Howabi Kimiroku

**Howabi Kimiroku** Szomb. Júl. 11 2015, 15:38

Howabi Kimiroku

Adatok kicsit lejjebb

"Kedves Naplóm!

Ma írok először a füzetbe, amit nemrég kaptam Uno-tól. Talán egy bemutatkozással kéne kezdenem, hogy később, amikor újra elolvasom ezeket a sorokat, emlékezzek rá, milyen is volt régi önmagam. A vörös tintával, szálkás betűkkel írt sorok egyszer majd eszembe juttathatnák, ki is voltam régen, milyen tervekkel indultam, mi volt az álmom. Mások legalábbis biztos így teszik. Nekem azonban ez nem áll módomban. A naplót egy vagy két hete kaptam a nőtől, aki megtalált engem. Azt mondta, ha kedvem támad, írjak bele valamit, ha jól esik.

- Sokat segíthet majd, ha már tisztában vagy vele, ki is vagy valójában. - ezt mondta, vagy valami hasonlót. Én szívesen írnék bele, de fogalmam sincs, mit kéne. Amikor egy hónappal ezelőtt kihalásztak a szennyezett folyóból, még semmire sem emlékeztem. Gügyögve beszéltem és esetlenül mozogtam, mint valami csecsemő. Aztán fokozatosan kezdtek visszatérni az egykor megtanult "képességek", amiket egyesek olyan nagyra értékelnek. Igen, most már pontosan emlékszem, nyolc napja kaptam a füzetet, amikor az első értelmes mondatot véstem az asztalba. A beszéddel még mindig gondjaim vannak, néha nem jutnak eszembe szavak, mintha elvesztettem volna a szókincsem nagy részét, de homályosan már emlékszem. Egy erdőben találtak rám, vagy egy folyóparton? Határozatlan vagyok - az első mondat is ez volt, amit leírtam. Az előbb azt írtam, a folyóparton, biztos így is van. Tehát egy folyó mellett bukkantak rám, ketten lehettek. Nem csak a hosszútávú memóriámmal van gondom, úgy látom. Ha nem olvasok vissza, az előző mondatomra sem emlékszem. Nehéz így összefüggően írnom. Most..

Valaki jön. Nem akarom, hogy meglásson. Holnap majd még írok."

- Ez van az első oldalon. Nincs dátum, név, semmi. A füzet külseje is egyszerű, fekete, bőr. Nem őrzi meg az ujjlenyomatokat, így beazonosítani sem tudtuk egyértelműen a tulajdonosát, azonban a kézírás eléggé hasonlít a tiédre. Ki vagy te?

- ...

"Újra itt, mégsem írtam tegnap. Az a másik fiú, aki mindig piszkál, és pocoknak hív, bezárt a mosdóba. Nem abba, amit mindenki használni szokott, akkor nem lett volna baj, hamar kiengedtek volna, ő a padlásajtó melletti helységbe zárt, amitől mindenki, még a takarító is fél. Fogalmam sincs, miért tartanak annyira ettől a helytől, nincs itt semmi ijesztő. Bár elég csöndes ez a hely. Még szerencse, hogy most is a zoknimban volt a füzet, így nem unatkoztam annyira. Csak valami íróeszközt kellett keresnem, és találtam is egy darab szenet. A régi vízmelegítő mellett feküdt, ami volt vagy ezer éves. Ha jobban megnézem, az egész mosdó olyan, mintha egy másik ősi, elfeledett civilizáció hagyta volna ránk. Minden olyan régi.

~ Ha már ilyen helyre kerültem, legalább vegyem is valami hasznát. ~ ezt gondoltam, miközben megpróbáltam kinyitni az első fülkét, de csak a harmadikkal jártam szerencsével. Egy apró csontváz foglalta el azt a helyet, amit eredetileg én szerettem volna uralni pár percig. Megsárgult, törékeny csontkeze papírdarabot szorongatott, amin szénnel írt, elmosódott szöveg volt körmölve, valószínűleg egy darab szénnel. Őt is bezárták ide? Vajon milyen rég történhetett?

- "Jelentéktelen voltam a többiek szemében, valószínűleg senki sem keres, pedig már napok óta vagyok itt. - írja - Elég kicsi a választékom, alig van mit ennem - a WC nem svédasztal, de be kell érnem. Halvány a remény rá, hogy megtalálnak, de legalább látom az esélyét."

