Aokami Taiga
1 / 1 oldal
Aokami Taiga
Vendég Szomb. Szept. 27 2014, 16:23
Név: Aokami Taiga
Ország: Sunagakure no Sato
Rang: Genin
Kor: 13
Nem: Nő
Felszerelés:
10 méter dróthuzal
1db szerszám szett
5db füstbomba
1db elsősegély szett
10db robbanójegyzet
5db kunai
5db shuriken
1db Fuuma shuriken
Kinézet: Testalkatom abszolút normál ha az életmódom szempontjából nézzük, szóval rendelkezem néminemű izomzattal, de nem vagyok egy kigyúrt állatka, szóval normál. Magasságom 147 centi, a súlyom meg… nem mondom meg, hogy 38 kiló. A hajam vörös és hosszú, viszont általában lófarokba van kötve. Az öltözködésem viszonylag változatos, mert éppen azt veszek fel, ami a szekrényből a kezem ügyébe kerül, a fejpántomnak sincsen konkrét helye, éppen hová rakom. De hogy mégis legyen valami, amit átlagosan hordok, egy piros melegítő hozzátartozó halászgatyával.
Jellem: Hiperaktív vagyok, ez bizonyított tény, mert szinte már fizikai fájdalmat okoz, ha huzamosabb ideig egy helyben kell ülnöm, állnom, rejtőzködnöm (néha nem is értem, hogyan végeztem el az akadémiát). Valamit mindig kell csinálnom, vagy éppen mondanom és még akkor is képes vagyok beszélni, mikor a csend harapnivalóvá válik. Szeretek társaságban lenni, mert ügye egyedül nem buli semmi, sok barátom is volt az akadémiai osztályomban. Továbbá az is elmondható rólam, hogy nagyon ragaszkodó vagyok, például ragaszkodom az emberekhez és a napi csokimhoz. Nem vagyok vezető alkat, jobban szeretem, ha az esetleges balhékat valaki más viszi el, nem az én műfajom az ilyesmi, de néhanapján megteszem, ha kell. Igen, határozottan negatív tulajdonságom, hogy hadilábon állok a felelősségvállalással.
- Nem is értem, miért ölitek egymást állandóan a húgoddal. – ha ez a mondat napjában kétszer nem hangzik el otthon anyámtól, akkor az nem nálunk van, vagy nem vagyok házon belül. Igen, van egy húgom hatalmas pechemre, mert ha véletlenül egy légtérben tartózkodom vele, akkor garantált a háború. Szóval nem jövünk ki valami jól és akkor még szépen fogalmaztam. Bővebben annyit kell róla tudni, hogy a neve Kazumi, 3 évvel fiatalabb nálam, a világ szerencséjére nem lett ninja, mert ahhoz ő túl kényes és ha megszólal, akkor kitör a következő világháború. Ellensúlyként szerencsémre van egy két évvel idősebb bátyám, akinek az a hobbija, hogy a frászt hozza rám a bábjával. Ez a bábozgatás egyébként valami hobbiféle lehet a családunkban, mert a szüleim is bábhasználók, én viszont frászt kapok tőlük. Olyan bizarr kinézetük van és amilyen hangot kiadnak, hát a frász kerülget tőlük, amilyen messzire csak lehet, én elkerülöm őket. Szóval, ilyen az én kis családocskám, avagy egy ninjákból álló bolondokháza, ezek után gondolom sejthető, hogy egyáltalán nem volt rossz gyerekkorom, sőt, panaszra semmi okom sincs. Szüleim vannak, testvéreim vannak, mindig is volt tető a fejem felett. De hogy az elejéről kezdjem, Sunagakuréban születtem, ami ha bárki is meg akarná keresni a térképen, ott van a sivatag kellős közepén, szóval kiváló helyen, egyszerű megközelíteni és sok a növény. Elnézést az irónia miatt. Szóval, Sunagakuréból származom és hogy még pontosabb legyek egy ninjacsaládból, mert mint említettem a szüleim és a bátyám is azok. Valószínűleg innen szedtem azt körülbelül négy éves koromban, hogy én márpedig ninja leszek.
