Tenrai Shuuyou (Isteni Menedék)

Egy sziklafalba vájt hatalmas épület. Itt gyülekeznek a geninek a vizsga előtt és után.

Shirou felébredt és azon nyomban égető és szúró fájdalom járta át az oldalát, pedig csak egy kicsit mozdult meg! Pont annyira, hogy fájdalmasan, de feltudjon ülni az ágyról és körbetudjon nézni. A hely és szagok ismerősek voltak. Az a kissé dohos és poros hideg levegő, mely a melegítők hatására sem változott. Az iwagakurei genin lassan hozzáért az oldalához, ahogyan megérintette a sebet és újabb fájdalom tört rá. Felszisszent, ahogyan oldalra nézni megpillantotta Kensei-t.
Tisztán emlékezett a harcukra. Arra az üres tekintettre, melybe belebámult, mikor a Kirigakure ellenfele sikeresen hárította Shirou csapását kardja keresztvasával. Ahogyan ezen kívül, minden egyes apró részlet is könnyedén jutott eszébe. Ahogyan a vízkard megjelennek Kensei másik kezében, a fájdalomra, ahogyan a hideg érzés az oldalába vág! A fellobbanó kimono színére, a szavakra, arra hangra, ahogyan a férfi közbeavatkozik. De ezek mind semmit sem jelentettek neki, sokkalta inkább az arc, olyan volt, mintha a saját magára nézett volna. ~Az a tekintett olyan volt, mind aki képes mindent feláldozni a siker érdekében!~ mosolyodót el ~Értem már, szóval ennyire vagy erős! he he Örülők, hogy te voltál az ellenfelem! Végre lemérhettem, hogy mennyire is vagyok erős! ~ arca lassan visszaváltozott komorrá ~Már az elejétől fogva tudtam, hogy mi ketten megfogunk küzdeni és tisztában voltam vele, hogy lehet hogy abba belehalok...~ nézett Kensei-re ~... de a jelek szerint mind a ketten elégé erősekk vagyunk ahhoz, hogy a halál várjon még ránk egy kicsit! De ez milyen vicces! ~nevetett volna egyet, ha nem szúr az oldalába még erősebben a fájdalom ~ Sohasem gondoltam, hogy egy genin fog ennyire elpáholni!~ kuncogott magában egyet.
- De legalább a jövőbe tekinthetek felszegett fejjel, mert tudom, hogy ennek a kérdésnek vége. - sóhajtott fel, ahogyan az újabb fájdalom már kezdett zavaró lenni. ~Pedig milyen kár! Különleges alkalom volt megtalálni erre kérdésre a választ!~ és abban a pillantban lépések zajára lett figyelmes.

//Gondoltam elővezetem, hogy jön valaki, hogy közölje velünk ha már ébren vagyunk, mi is lett az eredménye a meccsünknek! //

