A Történetem Vége...(?)

Kagemare Ran 
… Történetem vége…

Nyugodtan léptem be a gyerekzsivajtól hangos tanterembe. Halvány mosollyal tettem le papírjaimat az asztalomra, majd kis diákjaimra pillantottam.
- Jó reggelt gyerekek. – mondtam nekik mire helyet foglaltak.
- Jó reggelt Erizawa sensei. – mondták kórusban én meg elkezdtem a névsorolvasást. Szinte mindenki ott volt kivéve egy diákomat. 
– Izumi merre van? – kérdeztem hátha a többiek meg tudják mondani, de senki nem válaszolt. – Akkor átmenetileg szerencséje van. A könyveiteket és a jegyzeteket tegyétek, el csak egy ceruza legyen nálatok. – mondtam és elkezdtem kiosztani a feladatlapokat. 
- Jaj, ne már! – morogtak, de továbbra is csak egy halvány mosollyal figyeltem őket. A dolgozat után nyugodtan telt a nap és nem történt semmi galiba. Mikor vége lett a tanításnak, elpakoltam a holmijaimat, majd elindultam, hogy néhány dolgot elintézzek. A faluban megálltam és vettem néhány csokor virágot és elmentem a temetőbe. Először a családom sírjához mentem. Három sírkő volt közvetlenül egymás mellett. Kettő a szüleimé volt egy pedig Izumi nagynénémé. A szüleim meghaltak mikor alig öt éves lehettem. Félre sikerült egy küldetés. Izumi a háborúban meghalt mikor még tizenhat voltam. Mindent neki köszönhettem, ő nevelt föl, ő tanított később ő volt a mesterem. Hősként tisztelték, de én mindig is tudtam, hogy az volt. Mikor rendbe raktam az ő sírjukat, egy újabb sírhely felé indultam. Nem kellett sokat bolyonganom. Szinte azonnal megtaláltam, hisz sokat jártam ide is. Mikor megtaláltam fél térdre ereszkedtem és letettem a virágcsokrot. A sírkövön Fujima Kaname név állt. A legjobb barátom és régen a csapattársam volt. Sok mindent köszönhettem neki. Többek között a családomat. Olyan kilenc éve halt meg a háború utolsó éveiben. Mind nagyon szomorúak voltunk. Olyan volt számomra, mint egy testvér. Ő volt, aki támogatott akkor is mikor majdnem feladtam az álmaimat. És ő tette lehetővé hogy együtt lehessek azzal, akit annyira szerettem. Kaname volt az, aki édesapám helyett az oltár elé kísért. 
- Nagyon hiányzol nekünk. – mondtam, ahogy megérintettem a sírkövet majd eljöttem onnan. Ideje volt haza menni, hogy valamiféle vacsorát készítsek. Útközben bevásároltam.
- Anya! – hallottam meg egy számomra nagyon kedves hangot. Mikor arra fordultam egy vigyorgó feketehajú fiú szaladt felém. Zöld szemei vidáman ragyogtak, és mint mindig haja pont ugyan olyan kócos volt, mint apjának. Tizenhárom éves és egy éve volt genin. – Add, csak ide majd én viszem. – mondta és a szatyrok felé nyúlt.
- Köszönöm Kaname. – mosolyogtam rá és az egyiket átadtam neki.
- Képzeld ma a sensei megtanította nekünk a vízen járást és a függőleges terepen való megmaradást. – Újságolta vidáman. Én csak jót mosolyogtam.
- Na, és hogy ment? – kérdeztem tőle.
- A sensei szerint nagyon jól. – büszkélkedett vele. Én nagyon örültem, hogy tehetségesebbek a gyerekek, mint én voltam az ő korukban. Látszik, hogy az apjukra ütöttek.
- Apropó nem láttad ma a húgodat? – néztem rá kíváncsi tekintettel.
- Nem. Csak nem megint lógott a suliból? – kérdezett vissza.
- Igen és kezdek aggódni, mert ma még nem is láttam. Remélem nem keveredett bajba. – sóhajtottam aggódva.
- Biztos nincs semmi baja, de apa szerint te is pont ugyan ilyen voltál. – mondta vigyorogva én meg halványan elvörösödtem.
- Igen? Azt véletlenül nem tette hozzá, hogy ő is ugyan úgy lógott és legtöbbször ő kevert bajba? – kérdeztem tőle, hogy terelődjön rólam a szó. 
- Azt nem mondta. – válaszolta és vigyorgott, mint a vadalma. Hazáig jól elbeszélgettünk, az időt. Ahogy a házunkhoz értünk egy hatalmas fekete kutya ugatva átugrotta a kerítést, és meg állt kisfiam előtt.
- Szerintem vidd el sétálni. – mondtam neki mire berobogott a házba. Én is bementem a kutyával a nyomomba és lepakoltam az étkezőben. – Jó mulatást kincsem. – mondtam, ahogy adtam a fejére egy puszit.
- Köszi, anyu. Gyere Akuma futás. – mondta én meg a fejemet ráztam. Hogy lehet egy kutyát Akumának hívni. Gondolkodtam magamban, majd neki láttam a vacsorának. Ilyenkor mindig csendes volt a ház, ami szokatlan volt már számomra. A nyugalom és a csend ritka madár egy olyan házban ahol két eleven gyerkőc is van. És utána már a csendet elég nehéz elviselni. Ahogy főztem meghallottam, hogy nyílik az ajtó, majd az alig hallható lépteket figyeltem. 
- Még is merre jártál Izumi? – kérdeztem meg sem fordulva. Ő nem láthatta, hogy halványan mosolyogtam.
- Szia, anya. – mondta bizonytalanul. Tudtam, hogy most nagyon kínlódik, annyiszor végig vittük már ezeket a köröket. – Tudom, hogy haragszol, de próbáltam kideríteni, hogy apa mikor jön már haza. – mondta. Én csak nagyot sóhajtottam.
- Izumi ülj, lekérlek. – mondtam neki teljesen nyugodtan. Oda húztam elé egy széket és leültem vele szemben. Csodálatos világoskék szemei, amik mindig vidáman ragyogtak most könnyesek voltak. Nagyon szomorú volt és hiányzott neki az édesapja. Megtudtam, érteni. Lassan három hete hogy nem volt itthon és semmi hírt nem tudtunk róla. – Drágám nekem is hiányzik, de már többször is beszéltünk erről. Sok küldetést kell végrehajtania, hogy, megvédje a falut és minket. Csak miattunk csinálja.  – mondtam, ahogy füle mögé tűrtem egy rakoncátlan vörösesbarna tincset. Leginkább az apjára hasonlított, de csak külsőre. Pont olyan, mint én voltam ennyi idősen. Önfejű, vakmerő, bajkeverő, és könnyű volt elbizonytalanítani őt. ÉS kevés embert enged magához közel. – Sajnos nem tud olyan sűrűn itthon lenni, mint szeretne és nincs mindig lehetősége üzenetet küldeni. De hidd, el hamarosan haza jön. És tudod, van egy olyan érzésem, hogy soha többet nem fog elmenni ilyen hosszú küldetésre. – mondtam mosolyogva és rá kacsintottam.
- Tényleg? És miért? – kérdezte izgatottan. 
- Az még titok, de azt elárulom, hogy nem fog tudni ellenkezni. – mondtam kacsintva. Nem kérdezősködött tovább csak a nyakamba ugrott, hogy átöleljen. – Na, jó irány készülődj a vacsorához. – azonnal felrohant a szobájába én meg megterítettem az asztalt. Nem sokkal később kisfiam is haza ért. Viszonylag jó hangulatban telt a vacsora, de mindkét gyerkőc hangulatára rányomta bélyegét apjuk hiánya. Megtudtam, őket érteni, hisz lassan három hónapja nem láttuk őt és nagyon aggódtunk érte. Vacsora után miközben elmosogattam segítettem Izuminak a leckéjében, majd utána Kaname kért meg hogy legalább kezdjük el a Youji technikát, mert szeretné megtanulni. Már elég késő volt mire sikerült ágyba könyörögnöm őket. De végül egy jó éjt puszi után elvonultak mindketten. Én is vetem egy forró fürdőt, és felvettem egy bő pólót meg egy melegítőt, majd levonultam vissza az étkezőbe. Elő vettem a javításra váró dolgozatokat. Szerencsére senkinek nem kellett rossz jegyet adnom, de persze Izuminak meg kell majd írnia, ha nem akart bajba kerülni. Ahogy ott ültem az asztalnál, nem is vettem észre hogy elaludtam. Csak másnap reggel ébredtem föl, és nem emlékeztem, hogy kerültem ágyba, de azonnal megértettem mikor egy erős kar fonódott a derekamra és magához szorított majd a kellemes szantálfa illatot is megéreztem. Lassan mozdulva fordultam felé és végre megpillanthattam Őt. Békésen szuszogott. Meg sem rezzent mikor megmozdultam biztos nagyon kimerült. Alaposan végig mértem és láttam, hogy bal karja könyékig be volt kötve, friss zúzódások és sebek voltak a felsőtestén. Óvatosan adtam a homlokára egy csókot, majd kibújtam az öleléséből hogy fölkeljek. Halkan kiosontam a szobából és a konyhába siettem, hogy reggelit készítsek. Elég korán volt még a gyerekek is aludtak. Szerencsére hétvége volt, így nem kellett sehova sietni. Ahogy sürögtem forogtam folyton Ridoh sérülésein járt az eszem. Tudtam, hogy nem beszélhet a küldetésről hisz ANBU de akkor is nagyon aggódtam érte. Annyira elgondolkodtam, hogy mikor vágtam fel a zöldséget sikerült elvágnom az ujjamat. A hirtelen csípős fájdalomtól felszisszentem, és az egyik fiókban kezdtem kotorászni sebtapasz után. A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy kedvesem átölelte a derekamat és magához húz sérült ujjamat meg óvatosan a szájához emelte. Apró csókot lehelt rá majd leragasztotta. Én csak vörösödni tudtam annyira zavarba hozott még mindig. Vállig érő vörösesbarna haja kócosan hullott arcába, kék szemei álmosan csillogtak. Már felvett egy, de nem gombolta be teljesen. 
- Ridoh… - kezdtem bizonytalanul. Mindig nehéz volt, ha sokáig nem volt itthon.
- Tudom ti is nagyon hiányoztatok. – mondta fáradt hangon és átölelt. Szinte görcsösen kapaszkodtam belé. 
- Ridoh szeretném, ha otthagynád az ANBU – t. - mondtam kertelés nélkül, ahogy felnéztem rá.
- Valahogy te mindig megérzed, hogy mik a terveim. – mondta egy vidám mosolyal.  – Ez volt az utolsó küldetésem. Mától csak egy egyszerű jounin vagyok. – mondta, amivel meglepett. Nem számítottam, hogy ő is így döntött.
- Ez most komoly? – kérdeztem tőle teljesen megdöbbenve.
- Most miért vagy úgy meglepődve? – kérdezte vigyorogva. Én közben folytattam a reggeli készítést. – Amúgy miért szeretnéd, hogy otthagyjam az ANBU - t? – kérdezte én meg majdnem újra elvágtam az ujjam.
- Nos, csak a gyerekeknek is nagyon hiányol. Izumival már annyira nem bírok, hogy rendszeresen lóg az akadémiáról. – mondtam majd észbe kaptam. – Amúgy is három hétig tartott a küldetésed. Lemaradtál Kaname születésnapjáról is. – mondtam kicsit hangosabban, mint kéne. De rögtön meg is bántam.
- Ran, kedvesem minden rendben? – kérdezte aggódó arccal. – Nem szoktál ilyen lenni. – tette hozzá és két kezébe fogta az arcomat.
- Igen minden rendben, csak hiányoztál. – mondtam mire csak nevetve átölelt. – És tudod, lassan a kölykök létszámfölényben lesznek. – tettem hozzá.
- Hogy? – lepődött meg most ő. – Tényleg? Ez igaz? – kérdezgette mire csak bólintottam.
- Igen drágám harmadjára is apa leszel. – mondtam mire nevetve felkapott, de ezzel a lendülettel véletlenül lelöktünk néhány poharat és tányért a konyhapultról. Hangos csörömpöléssel törtek össze, mi meg csak jót nevettünk. Gyorsan összetakarítottam, mert a gyerekek is lejöttek a zajra és nem akartam, hogy belelépjenek egy törött üvegdarabba. Ahogy meglátták az apjukat a nyakába vetették magukat. Szegény Izumi még sírva is fakadt annyira örült. Ahogy megterítettem végül a reggelihez, mosolyogva figyeltem őket. Jó érzés volt végig nézni rajtuk milyen vidámak voltak. Boldog voltam, hogy ilyen családom lehetett. Úgy éreztem értük bármire képes lennék. A hosszú út, amit mind bejárunk mindig vezet valahová. De még koránt sincs vége. Reméltem, hogy a mi utunk csak is jó irányba tarthat, és hogy a gyerekek továbbra is békében élhessenek.

