobi utat követhessem, álmodni sem mertem volna, hogy ezennel végül sikerrel járok.
Emlékszem az öreg mogorva arcára, amint ismét szóvá tettem, de hiába hurrogott le, nem volt mit veszítenem a jó viszonyunkon kívül, ami akkor is meghalt volna, ha nem folytatom a beszédem, csupán az én irányomból, nem pedig az övéből. Egy pillanat erejéig végre úgy tűnt, van elég erőm, s képes leszek tárgyalni vele, de rögtön az első kérdésével is tántorított, pedig csupán egyetlen szócskából állt:
- Miért? - Visszatekintve egész ostobának látom akkori énem, hisz pont a legegyszerűbb, legegyértelműbb választ nem voltam képes megosztani vele. Nem fejtettem ki álmom, hogy a társaimmal együtt küzdjek a végsőkig a szeretett otthonomért, és a kedves szomszédokért, akik gondoskodnak arról, hogy diabéteszben leljem végzetem, sem pedig a bizonyítási kényszerem, hogy megmutassam, megbízhat bennem, sosem árulnám el az országot, a szeretteimet. Ehelyett viszont:
- Nem tudom... talán a véremben van... - nyögtem ki végül bizonytalanul a szavakat. Mondhattam volna, hogy az egész bagázs annak készül, s nem szeretnék lemaradni mellőlük, vagy kitalálhattam volna valami hazafias szöveget, de nem, egyszerűen csak ez csúszott a nyelvemre. Az öreg még annyi lelkesedést sem mutatott, mint ami valószínűleg rajtam látszódott, de hosszas csönd után, mikor már azt hittem, semmit sem fog mondani és ezzel a témát le is zárja, megszólalt.
- Talán az árulás is a véredben van – Rideg szavai éles késként hasítottak belém, pedig azt hittem, az egyszerű elutasításnál rosszabbat nem várhatok tőle. Szemeimbe könnyek szöktek, éreztem, hogy itt és most elbuktam, a reménynek, s vágyott jövőmnek itt és most befellegzett. Gondolkodás nélkül, szinte ösztönösen motyogtam egyszerű, gyermeteg gondolatomat tudtára adva:
- De... ott lesznek a barátaim... - Szúrós tekintettel szemlélt egy darabig, nem is értettem, miért, hisz nem mondtam neki semmi különlegeset, mellyel eddig nem lett volna tisztában, és mégis. Egyszer csak megenyhültek szigorú arcvonásai, homlokán ráncai kisimultak, hogy aztán olyat mondhasson, mely szavakért örökké hálás lehetek:
- Akkor az akadémián mondd el nekik, hogy mindegyikőjüknek kitekerem a nyakát, ha mégis követnéd anyádékat! Kizárt, hogy azok a tökkelütöttek maguktól megakadályoznák – „Férfihoz” méltatlanul, még mindig sírva borultam ölelésébe, hogy kifejezzem örömöm annak ellenére, hogy sokáig nem értettem, miért döntött mégis a beíratásom mellett. Hosszú időbe telt, de azóta végre rájöttem az esetleges válaszra: a nagyapám filozofikusabb alkat volt, mint én, s valószínűleg azt gondolhatta, arra célzok, lesznek mellettem olyanok, akik bármi áron lebeszélnének és megállítanának, már akkor is, ha csupán az árulás gondolata felmerül fejemben... pedig tényleg csak arra céloztam, hogy fizikai valójukban az akadémián lesznek, míg én itthon.
Rögös utakon
Végül tehát semmi sem választott el attól, hogy hűséges ölebként loholjak a barátaim után, valamint az elképzelt jövőbeli dicsőség felé. Csupán néhány hétbe telt, hogy rájöjjünk, ez nagyon nem úgy van, mint ahogy mi azt gyermeteg álmainkban dédelgettük. Kezdetben azt hittük, mi leszünk a legtehetségesebbek, s ezzel a legnépszerűbb banda az akadémián, viszont később már megelégedtünk volna, ha nem csupán a három lúzerként emlegetnek minket. Benkeit hangos, beképzelt majomnak titulálták, szerény szóval élve ambiciózus tervei, valamint lelkesedése miatt, és megalapozatlannak tartották viselkedését, hisz a tananyag elméleti részével nehezen birkózott meg, Togot idiótának tartották (na jó, mi is, de mi ezért kedveltük), s tehetségtelennek, mivel neki a ninjutsuk és chakrájának irányítása ment döcögősen. Én sem büszkélkedhettem túlzottan, hiszen hamar kiderült, én és a fizikai megterhelés két külön világ vagyunk, se nem gyorsnak, se nem erősek nem mondhattam magam, a kitartásom pedig csupán arra volt jó, hogy hosszabb ideig röhöghessenek gyengeségemen, továbbá igen hamar megtanultam visszavágni nekik a saját hibáikat fölhozva, ezért hamarosan én kaparintottam meg a legutáltabb diák címét. Még Hanji - akiről mint kiderült, az intézmény keretein belül nem ért el olyan fenséges pozíciót, mint a szívünkben-, sem mert a társaságunkban mutatkozni, nehogy tovább rombolja nehezen kivívott, középrangú társadalmi pozícióját.
Mindezek ellenére sosem vesztettük el a lelkesedésünket. Kinek kell egy rakat átlagos haver, mikor az iskola, sőt, a világ legjobb barátaival bírhatsz? Mások talán csak sajnálkoztak volna rajtunk, vagy kigúnyoltak volna, esetleg nagy kegyesen néhanapján elláttak volna valami tanáccsal, ők mit tennének a helyünkben. Mi viszont tanítás után is együtt lógtunk, együtt gyakorolva az aznapi tananyagot, egymást támogatva, ha tényleg nem boldogultunk. Nem mondhatom, hogy azonnali sikerrel, igencsak megszenvedtünk minden apróbb sikerért, de legalább a végére elrugdostuk egymást egészen a genin vizsgáig.