- Ninja akarok lenni! – egy négy éves eltökéltségével álltam oda vacsora után a szüleim elé, akik akkora szemeket meresztettek, mint egy lapostányér. Ez nem sokkal azután történt, miután Takahashit beiratták az akadémiára és én majdnem hisztirohamot kaptam. Apám, aki mindig is szigorúbb volt, rögtön egy akkora nemmel válaszolt, hogy alig fért el a szobában. Ő mindig is túlzottan óvott mindentől, én voltam a tipikus apuci kislánya, de én erre rácáfoltam. Anyám már azért egy fokkal másabb gondolkodású volt. Ő úgy volt vele, ha a gyerek ninja akar lenni, akkor hadd élje ki magát, miért is ne. De ugyebár 4 évesen nem lehet valaki ninja, nekem is csak az jutott, hogy a bátyámat figyeltem edzés közben. Hat éves voltam, mikor először kunai volt a kezemben, célozni is megpróbáltam vele, az már más dolog, hogy nagyon nem ment. De attól kezdve a házban a lehető legtöbb helyen, értsd a húgom szobájában minden el volt aknásítva dróttal. Sok időm volt és sok drót otthon, szinte adta magát a dolog, hülye lettem volna, ha nem használom ki. Hét évesen iratkoztam be az akadémiára és innentől kezdődtek a kalandjaim.
Szóval az akadémia. Lehet, hogy sok ember legszívesebben kihagyta volna, én viszont imádtam. Az órákat, már amin a magyarázás ment, azt én is untam, előbb sétálgattam volna egy homokvihar közepén, de nem… végigültem. Nehezen, de sikerült. Ellenben ha gyakorlati óráról volt szó, akkor elememben voltam és kiélhettem mozgáshiányomat. Az, hogy miből vagyok abszolút tehetségtelen, az igen hamar megmutatkozott, az oktatónak is az volt a véleménye, mint nekem, hogy a pusztakezes harc nem éppen az erősségem, pedig a bátyámmal elég sok zugbunyót csináltunk, de hát nem lehet mindenki mindenben zseni. Már csak azon röhögtem volna, ha a ninjutsuval is hadilábon állok, mert akkor biztosan kiszaladok a világból. Ha összegezni akarnám az akadémiai pályafutásomat, akkor inkább a közepes, vagy átlagos teljesítmény az, amivel jellemezni tudnám. Túl sok panasz sem érkezett rám, maximum annyi, hogy már megint elaludt az órán, már megint kártyáztak a pad alatt órán a szomszédjával, vagy esetleg már megint berakta az osztályban levő kaktuszt az egyik társa alá. Megjegyzem, az is csak egyszer fordult elő és véletlenül, mert szándékosan sosem szadiznék kaktuszt. Szeretem a kaktuszokat, a szobámban is van egy-két szép példány és még egy sem halt ki, szóval ehhez is van tehetségem.
- Hamarosan vizsga. – legjobb barátnőmmel ültünk az akadémia udvarán a kerítés mellett, mikor kimondta a teljesen nyilvánvalót, amit már drága senseiünk is mondogat lassan egy hónapja, nekem meg már az idegeim kész vannak tőle. Csak egy kicsit idegeskedem túl a dolgokat, de ez tőlem megszokott, ilyen vagyok.
- És ezt neked muszáj volt felemlegetned, ugye? – görcs áll a gyomromba ettől, ez meg itt direkt fel is hozza… Biztos, hogy ki akar engem nyírni.
- Végülis holnap van, nem? – hogy lehet egy halálos ítélethez ilyen ártatlan fejet vágni? Kegyetlen ez a csaj.
Hogyan mentem át a vizsgán? Nem tudom, mire magamhoz tértem, már otthon voltam egy fejpánttal és már nagyjából a nevemet is tudtam, de egyébként…
- Na hogy ment? – miután eljutottam egy székig, a bátyám rögtön elkezdett faggatni.
- Átmentem. – valahogy ekkor realizálódott, hogy igen, átmentem, igen, a falu egy geninje vagyok és igen, most már tényleg ninja vagyok. – Átmentem!
- Sajnos. – drága húgomnak sikerült belepofátlankodnia kitörő örömömbe.
- Hallod, én esküszöm, elásom. Kiviszem a sivatagba és elásom. – egymásra néztünk Takahashival, aki csak bólogatott.
- Van egy jó hely, messze a falutól…
- Anyaa! Már megint piszkálnak!
- Nnna… már szalad is…
- Szóval… milyen feladataid voltak? – a bátyámat jobban érdekelte a vizsgám, szóval a húgom elleni merénylet egyelőre ismételten mellékvágányos sztori lett, majd legközelebb kidolgozzuk kategória, a főszál pedig a vizsga. Komolyan meg kellett mozgatnom a fantáziámat, hogy ugyan mi a fene volt itt velem az elmúlt 4 órában, mióta kimásztam az ágyból. – Na?
