Utoa Yasuma

NÉV: Utoa Yasuma
ORSZÁG: A Vas Országa
NEM: Férfi
KOR: 20
VÉRCSOPORT: B+
KINÉZET: A samurai átlag péncélzat egy kis részét hordozza magán, hogy valamennyire megvédjék a serülésektől, de viszont rendkívül gyors maradjon.
Kék köpenyt, bő nadrágot és barna övet hord, a páncélja színe is kékes. Bal vállát páncél védi, alkarjait egy-egy páncél darab, továbbá a bokájától a térde aljáig páncél fedi, többek között a sípcsontját.
Fekete hosszú haja lófarokba van kötve, szeme zöld. Egy hosszú kard van a bal oldalára felcsatolva, a jobb oldalára pedig övtáska, abban némi étel és alkohol.
JELLEM: Yasuma folyton éber, még alvás közben is... sose lankad a figyelme. Minden áron hajtja acél kemény akarata, hiszen míg a kardja nem törik el, a lelke is kitart.
Szereti az alkoholt, de mindig megtartja a mértéket, sosem iszik annyit, hogy figyelme elterelődjön. Szigorúan a bushidou becsületkódex szerint él, azt még sosem szegte meg.
RANG: Vándor Samurai
CHAKRASZINT: ???
FELSZERELÉSEK: A kinézetben leírt ruházat, egy igen hosszú egyenes pengéjű kard (nem tachi vagy nodachi, hanem egyedi készítésű egykezes hosszúkard), övtáska, benne 1-2 napra elegendő étel és ital

ELŐTÖRTÉNET:

,,Egy kard történetét vérrel írják meg..."

20 éve történt, hogy egy újabb, könyörületlen gyilkos szabadult a világra... azaz megszülettem. A anyám egy kisebb nemesi családba szült meg. Anyám, apám, két testvérem és én, így éltünk jó pár évig.
Anyám, Utoa Naomi, aki felvette apám családnevét, kedves, szemrevaló nő, mindig lelket öntött belém ha letörtem, megvígasztalt ha a lelkemnek arra volt szüksége. Korábban érdekházasságból került az apámhoz,
hiszen az apám, kisnemes létére, nagy hatalommal bír, így anyámmal próbálták fent tartani a békét. Ha elsőre nem is, de egymásba szerettek, így én is megszülethettem egy kisebb fiú és lánytestvéremmel együtt.
Az öcsém neve Utoa Takada 4 évvel utánam született, életerős kis fiú, amint elérkezett az idő követett engem a bushidou útján.
Majd' minden nap már korán reggel engem nyüstölt, hogy segítsek neki gyakorolni. Hatalmas lelkesedéssel ugrott bele a munkába, de általában hamar elfáradt, így utána tudtam a magam edzésével foglalkozni.
A húgom neve Utoa Namikaze, az öcsém után született pár hónappal. Anyjára ütött, biztosan gyönyörű nő lesz belőle, ha felnő.
Apám, Utoa Damato a lelke mélyén hasonlóan kedves volt, ezt egy ideig meg is mutatta, de úgy körülbelül 6 éves koromban tudatták velem, hogy milyen sorsa szánnak, apám pedig szigorú zsarnokká vált. Jól tudtam, hogy
édesapám érti a dolgát, mivel ő is egy köztiszteletben álló samurai, így nem tiltakoztam, nem nyafogtam, hanem tettem a dolgom.
Már akkor elkezdett velem gyakorolni, habár abban az életkorban még nem szokták elkezdeni a gyakorlatozást. Akkor még nem volt kemény a dolog, mivel apám jól ismert.
2 évig tartott ez, mire eljött a Vas Országának Samurai Iskolájába való beiratkozásom időpontja a 8. életévemben. Az iskolában hatalmas fegyelem és szigor volt, a lelkünket is kidolgoztuk,
az első 2 hónap után már hálát adtam apámnak, aki felkészített erre. Rohamosan fejlődtem, míg jó páran az osztályból kihullottak, mivel nem voltak elég rátermettek ahhoz, hogy samuraiok lehessenek.
Egy olyan fél év után kitűntem a többiek közül kimagasló gyorsaságommal, erőmmel és megingathatatlan akaratommal, már amennyire megingathatatlan egy 8 éves gyerek.