Mivel tölti egy átlagos, normálisnak mondható tanuló a vizsgája előtti napon? Valószínűleg magol, próbálja kiküszöbölni a hibáit, vagy az egész időt gyakorlással tölti. És mi mit csináltunk? A nappalinkban ülve azon siránkoztunk, hogyan is fogunk elbukni. A lelkesedésünk a hosszúnak mondható évek alatt teljesen megcsappant, még az azóta geninné vált Hanji istennő ösztönző szavai is süket fülekre találtak, s megunva a dolgot inkább magunkra is hagyott. Mintha a többi diák minden hozzánk vágott szidalma most ért volna el az agyunkig, hogy aztán egyszerre döntse romba minden egyes álmunkat. Szánalmas bagázs, mondhatom, de nem volt tenni, képtelenek voltunk elhinni, hogy az utolsó pillanatban való edzés, esetleg a bátorítás bármit is segítene helyzetünkön. Nem volt más hátra, a többiek hazavánszorogtak, én pedig vizsgáig hátralévő időben a nagyapámat bámulni, kinek arcára volt írva kirobbanó öröme, ahogy alig bírja magában tartani minden idők leghatalmasabb „én megmondtam”-ját.
Másnap nyúzott ábrázattal vártuk az akadémia folyosóján az elkerülhetetlent, rettegve, milyen feladattal fognak minket meghúzni. Benkei szinte biztos volt benne, hogy egy kérdésre sem fog tudni válaszolni, ha írásbelire kerül sor, Togo csupán kevés ninjutsut tud tökéletesen kivitelezni, kizárt, hogy pont azt kérjék, amit be is tud mutatni, én pedig már úgy be voltam rezelve, hogy lehetetlennek bizonyulna bármire is összpontosítanom. Viszont, mikor végleg összeomoltunk volna, a jövendőbeli világ ura felszólalt.
- Az eszetekbe jutott már, hogy az egyikünk talán mégis átmegy? Ha írásbeli lesz, biztos átmész, Togo, ha ninjutsut kérnek, akkor talán én, vagy ha... - tekintete az addigra valószínűleg hulla sápadt arcomra tévedt, majd... semmi, nem folytatta.
- Kösz az elismerést, igazán bátorító volt – sóhajtottam lemondón, már felháborodni sem volt erőm azon, hogy még ő is menthetetlennek tart.
- De tényleg, gondolj csak bele! Eddig csak arra gondoltunk, hogy ha a saját „démonunkat” kapjuk, elhasalunk, de ez viszont azt jelenti, hogy rajtunk kívül más át fog menni. Ez máris jobban hangzik, nem?
- Végül is... Már annak is örülnék, ha ti átmentek, gondolom ti sem vagytok másképp ezzel...
- Persze, hogy nem! - vágta rá végre rátalálva szokásos lelkesedésére, mikor szinte váratlanul kivágódott a mellettünk lévő terem ajtaja, s az azon át érkező sensei közölte a rettegett hírt.
- Üdvözlök mindenkit! A mai nap során először a szellemi képességeiteket mérjük fel egy rövid írásbeli feladatsorral, majd pedig amint végeztetek vele, a szemben lévő teremben egyenként megnézzük, mennyire sikerült elsajátítanotok az eddig tanult jutsukat, és ott helyben ki is derül, átmentetek e, vagy sem. Kérem, fáradjatok be ebbe a terembe, hamarosan kezdünk! - tolatott hátra a helyiségbe, szélesre tárva annak ajtaját, hogy utat engedjen a vizsgázóknak.
- Mind itt halunk...
Nem emlékszem, hogyan keveredtem be a terembe, hogyan ültettek le a padba, hogyan firkantottam le a nevem a lap tetejére, arra pedig főleg nem, hogyan sikerült az azon szereplő öt kérdésből négy alá odakörmölnöm valamit. Egyszerűen kiesett minden, ami addig történt velem, csupán egy halk pisszenés rázott fel a sokkos, gépies állapotomból. Még nem teljesen felocsúdva pillantottam körbe, feltételezve, talán az én figyelmemet akarta felhívni a hang tulajdonosa... és valóban, Benkei olyan megszállottan bámult hol az arcomba, hol a dolgozatomra, hogy még a nehézkesen működő agytekervényeimmel is rájöttem, azt várja el, hogy végre ne görnyedjek a lapomra, hátha úgy le tud lesni valamit. Ha bárkinek sikerülhet ekkora távolságból, az ő, szinte mióta beléptünk az akadémia ajtaján, azóta másolja bőszen minden egyes dolgozatomat, és bármennyire is kegyetlenség bevallani, mivel részt vehetett ezen a vizsgán, elég jónak kellett lennie ebben. „Csak természetesen” mondogattam magamban, kinyújtóztatva tagjaim próbáltam elhelyezkedni, hogy jobban ráláthasson az eddig összeírtakra. Lopva pillantottam rá, s legnagyobb rémületemre olyan letaglózott döbbenetet láttam arcán, mint még soha azelőtt. Bár nem tudok szájról olvasni, szinte hallottam fejemben megrökönyödő hangját, amint a szorult helyzetekben oly jellemző „Ember...” szavajárását hallatja. De... miért? Félve vándorolt le tekintetem arcáról a lapra, hogy olyan borzalommal szembesüljek, mint még soha. Az írásom nem csupán olvashatatlan volt, de olyan kusza képet alkottak, hogy akár egy ősi, mindenféle alvilági lény megidézésére szolgáló pecsétnek is beillett volna. Tény, ami tény, kizárt, hogy már csupán azért átengedjenek, mert egy feltörhetetlen kódrendszert teremtettem ilyen rövid idő alatt, főleg, mert még magam sem tudom kiolvasni, így hátralévő idő szűkében kétségbeesett kapkodással kezdhettem neki ismét válaszolni a kérdésekre, immár Benkei és a vizsgabiztosok számára is kibogarazható módon. Ennek köszönhetően utoljára hagytam el a termet a vizsgáztatók unszolására, még Benkei is hamarabb távozott a reménytelenek nyugalmával beadva szinte üres papírját. Haláltusánkat megvívtuk, már csak a kegyelemdöfés maradt hátra...
Az új kezdet
- Vége... végre... vége mindennek... - motyogtam zavart állapotban, a külvilágból szinte semmit sem érzékelve, miután elhagyhattam „kivégzésem” színterét. Mind mentális, mint fizikai állapotom teljesen tropára ment a mindent eldöntő nagy nap nyomása alatt. Az egyetlen tanulsága, hogy az akadémia minden borzalmak helyszíne, amit ajánlott nagy ívben elkerülni... vagy legalább köpésnyi távolságra, ha szeretném eme módon „megtisztelni” az épületét. Annyira el voltam foglalva a folyosón való megszállott botorkálásommal, az eszembe sem jutott, talán sosem áll helyre az elmeállapotom, s kényszerzubbonyba öltöztetve bevágnak valami elhagyatott diliházba. De még ez is jobb lenne, mintha még egyszer végig kellene mennem a vizsgán átélt szörnyűségeket.
