Munashii Kishi

Kinézet: Specializációjához képest egész nagydarab, 179 centijéhez 76 kiló társul, amiből egy gramm se fölösleges hús, bár ennek ellenére inkább tűnik nyúlánknak, mint izmosnak. Sötétbarna szemekkel és rövid fekete mohawk hajzattal rendelkezik, valamit kissé nyomott orral, mintha már betörték volna neki párszor (valószínűleg így is van). Kedvenc ruházata egy vörös, démonfejmintás póló, erre jön a fekete bőrdzseki – felhajtott gallérral, mert úgy menő -, alá fekete farmer és végül egy pár shinobi szandál. Ha hivatalosnak akar látszani, ezt megtoldja a bal felkarjára kötött fekete sunagakurei fejpánttal is.

Jellem: Nem éppen az az azonnal barátkozó típus, általában az élettelen dolgokkal jön ki jobban. Nagyon okos, és ezt sajnos tudja is, ami miatt hajlamos lekezelni azokat, akik szerinte nem érnek fel az ez irányú képességeivel. Ez, és a szegénység, amiben felnőtt, némileg zárkózottá tette, bár utóbbinak köszönhetően legalább gyakorlatias és két lábbal, szilárdan áll a földön. Kell némi bizalom vagy egy jó adag szimpátia ahhoz, hogy megnyíljon valakinek, de akkor egy hűséges, bár kissé idegesítő barátra lehet lelni benne. Kicsit lusta, rajong az elmepróbákért, elsősorban a különböző táblás játékokért, és nyomokban még valami humorféleséget is mutat, az pedig már egyéni kérdés, hogy ki sír és ki nevet a poénjain.

- Játsszunk!
- Megint ők voltak?
- …játsszunk!
- Ó, Kishi…
A férfi előhúzott egy kendőt, és gyöngéden megtörölgette a könnyes szemű kisfiú vérző orrát. Mintha csak ez lett volna az utolsó csepp, egyszer csak eltörött a mécses, és a gyerek kitörő zokogással borult a felnőtt nyakába. Az szomorkás arccal magához ölelte, és lassan ringatni kezdte.
- Ők… ők… azt mondták… mi csak… koldusok… aztán… aztán…
Azt már nem tudta elmondani, mi történt „aztán”, de szükség sem volt rá. A megtépett ruha, a vérző orr, a horzsolások elmondtak mindent, amit a férfinak tudnia kellett. Végül a gyerek abbahagyta a sírást, és szipogva kibontakozott apja karjaiból.
- A…apu… Já… játszunk?
- Persze. – a férfi egy gyors puszit nyomott a fiú homlokára, mire az halványan, könnyesen elmosolyodott. – Csak előbb öltözz át, jó?
Sóhajtva nézte, amint a fiú átszalad a kis szolgálati lakás azon helyiségébe, amit egykor az ő szobájának nevezte ki. A sunagakurei gyerekek többsége persze nyilván tiltakozott volna ilyen kamraszerű hálóhely ellen, de Kishi nem tette. Nem mintha tetszett volna neki, de még soha nem aludt jobb helyen, így nem is tudhatta, milyen az.
A Munashii-klán egyébként is széthúzó, haldokló nemzetség volt, de Kōshi Munashii ezt azzal tetézte, hogy egy másik szegény család leányát vette feleségül. Tudták, hogy pénztelenek lesznek; ez még nem akadályozta volna meg őket abban, hogy egyetlen gyermekükkel, Kishivel szűkösen, de boldogan éldegéljenek. De az már a betervezhetetlen tragédiák sorába tartozott, mikor az asszony – maga is Sunagakure shinobija – elesett egy küldetés során, mikor Kishi még csak kétéves volt. Kōshi mintha megroppant volna: tudta, olyan csapás ez, amin sohasem fognak túllépni. De azt is, hogy a fia kedvéért a víz felett kell tartania a fejét, hogy őt fel kell nevelnie, akár csak úgy is, hogy a falu őt inkább a hűsége, semmint a valódi képességei miatt segíti, amikor muszáj…
A fiú berobogott a cipődoboznyi nappaliba, tiszta ruhában, maga előtt egyensúlyozva a felállított bábúkkal megrakott Yajūsen-táblát. Az arcán üdvözült mosoly ült, mintha már el is felejtette volna az egész incidenst.
- Gyere, apu! Most kezdhetsz te, jó? – bűvészkedte fel a táblát egy közeli asztalkára.
- Nem mintha akár úgy is esélyem lenne ellened. – mosolygott rá Kōshi, miközben óvatosan elhelyezkedett az egyik kopott nádfonatú széken. És ez most több volt ugratásnál vagy játéknál: Kōshinak valóban alig volt esélye a hétéves fiú ellen. Egyszer verte meg, mikor megtanította játszani, többet soha. Ha stratégiai játékokról volt szó, Kishi gyerekzseninek bizonyult. Nem csoda, hogy ezek a játékok váltak gyermekkora fő örömforrásává.
A férfi egy mezővel oldalra tolta a Farkast, és elbűvölve figyelte a kisfiú végtelen összpontosításról regélő tekintetét.