Félni kezdtem. Nem akartam ott maradni, dörömbölni kezdtem az ajtón, hátha meghallja valaki, de semmi válasz"

A szénnel írt szöveg itt egy kicsit elmosódott, könnycseppek foltjai tarkították a hullámosra száradt, megsárgult lapokat.

"Pár óra után felhagytam az ajtó ostromlásával. Vastag fából - talán tölgyből - lehetett, a rezgéseket alig vette át, szinte áthatolhatatlannak tűnt. Visszatértem lakótársam mellé, és tovább olvastam halálának történetét. Azt írja, próbálta kitörni az ajtót, még fejjel is, de elájult. Ekkor hűvös légáramlat csapta meg az arcom. Csak most vettem észre a résnyire nyitott ablakot. A fiú (hiszen feltehetőleg fiú volt a csontváz) vajon miért nem próbálkozott azzal az úttal? Az ő naplójában nem szerepelt. Amikor kitekintettem a nyíláson, iszonyúan mély szakadék tátongott alattam. Ekkor már tudtam, hogy nincs esélye annak, hogy valaki is értem jöjjön. Az emeletre ritkán látogatott ember, ez az egyetlen lehetőségem. De mit ér, ha nem tudom kihasználni? Keresgélni kezdtem. Nem tudtam pontosan, mit, csak kerestem. Az egyik WC lehúzója a kezemben maradt. Látszólag ép lánc volt, erős vasból. Volt ott több is, és szerencsémre karabinerekkel voltak a karhoz kapcsolva. Összesen négyet tudtam összekötni, az ötödik nem volt a helyén. Beakasztottam a legfölső lánc karabinerét az ablak kilincsébe, ami épphogy csak meg tudott tartani engem. Azután ereszkedni kezdtem. A lánc nem ütötte meg a négy métert sem, nagy nehezen eljutottam ugyan a földszint magasságába, de onnan már nem volt tovább út. Ablak sem. Valószínűleg a konyha mögött lehettem, a szellőző is erre utalt, amin az ebéd szaga áradt ki. A nap állásából következtetve körülbelül dél lehet. A láncról majdnem leértem a szellőző nyílásáig, csak egy kicsit hosszabb kellett volna hogy legyen a kezem. Ahogy nyújtózkodtam, a lánc vége kicsúszott a kezemből. A lyuk felé kaptam, és ujjaim hegyével megragadtam. Csodával határos módon - bár az ujjam nem talált fogást a lyuk peremén - fennmaradtam a falon. Jobb tenyerem a hideg, tükörsima vakolatra tapadt, és fogódzkodó nélkül lengtem ott. Mintha odaragasztották volna a kezem. Nem tudom, meddig lóghattam ott, de nem kevés ideig. Egy idő után mintha a kötés gyengült volna. Több mint fél napot bírtam ott ki, mire csúszni kezdtem. Azt tudni kell, hogy a szakadék, aminek a pereme felett kezdtem aláereszkedni, szinte egybeolvadt az épület falával. Egy nagyjából két centis párkány volt ugyan, de esélytelen, hogy azon élő ember megmaradjon. Nekem viszont sikerült. Ez volt a nap második csodája. Kissé lejjebb már könnyebb volt - persze ezt már egy ágyból írom, és visszagondolva az egész olyan egyszerűnek tűnik. A sziklafal tele kapaszkodókkal, mintha egy természet alkotta létra lenne. Persze ez nem azt jelenti, hogy se perc alatt lesétáltam, órákig másztam lefelé, még sötétedés után is. Mire leértem a sötét szurdokba, teljesen kimerült voltam, éhes, és pokolian szomjas. Egy csenevész, kiszárad fácska állt egy sziklahalom közepén, annak a tövébe feküdtem. Ágynak kemény volt, de szegény ember érje be a legrosszabbal, vagy hogy is mondják. Az éjszakáról halványak az emlékeim: baglyok huhogása, vörös szemű farkasok, és egy köpenyes férfi képei keveredtek az álmok képkockáival, olykor annyira, hogy meg sem tudom különböztetni a feltételezett álmaimat az ingatag valóságtól. Másnap reggel az ágyban ébredtem, ahol most írok, ugyanolyan piszkosan, éhesen, és büdösen, ahogy valószínűleg odakerültem. A kis darab szén és a naplóm a zoknimban volt, ahova mászás közben tettem. Kopognak az ajtómon, most vagyok egy órája ébren. Amint tudok, írok megint."