Shirou csendesen és egy szó nélkül hallgatta végig amit az öreg mondott neki. Mifune jelenléte és az a különös aura ami körbelengte őt, hatással sem volt rá, nem érezte egyáltalán, hogy egy különös ember van közel hozzá, nem érezte azt, amit a Iwagakure Kage-ja ellőt szokott érezni. Ott tisztán szokta érezni, hogy azon másik öregember olyan mind egy ledönthetetlen kőszikla. De most? Semmi! Éppen ezért volt számára furcsa a helyzet. De ez nem keltette fel az érdeklődését, talán sok ember szerencséjére.
Mifune szavai közben, melyeket már Kensei-hez intézett és nem a másik két beteghez, akiket már látott a harcuk elején, de hogy mi is történt a csatájukban arról fogalma sem volt, halványan de elmosolyodott. ~Szóval vesztettem!~ nézett Kensei-re csak a szemével ~ De az az örült technika akkora hátránnyal járna? Örült cselek, minden tecnika amit ismer és közben a saját testét se, kímélve akár! Egy shinobi nem vállalhat ekkora kockázatot! Ha győz a csatában, akkor is veszít a háborúban...nem csoda, hogy kizárták!~ mosolyodott el még jobban, ahogyan Mifune neki szentelte a figyelmét végre és hát újabb dicséretet kapott, pont mint akkor, amikor genin létére küldték őt és egy másik genin-t „B” szintű küldetésre és sikeresen teljesítették is, bár egyedül jött vissza a küldetésről! ~Értem! De nem volt más választásom! Egy samurai sohasem fogja megérteni ami ott történt! Lehet, hogy a megadás lett volna helyénvaló, de minden csata más és néha az embernek kockázatot is kell vállalnia a sikerre érdekében, de csakis olyant, mellyel sikerrel járhat! De így visszagondolva tévedtem harc közben! Kensei-t semmikép nem tudtam volna legyőzni!~ gondolta végig a helyzetét és ami az öreg samurai mondott.
- Köszönöm a megtisztelő szavait! - hajtott csak fejet a Mifune ellőtt, aki már akkor az utolsó résztvevőre várt, aki hát késett ugyan, de csak megérkezett.
~Értem, szóval ők ketten fogják vívni a döntött!~ nézett Takashira és Saya-ra. ~Nincs az a pénz amiért kihagynám! És a jelek szerint a kunoichi kezd előnyből...~ nézett végig Takashin is, ahogyan felszisszent. ~ Hát de ha én jutottam volna be, ugyanez lenne a helyzet...~ fogta az oldalát és lassan a samurai-ok is távoztak. És Shirou Takashi felé fordult.
- Nem irigyelek, hogy neked kell küzdened...- szólt a Kumogakure geninhez barátságosan és mosolyogva - … ilyen állapotban nem szívesen állnék ki a kiscsaj ellen! A végén még megölne... - jelentette ki még mindig mosolyogva, ahogyan szinte mindenki hallotta a szavait, aki a teremben tartozkodot.

Shirou szemei elkerekedtek a másik genin szavain, ahogyan az elfordult tőle, egyszerűen átfordult a másik oldalára és teljesen magába roskadt. Az iwagakurei genin pedig nemes egyszerűséggel csak elmosolyodott az eseten, ahogyan a teremből még mindig ki nem lépő Saya-ra nézett egy pillanatra. Kicsit olyan tekintette volt, mind aki nagyon is érdeklődik valami iránt, de nem a Namigakurei lány iránt, hanem éppen ellenkezőleg, a fiú iránt, Takashi iránt. Na de tisztázzuk le, hogy nehogy félreértse akárki is. Nem éppen úgy érdeklődött iránta, nincsen semmi olyan hajlama, hanem egyszerűen felkeltette a figyelmét a fiú és rossz szokásához híven kíváncsi lett, vajon a fiú milyen valójában. ~ Ez érdekes! Sohasem láttam még olyan embert, főleg ezen a szinten, aki képes volt ennyire magába roskadni? Vajon csak a kialakult helyzet miatt történt, vagy a természete ilyen alapból? He... sajnálom, hogy nem láttam a többi küzdelmet! Biztosan jót szórakoztam volna rajtuk...~ arcáról közben le sem fagyott az a széles mosoly. Így is szólt újra a kumogakurei geninhez.
- Hát ha mindegy, akkor minek mész ki holnap küzdeni? – kérdezte tőle fennhangon- Add fel most és megkíméled magad a vereség kellemetlen érzésétől! - sóhajtott fel, ahogyan újra Saya-ra nézett. - Az a kunoichi erős, ez leír róla. Elég csak ránézni és tudom, hogy nem a legjobb ellenfél, de ha ilyen mentalitással mész csatába, akkor te sem vagy jóbb! - nevetett fel kicsit, ahogyan visszanézett rá és ugyan csak a hátát nézhette, attól még jól szórakozott rajta. - Ha így folytatod ott fogod hagyni a fogadat! - jegyezte meg – Bár jobb is, ha felkészülsz arra hogy meghalsz! - sóhajtott ezúttal nagyot – A legtöbb shinobi akit megismertem eddig, mind kész volt valamiért harcolni … az igazáért, az álmaiért, a barátjaiért, a társaiért … de egyikük sem állt úgy a harcukhoz, mind te. - vette komolyabbra a szavait- Mert egy gyáva ember, sohasem lesz képes igazi shinobiként cselekedni, mert nemhogy másban, de magában sem hisz.