//Nos, végre én is eljutottam idáig. Remélem még beleférek a keretbe^^//

Iwagakure kis temploma. Egy világtól elzárt kis épült. Magas, hőfehér falai büszke bástyaként törnek, a türkíz ég felé, hirdetve, hogy a fény sohasem tűnhet el a világból, míg lesznek kik harcoljanak érte. Míg van jó lesz rossz is. Ez a szükséges rossz. Az egyensúly a Yin és a Yang. És a mi dolgunk, hogy a fény oldalára állvá harcoljunk, ebben a világban, hol a sötétség egyre és egyre nagyobb teret nyer. Az emberek kapzsikká, öntelté váltak. Már nem képesek megérteni a nagy Rikodu bölcsességét. Nem foglalkoztatja őket más emberek szenvedése, csak saját önző érdekeik. És mi szerzetesek? A mi dolgunk, hogy harcoljunk az elesettekért a gyengékért, hogy utat mutassunk. De nem lehetünk ott mindenki mellett. Ezért kell mindenkinek megtanulnia a saját lábán megállnia. Hogy egy-egy új bástyaként ők is segíthessenek másokon. Külön külön csak halványan pislákoló csillagok vagyunk az éjszakai égbolt fekete szövetén, de együtt képesek vagyunk új napvilágot hozni.
A templom kertjében ültem, figyeltem a virágokat. Fiatal szerzetesi éveim alatt is gyakran töltöttem itt az időmet. Tökéletes szimmetriával elrendezett virágai egy kis tavacskát öleltek körbe, s a smaragd zöld kert tökéletes egységet alkotott a templom fehér falaival. Mézédes illat a levegőben. Hiszen most virágzik a cseresznyefa. A virágok közt madarak csicseregtek, fiókáiknak táplálékot keresve, s mindent a nap bársonyos sugarai vontak színarany glóriába. Mintha az éden egy kis darabkája lenne. 
'Milyen gyönyörű teremtmények. Nem foglalkoztatja őket a világ gonoszsága. Törnek előre rendíthetetlenül a fény felé, újabb és újabb hajtásokat hozva, míg a ragyogó napsütésben virágot nem bonthatnak.' 
Eleinte a jelennel foglalkoztam, de hamar feltörtek bennem a régi emlékek. Persze, hiszen kevesen képesek azok után tiszta, ép elmével az Istenek elé állni, hogy megölkték a saját csapattársukat, az egyik legközelebbi barátjukat. 
Hosszú, két talán három év telt el azóta. Ez rég történt, de még mindig úgy emlékeztem rá, mintha egy napja történt volna. 