Minden ködös, elmosódott körülöttem, így csak nagy nehezen jutott el a tudatomig, hogy rázkódom... nem is, valaki rázott... és szólított...
- Hé, Hyousuke, minden rendben?
- Pont úgy néz ki, aki mindjárt kidobja a taccsot, szerinted? - Ó, ismerős hangok...
- Ember, ki hitte volna, hogy ennyire kikészül? Meg kellene fontolnom, tényleg őt akarom e jobb kezemnek...- Valóban... Benkei...
- Nem úgy volt, hogy én leszek az? - … és Togo.
- Ööö... nem... te a kulturális élmények biztosításával leszel megbízva.
- Mi?
- Udvari bolond – Megtörtént a lehetetlen, végre képes voltam kizökkenni a sokkos állapotomból, és bekapcsolódni a beszélgetésbe. Togo dühösen fújtatva próbált visszavágni valami ütős szöveggel, de a másik már el is felejtette korábbi sorsdöntő társalgásukat és vigyorgó képét az arcomba tolta. Érdekes, egyikőjük sem látszott dühösnek, vagy bánatosnak... talán mégis átmentek mindketten?
- Már kétszer végigjártuk az akadémiát téged keresve, komolyan azt hittük, hogy olyan bődületes hibát vétettél, amiért kivéreztettek, a hulládat pedig kivágták a konténerbe!
- Bár ezt az eshetőséget végül dobnunk kellett, miután teljesen feltúrtuk annak tartalmát mindhiába...
- Ti komolyan belemásztatok a szemetesbe?
- Csak ő - mutogatott bőszen Benkei.
- Hát igen, itt mutatkozik meg, ki az igazi barát... - kontrázott rá farkasvigyorral a másik.
- Mert már akkor tudtam, hogy baromság átkutatni a szemetest, ha ott lett volna, én lettem volna az első, aki utána megy!
- Baromság?! Te hoztad fel, hogy talán ott van!
- De te vetted komolyan a dolgot és akartad mindenáron megnézni!
- Srácok... akkor... mindketten átmentetek... ugye? - vágtam közbe óvatosan, még mielőtt ezek ketten felkiabálják a holtakat nyugtukból. Ha ennyi energia szorult beléjük, kizárt, hogy akár egyikük is megbukjon, nem? Egy rövidke pillanat erejéig újra feléledt bennem a remény szikrája... Egész addig, míg rá nem vágták kérdésemre a választ.
- Ugyan! Egy klónt kellett létrehoznom, aminek végül két feje sikeredett... Hiába reklamáltam, hogy csupán azért sikeredett ilyenre, mert annyi eszem van, hogy csak így fért el benne, nem hatotta meg őket.
- Én pedig már az írásbelin elhasaltam, így nem is kellett jutsut bemutatnom nekik. De azért köszi a segítséged, legközelebb összehozzuk! Togo, neked valahogy teletuszkoljuk a klónod egyik fejét azzal a hatalmas intellektusoddal, hogy a másikat elhagyhassa, Hyosuke, neked pedig megkeressük elveszett „szerszámod”, hogy ne rezelj be ennyire és le tudjam másolni a dolgozatod! - Tehát mégsem sikerült nekik... ennek ellenére mégsem lombozódtak le, sőt, szinte azonnal túltették magukat a bukáson, és talpra állva máris az újrapróbálkozáson jár az eszük. Azonnal mérhetetlen szégyenérzet lett úrrá rajtam, szánalmasnak éreztem magam mellettük, aki méltatlan arra is, hogy egy légtérbe kerüljön velük, nemhogy még a legjobb barátjuknak mondhassam magam.
- Sajnálom, de nem fog menni... - Elöntött a pír, ahogy szavaimat hatására aggodalmat és enyhe félelmet láttam kirajzolódni arcukon. Lelkiismeret furdalásom támadt őket szemlélve, kegyetlenség lett volna tovább húznom az agyukat az indoklással. Kabátom cipzárát a mellkasom magasságáig lehúztam, hogy feltárhassam számukra az az alatt rejtegetett, nyakamba hanyagul felkötve, lazán, mélyen lelógó fejpántot - … ugyanis én átmentem. Igazán vicces sztori, ti is nevetnétek rajta... - kezdtem volna bele zavarodott monológomba, hogy megosszam velük, hogyan is sikerült majdnem csúfos kudarcot vallanom. A Kawarimi no Jutsu bemutatása után a gyakorló bábú, amit erre a célra pakoltak be a terembe, a technika befejeztével egyszerűen a tanári padra borult és az azon lévő teli teáskannát sikeresen összetörte... a tartalma pedig a vizsgáztatóra ömölve leforrázta azt. Szerencsére az égési sérülések ellenére viszonylag jó közérzete volt, és úgy vélte, csupán a véletlennek köszönhető a baleset, nem pedig az én hibás technikám miatt, így átengedett. Végül jobbnak véltem nem elújságolni nekik a történetet, mivel olyan kifejezéssel találkozhattam képükön, melyet még sosem tapasztaltam.
Kínos csend állt be közénk, hosszú óráknak tűnő ideig vártam, hogy lehordják a fejem, bontsák meg örökre barátságunkat, amiért önös érdekeimet nézve, őket cserbenhagyva sikeresen teljesítettem a vizsgát. Belém hasítottak nagyapám hajdani szavai „Talán az árulás is a véredben van”, úgy éreztem, valóban így történt, legszívesebben elástam volna magam a hátsó kertünkben, mintsem tovább éljek ezzel a tudattal. Vajon a szüleim is így érezhettek, mikor maguk mögött hagyták az országot... és engem? Hatalmas súly nehezedett a vállamra, jó pár pillanatba beletelt, mire rájöttem, nem az árulásomé az... hanem a barátaimé.