Rohamosan teltek az évek, egyre jobban fejlődtem, 14 évesen már saját hosszúkardom volt, azzal gyakorlatoztam.
Apám néha meglátogatott és láttam rajta, hogy büszke rám, még ha nem is mondta ki. Keményen edzettem, nőttem, erősödtem, gyorsultam. 16 éves koromban már képes voltam pengémnek energiát adni, így az sokkal erősebb és élesebb lett.
Valamikor a 16. születésnapomat követően apám felszólított, hogy látni szeretné, hogy mennyit fejlődtem. Úgy gondoltam, hogy ez természetes, majd valami gyakorlatot bemutatok. Meg is kérdeztem apámat, hogy milyen gyakorlatot szeretne látni, amire pedig azt mondta:
- Te most viccelsz velem? Egy samurai ereje nem attól függ, hogy mennyire ismer egy gyakorlatot! Velem fogsz megküzdeni! Húzd ki a kardod és állj alapállásba! - Meglepődtem, de gyorsan összeszedtem magam és engedelmeskedtem. Apám nagy erejű samurai hírében állt akkoriban. Először megijedtem, de arra gondoltam, hogy csak nem fog felszeletelni a saját apám. Nem vettem lazára a dolgot, de ezzel nyugtattam meg magamat. Egymással szemben álltunk fel, mindketten alapállásba, egymást kémleltük, bármilyen mozdulatot keresve, ami elárulja az ellenfél lépését. Legalább egy fél perc telt el, mire apám megunta a várakozást és elindult felém. Szép lassan sétált, míg csak körülbelül 5 méter volt közöttünk, majd hirtelen rohanni kezdett. Félreugrottam a dühös roham elől, nem is gondoltam, hogy ilyen erővel fog nekem rontani. Miközben balra vetődtem védenem kellett apám egyik támadását amit a rohanás közben indított, gyakorlatilag oldalra csapott a kardjával. Hatalmas csattanással értek össze a kardok. Ilyen erővel még nem harcoltam, egy pillanatra meghűlt bennem a vér. Apám egy pillanattal később már indult is felém, el is indította támadását. Oly gyorsan vagdalkozott, mégis minden vágás kecses és kellő mértékben erős volt. Nem adta bele minden erejét, hiszen akkor egy erős vágással kiüthette volna a kardot a kezemből. Folyamatosan védekeztem, de már zsibbadt a karom a sok ütéstől, s közben arra gondoltam, hogy végre támadni is kellene, mivel apám arra kíváncsi. Kivártam a megfelelő pillanatot, majd két védekezés közben odacsaptam apám bal válla felé, aki azt egy könnyed mozdulattal félreütötte, majd támadt tovább. Már bekaptam 1-2 vágást, így arra gondoltam, hogy még jobban erőltetni kéne azt a támadást, mivel így nem fogok eljutni sehova. Hátraugrottam, hogy kikerülhessem a kardját, majd szökkentem vissza elé, hogy most én támadhassak. Több-kevesebb sikerrel ment a dolog, 1 db vágást sikerült a bal lábára mérnem, az is alig-alig karcolta csak meg. Sikerült fordítanom a csata menetén, most én támadtam teljes erőmből, ő pedig védekezett. 
- Gyorsabban! Erősebben! - kiáltozta, miközben hárította a csapásaim. Mindent beleadtam, azt akartam, hogy büszke legyen rám. Úgy tettem ahogy mondta, majd egy hevesebb pengeváltás után mindketten meghátráltunk. Rajtam már gyöngyözött a veríték, lihegtem és már kezdtem fáradni. Addigra már lüktetett bennem a harc hevének adrenalinja. Még egyszer összecsaptunk, de már erőm végén voltam, bezzeg az apámon semmi nem látszott meg, még csak nem is lihegett. Amikor már szinte teljesen kifáradtam, a kard elnehezedett a karomban és már nem voltam elég gyors apám hárította egy támadásom, majd egy ügyes kézmozdulattal kicsavarta a kardot a kezemből, majd a torkomnak szegezte azt. Ziháltam, gondolatok kavarogtak a fejemben, és reméltem, hogy elég jó voltam ahhoz, hogy ne koncoljanak fel itt helyben.
- Szépen fejlődsz, Yasuma... - szólt, majd elvette a kardot a torkomtól és a hüvelyébe csúsztatta azt. 
- Büszke lehetsz magadra, nem kellett túlságosan visszafognom magam. - mondta, majd megfordult és elindult a házunk felé. Eközben én összeszedtem a saját kardom, és zakatoló szívvel, de büszkén elindultam apám után. 

