Shibata Mei
2 posters
1 / 1 oldal
Shibata Mei
Shibata Mei Kedd Okt. 28 2014, 15:49
A 200-as Chakraszintet Elért Karakter neve: Kitsune Haruka
Név: Shibata Mei
Nem: Nő
Kor: 19
Ország: Tűz országa
Kinézet: Átlagos testalkatom van, ruházatomat általában két szín alkotja, fehér és fekete, bár a dominánsabb mindig is a fekete volt, valahogy..ez vonzott. A hajam is egészen sötét színű, középhosszú. Szemeim világosabbak, nem is tudom milyen színnek nevezhetném, talán világosbarna. A bőröm világos árnyalatú.
Jellem: Magányos típus voltam világ életemben. Sosem tudtam megérteni, vagy együtt érezni senkivel. Amikor eldöntöttem, hogy elhagyom a falumat, a jellemem változásnak indult, készen álltam társakat szerezni a célom érdekében, de még sosem volt egyetlen barátom sem, kíváncsi vagyok, szerzek e valaha ilyen személyt. Igazából a célomért bármit megteszek, eléggé céltudatos karakter vagyok. Az ellenségeimnek ott ártok ahol tudok, de ez nem hiszem, hogy egyedi jellemvonás. Ami talán egyedi lehet bennem, a világnézetem, mely végül is folyamatosan formálódik, de egyet biztosan tudok, nem vagyok elégedett a jelenlegi világgal, s ezt valahogy át fogom formálni.
Szint: C
Rang: Elveszett ninja (chuunnin)
Chakraszint:?
Elsődleges elem: Víz
Felszerelés: 5 Kunai, 5 Shuriken, 10 Robbanójegyzet, 10m drót, 5db füstbomba, 10db Makibishi-tüske, 2 db Fumma Shuriken, 1db elsősegély készlet, 1db shurikentartó, 1db övtáska, 1 doboz energiatabletta (25db)
Technikák:
- alapvető E szintű ninjutusk
- fáramászás/vízen járás
- Suiton: Mizu Bunshin no Jutsu
- Suiton: Haran Banshou
Előtörténet:
Ha van bármi, amit egész életemben gyűlöltem az a tűz...az a tűz, amely széttépi az életed, az...amelyik elveszi azt, akire szükséged lenne. Ha van bármi, amit mindig is szerettem, az a víz, amely kioltja az összes tüzet, ami már végigperzselte a lelkedet. A világunkban sok az olyan ember, akik olyanok mint a tűz, hevesek, nem gondolkodnak, cselekednek, megbántanak másokat, de nagyon kevés az olyan ember mint a víz, ami nyugodt, megfontolt, de ha kell hatalmas erőket mozgósít a célja eléréséért. De a tűz sosem válik vízzé, ezért én...eltüntettem majd...az összes tüzet a világból.
A születésem nem volt nagy esemény, hagyományosan történt, s anyám mellett mindvégig apám is jelen volt, Konoha kórházának falai között, legalább is édesanyám így mesélte. Amikor megszülettem, apám azonnal a karjaiba fogott, s egy lágy, de annál finomabb csókot nyomott a picinyke homlokomra. Bár nem emlékszem, mégis tudom, hogy abban az egy csókban, minden szeretete benne volt. A kórházból hamar hazamehettünk, s apám minden este adott egy puszit elalvás előtt. Mindig , még akkor is, amikor anyám karjában aludtam, s akkor is ha sietnie kellett, mert éppen fontos küldetése volt, ő akkor is mindig ott volt. Jah, igen...apám shinobi volt, nem volt a legjobb, sem a legrosszabb, valahol a középső rétegben lehetett. Anyám is jó ember volt, akinek karjaiban, hosszú hajába kapaszkodva mindig édesdeden aludtam. Anyámat Yoshinonak hívták, Shibata Yoshino, míg apám Shibaka Kou. Boldogok lehettünk volna, tökéletes családom volt, s ha így marad...talán sosem válok olyanná mint most...de ez még korai, majd rátérünk a jelenlegi énemre is, de most még lássuk, mivel változott meg az életem... Talán fél éves lehettem, de ezt nem tudom pontosan, lassan sötétedni kezdett, de apám még elszaladt a közeli kisboltba, szükségünk volt otthon egy-két dologra a vacsorához. Mielőtt elment, még megsimogatta a fejem, amire , bár csoda, de emlékszem. Mármint nem magára a mozdulatra, csupán egy kép, amire azt hiszem emlékszem. Apám mosolya, amint rám néz, és elköszön, valahol, lelki füleimmel szinte hallom, ahogyan azt mondta:
- Ne sírj Mei - chan, hamarosan vissza jövök. - Majd kilép az ajtón, azon az ajtón, melyen soha többé nem tette át a lábát, azon az ajtón, melyen aznap este egy másik ember érkezett, az, az ember, aki elvette tőlem a családom egyik fontos tagját...
Apám elment, s talán eltelt egy óra, vagy kettő...anyám idegességében fel, s alá járkált a szobában, mindvégig a bejárati ajtót figyelve.
- Merre vagy már Kou. - Mondogatta, s néha-néha felkapott engem, majd ismét letett, s tovább folytatta a sétáját, de az ajtó nem nyílt. Majd még egy egész óra elteltével, valami furcsa nesz volt halható az ajtón túlról.
- Talán itt van? Hazajött végre? - Sietett anyám, a azonnal kinyitotta az ajtót, de ez nem az apám volt, bár hozzá tartozott egykor, most mégis furcsa módon egy idegen gyermeket tett le az ajtónk előtt. Apám kígyója, aki hosszú éveken át segítette őt, most egy kisgyermeket hozott, s egy levelet, amit azt hiszem az apám írhatott. Nem volt hosszú, csupán pár szó, melyben elköszönt , s anyám gondjaira bízta ezt a fiú.
" Drága Yoshino-m, az életem immár véget ért, a tűz felemésztett, de megmentettem ezt a fiúcskát. Kérlek vigyázz rá úgy, mintha csak a sajátod lenne. Mei-nek pedig mond meg, hogy ő volt, és lesz az életem hercegnője. Csók : Kou. "
A levél még mindig megvan, bár anyám nemrég meg akart szabadulni tőle, és elraktam, biztos helyen van, mert ezek voltak hozzám, az apám utolsó gondolatai...
A fiú hát a családunk tagja lett, anyámnak nem volt szíve elutasítani édesapám kívánságát, aki az életét adta egy piciny csecsemőért, akit mint később kiderült, tőlünk nem messze, egy égő ház romjaiban hozott ki, szinte az utolsó pillanatban. A fiúcskán voltak égési sérülések, de ezeket hamar lehetett kezelni, persze fiatalsága miatt mindnek nyoma marad majd egész életében. Anyám a Kotaro névvel illette meg a fiút, bár nem tudom miért, de így lett Shibata Kotaro, a családunk tagja...s így vált az életem fonala egy tűzzel felperzselt szál, mely már soha többé nem lehet egész többé...
Pár évvel később :
Amik gyermekkoromban történtek, a családunkban sosem volt titok, anyám az elejétől őszinte volt hozzánk, s amint képes voltam beszélni, majd járni, s kicsit is érettebb voltam elmondta részletesen, amit az imént én is elmeséltem nektek. Apám halálát, s Kotaro családba kerülését. Talán ha nem mondja el, akkor a személyiségem merőben más irányba indul el, de így, ezek után nem tudtam elfogadni, hogy ő a családunk tagja, s képtelen voltam nézni a mosolygó boldog embereket. A mély tenger, mely a lelkem része volt, tombolni kezdett, végeláthatatlan erővel, s soha többé nem fog békére lelni...
Amint elég idősek lettünk, mindketten a helyi Ninja Akadémián kezdtük meg tanulmányainkat, szinte egyszerre, hiszen alig lehetett köztünk pár hónap korkülönbség. Az első év hamar elrepült, számomra akadályok nélkül, bár Kotaro-t folyamatosan leszidták, s csúfolták a társaink csúf külseje miatt, én minta diák voltam, kitűnően tanultam, s sosem késtem, igyekeztem , s minden házit megcsináltam, anyám büszkeségére váltam. Bár a tanárokkal jól kijöttem, barátaim sosem voltak, minta diák akartam lenni, nem volt időm olyan gyerekes dolgokra, mint a játékok, vagy a felesleges beszéd, ezek csak zavaró tényezők voltak. Így ha egy korombeli lány hozzám szólt, többnyire azonnal beszóltam neki valamit, a szókincsem hála Kotaro folyamatos " kínzásának " sokat bővült. Amikor hallottam, hogy megint őt illetik sértő szavakkal, akarva- akaratlanul is , de mosoly szökött a számra, s a gondolataim máris derűsebbek lettek. Ilyenkor csak egy valami járt a fejemben : Megérdemled! - Majd tovább mentem, ha tehettem nem illettem szavakkal őt. Inkább levegőnek néztem, ha pedig ténylegesen is hozzá kellett szólnom, abból szinte mindig veszekedés bontakozott ki. Sosem voltunk jóban, talán anyám miatt, de sokkal inkább a történtek hatottak így ránk. Eleinte csak őt gyűlöltem, de később szinte mindenkit, aki a közelemben volt. Igyekeztem elzárni magam a külvilágtól, s ha fájt valami, vagy elestem, sosem sírtam. Elfojtottam az érzéseimet, erős akartam lenni, hogy anyámnak soha többé ne keljen aggódnia semmiért, s azért is, hogy megvédjem magam. Olyan ez, mintha egy láthatatlan pajzzsal venném körbe magam, mely ellök tőlem mindenkit, megvédve ezzel az érzelmektől, amelyek fájhatnak, megvédve ezzel attól, hogy bárki is bántana...
Eljött a második év, s a kezdés hasonló volt mint előzőleg, de a folytatás, már egészen máshogyan alakult, egyre többször hívattak a tanáriba. Kotaro egyre több bajba keveredett, amelyekért először csak ő kapott fejmosást, de most már engem is elővettek. Egyre sűrűbben, s sűrűbben, mintha én lennék a rossz bajkeverő: Tévedtek, ha azt hiszitek , hogy vigyázni fogok rá! Tévedtek, ha azt hiszitek, hogy bármire is méltatom azt a semmirekellő tüzet, ami elvette az életem. - Mindig ezek jártak a fejemben, amikor kijöttem a tanárok által birtokolt szobából. Fiatal voltam, ilyenkor egy gyermeknek, még gyermeknek kellene lenni, de olyan mintha mi sosem lehettünk volna gyerekek. Egy kicsit olyan, mintha számunkra a valós gyerekkor csupán egy álom része lenne, mely sosem valósulhat meg. Számomra nem volt gyerekkor, csupán a megszületés, majd a gyors felnőtté válás., de ebben az egyben osztoztunk Kotaroval...