- Megcsináltuk! - hallottam egyikük megremegő suttogását, a váratlan ölelésük által kiváltott érzelemhullámnak, a hatalmas megkönnyebbülésnek, és a látásom elhomályosító könnycseppeknek köszönhetően nem tudtam pontosan kivenni, pontosan kinek a száját hagyta el a szó, de nem is ez számított. Csupán a pillanat, mely megadta a végső lökést, bátorságot adott, hogy megtegyem az első lépést a shinobik útján, valamint eltökéltséget, hogy ne csupán magam miatt adjak bele mindent, hanem a barátaim miatt, sőt, helyett is. Elképzelni sem merem, mi vár rám a jövőben, de annyi biztos, lesz miből erőt merítenem.
- Togo... bűzlesz...
Ország: Kaminari no Kuni (A Villám Országa)
Rang: Genin
Kor: 12 év
Nem: Férfi
Felszerelések:
-1 db övtáska
-1 db hátizsák
-10m dróthuzal
-1 db szerszámszett
-5 db füstbomba
-1 db elsősegélykészlet
-1 doboz (25 db) energiatabletta
-10 db robbanó jegyzet
-5 db kunai
-5 db shuriken
Kinézet: Az első, amivel felhívja magára a figyelmet, már ha egyáltalán észreveszik, az az igencsak csekélynek mondható, 143 centiméteres magassága, mely miatt, bár próbálja nem kimutatni, hatalmas frusztrációt érez. A törékenynek mondható alkata is kiábrándító kissé, emiatt elég gyakran hord pár számmal nagyobb ruhákat, hogy legalább a látványon javítson. Ezek miatt összességében gyenge fizikummal bír, de a kitartásának fejlesztésébe fektetett hosszú edzéseknek köszönhetően legalább ezzel tudja ellensúlyozni testi adottságaiból eredő hátrányosságait. Arca lágy, gyermeteg vonású, értelmes tekintete élénk borostyán árnyalatban tündököl, rövid, kissé rakoncátlan haja pedig szőke, de gyakran rejti a már-már végjegyének számító bojtos, kötött sapkája alá.
Jellem: A bájos, ártatlan külseje egy igencsak konok, zsémbes, ugyanakkor saját magával szemben legkritikusabb személyiséget rejt. Saját magától ritkán szokott nyitni mások felé, de nem utasítja el senki közeledését, s amíg nem adnak rá kirívó okot, nem áll negatívan az ismerkedéshez, s képes szoros kapcsolatot kialakítani másokkal, ebben inkább a minőség, mintsem a mennyiség a meghatározó nála. Titkon elég érzelgős fajta, gyakran könnyez meg egy-egy szomorú vagy boldog eseményt, ha nincs körülötte olyan, aki előtt szégyenkezni kellene emiatt. Legtöbbször igyekszik átgondolni, mit tesz, nem rohan egyből a falnak, de pont emiatt képes megharagudni, ha úgy kényszerítik cselekvésre, hogy nem adnak neki esélyt megfontolni a dolgot. Így igencsak makacsnak mondható, de ő ezt úgy fogja fel, hogy csupán próbálja megvédeni szabadságát, melyet korlátolni akarnak. A dacos viselkedéssel ilyenkor némi modortalanság és harciasság járul, mellyel leginkább csak magára nézve okozhat veszélyt tekintve az alkatát. Ha nem tetszik neki valami, azt azonnal szóvá is teszi, még akkor is, ha ahhoz semmi köze, az egyetlen, ami mentségére szól, hogy legalább őszinte, ami a szívén, az a száján. A női nemmel szemben némileg udvariasabb, engedékenyebb, hisz otthon mindig arra sarkallták, hogy tisztelje, sőt, a tenyerén hordozzon minden hölgyet. A gáláns úriember álcája viszont azonnal romba dől, amint néhány kedvesebb szóval illetik, hisz azonnal zavarba jön, arcát elönti a pír, s hebegve-habogva tud kommunikálni, míg le nem nyugszik. Ez főként az önbizalomhiányából fakad, hisz bár hatalmas szája van, ha ki kell állnia a szabad döntéshozatal jogáért, képtelen elismerni saját érdemeit, s a képességeiben való hit hiányában gyakran követ el hibákat, vagy fagy le teljesen.
Előtörténet:
Kezdetek
Én lennék a legboldogabb, ha egy hatalmas, dicső és híres klán leszármazottjaként, izgalmakkal teli élményekről számolhatnék be, akciódús harcokkal és romantikától túlfűtött kalandokkal, viszont sajnálatomra egyikből sem jutott számomra. Talán örülnöm is kellene miatta, hisz ez tette lehetővé, hogy viszonylag békés gyerekkorom legyen és egyáltalán sikerült megélnem a napot, hogy saját magam mesélhessek róla, ne pedig egy biográfia. Csupán az zavar, hogy szinte semmiféle teher nem húzza a vállam, mégsem voltam képes magasabbra nőni... de ami késik, nem múlik... remélem...
Ha már említettem, illendő lenne a nem létező hősies felmenőimmel kezdenem saját létem ismertetését. Nos, hajdanán volt egy némiképp megbecsült Yagyuu nevet viselő kardforgatásukról híres család, melynek egy rég elburjánzott mellékágához tartozom nagyapám hallomása szerint, de magamon sosem éreztem ezt a fajta virtust, az egyetlen, akinek vérét tudom ontani élesebb tárgyakkal, az saját magam, hisz még a konyhakéssel is adódnak néha gondjaim,
Ha pedig előrébb ugrunk az történelemben egészen a szüleim idejéig, nos... ők néhány évvel a születésem után elárulták Kumogakurét és menekülni kényszerültek, engem hátra hagyva. Ezzel még annyira sem dicsekedhetek, mint az állítólagos őseimmel, nemde? Emiatt az anyai nagyapám, Gorou gondjaira lettem bízva, aki szerencsémre tett róla, hogy sem ezen kínos incidens miatt, sem pedig a magamra maradásom miatt ne kerüljek bajba, emiatt még arról sem mesélt, miként is váltak árulóvá szüleim, hiába is próbáltam bármiféle információt kicsikarni belőle.