//Előre is bocsi, hogy írányítottam egy kicsit a karakteredet, de úgy gondlom, hogy erre a beszélgetésre, csak mi ketten legyünk jelen, hogy a többiek ne hallják! //

Shirou csak szélesen elvigyorodott Kensei szavain, de nem is az, hanem a fiú azt megelőző szavai vidították fel a lehető legjobban. ~ „…ti nem ismeritek azt a fájdalmat amin nekem kellett átverekednem magam. Nem volt senkim aki legalább egy picit is azért támogatna mert kedvel... Ott a mesterem, biztos vagyok hogy ő is csak azért bátorított és kedveskedett mert ezt a parancsot kapta. Nem volt senkim, nincs senkim és nem is lesz senkim...”~ emlékezett a fiú szavaira, ahogyan felállt az ágyról, bár ez elégé meggondolatlan lépés volt, mert ez a mozgásfajta terhelte le legjobban az olyan sebeket, melyek az iwagakure genin oldalán is virított. A legtöbben fel is szisszentek, de ő most nem! Nem játszotta meg magát, hanem csak a többi geninen nézett végig, majd lassan odasétált Kensei mellé, ahogyan rá nézett.
- Hát örömmel látom, hogy modorod mit sem változott a harcunk után. - jegyezte meg, stílusából mit sem veszítve, ahogyan az ajtó irányába nézett, ahonnét ha minden igaz, Kensei már el is tűnt, hogy kiszellőztesse a gondolatait. - De az a kölyök érdekes... kíváncsi vagyok valamire! - indult el ő is a kijárat felé, ahogyan valamivel biztosan gyorsabb mind Takashi, hiszen az ő sérülései súlyosabbak voltak, mind az iwai chuunin jelölté.
~Vicces egy fiú! Főleg az amit mondott.„...Álmom az van. De ha egyszer is azért harcolok az életben akkor rám tapasszák az alkalmatlan jelzőt és csak úgy félre dobnának, mert önös célokért nem lehet küzdeni, nem de? ...” Hehe... muszáj rájönnöm, milyen is valójába, mi az álma! Igen... mert ő valahogy legjobban rám hasonlít!~ érte utol a fiút, aki egy teraszszerüségen állt a korlátnál és szívhatta be a hideg és egészséges levegőt. Shirou pedig megállt tőle néhány lépésnyire.
- Végre utolértelek! Ahhoz képest, hogy péppé vertek, elégé gyors vagy! - közölte mosollyal az arcán, ahogyan odasétált a fiú mellé. - De ha már itt tartunk! Mi az álom, amiért az önös célokra van szükség? -kérdezte tőle, ahogyan rá nézett.

// Először is bocs a késésért. Másodszor meg, nem tudtam hogy most írhatok-e, de azért ha úgy vesszük ezt még azért megkreálhatom azt hiszem. Harmadszor meg természetesen nem baj. //

Lassan kibicegtem levegőt szívni, egy kis segítséggel az oldalamon vagy mi. Azt hiszem hogy ez a kis levegő jót tehet a fejemnek. Jó lenne ha csak úgy kifújná a hűs szellő a fejemből az oda nem illő gondolatokat. Mint például hogy nem akarok küzdeni azzal a Saya lánnyal, vagy hogy beszélni sem akarok az előzőbbi meccsemről Karen-nel. Tényleg ő jól van vajon? Nem is tudom. De ez engem miért érdekel? Ezt sem tudom. Hmm, legalább már másra gondolok azt hiszem. Pár lépésre megállt tőlem a Shirou nevezetű genin akit eddig még észre sem vettem ameddig meg nem szólalt. Nem fordítottam oda a fejemet a kedves, mosolygós gesztusra csak egy kicsit fölnéztem és elmosolyodtam. Kedves. Vajon miért? Miért nem ideges ha nem vesztett? Nem tudhatom, mindegy. A kérdésére egy mélyet hümmögtem majd egy kis szünet után válaszoltam szép halkan kezdve, majd egyre jobban hangosodva.
- Hmm. Vajon mi is...? Ebben a végtelen gyűlöletspirálban a fájdalom az, ami időlegesen békét hozhat. Egy békét ami után csak egy karnyújtásnyira lenne a paradicsom, az igazi shinobi nemzet. Ez... EZ az én álmom.
Elmondtam, pedig nem is nagyon akartam. Vagy egész végig bennem volt ez a válasz, csak arra vártam hogy valaki megkérdezze? De az első célom az... Hogy megtaláljam Sora gyilkosát és kegyetlenül megkapja a büntetését... De ez személyes. Mélyet szívtam az egészséges levegőből, majd egy ideig bambán bámultam magam elé és gondolkoztam azon, hogy miért mondtam el ezt neki. Ezután 1-2 perccel elindulnék máshova gondolkozni szépen bicegve. Szép, Takashi. Nagyon szép cöh.