 A Hó országában, távol mindentől létezett egy kis szentély. Persze csak létezett, mert azok után már semmi sem maradt belőle. Sok-sok éve a Hó ország béli szerzetesek egy kis csoportja használta, hogy ott a világtól elzárva végezhessék rituáléiikat. Hogy ezek mik voltak? Inkább nem elytenék róla több szót, mint annyit, hogy embertelen és borzalmas dolgok, amiket ép elme nem foghat fel, s ami a vesztüket is okozta. 
Az épületbe vezető egyetlen kapu még mindig zárva volt. Nem is volt rá szükségem, hogy bemenjek. Kint álltam a főtéren. Magas falakkal övezett, hóborította udvar, egy lépcsősorral az épület bejáratához, s egy kijárati kapuval. Ennyi, s nem több. Az itt valaha élt szerzetesek nem nagyon adtak a díszítésre. 
Halkan hulltak a lágy hópelyhek azon a téli éjszakán. Felnézve csak könnyed táncukat láttam, az éjsötét fátyol elött. Fehér köpenyemre hullva, mintha egyé válnának vele, úgy rétegződtek a vállamra, s a fejem búbjára. De figyelmemet a tőlem alig pár méterre álló alak kötötte le. Fekete köpenyében úgy siklott, át az éjszakán, mint egy fantom, a sötétség hírnöké.
- Inohara, drága barátom. Oly rég találkoztunk. Nem hittem volna, hogy ilyen messzire is eljössz. - Kezdett mézesmázos szavalásba. - Tudod, eléggé meglep, hogy ilyen sokáig húztad mindennek ellenére. Pedig oly sok dolog állt az utadba, s te még is törtél előre, hogy beteljesíts egy régi ígéretet. Áruld el nekem kérlek, miért ragaszkodsz még mindíg, egy ilyen ostoba dologhoz? 
- Umi. - Teljes lelki békémből még Umi, egykori csapattársam jelenléte sem tudott kibillenteni. - Azt hiszem lassan, de biztos megértettem a helyzetet és ráébredtem, a mi világnézeteinkek vannak hasonlóságaik. Mindketten a békére vágyunk. Megakarunk teremteni egy világot, hol nincs többé háború, szenvedés és fájdalom. De az óriási különbség, hogy Jashin békéjéhez szenvedés vezet. Hát miértelme, egy olyan békét alkotni, mely kioltott emberéletek ezreivel valósul meg? Az a világ csak álca lenne. Egy anygal szárnyakkal elfedett démon, egy virágos, illatozó mező mely alatt holtestek ezrei bomlanak az örökkévalóságig. 
- Jashni akarata szent! Ő az egyetlen, ki elhozza a tökéletes világot! Nekünk nincs más dolgunk csak...
- Umi. - Szakítottam félbe egykori társam. - Még mindig úgy gondolod ezt kell tennünk? Még mindig úgy gondolod, hogy ez a helyes, az egyetlen járható út?
- Igen! Vagy te, vagy én! 
- Hát legyen! Nincs megbánás, nincs visszalépés! 
Előhúztam balkaromra erősített tantómat. Majd egyre gyorsuló tempóval rohamozni kezdtem. Umi sem volt ostoba, előhúzott egy fekete pengéjü kardot és ő is megindult. Fegyvereink egymásnak feszültek. Test a test ellen. Ember az ember ellen. Umi szeméből szikrázott a gyűlölet. Tudtam, hogy nem teljesen nekem szólt. Hisz csak így tudná ő is megtenni. Én már kiöltem magamból minden értést. Tudtam, hogy nehéz lesz, de azt nem, hogy ennyire.
Umi rengeteget fejlődött az utolsó találkozásunk óta...
Halkan hull a pelyhes hó, álomba ringatva világot. Vakító fehérsége még a sötét éjszakában is utat tör magának. A templom romlyai között két alak halvány árnya sejlik fel. Mindketten a földön fekszenekek. Az egyikből még csordogál az éltető vér, de láthatóan, a testet már elhagyta az élet utolsó szikrája is. És a másik...
'Hogy jutottam idáig? Miértelme volt az egésznek? Bejártam az egész világot, hogy erősebbé váljak. S mindezt ezért! 
Most is olyan voltam, mint mindíg. Én kérek bocsánatot. Én szavatkozom. És a végén én marcangolom magam. Gyűlölöm magam, hogy nem vagyok képes haragudni, hogy inkább tépem magam, mint hogy másokat megbántsak...

- Inohara senei! Inohara sensei.
Gondolataimból Kudó, az egyik kis tanítványom, vékony szinte már kislányos hangja térített vissza. 
- Mit szeretnél Kudó? - kérdeztem, végig simítva alig kiserkent szakállam. 
- Két férfi szeretne veled beszélni. Kint várnak a kapu elött. 
- Rendben kis tanítványom, menj folytasd az edzést. - megsimítottam kopasz buksiját, majd elindultam a kapu felé.
Két férfi állt a kapuban. Az egyiket nem ismertem. Konohai fejántnt volt rajta. Középmagas, szálkás figura, fekete hajhal és csupaszra borotvált arcal. De a másikat már annál inkább. El sem tudnám felejteni a kinézetét. Barna haj, és szemek, nap cserzette bőr és az a kiálló szemfog, ami miatt soha sem fog igazán felnőttként kinézni.
- Shiari. Drága barátom, mond mi szél hozott, erre az Isten háta mögötti helyre, ebbe a templomba, hova még a madár is csak részegen talál el? - Kérdeztem tőle mosolyogva, karjaimat ölelésre tárva. 
Való igaz, hogy a templom már nem Iwagakure falain belül állt. Miután megtámadták, és földig rombolták a templomunkat, úgy döntöttünk egy új helyen építjük az újjá. Ez volt Godan, a tanítóm útólsó kivánságai, mielőtt életét vesztette a templom védelme közben. 
- Lenne egy kis feladat, tudod amolyan kis fűalatti munka. Természetesen a két tudjuk melyik Kage tudtával. Há, persze hiszen az ő ötletük volt. 
Hátra tekintettem a vállam fölött. Javában zajlott az élet a templomban. A szerezetesek a szokásos napi rutinjaikat intézték. Mindenki tette a dolgát és mindenki boldogan vállalta eme rögös utat, a szerzetes életet.
Kedvesen, de határozottan utasítottam vissza az ajánlatot. Már vissza vonultam. Nem voltam küldetésen már jóideje. Hogy is lehetnék, hiszen én vagyok a templom fő apátja és első rangú tanítója. Márpedig nem hagyhatom elkanászodni a kis tanítványaimat.

//Azt hiszem egy picit rövidre sikerült.//

Helyszín: Föld országának délkeleti része
Idő: 18 évvel később
Szituáció: 5. Ninja Világháború

Az őrület határa...


Sötétség...ez az ami körülvesz...mindig is ez volt, mely meghatározta az életem, de élhet így bárki is nyugodtan? Élhetsz úgy, hogy a bosszú világítja be utadat a kezdetektől? A válasz: nem. Velem ez, mégis pont így történt...



12 éve már, hogy elhagytam a falut...ahol szemeimre először vetült a nap fénye, s ez a hely is számomra...mely  egész életemre ráégette vérvörös pecsétjét...és a pecsét jele alatt, egészen mélyen, még mindig csupán egy név lángol szüntelen... Haran...Haran...Haran...ez volt az éjjelem, s nappalom. Ez az, melyet egyetlen ember sem képes hosszútávon elviselni, számomra pedig, ez volt életem éltető rugója, mely szüntelen csak mozgott, s sosem csillapodhatott...

A személy, aki elátkozta az életem, s az, ki összerombolta lelkem apró kis szilánkjait. Anyám halálakor, szemeimbe égett-e férfi arca...s neve csengésére, szinte a semmiből fellángolt bennem a vadász,s útjára indult. Talán ezért, vett körül a sötétség, melyen már képtelen vagyok átlátni... Éjjel vagy nappal... számomra egyforma, képtelen vagyok megkülönböztetni, hogy a nap, vagy a hold ragyog rám... egy géppé váltam, ki mindig, s mindenkor egyetlen emberre koncentrál... igaz sok rosszat tett ellenem, s akárhányszor csak a nyomára bukkantam eddig, mindig alul maradtam, s volt, hogy csupán egy vékony fonál tartott az élet rögös útján... s sosem érek el ide, ha ez a szál már hamarabb elszakadt volna...