- Volt egy ilyen tesztszerűség… ilyen karikázós-feleletválasztós izé, ráadásul két részben. Az egyik fele a faluval volt kapcsolatos, a másik meg kézjelek, meg chakra, meg ilyen izék.
- Ja, ilyenünk nekünk is volt és még?
- Bunshin no Jutsu, legalábbis nekem, de volt, akinek a Henge, szóval kiélték a fantáziájukat a senseiek rendesen.
- Átmentél, nem? Akkor meg?
Igaza van, van akinek nem sikerült én meg örülhetek a fejemnek. . Őszintén reméltem, hogy nem kell évet ismételnem, elég ciki lett volna 14 évesen végezni, mert így is egy évvel később iratkoztam be, mint ahogy azt terveztem, de hát, ember tervez, Isten végez, apám meg szigorú. Visszatérve erre… nos, talán a fater volt az egyetlen, aki nem fogadta kitörő örömmel a Geninné válásomat, mert ez bizony küldetéseket jelentett és a küldetések pedig veszélyekkel(már amelyik, de ki az az ütődött, aki rábíz egy Geninre valami nyaktörő feladatot?) . Én attól függetlenül örültem neki, mert szerettem volna ninja lenni, hogy miért? Mert tetszik az életmód, jobb indokot sohasem találtam rá, csak ennyit, hogy csak. Talán majd én is megtalálom azt a ninja utat, amiről egyesek beszélnek, ami őket előrébb viszi. Engem csak annyi, hogy új dolgokat, embereket és helyeket akarok megismerni. Ami pedig ezen felül jön ajd, az csak bónusz számomra.
Ország: Sunagakure no Sato
Rang: Genin
Kor: 13
Nem: Nő
Felszerelés:
10 méter dróthuzal
1db szerszám szett
5db füstbomba
1db elsősegély szett
10db robbanójegyzet
5db kunai
5db shuriken
1db Fuuma shuriken
Kinézet: Testalkatom abszolút normál ha az életmódom szempontjából nézzük, szóval rendelkezem néminemű izomzattal, de nem vagyok egy kigyúrt állatka, szóval normál. Magasságom 147 centi, a súlyom meg… nem mondom meg, hogy 38 kiló. A hajam vörös és hosszú, viszont általában lófarokba van kötve. Az öltözködésem viszonylag változatos, mert éppen azt veszek fel, ami a szekrényből a kezem ügyébe kerül, a fejpántomnak sincsen konkrét helye, éppen hová rakom. De hogy mégis legyen valami, amit átlagosan hordok, egy piros melegítő hozzátartozó halászgatyával.
Jellem: Hiperaktív vagyok, ez bizonyított tény, mert szinte már fizikai fájdalmat okoz, ha huzamosabb ideig egy helyben kell ülnöm, állnom, rejtőzködnöm (néha nem is értem, hogyan végeztem el az akadémiát). Valamit mindig kell csinálnom, vagy éppen mondanom és még akkor is képes vagyok beszélni, mikor a csend harapnivalóvá válik. Szeretek társaságban lenni, mert ügye egyedül nem buli semmi, sok barátom is volt az akadémiai osztályomban. Továbbá az is elmondható rólam, hogy nagyon ragaszkodó vagyok, például ragaszkodom az emberekhez és a napi csokimhoz. Nem vagyok vezető alkat, jobban szeretem, ha az esetleges balhékat valaki más viszi el, nem az én műfajom az ilyesmi, de néhanapján megteszem, ha kell. Igen, határozottan negatív tulajdonságom, hogy hadilábon állok a felelősségvállalással.