Mégsem tűnt úgy, hogy bánná ismételt nevelői státuszba való kerülését, sőt, idős kora nem zavarta abban, hogy a szomszédság összes magányos hölgyének csapja a szelet, s egy gyermekkel az oldalán csak még inkább nyeregben érezte magát. Ugyan ki tudna ellenállni egy kedves, gondoskodó úriembernek, aki még a gyerekeket is imádja (látszólag)? Terve viszonylag bevált, főleg a hozzá hasonló korúak körében ért el osztatlan sikert, de még a fiatalabbak is megszánták néha, így házunkban mindennapos volt egy-egy hölgy látogatása, aki vagy egy adag házi koszttal, vagy süteménnyel ajándékoztak meg minket azon hazugsága miatt, hogy nem tud főzni, hol takarítást vállaltak (fájó derekára hivatkozva), hol pedig csupán a társaságát élvezni. Ez maga volt a mennyország számára, s engem sem érintett különösen kellemetlenül, ha édességgel bombáztak, viszont ennek ára volt. Bármennyire is gyűlöltem, hogy állandóan nyüstöltek főleg az idősebbek, nekem mosolyogva, illedelmesen kellett tűrnöm, nehogy elrontsam ezt a gondosan felépített „bizniszt”. Néha képesek voltak igencsak megalázó irányba fordulni a dolgok, vegyük csak példának, hogy hetekig nekem kellett modellt állnom az egyikőjüknek, aki a nálam egy évvel fiatalabb, vidéken élő lány unokájának varrt ajándékba egy kimonót.
Összességében azonban mégiscsak elmondhatom, hogy boldogan teltek a napjaim. Elégtételként felfoghattam, hogy nem csupán én szenvedtem, hanem a nagyapám is. Mivel ekkora gyerekszeretőként lett elhíresztelve, nem csupán asszonyok vendégeskedtek nálunk, hanem azok fiai, lányai, s unokáik is szép számmal, így nekem is akadt olyan társaságom, akikkel élvezet volt elütni az időt, különösképp három egyénnel. Benkeivel, akinek állandóan az volt a mániája, hogy alkossunk egy bandát és hódítsuk meg a világot, és bármennyire is hangzik ostobaságnak így visszagondolva, hatalmas lelkesedésével és sugárzó életörömével képes volt magához láncolni minket, s szinte minden szavát áhítva ittuk. Togoval, akivel érdekes módon pont egy nap születtünk, de mivel én az öreg elmondása szerint hajnalban, a fiú pedig délben, így neki jutott a társaság legfiatalabb tagjának megtisztelő címe, s kiemelt figyelme. Bár ő elég későn csatlakozott, tekintve, hogy vidékről költözött fel az apja nővéréhez, hogy a kumogakurei akadémián tanulhasson, szinte azonnal belopta magát a szívünkbe poénjaival, s idióta ötleteivel, melyekkel addig nyúzott minket, míg végül muszáj volt véghez is vinnünk. S végül ott volt Hanji, a végzet asszonya, mindhármónk első szerelme, s elképzelt jövendőbeli arája, aki igaz, hogy egy évvel idősebb volt nálunk, épp emiatt nyerte el csodálatunkat. Istennő volt, aki hatalmas kegyességgel leszállt közénk, koszos, megvetendő kölykök közé, hogy elérhetetlen szépségével szívünket telítse, ugyanakkor sanyargassa. Nem mellesleg a háta közepére sem kívánt minket, de mivel sosem hagytunk fel az üldözésével, idővel kénytelen volt beletörődni és elfogadni a helyzetét. Neki köszönhetően jóval kisebb büntetést kaptunk, ha a Togo ötletei által vezérelt csínyek balul sültek el, így egy idő után végképp úgy véltük, kötelező magunkhoz láncolnunk.
Bár még nem vittük véghez Benkei, a világ meghódítására vonatkozó terveit, együtt mégis úgy éreztük, az már rég a miénk, csupán egyetlen sötét folt mocskolta be a szép életünket, s vetett árnyékot a jövőre. Hanji már az első évét töltötte az akadémián, Benkei és Togo pedig már tervezte, hogy beiratkoznak, a nagyapám viszont hallani sem akart róla, hisz óvni akart attól, hogy én is úgy járjak, mint a szüleim. Bár velem sosem beszélt nyíltan tettükről, szerinte nem tartozott rám, így ha nem akartam haragban lenni vele, kerülnöm kellett a témát, később pedig már ösztönössé vált a tabu tiszteletben tartása. Még akkor sem jutottunk eredményre, mikor rávettük Togo nagynénjét, bírja rá az öreget, hogy velük tartsak, sőt, még ez az adu ászunk, Hanji istennő sem járt eredménnyel. Tudom, elég nagy szégyen de mikor villanyoltás után azon törtem a fejem, hogyan is tálalhatnám neki a vágyam, a folytonosan elképzelt kudarc miatt mindig eleredtek a könnyeim.
Pár nappal a beiratkozásra kitűzött dátum előtt azonban valami hatalmas égi csoda történt, reális okát valóban nem találom. Az akkor már nyilvánvalóan reménytelennek tűnő helyzetben egy utolsó, kétségbeesett próbát tettem arra, hogy tudtára adjam mindennél nagyobb vágyam arra, hogy a shinobi utat követhessem, álmodni sem mertem volna, hogy ezennel végül sikerrel járok.
Emlékszem az öreg mogorva arcára, amint ismét szóvá tettem, de hiába hurrogott le, nem volt mit veszítenem a jó viszonyunkon kívül, ami akkor is meghalt volna, ha nem folytatom a beszédem, csupán az én irányomból, nem pedig az övéből. Egy pillanat erejéig végre úgy tűnt, van elég erőm, s képes leszek tárgyalni vele, de rögtön az első kérdésével is tántorított, pedig csupán egyetlen szócskából állt:
- Miért? - Visszatekintve egész ostobának látom akkori énem, hisz pont a legegyszerűbb, legegyértelműbb választ nem voltam képes megosztani vele. Nem fejtettem ki álmom, hogy a társaimmal együtt küzdjek a végsőkig a szeretett otthonomért, és a kedves szomszédokért, akik gondoskodnak arról, hogy diabéteszben leljem végzetem, sem pedig a bizonyítási kényszerem, hogy megmutassam, megbízhat bennem, sosem árulnám el az országot, a szeretteimet. Ehelyett viszont:
- Nem tudom... talán a véremben van... - nyögtem ki végül bizonytalanul a szavakat. Mondhattam volna, hogy az egész bagázs annak készül, s nem szeretnék lemaradni mellőlük, vagy kitalálhattam volna valami hazafias szöveget, de nem, egyszerűen csak ez csúszott a nyelvemre. Az öreg még annyi lelkesedést sem mutatott, mint ami valószínűleg rajtam látszódott, de hosszas csönd után, mikor már azt hittem, semmit sem fog mondani és ezzel a témát le is zárja, megszólalt.