Testem, s lelkem...minden egyes cseppjét az őrületem uralt, semmi sem létezik már abból a kislányból, ki egykoron voltam... ki édesen mosolygott anyja hívására, s egykoron büszke volt a névre, mely születése óta illette, s mely eltűnt a homályban. A Kitsune név már a sötétség rabságában táncolt, pont mint én, ki utolsó ként viselte e nevet, bár már azt sem tudom, mikor hagyta el utoljára számat e szó... ~ Kit...su...ne...~ Futott át zavaros gondolataim  között ,az egykor oly ékesen csengő szó...mára csak a haragot, a dühöt váltotta ki belőlem... 12 éve még a gyengeség, s a kín volt az, mely-e név hallatán előtört gyenge lelkemből,  25 éve pedig még az öröm, s a család jelzője volt...
De hogy merre is járok jelenleg? Őszintén...fogalmam sincsen. Nem emlékszem, hová tartok...vagy honnan indultam el. A földön fekszem, egy erdő mélyén, melyet a zuhogó eső áztat. Arcom a sötéten morajló ég felé tekint, s arcom kellemesen mossák az eső hideg, lágy cseppjei. Hajam már egészen átnedvesedett, s  földtől szennyezett, mely egészen megszokottá vált számomra, a föld elem használója ként..
Szemeim csukva voltak, bár ez lassan már nem számított. Ha kinyitottam őket, szinte vörösen izzottak, s mindig csak egy ember felé irányultak, minden létező embert a földön úgy láttam, mintha ő lenne, s a fejemben is csak a neve visszhangzott... - Haran...-ran...Ha-....-ran -  Hagyta el halkan ajkaim, s a hangok szárnyán visszhangzott az esőben...


Az utóbbi pár évem, már csak mészárlás volt, bárki, bármikor a közelébe merült, legyen az férfi, nő, vagy...gyermek...legyen az bárki, megöltem. Hogy miért? Mert mindenki Ő volt, mindenki Haran volt, az aki elvette az életem...
Amikor 10 éve elhagytam 2. otthonom,  villám országot, utam egyenesen haladt lefelé a lejtőn, egy lejtőn, melyen lábaim többé nem találtak támaszt. A sötét egyre inkább bekebelezett, s már anyám hangját sem hallottam többé a fejemben, mintha csak az elmém, megbomlott volna... Emlékszem, pár hónapja lehetett, vagy talán éve... vagy talán....csak napja... az időérzékem teljesen elveszett...
Bolyongtam valamerre, talán egy határvidék lehetett...Igen, már emlékszem... valahogyan vissza sodródtam a villám ország határaihoz... s olyan emberrel akadtam össze, kivel már 10 éve csatározunk. Mióta elszöktem onnan, ő követett...nem tudom miért, de azt hiszem valamelyest felelősnek érezhette magát, de mint mondtam nem tudom...igazán sosem foglalkoztatott miért vett üldözőbe. De amikor utjaink keresztezték egymást, nem maradhatott el a közdelem...ő volt Hiraga Natsu... az egykori csapattársam a villám országából. Ha jól emlékszem, mostanra magas rangon van, s védi az országa lakóit...pontosabban védte, a legutóbbi találkozásunkig. Akkor ugyan is, már képtelen voltam megismerni őt, hiába láttam őt, mégsem láthattam meg igazán. Már nem tudtam megkülönböztetni az embereket, egészen addig míg meg nem halt... végre sikerült megölnöm őt, bár a csata közben fejben én nem is ellene próbáltam küzdeni, én végig...csak Haran ellen csatáztam. De mint már mondtam... az utóbbi években már, ez az állapot volt nálam a ... "normális." Vagy mi a szösz... Mindenkinél, csak akkor láttam a valós énjét, ha az már halott volt... minden élő embert annak láttam ami sosem volt, mindenkit Neki véltem, így nem volt választásom...mindenkit, aki az utamba került... Megöltem. Ez az egy út volt, hogy végül megnyugvásra lelhessek... már ha ez... megnyugtathat engem. Ha megölöm ezt az embert, tényleg megnyugszom majd? Ez örökös kérdés volt a fejemben, de nem érdekelt, míg el nem érem a célom...addig nem érdekelt a válasz... Ám ez a cél volt az, mely ide sodort...ide hol most is zuhog.

De hol van az itt? - Nem emlékszem. - Nyögtem ki, gyenge, elvékonyodott testemből. Az utóbbi időben nem ettem rendszeresen, vagyis inkább nem érdekelt az evés. Feleslegesnek tartottam, mivel akkor csak időt vesztek...értékes keresési időt. Kerestem a további áldozataim, míg teljesen ki nem merültem... de a bennem lévő őrület, most sem lankad. Mára már nem maradt, perc, melyben tudatom elhagyta volna a sötétség...de egyben, mára nem maradt erőm folytatni... nem tudom, hogy valójában megöltem e valaha is azt a férfit, akit kerestem. Nem tudom, nem emlékszem...az emlékeim már nem az enyémek... a régi időkre tisztán emlékszem. De ahogyan előre haladok az időben, halványulni kezdenek...s , hogy mit  is csináltam pontosan tegnap? egy hete? két hete? egy hónapja? egy éve? Az egész egy hatalmas katyvasz, melyet bedobtak egy edénybe, s jól felrázták volna. Nem tudom elkülöníteni a napokat, nem tudom irányítani a sorom...többé már nem. ~ Hogyan élhetnék így? Merre tovább? Hol a kiút? ~ sok kérdés vetődhetne fel, de semmi sincsen. Számomra ezekre a kérdésekre sosem érkezne válasz. Talán az életemben, lehetett volna egy olyan ember aki megment... talán ha jött volna valaki, aki felkarol, s nem hagy el... akkor talán...más lehetnék. De talán, bárki jött volna velem szemben, képtelen lett volna megváltoztatni egy ilyen lényt.
Arcomon millió egy esőcsepp pergett végig, szinte özönlöttek felém, s lassan könnyeim is társultak ezen értékes gyöngyszemekhez... s ekkor már világos volt, hogy erről a helyről...többé nem kelek fel. Bár nehéz volt a mozgás, lassan elővettem mesteremtől kapott fegyvereim, melyek valamiért, így 12 év után is mellettem voltak, bár már 10 éve nem használtam őket.  Lassan az égnek emeltem őket, s az eső ezeket is birtokába vette, végigpergett rajtuk, majd tovább halad lefelé testem minden kis szegletére. Mintha csak ő is egyet értene velem, számomra nincsen jövő, mely folytatódhatna...
Számon lassan egy dallam formálódott meg...
- La-la-la....la-la-la...la-la-la... - suttogtam az esőcseppek közepette. Miközben gondolataim üressé váltak, nem gondoltam már sem őrá, sem másra, sem a múltamra, sem a jövőmre, mely már semmivé foszlott. Lassan kinyitottam szemeim, melyek ismét vörösebbek voltak a napnál, mely éppen lenyugodni látszik, vagy a rózsánál, mely élete első virágát hozza... s ekkor, kezeim szorítása erősödött a fegyveren, melyet magasan testem fölött tartottam már, s egyszer csak lecsaptam vele. Saját...önnön testemre, melyből lassan skarlátvörös vér csörgedezett ki, elvegyülve az engem körülvevő hideg vízzel, s körbefogta testemet. Fejem oldalra döntve, teljesen üres tekintettel bámultam, s szemeim vörössége lassan üvegessé vált, mintha csak egy darab hús lennék az ázó erdő közepette, s  testem utolsó apró lélegzetvételéhez, egy hang társult...
- Bocsáss...meg! - Majd a test, mely még meleg volt, nem szívta többé magába az eső keltette kellemes levegőt, s a szem, mely eddig vörösen izzott kihunyt. Egy élet, melyet a világ Kitsune Haruka néven ismert meg, a vak sötétbe veszett... s nem maradt senki, ki emlékezne rá...
Ezt okozhatja, ha az ember elveszti önmagát...Ez egy olyan jövő, ahol e lány , ki a semmiből jött, a semmibe vész...egy olyan út, melyre sosem léphetett volna rá...s egy olyan vég, ahol csak az örök szenvedés vár...




