Urokojo Azami

**Urokojō Azami** Csüt. Ápr. 23 2015, 21:45

Pályázatos karakter, főkari : Chiyoko Tsuki
Név: Urokojo Azami
Ország: Hang országa
Rang: Genin
Szint: D (Genin)
Chakraszint:
Kor: 17
Nem: Nő

Felszerelések:
5 db kunai
5 db sima shuriken
10 db makibishi
10 db senbon
10 db robbanójegyzet
10 m dróthuzal
1 szett szerszám
5 db füstbomba
1db elsősegélykészlet

Kinézet:

Elkerülhetetlen, hogy ne bámulják meg, ha nyilvános helyre megy. Egy különleges betegséggel született, ennek átkaként néhol mintha hófehér bőrét kígyópikkelyek hasították volna szét és vették volna át a természetes kültakaró szerepét. Ezeken a helyeken a testét borító szövet kemény és repedezett. Szemei szintén hasonló vonásokat mutatnak a rettegett hüllőével. Vörösen izzó írisze és deformálódott pupillája miatt tekintete olyan akár legrosszabb rémálmainkban élő szörnyetegeké. Ha azonban mélyen belenézünk szempárjába, észrevehetjük a félénken pislogó kislányt is.

Hosszú, ében színben csillogó haját egy vörös szalaggal köti össze hátul, de göndör tincseiből egy párat nem kényszerít a fenekéig érő hajzuhatagba; hagyja, hogy azok természetes helyükön keretezzék arcát.

Reggelente legtöbbször egy fehér egybe részes ruhát vesz fel, mely a térdéig ér le, erre pedig egy bő, fekete köpenyt húz. Lábbeli gyanánt egy szintén fekete, szalagos cipőt visel, melynek pántlikája körülbelül a térdéig ér. Természetesen ez úgy van kialakítva, hogy harc során ne akadályozza őt, sőt, akrobatikusabb legyen tőle (megerősített, rugalmas talp).

- Kép -

Arckifejezése általában rideg, semmitmondó. Nagyon nehezen lehet megmondani, mit is érez. Mimikája visszafogott, és testével is azt kommunikálja le, hogy inkább senki ne jöjjön a közelébe, ha jót akar magának. ( kidüllesztett mellkas, enyhén felszegett orr, undorodó grimaszok )

Jellem:
Visszahúzódó, néha szadista jellem. A múltja foszlányai nagyon sokszor kísértik ezzel az őrület felé sodorva őt. Törtető, de csak abban az esetben, ha a cél kapcsolódik egyéni érdekeihez. Hangrejtekhez vegyes érzelmek fűzik, nem mondhatni, hogy a leghűségesebb, de a múltja a faluhoz köti biztosan még jó ideig. Furcsa érzelmeket táplál a női nem irányában, sokkal jobban vonzza egy lány, mint egy fiú. Bizonytalan ebben is, de valószínűleg homoszexuális, vagy csak egyszerűen a történtek miatt egy undor alakult ki benne a férfiak felé. Nem bízik meg senkiben, soha, mindig próbál a dolgok mögé látni, analizálni a körülötte levőket. Szeret harcolni, mert olyankor leadhat a benne tomboló állandó feszültségből. Bizarr módon imádja a hüllőket, talán jobban, mint az embereket. Van is egy idomított mérges pitonja, Yuudai, akit az akadémiai évek után szerzett. - Kép -

Technikák:
Alap E szintű jutsuk

Előtörténet:

//A történet helyenként undorító. Sajnálom, ha ezzel valamilyen szabályt felrúgnék, de úgy éreztem muszáj ezt a karaktert megalkotnom.

A tavasz első napsugarai bontogatták szárnyukat a Hang országa felett. Ugyan még ügyetlenek voltak a suhintások, de a rizsföldön dolgozóknak már ez a kis lágyság is jól esett. Vetési időszak volt. Ilyenkor minden munkára fogható személyt munkára is kell fogni, máskülönben az isten fia/lánya nem végezne időben. Beleértve az időseket, és a kisgyermekeket is. A hajlongó ember alkotta sorok végén egy kislány kullogott kosarával. Apró kezeivel egyesével, lassan és gondosan bújtatta föld alá a szürkés szemeket.

- Miért nem sietsz már jobban? - dorgálta le a mögötte pökhendi módon sétálgató hölgyemény, aki a birtok urának felesége volt. A leányka azzal a feltétellel maradhatott a háznál, hogy mindenben segít, és azt teszi, amit parancsol neki gazdasszonya. Eszébe ötölve a kikötés bocsánatkérően fel is kapta a fejét a rá undorral letekintő úrihölgyre.

