Hachiro "Kikei" Kurosetsu (Setsu)

/Előre is elnézést, ha a határokat feszegetem./

Név: Hachiro "Kikei" Kurosetsu (Setsu)
Ország: Villámok Országa
Rang: Genin
Szint: D
Chakraszint:
Kor: 12 (lesz nemsokára, születésnap kijátszandó)
Nem: fiú (hím, leendő férfi)
Felszerelések: koromfekete kés, 5 kunai, 5 shuriken, 10 makibishi, 10 senbon, alap ninja ruházat (fejpántot még nem kapott), (innentől csak akkor, ha átengedték a vizsgán) 10 m dróthuzal, 5 füstbomba, elsősegély készlet

Kinézet: Megjelenésében nem túl rendhagyó egy gyerekhez képest. Testfelépítése minimálisan fejlettebb a koránál. Öltözéke sima ninja kezeslábas, övvel szorítva derékban. Ebben csak közelről látható módon sorakoznak senbonjai az övcsattól balra. Oldalán egy-egy kis táska, amiben a kunaik, makibishik és shurikenek lapulnak. Haja és szeme is fekete. Előbbit mindig rövidre vágja annyira, hogy a szemöldökéig már ne érjen le. Ha kell, szövet hajpánttal fogja hátrébb. (Vagy a későbbiekben a ninja fejpánttal.) Bőre inkább világos árnyalatú.
Jellem: Célorientált személyiség. Nem véletlenül olyan volt eddigi rövidke életpályája, amilyen. Ninja akar lenni, mert úgy látja, ez a feladata. Ha pedig valamit feladatának érez, azt a tőle telhető legjobb minőségben igyekszik elvégezni. Mivel hobbija, passzióból felvett időtöltése nincs, teljes egészében választott hivatására, azaz a ninja létre tud koncentrálni.
Társaságban általában igyekszik alkalmazkodni a csoport hangulatához, és viccek után szelíden mosolyog, a közharag tárgyát pedig alaposan felméri. Az utóbbi azért annyira nem általános szabály, mivel ha igazságtalannak tartja a kiközösítést, inkább kimarad a műveletből. Alapvetően barátságos, néha inkább neutrális. Távolságtartó magatartásával igyekszik minimalizálni a szociális interakciókat másokkal, de ezt sosem ellenséges módon teszi.
Technikák:
(alap E jutsuk)
Shunshin no jutsu
Henge no jutsu
Kakuremino no jutsu
Bunshin no jutsu
Kawarimi no jutsu
Tobidogu no jutsu
Jibaku Fuda: Kassei

Genjutsu Kai


Előtörténet:

Történetünk közel hat évvel ezelőtt kezdődött, amikor még legalább egyel kevesebben taposták a ninja világ földjét. Ekkor történt, hogy valahol, családjának büszkeségéhez képest rendkívül egyszerű közegben vajúdott egy fiatal nő. Csuklója felett éppúgy, mint alkarján erek dagadtak ki. Ahogyan megfeszültek, felsejlettek a gyermekkora óta edzett, sok apró rostra tagozódó izmok. Sötét ruhájának ujja feltűrve, mellkasán gombjai egytől egyig kioldva, homlokáról mégis verejték patakzott. Ahogy koromszín szemeivel hitvese tekintetét kereste, ujjai karmokként szorították meg annak kezét. Amaz ott térdepelt mellette, s igyekezett minél inkább könnyíteni asszonya fájdalmain. Ennek részét képezte, hogy a kínok között fájdalmas erejűvé erősödő szorítást elviselte kezén, illetve hogy szabad baljával folyamatosan cserélgette a vizes borogatást a nő homlokán.
Körülöttük a bokrok sűrűje, illetve a szél időnként viharossá erősödő fúvása kellően elnyomta a kiszűrődő hangokat, fájdalmas nyögéseket. Így aztán ellenségeik nem találhattak rájuk, bármilyen vehemensen is loholtak mindeddig nyomukban, éles pengéikkel kezükben. Ezen az éjszakán azonban ezek a két lábú, árnyakban suhanó ragadozók éhen maradtak.