Kitsune Haruka kalandja itt véget ért...

Nem egészen egy órája indultam el Kirigakure-ből az oldalamon egy tíz éves forma fiúcskával a hátam mögött pedig két morcos tekintetű testőrrel. A gyermek minden egyes neszre odafordította a fejét nem ám félelmében, hanem mert nagyon kíváncsi volt mi is lehetett az. Úgy tűnt nem igazán szokták elengedni otthonról bár leginkább azt zavart, hogy így gyalog szerrel indították neki a nagyvilágnak. Igaz, ami igaz kapott maga mellé két testőrt kiknek a borotvált fejük egészen egyedien nézett ki mégsem éreztem biztonságba magamat mellettük. Ennek az egyik oka nem más, minthogy nyíltan az oldalukon hordták a katanájukat majdhogynem kikiabálták az egész világnak milyen fegyvert is használnak. Az ötven év alatt megtanultam, hogy néha hasznosabb, ha bizonyos dolgokat elrejtünk a kíváncsi szemek elől. Már néhány perce magamon éreztem a fiú tekintetét ezért anélkül, hogy oda néztem volna, megkérdeztem tőle mit szeretne.
- Mit óhajt?
- A bácsi sok helyen járt már?
- Igen, mondhatjuk.
- És sok érdekes dolgot látott?
- Meghiszem azt.
- Az jó. Én sohasem mehetek, sehova csak otthon ülök és tanulok unalmas.
- Ne aggódjon, eljön annak is az ideje. - ezzel gyengéden megsimogattam a fejét, amit a testőrök nem igazán a fiatalúr annál inkább élvezett.
Sajnálatos módon nem folytathattuk tovább a beszélgetést ugyanis egy picinyke zaj egy lépés zöreje ütötte meg a fülemet.
- Vigyáz!- kiáltottam majd a honom alá kapva a gyermeket a magasba ugortam.
Hej, hogy elszállt fölöttem az idő, néhány évvel korábban még a kordommal védtem volna ki az ellenség csapásait akkor viszont csak elkerülni tudtam. Miután földet értünk láttam, ahogyan a két testőr hanyatt vágódik miközben mellkasukból egy-egy kunai meredezett kifelé. Elég hátrányos helyzetben voltunk ugyanis egy körülbelül tíz méter sugarú tisztás szerűségen voltunk körülöttünk pedig sűrű erdő, ami jó fedezéket biztosított a támadónak. Ahogyan öregedtem úgy romlottak a képességeim is pedig néhány éve még könnyű szerrel kivédtem volna azokat a kardommal. Szemeimet forgatva igyekeztem kiszúrni a támadót ugyanis már jó pár éve meg tanultam nem kell a fejemet forgatnom bőven elég, ha a tekintetemet rajta tartom a célponton. Ennek és a még mindig jó látásomnak köszönthetően kiszúrtam a következő adag kunait ám ezúttal nem szándékoztam kitérni előlük. Egy félköríves csapással mind a három fegyvert eltérítettem méghozzá egyszerre ez a technika már jó párszor megmentette az életem hasznosnak bizonyult Keinjutsut tanulni. Habár egyelőre jól álltam nem bízhattam el magamat ugyanis nem ismertem a támadóim számát, képességét sem pedig a célját. Pár pillanattal később egy újabb hármas közelített felénk ugyan abból az irányból. Már éppen el akartam őket téríteni mikor megpillantottam rajtuk valami furcsát és ösztönösen a levegőbe ugrottam olyan magasra, amilyenre csak lehetett. Nem tévedtem ugyanis a fegyverek mihelyt elérték előző tartózkodási helyünket felrobbantak a rájuk szerelt robbanó cetli segítségével. Ez az ostoba azt hihette, hogy egy ilyen primitív trükkel átverhet engem. Először csak sima kunaikat használt annak érdekében, hogy elhitesse, velem csak ilyeneket használ majd átváltott robbanó cetlisre. Úgy döntöttem befejezem, a játékot mielőtt még elkezdődne ezért kardomat visszadugtam hüvelyébe majd az immár szabad kezemmel egy pisztolyt formáltam. Célba vettem a támadom vélt pozícióját majd mozgósítottam a chakrámat és egy igen erőteljes víz lövedék hagyta el az ujjamat. Nem tudhattam, hogy sikerült-e eltalálnom, de ebből rá kellett jöjjön, nem akárkivel van dolga. Nem vártam, meg míg földet érünk a számból egy erőteljes vízsugarat lövelltem ki, hogy a fák menedékében landolhassunk. Letettem magam mögé a gyermeket és vártam a következő csapást mikor váratlanul a túloldalról megszólalt a támadó. A hangja elég sikamlósnak tűnt mintha csak egy kígyóval beszéltem volna.
- Örülök, hogy túlélted legalább elszórakozhatom veled még egy kicsit. A nevem Kígyó.
Erre kilépett egy hófehér bőrű vékony férfi, akinek ne csak a hangja, hanem még a tekintete is egy kígyóéra emlékeztetett.
- A napjaid meg vannak számlálva.- mondta egy mély hang a fák mögül.
- Megmondtam légy udvarias. Mutatkozz be.
- Rendben van poloska. Bika vagyok. - mondta egy mély dörmögő hang majd kilépett egy közel két méteres férfi kinek a karja olyan vastag volt akár egy farönk.
- Hogy ti milyen modortalanok vagytok? Az én nevem Sáska. – mondta a harmadik kilépő, aki körülbelül egy magas lehetett velem és kimondottan jóképű ráadásul katana lógott az oldalán.
Bár elég furcsa társaságnak tűnt tisztán éreztem rajtuk, hogy roppant veszélyesek és nem érdemes őket lebecsülni. Halkan, hogy a támadóink ne halhassák meg a fiú fülébe súgtam pár apróságot.
- Amint jelzek, visszarohansz a faluba és elmondod mi történt. Én addig itt maradok és feltartom őket.
Elég rosszul állt a szénánk ugyanis nemcsak többen voltak, hanem ráadásul mindannyian fiatalabbak is voltak nálam. Én is kiléptem a fa takarásából, hogy végre szembe nézhessek a támadóimmal.
- Haló. Ha most elmentek, akkor nem végzek veletek. Most nem.
Ahogyan ott álltam a természetes tér szélén megláttam, hogy a nagydarab mindkét kezén egyfajta harci kesztyűt viselt. Hirtelen csináltam pár kézjelet majd hangosan elkiáltottam magamat.
- Mizu Bunshin no Jutsu. – kiáltottam majd megjelent előttem három vízklón, akik megindultak az ellenség felé– Most rohanj!