- Ez volt a következő bejegyzés, szintén dátum nélkül. - függesztette fel a felolvasást egy időre a megviselt ábrázatú férfi, majd az asztalra könyökölt. - Felettébb hasonlít egy olyan történetre, amelyet nekem mesélt egy magát az ön hozzátartozójának mondó úr, bizonyos Seregaki Tomoda.

- ...

- Szóval még mindig hallgat? Nem számít. Én mindenre fényt derítek.

- ...

"Kedves Naplóm!

Igen, megint úgy írok, mint amikor először írtam ide. Végre találtam itt íróeszközt. Eddig elég tarkák ezek a lapok, most például kék tintát használok. A szén maszatolódik. Hol is kezdjem? Hosszú idő után.. Nem, ebbe nem lehetek biztos. Lehet, hogy alig egy hete is volt ilyen velem. Még mindig rossz a memóriám. Szóval tükörbe tudtam nézni, láttam magamat. Így legalább van róla fogalmam, hogy nézek ki. Nézzük csak.. Száznyolcvan centi magas lehetek, alig fértem bele a tükörbe. A testfelépítésem meglepő, elég izmos vagyok. Nem emlékszem, mitől is erősödhettem meg. Fekete, közepesen hosszú hajam és fekete szemem van, most jövök a fürdőből, így tiszta és ápolt vagyok. Apropó fürdő.. De rég is fürödhettem - gondolom én. Tizenhat éves lehetek, a férfi aki idehozott, ennyire saccolt. Most, hogy nagyjából fizikai tulajdonságaimmal tisztában vagyok, végre leírhatom, mi is történt velem állítólag.

Egy szurdokban talált rám egy férfi - a köpenyes, akiről korábban írtam. Állítólag farkasoktól mentett meg, amik épp készültek széttépni engem. Megköszöntem volna, de nem mertem megszólalni. Tulajdonképpen elég rég beszéltem, talán ha korábban egyszer kétszer kiáltottam az ideiglenes "börtönömben". El is felejtettem már, milyen a hangom. Itt még egyszer sem szólaltam meg, ahogy az előző helyen sem. Ott elég hamar némának könyveltek el, itt viszont az egyik hölgy elég sokáig próbált szóra bírni. Amikor kiment a szobámból, hallottam, ahogy odasúgja egy másiknak:

- Még nem akar beszélni.

Enni is adtak reggel, aztán fürödni küldtek. A többiek (öten-hatan lehettek, férfiak és nők vegyesen, de mind húsz év felettiek) elég jól titkolták az undorukat a szagomtól, de azért elég hamar elkísértek a fürdőbe. A hely, ahova kerültem egyébként szép volt, mint egy kastély, bár csak sejtem, hogy egy kastély is így nézhet ki. Az emberek is elég jól öltözöttek erre, de szolgákat még nem láttam. Viszont a kilátás minden ablakból szép. Nyugat és Észak felé hegyek vannak - arra lehettem ez előtt - minden másfele pedig szép, zöld mezők. Azt mondják, mindenfele Howabi úr birtokát látom, a hegyekkel együttvéve. Mára viszont megyek, holnap még írok."

- A fent említett Howabi nemrég járt itt, kérte a fiú elengedését.

- Nem meglepő. Kimentené a védencét.

- ...

"Kedves Naplóm!

Még mindig nem merek megszólalni, pedig olyan kedvesek ezek az emberek. Meg szeretném köszönni nekik, de nem merem. Ma a könyvtárba mentem, rengeteg könyv van ott. Megragadott egy fiatal fiúról, egy daimyo gyerekéről szóló történet. A mesében egy Kimiroku nevű fiú küzdött a szerelméért. A könyvet még aznap kiolvastam. A kisasszony, aki velem volt, megengedte, hogy magammal vigyem estére, és még most, a naplóírás után elkezdem majd újra kiolvasni. Vacsoránál a hölgy elújságolta ezt Howabi úrnak is, aki tréfából rám ragasztotta a Kimiroku nevet. Nincs ellenemre, eddig úgyse tudtak a nevemen szólítani, mindig csak becézgettek. Rá is írnám a nevet a naplómra, amit eddig rajtam kívül még senki nem látott, de nem tudom mivel. Erre a bőrre nem tudok betűket rajzolni. Viszont most leírom ide még egyszer, hogy el ne felejtsem: Kimiroku. Már csak egy vezetéknév kéne. Sajnos nem tudom, honnan, milyen családból jöttem, nem tudhatom a családnevemet sem. Ma viszont csak ennyi történt, nincs mit írnom, elteszem magam holnapra."