- Talán az árulás is a véredben van – Rideg szavai éles késként hasítottak belém, pedig azt hittem, az egyszerű elutasításnál rosszabbat nem várhatok tőle. Szemeimbe könnyek szöktek, éreztem, hogy itt és most elbuktam, a reménynek, s vágyott jövőmnek itt és most befellegzett. Gondolkodás nélkül, szinte ösztönösen motyogtam egyszerű, gyermeteg gondolatomat tudtára adva:
- De... ott lesznek a barátaim... - Szúrós tekintettel szemlélt egy darabig, nem is értettem, miért, hisz nem mondtam neki semmi különlegeset, mellyel eddig nem lett volna tisztában, és mégis. Egyszer csak megenyhültek szigorú arcvonásai, homlokán ráncai kisimultak, hogy aztán olyat mondhasson, mely szavakért örökké hálás lehetek:
- Akkor az akadémián mondd el nekik, hogy mindegyikőjüknek kitekerem a nyakát, ha mégis követnéd anyádékat! Kizárt, hogy azok a tökkelütöttek maguktól megakadályoznák – „Férfihoz” méltatlanul, még mindig sírva borultam ölelésébe, hogy kifejezzem örömöm annak ellenére, hogy sokáig nem értettem, miért döntött mégis a beíratásom mellett. Hosszú időbe telt, de azóta végre rájöttem az esetleges válaszra: a nagyapám filozofikusabb alkat volt, mint én, s valószínűleg azt gondolhatta, arra célzok, lesznek mellettem olyanok, akik bármi áron lebeszélnének és megállítanának, már akkor is, ha csupán az árulás gondolata felmerül fejemben... pedig tényleg csak arra céloztam, hogy fizikai valójukban az akadémián lesznek, míg én itthon.
Rögös utakon
Végül tehát semmi sem választott el attól, hogy hűséges ölebként loholjak a barátaim után, valamint az elképzelt jövőbeli dicsőség felé. Csupán néhány hétbe telt, hogy rájöjjünk, ez nagyon nem úgy van, mint ahogy mi azt gyermeteg álmainkban dédelgettük. Kezdetben azt hittük, mi leszünk a legtehetségesebbek, s ezzel a legnépszerűbb banda az akadémián, viszont később már megelégedtünk volna, ha nem csupán a három lúzerként emlegetnek minket. Benkeit hangos, beképzelt majomnak titulálták, szerény szóval élve ambiciózus tervei, valamint lelkesedése miatt, és megalapozatlannak tartották viselkedését, hisz a tananyag elméleti részével nehezen birkózott meg, Togot idiótának tartották (na jó, mi is, de mi ezért kedveltük), s tehetségtelennek, mivel neki a ninjutsuk és chakrájának irányítása ment döcögősen. Én sem büszkélkedhettem túlzottan, hiszen hamar kiderült, én és a fizikai megterhelés két külön világ vagyunk, se nem gyorsnak, se nem erősek nem mondhattam magam, a kitartásom pedig csupán arra volt jó, hogy hosszabb ideig röhöghessenek gyengeségemen, továbbá igen hamar megtanultam visszavágni nekik a saját hibáikat fölhozva, ezért hamarosan én kaparintottam meg a legutáltabb diák címét. Még Hanji - akiről mint kiderült, az intézmény keretein belül nem ért el olyan fenséges pozíciót, mint a szívünkben-, sem mert a társaságunkban mutatkozni, nehogy tovább rombolja nehezen kivívott, középrangú társadalmi pozícióját.
Mindezek ellenére sosem vesztettük el a lelkesedésünket. Kinek kell egy rakat átlagos haver, mikor az iskola, sőt, a világ legjobb barátaival bírhatsz? Mások talán csak sajnálkoztak volna rajtunk, vagy kigúnyoltak volna, esetleg nagy kegyesen néhanapján elláttak volna valami tanáccsal, ők mit tennének a helyünkben. Mi viszont tanítás után is együtt lógtunk, együtt gyakorolva az aznapi tananyagot, egymást támogatva, ha tényleg nem boldogultunk. Nem mondhatom, hogy azonnali sikerrel, igencsak megszenvedtünk minden apróbb sikerért, de legalább a végére elrugdostuk egymást egészen a genin vizsgáig.
Mivel tölti egy átlagos, normálisnak mondható tanuló a vizsgája előtti napon? Valószínűleg magol, próbálja kiküszöbölni a hibáit, vagy az egész időt gyakorlással tölti. És mi mit csináltunk? A nappalinkban ülve azon siránkoztunk, hogyan is fogunk elbukni. A lelkesedésünk a hosszúnak mondható évek alatt teljesen megcsappant, még az azóta geninné vált Hanji istennő ösztönző szavai is süket fülekre találtak, s megunva a dolgot inkább magunkra is hagyott. Mintha a többi diák minden hozzánk vágott szidalma most ért volna el az agyunkig, hogy aztán egyszerre döntse romba minden egyes álmunkat. Szánalmas bagázs, mondhatom, de nem volt tenni, képtelenek voltunk elhinni, hogy az utolsó pillanatban való edzés, esetleg a bátorítás bármit is segítene helyzetünkön. Nem volt más hátra, a többiek hazavánszorogtak, én pedig vizsgáig hátralévő időben a nagyapámat bámulni, kinek arcára volt írva kirobbanó öröme, ahogy alig bírja magában tartani minden idők leghatalmasabb „én megmondtam”-ját.
Másnap nyúzott ábrázattal vártuk az akadémia folyosóján az elkerülhetetlent, rettegve, milyen feladattal fognak minket meghúzni. Benkei szinte biztos volt benne, hogy egy kérdésre sem fog tudni válaszolni, ha írásbelire kerül sor, Togo csupán kevés ninjutsut tud tökéletesen kivitelezni, kizárt, hogy pont azt kérjék, amit be is tud mutatni, én pedig már úgy be voltam rezelve, hogy lehetetlennek bizonyulna bármire is összpontosítanom. Viszont, mikor végleg összeomoltunk volna, a jövendőbeli világ ura felszólalt.