Hetek teltek el a félelem és fájdalom verejtékétől terhes este óta. A páros után mostanra nem maradt más, mint egy megfáradt, sebesült utazó. Fejét köpenyének csuklyája fedi, kezében fonott, fedett kosár. A csepegő eső cseppjeinek folyamatos zaja sok neszt elnyom, ő mégis felfigyel valamire a közelben. Léptein gyorsít, míg be nem ér az apró házak közé. Ez még csupán a falu peremterülete, közel sem nyújt számára elegendő védelmet. Még látható libbenő köpenye egy-egy ház sarkán, mielőtt ismét a vadon füvét éri talpa. Üldözői ideértek. Még időben elvégezte küldetését, nem bán semmit, felkészült az eztán következő történésekre.
Félrehajol egy elhajított kunai elől, majd épphogy villanó kezéből halál száll támadója torkába. Amaz futtában hullik el, felbukva terül el a sárban. Suhanás, léptek zaja, majd hátravetett köpenyét egy kard hasítja ketté. A nő még éppen idejében vetette le ahhoz, hogy torkát célzó vágás mindössze előre billent arcát hasítsa fel ujjnyi hosszan. Kosarát elejti, a kardforgató pedig azonnal a zsákmányra veti magát. Koromszemű, hollóhajú hősünk utánavetné magát, ám shurikenek sorozata választja el a másiktól. Három másik érkezik le mellé, melynek következtében nincs ideje elvesztett csomagjával törődni.
Végtelennek tűnő pillanatok, amíg megpróbál talpon maradni. Több sebből vérzik, izmai pihenésért sikoltanak, elméjéig mégsem jut el a fájdalom. Szívében sokkal erősebben lüktet az a seb, amit szerelmének elvesztése okozott. Soha nem fog már begyógyulni, haláláig égeti majd. Ami jó eséllyel nincs túlságosan távol ettől a pillanattól. Ez a felismerés közel egyszerre hasít belé egyik támadójának késével. Szisszenés a válasza, és máris a másik kettőre figyel. Oldalánál hallatszik, ahogy fém csúszik fémen, a kés nyelét markoló alak pedig összeesik. Arcukat fehér szövetanyag fedi, így nem látható, ahogy szeméből eltűnik az élet fénye.
Robbanás zaja rázza meg az erdőt, a fák közül pedig egy kar és némi kosártörmelék hullik a fűre. Két megmaradt gyilkos döbben rá egyszerre, átverték őket. Már éppen belemártották volna fegyvereiket a nő húsába, mikor megtorpannak. Ez a pillanatnyi elterelés tökéletesen elég volt ahhoz, hogy többé ne kelljen figyelniük semmire. Nyakukon úgy kúszik végig keresztbe a vékony, vörös csík, mint a halál véres lehellete. Egyik, majd másik fej toccsan bele a sárba. Melléjük érkezik a nő térdre, mielőtt a fejekhez tartozó testek is megadnák magukat a gravitációnak.
Vérző, megfáradt, egyre sápadtabb arccal fülel. A távolból hallja, ahogy felsír a rongyokba csavart csecsemő. Minden bizonnyal rátaláltak a ház lakói, akik küszöbére és akik jóindulatára bízta életének utolsó értelmét. Halovány mosollyal arcán hanyatlik ő is a többi halott mellé.

A nő jól gondolta, - ha mindkettejük halála árán is - végül célba értek. Gyermekük lassan cseperedett, immár biztonságban egy órásmester és egy varrónő gyermekeként. Senki sem tudta, honnan vagy miként jött rá. Mióta megszólalt, nyilvánvalóan tisztában volt vele, örökbe fogadták. Ettől függetlenül tisztelettel kezelte új családját. Ahol tudott, segített, és próbálta ellesni mesterségük minden csínját-bínját. Úgy gondolta, ők azok, akik bevezethetik a világ titkaiba. Nagymamája pedig a világ szépségeibe, lévén süteményeket és ízes cipót készített az öregasszony, ebből élt. Fokozatosan kialakult Setsuban - így becézték - az a kép, mely szerint azért van két füle és csak egy szája, hogy többet hallgasson, mint amennyit beszél. Csendben közlekedett, minden apró, érdekesnek tűnő dolgot megfigyelve. Volt, hogy valamilyen szerszámmal vagy sütővel sikeresen megégette a kezét már egy évesen, ezért megfigyeléseit nagyon óvatosan végezte. Képes volt órákon át lesni, ahogyan Hachiro Hiro mester elkészítette egy-egy óra belső vezérlő mechanikáját. Hozta a saját nagyítóját, és azzal vizsgálgatta a történéseket. Hasonlóképp volt anyja és nagyanyja tevékenységeivel is, bár ott talán egy kicsit kevesebb lelkesedést mutatott. Nagyon hamar ijesztően praktikus gondolkodást alakított ki, és négy éves korától az összes kapott zsebpénzét - minimális kivételtől eltekintve - félretette.