A fiú, akit életem kezdete óta gyűlölök, most elvette tőlem a tökéletes diák szerepét is, miatta ez a kicsike vágyam is szerte foszlott. Bűnrészessé tett, önnön butaságai miatt, s így már nem lehettem tökéletes diák, csupán egy lány voltam, egy rossz lány... Mondanom sem kell, ez volt az utolsó csepp a pohárban, míg eddig levegőnek néztem őt, innentől már ellenségként tekintettem rá, amikor, s ahol csak tudtam szégyen tárgyává tettem, hol a kinézetét ócsároltam, hol a semmirekellő ingyenélő szerepét osztottam rá, s érzéseimnek hangot is adtam. Kicsit olyan volt ő nekem, mint egy baba, akire rávetítettem az örökös bosszúvágyam, mely ekkorra elérte kezdetleges formáját, s egyre csak nőtt az évek múlásával, s melyet a magány csak még jobban megfűszerezett. A magányt úgy értem, hogy ténylegesen egyedül voltam, bár barátokra sosem vágytam, s a pajzsom melyet magamra húztam, egyre csak erősödött, de az anyám sem volt olyan anya, mint kellett volna. Bár ha ott voltam, főleg ha Kotaro is jelen volt, több figyelmet szánt nekem, de igazából sosem foglalkozott velem, főleg azóta nem, hogy nem voltam mintatanuló...a tanáriban tett látogatásaim után a jegyeim is leromlottak, nem mondom, hogy nem voltam képes így is hozni egy átlag szintet, de kedvem sem volt tanulni. Anyám tekintete ott maradt, apám halálának estéjén, s még mindig, minden egyes nap emlegette...s szinte minden nap szidta Kotarot, amit eleinte élveztem, de lassan unalmassá vált, s inkább a szobámban ülve hallgattam végig. Nem mondom, hogy az én tekintetem elmozdult volna a régi eseményekről, de nem olyan szinten voltam mint az anyám, számomra létezett a jelen is, a jelen, melyben élnem kellett, s melyben építkeztem, megvédtem magam, s levezettem a feszültségemet...
Genin létem kezdete, majd a tűz feltámadása :
Az akadémiai éveink repültek, s az eleinte még rám szegeződött szemek, mára már végleg eltűntek . Az életem olyan volt, mintha csak egy mély, végeláthatatlan óceán mélyén lennék, ahol senki sem láthat meg, s ez a hatalmas víz volt az én pajzsom, mely védelmet nyújtott, áttörhetetlen menedék. Melyben néha, néha megjelent egy pislákoló láng, de mint eddig is, most is a középpontban volt, de ez a tűz lassan áterjedt másokra. Lassan minden körülöttem lévő ember egy tűz volt, egy láng, melyet el akartam oltani, ilyen fiatalon, ilyen tetteket akartam tenni. Egyetlen emberből indult ki, s most már nem csak az ő életének tüzét akarom, hanem minden ember lángját látni akarom...kihunyni.
A napok, amiket az akadémián töltök, lassan a végéhez értek, s anyám korán keltett, ez a nap volt a geninné válásom napja, a vizsga, mely elindít az úton...hogy elég erőm legyen elvégezni a céljaimat, melyek lassan kirajzolódtak előttem, de erről majd később...
Én már elkészültem, amikor Kotaro előmászott, éppen a reggelimet fejeztem be, majd anyám hozzávágott egy szendvicset, persze nem vitte túlzásba. Viszont ideje már nem volt megenni.
- Indulunk! - Jelentette ki Yoshino, majd kézen ragadta Kotarot, felém pedig csak legyintett. - Ma legalább időben oda fogsz érni te kölyök. - Folytatta, miközben megfogtam anyám másik kezét, s ló halálában indultunk az iskola kapui felé. Szinte már szokatlan volt, hogy a velem együtt érkező fiút most nem várta kisebb tömeg a bejárat előtt, s senki sem akarta megdobálni semmilyen csúszós, nyálkás, vagy kemény dologgal, melyből rendszerint az utóbbi időben már én is részesültem. Többek között ezért is láttam már több lángot mint azelőtt, több olyan életet, amiket szívem szerint örökre eltörölnék a földről... Anyám itt elengedte a kezünket, s visszafordult.
- Meg ne bukjatok! - Mondta, majd elment.
Mi pedig, már lassabb léptekkel de elértünk a vizsga helyszínéig. Nem mondanám, hogy nehéz volt, sőt többet vártam, az egyszerűség már-már untatott. A vizsga alatt mindenkinek be kellett mutatni a henge no jutsut és egy bunshin no jutsut, melyek bár kellő odafigyelést igényeltek, mégsem voltak nehezek számomra. Az osztályunkból szinte mindenki átment, csupán egy-két kivétel lehetett, de nem nagyon érdekelt, a lényeg én voltam, s számomra sikeresen zárult a vizsga, s így volt ezzel Kotaro is, bár valahol legbelül szégyen lett volna számomra, ha megbukik. Miután megkaptuk a fejpántot, ahogy körbenéztem mindenki boldog volt, sokakat a szülei kint vártak, s a gyerekek azonnal az apjuk , s az anyjuk nyakába ugrottak. Sok kölyköt az apja a vállára vagy a nyakába vett, aminek a látványa akarva akaratlanul is dühöt és fájdalmat okozott számomra. Emlékeket hozott elő, bevillant a levél, majd anyám síró arca, amint szinte minden este apámat gyászolja. Talán ezek késztettek a következő, őrült tettemre, de Kotarora néztem, azt hiszem, számára is hasonló érzések jelenhettek meg, csupán ő nem tudta kire gondoljon. Egy járt a fejemben: El innen! Ha nem megyek el innen, nem tudom majd visszafogni magam. Legszívesebben mindnyájuk szívének tűzét kioltanám...ha tehetném egyetlen mozdulattal eltörölném őket a föld színéről, úgy, hogy még csak por sem maradhatna utánuk... - Megfogtam Kotaro kezét, vagyis inkább csak megragadtam a csuklójánál.
- Haza megyünk. - Mondtam, majd elindultunk. Kicsit úgy éreztem magam, mint reggel anyám...de végül is hazáig rángattam Kotarot. Immáron mindkettőnknek Konohai jelzéssel ellátott fejpántja volt, s szinte már vártam, hogy anyám majd most mivel akarja megbántani a mellettem álló fiút. Amint meglátta mindkettőnknél a fejpántot, hirtelen ugrott a nyakamba, s elárasztott a kedves, hízelgő szavakkal, míg én is igyekeztem megjátszani a boldog ifjú genint, de nehezen ment, bár anyám előtt mindig próbáltam így viselkedni, egyre nehezebben ment. Ahogyan a személyiségem lassan befordult, úgy az érzelmek eljátszása egyre nehezedett, de mégis mindig megtettem. Anyám volt az egyetlen akinek nem akartam ártani, s Kotaro volt az, akinek ez a leginkább fájt, s ő volt az, akinek akartam ártani! A lelkem elégedett volt, amikor láttam Kotaro arcát, ahogyan minket nézett, mint egy idilli család, még ha csak külsőleg is...
Másnap ismét korán ébredtünk, s most kivételesen nem rángattam el Kotaro-t az akadémiára. Ma kötelesek voltunk ismét megjelenni, hogy csapatokba osszanak minket, olyan volt ez mint egy újabb kínzás, jobbnak tartottam volna, ha valahogy kimaradok, s egyedül folytathatom tovább, de ez persze nem volt járható út, de legalább megvolt az esély, hogy Kotaro-t kevesebbszer látom majd. Minden bizonnyal külön csapatokban leszünk majd, de tévedtem...bár logikus volt, a két " testvért " egy csapatba tenni, s hozzájuk csapni az osztály legdilisebb női személyét. Elvégre ez a három ember volt az, akik egy csapatban sehogyan sem illettek volna bele, így a sok selejtet, legalább is ők így érezhették, összezsúfolták a három "hibás terméket " . Nem telt bele pár perc, s megismerhettük a sensei-ünk személyét is, aki szintén egy olyan tüzet birtokolt a lelkében, melyet nem szívesen tűrtem meg magam körül, az egyetlen jó benne, az elkövetkező évek tanításai voltak. Köztük állandó volt a konfliktus, mind köztem és Kotaro között, mind köztem és az idegesítő harmadik társunk, Ayame személye között, mind pedig Kotaro és Ayame között. Napi rendszerességgel kaptunk össze, melyet a sensei mindig sietett megoldani, s azt hiszem csapatot akart kovácsolni belőlünk, de ez igazán sosem sikerült. Emlékszem az első küldetésünk javában a vitákról szólt, szinte csak arra emlékszem, magára a küldetés lényegére már aligha, talán egy macska megmentése lehetett a feladat, de nem mondanám biztosra. Sok elcsépelt, kezdő küldetésünk volt, melyeket többnyire a szörnyű csapatmunkánk miatt kaptunk.
A mester tanításai bizonyultak egyenlőre genin létem egyetlen értelmének, minden más csupán zavaró tényező volt. Első tanítása egyszerű volt, de hasznos, innentől a chakra irányításom sokat javult, hihetetlennek tűnt, hogy egy fára szinte egy perc alatt képes voltam felmászni, pusztán azzal, hogy a lábaimba vezettem a chakrámat, s igyekszem irányítani azt. Olyan egyszerű volt, ahogyan elmagyarázta, s a kivitelezés is hasonlóan könnyűnek tűnt, de persze nem ment elsőre, mégis megküzdöttünk vele, s most már, olyan mintha csak gyerekjáték lenne...Néhány apróbb küldetés után, ismét tanultunk valamit, melyet már láttam másoktól, de magam még sosem próbáltam ki..járni a vízen, születésem óta szerettem a vizet, úgy éreztem , hogy a lelkem egy nagy óceán, vagy legalább is méretes vízmennyiséget jelképezett, talán ezért lehettem mindig olyan csendes, de ha felmérgeltem magam, vagy olyasvalakikre akit nem szeretek, pont úgy zúdítottam rá a haragom, mint amikor a tenger habjai nyelik el az áldozatait. Ez a technika számomra élvezet volt, szinte azonnal ráéreztem, s hamar elsajátítottam, s el sem lehet mondani mekkora elégedettséggel néztem Kotarot, ahogyan szenved a technikával. Végig azt vártam, hogy a vízben elmerülve kialudjon a lángja, persze tudtam, hogy ehhez, ez a kicsinyke víz nem elegendő, meg amúgy is...az ő lángja nagyobb volt a többiekénél...s ezt a hatalmas lángot majd, mindenképpen én akarom kioltani, az én óceánom lesz az, ami elveszi a tüzét.
Később amikor már tudtuk az alapvetőbb technikákat, talán ismét az összekovácsolásunk volt a kiinduló oka, de a mesterünk különleges edzésben részesített minket. Az elsődleges elemünk feloldása volt a cél, melyhez egy kicsinyke, de annál erőteljesebb papír fecnit adott a kezünkbe, mely elegendő chakra koncentrálásánál megmutatja annak elsődleges elemét, s később ennek segítségével tanulhatunk majd tovább. Amikor a kezembe vettem a papírkát, tudtam, mit akarok az elememnek, s tudtam, hogy egészen biztosan képtelen vagyok mást elfogadni, számomra csakis a víz elem lehet megfelelő. Igyekeztem koncentrálni, s közben a fejemben végig azt mondogattam: Víz, kérlek legyél víz! - Miközben lassan apróbb cseppecskék kezdték elhagyni a markom szorítását. Amikor széttártam kezeim, bár nem sok, de víz volt benne: Ez az! Tudtam. - Gondoltam, majd a sensei felé mutattam, aki szintén kijelentette állításaim igazát, víz elemű lettem. Kotaro tűz lett, ami nem lepett meg, én eddig is így hívtam, s számomra ő mindig is az a tűz lesz, akit el akarok oltani, bár ez a tábor már megnőtt, az általam kioltandó tüzek tábora csak növekedett, egyre több, s több lett...így a bennem lévő vizet is növelni kell, hogy elég legyen ennyi láng eltűntetésére.