- Bocsásson meg - hajtotta le kobakját, majd remegő kacsóival újabb mag után nyúlt, ezúttal már tempósabban. Diktátora elégedetten somolygott a munkásemberke újonnan szerzett igyekezetén. Csak még jobban tetézte élvezetét a dimbes-dombos messzeség látványa. Még megannyi dolog volt, neki pedig oly sok mámoros perce.

Fülig érő szája azonban hamar lelankadt amikor a cselédje hangosan szisszent fel, majd hátra huppanva fenekére kiejtve garabolyát tenyeréből.

- Te szerencsétlen, lyukas kezű, anyátlan-apátlan némber! - sikoltott fel dühében - Az összes rizs a földre borult! Agyalágyult!

A válogatott szitkozódásra a földön levő fél semmit nem tudott reagálni, csak egy helyben ült illetődötten.

- Mire vársz? Kezd el összeszedni! - vöröslött a ténsasszony pofája. És ő már neki is állt felkapkodni a sárba ragadt szemeket, összeszorított foggal. A fájdalom mellékes volt, de a megaláztatás könnyeket dagasztott szemébe. Hát mikor ér már véget megpróbáltatása?

Az egész jelenetet látta a lány mellett dolgozó férfi. Már nem tűrhette tovább szó nélkül, hiszen szemtanúja volt a kígyómarásnak, amiatt a mögötte haladó kiborította a rizsát.

- Elnézést Kitane asszony, de a leányt megharapta egy kígyó! Éppen ott kúszik maga felé! - mutatott az öreg a fekete rémségre, ami valóban a meglepődött nő felé tekergett.

- Azonnal öld meg ezt a bestiát, öreg ! - süvöltöttek ismét szavai miközben megugrott a szerpentin látványától.

- Ne, kérem! Nem akart bántani! - kelt a kígyó védelmére annak áldozata. Odavonszolta magát a hüllő és az aggastyán közé. Arca ekkorra már a szokásosnál is pállottabb volt, ajkai pedig lilán rebegtek.

- Mit akarsz, ostoba lány? El az útból vagy eltakarítalak!

Úgy tűnt, hogy a gazdáné mit sem törődik a verejtékező leány fájdalmával. De ő sem törődött zsarolója szavaival. Egy tapottat sem mozdult odébb. Természetesen ez igen csak zavarta az ismét felpumpált nőszemélyt. Nemsokára a lány éles fájdalmat érzett bordáinál. Az asszony oldalba rúgta őt. Aztán minden elsötétült, rongybabaként hullott a sárba.

- Mindegy , úgyis beteg, és hasztalan volt. - legyintett Kitane, aztán egy parancsoló szempillantást vetett az éltes cimborára. Az rögtön tudta ebből, mit is kell tennie, hát odébb is vonszolta a testet, és mintha mi sem történt volna, visszaállt a sorba. Persze csak miután a galibát okozó állattal is végzett kapájának határozott csapásával.

Éppen akkor járta egy különös utazó az országutakat. Baljós árnyéka a mozdulatlan testre tápászkodott, arcára pedig grimasz húzódott.

Később

Pislákoló neonfények ébresztették fel. Nehéz szemhéjait csak valamivel később tudta kitárni, mint ahogy magához tért. Egész teste remegett, feje hasogatott, és végtelen gyengének érezte magát. Egy jó ideig fel sem fogta, hogy ismeretlen helyen van. Fejét óvatosan oldalra döntötte, mert a felette lógó reflektor zöld fényétől már szinte semmit sem látott. Az első amit megpillantott a szíj volt, ez pedig kezét a hófehér ágy keretéhez szorította. Lassacskán kezdett magához térni, és a folyamatban egyre inkább kiszínesedett neki, amit látott. Pupillái ijedten tágultak nagyobbra. Megpróbálta kiszabadítani karjait, de ehhez túl gyenge volt. Vibráló szemhéja alól kidülledő szempárja erőtlenül ugrándozott fel - fel korábbi menedékébe. A galambősz helyiség ajtaja nyikorogva tárult ki. Egy köpenyes alak lépett be, s rögtön az ágy mellett álló korhadt komódot vette célba. A pápaszemes egyenlőre észre sem vette, hogy kísérleti alanya felébredt. Zöld löttyök és hosszú injekciós tűk között kotorászott, míg végül megállapodott egy vékony tűjű fecskendő mellett. Ennek tartályában két félét összekevert majd a fény felé emelte, és alaposan összerázta, miközben megszállottan bámulta a hullámzó folyadékot okuláréján keresztül. Egy pillanatra megállt, és a fekvő leányra tekintett.