Egy idő után persze híre ment a furcsa gyereknek, és természetesen az örökbefogadás ténye is kiszivárgott a többi gyerekhez. Nem kellett sok idő, hogy pár évesen már kigúnyolják, mondván "nincs igazi apja és anyja". Szó se róla, nagyon lelkesek voltak a gyerekek a csúfolásban. Akkor viszont, mikor ezzel nagyjából nulla érzelmet váltotta ki az ezzel a ténnyel tökéletesen tisztában levő kisfiúból, dühösek lettek. Végre valaki fölé emelkedhettek volna anélkül, hogy szavakon kívül komoly erőbefektetést kellett volna alkalmazniuk. Ráadásul lett volna értelme a versengésnek, hogy ki milyen változatosan képes megrémíteni a kiszemelt áldozatot gúnyos szavaival. Ennek híján maradt a harag és a nyers agresszió.
Setsu nem volt ostoba, tudta, hogy a teste sérülékeny. Az első két támadót csúnyán fejbe verte egy bottal, mielőtt a túlerő leteperte volna, hogy aztán a földön rugják és üssék tovább. Ekkor találkozott egy nagyobb gyerekkel, aki igencsak nagyszájú volt. Később megtudta, hogy ez nem a száj méretére hanem annak aktivitására vonatkozik. A lényeg, hogy elkergette a többi gyereket, ezzel megóvva apró hősünket. Innentől kezdve mondhatni, példaképpé nőtte ki magát ez a fiú, szokatlan modora ellenére is.

Fontos megjegyeznünk, hogy nem pusztán jó reflexeinek, de korához képest kivételes mozgékonyságának és ügyességének is köszönhette a kis szörnyeteg - volt, hogy így becézték később, de már nem csúfolásként, mert tartani kezdtek tőle -, hogy képes volt erővel is kiállni magáért. Onnantól ugyanis, hogy járni tudott, folyamatosan feszegette határait. Félreértés ne essék, nem lett belőle erőemelő. Futni viszont nagyon hamar megtanult, ahogy mászni és úszni is. Egyre nagyobb távokra, lehetetlenebb helyekre igyekezett eljutni egyre gyorsabban és gyorsabban. Az átlag ninja mesék főszereplőihez képest azonban sosem a bajcsinálás vezérelte, ezért nem szóltak rá. Sőt, általában észre sem vették.
Nem sok kihívást talált a játszótereken, ezért a padlásról leste a ninja akadémia tanulóit - sőt, a saját kis ákombákomjaival jegyzetelt is magának -, vagy éppen a gyakorlótér széléről. Mivel 3-4 éves gyerekeket senki nem edz, ezért szó sincs semmiféle kiképzésről. (Ha valaki ilyesmit kérdezett róla, alaposan ki is nevették az illetőt.) Ő maga viszont azt játszotta - még ha nem is így állt össze a fejében, nem nevetett, csak csinálta, a felnőttek ezt hitték -, hogy ninja, és éppen gyakorlatozik.
Az "igazi" ninja tanulók és a tanítóik is sokkal megértőbbek voltak vele, mint az átlag gyerekek. Lehet, hogy azért, mert több fogalmuk volt róla, mit jelent árvának lenni. Meg aztán olyan kitartónak bizonyult, hogy inkább hagyták "játszani".
Pedig ő sosem játszott, sosem szórakozott. Minden pillanatát annak szentelte, hogy új ismeretekre tegyen szert, testét és elméjét pallérozza, tökéletesítse.

Öt éves korában aztán egyszer megkérdezte tőle az egyik chuunin, mit keres ott. Igazán sikerült meglepődnie, és konkrétan szótlanul állt néhány percig, miután a gyerek annyit mondott, gyakorol. Nem azért, mert a gyakorlás - vagy hogy a gyerekek ninják akarnak lenni - olyan szokatlan lenne. Inkább azért, mert a sokszor árnyakban rejtező kis szörnyetegnek csúfolt fiúról azt beszélték, néma. Megmagyarázta ő aztán, miért beszél ilyen keveset. Csak akkor szól, ha kell, ezt tanította neki az Apja.