- Nem is értem, miért ölitek egymást állandóan a húgoddal. – ha ez a mondat napjában kétszer nem hangzik el otthon anyámtól, akkor az nem nálunk van, vagy nem vagyok házon belül. Igen, van egy húgom hatalmas pechemre, mert ha véletlenül egy légtérben tartózkodom vele, akkor garantált a háború. Szóval nem jövünk ki valami jól és akkor még szépen fogalmaztam. Bővebben annyit kell róla tudni, hogy a neve Kazumi, 3 évvel fiatalabb nálam, a világ szerencséjére nem lett ninja, mert ahhoz ő túl kényes és ha megszólal, akkor kitör a következő világháború. Ellensúlyként szerencsémre van egy két évvel idősebb bátyám, akinek az a hobbija, hogy a frászt hozza rám a bábjával. Ez a bábozgatás egyébként valami hobbiféle lehet a családunkban, mert a szüleim is bábhasználók, én viszont frászt kapok tőlük. Olyan bizarr kinézetük van és amilyen hangot kiadnak, hát a frász kerülget tőlük, amilyen messzire csak lehet, én elkerülöm őket. Szóval, ilyen az én kis családocskám, avagy egy ninjákból álló bolondokháza, ezek után gondolom sejthető, hogy egyáltalán nem volt rossz gyerekkorom, sőt, panaszra semmi okom sincs. Szüleim vannak, testvéreim vannak, mindig is volt tető a fejem felett. De hogy az elejéről kezdjem, Sunagakuréban születtem, ami ha bárki is meg akarná keresni a térképen, ott van a sivatag kellős közepén, szóval kiváló helyen, egyszerű megközelíteni és sok a növény. Elnézést az irónia miatt. Szóval, Sunagakuréból származom és hogy még pontosabb legyek egy ninjacsaládból, mert mint említettem a szüleim és a bátyám is azok. Valószínűleg innen szedtem azt körülbelül négy éves koromban, hogy én márpedig ninja leszek.
- Ninja akarok lenni! – egy négy éves eltökéltségével álltam oda vacsora után a szüleim elé, akik akkora szemeket meresztettek, mint egy lapostányér. Ez nem sokkal azután történt, miután Takahashit beiratták az akadémiára és én majdnem hisztirohamot kaptam. Apám, aki mindig is szigorúbb volt, rögtön egy akkora nemmel válaszolt, hogy alig fért el a szobában. Ő mindig is túlzottan óvott mindentől, én voltam a tipikus apuci kislánya, de én erre rácáfoltam. Anyám már azért egy fokkal másabb gondolkodású volt. Ő úgy volt vele, ha a gyerek ninja akar lenni, akkor hadd élje ki magát, miért is ne. De ugyebár 4 évesen nem lehet valaki ninja, nekem is csak az jutott, hogy a bátyámat figyeltem edzés közben. Hat éves voltam, mikor először kunai volt a kezemben, célozni is megpróbáltam vele, az már más dolog, hogy nagyon nem ment. De attól kezdve a házban a lehető legtöbb helyen, értsd a húgom szobájában minden el volt aknásítva dróttal. Sok időm volt és sok drót otthon, szinte adta magát a dolog, hülye lettem volna, ha nem használom ki. Hét évesen iratkoztam be az akadémiára és innentől kezdődtek a kalandjaim.
Szóval az akadémia. Lehet, hogy sok ember legszívesebben kihagyta volna, én viszont imádtam. Az órákat, már amin a magyarázás ment, azt én is untam, előbb sétálgattam volna egy homokvihar közepén, de nem… végigültem. Nehezen, de sikerült. Ellenben ha gyakorlati óráról volt szó, akkor elememben voltam és kiélhettem mozgáshiányomat. Az, hogy miből vagyok abszolút tehetségtelen, az igen hamar megmutatkozott, az oktatónak is az volt a véleménye, mint nekem, hogy a pusztakezes harc nem éppen az erősségem, pedig a bátyámmal elég sok zugbunyót csináltunk, de hát nem lehet mindenki mindenben zseni. Már csak azon röhögtem volna, ha a ninjutsuval is hadilábon állok, mert akkor biztosan kiszaladok a világból. Ha összegezni akarnám az akadémiai pályafutásomat, akkor inkább a közepes, vagy átlagos teljesítmény az, amivel jellemezni tudnám. Túl sok panasz sem érkezett rám, maximum annyi, hogy már megint elaludt az órán, már megint kártyáztak a pad alatt órán a szomszédjával, vagy esetleg már megint berakta az osztályban levő kaktuszt az egyik társa alá. Megjegyzem, az is csak egyszer fordult elő és véletlenül, mert szándékosan sosem szadiznék kaktuszt. Szeretem a kaktuszokat, a szobámban is van egy-két szép példány és még egy sem halt ki, szóval ehhez is van tehetségem.
- Hamarosan vizsga. – legjobb barátnőmmel ültünk az akadémia udvarán a kerítés mellett, mikor kimondta a teljesen nyilvánvalót, amit már drága senseiünk is mondogat lassan egy hónapja, nekem meg már az idegeim kész vannak tőle. Csak egy kicsit idegeskedem túl a dolgokat, de ez tőlem megszokott, ilyen vagyok.
