Iwasaki Hikaru

Név: Iwasaki Hikaru
Ország: Fű országa
Rang: Genin
Kor: 15
Nem: Fiú
Felszerelések: Dróthuzal, egy szett szerszám csomag, 5 db füstbomba, 1 db elsősegély készlet, 10 db robbanójegyzet, és egy széles övtáska, amiben ezeket tárolja. Ezen kívül 5 db kunai, 5 db shuriken, 10 db Makibishi, 2 db Fuuma shuriken, 10 Senbon, és végül 1 db wakizashi. Felszereléseken kívül egy kulacs víz, egy kis élelem, váltóruhák, tinta és egy jegyzettömb.

Kinézet: Ha szembe jön veled egy félhosszú, ezüstös szürke hajzuhataggal, és mandula alakú, világoskék szempárral megáldott fiatal srác, akkor.. hát nem éppen száz százalék.. de esély van rá, hogy vele futsz össze. Kifejezetten szemrevaló férfiú, szépségét pedig még inkább kiemelik porcelánfehér bőre és karakteres vonásai. A 170 cm-es magasságával nem mondható magasnak, de voltaképp alacsonynak sem. Karcsú vonásai vannak, hiszen szerencséjére az örökölt génjei nem igazán engedik meg neki, hogy felszedjen pár kilót. Hosszabb időt is szokott fordítani a küllemére, bár másokon nem igazán tartja számon a külső megjelenési hibákat. Alapelve, hogy ő tökéletes legyen, bár a többieken nem említ meg egy hibát sem.
Jellem:Szabadlelkű, és mindenképpen individualista. Bár az, hogy mindentéren szereti a saját vágyait az első helyre helyezni, az nem jelenti azt, hogy mindenki mást el is tipor ennek köszönhetően. Szeret küzdeni a céljaiért, a vágyaiért, és nincs számára annál jobb érzés, amikor teljesül egy álma, de ezt szeretné úgy megtenni, hogy közben a lehető legkevesebb embernek okoz ezzel fájdalmat. Jó is meg nem is, gonosz is meg nem is. Természetesen emiatt mindenképpen semleges beállítottságúnak vallja magát, ami talán korrekt is az ő szemszögéből. A tudás, a fejlődés, és a profizmus számára az egyik legfontosabb dolog, bár néha eljönnek a napok, amikor annyira túlhajtja magát, hogy utána pár napig csak lustálkodni van kedve, és lazítani. Rossz tulajdonságai közé tartozik, hogy nagyon trehány (főleg a saját szobájára értve), gyakran kitör belőle a lusta énje (szinte minden második nap), és ha felhúzzák, akkor akár a tűz, úgy lobbantja fel áldozatát. Végül fontos megemlíteni, hogy erkölcsi törvényei közé tartozik az egyensúly, így szereti megtartani a mértéket minden között, legyen szó külső-belső tulajdonságokról, vagy elme,-testedzésről.

Előtörténet:


Az életem kifejezetten nyugodtan, és kellemesen kezdődött. Istennek hála egy jó módú, kedves családba születtem, és nem volt semmilyen problémám. Az édesapám régen egy tehetséges shinobi volt, ám mára már csak egy munkanélküli bolond. Összegyűjtötte a megfelelő pénzösszeget, elvette az anyámat, és megszülettem én, egy tökéletes családi környezetbe. Manapság már csak italra költi a pénzét, de hát miért is bántanánk érte? Megküzdött azért, hogy szép legyen az életének az utolsó pár évtizede, tehát elítélni semmiképp sem lehetett. A kapcsolatunk egy kicsit különös volt, hiszen folyton olyan dolgokról és témákról próbált velem beszélni, amik engem nem igazán izgattak, de amikor elkezdte mesélni a régi küldetésekkel kapcsolatos történeteit, akkor máris megtaláltuk a közös hangot. Szerettük egymást, elvoltunk egymással, ha pedig nem éppen részegen jött haza, akkor viszonylag tényleg úgy is lehetett ránk nézni, mint apa és fia.
Az édesanyám teljesen más tészta volt. Ő medikus shinobu akart lenni, de sajnos tehetsége nem volt hozzá, ezért úgy döntött: az átlagos civil életben keresi meg a mindennapra valót. Varrónő, szakács, virágkötő.. sokféle szakma megfordult már a kezében, és mindegyiket élvezte, persze egyet sem annyira, mint a nindzsalélet, de nem tehetett semmit, így hozta az élet. A vele lévő kapcsolatom csodálatos volt, hiszen tiszteltem, szerettem, és nagyon felnéztem rá. Olyan tehetséges akartam lenni, mint ő. Az a tipikus talpraesett ember, aki mindenhez ért. Bár néha viharos volt köztünk a hangulat, de talán ez minden egyes anya-fia kapcsolatban előfordul néha. Gyakran besegítettem neki a háztartásban, így szerencsére a viharosabb napok is szépen lassan eltűntek.
Testvéreim, unokatestvéreim nem voltak, hiszen a szüleim beérték velem is, na meg mindketten egykék voltak, így másképpen sem lehetett korabeli rokonom. Viszonylag elkényeztetettnek lehet nevezni a gyermekkorom után, na és persze ennek köszönhetően olyan sok barátom sem volt a faluból, de annyira nem is zavart. Meg voltam én egyedül, a kitalált kalandjaimmal, és az elvarázsolt világaimmal, ahol mindig én voltam a hős shinobi.