A naplót olvasó férfi kérdőn nézett a vele szemben ülő fiúra, hátha le tud olvasni valamit a rezzenéstelen arcról.

- ...

"Kedves Naplóm!

Nem tudom, miért írok mindig ilyen ócska szöveget az elejére, már a szokásom lett. Ma hivatalosan is a Howabi család tagja lettem, és most először megszólaltam. Igaz, hangot még nem adtam ki, csak az arcommal mutattam a hálámat, de a többiek megértették. Mindenki sorban bemutatkozott nekem, de bevallom őszintén, nagyon kevés nevet tudtam megjegyezni, köztük Howabi úr keresztnevét (Kishi), és a hölgyét, aki mindig gondomat viselte (Mimiko), valamint az állítólag ninja múlttal rendelkező megmentőmét (Watari). A bejegyzéseim lassan rövidebbek lesznek, de ez az egyre csökkenő szabadidőmnek is betudható. Watari ösztönzésére elkezdtem edzeni - az állóképességemet és az erőmet fejlesztettem vele együtt. Kemény edzés volt, de nem próbált közben semmit kicsikarni belőlem. Ugyanolyan csendes, mint én. Fekvőzés közben félrecsúszott a pólója, és láthatóvá vált egy hatalmas sebhely. Amikor meglátta, hogy észrevettem, mesélni kezdett róla, aztán egy katanát vett elő, amit rám erőszakolt. Igaz, némán kevésbé hatékonyan lehet tiltakozni. Meglepett, hogy egy valószínűleg gazdag család sarja milyen hamar a bizalmába fogadott. A katana egyébként gyönyörű, most is itt van az éjjeliszekrényem mellett a hüvelyében. Arany a kézvédője, és a markolat végén a gomb. Nem is annyira katanára hasonlít, sokkal inkább egy huszárkardra. Még kosár is van kialakítva a markolat mellett. Amikor lesz időm, gyakorolni fogok vele, hogy minél jobban megtanulhassak."

- Ha jól sejtem, ez a szóban forgó kard, nemde bár? - tette le a férfi egy időre a naplót, amiből még sok oldal volt hátra, majd egy pengét vett elől az asztal alól, és lecsapta a fiú elé, keresztben a bútorra. Valóban az volt az. Kicsit behorpadt a kosár, és a pengét hüvely takarta, de látszólag nem volt semmi baja.

**Howabi Kimiroku** Szomb. Júl. 11 2015, 17:37

- ...

- Nézze.. ön még egyszer sem szólalt meg, mióta idekerült, ahogy itt látom, már elég régóta. Csak magán áll, hogy ez a kihallgatás hogy végződik. Kicsit belepörgetek, nem akarom az egészet elolvasni. Családom van, akikhez haza szeretnék érni. - mondta a kihallgatótiszt meggyötört arccal, miközben az órára nézett, ami Kimiroku mögött volt.

Ezután rengeteget lapozott a füzetben, majdnem a közepéig.

"Kedves Naplóm!

Már egész jól kitanultam a kardvívást, és Watarival lassan szavak nélkül is értjük egymást. Egész jól összekovácsolódtunk. Elmesélte nekem, hogy Kemurigakuréban volt ninja, mielőtt visszatért az apjához, mire én értetlenül néztem a falu neve hallatán. Ekkor mesélni kezdett. Rengeteget mesélt a ninja világ felépítéséről, a körülöttünk zajló háborúról, és a ninja falvakról. Főleg a ninjutsukról mondott rész keltette fel a figyelmemet, még sosem hallottam azelőtt hasonlókról. Watari látta is rajtam az érdeklődést, így be is mutatott néhány egyszerűbb technikát, amiknek aztán el is mondta a nevüket. Bunshin no Jutsu, Kakuremino, Shunshin, meg néhány villám elemű, amik látványosak voltak ugyan, de a többi jobban felkeltette a figyelmemet. Valahonnan ismerősek voltak, mintha egy régi életem halvány kísértetei lennének. Meg is lepett, amikor elkezdtük a gyakorlást. Először kaptam egy hosszú elméleti felvilágosítást a chakráról, ami egy idő után kezdett úgy tűnni, mintha bemagolt szöveget mondanának nekem, amit valaha én is szóról szóra így tudtam. Az utolsó szavakat magamban be is fejeztem önállóan, alig néhány apró eltéréssel attól, amit Watari mondott. Elmagyarázta a Bunshin működését, majd megkért, hogy próbáljam meg a hallottak alapján létrehozni a technikát. Az eredmény meglepett. Első próbálkozásra természetesen semmi, de a következőre rögtön..."

