Ran kisasszony

**Kagemare Ran** Csüt. Jún. 02 2016, 23:37

Név: Kagemare Ran
Ország: Tűz országa
Falu: Konohagakure
Rang: Genin
Szint: D
Chakraszint:
Kor: 16
Nem: lány/nő
Vércsoport: 0 RH-

Felszerelések:
- Övtáska
- 5 db kunai,
- 5 db shuriken,
- 5 db füstbomba,
- 10m dróthuzal,
- 10 db robbanó jegyzet.
- 1db elsősegélykészlet,
- 1 szett szerszámok,
- 1 doboz energiatabletta
- egy pár sai tőr, meg egy ostor
- Táska. (csak hosszabb küldetésekre hordom magammal. )

Kinézet: Derékig érő fekete hajam van amit általában egy laza copfban fogok össze. Zöld szemeim és sápadt fehér bőröm van. Fekete zöld vagy vörös ruhákban járok. A jobb karomon van egy régi égési sérülés amit a Chuunin vizsgán szedtem össze, de karvédővel rejtem el. 153 cm magas vagyok és 49 kiló.

Jellem: Nem vagyok túl emberbarát típus. Szeretek egyedül lenni nyugodtan pihenni vagy olvasni. Zárkózott vagyok ugyan, de hajlandó vagyok új emberekkel is megismerkedni. De nehéz a bizalmamat elnyerni, és ha azt valaki eljátszotta annak nincs második esélye. Két nagyon jó barátom van Ridoh és Kaname akikért bármit megtennék. Nyugodt és komoly vagyok, de könnyen ki lehet hozni a sodromból, és akinek sikerül az megnézheti magát. Egy rossz szóért képes vagyok bárkiből kiverni a szuszt. Makacsságomat, még egy öszvér is megirigyelné. Imádok puszta kézzel harcolni. De tudok megfontolt is lenni, ha akarok. Attól hogy nem szeretek emberek között lenni, a csapatmunkát mindennél fontosabbnak tartom.