Bizonyára néhányan furcsállják honnan szereztem azt a vízmennyiséget, ami ehhez a jutsuhoz kell. Nem is olyan régen egy vízsugár segítségével váltottam irányt a levegőben ám nem csak azt használtam, hanem a talajban csörgedező folyadékot. A klónjaim kivonták kardjukat majd lecsaptak az ellenségre, akik kénytelen voltak visszatartani a pengéket ám én ezzel még nem fejeztem be. Pár kézmozdulattal később mindegyik másolatom felrobbant, aminek következtében mindent vízpermet lepett el. Reméltem, hogy ezzel sikerült valamelyest meglepnem őket és némi sérülést okoznom ám csalódnom kellett. Sértetlenül álltak egy víz fal mögött, amit bizonyára a fehér bőrű idézett meg ugyanis nála láttam egyedül kézjeleket.
- Dicséretre méltó, hogy megpróbálod az ügyfeledet védeni, de nem miatta jöttünk. Te vagy a célpontunk kedves Katana. Nem csak ezt, hanem mindent tudunk rólad. Elég borsot törtél a megbízóink orra alá. Azt ajánlom, vedd elő a legjobb technikáidat ugyanis ez a pukkanás meg se kottyant az én Kígyó barátomnak.
- Engem neveztek el kígyónak mikor neked sokkal sikamlósabb a beszéded Sáska?
- Pusztán udvarias vagyok egy ellenfelemmel szemben.
- Azt csinálsz, amit akarsz, viszont én küzdök meg vele először. - majd kétlépésnyit előrébb jött.
Úgy éreztem magamat mintha egy ringben lettem volna.
- Használj bármilyen jutsut én azt azonnal léutánzóm.
Ezt látni akartam ezért egy hosszabb jelsorba kezdtem, amit ő ügyesen lemásolt. Mikor végeztünk két hatalmas vízsárkány jelent meg egymással szembe, akik egymásra támadtak majd vízpermetté robbantak szét. Az volt a célom, hogy mindhármukat elintézem egy végzetes csapással ám nem jártam sikerrel. Nem értettem, hogy lehet rá képes ugyanis gondolatot olvasni csak sharingannal lehetett. Ezután egy egyszerűbbel próbálkoztam a Víz agyar lövedékekkel, ami nem más, mint egyfajta fúrófej vízből. Ezzel sem jártam sikerrel ugyanis szinte velem egy időben alkotta meg a sajátjait és az összecsapás ismételten döntetlennel végződött. Egyre jobban kezdtem elveszíteni az önbizalmamat ezért megismételtem a Vízsárkány jutsut ám az eredmény nem változott. Akármelyik technikámat vetettem be ő mindig lemásolta. Vagy tíz perc múlva kissé már lihegve álltam és az arcomról folyt a veríték.
- Hehe bizonyára tudni akarod, hogy csináltam. Elárulom, nem gondolatolvasó vagyok, hanem egy zseni. Ismerem az összes víz elemű jutsut és némi számolgatás után kitalálom, mit akarsz használni.
Ez sok mindent megmagyarázott és adott egy remek ötletet, hogyan is tudnám elintézni. Tettem néhány körkörös mozdulatot majd megjelent előttem egy víz gömb, ahogyan előtte is. Ő éppen cápát akart belőle formázni mikor nemes egyszerűséggel hozzá vágtam a gömböt, amitől elterült a földön. A nagydarab volt a következő egymásnak csapta harci kesztyűs ökleit majd üvöltve elindult felém. Fölugrott a levegőbe, hogy rám vesse magát azonban mielőtt lecsaphatott volna rám félreugrottam így a sáros földbe öklözött bele, amin majd fél méteres kráter keletkezett. Úgy tűnt nem csak divatból viselte azokat a kesztyűket, hanem azokkal fókuszálta a chakráját ami robbanás szerűen hagyta el az ökleit. Nem hagyhattam, hogy eltaláljon ugyanis nem úsztam volna meg száraz bőrrel. A környezet nekem kedvezett és én ki is használtam az előnyömet. Pár kézjel után a nagydarab alatt egy kéz alakú vízsugarat idéztem meg egy keményen állon vágta és felrepítette a levegőbe. Nem fejeztem be a mozdulatot mivel utána ugrottam majd a vállát megragadva függőleges irányba pörögni kezdtem akár egy búgó csiga. Mikor úgy ítéltem meg, hogy elég gyors vagyok elengedtem ő pedig egy meteor kecsességével csapódott a földbe. Már csak egyetlen egy rossz fiú maradt hátra, mégpedig a kardforgató. Belenéztem a szemébe és tisztán láttam, hogy mire gondol, onnan csak egyikünk távozhat élve. Az esélyek mellette szóltak ugyanis ő fiatal volt ráadásul kipihent ellenében én megöregedtem és az évek során jó pár sérülést szereztem némelyik maradandó. Ráadásul a korábbi összecsapásaink során elhasználtam a chakrám nagy részét ráadásul az-az ugrabugrálás sem tett jót az ízületeimnek. Szép lassan elindultunk majd karnyújtásnyira egymástól megálltunk. Mint jó harcoshoz híven megpróbáltam fejben lejátszani a harc minden lehetőséges variációját ez által kitalálni mi lehet a következő lépése. Egy szemvillanás alatt előkapta fegyverét majd szúrt ám én egy könnyed mozdulattal hárítottam majd visszatámadtam, amit ő védet ki. Ez így ment egész végig először csak lassan végül pedig már szemmel követhetetlen sebességgel olyan Párbajunk hangja olyan volt, mint mikor az asszonyok a kötőtűikkel serénykedtek. Egyetlen támadásom során sem jártam sikerrel, de ezt ll lehetett mondani az ellenfelemről is. Mikor úgy éreztem ideje befejezni a játszadozást kissé megcsavarintottam a pengémet, amitől ő elejtette a fegyverét. Azt hittem sikerült legyőznöm ezeket az elbizakodott ifjoncokat ez által viszont óvatlanná váltam. A ruhája ujjából több tucat penge röppent ki, amiket ilyen közelről szinte lehetetlen volt kivédeni azért megpróbáltam. Elfáradt öreg csuklóm úgy járt, mint a motolla ennek ellenére néhány így is csúnyán megvágta a karomat és a lábamat. Azt hittem, hogy az a kígyó nevezetű volt, aki távolról támadott ám úgy tűnt tévedtem.  Mielőtt megrogyhattam volna a fájdalomtól éreztem valami megpróbál összenyomni. A testemet egy vízből készült kötél vette körül, amitől mozdulni sem tudtam. Ha ez nem lett volna elég megjelent a nagydarab, aki üvöltve beleöklözött a mellkasomba. A hatalmas erőtől úgy repültem el akár egy nyílvessző majd labdaként pattantam le az egyik fáról. A fájdalomtól és a kimerültségtől szinte mozdulni sem tudtam csak annyira voltam képes, hogy felüljek, és a fának vessem a hátamat. Éppen időben tettem ahhoz, hogy lássam a felém repülő kunait. Meg voltam róla győződve, hogy itt az utam vége és nekem annyi. Lehet, hogy hallucináltam ám olybá tűnt, hogy az a fegyver egyre lassabban közeledett így nyertem egy kis időt. Nem túl sokat éppen annyira volt elég, hogy felidézzem magamban az aznap történteket.