Miután végre hivatalosan is magaménak tudhattam a vizet, lassan eljött az ideje, hogy ehhez illő jutsukat is elsajátítsak, bár a hitvány társaim is hasonlóképpen tanultak, jelenleg nem igazán érdekeltek, kezdtem egyre jobban a saját céljaimra koncentrálni. Régebben is így volt, de most, lassan megjelent az életemben az, amiért élhetek , a célom, akkor még az volt, hogy mindenkit legyőzzek aki bármikor , bármiért is az utamba állt, mind akkor, mind még azelőtt, így elsődleges célpontom nem meglepő, hogy a csapatunkban lévő másik Shibata volt. De ehhez erősödnöm kellett, mesterem sokat tanított, többek között a Suiton: Mizu Bunshin no Jutsu, melynek segítségével önmagam számtalan változatát voltam képes elkészíteni, persze csak a chakrám keretein belül, így nem voltak millióan, de azért idővel már egész jó számban készítettem hasonmásokat, melyeket szinte minden küldetésnél sikerrel használtam. Az, hogy önmagamat vízben formálom meg, valahogy nagy örömöt okozott, örömöt, melyet eddig csak ritkán ismertem meg, de az, amikor kioltottam vele valaki életének utolsó szikráját is, az még nagyobb érzelmeket szabadított fel bennem. Később, már szinte vártam, amikor küldetésre indultunk, vártam, lesz e valaki, aki az utamba áll. Természetesen a csapatmunkát mi hírből sem ismertük, s mesterem hiába próbált hatni ránk, sosem sikerült. Bár az erőnk fejlődött, a nézeteink nem változtak, sőt egyre inkább ellenkező irányba indultunk el...Legalább is ami engem illet, sosem akartam velük kötődést kialakítani, csak úgy, mint senki mással eddigi életem során. Eleinte féltem, hogy ha közel kerülök valakihez, megbánt, majd eldob...majd ismét visszatér azaz érzés, amit édesapám elvesztése okozott. Bár nem ismertem, mégis, valahol ez indította el azt az embert, aki most vagyok. Most egy olyan ember vagyok, aki legszívesebben minden őt zavaró tényezőt kiiktatna a világból, minden olyan embert, aki valaha is keresztezte az utamat, megölnék, s minden olyat, akiben érzem a vizet, talán megpróbálnék kijönni, de még sosem találtam olyat, aki méltó lenne erre. A tanulás lassan folytatódott, de most én akartam megmondani mit szeretnék tanulni. Tudtam, hogy a víz gyengéje az, ha a környéken nincsen víz, ezért egy olyan technikát szemeltem ki ,mely megoldja ezt a problémát. Úgy gondoltam: Ha nincsen valahol víz, majd csinálok. - Így a következő technika amit meg akartam tanulni, az a Suiton: Haran Banshou, s szerencsére mesterem készséges volt, így hamar ezt is képes voltam megtanulni, s ha kellett, alkalmazni azt. Nem volt egyszerű, de idővel több, s több vizet tudtam előcsalni, mely egyenes arányban növelte a harcban folytatott mozgásterem is.
Talán az erőm növekedése lehetett az, mely végleg elindította a lelkemet egy olyan úton, melyből már nincsen visszaút . Eddig általában a csendes utat választottam, de mostanában egyre inkább adtam hangot annak, ha valami nem tetszett. Mindegy kiről volt szó, legyen az a sensei, vagy Ayame, bár a legtöbb feszültséget még mindig Kotaro hozta ki belőlem. Elég volt, ha csak hallottam a hangját, eleinte csak egy két szót, később már egész hosszú vitáink voltak, s legyen az bárki, vagy bármi, ezt nem tudta megfékezni. Mesteremnek voltak próbálkozásai, de messze nem voltak elegendőek, talán egyszer-kétszer sikerülhetett, hogy elhallgattunk a szavai hatására, de nem sok időre. Innentől, hogy a szám is kinyílt, a végre kiadtam a bennem rejlő dühöt, már nem volt visszautam... Éreztem, hogy sosem fogok tudni megbékélni ezekkel az átlagos nyáladzó emberekkel, akik annyira, hogy is mondjam átlagos életet élnek, olyanok mint sok-sok egyforma kicsi láng, melyek mind rám várnak, hogy örökre kioltsam őket, s nem tudom, meddig bírom még anélkül, hogy meg ne tegyem...
Így léptem előre:
Teltek az évek, s mi egyre idősebbek lettünk, ha jól emlékszem Kotaro már betöltötte a 19. életévét, de jómagam még a 18-at tapostam, pont mint a csapatunk harmadik tagja. Ez idáig már jó pár küldetést hagytunk magunk mögött, s a legtöbbet sikerrel zártuk, még akkor is, ha az évek folyamán az összhangunk cseppet sem javult. Talán úgy tűnhetett, hogy ez az ellenséges, lassan fojtó légkör sosem fog megváltozni. Mégis, az önbizalmunk, legalább is az enyém megnőtt az évek alatt...a jellemem, mely régebben csendes volt, mára eltűnt, legalább is háttérbe szorult. Átalakultam egy sokkal inkább feleselős, nagyszájú személlyé aki megmondja mit gondol, legyen az bármi, s legtöbbször nem a kedvességem volt az, mely kitört belőlem. Külsőleg látszott ez a változás, s azt lehetne hinni, ezzel maga a személyem..belül a lelkem is változott, pedig nem...Még mindig láttam másokban a tűz jelenlétét, a kicsike lángot, mely a lelküket jelképezte, bár egyénenként változott, még mindig szinte mint zavart. Mindben egytől-egyig volt valami, ami bosszantott...de még mindig nem tudtam tökéletesen kifejteni, mi lehetett az...
Úgy tűnik, most egy új fába kell belevágnunk a fejszénket, új küldetést kaptunk, mely meglehetősen unalmasnak ígérkezett. De ez a feladatunk, úgyhogy neki kell iramodnunk, s amennyire csak lehet, véghezvinni azt, a lehető legkevesebb leggyorsabban... legalább is papír szerint ezt kell tennünk...persze majd meglátjuk, mi is lesz belőle. A küldetés szintje C volt, mely alapjában véve nem igazán ad okot aggodalomra, már ha adnék az ilyesmire, de őszintén éppenséggel nem érdekelt, mi a küldetés, vagy mi a besorolása, az évek folyamán rájöttem, hogy a harcok, főleg ha emberi életet vehetek el, valamiféle kicsinyke, mégis annál kellemesebb izgalommal tölt el. Nehéz lenne megmagyarázni mi ez az érzés pontosan, de olyankor, amikor a csata hevében lassan kionthatod egy ember lelkének utolsó morzsáit is, olyan kábulat ragad magával, mely egész testemet egy villám gyorsaságával járja be. S mivel ez egy C szintű küldetés, számítok némi vérontásra, legalább is reménykedem, hogy harcra is kerül majd a sor, s talán izgalmasabb lesz mint az eddigiek. Csapatunk minden tagjára vonatkozott a küldetés, ebbe beleértem magamat, Kotarot, s a harmadik, szinte jelentéktelen nőszemélyt, valamit persze a mesterünket is, aki az akciónkat vezette. Feladatunk nem tűnt nehéznek, legalább is az elején még ezt gondoltam, egy titkos dokumentum megszerzése volt a célunk, mely talán fontos lehet a későbbiekben Konoha számára, persze azt, hogy miben segít, vagy hogyan nem kötötték az orrunkra. Pontosan megkaptunk az időt, és a helyet, s még a lehetséges ellenfelünkről is pontos leírásokat kaptunk, így az egész elvette a kedvemet: Mégis milyen küldetés ez? Semmi izgalom, csak egy monoton megadott terv, melyhez kötni kell magunkat. Ch... Na jó, akkor majd én ölöm meg azt a szállítót, legalább élvezzük ki amit lehet. - Gondoltam át a helyzetet, amikor megkaptuk a feladatot, s szinte időnk is alig maradt, hamar indulnunk kellett. Az utunk az erdő mélyébe vezetett, hol a fák sűrű labirintusában kellett haladnunk, míg el nem értük a megadott pontot, s feltűnt előttünk a célpont. Óvatosan közelítettünk, hogy megmaradjon az előnyünk, miszerint nem tud rólunk, így a támadás sikeresebb lehet majd. Rá pillantva egyértelmű volt, hogy a megadott információk helyesek voltak, pontosan az a személy volt ott, akiről információt kaptunk. S ekkor a szemeim elé került a tekercset, melyet sietve cipelt. Az embernek előttünk, egy viszonylag nagy tekercs volt a hátára rögzítve, mely ezernyi hasznos információhoz jutatja majd a falunkat. Legszívesebben azonnal rá rontottam volna, de akkor valószínűleg elbuktuk volna a küldetés, így tartanom kellett magam az unalmasabb " csapatban támadunk " verzióhoz. Nem volt sok időnk a gondolkodásra, de összedobtunk egy tervet, mely talán működhetett volna, ha a dolgok nem így alakulnak...Az illetőt hamar legyőztük volna, de ekkor jött az, amit egyikünk sem iktatott be a terveibe. Erősítés érkezett, már ha ezt nevezhetjük annak, hiszen valószínűleg egy megbeszélt találkozó lehetett. Egyetlen férfi volt, mégis az amit láttam, valahol félelmet keltett bennem. Olyan érzés volt, mint régen, amikor apa halála után féltem...féltem attól, hogy soha többé nem láthatom, de most a félelmem tárgya más volt...a férfi lelkében akkora tűz égett, melyet tudtam, hogy az én, ahhoz képest éppen csak csordogáló vizemmel képtelen vagyok eloltani. A mester ekkor lépett előtérbe, s elmagyarázta számunkra a helyzetet, s hogy kicsoda ez a titokzatos, mégis annál érdekesebb idegen. Hiroyama-sensei egyik régi ellensége, kivel még az előző háború óta képtelenek voltak rendezni az adóságukat. Hiroyama óva intett minket, s kiemelte, hogy maradjunk ki a dologból, mely persze mindhármunk számára elképzelhetetlen lehetőség volt. Célunk volt a küldetés végrehajtása, melyet nem terhelhettünk egyetlen ember vállára, főleg miután éreztem a férfi hatalmas erejét, mely tudtam, hogy nem egyenlő a senseiével, s így a küldetésünk bukásával járhat. Így hát kezdetét vette egy olyan harc, melyen már nem csak a küldetésünk múlott, hanem azt hiszem...az életünk is.
A megmaradt fiú hamar elesett, így már csak az újonnan érkezett férfi maradt velünk szemben, ám történt egy kis bökkenő. Idő közben a sensei sérülést szenvedett, mely súlyos erőcsökkenést mutatott az oldalunkon, ami ezzel a férfival szemben talán a végünket jelenthette. Hosszas, s áldozatokat követelő harc vette kezdetét, biztos vagyok benne, hogy több órán át küzdöttünk, s talán ez volt az, ami a győzelmünk kulcsát adta a kezünkbe. A férfi nagy technikákat használt, amit úgy értek, hogy sok chakrát igényelt tőle, így idővel kezdett kifáradni, mi pedig mindeddig egészen sikeresen kerültük ki ezeket a csapásokat, bár hármunk közül egy személy többet áldozott a küldetésért mint az szükséges lett volna. Ayumu, a harmadik emberke, ki szinte egész idő alatt a háttérben állt, s számomra nem jelentett sokat, hiszen nem igazán érdekelt az eltelt idők alatt...most mégis ő került az egész középpontjába. Amikor elszántuk magunkat, hogy végre támadunk, s ezt közös erővel tesszük, a cél érdekében, ő volt az, aki a csali szerepét öltötte magára, mi pedig Kotaroval a támadó emberek szerepében vettünk részt a harcban...de ennek lett egy következménye...Ayumu életét vesztette. Bár ez volt az, ami a küldetés sikerét hozta, támadásaink célba találtak, s a férfi holtan feküdt. Ayumut sosem szerettem, de nem is utáltam, semleges volt a számomra, bár talán azt mondanám, hogy az évek alatt megszoktam a jelenlétét, mégsem mondhatnám, hogy érzékenyen érintett a halála...elfogadtam. A mester ellenségének halála, s annak lelkét perzselő hatalmas lángok kihunyása pedig elégedettséggel töltött el.