Körülbelül 2 évvel később történt, hogy banditák támadták meg az iskolát, amikor épp kevés samurai őr tartózkodott ott, mivel a háború miatt máshol volt rájuk szükség. Jó sokan jöttek, de nem voltak elegen, mivel a tanárok és az őrök,
továbbá a 18 év fölötti már harcképes diákok megvédték az épületet. Engem is elkapott a harci láz, tehát bevetettem magam a csata őrült tombolásába. Hogy őszintén megmondjam, élveztem. Forrt a vérem, a kardom szinte táncolt az ellenfelek között,
már-már extázisba estem a csata hevétől. Szúr, hátrál, oldalaz, szúr, vág, oldalaz, vág, hasít. Egy idő után nem igazán voltam tudatomnál, csupán a monoton kaszabolás maradt, minden elvesztette értelmét, csak egy dologra koncentráltam.
40 ellenfél után már nem számoltam az áldozataimat. Sokáig tartott a küzdelem. Folyamatosan energiát vezettem a kardomba, így az úgy vágta át a banditák vas páncélját, mint kés a vajat. A banditák nem voltak ellenfelek nekem, mégis a tomboló harc,
a folyamatos chakra használat olyan 3 óra alatt teljesen kifárasztott, az összecsapás vége előtt valamivel vissza kellett vonulnom, bár vonakodva tettem meg. Az egyik oktatóm aki mellett küzdöttem visszaparancsolt amint elfogyott körülöttünk az ellenség arra hivatkozva, hogy már eleget tettem, büszke lehetek magamra.
Tudtam, hogy abba kell hagynom, különben meghalok, így is több kisebb-nagyobb sebből véreztem, ami nem is csoda, mivel utóbb megmondták, hogy több mint száz ellenfelet vágtam le, legtöbbször egyszerre 10-el küzdve.