Tíz éves koromban eljött viszont egy ember, aki felkavarta a mindennapjaimat, és ő lett az életem középpontja. Egy vándor shinobi volt, aki éppen egy nehéz küldetés után pihent meg a falunkba érve. Nagyjából tizennyolc éves lehetett, de a köztünk lévő nyolc év meg sem látszott abból nézve, hogy nagyon közel kerültünk egymáshoz. Hasonlított az édesapámra, és egyes vonásokban még az édesanyám talpraesettségét is megtaláltam benne. Mindennap kimentem hozzá a falu szélére, és hallgattam a történeteit. Éreztem, hogy nagyon kedvel, hiszen mindennap csak azért mesélt nekem érdekes történeteket, hogy láthassa a mosolyomat. Hasonló érzéseket tápláltam felé, mintha a bátyám lenne (amit talán az egykeségem miatt kerestem benne), de mégis.. ez az érzés több volt, mint testvéri szeretet. Nagyon boldog voltam minden olyan nap, amikor találkozhattam vele, és sok mindent tanított a világgal kapcsolatban, na meg persze sok közös szórakozási programot is csináltunk együtt. Nem tudom, hogy ő hogyan viszonyult hozzám.. de én végül teljesen a rabja lettem, és nem tudtam nem rá gondolni. Egy nap megöleltem, majd a szemébe nézve, megszólaltam:
- Megígéred, hogy soha nem hagysz el? – a számmal puffancsot csináltam, mintha egy picit morcos lennék, de csak a szemeimből kicsorduló könnyeket próbáltam visszafojtani. A kisujjamat a férfi felé tartottam, hogy az ígéretet így is megerősítsük.
- Hikaru, ez csak természetes. Örökké melletted maradok. – jelentette ki lágyan mosolyogva, és a hatalmas, meleg kezével megsimogatta a fejemet. Imádtam, amikor ezt csinálta, főleg amikor így mosolygott mellé. Úgy éreztem, hogy nem lehetne ennél szebb pillanat az életemben, és hittem neki. Bíztam benne, és elhittem neki, hogy örökké mellettem marad.
- Szeretlek, senpai! – ugrottam a nyakába boldogan, és erősen megszorítottam. Valamiért úgy éreztem, hogy ezt meg kell tennem, és elfogott egy olyan érzés is, hogy most utoljára tehetem ezt meg így. Ezt az érzést gyorsan ki akartam verni a fejemből, de végül a veszélyérzetem beigazolódott. Másnap reggel amikor odafutottam a város szélére, ő már nem volt ott..