A küldetés sikeres volt, s vissza térhettünk Konohába, kezünkben a tekercsel, s annak tartalmával. Azt hiszem, mesterünk büszke volt ránk, talán most először mióta az irányítása alá kerültem. Persze volt némi szomorúság is a hangjában, melyet valószínűleg egy tanítványa elvesztése okozhatott. A faluban elismerték a tetteinket, melyet egy magasabb, egészen pontosan a chuunnin rang elérésével jutalmaztak. Előre léptünk hát a faluban fennálló ranglétrán...s ez volt az, mely igazán számított. Anyámtől pedig mit kaptam...ugyan azt mint eddig, egy felületes kedvességet, mely csak akkor ért el hozzám, ha Kotaro is ott volt, egyébként még mindig nem foglalkozott velem, azt hiszem ezen 18 éven át, végig csak az apámat látta bennem, s talán ez az, ami miatt sosem fogadott igazán a kegyeibe. Nap mint nap jött a színjáték Kotaro előtt, de ha ő nem volt ott...semmit sem kaptam...
A változások kora:
A napok egymást követték, s a magányom fokozatosan kihatott a lelkemre, melyet egyetlen emberen voltam képes levezetni, ez pedig Kotaro volt. Minden nap a szavaim útjába került, melyek bár nem láthatóan, de tudtam, hogy megsebzik őt, s ez volt az, ami minden napomba hozott valami ki örömöt. Nem bírtam úgy élni a napjaimat, hogy ne legyen benne valami izgalom, önnön magányom volt az, mely lassan mélyebbre kergetett a lelkem által felállított kelepcében. Csakis az okozott izgalmat ha bánthattam valakit, bár a fizikai harc, s az abban való győzedelmeskedés merőben más volt mint ez...azért ez is megmozgatta a lelkem fonalait. Amikor bosszantottam, Kotaro lelkének lángjai a szeme előtt kezdtek egyre élesebben lobogni, s ez boldoggá tett. Hiszen így, egy sokkalta erősebb lángot olthatok majd ki benne.
Lassan leszállt az éj, s ez a legmegfelelőbb ahoz, hogy járjak egyet, néha szükségem volt erre, csak egyedül, a sötétben, s néha, pont mint ma is, keresem a sötét erdős területeket. Itt volt csak akkora nyugalom, hogy képes legyek elszakadni a zavaró tényezőktől, s gondolkodhassak egy kicsit. Néha csak úgy jól esett az agytorna, de csak akkor ha egyedül lehettem, az árnyak között. Ma valahogy hosszabbra nyúlt a sétám, mint máskor...talán azért lehetett, mert találkoztam Kotaroval, aki valami edzésféleséget folytatott, pont ott, ahol pihenni akartam egy kicsit, s relaxálni. Néha jó volt tervezgetni, mit tennék ha hatalmamban állna, meddig mernék elmenni ha tehetném, kiknek az életét oltanám ki, s lenne e olyan személy, akit megkímélnék, s miért. De most erre nem jutott időm, Kotaro mellett nem tudtam úgy elmenni, hogy ne tegyünk megjegyzést a másikra. Már nem tudom megmondani ki ejtette el az első szót, de mint már oly sokszor, most is kedvem lett volna széttépni. Azóta a nap óta kívánom holtan látni, s eddig még egyszer sem engedtem a kísértésnek, hogy valójában rátámadjak, bár ez csupán a falu törvényei miatt volt. Ha lehetett volna, bizonyára már nem állnánk így itt. De most...valahogy úgy éreztem, végre megtehetem...de azt akartam, hogy ne legyen bajom belőle a faluban élők előtt, így úgy gondoltam, talán érdemesebb lenne szavakkal rávenni arra, hogy ő támadjon rám. Kotaro forrófejű, ezt már jól tudtam az évek alatt, így ha igazán megsértem, akkor valószínűleg rám támad majd. Így történt hát, a következő szavat...elhagyták az ajkaimat:
- Jól vésd az eszedbe Kotaro! Egyszer még elveszem tőled azt, ami igazán fontos a számodra. Pont úgy, ahogyan azt te is tetted velem. - Mondtam, úgy, hogy jól halhassa, s ezt megfűszereztem egy mosollyal, mely mindent árasztott, csak nem kedvességet...valamint mennydörgéssel is párosult, mely bár nem volt a tervem része, mégis pont jókor történt, s jó helyen. Vihar közelgett, mely jól halhatóan tudtunkra adta, hogy jön.
Kotaro persze képtelen volt visszafogni az érzéseit, bár az utóbbi időben már én sem tettem. A szemeimbe nézett, olyan mélységű harag áradt belőle, melyet eddig sosem mutatott ki, bár biztos voltam benne, hogy ez eddig is ott volt valahol a lelkében, a perszelő lángok között született ez az érzés..s végig kísérte az életét.
- Nos...Azt majd meglátjuk! - Válaszolta, majd pár másodperc után sietősen távozott. De úgy véltem ez a szokásos kis hisztije, így nem igazán aggódtam miatta, bár sajnáltam, hogy a tervem nem működött, s nem támadt rám: A fenébe is...még mindig visszafogja magát? ~ Duzzogtam, majd folytattam az utamat, nem törődve azzal, mit is fog tenni most...S később végül is úgy érzem, helyesen cselekedtem.
Talán egy óra is eltelhetett, ha nem kettő, mire hazafelé vettem az irányt, s már távolról észrevettem a füstöt, mely pontosan a házunk irányából szállt fel. Nem tudtam mi történik, s nem akartam beleszaladni valami veszélybe...ekkor már Kotaro is bevillant, nekem, s éreztem...valahogy tudtam mit tett. Rejtőzködve haladtam, s igyekeztem a falu szemei elől rejtve maradni. Elég nagy felfordulás volt a házunknál..mindenki oltani próbálta a tüzet, mielőtt az továbbterjed, s jelentős kárt okozna a faluban. Kotaronak nyoma sem volt, s kint anyámnak sem...
Közelebb férkőztem, de még mindig maradtam inkább az árnyékok ölelésében, s nem akartam szem elé kerülni. Az egyik közeli ház jelentette a rejtekemet, de elég közel voltam ahoz, hogy haljam miről beszélnek a helybeliek.
- Hogyan történhetett ez?
- Ki tette ezt?
- Talán véletlen volt?
- Az a fiú volt.
- Vajon a kislány is bent égett?
- Az anyja nem jött ki ugye?
- Már biztosan halottak.
- Ő volt, a fiú volt, valaki látta!
- Látták! Keressük meg, talán még a falun belül van.
- Dehogy is! Már biztosan elmenekült az a fattyú!
- Nem baj nézzünk szét!
Az emberek között folyamatos volt a kommunikáció, s ekkor éreztem úgy, hogy lépnem kell. Engem nem keresnek, csakis Kotaro az, akire most kíváncsiak...s én is. Nem mondom, hogy megérintett anyám halála, vagyis jó...nem mondom, hogy semmit sem éreztem, de nem volt mély bánatom, vagy szomorúságom. Ezzel meghalt az egyetlen, az utolsó ember, aki a városhoz kötött engem, s most még az emberek is azt hiszik, talán bent éghettem. Idővel biztosan rájönnek, hogy nem voltam odabent, de addigra már eltűnhetek: Igen..ez legjobb lehetőség. - Mindig is zavart a falum, zavart a sok boldog, gondtalan ember jelenléte. Zavartak...s a legfőbb okom mégis talán az lehet, hogy elfogjam Kotarot. Nem a bosszú miatt...vagyis de...a bosszú miatt, de nem az anyám volt az, akit elsősorban meg akartam bosszulni, sokkal inkább kívántam apám életének elvétele miatt a halálát. De még mindig nem ez a fő okom elhagyni ezt a falut, az igazi okom, az amiért tényleg úgy döntöttem, hogy el kell mennem innen, az a lelkem háborgása, nem vagyok elégedett ezzel a világgal, s úgy érzem ha erősebb leszek, ha a magam ura leszek...szabályok nélkül, utasítások nélkül...akkor talán majd, bár idővel de..megváltoztatom ezt a velejéig romlott világot! Az érzelmeim hihetetlen méretű viharba keveredtek, olyan volt, mintha minden eddig szál, ami ide kötött egyszerre csak elszakadt volna, a helyükön pedig egyszerű üresség maradt. Melyet tudtam, hogy be kell töltenem, de nem itt és nem most...el innen..el el el el el...ez járt a fejemben, s ekkor a lábaim elindultak.
Eltűnés:
Amikor az elhatározásom megszületett, elindultam, a zavargás közepette nem volt nehéz elhagyni a falu területét, siettem..rohantam kifelé innen...hátra akartam hagyni minden..s az elejétől kezdeni. Út közben egy pillanatra, de láttam a mesterem, ahogyan nézi a házat, mely még mindig lángokban állt, s az a tekintet..az volt az, mely azóta néha még mindig előjön az álmaimban. Valahogy az a szempár elérte a lelkemet, pedig ez nagy szó...soha sem volt még olyan, hogy más emberek érzelme eljutott a bennem lévő óceánba, s felkavarta annak mindig változó vizét. Pár napra volt a 19. születésnapom, így már én is egy évvel idősebbé váltam. De ez már régen volt, mármint megvan úgy 1-2 hónapja, azóta úton vagyok...nem nagyon álltam még meg huzamosabb időre, néha pihengettem...de rá akarok jönni mit csináljak, s hol kezdjem...azt hiszem az első dolgom Kotaro felkeresése, s leölése lesz..a második pedig a világ átalakítása az én akaratom szerint. Persze ezt még el kell döntenem pontosabban, hogy mit kell változtatni, s ezt hogyan érhetem el...de addig is erőre kell szert tennem, s nem szívesen..de azt hiszem...ehez társakra is szükségem lehet, legalább is addig, míg elérem a célomat. De hogy ezt hogyan valósítom meg...ez mind-mind a jövő vízcseppjeinek története...
Név: Shibata Mei
Nem: Nő
Kor: 19
Ország: Tűz országa
Kinézet: Átlagos testalkatom van, ruházatomat általában két szín alkotja, fehér és fekete, bár a dominánsabb mindig is a fekete volt, valahogy..ez vonzott. A hajam is egészen sötét színű, középhosszú. Szemeim világosabbak, nem is tudom milyen színnek nevezhetném, talán világosbarna. A bőröm világos árnyalatú.
Jellem: Magányos típus voltam világ életemben. Sosem tudtam megérteni, vagy együtt érezni senkivel. Amikor eldöntöttem, hogy elhagyom a falumat, a jellemem változásnak indult, készen álltam társakat szerezni a célom érdekében, de még sosem volt egyetlen barátom sem, kíváncsi vagyok, szerzek e valaha ilyen személyt. Igazából a célomért bármit megteszek, eléggé céltudatos karakter vagyok. Az ellenségeimnek ott ártok ahol tudok, de ez nem hiszem, hogy egyedi jellemvonás. Ami talán egyedi lehet bennem, a világnézetem, mely végül is folyamatosan formálódik, de egyet biztosan tudok, nem vagyok elégedett a jelenlegi világgal, s ezt valahogy át fogom formálni.