Még mielőtt visszavonultam volna egy kisebb csapat jól kiképzett harcos támadt rám, nem tudtam, nem is gondoltam, hogy ilyenek vannak egyszerű banditák között. Már eltompult az agyam a hosszú csatározástól, és már hozzászoktam az egyszerű képzetlen banditák erejéhez, így úgy voltam vele, hogy amúgy sem árthatnak. Meglepődtem. Amilyen gyorsan lecsapott, azt hittem, hogy a szemem káprázik, de mégis sikerült reflexből hárítanom, mégsem tökéletese, mivel a bal karom szélén elkapta a penge hegye.
-Mi a... - szakadt fel belőlem, de a mondat vége már a torkomra forrt, mivel jött is a következő támadás.
Körülbelül 5-en voltak. Az első gondolatom az volt, hogy nagyon fáradt vagyok, a társaim épp nem voltak a közelben, szóval nem nagyon tudok majd megállni ellenük, ha tényleg képzettebbek, mint a többi ellenfél. Már rohantak is rám, folyamatos összehangolt csapásokkal szinte acél hálót vontak körém. Ekkor éreztem először a félelem jeges szorítását. Felgyorsult a szívverésem, kihűlt a vérem, már nem volt bennem az a pörgés, mint addig. Egy pár percig effektíven tudtam védekezni, de mivel az ellenfeleim kipihenten kezdték a harcot, sokkal jobban vágott az eszük, egy idő után megtalálták a hézagokat a védelmemben. Egyre jobban kihasználták azokat. Bár nekem is sikerült jó pár vágást ejtenem rajtuk, mintha meg sem rezdültek volna. Küzdöttek tovább.Sérülést sérülésre halmoztak rajtam, már szédültem a vérveszteségtől. Az egyik pillanatban pedig megérintett a halál. Egy olyan vágást indított a hozzám legközelebb álló ellenfél, ami valószínűleg kettévágta volna a fejem, már nem maradt időm védekezni. 
Most meghalok....
De aztán szinte reflex szerűen, a sajgó izmaim már szinte maguktól mozogva, kicsit jobbra lendültem, így a vágást a bal vállamba kaptam. Felszisszentem, de nem várakoztam, mivel kiült a döbbenet az előttem álló ellenfelem arcára, és még a mögötte lévő kettőére is. Mivel a jobb kezem, amiben a kard volt, szabad volt, az ellenfél pengéje pedig épp a bal vállamban szorult volt beszorulva, így visszakézből lendítettem a kardot, vízszintesen elkaszáltam, így tőből levágtam a férfi fejét, ami pedig messzire elrepült. A vér a törzsből szerencsére nem rám, hanem a háta mögött álló két társára spriccelt, mind a kettőnek megmerevedett az arca, először hitetlenség, majd halálfélelem tükröződött róluk, mivel a tőlem jobb oldali felé lendítettem egyenesen a kardom, pont beleállítottam a torkába, így az fulladozva összeesett. A másik sehogy sem tudta összeszedni magát, így az is úgy végezte, mint az első. A feje ívesen repült a lobogó fáklya fényében. A maradék kettő ilyenkorra már összekapta magát, és már indultak is felém. Már semmi erőm nem maradt. De szerencsém volt. Két társam épp jött megnézni, hogy mi történt. Ordítva rohantak rá a megmaradt ellenségekre, akik a hangra összerezzentek, de már azzal a merev arccal néztek oda, mint amilyen a veterán katonáknak van, akik már sok halált láttak a csatatéren. A bajtársaim könnyedén végeztek velük. Ezt az élményt később sem felejtettem el soha, a halál első érintése beleégett a lelkembe és egész életemben velem maradt.
Utólag kiderült, hogy több helyre is beszúrtak ilyen erősebb harcos egységeket. Lehet, hogy mégsem csak egy szervezetlen bandita támadás volt csupán?
Mire elhalt az utolsó csata hangja is a nap már átadta helyét a holdnak az égen.
Átestem az első csatámon... Egyszerre nyugtalanító és felemelő érzés volt.
Nem volt túl sok veszteségünk, de azt is rettenetesen sajnáltuk. Kiküldtek pár felderítőt, hogy körülnézzenek a környéken, hátha maradt még pár bandita csoport, de szerencsére jó hírrel tértek vissza a felderítők. Elkezdhettük az újjáépítést és a gyászolást.


