Zoriko Akohi

[red]Az előző honlapon már elfogadott előtöri!! Ezt az avatart szeretném: http://riofire.lapunk.hu/tarhely/riofire/kepek/gothic_anime_boy_at_night.jpg

Név: Zoriko Akohi

Lakhely: Medvék országa

Kaszt: Elveszet ninja //Genin rangú//

Nem: Fiú

Vércsoport: 0

Születési dátum: 09.06.

Kor: 13

Kinézett: Félhosszú fekete haja van. Tipikus babaarca van, amit gömbölyű kölyök szemei csak tetőznek. Alacsony, 140cm magas, és viszonylag könnyű a 38 kg-jával. Hátán egy méteres kardja díszeleg a tokjában. Teste viszonylag szálkás, ám kezeit kötés takarja.

Felszerelés: Egy kard, 5kunai, 5shuriken, 20 robbanócetli, 10m hosszúságú drót, egy füstbomba, 3 db tekercs.

Felszerelés elhelyezkedése: Kardja a hátán a tokjában helyezkedik el. Az 5 kunai, és 5 shuriken a két pecsétbe van belepecsételve, amit a kezére csavart. Robbanócetli-eit farzsebében tartja, a drót mellet. Füstbombája elülső zsebében kapott helyet. A maradék tekercsét, nadrágja egyik zsebébe hordja.

Előtörténet:
-Miért? Mond miért teszed ezt gyermekem.- Kérdezte az öreg. Bár a csata már eldőlt, és bizonyos lehetett benne, hogy nem éli meg a holnapot, a hangjában mégsem csendült félelem. A hangja, a barátságos tekintette, a sugárzó bölcsessége és a meglepettség teljes hiánya provokált engem. Ez az öreg ember volt klánom legidősebb tagja, ő dolgozta ki azt az elméletet… és ő volt egy ideig a mesterem. Testem minden porcikája arra vágyott, hogy a vérét ontsam. Milyen régóta álmodoztam erről az esélyről, és most végre elérkezett a nap. Nem kapkodhatom el, ki kell élveznem minden percét. Elsőként rá kell ébresztenem az öreget arra, hogy ki vagyok.
-Azt kérdezed miért. Most az egyszer kegyes leszek és elmesélem életem történetét. S ha majd hallottad, biztos nem fogod majd ezt kérdezni. Időm most van, hisz a kötelek mikkel meg lettél kötözve, elszívják a chakrádat. A többiek fedeznek engemet… hát hald meg most a munkád legromlottabb gyümölcsének meséjét.- Hangom gyermeteg volt, ám a szomorúság még így is kicsendült belőle. Pedig én még azt hittem, sose fogok semmit se érezni. Miközben belekezdtem a mesémben, szememet lehunytam. Szinte magam előtt láttam az elmondottakat. Olyan volt mikor egy nagyon jó könyvet olvas az ember, és a betűket már nem látja, csak az olvasott eseményeket.