Szint: C
Rang: Elveszett ninja (chuunnin)
Chakraszint:?
Elsődleges elem: Víz
Felszerelés: 5 Kunai, 5 Shuriken, 10 Robbanójegyzet, 10m drót, 5db füstbomba, 10db Makibishi-tüske, 2 db Fumma Shuriken, 1db elsősegély készlet, 1db shurikentartó, 1db övtáska, 1 doboz energiatabletta (25db)
Technikák:
- alapvető E szintű ninjutusk
- fáramászás/vízen járás
- Suiton: Mizu Bunshin no Jutsu
- Suiton: Haran Banshou
Előtörténet:
Ha van bármi, amit egész életemben gyűlöltem az a tűz...az a tűz, amely széttépi az életed, az...amelyik elveszi azt, akire szükséged lenne. Ha van bármi, amit mindig is szerettem, az a víz, amely kioltja az összes tüzet, ami már végigperzselte a lelkedet. A világunkban sok az olyan ember, akik olyanok mint a tűz, hevesek, nem gondolkodnak, cselekednek, megbántanak másokat, de nagyon kevés az olyan ember mint a víz, ami nyugodt, megfontolt, de ha kell hatalmas erőket mozgósít a célja eléréséért. De a tűz sosem válik vízzé, ezért én...eltüntettem majd...az összes tüzet a világból.
A születésem nem volt nagy esemény, hagyományosan történt, s anyám mellett mindvégig apám is jelen volt, Konoha kórházának falai között, legalább is édesanyám így mesélte. Amikor megszülettem, apám azonnal a karjaiba fogott, s egy lágy, de annál finomabb csókot nyomott a picinyke homlokomra. Bár nem emlékszem, mégis tudom, hogy abban az egy csókban, minden szeretete benne volt. A kórházból hamar hazamehettünk, s apám minden este adott egy puszit elalvás előtt. Mindig , még akkor is, amikor anyám karjában aludtam, s akkor is ha sietnie kellett, mert éppen fontos küldetése volt, ő akkor is mindig ott volt. Jah, igen...apám shinobi volt, nem volt a legjobb, sem a legrosszabb, valahol a középső rétegben lehetett. Anyám is jó ember volt, akinek karjaiban, hosszú hajába kapaszkodva mindig édesdeden aludtam. Anyámat Yoshinonak hívták, Shibata Yoshino, míg apám Shibaka Kou. Boldogok lehettünk volna, tökéletes családom volt, s ha így marad...talán sosem válok olyanná mint most...de ez még korai, majd rátérünk a jelenlegi énemre is, de most még lássuk, mivel változott meg az életem... Talán fél éves lehettem, de ezt nem tudom pontosan, lassan sötétedni kezdett, de apám még elszaladt a közeli kisboltba, szükségünk volt otthon egy-két dologra a vacsorához. Mielőtt elment, még megsimogatta a fejem, amire , bár csoda, de emlékszem. Mármint nem magára a mozdulatra, csupán egy kép, amire azt hiszem emlékszem. Apám mosolya, amint rám néz, és elköszön, valahol, lelki füleimmel szinte hallom, ahogyan azt mondta:
- Ne sírj Mei - chan, hamarosan vissza jövök. - Majd kilép az ajtón, azon az ajtón, melyen soha többé nem tette át a lábát, azon az ajtón, melyen aznap este egy másik ember érkezett, az, az ember, aki elvette tőlem a családom egyik fontos tagját...
Apám elment, s talán eltelt egy óra, vagy kettő...anyám idegességében fel, s alá járkált a szobában, mindvégig a bejárati ajtót figyelve.
- Merre vagy már Kou. - Mondogatta, s néha-néha felkapott engem, majd ismét letett, s tovább folytatta a sétáját, de az ajtó nem nyílt. Majd még egy egész óra elteltével, valami furcsa nesz volt halható az ajtón túlról.
- Talán itt van? Hazajött végre? - Sietett anyám, a azonnal kinyitotta az ajtót, de ez nem az apám volt, bár hozzá tartozott egykor, most mégis furcsa módon egy idegen gyermeket tett le az ajtónk előtt. Apám kígyója, aki hosszú éveken át segítette őt, most egy kisgyermeket hozott, s egy levelet, amit azt hiszem az apám írhatott. Nem volt hosszú, csupán pár szó, melyben elköszönt , s anyám gondjaira bízta ezt a fiú.
" Drága Yoshino-m, az életem immár véget ért, a tűz felemésztett, de megmentettem ezt a fiúcskát. Kérlek vigyázz rá úgy, mintha csak a sajátod lenne. Mei-nek pedig mond meg, hogy ő volt, és lesz az életem hercegnője. Csók : Kou. "
A levél még mindig megvan, bár anyám nemrég meg akart szabadulni tőle, és elraktam, biztos helyen van, mert ezek voltak hozzám, az apám utolsó gondolatai...
A fiú hát a családunk tagja lett, anyámnak nem volt szíve elutasítani édesapám kívánságát, aki az életét adta egy piciny csecsemőért, akit mint később kiderült, tőlünk nem messze, egy égő ház romjaiban hozott ki, szinte az utolsó pillanatban. A fiúcskán voltak égési sérülések, de ezeket hamar lehetett kezelni, persze fiatalsága miatt mindnek nyoma marad majd egész életében. Anyám a Kotaro névvel illette meg a fiút, bár nem tudom miért, de így lett Shibata Kotaro, a családunk tagja...s így vált az életem fonala egy tűzzel felperzselt szál, mely már soha többé nem lehet egész többé...
Pár évvel később :
Amik gyermekkoromban történtek, a családunkban sosem volt titok, anyám az elejétől őszinte volt hozzánk, s amint képes voltam beszélni, majd járni, s kicsit is érettebb voltam elmondta részletesen, amit az imént én is elmeséltem nektek. Apám halálát, s Kotaro családba kerülését. Talán ha nem mondja el, akkor a személyiségem merőben más irányba indul el, de így, ezek után nem tudtam elfogadni, hogy ő a családunk tagja, s képtelen voltam nézni a mosolygó boldog embereket. A mély tenger, mely a lelkem része volt, tombolni kezdett, végeláthatatlan erővel, s soha többé nem fog békére lelni...
Amint elég idősek lettünk, mindketten a helyi Ninja Akadémián kezdtük meg tanulmányainkat, szinte egyszerre, hiszen alig lehetett köztünk pár hónap korkülönbség. Az első év hamar elrepült, számomra akadályok nélkül, bár Kotaro-t folyamatosan leszidták, s csúfolták a társaink csúf külseje miatt, én minta diák voltam, kitűnően tanultam, s sosem késtem, igyekeztem , s minden házit megcsináltam, anyám büszkeségére váltam. Bár a tanárokkal jól kijöttem, barátaim sosem voltak, minta diák akartam lenni, nem volt időm olyan gyerekes dolgokra, mint a játékok, vagy a felesleges beszéd, ezek csak zavaró tényezők voltak. Így ha egy korombeli lány hozzám szólt, többnyire azonnal beszóltam neki valamit, a szókincsem hála Kotaro folyamatos " kínzásának " sokat bővült. Amikor hallottam, hogy megint őt illetik sértő szavakkal, akarva- akaratlanul is , de mosoly szökött a számra, s a gondolataim máris derűsebbek lettek. Ilyenkor csak egy valami járt a fejemben : Megérdemled! - Majd tovább mentem, ha tehettem nem illettem szavakkal őt. Inkább levegőnek néztem, ha pedig ténylegesen is hozzá kellett szólnom, abból szinte mindig veszekedés bontakozott ki. Sosem voltunk jóban, talán anyám miatt, de sokkal inkább a történtek hatottak így ránk. Eleinte csak őt gyűlöltem, de később szinte mindenkit, aki a közelemben volt. Igyekeztem elzárni magam a külvilágtól, s ha fájt valami, vagy elestem, sosem sírtam. Elfojtottam az érzéseimet, erős akartam lenni, hogy anyámnak soha többé ne keljen aggódnia semmiért, s azért is, hogy megvédjem magam. Olyan ez, mintha egy láthatatlan pajzzsal venném körbe magam, mely ellök tőlem mindenkit, megvédve ezzel az érzelmektől, amelyek fájhatnak, megvédve ezzel attól, hogy bárki is bántana...
Eljött a második év, s a kezdés hasonló volt mint előzőleg, de a folytatás, már egészen máshogyan alakult, egyre többször hívattak a tanáriba. Kotaro egyre több bajba keveredett, amelyekért először csak ő kapott fejmosást, de most már engem is elővettek. Egyre sűrűbben, s sűrűbben, mintha én lennék a rossz bajkeverő: Tévedtek, ha azt hiszitek , hogy vigyázni fogok rá! Tévedtek, ha azt hiszitek, hogy bármire is méltatom azt a semmirekellő tüzet, ami elvette az életem. - Mindig ezek jártak a fejemben, amikor kijöttem a tanárok által birtokolt szobából. Fiatal voltam, ilyenkor egy gyermeknek, még gyermeknek kellene lenni, de olyan mintha mi sosem lehettünk volna gyerekek. Egy kicsit olyan, mintha számunkra a valós gyerekkor csupán egy álom része lenne, mely sosem valósulhat meg. Számomra nem volt gyerekkor, csupán a megszületés, majd a gyors felnőtté válás., de ebben az egyben osztoztunk Kotaroval...
A fiú, akit életem kezdete óta gyűlölök, most elvette tőlem a tökéletes diák szerepét is, miatta ez a kicsike vágyam is szerte foszlott. Bűnrészessé tett, önnön butaságai miatt, s így már nem lehettem tökéletes diák, csupán egy lány voltam, egy rossz lány... Mondanom sem kell, ez volt az utolsó csepp a pohárban, míg eddig levegőnek néztem őt, innentől már ellenségként tekintettem rá, amikor, s ahol csak tudtam szégyen tárgyává tettem, hol a kinézetét ócsároltam, hol a semmirekellő ingyenélő szerepét osztottam rá, s érzéseimnek hangot is adtam. Kicsit olyan volt ő nekem, mint egy baba, akire rávetítettem az örökös bosszúvágyam, mely ekkorra elérte kezdetleges formáját, s egyre csak nőtt az évek múlásával, s melyet a magány csak még jobban megfűszerezett. A magányt úgy értem, hogy ténylegesen egyedül voltam, bár barátokra sosem vágytam, s a pajzsom melyet magamra húztam, egyre csak erősödött, de az anyám sem volt olyan anya, mint kellett volna. Bár ha ott voltam, főleg ha Kotaro is jelen volt, több figyelmet szánt nekem, de igazából sosem foglalkozott velem, főleg azóta nem, hogy nem voltam mintatanuló...a tanáriban tett látogatásaim után a jegyeim is leromlottak, nem mondom, hogy nem voltam képes így is hozni egy átlag szintet, de kedvem sem volt tanulni. Anyám tekintete ott maradt, apám halálának estéjén, s még mindig, minden egyes nap emlegette...s szinte minden nap szidta Kotarot, amit eleinte élveztem, de lassan unalmassá vált, s inkább a szobámban ülve hallgattam végig. Nem mondom, hogy az én tekintetem elmozdult volna a régi eseményekről, de nem olyan szinten voltam mint az anyám, számomra létezett a jelen is, a jelen, melyben élnem kellett, s melyben építkeztem, megvédtem magam, s levezettem a feszültségemet...