Attól a naptól kezdve soha nem láttam őt többé. Puszta köd maradt az elmémben az arca, amely soha nem akar eltűnni, és minden éjszaka kísért, rémálom képében. Újra akartam látni, de tudtam, hogy akárhol is keresném, úgysem fog előkerülni. Az eddig felépítettnek hitt életem romokba dőlt, és minden álmom odaveszett. Egy új életcél kellett nekem, legalábbis egy bátorító lépés az új jövőm felé. De vajon mihez kezdjek most, hogy az egyetlen általam szeretett ember eltűnt? Nem tudom elengedni, és elfelejteni pedig végképp nem. Maradt a végső megoldás, a felkeresés. De hogyan? Fiatal vagyok még, és a nagyvilág tele van veszéllyel, hiszen ezt is ő tanította meg nekem. Akkor viszont meg kell tanulnom magamat megvédeni. Ezt pedig a mostani helyzetemmel csak egyféle képen érhetem el. Shinobi lesz belőlem! Aznap be is jelentettem a szüleimnek, akik csak egy apróbb mosollyal reagáltak erre a hatalmas kijelentésemre, mintha már tudták volna, hogy eljön ez a nap, és így már nem is olyan nagyszám ez az egész. Természetesen mindenben támogattak, és elkezdtek felkészíteni minden olyan dologra, amire szükségem lehet majd a későbbiekben. Hiszen veszélyes utat választottam magamnak, de nem adhatom fel. Amikor megkérdezik, hogy miért akarok shinobi lenni, akkor mindig ugyanazt válaszolom. „Meg akarok találni egy számomra fontos embert.” Bizony, a cél mindig ugyanaz, ám minél többet gondolkodok rajta, annál inkább nem tudom mihez is kezdjek vele, ha megtalálom. Talán először megkérdezem, hogy miért is hagyott el pontosan, ha szeretett. A második verzió pedig, hogy jól ellátom a baját, hiszen had lássa milyen erős is lettem CSAK miatta. Na de ezen még van időm gondolkodni, egyelőre kezdjem meg az első lépéseket a nindzsalét felé..


Az akadémista éveim hamar elkezdődtek, és én neki is kezdtem teljes erőmmel a tanulásnak. Nem koncentráltam semmi másra, csak hogy erősebb, és okosabb legyek. A barátkozásra nem volt se erőm, se időm. Erőm azért nem, mert nem akartam még egyszer csalódni egy emberben, akit megkedveltem. Időm pedig azért nem, mert minden nap iskola után az édesapám felkészített a hosszú idő után eljövő genin vizsgára. Azt mondta, hogy már az első években el kell kezdenem a felkészülést, különben nem fog sikerülni. Ez az egész shinobi dolog teljesen felforgatta a családom életét, de pozitív értelemben. Az apám, aki már kezdte elveszíteni az életkedvét, végre újra tudott valamivel foglakozni: velem. Az édesanyám ismét elővette a szigorúabbik fejét, és mindent elvárt tőlem, ami szükséges volt. A rendszeres, és egészséges táplálkozás, a tanulás.. mindenre szigorúan odafigyelt, és nem hagyta, hogy eltunyuljak. Az apám pedig testedzésekkel, kézjelek tanításával, és jutsu kidolgozásokkal foglakoztatta az apró kis buksimat. Ez a pár év talán csak még inkább összehozta az amúgy is kedves családomat, és végül mindenki csak arra koncentrált, hogy tökéletes vizsgám legyen, és tehetséges shinobi válhasson belőlem.


A vizsga hamar eljött, de egy cseppet sem izgultam. A szüleim minden tudásukat belém fektették, és én is mindent beleadtam a technikák elsajátításába. Éreztem, hogy végre elindultam a felnőtté válás lépcsőfokán, és szinte biztos voltam benne, hogy Ő büszke lenne rám. A vizsgafeladatok egyszerűek voltak. Három alapszintű jutsu végrehajtására kértek meg, mégpedig a transzformációs, a helyváltoztató, és a klón jutsura. Inkább el se mondom, hogy már hányszor hajtottam végre ezeket a jutsukat az elmúlt egy év folyamán, így szemrebbenés nélkül sikerült mindhárom technika legalább 80-90%-osra. Ha egy kicsit hibáztam, az maximum a lámpaláz miatt volt, de ezt figyelembe vették, és nem szóltak érte. Habár egy shinobunak nem éppen szabadna „szereplés közben” beégnie, és ezt meg is kaptam, de átengedtek. Sikerült a vizsga, amire annyi ideig készültem, és végül D rangú shinobu lehettem. Nagyon boldog voltam, és a szüleim is büszkék voltak rám. Végre megkezdődhetett az életem izgalmasabbik fele, és egyre közelebb értem ahhoz, hogy utolérjem a végzetemet, avagy megtaláljam őt. Azt, hogy hogyan fogom kezdeni a keresést, vagy miként derül fény a helyére.. még nem tudom, de hiszem, hogy a sok jövőbeli küldetés során legalább egyszer újra fogom látni az arcát, és nem hulla állapotban. Még egyszer érezni akarom azt az érzést, amikor mosolyogva megsimogatta a fejemet, mert én csak azért az egyetlen egy dologért élek. A mosolyáért, és.. ő érte.

Köszönöm szépen! ^^ Ígérem a játékaim sokkal jobbak lesznek! Remélem összefutunk a játéktéren is!