A nap eleje
Reggel volt szokatlan módon hét ágra sütött a nap és nyoma sem volt a szokásos sűrű ködnek. Mivel éppen semmi dolgom nem akadt ezért a falut jártam és nosztalgiáztam egy kicsikét. Az elmúlt ötven év során nagyon sok mindenen mentem keresztül és volt olyan célom, amit sikerült elérnem ám olyan is akadt, amit nem. Fiatal koromban például olyan jó shinobi akartam lenni akár csak az édesanyám és úgy érzem ezt sikerült is elérnem. Az egész faluban ismerték a nevemet és mindnyájan tisztelték az erőmet és a tudásomat. elszántságomnak és kitartásomnak köszönthetően még a tizennyolcadik születésnapom előtt elértem a Jounin rangot. Ezt természetesen azt is jelentette, hogy ezen túl sokkal veszélyesebb küldetéseken is részt kellett vennem viszont ezt egy cseppet sem bántam csak arra vágytam, hogy a Mizukagét szolgálhassam. Sajnálatos módon minden más célommal kudarcot vallottam. Azt terveztem, hogy híressé teszek egy közönséges kardot melyről az idők végezetéig beszélni fognak. A másik célom az volt, hogy úgy kerüljek be a történelemkönyvekbe, mint a kardok istene ezzel sem jártam sikerrel. Találkoztam olyan emberekkel, akik sokkal jobban használták eme nemes fegyvert. Az előbb akaratomon kívül hazudtam, ami nem volt szándékom ugyanis most jutott eszembe akadt még pár sikerem az életben bár nem vágytam rájuk. Az egyik ilyen az, hogy bekerültem a hírhedt Bingo könyvekbe és megközelítőleg hárommilliós vérdíjat tűztek ki a fejemre a mi szakmánkban, akit nem akarnak megölni az nem is végzi jól a munkáját. Erre a kis nosztalgiára a szüleim házának hűlt helyén került sor ugyanis nem sokkal haláluk után az egész leégett egy nagy tűzben ám erre nem szívesen emlékeztem. Nagyon szerettem a szüleimet, akiknek nagyok sokat köszönthettem. A biztatásuk és útmutatásuk nélkül nem válhattam volna azzá a férfivá, akivé váltam. Úgy véltem nem szerették volna, hogy bárki betolakodjon a lakásukba így mikor megtörtént az ominózus esett én elköltöztem a helyet pedig úgy hagytam romosan és égetten. Természetesen nem maradt így sokáig ugyanis szebbnél szebb virágok lepték el a romokat, amitől úgy nézett ki akár egy műemlék. Ez egy kicsikét furcsán festett a sok modern dolog mellett, de az embereket nem zavarta. Bizony ám sok minden megváltozott az alatt az ötven év alatt példának okáért repülő szerkezetek lepték el az eget, amit hőlégballonnak meg zeppelinnek neveztek el. A másik újítás, hogy az épületek fölé síneket raktak, amin villamossal vagy mivel lehetett közlekedni. ezen felül a nagyobb épületek oldalán hatalmas képernyőket szereltek amint nap, mint nap reklámok mentek és szükség esetén a Mizukage ezen keresztül tájékoztatta a népet. Az emberek is mind megváltoztak elkényelmesedtek és már nem becsülik annyira a kemény munkát, mint annak idején. Igaz is miért akarná valaki törni magát, amikor van sokkal könnyebb megoldás is. Én nem csatlakoztam hozzá meglehet, maradinak néznek azonban én még mindig a fontos üzeneteket madarakkal küldtem el. Mikor úgy döntöttem már eleget nosztalgiáztam úgy tizenegy óra fele szép lassan elindultam hazafelé. Mikor elhaladtam egy hat éves kislány mellett és az édesanyja mellett a gyermek elkezdett mutogatni felém majd belesúgott valamit az anyukája fülébe. Bizonyára az keltette fel a figyelmét, hogy nem volt nálam kontaktlencse és a valódi szemszínemet látta, ami pont olyan mintha remete módban lettem volna. Ez akkor történt mikor egy renegát csoport név szerint A valódi Akatsuki mert szerintük az előző csak egy másolat volt megtámadta a falut. Én az egyikükkel vívtam ádáz csatát és nagy nehezen le is győztem ám nem vettem észre, hogy viaskodás közben kiesett a kontaktlencsém. Ennek köszönthetően minden társam és persze az arra járó falusiak látták milyen valójából a szemem ám egy cseppet sem zavarta őket. Sikerült annyira megismerniük a belsőmet, hogy a külsőmmel már nem is igazán foglalkoztak így ezen túl nem kellett semmit sem eltitkolnom mások elől.  Mikor hazaértem csak leültem az ablak alá és néztem, ahogyan a felhők kergetik egymást az égen. Az új otthonomat elég kényelmesnek lehetett nevezni a földszinten volt egy konyha, nappali, hálószoba és egy fürdő az első emeleten két hálószoba és egy fürdő. A méretei mellett az ára is nagyon szép volt majdhogynem a gatyám is ráment szerencsére volt pár segítségem. 