Előtörténet:
Gyerekkor
Átlagos shinobi családból származom, a szüleim Kagemare Dan és Kagemare Kikyo chuuninok voltak. Már születésemkor eldöntötték, hogy belőlem is shinobit fognak nevelni. És nem is késlekedtek vele. Mióta az eszemet tudom folyton arra tanítottak, hogy irányítsam a chakrámat. Még kicsi voltam mikor meghaltak, így nagynénémhez kerültem, Kagemare Izumihoz, aki Jouninként, elég elfoglalt volt, és nem igazán tudta, hogy kéne gyereket nevelni ezért inkább úgy kezelt, mint a genineket, és sok mindenre megtanított. Sokáig azt hittem nem is érdekli, hogy meghaltak a szüleim és hogy én sem érdeklem őt. Ezért nem is sokat beszélgettünk, nem mondtam el neki mi bánt vagy, hogy egyáltalán mit érzek. Sok éjszakát átsírtam, de mások előtt nem akartam kimutatni mit is érzek. Egyik este mikor megint csak nem bírtam elaludni, és a háztetőn ültem a teliholdat figyelve, egy nyakláncot szorongatva sírtam. Hiányoztak a szüleim és senki nem volt, akivel megoszthattam volna.
- Meg vagy végre, már mindenhol kerestelek. – hallottam meg Izumi hangját. Én gyorsan megtöröltem a szemeimet, mert nem akartam, hogy lássa a fájdalmamat. Csendben oda jött hozzám, és leült mellém. Nem szólalt meg, csak az eget nézte ő is.
- Miért? Miért, fáj ennyire, ha elveszítünk valakit? – kérdeztem halkan tőle. Csak nagyot sóhajtott, majd tétován a vállamra rakta a kezét.
- Mert még a szíved szeret fájni is fog. Ne légy olyan, mint én. Én nem tudtam senkivel megosztani a fájdalmam, még a bátyámmal sem, és most őt is elveszítettem. Egyedül te maradtál a családom. Ne tartsd vissza a könnyeidet, ne keményítsd meg a szíved. És őszintén mosolyogj. Én túl sokáig választottam a magányt, és látod mi lett belőlem. Egy megkeseredett nő, aki már csak a harccal tud foglalkozni. – mondta én meg csak hozzá bújtam keservesen zokogva. Éreztem, hogy szorosan átölel és végre azt éreztem, hogy van valaki, akihez menekülhetek. - Az élőkkel százszor nehezebb. Egy szellemmel naphosszat elbeszélgetnék. – mondta, ahogy a hátamat simogatta.
- Akkor majd leszek én az a szellem. – mondtam szipogva. Onnantól teljesen megváltozott a kapcsolatunk. Sokkal többet beszélgettünk és mosolyogni is sokat mosolygott. Tudtam, hogy rá mindig számíthatok és mindentől megvédett. Sok ostobaságomat elviselte és soha nem bántott. A shinobi lét mellett megtanított, hogy maradjak talpon az átlag életben. Megtanított sütni, főzni, hogy lássam el a háztartást. Azt akarta, hogy ha ő küldetésen van akkor is képes legyek ellátni magamat. Türelmes asszony és eltűrte sok ostobaságomat, de ne adj isten, ha sikerült kiborítanom megnézhettem magamat. Ahhoz képest, hogy nem értett a gyerekneveléshez, szerintem egész jól csinálta. Rendszerint mindig bajba keveredtem, mert nem bírtam magammal. Soha nem bírtam nyugton maradni, és csak a bajt kevertem. Sokszor verekedésekbe keveredtem, hogy megvédjem a gyengébbeket. Csak sajnos előfordult, hogy én húztam a rövidebbet. Ilyenkor persze Izumi néni is jól kiosztott engem, hogy miért verekszem, meg vigyázzak jobban magamra.
- Tudod jól, hogy nem csak úgy védhetsz meg másokat, hogy ész nélkül rontasz neki az ellenfelednek. – mondta a nénikém miközben a karomat kötözte be. Egy csúnya vágás volt rajta miután, megint verekedtem.
- Tudom, de akkor is, meg kellett védenem. Miért van az, hogy az erősebb mindig bántja a gyengébbet? Hisz az erőseknek kéne megvédeni a gyengéket. – mondtam mérgesen miközben a karomat kötözte.
- Igen ez így van, de örülök, hogy te meg akarsz védeni másokat. Tudod, nagyon hasonlítasz édesanyádra. – mondta majd rám nézett. – De egyedül nem leszel képes rá. Szerezz barátokat, tanulj és edz keményen, hogy meg tudd védeni azokat, akiket szeretsz. – mondta majd homlokon pöckölt.