Genin létem kezdete, majd a tűz feltámadása :
Az akadémiai éveink repültek, s az eleinte még rám szegeződött szemek, mára már végleg eltűntek . Az életem olyan volt, mintha csak egy mély, végeláthatatlan óceán mélyén lennék, ahol senki sem láthat meg, s ez a hatalmas víz volt az én pajzsom, mely védelmet nyújtott, áttörhetetlen menedék. Melyben néha, néha megjelent egy pislákoló láng, de mint eddig is, most is a középpontban volt, de ez a tűz lassan áterjedt másokra. Lassan minden körülöttem lévő ember egy tűz volt, egy láng, melyet el akartam oltani, ilyen fiatalon, ilyen tetteket akartam tenni. Egyetlen emberből indult ki, s most már nem csak az ő életének tüzét akarom, hanem minden ember lángját látni akarom...kihunyni.
A napok, amiket az akadémián töltök, lassan a végéhez értek, s anyám korán keltett, ez a nap volt a geninné válásom napja, a vizsga, mely elindít az úton...hogy elég erőm legyen elvégezni a céljaimat, melyek lassan kirajzolódtak előttem, de erről majd később...
Én már elkészültem, amikor Kotaro előmászott, éppen a reggelimet fejeztem be, majd anyám hozzávágott egy szendvicset, persze nem vitte túlzásba. Viszont ideje már nem volt megenni.
- Indulunk! - Jelentette ki Yoshino, majd kézen ragadta Kotarot, felém pedig csak legyintett. - Ma legalább időben oda fogsz érni te kölyök. - Folytatta, miközben megfogtam anyám másik kezét, s ló halálában indultunk az iskola kapui felé. Szinte már szokatlan volt, hogy a velem együtt érkező fiút most nem várta kisebb tömeg a bejárat előtt, s senki sem akarta megdobálni semmilyen csúszós, nyálkás, vagy kemény dologgal, melyből rendszerint az utóbbi időben már én is részesültem. Többek között ezért is láttam már több lángot mint azelőtt, több olyan életet, amiket szívem szerint örökre eltörölnék a földről... Anyám itt elengedte a kezünket, s visszafordult.
- Meg ne bukjatok! - Mondta, majd elment.
Mi pedig, már lassabb léptekkel de elértünk a vizsga helyszínéig. Nem mondanám, hogy nehéz volt, sőt többet vártam, az egyszerűség már-már untatott. A vizsga alatt mindenkinek be kellett mutatni a henge no jutsut és egy bunshin no jutsut, melyek bár kellő odafigyelést igényeltek, mégsem voltak nehezek számomra. Az osztályunkból szinte mindenki átment, csupán egy-két kivétel lehetett, de nem nagyon érdekelt, a lényeg én voltam, s számomra sikeresen zárult a vizsga, s így volt ezzel Kotaro is, bár valahol legbelül szégyen lett volna számomra, ha megbukik. Miután megkaptuk a fejpántot, ahogy körbenéztem mindenki boldog volt, sokakat a szülei kint vártak, s a gyerekek azonnal az apjuk , s az anyjuk nyakába ugrottak. Sok kölyköt az apja a vállára vagy a nyakába vett, aminek a látványa akarva akaratlanul is dühöt és fájdalmat okozott számomra. Emlékeket hozott elő, bevillant a levél, majd anyám síró arca, amint szinte minden este apámat gyászolja. Talán ezek késztettek a következő, őrült tettemre, de Kotarora néztem, azt hiszem, számára is hasonló érzések jelenhettek meg, csupán ő nem tudta kire gondoljon. Egy járt a fejemben: El innen! Ha nem megyek el innen, nem tudom majd visszafogni magam. Legszívesebben mindnyájuk szívének tűzét kioltanám...ha tehetném egyetlen mozdulattal eltörölném őket a föld színéről, úgy, hogy még csak por sem maradhatna utánuk... - Megfogtam Kotaro kezét, vagyis inkább csak megragadtam a csuklójánál.
- Haza megyünk. - Mondtam, majd elindultunk. Kicsit úgy éreztem magam, mint reggel anyám...de végül is hazáig rángattam Kotarot. Immáron mindkettőnknek Konohai jelzéssel ellátott fejpántja volt, s szinte már vártam, hogy anyám majd most mivel akarja megbántani a mellettem álló fiút. Amint meglátta mindkettőnknél a fejpántot, hirtelen ugrott a nyakamba, s elárasztott a kedves, hízelgő szavakkal, míg én is igyekeztem megjátszani a boldog ifjú genint, de nehezen ment, bár anyám előtt mindig próbáltam így viselkedni, egyre nehezebben ment. Ahogyan a személyiségem lassan befordult, úgy az érzelmek eljátszása egyre nehezedett, de mégis mindig megtettem. Anyám volt az egyetlen akinek nem akartam ártani, s Kotaro volt az, akinek ez a leginkább fájt, s ő volt az, akinek akartam ártani! A lelkem elégedett volt, amikor láttam Kotaro arcát, ahogyan minket nézett, mint egy idilli család, még ha csak külsőleg is...
Másnap ismét korán ébredtünk, s most kivételesen nem rángattam el Kotaro-t az akadémiára. Ma kötelesek voltunk ismét megjelenni, hogy csapatokba osszanak minket, olyan volt ez mint egy újabb kínzás, jobbnak tartottam volna, ha valahogy kimaradok, s egyedül folytathatom tovább, de ez persze nem volt járható út, de legalább megvolt az esély, hogy Kotaro-t kevesebbszer látom majd. Minden bizonnyal külön csapatokban leszünk majd, de tévedtem...bár logikus volt, a két " testvért " egy csapatba tenni, s hozzájuk csapni az osztály legdilisebb női személyét. Elvégre ez a három ember volt az, akik egy csapatban sehogyan sem illettek volna bele, így a sok selejtet, legalább is ők így érezhették, összezsúfolták a három "hibás terméket " . Nem telt bele pár perc, s megismerhettük a sensei-ünk személyét is, aki szintén egy olyan tüzet birtokolt a lelkében, melyet nem szívesen tűrtem meg magam körül, az egyetlen jó benne, az elkövetkező évek tanításai voltak. Köztük állandó volt a konfliktus, mind köztem és Kotaro között, mind köztem és az idegesítő harmadik társunk, Ayame személye között, mind pedig Kotaro és Ayame között. Napi rendszerességgel kaptunk össze, melyet a sensei mindig sietett megoldani, s azt hiszem csapatot akart kovácsolni belőlünk, de ez igazán sosem sikerült. Emlékszem az első küldetésünk javában a vitákról szólt, szinte csak arra emlékszem, magára a küldetés lényegére már aligha, talán egy macska megmentése lehetett a feladat, de nem mondanám biztosra. Sok elcsépelt, kezdő küldetésünk volt, melyeket többnyire a szörnyű csapatmunkánk miatt kaptunk.
A mester tanításai bizonyultak egyenlőre genin létem egyetlen értelmének, minden más csupán zavaró tényező volt. Első tanítása egyszerű volt, de hasznos, innentől a chakra irányításom sokat javult, hihetetlennek tűnt, hogy egy fára szinte egy perc alatt képes voltam felmászni, pusztán azzal, hogy a lábaimba vezettem a chakrámat, s igyekszem irányítani azt. Olyan egyszerű volt, ahogyan elmagyarázta, s a kivitelezés is hasonlóan könnyűnek tűnt, de persze nem ment elsőre, mégis megküzdöttünk vele, s most már, olyan mintha csak gyerekjáték lenne...Néhány apróbb küldetés után, ismét tanultunk valamit, melyet már láttam másoktól, de magam még sosem próbáltam ki..járni a vízen, születésem óta szerettem a vizet, úgy éreztem , hogy a lelkem egy nagy óceán, vagy legalább is méretes vízmennyiséget jelképezett, talán ezért lehettem mindig olyan csendes, de ha felmérgeltem magam, vagy olyasvalakikre akit nem szeretek, pont úgy zúdítottam rá a haragom, mint amikor a tenger habjai nyelik el az áldozatait. Ez a technika számomra élvezet volt, szinte azonnal ráéreztem, s hamar elsajátítottam, s el sem lehet mondani mekkora elégedettséggel néztem Kotarot, ahogyan szenved a technikával. Végig azt vártam, hogy a vízben elmerülve kialudjon a lángja, persze tudtam, hogy ehhez, ez a kicsinyke víz nem elegendő, meg amúgy is...az ő lángja nagyobb volt a többiekénél...s ezt a hatalmas lángot majd, mindenképpen én akarom kioltani, az én óceánom lesz az, ami elveszi a tüzét.
Később amikor már tudtuk az alapvetőbb technikákat, talán ismét az összekovácsolásunk volt a kiinduló oka, de a mesterünk különleges edzésben részesített minket. Az elsődleges elemünk feloldása volt a cél, melyhez egy kicsinyke, de annál erőteljesebb papír fecnit adott a kezünkbe, mely elegendő chakra koncentrálásánál megmutatja annak elsődleges elemét, s később ennek segítségével tanulhatunk majd tovább. Amikor a kezembe vettem a papírkát, tudtam, mit akarok az elememnek, s tudtam, hogy egészen biztosan képtelen vagyok mást elfogadni, számomra csakis a víz elem lehet megfelelő. Igyekeztem koncentrálni, s közben a fejemben végig azt mondogattam: Víz, kérlek legyél víz! - Miközben lassan apróbb cseppecskék kezdték elhagyni a markom szorítását. Amikor széttártam kezeim, bár nem sok, de víz volt benne: Ez az! Tudtam. - Gondoltam, majd a sensei felé mutattam, aki szintén kijelentette állításaim igazát, víz elemű lettem. Kotaro tűz lett, ami nem lepett meg, én eddig is így hívtam, s számomra ő mindig is az a tűz lesz, akit el akarok oltani, bár ez a tábor már megnőtt, az általam kioltandó tüzek tábora csak növekedett, egyre több, s több lett...így a bennem lévő vizet is növelni kell, hogy elég legyen ennyi láng eltűntetésére.