Tizenhárom évvel ezelőtt születtem a medvék országában, az Akohi klánba. Ez a klán kicsit más volt mint a többi. Nálunk nem volt főág, se mellékág. A ranglétrán, mindannyian egy helyen helyezkedtünk el, lehetett bármilyen felmenőnk. Ezenkívül, a mi klánunk gyermekei nem jártak az akadémiára, hanem egy speciális kiképzésben részesültek. Nekünk volt a feladatunk védelmezni azt a titokzatos meteort ami Hoshigakurét annyira híressé tette. Bár a külvilág felé egy normális klán álarcát mutattuk ki, ám ez nem fedte a valóságot… hisz már több éve nem voltunk normálisak. Régen a klán nagyjából száz főből állhatott, és mint most is ugyanúgy régen is szavazással döntöttek nálunk az emberek. Megszavazták azt, hogy mostantól családunk minden sarja ninja lesz kinek feladata védeni a meteoritot, hisz ha rossz kezekbe kerül, akkor már nem lesz biztos az épségünk. Egy ifjú jonounin javasolt egy módszert, miszerint, jóval erősebbek lehetnénk, így célunk megvalósítása is egyszerűbb lenne. Ez a kegyetlen módszer volt az, ami engem olyanná tett amilyen vagyok. Minden gyermeket nemtől függetlenül, ki szakítják hatéves korában a családjától, majd egy a faluhoz közeli táborhelyre viszik el őket. Itt egy hatéves edzésben kell részt venniük, és csak azután mehetnek vissza a faluba, hogy letegyék a genin vizsgát. Az ott töltött edzés elsősorban, nem fizikai… legalábbis az első négy évben nem. Az első négy évben szellemi tudást igyekeznek beletömöríteni a fejedbe. Megtanítanak a nyomolvasásra, a chakráról minden ismert információval ellátnak, és különösen nagy figyelmet fordítanak a meteorit minden ismert tulajdonságának elmondásáról. Első hallásra ez nem is olyan rossz igaz? Ám a tananyag mellet még valamit beléd építenek. A kegyetlenséget. Kiirtják az emberből az érzéseket. Akik nem tanultak rendesen, vagy csak hibáztak, kegyetlenül megbüntetik. Emlékszem, hányszor kényszeríttetek rá, hogy a barátaimat, a társaimat üssem addig amíg eszméletnél voltak, azért mert én hibáztam. A módszer azon az elméleten alapult, hogy az agy annál fogékonyabb minél fiatalabb az ember. Ezért szakítottak ki engem is a családomból. Volt apám, ki nagy pártfogója volt ennek a módszernek, édesanyám viszont ellene volt. No és persze volt egy bátyám, ki egy évvel volt idősebb nálam. Milyen naiv kölyök voltam. Mikor öt éves voltam, őt akkor vitték el… nagyon közel álltunk egymáshoz. Alig vártam, hogy én is betöltsem a hatodik életévemet és utána mehessek. Ez az idő is eljött, de nem azt találtam akit kerestem. Az egy év komoly változásokat idézet elő belőle, eltűnt a szeretett a szeméből. Az évek teltek, és ő egyre inkább változott, ahogyan csak én. Én is egyre komorabb lettem. Hiába tanultam meg a nyomkövetésről, a chakráról és a meteoritról, annyit egyre kevesebbet tudtam meg a bajtársiságról. Minden egyes büntetés után egyre kisebb volt a lelkiismeret furdalásom… szinte, hogy nem rutinná vált a megtorlás. Viszont bennem még élt a szeretett lángja. Ezt a lángot egy lány táplálta, kibe halálosan belevoltam esve, bár ő sose tudta meg. Az évek ismételten teltek, és már nem csak elméleti, hanem gyakorlati edzések is voltak. Először az egyensúlyunkat fejlesztették feljebb, majd az ügyességünket. A célzásunkat is kifinomították, majd ráálltak az erőnléti edzésre. Sose tesz jót, ha egy kegyetlen embert erősé tesznek. A büntetések miatt lévő megtorlásnál egyre nagyobb sérülést tudtunk okozni egymásnak, és már nem is izgatott minket annyira, hogy kit bántunk. Szerelmem még ekkor sem múlt ki. Sőt amennyiben ezt ki lehet jelenteni, még inkább vonzott, hisz évről évre, csak nőiesebb lett. Lassan eljött az ideje, mikor a chakra kontrolunkat fejlesztették, és megtanultunk kéz nélkül fára mászni illetve vízen járni. Ezután jöttek a jutsuk. Az alaptechnikákat sajátítottuk el. Mikor letelt ez a nyomasztó hat év a felszabadultság érzése nem töltött el bennünket. Már nem tudtunk olyan boldogak lenni mint egykor. A bizalom teljességgel hiányzott, egykori barátaim és köztem. Mind geninek lettünk, és kaptunk egy különleges nyakláncot. E nyakláncban volt a meteorit egy darabja, így chakránk erősebb lett és elméletileg a későbbiekben képesnek kellene lenünk, használni különleges jutsukat. Ám az évek nem teltek el nyomtalanul a bátyám számára sem. Egyszer rondán összevesztünk, és egymásnak estünk. Nem tudott felülemelkedni rajtam, de én se ő rajta. Elment, és aznap este nem is láttam, viszont a holnap egy új életet hozott nekem. A szerelmemet megölték. A nyomok egyértelműek voltak valaki a faluból. Magam is nyomozni kezdtem, és találta egy szövet darabot, a bátyám ruhájából. Követtem a nyomait, melyek az erdőbe csaltak. Egy fa tövében gubbasztott, szemét a szürke homály fedte. Látszott rajta, hogy nem tudja mit csinált, ruhája véres volt. Könnyek áztatták az arcát pedig kacarászott.
-He he. Na most kinek volt igaza… kellet neked kötekedned. Megmondtam neked, hogy ne szórakozz velem, de te nem értetté a szóból.- Mondta nevetve.
-Te ölted meg igaz? Mond miért pont őt?- Egész testemben remegtem. Nem tudtam mit tegyek. Az egyetlen szerelmem halott és a bátyám végzett vele.
-Ugyan már mi a baj? Mindenki tudta, hogy beleestél… amikor ránéztél rá volt írva az arcodra. És a tegnapi miatt bűnhődnöd kellet. Először, csak bántani akartam azt a szajhát, de ő is részesült az edzésbe, ezért egész jól védekezett, de őt nem volt olyan nehéz megölni. Viszont az még nem volt elég… ő a halála után az enyém lett.- Röhögött fel örült kacajjal. Mikor tudatosultak bennem az elhangzottak, elfogott a hányinger. Már nem emlékszem semmire, csak azt tudom, hogy a következő emlékfoszlányom az, az, hogy látom a kezeimet. A vér színezte be őket akárcsak a ruháimat. Testvérem teste elszórva, feldarabolva. Biztos voltam benne, hogy én öltem meg. Távolból léptek zaját hallottam, de nem féltem. Már nem éreztem semmit sem. A fejem hirtelen megfájdult és emlékképek rohamoztak meg. A bátyámat láttam ahogyan félholtan fekszik a földön, még mindig nevetett. Én is ott voltam, kezemben a kardom.
-Miért? Miért? Miért?- Csak ezt ismételgettem megállás nélkül, és akkor a kacaj elhallgatott. A bátyám nézet rám és nem az-az agymosott zombi ki még előbb ott feküdt.
-Bocsáss meg kisöcsém… de ott velünk szörnyűt tettek, ezáltal szörnyet teremtettek.- Még akarhatott valamit mondani de nem vártam meg… megöltem.
-Szörnyűt tettek, ezért szörnyet teremtettek.- Mondtam vissza a szavakat. A léptek egyre közelebbről jöttek. Felkaptam a földről bátyám nyakláncát, majd elmenekültem. Nem tudom miért futottam, hisz nem féltem… még csak ideges se voltam. Csak egyszerűen rohanom kellet, ahogy csak bírtam és ameddig csak bírtam. El kellet futni az emlékek elől. Pár napot egyedül töltöttem, szinte csak vegetáltam. De aztán lett egy célom… meg akartam ölni a szörnygyártás ősatyát, ki ezt az elméletet kidolgozta. Ám ehhez egymagam kevés voltam. Elindultam hát szövetségeseket keresni. Pár héten belül összefutottam, egy rablószervezettel kik befogadtak. Persze nem ingyen a bátyám nyakláncát kellet odaadnom nekik. Miután rájöttek mekkora hatalma van, megakartak engem is ölni, csak az mentett meg, hogy volt időm, elmondani nekik, hogy ebből a nyakláncból több is van,. És csak én jutathatom el őket oda. Elmondtam nekik mindent a faluról és a meteoritról azt, is elmondta, hogy én cserébe, csak az öreget kérem. Szereztünk fegyvereket, és készítettünk tervet. Majd elkezdődött a támadás. Nappal támadtunk, legalább is ők. Én kikerültem a harcmezőt, és a hegy tetejére igyekeztem ahol az öreg lakott.