Akadémiai évek:
Hogy ne keverjem a bajt, kilenc évesen beíratott az Akadémiára. És ahogy a nagynéném kérte tanultam edzettem és barátokra is leltem. Bár mindenkivel tartottam a távolságot. Két társammal nagyon szoros volt a kapcsolatunk. Erizawa Ridoh és Tsujimura Kaname, volt a nevük. A távolságtartásom ellenére is mellettem maradtak, és ha bajba akartam keverni magamat, mindig mellettem voltak. Sok ostobaságot csináltunk és volt, hogy ellógtunk az órákról. Vagy épp végig aludtuk azokat. Ha egyikünk nem tudta a dolgozaton a válaszokat, a másik óvatosan segített neki. Mindig számíthattunk a másikra. Kedvenc szórakozásunk a nagynéném bosszantása lett. De rendszerint menekülnünk kellett. Hamarosan bejelentették, hogy itt a genin vizsga. Mind nagyon izgatottak lettünk, mert végig erre vártunk. Nagy volt a szánk és biztosak voltunk benne hogy nekünk menni fog. Tele voltunk önbizalommal. Legalább is a vizsga előtti három napig. Egyre idegesebbek voltunk. Amit csak lehetett újra átgyakoroltunk. Tanultunk edzettünk. De az idegesség miatt se enni se aludni nem sikerült. Aznap reggel nagyon csendben voltunk és feszülten vártuk a tanárunk érkezését.
- Jó reggelt mindenkinek. – lépett be a tanárunk és végig nézett az osztályon. - Látom a bajkeverő trió is itt van és milyen csendben. Csak nem idegesek vagytok? – nézett hármukra mi meg nagyot nyeltünk. Az osztály meg jót nevetett, hogy leplezze saját idegességüket. Nekünk persze semmi kedvünk nem volt nevetni. Végül a tanár elkezdte a vizsgáztatást. Pofátlan módon nem név szerint haladt így szegény Ridoh nem tudott már az elején levizsgázni. Már szinte mindenki átment, egy két kivétellel mikor végre ránk került a sor. Ridoh a Henge no Jutsu – t kapta, amit simán kirázott a kisujjából. Kaname a Kawarimi no jutsu – kellett bemutatnia. Meglepően gyorsan hajtotta végre. Örültem, hogy nekik sikerült, de rajtam volt a sor. – Kagemare Ran! – szólt a tanár, ahogy rám nézet. – Mutasd be nekünk a Bunshin no jutsu – t. – mondta én meg nagy levegőt vettem. Majd végül a pánikom ellenére sikerült összehoznom egy klón. – Rendben van Ran, gratulálok te is átmentél. Most pedig jól figyeljetek. Mindenkinek gratulálok, aki sikeresen átjutott a vizsgán, akinek meg nem sikerült, annak kitartást és egy év múlva újra megpróbálhatja. Most pedig menjetek haza és holnap a geninek megtudhatják kivel kerültek egy csapatba. – mondta mi meg már húztuk is a csíkot. Alig vártuk, hogy haza érjünk és pihenjünk végre.
- Srácok! – szólalt meg hirtelen Kaname. Büszkén virított a fejpántjában és egész jól állt neki a szőke feje és a szemüvege mellett. Akárcsak Ridoh de ő csak a felkarjára erősítette. Én jelen pillanatban csak a nyakamba kötöttem, mert gondolkodni is fáradt voltam.
- Mi az? – kérdezte Ridoh nagyot ásítva.
- Menjünk el és ünnepeljük meg hogy átmentünk a vizsgán. Meghívlak, titeket oda ahova csak szeretnétek. – mondta vidáman vigyorogva. Mi bele egyeztünk és elmentünk egy teaházba dangózni. Mint mindig most is jól belaktunk, és jókat beszélgettünk most már teljesen megnyugodva hogy átmentünk a vizsgán. ~ De jó is lenne, ha velük kerülnék egy csapatba. Bár szerintem nincs ilyen szerencsém. De akkor is örülök, hogy ők a barátaim. És azok is maradnak akár csapattársak leszünk akár nem.~ Gondolkodtam, ahogy egyik kezemmel lekönyököltem az asztalra és fejemet megtámasztva figyeltem a fiúkat, ahogy beszélgettek. Másik kezemmel pedig a teás csészével játszottam. Örültem, hogy vége az akadémiai éveknek és alig vártam, hogy elkezdjük a küldetéseket. Még ha genin ként, nem igazán kapunk semmi izgalmasat. Végül mind elköszöntünk és hazafelé indultunk, hogy végre kipihenjük magunkat.