- Az eszetekbe jutott már, hogy az egyikünk talán mégis átmegy? Ha írásbeli lesz, biztos átmész, Togo, ha ninjutsut kérnek, akkor talán én, vagy ha... - tekintete az addigra valószínűleg hulla sápadt arcomra tévedt, majd... semmi, nem folytatta.
- Kösz az elismerést, igazán bátorító volt – sóhajtottam lemondón, már felháborodni sem volt erőm azon, hogy még ő is menthetetlennek tart.
- De tényleg, gondolj csak bele! Eddig csak arra gondoltunk, hogy ha a saját „démonunkat” kapjuk, elhasalunk, de ez viszont azt jelenti, hogy rajtunk kívül más át fog menni. Ez máris jobban hangzik, nem?
- Végül is... Már annak is örülnék, ha ti átmentek, gondolom ti sem vagytok másképp ezzel...
- Persze, hogy nem! - vágta rá végre rátalálva szokásos lelkesedésére, mikor szinte váratlanul kivágódott a mellettünk lévő terem ajtaja, s az azon át érkező sensei közölte a rettegett hírt.
- Üdvözlök mindenkit! A mai nap során először a szellemi képességeiteket mérjük fel egy rövid írásbeli feladatsorral, majd pedig amint végeztetek vele, a szemben lévő teremben egyenként megnézzük, mennyire sikerült elsajátítanotok az eddig tanult jutsukat, és ott helyben ki is derül, átmentetek e, vagy sem. Kérem, fáradjatok be ebbe a terembe, hamarosan kezdünk! - tolatott hátra a helyiségbe, szélesre tárva annak ajtaját, hogy utat engedjen a vizsgázóknak.
- Mind itt halunk...
Nem emlékszem, hogyan keveredtem be a terembe, hogyan ültettek le a padba, hogyan firkantottam le a nevem a lap tetejére, arra pedig főleg nem, hogyan sikerült az azon szereplő öt kérdésből négy alá odakörmölnöm valamit. Egyszerűen kiesett minden, ami addig történt velem, csupán egy halk pisszenés rázott fel a sokkos, gépies állapotomból. Még nem teljesen felocsúdva pillantottam körbe, feltételezve, talán az én figyelmemet akarta felhívni a hang tulajdonosa... és valóban, Benkei olyan megszállottan bámult hol az arcomba, hol a dolgozatomra, hogy még a nehézkesen működő agytekervényeimmel is rájöttem, azt várja el, hogy végre ne görnyedjek a lapomra, hátha úgy le tud lesni valamit. Ha bárkinek sikerülhet ekkora távolságból, az ő, szinte mióta beléptünk az akadémia ajtaján, azóta másolja bőszen minden egyes dolgozatomat, és bármennyire is kegyetlenség bevallani, mivel részt vehetett ezen a vizsgán, elég jónak kellett lennie ebben. „Csak természetesen” mondogattam magamban, kinyújtóztatva tagjaim próbáltam elhelyezkedni, hogy jobban ráláthasson az eddig összeírtakra. Lopva pillantottam rá, s legnagyobb rémületemre olyan letaglózott döbbenetet láttam arcán, mint még soha azelőtt. Bár nem tudok szájról olvasni, szinte hallottam fejemben megrökönyödő hangját, amint a szorult helyzetekben oly jellemző „Ember...” szavajárását hallatja. De... miért? Félve vándorolt le tekintetem arcáról a lapra, hogy olyan borzalommal szembesüljek, mint még soha. Az írásom nem csupán olvashatatlan volt, de olyan kusza képet alkottak, hogy akár egy ősi, mindenféle alvilági lény megidézésére szolgáló pecsétnek is beillett volna. Tény, ami tény, kizárt, hogy már csupán azért átengedjenek, mert egy feltörhetetlen kódrendszert teremtettem ilyen rövid idő alatt, főleg, mert még magam sem tudom kiolvasni, így hátralévő idő szűkében kétségbeesett kapkodással kezdhettem neki ismét válaszolni a kérdésekre, immár Benkei és a vizsgabiztosok számára is kibogarazható módon. Ennek köszönhetően utoljára hagytam el a termet a vizsgáztatók unszolására, még Benkei is hamarabb távozott a reménytelenek nyugalmával beadva szinte üres papírját. Haláltusánkat megvívtuk, már csak a kegyelemdöfés maradt hátra...
Az új kezdet
- Vége... végre... vége mindennek... - motyogtam zavart állapotban, a külvilágból szinte semmit sem érzékelve, miután elhagyhattam „kivégzésem” színterét. Mind mentális, mint fizikai állapotom teljesen tropára ment a mindent eldöntő nagy nap nyomása alatt. Az egyetlen tanulsága, hogy az akadémia minden borzalmak helyszíne, amit ajánlott nagy ívben elkerülni... vagy legalább köpésnyi távolságra, ha szeretném eme módon „megtisztelni” az épületét. Annyira el voltam foglalva a folyosón való megszállott botorkálásommal, az eszembe sem jutott, talán sosem áll helyre az elmeállapotom, s kényszerzubbonyba öltöztetve bevágnak valami elhagyatott diliházba. De még ez is jobb lenne, mintha még egyszer végig kellene mennem a vizsgán átélt szörnyűségeket.
Minden ködös, elmosódott körülöttem, így csak nagy nehezen jutott el a tudatomig, hogy rázkódom... nem is, valaki rázott... és szólított...
- Hé, Hyousuke, minden rendben?
- Pont úgy néz ki, aki mindjárt kidobja a taccsot, szerinted? - Ó, ismerős hangok...
- Ember, ki hitte volna, hogy ennyire kikészül? Meg kellene fontolnom, tényleg őt akarom e jobb kezemnek...- Valóban... Benkei...
- Nem úgy volt, hogy én leszek az? - … és Togo.
- Ööö... nem... te a kulturális élmények biztosításával leszel megbízva.
- Mi?
- Udvari bolond – Megtörtént a lehetetlen, végre képes voltam kizökkenni a sokkos állapotomból, és bekapcsolódni a beszélgetésbe. Togo dühösen fújtatva próbált visszavágni valami ütős szöveggel, de a másik már el is felejtette korábbi sorsdöntő társalgásukat és vigyorgó képét az arcomba tolta. Érdekes, egyikőjük sem látszott dühösnek, vagy bánatosnak... talán mégis átmentek mindketten?
- Már kétszer végigjártuk az akadémiát téged keresve, komolyan azt hittük, hogy olyan bődületes hibát vétettél, amiért kivéreztettek, a hulládat pedig kivágták a konténerbe!