-Innen ugye már tudod, hogy mi történt?- Kérdeztem a vénséget.
-Szóval te vagy az. Drága unokám, hát te vagy az.- Kérdezte könnyes szemekkel a nagyapám, hisz ő volt e kegyetlen módszer ötletgazdája. Ezenfelül ő volt a tábor igazgatója is… az egyik mesterünk.
-Én… és most megbosszulom, azt amit te tettél.-
-Az elején, nem tudhattam mi lesz. Azt ötlet jónak tűnt, és hidd el ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége, sose hoztam volna szavazásra.-
-Nem érdekel, most jött el az utolsó órád.- Majd egy lendületes csapással levágtam a fejét. De nem egészen az történt amire számítottam. A csapást követően a teste vízzé vált, majd megjelent mögöttem pár méterrel.
-Ugye te se gondoltad komolyan, hogy ilyen képzetlenül le tudsz győzni engem. Tényleg sajnálom ami történt, de attól még nem áll szándékomba meghalni.- Mondta azzal a nyugodt stílusával. Rárontottam, de minden támadásom könnyűszerrel visszaverte. Láttam, hogy értelmetlen a harc, ezért elmenekültem. Az erdőbe futottam és a megbeszélt találkozóhelyen várakoztam. Csak két ember tért vissza, a többiek meghaltak. Mind a kettőnek volt nyaklánca, és az egyik egy tekercset is hozott. A bandavezér, és az egyik tanítványa volt kik csak túlélték. A tekercset odadobták nekem.
-Te ismered elég jól ezt a meteoritot. Ebben a tekercsben vannak benne a jutsui. Csak mi éltük túl, de egy nap még visszajövünk, és bosszút állunk. Ám ez csak azután következik be ha már mindannyian tudjuk irányítani e különleges chakrát. Addig is sok dolgunk lesz. Négy ilyen nyakláncot tudtam szerezni és tagokat kell majd toboroznunk. Ugye velem vagytok fiúk?- Kérdezte. Mind a ketten bólintottunk és így alakult meg a Honimo szervezet.[/red]