- Nocsak, legalább érdekes részhez lapoztam.

- ...

"...de a következőre rögtön öt harcra kész chakrakivetülés állt mellettem. Mintha évek óta ezzel foglalkoznék. A többi jutsuval is hasonló volt a helyzet, második - de legrosszabb esetben is negyedik - próbálkozásra felsőfokon ment az összes E szintű jutsu. A kert végében volt egy tó, egy vastag fával a partján. Watari odavonszolt engem, és arra kért, áramoltassam a chakrát a lábamba, majd másszak fel a törzsén. Gond nélkül sikerült. Odafentről próbaképp a tó tükörsima vizére ugrottam, és nem süllyedtem el. Igaz, nem is volt olyan mély a tó, csak a díszhalaknak volt kialakítva, de én fennmaradtam a tetején anélkül, hogy bármim vizes lett volna. A jártasságom a technikák alkalmazásában meglepett. Talán tudnék mást is? Fogalmam sem volt, de nem is erőltethettem. Huzamosabb chakrahasználat után megfájdult a fejem, és homályos látomásaim voltak, de már nem emlékszem, miről. Olyanok voltak, mint egy álom, amelyből felébredve minden a ködös múlt beláthatatlan tulajdonává válik.

Watari megkért, hogy küzdjünk meg puszta kézzel, vagy ha úgy jobban tetszik: taijutsut használva, és én rábólintottam. Néhány bemelegítő simogatás után ebbe is belejöttem, sőt! Jobban ment, mint a ninjutsuk. Watarit megizzasztottam, bár ő is elég gyakorlottnak tűnt.

- Mostantól komolyabban fogunk edzeni, ha nem bánod - mondta, mire én beleegyezően bólintottam."

- Valóban érdekes.

- ...

"Kedves Naplóm!

Rémes éjszakám volt. Ezt hajnali négykor írom, miután hetedszerre is felébredtem. Érdekes dolgokat láttam álmomban, melyek mintha emlékek lettek volna. Néhány töredék meg is maradt a fejemben: szakállas, fiatal és energikus sensei bekötött fejjel és kezekkel, ahogy magyaráz nekünk, miközben odakint homokvihar tombol, én, ahogy kilépek az ajtón, és indulok az akadémiára, és ahogy porzik alattam a homokos utca. A Watari által említett ninja falvak közül csak Sunagakurét tudom hasonlóképp elképzelni. Talán onnan származom? El kell mennem oda, hogy megtudjam. De miként juthatnék be oda? Watari szerint nemrég elfoglalták, most ellenséges terület. Esélytelen, hogy a visszafoglalásáig, vagy a háború végéig bejussak oda, ő ezt mondta. Hacsak nem adom ki magam iwai ninjának - ezt meg én gondoltam.

Végre reggel van, mióta írtam egy kicsit, nem ébredtem fel, viszont rengeteget álmodtam, és biztos vagyok benne, hogy emlékek voltak. Kezdek megbizonyosodni róla, hogy sunai ninja vagyok. Most elmegyek a könyvtárba, utána szeretnék nézni a dolgoknak Sunagakurével kapcsolatban.