- Bár ezt az eshetőséget végül dobnunk kellett, miután teljesen feltúrtuk annak tartalmát mindhiába...
- Ti komolyan belemásztatok a szemetesbe?
- Csak ő - mutogatott bőszen Benkei.
- Hát igen, itt mutatkozik meg, ki az igazi barát... - kontrázott rá farkasvigyorral a másik.
- Mert már akkor tudtam, hogy baromság átkutatni a szemetest, ha ott lett volna, én lettem volna az első, aki utána megy!
- Baromság?! Te hoztad fel, hogy talán ott van!
- De te vetted komolyan a dolgot és akartad mindenáron megnézni!
- Srácok... akkor... mindketten átmentetek... ugye? - vágtam közbe óvatosan, még mielőtt ezek ketten felkiabálják a holtakat nyugtukból. Ha ennyi energia szorult beléjük, kizárt, hogy akár egyikük is megbukjon, nem? Egy rövidke pillanat erejéig újra feléledt bennem a remény szikrája... Egész addig, míg rá nem vágták kérdésemre a választ.
- Ugyan! Egy klónt kellett létrehoznom, aminek végül két feje sikeredett... Hiába reklamáltam, hogy csupán azért sikeredett ilyenre, mert annyi eszem van, hogy csak így fért el benne, nem hatotta meg őket.
- Én pedig már az írásbelin elhasaltam, így nem is kellett jutsut bemutatnom nekik. De azért köszi a segítséged, legközelebb összehozzuk! Togo, neked valahogy teletuszkoljuk a klónod egyik fejét azzal a hatalmas intellektusoddal, hogy a másikat elhagyhassa, Hyosuke, neked pedig megkeressük elveszett „szerszámod”, hogy ne rezelj be ennyire és le tudjam másolni a dolgozatod! - Tehát mégsem sikerült nekik... ennek ellenére mégsem lombozódtak le, sőt, szinte azonnal túltették magukat a bukáson, és talpra állva máris az újrapróbálkozáson jár az eszük. Azonnal mérhetetlen szégyenérzet lett úrrá rajtam, szánalmasnak éreztem magam mellettük, aki méltatlan arra is, hogy egy légtérbe kerüljön velük, nemhogy még a legjobb barátjuknak mondhassam magam.
- Sajnálom, de nem fog menni... - Elöntött a pír, ahogy szavaimat hatására aggodalmat és enyhe félelmet láttam kirajzolódni arcukon. Lelkiismeret furdalásom támadt őket szemlélve, kegyetlenség lett volna tovább húznom az agyukat az indoklással. Kabátom cipzárát a mellkasom magasságáig lehúztam, hogy feltárhassam számukra az az alatt rejtegetett, nyakamba hanyagul felkötve, lazán, mélyen lelógó fejpántot - … ugyanis én átmentem. Igazán vicces sztori, ti is nevetnétek rajta... - kezdtem volna bele zavarodott monológomba, hogy megosszam velük, hogyan is sikerült majdnem csúfos kudarcot vallanom. A Kawarimi no Jutsu bemutatása után a gyakorló bábú, amit erre a célra pakoltak be a terembe, a technika befejeztével egyszerűen a tanári padra borult és az azon lévő teli teáskannát sikeresen összetörte... a tartalma pedig a vizsgáztatóra ömölve leforrázta azt. Szerencsére az égési sérülések ellenére viszonylag jó közérzete volt, és úgy vélte, csupán a véletlennek köszönhető a baleset, nem pedig az én hibás technikám miatt, így átengedett. Végül jobbnak véltem nem elújságolni nekik a történetet, mivel olyan kifejezéssel találkozhattam képükön, melyet még sosem tapasztaltam.
Kínos csend állt be közénk, hosszú óráknak tűnő ideig vártam, hogy lehordják a fejem, bontsák meg örökre barátságunkat, amiért önös érdekeimet nézve, őket cserbenhagyva sikeresen teljesítettem a vizsgát. Belém hasítottak nagyapám hajdani szavai „Talán az árulás is a véredben van”, úgy éreztem, valóban így történt, legszívesebben elástam volna magam a hátsó kertünkben, mintsem tovább éljek ezzel a tudattal. Vajon a szüleim is így érezhettek, mikor maguk mögött hagyták az országot... és engem? Hatalmas súly nehezedett a vállamra, jó pár pillanatba beletelt, mire rájöttem, nem az árulásomé az... hanem a barátaimé.
- Megcsináltuk! - hallottam egyikük megremegő suttogását, a váratlan ölelésük által kiváltott érzelemhullámnak, a hatalmas megkönnyebbülésnek, és a látásom elhomályosító könnycseppeknek köszönhetően nem tudtam pontosan kivenni, pontosan kinek a száját hagyta el a szó, de nem is ez számított. Csupán a pillanat, mely megadta a végső lökést, bátorságot adott, hogy megtegyem az első lépést a shinobik útján, valamint eltökéltséget, hogy ne csupán magam miatt adjak bele mindent, hanem a barátaim miatt, sőt, helyett is. Elképzelni sem merem, mi vár rám a jövőben, de annyi biztos, lesz miből erőt merítenem.
- Togo... bűzlesz...
Yagyuu Hyousuke- Játékos
Adatlap
Szint: D
Rang: Genin
Chakraszint: 110
Re: Yagyuu Hyousuke
Hinata Hétf. Márc. 10 2014, 12:39
ELFOGADOM!
Sipirc adatlapot írni
!
Ryo: 3500
Chakra: 105
Egy apróság:
Utsusemi no Jutsu // Hang-kivetítő Jutsu
Ezzel a jutsuval a használó képes a hangszálai által kiadott hanghullámokat felerősíteni és nagy területen szétszórni, ezáltal elrejtve a hang igazi forrását.
Chakraszint: 100
Szint: D
Sipirc adatlapot írni
!Ryo: 3500
Chakra: 105
Egy apróság:
Utsusemi no Jutsu // Hang-kivetítő Jutsu
Ezzel a jutsuval a használó képes a hangszálai által kiadott hanghullámokat felerősíteni és nagy területen szétszórni, ezáltal elrejtve a hang igazi forrását.
Chakraszint: 100
Szint: D
Hinata- Inaktív
Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: Nem fontos
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.