- Mi a neved, te szegény teremtés? - kérdezte mézes-mázas hangon miközben vészesen közeledett felé. A lány számára minden egyes lépés terrorjának fokozása volt. Nagyot nyelt. A férfi összeráncolta szemöldökét, és belehajolt a kis kócos arcába.

- Elvitte a cica a nyelved? Tudod, miután megmentettelek, ennyivel igazán tartozol.

Suttogása olyan volt akár száz lidérc együttes sikolya. Az eredendő gonosz hangja volt ez.

- Urokojo Azami - erőltette meg magát, bár így is csak félig sikeredett hallhatóra a bemutatkozás. Egy érdes kéz tapintását érezte, ami végighúzódott alkarján egészen hajlatáig.

- Rendben, Azami - aztán erősen megszorította. Szúró fájdalmat érzett. Lepillantott a sajgás irányába, és az előbbi fecskendőt pillantotta meg, ahogy abból folyt ereibe a benne lévő tartalom. - Aludj egy kicsit még.

Azami szívvesére lassulni kezdett, ébersége pedig lassan köddé vált.

Azami álmában

Az ajtón szélsebesen száguldott be, mit sem törődve a zajjal, amit okozott. Széles vigyorral az arcán megállt az előszobában, és belenézett a tükörbe. Arca sima volt, akár a hófödte táj, szemei pedig élénk kékek, s barátságosak. Pont, mint édesanyjának. Nyugtázva szépségét lerúgta cipőjét a lábáról és immár zokniban szaladt tovább a házban.

- Anya! Apa! Megjöttem! - kiáltott a nappaliba érve. Innen már terjengtek a ramen illatai. Édesanyja a kedvencét készítette éppen. Apja eközben a kertben locsolta a növényeket, amit látni is lehetett a helyiség keretezett ablakocskáin keresztül. Ő helyet foglalt, lábait boldogan kalimpálva várta az ételt.

- Képzeld, ma megdicsért a sensei! Azt mondta tökéletesen irányítom a chakrámat! Anya! Hahó ? - szólongatta mamáját furcsállva szótlanságát. Megelégelte a várakozást, és felkelt az asztaltól. A konyha felé vette az irányt.

- Anyaaaa! - nyafogott miközben rángatta a nő szoknyáját. Az egy pár pillanat múlva megfordult, és fellökte a kis Azamit. A lány hanyatt dőlt. Zavartan emelte fel a fejét. Édesanyja felé hajolt. Azami az arcát vonások nélkülinek látta, üresnek. Rémülten sikoltott fel, és elkezdett hátrébb húzódni ültő helyzetében.
- Apa! Segíts! - kiáltozta. Pár pillanat múlva anyja mellé termett apja is, aki szintén ábrázattalan volt. Majd a család öregjei, és a testvérek. Mind-mind ugyanolyan. Remegve próbált minél gyorsabban távolabb kerülni. Felpattant, és futni kezdett, ám egy hirtelen pillanatban minden elsötétült, és csak az emberszerű figurákat látta, semmi mást. Még a talaj is űrként árnyalt alatta.

- A démonok küldték! - kántálta egyhangúan az egyik vén, majd a többiek is fokozatosan csatlakoztak.
- Meg kell szabadulni tőle...
- Te nem az én vérem vagy!
- Hogy történt ez?
- Miért az én lányom?
- Egy szörnyeteg a testvérem!
- Vidd ki az erdőbe a fattyat, és szabadulj meg tőle! Vágd el a torkát! Kötözd egy fához, hogy a varjak lakmározzanak romlott lelkén!

- Haljon meg!

- ELÉÉÉÉÉG! - sikoltott fel a lány.

Az ismeretlen helyen

Álmából felriadva pattant fel, de még mindig valóságnak érezte az illúziókat. A sötét világ leplének látott takarót levetette magáról, és artikulálatlanul üvölteni kezdett. Összekuporodott fejét a térdei közé süppesztette, és menthetetlenül zokogni kezdett.
- Elég... elég... elég... - ringatta magát, öklét pedig olyan erősen összeszorította, hogy körmei húsába vájódtak. A langyos vér lomhán csordogált végig lábain.

