Tayona Seigen

Név: Tayōna Seigen

Ország: Konohagakure no Sato

Rang: Genin

Szint: D

Kor: 15

Nem: férfi

Felszerelések: 3 kunai, 5 suriken, 10 kavics

Jellem: Jellemzően szórakozott vagyok, de ha kell, tudok koncentrálni. A feladatokat megfelelően oldom meg, ha nehéz több idő alatt, de megfelelően. Próbálok új ötleteket érvényesíteni. Szeretem a természetet. Szerintem van humorérzékem.

Kinézet: 178 centi magas fiú, birtokomban áll a zöld szemem hosszú, sötétzöld hajhoz társítva. Hosszú, bő ujjú fekete pulóvert és sötétzöld melegítő nadrágot hordok.

Technikák: Doton Kaitou // Föld Elem Feloldás

Előtörténet:
Egy kisebb családban születtem tavasz elején. A család otthona Konoha szélén, az erdőhöz közel volt, így nem csoda hogy első szavaim is a természettel voltak kapcsolatban. A természet egyébként azóta is a nagy kedvenceim között foglal helyet. Az apám és anyám chunin szintű ninják. Sokat foglalkoztak velem, mivel első gyerek voltam a háznál. Szerették volna (és persze, hogy én is szerettem volna), hogy én is a shinobik útjára lépjek. Éppen ezért a nyolcadik életévemben beírattak az akadémiára.
- A mai naptól hivatalosan is a shinobivá válás útjára lépsz – mondta egyik éjjel apám.
- Csak nem? – derültem fel.
- De, beíratunk az akadémiába – kaptam felvilágosítást édesanyámtól, akinek egyébként hatalmas mosoly ült az arcán.
Rájuk néztem. Apa és anya arca is boldogságtól sugárzott. Kishúgom, Mokuzai is mosolygott, egy kis irigységgel fűszerezve. Milyen fura lehet, ha az embernek van egy bátyja.

Az elő nap nagyon boldogan ballagtam az iskolába. Több más gyereket is láttam, aki hátán a táskájával izgatottan ment az akadémia felé. Egyre jobban izgultam. Szerencsére az akadémián nem lett semmi nagyobb bajom. A közösség nem volt ellenséges, igaz, nem én vagyok az az ember, akire mindenki figyelni szokott.
Az akadémián töltött napok nagyon jók voltak, leszámítva a történelmet, mivel ez a tantárgy nem része az érdeklődési körömnek. A fizikai gyakorlással töltött órák voltak azok, amiket már jobban értékeltem. Persze, ezt vártam, mióta az eszemet tudom. A helycsere jutsu tanulása - kisebb koromban a természetben töltött órák miatt - nem volt nehéz, mivel a természetből egy farönkkel kicserélni magam. A tanárokat csak akkor tartottam kevésbé szimpatikusnak, hogyha kiemelték elkalandozó figyelmemet.
- Tehát ki volt az, akiről ma tanultunk? Seigen figyelsz? – kérdezte a tanár, ha látta, hogy nem figyelek.
Ilyenkor mindig kicsit ideges lettem, és mogorván bólintottam. Nem szerettem ezt a kérdést. Ha bárkinek ezt kéne hallani minden nap, higgyétek el, ő is ezen a véleményen lenne. Szerencsére ez a kérdés leginkább csak törin hangzott el, a ninja technikák tanulása közben mondjuk nem is kellett nagyon megdorgálni, hiszen ez érdekelt, erre figyeltem. Telt az idő. Már a harmadik év végénél tartottunk. És egyik nap a tanár bejelentette:
- Egy hét múlva lesz a genin vizsga! Addig mindenki tanuljon!
Felesleges volt mondani. Láttam, hogy már mindenki izgatott. Biztos lehettem benne, hogy gondolatban már mindenki ismétli a tananyagot. Otthon én is tanultam rá. Próbáltam persze a történelmet elfogadható szintig feltornázni.
A genin vizsgánál az írásbeli fölött elég sokat gondolkoztam és közepesen sikerült. A fegyverhasználatkor minden jól ment, leszámítva, hogy elég rendesen combon vágtam magamat a nunchakuval. 12 évesen váltam tehát geninné. A családommal nagyon örültünk neki. Ekkorra a húgom már nyolc évesen az akadémián tanult, na de térjünk vissza hozzám. A csapat - hát, hogy is mondjam – furcsán jött ki. A két csapattársam Kasai Kawa és Kurosu Jūnansei lettek. (Mindkettejüket csak látásból ismertem. De meg kell ismernem őket, különben dögunalom lesz számomra ez a csapat.) A sensei bemutatkozott.
- Szervusztok, gyerekek! Az én nevem Tokage. Én foglak tanítani titeket.
Megkérdezte tőlünk, hogy mi a célunk. Nem tudom, hogy nekik mi, mert nem figyeltem. Nekem az, hogy akit csak lehet, azt jó emberré tegyek. Muszáj elég erőssé válnom. Nem csak a mások jobb belátásra bírása miatt, hanem azért is, mivel annyi ninjának halnak meg merénylettől a szülei, de ezt én nem engedem, nekem meg kell, hogy védjem őket.

Innentől már nehezebb volt a tanulás, már eléggé össze kellett szednem a figyelmemet, hogy tartsam a tempót Kawával. Ez ugyebár – ha belegondolok – több okból is előnyös volt. Egy: többet tanulok; kettő: építem a kapcsolatunkat. Ahogy mindig hallottam, a leányzóknak sokkal jobban ment a chakra koncentrálása, természetes tehát, hogy Jūnanseinek is. Ez akkor derült ki, amikor a vízen járást tanultuk.
- A mai edzésen meg fogjuk tanulni a vízen járást. A technika lényege az, hogy a talpatokba összpontosítjátok a chakrát, így, ha jól kivitelezitek, nem fogtok lesüllyedni a vízbe.

A chakra koncentrálásával mondjuk várható volt, hogy lesznek még problémáim, a vízben jó párszor megfürödtem mire valamennyire sikerült elsajátítanom a technikát. A fára nem tudok ilyen módon felmenni, de minek, ha úgyis jól mászom fára.

Amikor valami a csapattársaimnak jobban megy, mint nekem, mindig elgondolkozom, hogy ki kéne fejlesztenem egy saját technikát. Édesanyám szokta mondani, hogy a klánunk - ami csak mostanában csökkent le család méretűre - szoros kapcsolatban állt a természettel. Ezaz! Ez kell nekem! A technika a kúszónövényekkel lenne kapcsolatban. Jaj, remélem, nem hiszik majd, hogy Yamato kapitányt akarom lekopizni. Majd kisül.

Szerintem a föld elem a legkönnyebb. Ám a szél elemű jutsukkal már jobban meggyűlt a bajom. Kár, pedig azok is csak jutsuk. Ez nem ér, igaz, hogy nekem eléggé megy a föld elem, de akkor is.

Kicsit bővítettem. Ha kell, esetleg még megtoldhatom itt ott.