Általában az ifjú samuraiok 20-21 éves korukig edzenek, utána le kell tenniük egy vizsgát, hogy befejeződhessen a képzésük és beállhassanak a Vas Országának Hadseregébe mint teljes jogú samurai. Én már 20 évesen le akartam tenni ezt a vizsgát, ebben apám és oktatóim támogatását tudhattam magam mellett.
A vizsga egyenként zajlott. Az egyik oktatóm behívott egy nagyobb terembe, ahol ő maga meg egy magasabb rangú iskolai vezető vizsgáztatott le. Először be kellett mutatnom a kardom, majd egy kisebb akadálypályához vezettek, amit szinte rekord idő alatt teljesítettem. Mindenféle értelmetlen trükköt csináltattak meg velem.
Majd egy órán keresztül bonyolultabbnál bonyolultabb mutatványokat kellett végrehajtanom, a végén már lihegtem. Ekkor rám szólt az oktató, hogy húzzam ki a kardom. Megtettem, mire ő is előhúzta, majd támadó állásba helyezkedett. ,,Küzdj az életedért!" kiáltás hagyta el a száját, és mire megmozdult már én is harcállásba helyezkedtem. Összecsaptunk. Körülbelül fél órán keresztül harcoltunk, az elején védekezésre kényszerültem, de ahogy kezdett forrni a vérem és elkezdtem élvezni a harcot, úgy egyre inkább kiegyenlített lett a küzdelem.
A tanár kemény ellenfélnek bizonyult, de nem kerekedett felül rajtam. Már elég képzett voltam. A párviadalt én nyertem, mégpedig úgy, hogy addig taktikáztam, amíg a megfelelő pillanatban minden erőmmel, akkorát vágtam az oktató kardjára, hogy sikerült kettészelnem.
Amint láttam, hogy feladja a harcot, elismerően bólint, majd felveszi a kettévágott pengéje darabjait visszadugtam a hüvelyébe a kardom.
- Kitűnő, Yasuma... kitűnő. - szólt hozzám a vezető vizsgáztató. - Gyönyörű küzdelem volt, még sikerült is legyőznöd az ellenfeled! Kiváló, ha mondom! Te mit gondolsz Yao? -
- Nagyon tehetséges a fiú, de vannak még hibái, bár a tapasztalat majd meghozza gyümölcsét. Ezen kívül szinte hibátlan! Azért örültem volna, ha kicsit visszafogod magad és nem vágod ketté a kardom! -
- Elnézést, mester. Elragadott az indulat. - válaszoltam egy meghajlás közben.
- Akkor el is dőlt a dolog... Yasuma, vedd elő a kardod. - szólt a vizsgáztató. Engedelmeskedtem. - Jó, most szúrd a le és mondd el az esküt! -
Ünnepélyes boldogsággal a hangomban mondtam el azt az esküt, amivel hivatalosan is samuraijá léptem elő. 
- Én, Utoa Yasuma, ezennel megesküszöm, hogy jó harcos leszek, az uralkodóhoz hűséges leszek, mindig a bushido törvényei szerint fogok élni, azaz tiszta becsülettel az igazságosság szerint fogok élni, önuralmat fogok gyakorolni minden helyzetben, őszinteséget fogok mutatni a leghitványabb gaztevőnek is, bátorságommal és kitartásommal fogom kivívni mások tiszteletét! A becsületemre foltot nem engedek, és ezt a tisztaságot képes leszek akár szeppukuval is megtartani! - Amint végigmondtam az esküt végigborzongtam, éreztem, hogy ezeknek a szavaknak erejük van. Nem csak úgy mondtam az esküt, mint egy kötelező kis szavalást. Komolyan is gondoltam.
Amint végeztem hazaengedtek egy pár napra, de utána vissza kellett térnem és jelentkeznem kellett a Vas Országának hadseregében. 

Parancsaim szerint pár napot tölthettem otthon, majd mennem is kellett vissza, de most már a seregbe. Fél év alatt nagy hírnévre tettem szert, elsősorban bátorságom és rátermettségem miatt. Több összecsapásban is részt vettem, több száz ellenfelet vágtam le ez alatt az idő alatt.
Egyre tapasztaltabb lettem, ez alatt a kis idő alatt is rengeteget fejlődtem éles harc közben.
De egy napon az egész életem egy jó nagy fordulatot vett.