//Takasi és Tavara együtt fordulózik magától, Saya és Shizune szintén; lehet külön menni.//

Shirou a fiú mellett állt, ahogyan mosolyogva nézett rá, ahogyan ő egy igencsak érdekes mondatott mondott, olyant, ami a legrosszabbat eredményezte. Attól a pillanattól, azon szavak miatt már nemcsak egyszerűen érdekesnek találta a fiút, hanem egy olyan embernek, aki sokat segíthet a terveiben, hiszen Takashi tervei egy csöppet tértek csak el attól, amit Shirou is akart. De mindkettőnek egy volt a lényege, „az igazi shinobi nemzet” létrehozása. ~Igazam volt, ő valóban nagyon hasonlít rám.~ nézett fel az égre, ahogyan az arcán továbbra is az a mosoly ült.
- Hmm... nincs igazad!- nézett rád csak a szemével – A gyűlölet minden emberben megvan! Ha fájdalmat okozunk valakinek, az önkénytelenül is gyűlöletet szül, a gyűlölet pedig csak újabb vérontáshoz és keserűséghez vezet! Az emberek pedig sohasem lesznek képesek arra, amit mondtál.- fordította rád immáron a teljes tekintetét. - De félig igazad van! A gyengék ezen fájdalom hatására megtörnek, az erősek pedig ellenállnak! De... - fagyott le az arcáról a mosoly, ahogyan komor lett- … de minden ember képes egyvalamire, ami hatalmasabb a gyűlöletnél, a fájdalomnál, ez pedig a félelem! - mosolyod el újra, ami már zavaró volt- A félelemből csakis rossz dolgok származnak ... bukás ... bűn … féltékenység ... árulás, valamint vereség! Ha az emberiség megtudja mi a félelem, akkor nem lesz több gyűlölet és fájdalom, mert ezen érzésektől is csupán egyre nagyobb lesz a saját félelmük! -sóhajtót vet lágyan- Ez az egyetlen lehetőség, ha egy új és egyetlen shinobi nemzet születhessen! -nézett a messzeségbe, ahogyan az a benyomást lehetett érezni, hogy egyáltalán nem is itt él Shirou. - Ez az én álmom is! -közölte Takashi-val, aki a halotakat semmiképen nem fogja szó nélkül hagyni, az biztos.