És este. Rengeteg dolgot kéne leírnom, nem is tudom, hogy hol kezdjem. Elolvastam pár oldalt a homok-ninjákról, különleges képességeikről, egy olyan könyvből, melyet mintha csak én írtam volna. Már nem úgy értve, hogy jól írok - bár abban sem vagyok rossz - minden dolog olyan ismerősnek tűnt. Olvasás közben több emlékem is visszatért, olyanok, mint amilyenek az álmaim voltak: ramenezés a homokos utca melletti standnál, labdázás a fiúkkal, és torz, bizarrul mozgó bábok, amelyeket diákok irányítanak, köztük én is. Nem a saját szememmel látom ezeket az emlékeket, de biztos vagyok benne, hogy magamat látom. Már akkor is kicsit magas, fekete hajú voltam, és izmosabb a többieknél. Próbaképpen a chakrámmal lebegtetni próbáltam az előttem álló teáscsészét egy chakrafonal segítségével //Emelkedő Penge Manipulálás//, majd kimentem a kertbe, ahol láttam nemrég valahol emberszerű bábokat mozgatható végtagokkal. Watari régen az edzéshez használta. Megpróbáltam a saját kedvem szerint irányítani - ez a könyv szerint olyan dolog, amit csak kevés ninja tanul meg - és rövid időn belül (feltételezem, életemben nem először) sikerült. A báb először ügyetlenül mozgott, majd egyre kecsesebben engedelmeskedett az akaratomnak. Hatalmam volt a fadarab felett, és ismerős érzés fogott el. Teljesen biztos voltam benne, hogy Homokrejtekből származom. A tollat, amivel most írok, chakrafonál segítségével röptettem ide, de egyelőre semmit sem mondtam el ezekből a többieknek. Mimiko ma rám mosolygott a könyvtárban. Mióta kicsit jobban önállósodtam, már egy ideje nem nagyon érintkezett velem. Ma viszont megint rám mosolygott, pont ugyan úgy, mint ahogy akkor tette, mint amikor ide kerültem."

- Legalább tudjuk, hogy homokrejteki. Aono, átvenné tőlem, vége a műszakomnak. - szólt a férfi a sarokban álló másik tiszthez.

- Persze.

Az iménti ember távozott.

- Akkor keressünk valami szaftosabbat! - vigyorgott Aono.

- ...

- Ez jó is lesz. - kezdte az olvasást néhány oldallal hátrébb a füzetben a tiszt.

"Kedves Naplóm!

Holnaptól már nem írom a bejegyzések elejére ezt a hülyeséget. Fárasztó lekörmölni, és fölösleges is. Na mindegy. Mimiko megint meglátogatott az éjszaka, remélem, hogy Howabi úr nem jön rá, hogy viszonyunk van, különben repülök innen. Ma Watarival befejeztük a lándzsaforgatással kapcsolatos tanulmányaimat, és elkészült a nekem rendelt lándzsa is: nem szokványos a hegye, kereszt alakban állnak ki belőle oldalra pengék. Nekem nagyon tetszik, de Mimiko szerint furcsa. Ez a második fegyverem, amihez kiválóan értek (az első ugyebár a kard, ami még mindig megvan). Watari tudja, mennyire szeretek edzeni, és új fegyverekkel gyakorolni, így ma is új dologgal lepett meg, egy olyan eszközről, amiről még könyvekben is ritkán láttam leírást, de a nevére emlékszem. Egy pár mesterien elkészített chakramot hozott. A chakram olyan dobófegyver, amit elhajítás előtt meg kell pörgetni az ujjunkon. Egy éles szélű tárcsából áll, ami olyan, mint egy gyilkolásra tervezett frizbi, meg egy átmérő vonalán is végighaladó, hullámos fogóból. Úgy néz ki, mint a yin és yang egyensúlyát ábrázoló képek, csak hiányoznak a pontok belőle, vagy hogy is írjam le. A fogó miatt nem csak dobálni lehet, közelharcban is használható, először ezt gyakoroltuk, majd célbadobtam vele az egyetlen megmaradt gyakorlóbábura. Sajnos eltaláltam a fejét, és több végtagját is levágtam, így már ezzel sem tudom titokban gyakorolni a bábos képességeimet. A fegyver egyébként nagyon hasznos szerkentyű, olyan a geometriája, hogy eldobás után visszarepül, mint egy bumeráng, csak tudni kell elkapni, különben levágja a fejed.

Remélem, Mimiko ma is beugrik, csodálatos lány."

- Nocsak, végre egy szerelmi szál. De rég olvastam ilyet. Na nézzük csak.. Á, meg is van. Minden könyvben van valahol egy bonyodalom, ebben is.

- ...