Elkövetkező pár év:
~Ezt nem hiszem el! Elaludtam és a nénikém se volt otthon hogy felébresszen. El fogok késni a csapatbeosztásról. Egek, ezt a fiúktól hallgathatom legalább egy hétig.~ Gondolkodtam futás közben. Berohantam az akadémiára és sűrű bocsánatkérések közepette elértem a tantermünkig. Hallottam a tanár hangját hogy már elkezdte. Bekopogtam és megvártam még kiszól nekem.
- Elnézést a késésért sensei. – mondtam vigyázban állva.
- Már megszoktam Ran, már megszoktam. – mondta a tanárunk egy lemondó sóhajjal. – Menj, ülj le a társaidhoz, Te, Kaname és Ridoh vagytok a hármas csapat. – mondta én meg teljesen ledöbbentem. Csak bólintani tudtam majd oda mentem hozzájuk a hátsó padhoz. Közöttük foglaltam helyet és csak mosolyogni tudtam, hogy ők a csapatom. Nagyon örültem neki, és majd kiugrottam a bőrömből. – Jól van gyerekek, most pedig várjátok meg még a csapatvezetőitek, értetek jönnek. – mondta a tanár majd kivonult a teremből.
- Mi az Ran? Csak nem elaludtál? - kérdezte vigyorogva Ridoh. Én meg elvörösödve és duzzogva fordultam el tőle.
- Mintha te soha nem késtél volna. Most ezen fogsz lovagolni egy hétig? - kérdeztem durcásan tőle.
- Ez alap dolog Ran. - vigyorgott Kaname is. Én csak lemondóan sóhajtottam és az asztalra borultam. Olyan félóra múlva elkezdtek megjelenni a jouninok, és sorra vitték el a csapatokat, hirtelen a nagynéném lépett a terembe.
- Uh, vajon melyik szerencsétlen csapat kapta őt meg? – kérdeztem halkan a fiúktól mire kuncogni kezdtek.
- HÁRMAS CSAPAT IDE! – kiáltotta el magát mire hirtelen vigyázzba vágtuk magunkat.
- Kellett megszólalnod Ran. – mondta Ridoh és mind tudtuk, hogy kegyetlen idők jönnek ránk nézve. Én már megszoktam a kiképzési módszereit, de szerintem most fogunk szenvedni igazán. Miután elvitt minket egy edző térre elmagyarázta mi lesz a feladatunk.
- Jól van, most pedig készüljetek fel. Ezt a két csengőt kell megszereznetek. De úgy próbáljátok mintha meg akarnátok ölni különben nem fog sikerülni. De előre szólok, hogy aki nem szerzi meg, valamelyik csengőt, azt a cölöphöz kötöm, és megbukott, holnaptól meg mehet vissza az akadémiára. – mondta mi meg felkészültünk, és mikor jelt adott azonnal elindultunk. Egyikünknek sem tetszettek a feltételek, de akkor sem fordultunk egymás ellen.
Órák óta csak fölöslegesen próbálkoztunk, és már mindhárman kivoltunk. Alig álltunk a lábunkon. Az én térdeim is remegtek és alig kaptam levegőt. De nem adtuk fel. A fiúkra néztem és ők csak bólintottak. Elő húztam egy kunait, majd nagynéném felé indultam, ahogy csak bírtam. Tudtam, hogy szemtől szemben nincs esélyem ellene, de nem érdekelt nem sokkal utánam a fiúk is becsatlakoztak. Ügyesen elvonták a figyelmét. Olyannyira figyelt a fiúkra hogy meg is feledkezett rólam. felé lendültem és a tőrrel felé szúrtam. Ő elhajolt előlem és egy hatalmas ütést kaptam a gyomromba hogy a levegő is belém szorult, majd három - négy métert hátra repültem. Alig bírtam négykézlábra tápászkodni, és levegő után kapkodtam, még is vigyorogtam, mint a vad alma. Nem vette észre hogy közben mind két csengőt elvettem. A fiúk aggódva rohantak hozzám és oda adtam nekik a csengőket, majd mindketten átvetették karomat a nyakuk fölött és a derekamat átkarolták. Majd szabad kezükkel felemelték a kis tárgyakat.
- Micsoda? – lepődött meg Izumi mi meg mindhárman vigyorogtunk.
- Azt nem mondtad, hogy nem dolgozhatunk csapatban. – mondtam levegő után kapkodva. – Nem hagyhattam, hogy a fiúkat visszaküld az akadémiára. Majd inkább megyek én. – mondtam, közben a fiúk erősen tartottak. Ő csak elmosolyodott majd néhány tapsot is kaptunk tőle.