Egy napon megtámadták a sereg táborát, információink szerint egy kisebb hataloméhes, kvázi őrült földesúr, aki azt hitte, hogy egy zsoldos sereggel le tudja győzni a Vas Országának hadseregét! Rengetegen voltak, bár ez mit sem ér, mert a nagy részük alig kiképzett gyenge zsoldosból állt. Én már készültem volna ki a harcmezőre, már perzselt a vérem egy kis harcért, de kiderült, hogy a vezetőség beosztott egy fontos ember védelmére, mivel különleges tehetségemre volt hozzá szükség. Ott kellett ülnöm és várnom, míg a társaim az életüket kockáztatták a csatatéren!
Nem bírtam tovább... Még rajtam kívül 4 átlagosabb samurait osztottak be a védelemre, úgy gondoltam biztos elég lesz, amúgy sem ismertem a fickót, nem gondoltam, hogy tényleg annyira fontos. Muszáj volt segítenem a csatában, az én kardomtól függött az összecsapás kimenetele!
A zsoldosok elég gyatrán küzdöttek, mégis a számuk miatt fenyegetést jelentettek. Már az első rohamban jó páran megfutamodtak közülük, mivel tudták, hogy a Vas Országának hadseregével néznek farkasszemet, ami pedig nem tölthette el őket túl sok önbizalommal.
Legyőztük őket, de örömöm nem tartott sokáig. Amint visszatértem az őrhelyemre a fickót és a 4 samurait holtan találtam. Feladtam magam és kész voltam a szeppukura. De meglepetésemre nem a feladatom elmulasztásával, hanem a gyilkosság elkövetésével vádoltak meg!
Nem én tettem! Nem! Az igazi gyilkosnak meg kell lakolnia! Mivel előzőleg nem tanusíttottam ellenállást kevésbé őriztek, így sikerült kiszabadítanom magam és visszaszereznem a kardom. Elmenekültem. Nem tehettem mást, fel kellett keresnem az igazi gyilkost
Elindultam a világnak, hogy megkeressem azt a mocskot aki besározta a becsületem. A sereg vadász ninjákat fogadott fel és elkezdett felkutatni, így folyton ébernek kell lennem. Bukott samurainak hirdettek ki, de én tudom magamról, hogy nem én tettem. Többször is rajtam ütöttek, de nem voltak elég erősek. Megöltem mind.
Folyamatosan utazok, sehol sem töltöttem el több időt mint két éjszakát. Ha kifogytam a pénzből fejvadászattal tartottam magam életben. Kemény szakasza ez életemnek, de túl fogom élni, és megtalálom a gyilkost, kerül amibe kerül! Semmi sem tántoríthat el!

Azt megkérdezném, hogy a samurai mint emberi lény miben különbözik a ninjától? A ninja az milyen szervet növeszt ahhoz, hogy legyen elemi chakrája, míg a samurainak nem lehet? Ez nekem nagyon furcsa. Továbbá, el tudnád kicsit részletesebben magyarázni, hogy milyen ET-t kell írnom a chakraérzékeny kardhoz azon kívül, hogy az apjától örökölte? A csatában pedig nem egyedül volt és nem egyszerre ölt meg 100-t, hanem a banditák folyamatosan tódultak befelé, ő pedig mint a cséphadaró egyiket a másik után vagdosta, miközben mellette voltak az oktatói vagy a társai... Várok az újraírással míg válaszolsz. Kösz.

Kösözönöm, Jiraya a kisregényt, nagyjából megértettem, a szöveget javítottam, de sajnos nem nagyon tudtam átírni, úgyhogy kivagdosás lett a vége. Lehet, hogy inkább ninjázni kellene mégiscsak...

Igen, átírtam ezt.

Már kétszer is leírtam feljebb, hogy átírtam, igen, értékelhető.

Na, már vagy másodszorra, de átírtam, beleraktam jó pár küzdelmet és próbáltam az érzelmekre helyezni a hangsúlyt. Lehet ismét ellenőrizni!