//Takashi//

Shirou arcán csak még szélesebb lett a mosoly (megj.: ez amolyan Ichimaru-s mosoly ha példával kellene hozakodnom! Mindig olyan a mosolya mintha egy róka lenne, csak nála a szemeit mindig lehet látni ), ahogyan hallotta azokat a szavakat. ~Tetszik a gondolkozásod?! Nos azért vagyok itt! Tudtam, hogy a mi céljaink hasonlóak! Rendkívül hasznos leszel a céljaim... nem... a céljaink elérésében! De tudnom kell, hogy vajon az erőd is megfelel ennek! Hehe... a harcod majd bebizonyítja ezt, már alig várom...~ nézett Takashi-ra, ahogyan az szembefordult vele és feltett egy igencsak jó kérdést neki, egy olyant mely egyvalamit sugallt csak, hogy a fiú is nagyon kíváncsi, nemcsak ő! Sőt még azt is bevallotta később, hogy az előbb megingott a hite ugyan, de most már lelehetett olvasni az arcáról, hogy teljesen visszanyerte.
- Remélem is...-sóhajtott fel- … szánalmasan néztél ki odabent! - nézett mélyen a szemedbe, ahogyan te semmit sem tudtál kiolvasni az övéből, olyan mintha egy tükörbe néztél csak volna, bár Shirou arcára érzelmek ültek ki, a szemében semmi sem tükröződőt, csak a nagy üresség- De most már látom, hogy minden rendbe jött! Ennek örülök. - támaszkodott háttal a korlátnak- És talán éppen ezért válaszolok a kérdésedre! Nem... inkább visszonzom azt a szívességet, mellyel te is megtiszteltél! - nézett rád- Nem áldozok fel semmit...- válaszolta ami meglephetett, de csak egy pillanatra, mert azonnal folytatta is- … mert nincs is semmim. -hangja mintha csengett volna, olyan öröm volt a hangjában, egyáltalán nem volt szomorú ahogyan ezt kimondta- A drága szüleim, a szeretett nővérem, a kedves barátaim, a jóságos mesterem ….- emelte meg a jobb kezét kissé, ahogyan olyan volt, mintha tartana valamit a kezében- … semmit sem jelentenek! - csukat össze a kezét- Mert minden ember gyarló! Minden tett mögött hátsó szándék lapul! Minden érzelem csak az embere közötti korlátok ledöntését célozza meg! Minden egyes érintés csak felesleges fájdalmat hordoz magában!- hallgatott el egy pillanatra, ahogyan ellökte magát a korláttól és szembefordult veled- Egyedül rám nem vonatkoznak ezek! Én vagyok az egyedüli shinobi, aki képes lehet arra, amit te is elakarsz érni! - arca nem volt mosolygós komor, sőt semmitmondó volt!

//Rendben! Akkor ez lesz az utolsó post ide! Amit ere reagálsz, arra már nem válaszolok! De amit Shirou mond neked, azt majd egyszer kíjátszuk... //

Takashi csak néhányszor szolt közbe, bár azokat a néhány, értelmes- vagy éppen értelmetlen szót, nem az iwagakure-i geninek, hanem inkább saját magának intézte. De az egész végeztével mégis valami olyasmi történt amire Shirou nem számított, hiszen Takashi is egyetértett az utolsó szavaival és a szavaiból kiszűrődött, hogy reméli azt, hogy egy nap ők ketten képesek lesznek véghezvinni azt amiről most beszéltek. És kumogakure-i genin egy másik oldalát is megmutatta, ahogyan az arcára egy barátságos mosoly ült ki kezet nyújtót neki, hogy élbúcsúzón. Shirou pedig csak lenézett arra a kézre, mely ellőtte volt és melyet csak meg kellett volna szorítania, de nem volt rá képes. Ez ellentmondott mindennek, amiben hitt, amit az életről és a világról gondolt, ezért csak lassan elfordította a fejét és megfordult.
- Nem mondtam, hogy „Minden egyes érintés csak felesleges fájdalmat hordoz magában!”- ismételte meg közben az előbbi szavait, ahogyan megfordult, és lassú léptekkel otthagyta a genint, de volt valami, valami amit még akart közölni a geninennel, ezért néhány lépés után megállt, de nem nézett rá vissza. - Az előbb azt mondtad, hogy biztos vagy benne, hogy még fogunk találkozni. -ismételte meg nyugodt hangon Takashi előbbi, utolsó szavait- Igazad van! Ha eljön az idő, akkor elmegyek érted! - közölte veled- De addig erősödj meg, ragadj meg minden erőt ahhoz, hogy ne legyen kétség a szívedben ahhoz, amire vágysz! - indult meg újra lassú léptekkel, ahogyan felemelte a jobb kezét, ezzel intve neki, hogy „viszlát”. - Ne érdekeljen semmi, se legyen ember akihez kötődhetsz, ne táplálj hiú reményeket abban, hogy egy nap valaki megért majd rajtam kívül! Mert egy igazi shinobi szavak nélkül is képes kommunikálni egy olyan emberrel aki hasonlít rá. Én látom mi van a szívedben! Éppen ezért adok egy tanácsot! Mindig figyelj a célodra, öld meg azt aki az utadba áll, vagy hátráltat, és soha ne áldozd fel magad! Se az álmaidért, se a társaidért, mert akkor minden eddigi tetted kárba vész! Értékes vagy, ezt ne feled! -tűnt el a folyosó végén.