- …köszönöm, mester, de inkább bent maradnék még egy kicsit.
A köpcös kis emberke gyanakodva vizslatta a fiút. Hiába érzett az őszinte tiszteletet iránta, a kackiás bajusz fölött hunyorgó apró szemektől valahogy nevethetnékje támadt.
- De túlóradíjat nem kapsz! – döntött végül a bábkészítő.
- Rendben, mester, köszönöm, mester.
Mikor az öreg távozott, Kishiből végre kirobbanhatott a vihogás. A nyelvébe harapott, hogy elfojtsa. Az öregúr nem érdemelte meg, hogy kinevesse: sokat köszönhetett neki. Végtére is nem sok helyen fordult elő, hogy munkát, mi több, tanítást biztosítsanak egy magafajta tizenkét éves kölyöknek, és még tisztes fizetés is jusson neki. Márpedig ez utóbbi volt az, ami döntött. Kōshi keresete nem lett volna elég kettejüknek, így aztán nem volt mese, Kishinek is munkába kellett állnia. Hálásnak kéne lennie, hogy szerelőként dolgozhat a falu bábműhelyében, és nem gyomlál valahol a keleti farmok egyikén. Erre még vihog…
- Nem szép dolog, eh?
Megmozdíthatott egy ízületet az előtte görnyedő félkész bábon, mert az úgy roskadt össze, mintha bólintani próbálna, és Kishire ettől megint rátört a röhögés.
Mikor végre sikerült legyűrnie, valamiféle eksztatikus állapotban folytatta az ízületek összeszerelését. Egy kicsit még mindig nehezére esett elhinnie, hogy megkapta az esélyt egy saját báb összeállítására; na persze az, ami éppen a kezei közt alakul, nyilvánvalóan nyers munka lesz, amit még jó párszor újratervez, de akkor is.
- Neko…
Macska. Ezt a nevet választotta a majdani bábnak, a Yajūsen egyik figurája után. Nem éppen erős vagy fontos figura, persze. Apróság, aki eltörpül a vadon királyai mellett, gyenge harcos, aki hátramarad az ideális alkalomra lesve. Nyers erő híján a játékos kénytelen komoly taktikázáshoz folyamodni, ha hasznát akarja látni a Macskának. De részben ezért is tetszett meg Kishinek. Nem lesz egy mestermű, de ha ésszel használja, a megfelelő pillanatokban döntő erőt képviselhet.
Hatalmas ásítás szakadt fel belőle, és a boldog révület megtört. Ideje mennie… Holnap új nap az Akadémián. Nem mintha különösebben érdekelte volna. A pénzkereset fontosabb volt. Ami azt illeti, egyszer-kétszer kis híján ki is csapták. Elaludt az órákon, miután egész éjjel a műhelyben dolgozott. Az apja nem szidta meg érte. Tudta, miért történt. Csak olyan szomorúan mosolygott, ahogy szokott…
Újabb ásítás. Ha így folytatja, már a szerelésre sem fog tudni koncentrálni… Ideje eltennie magát holnapra. Akadémia… Az meg kit érdekel! Álmában is megírja a gyenge tesztjeiket. Ami meg a gyakorlatot illeti, itt lesz neki Neko.
Nem lesz itt gond, eh?