- Gratulálok mind át mentetek. Az csak ösztönzés képen mondtam. És szándékosan nem szóltam a csapatmunkáról. De örülök, hogy ti magatoktól is képesek vagytok csapatban dolgozni. Ennek örülök. Hármas csapat, sikeresen átmentetek a vizsgán. – mondta majd végre megnyugodhattunk. Mint kiderült akkora ütést kaptam nénikémtől hogy elrepedt négy bordám, egy meg el is tört úgy hogy kicsit várnunk kellett a küldetésekkel. Addig a fiúk gyakorolták a vízen járást és a függőleges terepen való megmaradást. Én csak pár hónappal később kezdhettem a gyakorlást. A küldetéseken, nem sok probléma volt. Macskákat kergettünk, Időseknek segítettünk a kertben, kutyákat sétáltattunk, és néha gyerekekre vigyáztunk. A küldetések után pedig a vízen járást gyakoroltam. A fiúk is ott voltak velem, hogy segítsenek, ha kell, de ők a parton várakoztak. Rendszerint a próbálkozásaim kudarcba fulladtak, és állandóan a vízben kötöttem ki.
- Ran, ne idegeskedj. Te mindig is jól tudtad a chakrádat irányítani. Lazíts és menni fog. – mondta Izumi aki előttem állt a tó közepén. Én csak lehunytam a szemeimet, és erősen koncentráltam. ~ A chakrafelszabadítás, mint testi-és-szellemi képesség, olyan fontos és alapvető kapacitásokat tesz jelentőssé, amik a ninja későbbi technikahasználatára mindenképpen kihatással vannak. Ez a képesség olyan lépcsőfok a taijutsu, nin- és genjutsuk között, aminek habár többnyire nem tulajdonítunk külön figyelmet, egy nagyon fontos aspektus függ tőle; a test fogékonysága, illetve genetikusan fixált tulajdonságai meghatározzák, hogy milyen, és mennyi elemet lesz képes manipulálni az általa felszabadított chakrák segítségével. Egy, testen belüli chakrafelszabadítás kettő, a felszabadított chakrák a test chakrahálózatában való szabad mozgatása és három, a felszabadított chakrák tenketsukon való kiáramoltatása.~ Gondoltam végig a dolgokat. Ha valami nem ment mindig felidéztem magamban az elméleti dolgokat. Valahogy segített a koncentrációban. Majd mély levegőt vettem és a víz felszínére léptem. Néhány lépés egész simán ment, de meg - meg inogtam. – Jól van, még egy kis gyakorlás és menni fog. – mondta nénikém. Én csak rámosolyogtam, de hirtelen nem figyeltem oda és megszűnt a chakra áramoltatásom, és ez azzal járt, volna, hogy a vízbe zuhanok egy újabb fürdésre, de hirtelen a fiúk ott teremtek, és mindketten megragadtak így nem süllyedtem el.
- Nyugi Ran, mi mindig itt leszünk és vigyázunk rád. – mondta Kaname, és mindketten rám vigyorogtak.
Néhány hónappal később kaptunk egy jelentkezési lapot, ami arra szólt, hogy ha akartunk részt vehettünk a Chuunin vizsgán. Még szép hogy azonnal bele mentünk. Még az első körrel nem is volt problémánk. Simán lepuskáztuk és mehettünk is a második körre. De, ott történt a katasztrófa. Legalább is Kanaméra nézve. Pár percre szétváltunk, hogy felderítsük a terepet mielőtt letáboroztunk, de Kaname nem tért vissza a megbeszélt időre. Ezért elindultunk megkeresni nehogy bajba keveredjen. Mikor megtaláltuk egy fa tövében aludt, és mellette ki volt nyitva a tekercs, amit a kezdésnél kaptunk. Sajnos így fel kellett adnunk a második kört, és a kórházban vigyáztak rá. A második kör végéig nem is tért magához mivel hipnózis alatt állt. Mikor felébredt jól kiosztottuk, és nem győzött szegény bocsánatot kérni tőlünk.
- Hogy lehettél ilyen ostoba? Megmondta Izumi is hogy ne nyissuk ki a tekercset! – ragadtam meg Kaname felsőjét és úgy ráztam.
- Sajnálomsajnálomsajnálomsajnálom – hadarta miközben rángattam.
- Ran talán jobb lenne, ha elengednéd, majd Izumi sensei ad tanácsot, hogy most mihez kezdjünk- mondta Ridoh.
- Ahhoz nem kell tanács, hogy most mit tegyek. Addig kell szorítani a nyakát még szép kék nem, lesz. – mondtam mérgesen, és ahogy kiszabadult a markomból Ridoh háta mögé rohant.