Miután végre hivatalosan is magaménak tudhattam a vizet, lassan eljött az ideje, hogy ehhez illő jutsukat is elsajátítsak, bár a hitvány társaim is hasonlóképpen tanultak, jelenleg nem igazán érdekeltek, kezdtem egyre jobban a saját céljaimra koncentrálni. Régebben is így volt, de most, lassan megjelent az életemben az, amiért élhetek , a célom, akkor még az volt, hogy mindenkit legyőzzek aki bármikor , bármiért is az utamba állt, mind akkor, mind még azelőtt, így elsődleges célpontom nem meglepő, hogy a csapatunkban lévő másik Shibata volt. De ehhez erősödnöm kellett, mesterem sokat tanított, többek között a Suiton: Mizu Bunshin no Jutsu, melynek segítségével önmagam számtalan változatát voltam képes elkészíteni, persze csak a chakrám keretein belül, így nem voltak millióan, de azért idővel már egész jó számban készítettem hasonmásokat, melyeket szinte minden küldetésnél sikerrel használtam. Az, hogy önmagamat vízben formálom meg, valahogy nagy örömöt okozott, örömöt, melyet eddig csak ritkán ismertem meg, de az, amikor kioltottam vele valaki életének utolsó szikráját is, az még nagyobb érzelmeket szabadított fel bennem. Később, már szinte vártam, amikor küldetésre indultunk, vártam, lesz e valaki, aki az utamba áll. Természetesen a csapatmunkát mi hírből sem ismertük, s mesterem hiába próbált hatni ránk, sosem sikerült. Bár az erőnk fejlődött, a nézeteink nem változtak, sőt egyre inkább ellenkező irányba indultunk el...Legalább is ami engem illet, sosem akartam velük kötődést kialakítani, csak úgy, mint senki mással eddigi életem során. Eleinte féltem, hogy ha közel kerülök valakihez, megbánt, majd eldob...majd ismét visszatér azaz érzés, amit édesapám elvesztése okozott. Bár nem ismertem, mégis, valahol ez indította el azt az embert, aki most vagyok. Most egy olyan ember vagyok, aki legszívesebben minden őt zavaró tényezőt kiiktatna a világból, minden olyan embert, aki valaha is keresztezte az utamat, megölnék, s minden olyat, akiben érzem a vizet, talán megpróbálnék kijönni, de még sosem találtam olyat, aki méltó lenne erre. A tanulás lassan folytatódott, de most én akartam megmondani mit szeretnék tanulni. Tudtam, hogy a víz gyengéje az, ha a környéken nincsen víz, ezért egy olyan technikát szemeltem ki ,mely megoldja ezt a problémát. Úgy gondoltam: Ha nincsen valahol víz, majd csinálok. - Így a következő technika amit meg akartam tanulni, az a Suiton: Haran Banshou, s szerencsére mesterem készséges volt, így hamar ezt is képes voltam megtanulni, s ha kellett, alkalmazni azt. Nem volt egyszerű, de idővel több, s több vizet tudtam előcsalni, mely egyenes arányban növelte a harcban folytatott mozgásterem is.
Talán az erőm növekedése lehetett az, mely végleg elindította a lelkemet egy olyan úton, melyből már nincsen visszaút . Eddig általában a csendes utat választottam, de mostanában egyre inkább adtam hangot annak, ha valami nem tetszett. Mindegy kiről volt szó, legyen az a sensei, vagy Ayame, bár a legtöbb feszültséget még mindig Kotaro hozta ki belőlem. Elég volt, ha csak hallottam a hangját, eleinte csak egy két szót, később már egész hosszú vitáink voltak, s legyen az bárki, vagy bármi, ezt nem tudta megfékezni. Mesteremnek voltak próbálkozásai, de messze nem voltak elegendőek, talán egyszer-kétszer sikerülhetett, hogy elhallgattunk a szavai hatására, de nem sok időre. Innentől, hogy a szám is kinyílt, a végre kiadtam a bennem rejlő dühöt, már nem volt visszautam... Éreztem, hogy sosem fogok tudni megbékélni ezekkel az átlagos nyáladzó emberekkel, akik annyira, hogy is mondjam átlagos életet élnek, olyanok mint sok-sok egyforma kicsi láng, melyek mind rám várnak, hogy örökre kioltsam őket, s nem tudom, meddig bírom még anélkül, hogy meg ne tegyem...
Így léptem előre:
Teltek az évek, s mi egyre idősebbek lettünk, ha jól emlékszem Kotaro már betöltötte a 19. életévét, de jómagam még a 18-at tapostam, pont mint a csapatunk harmadik tagja. Ez idáig már jó pár küldetést hagytunk magunk mögött, s a legtöbbet sikerrel zártuk, még akkor is, ha az évek folyamán az összhangunk cseppet sem javult. Talán úgy tűnhetett, hogy ez az ellenséges, lassan fojtó légkör sosem fog megváltozni. Mégis, az önbizalmunk, legalább is az enyém megnőtt az évek alatt...a jellemem, mely régebben csendes volt, mára eltűnt, legalább is háttérbe szorult. Átalakultam egy sokkal inkább feleselős, nagyszájú személlyé aki megmondja mit gondol, legyen az bármi, s legtöbbször nem a kedvességem volt az, mely kitört belőlem. Külsőleg látszott ez a változás, s azt lehetne hinni, ezzel maga a személyem..belül a lelkem is változott, pedig nem...Még mindig láttam másokban a tűz jelenlétét, a kicsike lángot, mely a lelküket jelképezte, bár egyénenként változott, még mindig szinte mint zavart. Mindben egytől-egyig volt valami, ami bosszantott...de még mindig nem tudtam tökéletesen kifejteni, mi lehetett az...
Úgy tűnik, most egy új fába kell belevágnunk a fejszénket, új küldetést kaptunk, mely meglehetősen unalmasnak ígérkezett. De ez a feladatunk, úgyhogy neki kell iramodnunk, s amennyire csak lehet, véghezvinni azt, a lehető legkevesebb leggyorsabban... legalább is papír szerint ezt kell tennünk...persze majd meglátjuk, mi is lesz belőle. A küldetés szintje C volt, mely alapjában véve nem igazán ad okot aggodalomra, már ha adnék az ilyesmire, de őszintén éppenséggel nem érdekelt, mi a küldetés, vagy mi a besorolása, az évek folyamán rájöttem, hogy a harcok, főleg ha emberi életet vehetek el, valamiféle kicsinyke, mégis annál kellemesebb izgalommal tölt el. Nehéz lenne megmagyarázni mi ez az érzés pontosan, de olyankor, amikor a csata hevében lassan kionthatod egy ember lelkének utolsó morzsáit is, olyan kábulat ragad magával, mely egész testemet egy villám gyorsaságával járja be. S mivel ez egy C szintű küldetés, számítok némi vérontásra, legalább is reménykedem, hogy harcra is kerül majd a sor, s talán izgalmasabb lesz mint az eddigiek. Csapatunk minden tagjára vonatkozott a küldetés, ebbe beleértem magamat, Kotarot, s a harmadik, szinte jelentéktelen nőszemélyt, valamit persze a mesterünket is, aki az akciónkat vezette. Feladatunk nem tűnt nehéznek, legalább is az elején még ezt gondoltam, egy titkos dokumentum megszerzése volt a célunk, mely talán fontos lehet a későbbiekben Konoha számára, persze azt, hogy miben segít, vagy hogyan nem kötötték az orrunkra. Pontosan megkaptunk az időt, és a helyet, s még a lehetséges ellenfelünkről is pontos leírásokat kaptunk, így az egész elvette a kedvemet: Mégis milyen küldetés ez? Semmi izgalom, csak egy monoton megadott terv, melyhez kötni kell magunkat. Ch... Na jó, akkor majd én ölöm meg azt a szállítót, legalább élvezzük ki amit lehet. - Gondoltam át a helyzetet, amikor megkaptuk a feladatot, s szinte időnk is alig maradt, hamar indulnunk kellett. Az utunk az erdő mélyébe vezetett, hol a fák sűrű labirintusában kellett haladnunk, míg el nem értük a megadott pontot, s feltűnt előttünk a célpont. Óvatosan közelítettünk, hogy megmaradjon az előnyünk, miszerint nem tud rólunk, így a támadás sikeresebb lehet majd. Rá pillantva egyértelmű volt, hogy a megadott információk helyesek voltak, pontosan az a személy volt ott, akiről információt kaptunk. S ekkor a szemeim elé került a tekercset, melyet sietve cipelt. Az embernek előttünk, egy viszonylag nagy tekercs volt a hátára rögzítve, mely ezernyi hasznos információhoz jutatja majd a falunkat. Legszívesebben azonnal rá rontottam volna, de akkor valószínűleg elbuktuk volna a küldetés, így tartanom kellett magam az unalmasabb " csapatban támadunk " verzióhoz. Nem volt sok időnk a gondolkodásra, de összedobtunk egy tervet, mely talán működhetett volna, ha a dolgok nem így alakulnak...Az illetőt hamar legyőztük volna, de ekkor jött az, amit egyikünk sem iktatott be a terveibe. Erősítés érkezett, már ha ezt nevezhetjük annak, hiszen valószínűleg egy megbeszélt találkozó lehetett. Egyetlen férfi volt, mégis az amit láttam, valahol félelmet keltett bennem. Olyan érzés volt, mint régen, amikor apa halála után féltem...féltem attól, hogy soha többé nem láthatom, de most a félelmem tárgya más volt...a férfi lelkében akkora tűz égett, melyet tudtam, hogy az én, ahhoz képest éppen csak csordogáló vizemmel képtelen vagyok eloltani. A mester ekkor lépett előtérbe, s elmagyarázta számunkra a helyzetet, s hogy kicsoda ez a titokzatos, mégis annál érdekesebb idegen. Hiroyama-sensei egyik régi ellensége, kivel még az előző háború óta képtelenek voltak rendezni az adóságukat. Hiroyama óva intett minket, s kiemelte, hogy maradjunk ki a dologból, mely persze mindhármunk számára elképzelhetetlen lehetőség volt. Célunk volt a küldetés végrehajtása, melyet nem terhelhettünk egyetlen ember vállára, főleg miután éreztem a férfi hatalmas erejét, mely tudtam, hogy nem egyenlő a senseiével, s így a küldetésünk bukásával járhat. Így hát kezdetét vette egy olyan harc, melyen már nem csak a küldetésünk múlott, hanem azt hiszem...az életünk is.
A megmaradt fiú hamar elesett, így már csak az újonnan érkezett férfi maradt velünk szemben, ám történt egy kis bökkenő. Idő közben a sensei sérülést szenvedett, mely súlyos erőcsökkenést mutatott az oldalunkon, ami ezzel a férfival szemben talán a végünket jelenthette. Hosszas, s áldozatokat követelő harc vette kezdetét, biztos vagyok benne, hogy több órán át küzdöttünk, s talán ez volt az, ami a győzelmünk kulcsát adta a kezünkbe. A férfi nagy technikákat használt, amit úgy értek, hogy sok chakrát igényelt tőle, így idővel kezdett kifáradni, mi pedig mindeddig egészen sikeresen kerültük ki ezeket a csapásokat, bár hármunk közül egy személy többet áldozott a küldetésért mint az szükséges lett volna. Ayumu, a harmadik emberke, ki szinte egész idő alatt a háttérben állt, s számomra nem jelentett sokat, hiszen nem igazán érdekelt az eltelt idők alatt...most mégis ő került az egész középpontjába. Amikor elszántuk magunkat, hogy végre támadunk, s ezt közös erővel tesszük, a cél érdekében, ő volt az, aki a csali szerepét öltötte magára, mi pedig Kotaroval a támadó emberek szerepében vettünk részt a harcban...de ennek lett egy következménye...Ayumu életét vesztette. Bár ez volt az, ami a küldetés sikerét hozta, támadásaink célba találtak, s a férfi holtan feküdt. Ayumut sosem szerettem, de nem is utáltam, semleges volt a számomra, bár talán azt mondanám, hogy az évek alatt megszoktam a jelenlétét, mégsem mondhatnám, hogy érzékenyen érintett a halála...elfogadtam. A mester ellenségének halála, s annak lelkét perzselő hatalmas lángok kihunyása pedig elégedettséggel töltött el.
A küldetés sikeres volt, s vissza térhettünk Konohába, kezünkben a tekercsel, s annak tartalmával. Azt hiszem, mesterünk büszke volt ránk, talán most először mióta az irányítása alá kerültem. Persze volt némi szomorúság is a hangjában, melyet valószínűleg egy tanítványa elvesztése okozhatott. A faluban elismerték a tetteinket, melyet egy magasabb, egészen pontosan a chuunnin rang elérésével jutalmaztak. Előre léptünk hát a faluban fennálló ranglétrán...s ez volt az, mely igazán számított. Anyámtől pedig mit kaptam...ugyan azt mint eddig, egy felületes kedvességet, mely csak akkor ért el hozzám, ha Kotaro is ott volt, egyébként még mindig nem foglalkozott velem, azt hiszem ezen 18 éven át, végig csak az apámat látta bennem, s talán ez az, ami miatt sosem fogadott igazán a kegyeibe. Nap mint nap jött a színjáték Kotaro előtt, de ha ő nem volt ott...semmit sem kaptam...