Ha nem sok is, de azért Kishi életében is előfordultak piros betűs napok, és ezek közé tartozott az is, amelyiken Neko elkészült.
Ha valamire, hát egy arra egy életen át emlékezni fog, amint akkor végigmustrálta még egyszer utoljára, biztosan működőképes állapotban van-e. Minden működött, és a tetejébe minden gyönyörű is volt a Macskán, éppen olyan, amilyennek lennie kell. A fekete köpönyegbe bújtatott emberméretű, humanoid alak a saját, külön bejáratú szerkezeti módosításaival – Kishinek legalább annyi boldog órát szerzett a kiötlésük, mint a beépítésük -, a karok végén csillogó, borotvaéles acélkarmú kezek, a csuklyával óvott fej, amire saját kezűleg festette egy macskamaszk utánzatát…
És persze az írásjel, ami ott van rajta, és ott lesz hét testvérén is, ha készen lesznek. A nevük. Macskának… Nos, „Macska”.
Már attól is megizzadt, amíg a küszöbig elcipelte. Szép, szép egy ember nagyságú báb, de súlya, az van bőven.
Nem mintha zavartatta volna magát, persze. Amennyire el volt szánva, nemhogy szűk kis lakásukig, de a világ végéig is elcipelte volna Nekót, már ha másnaptól tényleg az ő, csak és kizárólag az ő bábjaként funkcionál. A többi akadémista meg ettől a naptól kezdve elmehet a fenébe. Eddig csak okosabb volt náluk, de most, hogy van mivel harcolnia, már erősebb is lesz.
- HÉÉÉ, KOLDUS! AZT MEG HOL LOPTAD?
Kishi megmerevedett és kis híján orra bukott, ahogy a Macska holt tömege nagyot zökkent a vállán. A hang a háta mögött csattant fel, de mire feleszmélt, már előtte és mellette is lépések hallatszottak. Túlságosan is jól ismerte ezt a hangot, bár sosem vette a fáradságot, hogy a hozzá tartozó nevet megjegyezze: a gazdája egyike volt az Akadémia piti bandavezéreinek, akik őt pécézték ki rendszeres céltáblájukul. Itt, a nyílt utcán még nem hallotta ugyan, de most épp nem volt senki más a közelben, úgyhogy…
- NEM HALLOTTAD, KOLDUS? KÉRDEZTEM VALAMIT!
- De hallottam. – nagyon igyekezett, hogy a hangja ne csupán motyogás legyen, de látván, ahogy a szemből közeledő, nagydarab srác megropogtatja az ujjait, valahogy nem nagyon sikerült. – Csak nem érdekel. Nem loptam. Az enyém.
- Óóó, igazán?
A gonosz hang gúnyos trillává nyújtotta a háta mögött a kérdést, míg ő kétségbeesetten a vállára bukó faragott fejre szorította a tenyerét. Sosem igazán volt nagy taijutsus, négy felsőbb évessel szemben pedig abszolút esélytelen lett volna. Márpedig ezeknek a szándéka itt meglehetősen nehezen félreérthető…
Egy karmos kéz csúszott a vállára, és Kishi még éppen idejében ébredt rá, hogy tulajdonképpen van más dobása is. Elméletben, legalábbis. Gyakorlatban még nem volt alkalma kipróbálni ekkora alanyon, hisz a Macska csak ma készült el. De apróbb fabábukon már sikerült. És különben is, ha most nem fog…
- Kugutsu no Jutsu.
- Váá…!
Neko súlya egyszerűen eltűnt a hátáról, mintha magától szökkenne talpra, fordulás közben pedig kis híján feltépte Kishi torkát. Annyi haszna mindenesetre volt a mozdulatnak, hogy a baljós karmok megmutatkoztak, és a Macska már ott is magasodott mellette, akár ha saját jószántából igyekezne megvédeni a támadóitól. A chakrafonalak kéken ragyogva futottak a fiú ujjaitól a tagjaiig, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, Kishi pedig mintegy mellékesen megjegyezte magában, hogy ha tovább hadonászik, tényleg lekaszabolja saját magát.
- Mi a jó ég…?!
- Ez már nem tetszik, eh? – a fiú arcán lassan végigterült egy magabiztos vigyor. Szívesen behúzódott volna a báb mögé, de mivel négy irányból közelítettek felé, inkább köröztetni kezdte maga körül. – Ő az én új fegyverem. Egy harci báb. Macskának hívják. Jópofa, eh?
Egy ügyetlen kézmozdulattal rávette Nekót egy suta előrevetődésre, és ez, a karmok látványával kombinálva, elégnek is bizonyult ahhoz, hogy a négyesfogat rémült ordítással menekülőre fogja. Ahogy a futásukat bámulta, Kishit olyan diadalérzet öntötte el, mint azelőtt még talán soha.
- Elmehettek a pokolba! – üvöltött utánuk lelkesen. - Bábos vagyok! – és, szinte ámultan, csak úgy magának elsuttogta még egyszer. – Bábos vagyok…