- Kérlek, ments meg. Rosszabb lett, mint a sensei. – rimánkodott a szöszi fiú. Végül elismertük, hogy bármelyikünkkel megeshetett volna hisz mi is kíváncsiak voltunk. És abban maradtunk, hogy majd legközelebb sikerülni fog mindenképp és mind átmegyünk a vizsgán, ha törik, ha szakad. Addig is szorgalmasan folytatunk a küldetéseket, és a gyakorlást. Nem is figyeltem, hogy telik az idő. Egyik küldetés a másik után. Egyik nap macskát kergettünk, másnap, egy idős néninek segítettünk, vagy épp az esővíz elvezető csatornákat tisztítottuk. Vagy épp embereket kísértünk egyik faluból a másikba. A fiúk mindig panaszkodtak, hogy nehezebb küldetést akartak, és nem győztem bocsánatot kérni a Hokage úrtól. Nyugodtan teltek a mindennapjaink. Sokat gyakoroltunk és én örültem a nyugalomnak. Volt időm tanulni és fejlődni. Sok időt töltöttem a könyvtárban és próbáltam minél jobban bővíteni a tudásomat. Sokszor volt úgy hogy a nagynéném küldetésen volt, így nem volt feladatunk, ilyenkor pihenés kép áthívtam a srácokat, és én főztem nekik. Egy szép tavaszi napon is épp a konyhában sürögtem – forogtam. A nagynéném küldetésen volt és a fiúkat vártam ebédre hogy utána kirándulni menjünk. Minden nyugodt volt és semmi nem utalt arra, hogy bármi probléma lenne. Hirtelen dübörögtek az ajtómon én meg nagyon meglepődtem. Mikor kinyitottam az ajtót egy Jounin állt előttem. Vagy két fejjel magasabb volt nálam.
- Kagemare Ran, azért jöttem, hogy szóljak a nagynénéd Izumi a kórházban van. Azonnal velem kell jönnöd. – mondta. Nem is késlekedtem. Ledobtam a kötényemet és már rohantam is a kórházba. Ott sokáig csak a folyosón várakozhattam. Fel - alá mászkáltam, és az ujjaimat tördeltem. Nem sokat tudtam meg hisz az orvosok és a nővérek csak ki - be, rohangáltak. Hamar megérkeztek a többiek is és egyből megrohamoztak tudok-e már valamit. Én csak a fejemet ingattam, és most már együtt róttuk a köröket. Én a fal mellé leültem és felhúzott térdeimet átkarolva ráhajtottam a fejemet.
- Hé! Kitartás Ran. – jöttek oda a fiúk hozzám. – Izumi sensei nagyon erős és ezen is túl lesz, mint minden máson. Ne add fel. – mondta Ridoh és leültek a két oldalamra, hogy hogy átöleljenek.
- Fogadok amint jobban lesz, azt fogja tervezni, hogy pótolja be az elmaradt edzésünket. – mondta Kaname hogy felvidítson. Nem tudtam más tenni, mint halkan elnevettem magam, de szinte azonnal zokogásba fordult át. Tudtam, hogy erős, de akkor is aggódtam és a bizonytalanság volt a legrosszabb. A fiúk végig ott voltak velem és vigasztaltak. Órákon át ültünk ott, még hirtelen egy orvos lépett ki a műtőből. Nagyon fáradt volt, de én azonnal felpattantam és oda siettem hozzá.
- Doktor úr, hogy van a nagynéném? – kérdeztem idegesen. Ő rám pillantott és halványan elmosolyodott.
- Most már túl van az életveszélyen. De sokára fog teljesen felépülni. Nagyon súlyosak voltak a sérülései, és erős méreg jutott a szervezetébe, de Izumi – san nagyon erős asszony. Csak segíts neki talpra állni, és minden rendben lesz. – mondta majd otthagyott. Az első pár napban nem engedtek minket be hozzá. Sokat kellett pihennie. Mivel én voltam, aki vigyázott rá, mindig mellette voltam még a kórházban is. Néhány héttel később ugyan az a Jounin jelent, meg mint aki szólt, hogy Izumi kórházba került. A fiúkat elvitte magával, mert ideiglenesen ő lesz a tanítójuk. Én meg maradtam nagynéném mellett ápolni ő. De nem bántam. Örültem, hogy most én segíthettem neki, még ha így kimaradtam a küldetésekből és az edzésekből.

Hidan Vas. Jún. 05 2016, 20:16

Nos, üdv az oldalon!
Pofás kis előtörténet lett, látszik hogy nem először írsz ilyesmit és hogy nem idegen számodra a Naruto világa. Egyetlen achilles-sarkaként csak azt tudnám megemlíteni, hogy nagyon sok párhuzam van az anime történéseivel. Ez önmagában nem baj, illetve érthető, hogy a lehető legbiztosabb megoldást választottad, de számodra is élvezetesebb lesz a játék, ha a jövőben járatlan utakon jársz, tehát olyan kerettörténetet alkotsz a karakterednek, ami teljesen eltér az alapműtől, mégis illeszkedik annak világába. Minden egyéb tekintetben hibátlan volt, jó magunk között tudni Smile

Chakraszint: 120
Taijutsuszint: 10
Pénz: 3500 ryou
Ajándék technika: Genjutsu Kai

Ran kisasszony

Ran kisasszony

Re: Ran kisasszony