Pár pillanat múlva vigasztaló karok ölelték át.
- Semmi baj, drágám, semmi baj... - cirógatta feje búbját a szemüveges férfi - minden rendben lesz.
Azami azonban nem hitt az idegennek, teste ugyanúgy borzongott, mint addig, elméjét pedig még mindig vörös köd lepte el. Próbált szabadulni a szorításból, de szervezete még mindig gyenge volt, mit sem tudott tenni egy felnőtt férfi fogása ellen. Ezután még jó ideig a furcsa úr kezei között zokogott.

- Ki maga? - szipogta mikor már nagyjából megnyugodott.
- Az nem fontos, Azami... a kérdés az, hogy ki vagy te? Kié ez a csodás szempár, s ez a finom bőr? Kié ez a csilingelő hang? Fél év.. eddig vártam, hogy felébredj... - nyalta meg szikkadt szája szélét a férfi. Azami hátán végigfutott a hideg. A férfi jéghideg, nyirkos, ráncos ujjai újra simítani kezdték testét, ezúttal mellei felé véve az irányt. Sok szörnyűség történt eddig a lánnyal, de ilyesmi még sosem. Az erőszakos tenyerek nem elégedtek meg ennyivel, feljebb kúsztak és lefejtették a szakadt ruhát Azamiról. Hiába is próbált volna ellenkezni , nem tehetett semmit. A férfi végighúzta nyelvét a lány testén. Szája szélén úgy buggyant ki a nyál, akár egy veszett kutyának. Élvezetében még lehunyt szemein keresztül is látszódott a mámor. Azami sokkos állapotba került.
- Ne! Hagyjon! - próbálta eltolni magától az idegent, de az nem engedett a szorításból. Úgy nyomta az ágyhoz a legyengült testet, akár egy rongybabát. Aztán foghíjas grimaszát Azami arcához emelte, s ahogy beszélt hozzá, leheletének bűze megcsapta a lány orrát.
- Az enyém vagy, nem kell félni, nem fog senki sem már bántani - mosolygott az üres tekintetű áldozatára kivillantva rothadt fogait. Érdes nyelvével az arcát is megkóstolta, majd elégedetten kúszott lejjebb. Zsíros, ősz haja csomókba rendeződve borult a traumát átélő lány meztelen testére.

// Na ennyi ide elég is lesz még mielőtt rosszul lennék Surprised

//

... Pár héttel később ...

Azamit egy szobába zárva tartották, akár egy tárgyat, és néha az öreg eljött, hogy élvezkedhessen a lányon. Ételt, italt kapott, de ezen kívül teljesen üres volt a börtöne. Már kiszámolta, hogy körülbelül mikor jön a vénember. Általában kétnaponta szokta kihasználni őt. Az az előtti nap volt nála, tehát most volt egy "szabad napja". Ilyenkor csak addig kellett látnia fogva tartóját, amíg az ételt, italt hozott. Eldöntötte, hogy a következő nap el fog szökni. Szakadt ruhájából letépett egy darabot, majd annak ujjába elrejtette az eszkábált kötelet.

- Meg kell, hogy haljon... halál... legyen vége!

Másnap aztán a szokásos módon elkezdődött a rítus. Az ajtó kinyílt, és belépett az öreg, tettre készen. A lány felé hajolt, és csókot nyomott homlokára, majd ezzel ellentétesen viselkedve erőszakosan felrángatta a földről és az ágyba lökte. Fel sem tűnt neki, hogy hiányzik egy darab foglya ruhájából. Ugyan Azami eljátszotta, hogy még gyenge, valóban már visszatért minden ereje. A tata ennek tudatában nyugodtan fordult el az ágytól és vetkőzni kezdett. Azami akár egy vipera, úgy ugrott rá amikor lehajolt hogy felvegye a cipőjét. A váratlan támadástól összerogyott, kezei pedig teste alá szorultak. A lány gyors mozdulatokkal a nyaka köré rántotta a ruhadarabot, és oly erőszakkal kezdte el hátul a két végét húzni ellentétes irányban, hogy még az ő keze is megfájdult. Vicsorogva, fogai közt szűrve a levegőt fojtogatta az öreget. Akár egy megvadult állat. A vénember nagy nehezen feltápászkodott kapkodva a rongy után a nyaka körül, de nem talált rajta fogást. Két lábra állt, de a lány nem engedett. Lábait az öreg hasa köré kulcsolta. Az utolsó esélyként megfordult és hátrafelé kezdett dőlni. Fojtogatója feje hatalmasat koppant a falon, és máris vér buggyant ki belőle. Az azonban akár egy kutya, akinek az állkapcsa egy helyben ragadt tovább húzta a ruhadarabot. A szemüveges pápaszeme a földre zuhant és összetört.