"Kedves Naplóm..írtam volna még egy hónappal ezelőtt. De ma már csak a kedvem miatt sem így kezdek. Ez a nap volt életem legrosszabb napja. Persze ezt mondhatnám arra a napra is, amikor megölték a szüleimet, felégették a házunkat, engem meg megpróbáltak a bátyámmal együtt elhurcolni. Akkor szerencsénk volt, és egy homok-ninja megmentett, majd Sunagakurébe vitt. Ekkor voltam nagyjából három éves, erre mégis emlékszem - legalábbis most már igen. Furcsa, hogy mindig megment valaki, ez alakítja az életemet. Így kerültem a Howabi házba is. A mai nap eseményeitől azonban nem volt, aki megmentsen. Nem volt egy epikus 'Ellenfeleim összejövetele' típusú nap, voltaképpen egy ellenségem sem volt itt, nem is nagyon vannak. Ami történt, az pont a szeretteim miatt van, de senkit sem hibáztathatok - csupán megtörtént az, amitől a legjobban tartottam. Ezeket a sorokat abból a szurdokból írom, ahonnan régen Watari elhozott engem, de csak úgy, mint találkozásunk előtt, most is egyedül vagyok itt. Mindezt csupán azért, mert Howabi úr ma rájött, mi van köztünk Mimikoval. Az úr felszólította fiát és edzőmet, hogy hozzon ide egy heti élelemmel együtt, és hagyjon magamra, nekem pedig megtiltotta, hogy visszamenjek. Watari volt olyan kedves, hogy bepakolta a fegyvereimet is: a különös kardot, a lándzsát, ami három darabba lehet szedni, majd újra összerakni, és a két chakramot, amivel épp olyan jól bánok, mint az előző kettővel. Ahogy felnéztem a szirtre, láttam az épületet, ahonnan lemásztam. Csodálattal adóztam az akkori teljesítményemnek, hogy olyan magasról le tudtam mászni. Watari azt mondta, mielőtt elment, hogy a hely évtizedek óta egy rossz hírű család tulajdona, akik gyerekeket rabolnak, és bűnözőt nevelnek belőlük. Legalább már ezt is tudom. Hamarosan besötétedik. Ma még itt maradok, de holnap reggel elindulok. Azt láttam egy térképen, hogy Kemurigakure elég közel van, oda tervezek elmenni, hogy ninja legyek."

- Szóval így kerültél ide.

- ...

- Sajnos azt kell hogy mondjam, megbízhatónak tűnsz, de nem én döntök. Az ajtó mellett álló urak elkísérnek a celládba, ott vársz, amíg döntenek a sorsodról.

- ...

- Erre parancsolj, Kimiroku úrfi. - vigyorgott gúnyosan Aono, miközben kinyitotta az ajtót, és az őrök közé lökte a néma fiút.

A cella sötét volt, és hideg. Kimirokun kívül nem volt több rab. Őrök sem voltak, nem tartották Kimirokut olyan veszélyesnek, hogy állandóan vigyázzanak rá. Valóban, az elgyengült gyerek semmit sem tudott tenni a karnyi vastag vasakból álló rácsok ellen, amik négy irányból vették őt körbe. Az életén töprengett. Mihez fog most kezdeni, mi lesz a sorsa.

~ Miért nem szólalok meg? Tudok egyáltalán még beszélni? ~ tanakodott, majd megköszörülte a torkát. Az apró hang hatalmasat visszhangzott, és Kimiroku már félt megtörni a csöndet. Talán épp ezért nem szólt korábban sem?

Másnap reggel chuunin egyenruhás férfi jött érte, hozta a fegyvereket is, amiket nála találtak, és még mást is.

- Üdvözöllek a füst-ninják között. Itt egy övtáska, a nagyobbik, szép szürke, van benne öt shuriken, tíz robbanójegyzet, ugyanennyi senbon, meg egy fuuma shuriken tekercsbe pecsételve. Van pár drót is itt, hogy az övedre köthesd ezeket - itt meglóbálta a chakramokat - meg az oldaladra akasszad a kardod. a lándzsának látom már van hely a hátadon. Kapsz egy szürke, bő kezeslábast, és abban a megtiszteltetésben van részed, hogy rögtön chuunin rangon kezdesz. A történeted alapján ekkorára tippeltük az erődet. A szint mellé jár ez a taktikai mellény is, nagyon szép szürke, láthattál itt ilyet sok emberen. Mivel tudjuk, hogy honnan származol, úgy csináltattuk meg ezt a cuccot, hogy úgy nézzen ki, mint a sunaiaké, bár nem kedveljük őket különösebben. Itt a cuccod, ha kijöttél, majd vedd fel! - mondta, majd levette a hatalmas lakatot az ajtóról.