- És ezt neked muszáj volt felemlegetned, ugye? – görcs áll a gyomromba ettől, ez meg itt direkt fel is hozza… Biztos, hogy ki akar engem nyírni.
- Végülis holnap van, nem? – hogy lehet egy halálos ítélethez ilyen ártatlan fejet vágni? Kegyetlen ez a csaj.
Hogyan mentem át a vizsgán? Nem tudom, mire magamhoz tértem, már otthon voltam egy fejpánttal és már nagyjából a nevemet is tudtam, de egyébként…
- Na hogy ment? – miután eljutottam egy székig, a bátyám rögtön elkezdett faggatni.
- Átmentem. – valahogy ekkor realizálódott, hogy igen, átmentem, igen, a falu egy geninje vagyok és igen, most már tényleg ninja vagyok. – Átmentem!
- Sajnos. – drága húgomnak sikerült belepofátlankodnia kitörő örömömbe.
- Hallod, én esküszöm, elásom. Kiviszem a sivatagba és elásom. – egymásra néztünk Takahashival, aki csak bólogatott.
- Van egy jó hely, messze a falutól…
- Anyaa! Már megint piszkálnak!
- Nnna… már szalad is…
- Szóval… milyen feladataid voltak? – a bátyámat jobban érdekelte a vizsgám, szóval a húgom elleni merénylet egyelőre ismételten mellékvágányos sztori lett, majd legközelebb kidolgozzuk kategória, a főszál pedig a vizsga. Komolyan meg kellett mozgatnom a fantáziámat, hogy ugyan mi a fene volt itt velem az elmúlt 4 órában, mióta kimásztam az ágyból. – Na?
- Volt egy ilyen tesztszerűség… ilyen karikázós-feleletválasztós izé, ráadásul két részben. Az egyik fele a faluval volt kapcsolatos, a másik meg kézjelek, meg chakra, meg ilyen izék.
- Ja, ilyenünk nekünk is volt és még?
- Bunshin no Jutsu, legalábbis nekem, de volt, akinek a Henge, szóval kiélték a fantáziájukat a senseiek rendesen.
- Átmentél, nem? Akkor meg?
Igaza van, van akinek nem sikerült én meg örülhetek a fejemnek. . Őszintén reméltem, hogy nem kell évet ismételnem, elég ciki lett volna 14 évesen végezni, mert így is egy évvel később iratkoztam be, mint ahogy azt terveztem, de hát, ember tervez, Isten végez, apám meg szigorú. Visszatérve erre… nos, talán a fater volt az egyetlen, aki nem fogadta kitörő örömmel a Geninné válásomat, mert ez bizony küldetéseket jelentett és a küldetések pedig veszélyekkel(már amelyik, de ki az az ütődött, aki rábíz egy Geninre valami nyaktörő feladatot?) . Én attól függetlenül örültem neki, mert szerettem volna ninja lenni, hogy miért? Mert tetszik az életmód, jobb indokot sohasem találtam rá, csak ennyit, hogy csak. Talán majd én is megtalálom azt a ninja utat, amiről egyesek beszélnek, ami őket előrébb viszi. Engem csak annyi, hogy új dolgokat, embereket és helyeket akarok megismerni. Ami pedig ezen felül jön ajd, az csak bónusz számomra.
Vendég- Vendég
Re: Aokami Taiga
Deidara Hétf. Szept. 29 2014, 15:46
Üdv itt!
Jó lett az előtörténet, humorból semmiképp sem volt hiány, valamint a helyesírás is egész jó. Egy dolog viszont hiányzik, amiről biztosan nem tudsz. Itt az oldalon Sunagakurét megostromolták a háborúban, és el is foglalták. A helyiek egy része jelenleg menekültként, a szövetséges nemzeteknél, illetve a Szél Országának eldugott részein rejtőzik. Ezt a legutolsó részt, hogy jelenleg hol vagy és miért, még hozzá kellene írni az előtörténethez. (Egyébként nem kell aggódni, ez nem fog örökké így maradni, tehát lehetsz majd még Sunagakurében is, békeidőben, de a jelenlegi szituáció ez) Ha több infóra van szükséged, akkor írj rám nyugodtan.
Deidara- Inaktív
- Tartózkodási hely : felhők felett
Adatlap
Szint: S
Rang: Elveszett ninja
Chakraszint: 1000 megatonna
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.