- DÖGÖLJ MÁR MEG! - kiáltozta az öreg fülébe vérmesen, fröcsögő nyállal. Újabb koppanás, majd újabb. De a szorítás nem enyhült. A koppanások azonban egyre gyengébbek voltak, míg végül az utolsó lökés előtt az ősz teste összezuhant. A lány leszállt a testről, és szédelegve kitántorgott a szobából. Nem volt ideje megbizonyosodni arról, hogy csak elájult -e, vagy meghalt a vén. Kiérve alaposan körülnézett a sötét folyosón. Fogalma sem volt, hol van. Eddig azt hitte, egy düledező viskóba vitték, de az épület hatalmas volt, akár egy labirintus. A lány rohanni kezdett. Szobák, ajtók, lépcsők mindenütt. Fájdalmas , segélykérő nyögések a bejáratok mögül. Jobbra-balra kapkodta a fejét, és a végtelennek tűnő lépcsőfokokon sokszor megbotlott, mire megtalálta a kijáratot. Hatalmas levegőket vett és a falnak támaszkodott. Mégis hol a fenében tartotta ez a beteg ember fogva? Nem hagyva magának időt több levegővételre gyorsan körültekintett. A levegőt szinte ételként nyelve rájött, hogy ismét ismeretlen környéken van. Cseppet sem hasonlított eddigi menedékeire a terület. Csak napok múlva tudta kideríteni hol is van. Hangrejtekben. Senkiben sem bízott, fejsérülését sem kezeltette. Az utcákat járva élt, a lopott pénzből és tolvajlásból élve, folyton bujkálva. Fogalma sem volt él-e még kínzója. Nem merészelt annak a háznak a környékébe menni, és remélte, hogy a vénember már kilehelte az utolsó bűzös szuszát. Ekkoriban fedezte fel a ninjákat, és rögtön megtetszett neki az álomkép, ahogyan ő nagy és erős, és már senki sem bánthatja. Egy kis tanulmányozás és alapismeret szerzés után jelentkezett az akadémiára, amit el is végzett könnyedén. Ugyan a beiratkozással volt némi probléma, de végül egy ismeretlen személy felkarolta, és átsegítette az apró bökkenőn. A vizsga nem volt nagy feladat számára kitartásának hála. Ezután már tudott pénzt szerezni a küldetésekből is. De lelkét még mindig sötét árnyak birtokolják, kételyek gyötrik, és beteges félelmek kínozzák. Ki lehetett az az ember, aki miatt mégis visszahívták az akadémiára az első elutasítás után? Képes lesz-e alkalmazkodni az élethez azok után, amik történtek? Ugyan az akadémia elvonta a figyelmét, de most, hogy már nem tudja a tanulással gondolatait elfoglalni mi fog történni? Kik voltak a szülei? És ami a legfontosabb, mégis mi volt az a hely, ahova elhurcolták? Egy biztos, hogy mindig a szemei előtt kell lebegnie az elhatározásnak és a bosszúnak, amit forral. Sok rejtélyt kell kiderítenie a múltjával kapcsolatban és ez az egyetlen, ami életben tartja.

Shimura Danzou Szomb. Május 02 2015, 00:15

Az előtörténetedet elfogadom. Nos, egyelőre az a bizonyos fogva tartó nem lehet Orochimaru, maximum egy nagyon "alacsony" beosztású embere aki a saját szakállára - kedvére? - "dolgozott". Ha valami konkrétabb szálat akarsz belevinni, azt pályáznod kell, vagy a játékoddal kiérdemelni.

Chakra: 110
Szint: D
Rang: Genin
Falu: Otogakure
Pénz: 500 ryou - Mert ugye, nem vagy éppen aranymágnás.
Technikák: E szintűek - illetve a fantáziadús előtörténet miatt, karaktered noha kissé szétszórt és ön bizalomhiányos, de rendkivüli összpontosításra képes az adott helyzetben, ebből következik: Genjutsu Kai! - Feloldás!

Írj adatlapot és jó játékot,
Danzou!

Urokojo Azami

Urokojo Azami

Re: Urokojo Azami