Nem telt el egy év, és genin vizsgát tartottak az akadémián. Setsu, ahogy szokta, végigcsinált mindent. Futás, mászás, célba dobás nem jelentett neki komoly gondot. Bőven időre lefutotta a feladatként rájuk rótt köröket. Ebben mondhatni nem talált már kihívást. Éppúgy, ahogy a fára és az akadályokra is úgy mászott fel, mintha megkérték volna, vigye ki a szemetet. Igaz, míg a shurikenek és senbonok kedve szerint repkedtek a céltáblára, egy kunai elhajítása már jóval nagyobb lendítést igényelt, mint a nála évekkel idősebb gyerekeknek. Tekintve, hogy tökéletesen tisztában volt már saját teljesítőképességével, ezt egyáltalán nem érezte kudarcnak.
Ahol erősebb fizikum kellett, ott persze komolyabb nehézségei is támadtak. Ez történt akkor is, mikor nehéz felszereléssel kellett futniuk, mászniuk. Rendszeresen visszacsúszott, lemaradt, meg kellett állnia pihenni. Ezért néhány próbálkozás után, látva, hogy ez sok neki, a kevésbé fontosnak ítélt részeit a felszerelésnek egyszerűen kihajította a táskából. A minimálisan szükségesnek ítélt fegyvereket hagyta meg, élelmet, vizet és kötszereket. Még mindig akadtak nehézségei, de így már képes volt megfelelő idő alatt teljesíteni a feladatot.
Mint az várható volt, ahol ésszel sikert lehetett aratni, megtette. Sorban adta be a kitöltött tesztlapokat. Nem okozhatott számára nehézséget, lévén csak le kellett írnia azokat a dolgokat, amikkel minden idejét töltötte. Míg a többiek játszottak vagy nassoltak, ő edzett és memorizált mindent, amiről úgy gondolta, egy ninjának hasznára lehet. Már egy évvel korábban kijavította a társait egy-egy egyszerűbb feladatnál.
Még azon sem igazán lepődtek meg, hogy az alap jutsukat képes volt végrehajtani. Nem villogott a háttér történetírónk képzeletbeli epikus festményén a zubogó, hatalmas mennyiségű chakrától. Nem volt semmi különös vagy kiemelkedő az egészben. Leszámítva azt, hogy megcsinálta. Úgy, ahogy a feladat diktálta.  Egyszerűen csak odaállt, és mikor valakinek fel kellett vennie az alakját, megtette. Ugyanígy történt a klónok esetében is. Két egyszerű másolat. Ugyanazzal a figyelmes, minden különösebb érzelmet nélkülöző arccal, ahogy azt a kis Setsutól már megszokták.
Gondolták, ha felnő, egyszer majd jó ninja lehet belőle. Ő tudta jól, hogy a vizsgára jött, a vizsgáztatóknak viszont majd elállt a lélegzete, mikor végül odament az asztalukhoz megkérdezni:
- Jó napot! Átmentem?
Először persze hebegés-habogás következett, míg a gyerek rezzenéstelen arccal bámult a bizottság vezetőjének gondolt nőre. Egy percnyi tétovázás után gyors megbeszélést tartottak, és némi susmorgást követően megszületett egy tessék-lássék válasz:
- Hamarosan értesíteni fogunk. Köszönjük, hogy eljöttél!
Még egy-egy kedves mosolyt is kapott, már amennyire a meglepetéstől meg tudtak szabadulni ilyen rövid idő alatt.
Tudta már, ezek a felnőttek azt hitték, ő csak játékból csinálta meg a feladatokat. Bizony sikerült feladnia a leckét nekik, hiszen egy átlagos diák vagy négy évet eltölt az akadémián, mielőtt genin lenne. Ez a kölyök pedig idejön, kevesebb gyakorlás után, bejelentés nélkül levizsgázik. Ők pedig égnek, mint fűfalusi ninja a tűzjutsuban. Az apja legalábbis valahogy így jellemezte a helyzetet, miután meghallotta, mi történt. Aztán csak annyit tett hozzá:
- Jól van fiam. Ügyes vagy. Meséld el anyádnak is! - majd vissza is tért a munkához.

Újabb évek teltek el, mire érdemeivel és korával is sikerült meggyőznie azokat a bizonyos felnőttnek nevezett, nála öregebb egyéneket, hogy ő márpedig alkalmas ninjának. Elégedetten kötötte fel fejpántját, miközben egy másik helyen fekete ruhás, reszelős hangú férfi fogott kezébe dörmögve egy koromszín acéltüskét. Lábainál a felhő rejtett falujának jelét viselő, maszkos lány hevert.
- Szóval egy még életben van. Nem számít. Lehozzuk a felhők közül... - szája foghíjas vicsorba húzódik. Arcán a szája folytatásaként füléig húzódó forradásával együtt úgy tűnik, mintha egészen lelkesen és rettentő ijesztő, ragadozó módra vigyorogna.


/A vége egy kis felütés, eszköz a mesélőnek, kalandötlet, ilyesmi./