- Ez most… jó?
A fiú aggódva nézett a shurikenjeire. Neki úgy tűnt, meglehetősen szétszórtan állnak a gyakorlócölöpön, de a vizsgáztató faarccal bólintott. Kishi megkönnyebbülve fújta ki a tüdejébe szorult levegőt. Az alapvető jutsukat gond nélkül be tudta mutatni, ezek szerint a fegyverkezelés sem ment rosszul. Ha ezen is átmegy, a Geninvizsgából már csak az írásbeli teszt van hátra.
A folyosón már a jegyzeteit bújta a vizsgaterem felé menet. A memóriája mindig is kitűnő volt, de mivel a legritkább esetben vett részt aktívan az órákon, a bevágnivalót lényegében egy falásra kellett földolgoznia, és ez még őt is megizzasztotta. Arról nem is beszélve, hogy meglehetősen kényelmetlenül érezte magát. Ha szétnézett, csupa nála fiatalabb arcot látott: úgy festett közöttük, mint valami többszörösen bukott diák.
Nem mintha nem lett volna mentsége. Néha hónapokra is teljesen ki kellett maradnia, mert az apja éppen megsebesült egy-egy összetűzés során; ekkor nem járt neki pénz az esetlegesen teljesített küldetésekért, tehát duplán rászorultak Kishi keresetére.
- Ha egynél több megvédendő alany van, és csak három shinobi, akkor…
Félig lehunyt szemmel recitálta a bemagolt anyagot, miközben időnként a ceruzáját rágva próbálta előkotorni az agya legmélyéről egy-egy bonyolultabb szituáció helyes kezelési módját. tudnia kéne mindet. Egész éjjel tanult… A gondolatra ásít egyet. Meg előtte még sok éjjel. Erre a gondolatra ásít egy még nagyobbat. Az a taknyos, egérarcú kölyök az előtte lévő padban bezzeg… Lehet vagy tizenkét éves, de csak szívogatja az elcsöppenni készülő orrát, mintha az egész a legkevésbé sem izgatná. Valószínűleg nem is. Nyilván rendesen tanult.
A fiú az utolsó lehető pillanatig a jegyzeteibe fúrta az orrát, és csak akkor emelkedett fel közülük, mikor már a feladatlapokat osztották. Mikor ő is megkapta a magáét, nem kapkodta el a dolgot: szépen előkészítette, amire szüksége lehet, elhelyezkedett, aztán kézbe vette, átfutotta, és…
…még egyszer átfutotta. Az arcára előbb hitetlenkedés ült ki, ami aztán szépen, lassan átadta a helyét a megkönnyebbülésnek.
~ Csak ennyi?
Kishi a kezébe vette a tollat, és szaporán, megállás nélkül írni kezdett.

- Van már csapatod?
- Még nincs. Majd lesz.
A fiú előretolta a Párducot, mire a férfi elfintorodott, mint aki már érzi az elkerülhetetlent. Aztán elmosolyodott és fölnézett a másik arcára.
- Örülök, hogy ilyen jól sikerült.
A mosolya gonosz vigyorrá szélesedett, ahogy a Párduccal szemben felbukkant az Elefánt. A vigyorból pedig elképedés lett, ahogy az egyik Tóból előkúszott a Patkány, hogy a Párduc feláldozása árán elvágja a férfi többi figurájától az Elefántot.
- Megint megverlek.
De a férfi a játéktábla helyett már a fiú átszellemült arcát nézte. Mögötte volt a sikeres Geninvizsga; végül úgy tette le kitűnő minősítéssel, mintha nem is jelentett volna neki különösebb kihívást. Az oktatók, akik jobbára aludni látták az órákon, miután egész éjjel robotolt, alig hittek a szemüknek. na persze már ideje is volt. Kishi tizenhat éves volt és egy jó fejjel magasabb, mint az apja. Munka ide vagy oda, ráfért már, hogy reguláris legyen. És mindennek ellenére… Még most is úgy tudott a játékra összpontosítani, mint bármikor gyerekkorában.
Kōshi Kutyája az Elefánt felmentésére sietett, de a Tavon átugró Oroszlán leterítette, mielőtt elérte volna a célját.
- Büszke vagyok rád, remélem, tudod.
A fiú szórakozottan bólintott anélkül, hogy fölnézett volna.
- Tudom hát.
Az Oroszlán komótosan vándorolt előre, megritkítva Kōshi bábuinak még megmaradt sorait, nyomában ott battyogott a Patkány.
- És, tudod…
A fiú ujjai könnyedén tologatták a figurákat, azonnali választ adva az apja lépéseire.
- …azt hiszem, egyszer már…
Az Oroszlán minden komolyabb veszélyt eltakarított az útból, a Patkány az ő égisze alatt már erősen célközelben járt. Kōshi még leütötte a fiú erősebbik figuráját, de ez már legfeljebb önigazolásnak mehetett el, a vereségét nem akadályozta meg.
A fiú csak ekkor pillantott föl. Jókedvűen vigyorgott.
- …nekünk is kijárt egy kis dicsőség, eh?
Eggyel oldalra tolta a Patkányt, és elképzelte, ahogy a vén, trükkös rágcsáló betotyog az ellenséges Búvóhelyre.
Újabb partit nyert meg.