- Köszönöm - mondta Kimiroku. A hangja rekedt, reszelős volt. Rég használta utoljára a hangszálait, nem is tudja, mennyire rég. Viszont élete másodszor is egyenesbe állt, ha hihet a ninja szavainak. Felvette új ruháját, és felkötötte fegyvereit, és az új övtáskát. A falutól pénztárcát is kapott, volt benne némi pénz ugyan, de nem számolta meg. Egy gyűrött papírra írt címet adtak a kezébe mondván, hogy ott fog lakni. Teljesen átlagos lakás volt a falu közepe felé, agy forgalmasabb utcában.

~ Füst-ninja lettem ~ futott át a fiú agyán, majd elhatározta, nyitottabb lesz a világra. Az események eddig zavarosak voltak körülötte, de ő elhatározta, hogy ezen változtat. Egy nap majd visszamegy a Homokba, és fényt derít a múltjára, minden apró részletre. Még élesen élt emlékeiben a gyerekekkel teli koszos épület, ahová a folyópartról vitte Uno. Akkor még kedves embernek hitte a férfit, de tévedett. Viszont nem akart rajta bosszút állni, fölösleges. Csak azt akarta megtudni, ki is ő valójában.

**Howabi Kimiroku** Szomb. Júl. 11 2015, 18:00

Név: Howabi Kimiroku

Ország: Szél Országa, később Kemurigakure

Kor: 19

Nem: férfi

Magasság: nagyjából 180 cm

Súly: ismeretlen

Vércsoport: ismeretlen

Szint: C

Chakraszint:

Elsődleges elem: ismeretlen

Jutsuk:
Alap akadémiai jutsuk, Emelkedő Penge Manipulálás, Kugutsu no Jutsu

Jellem és kinézet:

Korábban visszahúzódó fiú volt, de mostanra kicsit nyíltabb, tágra nyitott szemmel tekint a világ minden apró csodájára. Keresi a jó dolgokat az életben, de egy nap szeretne visszatérni Mimikohoz, akit szívből szeret. Harcban elszánt, de átgondolja lépéseit. Rengeteget edz, ez a testén és a képességein is meglátszik, és mindezt szürke, bő kezeslábasban, sunai stílusú, sötétszürke chuunin taktikai mellényben, fekete szandálban és levágott ujjú kesztyűben teszi. Haja fekete és hosszú, egészen a válláig ér, szeme is koromfekete.

Felszerelés:

Széles övtáska, benne öt shuriken, tíz robbanójegyzet, tíz senbon, egy kis tekercs benne egy fuuma shurikennel, combján shurikentartó öt kunai-jal, oldalán különleges kinézetű katana, melyen tsuba helyett kosár van, hátán lándzsa kereszt alakú, háromágú pengével, övéről dróton két chakram lifeg.

Chakram (aminek birtoklására itt engedélyt szeretnék kérni)

Rendhagyó, ritkán használatos dobófegyver, olyan, mint egy kiélezett külsejű tárcsa. Középen általában összeköti a kör két szemben lévő pontját egy fogó (Kimirokunál ez hullámvonal alakú), így közelharcban is lehet használni. Egyes fajtái geometriailag úgy vannak kialakítva, hogy eldobás után visszarepül használójához, Kiminek is ilyen van. A penge anyaga általában eléggé ellenálló vasötvözet, vagy acél.

Hidan Vas. Júl. 19 2015, 23:04

Kedves Naplóm!

Elolvastam Kimiroku előtörténetét. Tetszetős volt a szokásostól kissé eltérő narratívával végigvezetett történetet olvasni, ezért 230 chakrát adtam neki indulásként, és 2000 ryou zsoldot Kemurigakurétől. Elküldtem adatlapot írni, és jó játékot kívántam neki. Mára ennyi.

Ajánlott tartalom

Howabi Kimiroku

Howabi Kimiroku

Re: Howabi Kimiroku

Re: Howabi Kimiroku

Re: Howabi Kimiroku

Re: Howabi Kimiroku