A változások kora:
A napok egymást követték, s a magányom fokozatosan kihatott a lelkemre, melyet egyetlen emberen voltam képes levezetni, ez pedig Kotaro volt. Minden nap a szavaim útjába került, melyek bár nem láthatóan, de tudtam, hogy megsebzik őt, s ez volt az, ami minden napomba hozott valami ki örömöt. Nem bírtam úgy élni a napjaimat, hogy ne legyen benne valami izgalom, önnön magányom volt az, mely lassan mélyebbre kergetett a lelkem által felállított kelepcében. Csakis az okozott izgalmat ha bánthattam valakit, bár a fizikai harc, s az abban való győzedelmeskedés merőben más volt mint ez...azért ez is megmozgatta a lelkem fonalait. Amikor bosszantottam, Kotaro lelkének lángjai a szeme előtt kezdtek egyre élesebben lobogni, s ez boldoggá tett. Hiszen így, egy sokkalta erősebb lángot olthatok majd ki benne.
Lassan leszállt az éj, s ez a legmegfelelőbb ahoz, hogy járjak egyet, néha szükségem volt erre, csak egyedül, a sötétben, s néha, pont mint ma is, keresem a sötét erdős területeket. Itt volt csak akkora nyugalom, hogy képes legyek elszakadni a zavaró tényezőktől, s gondolkodhassak egy kicsit. Néha csak úgy jól esett az agytorna, de csak akkor ha egyedül lehettem, az árnyak között. Ma valahogy hosszabbra nyúlt a sétám, mint máskor...talán azért lehetett, mert találkoztam Kotaroval, aki valami edzésféleséget folytatott, pont ott, ahol pihenni akartam egy kicsit, s relaxálni. Néha jó volt tervezgetni, mit tennék ha hatalmamban állna, meddig mernék elmenni ha tehetném, kiknek az életét oltanám ki, s lenne e olyan személy, akit megkímélnék, s miért. De most erre nem jutott időm, Kotaro mellett nem tudtam úgy elmenni, hogy ne tegyünk megjegyzést a másikra. Már nem tudom megmondani ki ejtette el az első szót, de mint már oly sokszor, most is kedvem lett volna széttépni. Azóta a nap óta kívánom holtan látni, s eddig még egyszer sem engedtem a kísértésnek, hogy valójában rátámadjak, bár ez csupán a falu törvényei miatt volt. Ha lehetett volna, bizonyára már nem állnánk így itt. De most...valahogy úgy éreztem, végre megtehetem...de azt akartam, hogy ne legyen bajom belőle a faluban élők előtt, így úgy gondoltam, talán érdemesebb lenne szavakkal rávenni arra, hogy ő támadjon rám. Kotaro forrófejű, ezt már jól tudtam az évek alatt, így ha igazán megsértem, akkor valószínűleg rám támad majd. Így történt hát, a következő szavat...elhagyták az ajkaimat:
- Jól vésd az eszedbe Kotaro! Egyszer még elveszem tőled azt, ami igazán fontos a számodra. Pont úgy, ahogyan azt te is tetted velem. - Mondtam, úgy, hogy jól halhassa, s ezt megfűszereztem egy mosollyal, mely mindent árasztott, csak nem kedvességet...valamint mennydörgéssel is párosult, mely bár nem volt a tervem része, mégis pont jókor történt, s jó helyen. Vihar közelgett, mely jól halhatóan tudtunkra adta, hogy jön.
Kotaro persze képtelen volt visszafogni az érzéseit, bár az utóbbi időben már én sem tettem. A szemeimbe nézett, olyan mélységű harag áradt belőle, melyet eddig sosem mutatott ki, bár biztos voltam benne, hogy ez eddig is ott volt valahol a lelkében, a perszelő lángok között született ez az érzés..s végig kísérte az életét.
- Nos...Azt majd meglátjuk! - Válaszolta, majd pár másodperc után sietősen távozott. De úgy véltem ez a szokásos kis hisztije, így nem igazán aggódtam miatta, bár sajnáltam, hogy a tervem nem működött, s nem támadt rám: A fenébe is...még mindig visszafogja magát? ~ Duzzogtam, majd folytattam az utamat, nem törődve azzal, mit is fog tenni most...S később végül is úgy érzem, helyesen cselekedtem.
Talán egy óra is eltelhetett, ha nem kettő, mire hazafelé vettem az irányt, s már távolról észrevettem a füstöt, mely pontosan a házunk irányából szállt fel. Nem tudtam mi történik, s nem akartam beleszaladni valami veszélybe...ekkor már Kotaro is bevillant, nekem, s éreztem...valahogy tudtam mit tett. Rejtőzködve haladtam, s igyekeztem a falu szemei elől rejtve maradni. Elég nagy felfordulás volt a házunknál..mindenki oltani próbálta a tüzet, mielőtt az továbbterjed, s jelentős kárt okozna a faluban. Kotaronak nyoma sem volt, s kint anyámnak sem...
Közelebb férkőztem, de még mindig maradtam inkább az árnyékok ölelésében, s nem akartam szem elé kerülni. Az egyik közeli ház jelentette a rejtekemet, de elég közel voltam ahoz, hogy haljam miről beszélnek a helybeliek.
- Hogyan történhetett ez?
- Ki tette ezt?
- Talán véletlen volt?
- Az a fiú volt.
- Vajon a kislány is bent égett?
- Az anyja nem jött ki ugye?
- Már biztosan halottak.
- Ő volt, a fiú volt, valaki látta!
- Látták! Keressük meg, talán még a falun belül van.
- Dehogy is! Már biztosan elmenekült az a fattyú!
- Nem baj nézzünk szét!
Az emberek között folyamatos volt a kommunikáció, s ekkor éreztem úgy, hogy lépnem kell. Engem nem keresnek, csakis Kotaro az, akire most kíváncsiak...s én is. Nem mondom, hogy megérintett anyám halála, vagyis jó...nem mondom, hogy semmit sem éreztem, de nem volt mély bánatom, vagy szomorúságom. Ezzel meghalt az egyetlen, az utolsó ember, aki a városhoz kötött engem, s most még az emberek is azt hiszik, talán bent éghettem. Idővel biztosan rájönnek, hogy nem voltam odabent, de addigra már eltűnhetek: Igen..ez legjobb lehetőség. - Mindig is zavart a falum, zavart a sok boldog, gondtalan ember jelenléte. Zavartak...s a legfőbb okom mégis talán az lehet, hogy elfogjam Kotarot. Nem a bosszú miatt...vagyis de...a bosszú miatt, de nem az anyám volt az, akit elsősorban meg akartam bosszulni, sokkal inkább kívántam apám életének elvétele miatt a halálát. De még mindig nem ez a fő okom elhagyni ezt a falut, az igazi okom, az amiért tényleg úgy döntöttem, hogy el kell mennem innen, az a lelkem háborgása, nem vagyok elégedett ezzel a világgal, s úgy érzem ha erősebb leszek, ha a magam ura leszek...szabályok nélkül, utasítások nélkül...akkor talán majd, bár idővel de..megváltoztatom ezt a velejéig romlott világot! Az érzelmeim hihetetlen méretű viharba keveredtek, olyan volt, mintha minden eddig szál, ami ide kötött egyszerre csak elszakadt volna, a helyükön pedig egyszerű üresség maradt. Melyet tudtam, hogy be kell töltenem, de nem itt és nem most...el innen..el el el el el...ez járt a fejemben, s ekkor a lábaim elindultak.
Eltűnés:
Amikor az elhatározásom megszületett, elindultam, a zavargás közepette nem volt nehéz elhagyni a falu területét, siettem..rohantam kifelé innen...hátra akartam hagyni minden..s az elejétől kezdeni. Út közben egy pillanatra, de láttam a mesterem, ahogyan nézi a házat, mely még mindig lángokban állt, s az a tekintet..az volt az, mely azóta néha még mindig előjön az álmaimban. Valahogy az a szempár elérte a lelkemet, pedig ez nagy szó...soha sem volt még olyan, hogy más emberek érzelme eljutott a bennem lévő óceánba, s felkavarta annak mindig változó vizét. Pár napra volt a 19. születésnapom, így már én is egy évvel idősebbé váltam. De ez már régen volt, mármint megvan úgy 1-2 hónapja, azóta úton vagyok...nem nagyon álltam még meg huzamosabb időre, néha pihengettem...de rá akarok jönni mit csináljak, s hol kezdjem...azt hiszem az első dolgom Kotaro felkeresése, s leölése lesz..a második pedig a világ átalakítása az én akaratom szerint. Persze ezt még el kell döntenem pontosabban, hogy mit kell változtatni, s ezt hogyan érhetem el...de addig is erőre kell szert tennem, s nem szívesen..de azt hiszem...ehez társakra is szükségem lehet, legalább is addig, míg elérem a célomat. De hogy ezt hogyan valósítom meg...ez mind-mind a jövő vízcseppjeinek története...
A hozzászólást Shibata Mei összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Okt. 28 2014, 19:28-kor.
Shibata Mei- Játékos
- Elosztható Taijutsu Pontok : 35
Adatlap
Szint: C
Rang: Elveszett Shinobi ( chuunnin )
Chakraszint: 267
Re: Shibata Mei
Deidara Kedd Okt. 28 2014, 18:32
Hát meg kell mondjam neked, kicsit csalódtam a főkarakter után itt. A hossza természetesen elegendő volt, a tűz-víz metaforák is tetszettek, de gyakorlatilag ugyanazokat az elemeket ismételgetted újra és újra. Remélem, a játéktéren majd kiérik a karakter, jelenleg eléggé egydimenziós. Ezelőtt azonban egy módosítást szeretnék még kérni tőled. Geninként ugyebár nem illik B szintű küldetésekre járni, így ez előtt kell még valami, például chuunin vizsga vagy más nagyobb tett, amivel megkapod a címet. Ezt írd bele, majd jelezz vissza.
Szerk.: Most látom, milyen szépen összedolgoztatok egy másik delikvenssel. Az ilyesmi mindenképpen dicséretes, nagyon tetszett. Ettől függetlenül továbbra is kérném a módosítást 
Deidara- Inaktív
- Tartózkodási hely : felhők felett
Adatlap
Szint: S
Rang: Elveszett ninja
Chakraszint: 1000 megatonna
Re: Shibata Mei
Shibata Mei Kedd Okt. 28 2014, 19:31
Értem ^^ Mindketten javítottuk, köszi, hogy ilyen hamar ránéztél, majd igyekszem a későbbiekben jobban kijátszani a karit, remélem majd jobb leszek ^^
Shibata Mei- Játékos
- Elosztható Taijutsu Pontok : 35
Adatlap
Szint: C
Rang: Elveszett Shinobi ( chuunnin )
Chakraszint: 267
Re: Shibata Mei
Deidara Kedd Okt. 28 2014, 19:46
Rendicsek, mindjárt csinálom az adatlapotok. 210 chakrával és 3000 ryoval kezdesz. Jó játékot!
Deidara- Inaktív
- Tartózkodási hely : felhők felett
Adatlap
Szint: S
Rang: Elveszett ninja
Chakraszint: 1000 megatonna
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.