Harmadik fejezet
Ahogyan ott üldögéltem békességben valami vagy pontosabban valaki egy hatalmasat vágott a fejemre, aminek következtében éles fájdalom hasított a koponyámba és érezte amint egy vékony kis vércsík kúszik le az arcomon. Azon nyomban felugrottam ám csak az én egyetlenem volt az kezében egy merőkanállal ráadásul nagyon dühösnek tűnt.
- Na, tessék! Én egyfolytában a konyhában robotolok, te pedig itt lopod a napot.
- Drágaságom éppen a mai küldetésem miatt..
- Küldetés egy fenét. Jól tudom, hogy a Mizukage délutánra vár csak addig semmi dolgod. Ha annyira küldetésezni akarsz, menj és mosogass el már hegyekben áll a szennyes edény.
- Még mindig ugyanolyan gyönyörű, vagy mint fiatal korodban Miuru.
- Mi van!? Még egy szó és ezzel a kanállal foglak kibelezni. Mars a konyhába.
- Igen is. - ezzel felkeltem leporoltam a nadrágomat majd elindultam az ajtó felé.
Azért nem az ablakon másztam be, mert csak a bejárati ajtónál volt lábtörlő és Miuru gyűlölte, ha valaki összekoszolja a frissen mosott padlóját. Mint már említettem sok kalandot átértem azonban egyik sem volt olyan kalandos és szenvedélyes, mint mikor megismerkedtünk. Én éppen egy kellemes kis éteremben vacsoráztam természetesen egyedül a fejpántom és a felszereléseim nélkül. Általában mindenhova magammal vittem, mert nem tudhattam mikor kapok egy küldetést ám a szabadnapomat úgy ünnepeltem, hogy fegyvertelenül elmentem vacsorázni. Miközben békésen eszegettem váratlanul leült az asztalomhoz ő és ezzel a tettével fenekestül felforgatta az életemet. Néhány pillanatig csak bámultam magam elé, mert nem értettem mit akarhat tőlem ráadásul hozzá fogható szépséget nem láttam azelőtt leszámítva édesanyámat. A haja és a szeme egyaránt vörös volt és úgy éreztem elég csak rá pillantanom máris a lángok martalékává válok. A menyi kilátszót a kimonójából, abból úgy ítéltem meg, hogy kissé sápadt a bőre azonban ez semmit nem rontott a szépségén. Fél percig néztük egymást majd mérgesen rám förmedt és követelőzni kezdett.
- Mi mereszted, még a szemed a végén még kiesik. Vagy jobban szeretnéd, ha én kaparnám ki? Add ide, amiért jöttem és már itt sem vagyok.
- Tessék?
- Ne játszd itt az eszed különben a szemgolyóiddal fogom felfrissíteni a levesedet.
- Én igazán nem tudom.
- Na, most lett elegem! – mondta dühösen majd az egyik villát a vállam felé hajította.
Ösztönösen kikaptam a tálcát a tányérom alól és magam elé rántottam, aminek következtében abba fúródott bele az evőeszköz és nem a vállamba. Két pillanat múlva már előttem állt és a torkomat szorongatta miközben valamilyen információt keresett rajtam. Tisztában vagyok vele, hogy egy úriember nem tenne ilyet azonban és soha nem neveztem magamat úriembernek ezért amilyen keményen csak tudtam mellkason vágtam. Talán az ütésemtől vágódott hátra, de tisztán láttam a szemében, hogy nem számított ellenállásra, amitől csak még dühösebb lett. Éppen hogy levegőhöz jutottam mikor elkezdtek záporozni felém a csapásai egész pontosan a fejem és a mellkasom irányába. Egyáltalán nem adott esélyt a támadásra csak annyit tehettem, hogy kitértem vagy eltérítettem a csapásait. Annak ellenére, hogy egy törékeny rózsaszálnak tűnt meglehetősen erősnek bizonyult. Végül elfogyott a türelmem majd az egyik hárítás után a feje felé csaptam ám ő nem csak elkapta a csuklómat, hanem azzal a lendületem a földhöz is vágott. Miután nagy puffanással földet értem épp le akart rám sújtani ám én gyorsan fölpattantam így helyettem a padlóba öklözött bele. Fel sem tűnt akkor, hogy az összes vendég kimenekült az éteremből továbbá az, hogy majd kiugrott a szívem a helyéről.
- Úgy tűnik mégsem vagy olyan gyenge, mint ahogyan mondták.
Láttam, hogy ütni készül ezért keresztbe tettem a karjaimat, hogy kivédtem ám oly erővel csapot le rám, hogy vagy fél métert hátrébb csúsztam.  Először nem értettem mi történhetett csak annyit tudtam valami itt nincs rendben. Időm nem maradt agyalásra ugyanis megismételte az előbbi trükköt és ismét hátra csúsztam. A kezeim már nagyon fájtak, de legalább rájöttem mit is csinált. Egy taijutsu módszert vetett be, amit úgy hívtunk Sorozás ennek a lényege annyi, hogy egy ütés ideje alatt hármat viszünk be. A lány túlontúl vakmerő volt ugyanis a karját megrándította bizonyára fájdalmában, mert ez a technika nagyon megerőltette az izmokat. Ezt a pillanatot használtam ki előreléptem és minden megmaradt erőmmel lefogni a kezeit.
- Most vége a já.. – sajnos nem tudtam befejezni ugyanis oly erővel rúgott az ágyékomba, hogy esküszöm csillagokat láttam és összeestem. Mikor elmúlt a ragyogás és a fájdalom is alább hagyott az étterem konyhájában találtam magamat és a hajamnál fogva vonszolt maga után az a lány. Megpróbáltam felkelni, de ő leszorított a lábával majd elővett egy kanalat, amit rárakott a gáztűzhelyre majd elővett egy konyharuhát és megfogta a forró kanalat és felém fordult.
- Add ide vagy különben egy kicsikét nagyon megkínozlak.
- Öööö. erre szó nélkül nekiszorította a bal vállamnak a tűzforró kanalat.
Meg akarta ismételni azonban hirtelen felkapta a fejét majd szélsebesen elrohant. Pár pillanattal később megjelent pár ninja bizonyára előlük menekült el. Egyikük elkísért a kórházba a többiek pedig a támadó után eredtek, akit nem tudtak elkapni. Némi nyomozás után kiderítették, hogy egy egyszerű tévedésről volt szó. A lánynak valamilyen információt kellett átvennie, de véletlenül összetévesztett vele. Az óta a nap óta valami megváltozott bennem, amit annak tudtam be, hogy megsérült az önérzetem. Azelőtt én voltam a legerősebb a legjobb az akadémián is és a geninek közt is. Majd találkoztam egy aprócska lánnyal, aki elvert akár a kétfenekű dobot. Attól a naptól kezdve csak rá tudtam gondolni és kétszer, sőt háromszor olyan keményen edzettem, mint előtte. Úgy tűnt a lány is emlékezett rám ugyanis két évvel később ismét összehozott minket a sors azonban ezúttal már nem volt olyan könnyű dolga. Egy erdőben akasztottuk össze a bajszunkat küldetés közben és vagy fél órán keresztül csépeltük egymást ismételten én maradtam alul ám ezúttal ő is szerzett pár igen komoly sérülést. Ezúttal is sikerül eliszkolnia a felmentő sereg elől. Valahányszor rá gondoltam mindig egyfajta ürességet éreztem a lelkembe, amit sehogy sem tudtam kitölteni. A következő találkára egy évvel később került sor méghozzá késő éjszaka. Arra ébredtem, hogy kezem-lábam össze van kötve és valaki a mellkasomon ül. Az-az idegbeteg lány volt, akinek föltett szándéka volt, hogy engem eltegyen láb alól. Biztosított a felől, hogy ezúttal senki nem ment meg majd felgyújtotta a házat ő pedig lelépett. Mivel a szüleim már egy ideje jobb létre szenderültek egyedül éltem így semmi esély nem volt, hogy valaki gyorsan a segítségemre siet. Láttam, ahogyan a lángok egyre nagyobbra és nagyobbra nőnek és felemésztik az egész házat. Szerencsémre ismét hanyag volt és nem nézett jobban utánam különben törte volna a kezeimet. Kis mocorgás után sikerült egy pisztolyt formáznom a kezemből, amiből egy erőteljes vízsugár lövet ki, ami nemcsak a kötelet vágta át, hanem a házfalát is. Miután kiszabadultam nem tehettem mást, mint menekülni és nézni, hogy pusztul el a szüleim otthona. Gyűlöltem azt a nyavalyást teljes szívemből, vagyis így gondoltam, de valami zavart. Bár arról mesélt, hogy végre megszabadul tőlem ám láttam valamit a szemében, ami másról árulkodott. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi volt az a gyűlölet és szadizmus mögött, de tudtam, hogy ott van. Hála az alvilági kapcsolataimnak sikerült megtudnom a nevét annak, akik megbélyegezte a testemet. Nashimaru Miuru-nak hívták és a füst országából származott. Azt is megtudtam, hogy volt egy nővére, akiért már szinte betegesen rajongott és, hogy egy férfi a markában tartja. Most, hogy mindent tudtam végre rajtam volt a sor, hogy meglepetést okozzak neki. Egy erdőben csaptam le rá és majdnem egy napon keresztül csépeltük egymást különféle technikákkal. Végül ott álltunk egymással szembe folyt rólunk a veríték és körbe vett minket a több hektárnyi törmelék. Kiáltani akartam azonban arra már nem maradt erőm inkább csoszogva megindultam felé ő pedig én felém. Mikor egymáshoz értünk csak úgy izzott köztünk a levegő én pedig váratlanul megcsókoltam. Még magamat is megleptem ezzel a lépéssel nemcsak őt ám valami azt súgta ezt kell tennem. Ellökött magától majd egy pillanattal később rám vetette magát, amitől mindketten a földre rogytunk és ezúttal ő csókolt meg. Egyikünk sem gondolkodott csak azt tettük, amit az ösztöneink diktáltak. Fél órával később egymás mellett feküdtünk méghozzá anyaszült meztelenül. Boldoggá tett a tudat, hogy ott fekszik mellettem és úgy éreztem a lelkemben lakozó űr betöltődött és ő is ugyanígy érzett. Én voltam az egyetlen ember, akivel előbb vagy utóbb nem tudott végezni. Egy alapos beszélgetés után felajánlottam neki Kirigakure megvédi őt és a nővérét. Először nem akarta belegyezni, de ő is kezdte érezni azt a vonzalmat, amit én éreztem iránta. Ketten együttes erővel kiszabadítottuk a nővérét és lemészároltuk azokat a szemeteket, akik állítólag eddig védelmezték. Új lakást építettem ők pedig hozzám költöztek én pedig elvettem Miurut. Ikreink születtek egy kisfiú és egy kislány, akik egyszerre kerültek be az Akadémiába és utána ők alkották a hármas csapat magját. Visszatérve a végzetes napra bementem a konyhába és elmosogattam, ahogyan az egy jó férjhez illik. Bár feleség lett belőle és anya ennek ellenére belül még mindig maradt abból a kegyetlen szadista lánykából. A gyerekekre és a nővérére sosem emelt volna kezet, azonban ha rossz kedve volt okozott rajtam pár kisebb nagyobb karcolást. Miután elmosogattam leültünk ebédelni hármasban, azért így mert a gyerekek épp küldetésen voltak. Aznapra spagettit készített és habár nagyon jó szakács volt meg sem közelítette édesapám szintjét. Éppen békésen eszegettünk mikor egy különös kérdést tett föl az én drágaságom.
-  Katana tudsz valamit egy ládáról?
-  Miféle ládáról?
-  Egy faládáról, amit a hálószobánkban találtam a padló alá rejtve.
-  Fogalmam sincs. - erre nyeltem egy nagyot félelmemben ugyanis tudtam rossz vége lesz ennek.
-  Pontosan tudod mi az mert te rejtetted oda. Megtaláltam a gyerekek akadémiai elemzéseit, adatokat a többi diákról és az oktatókról továbbá a geninként végzet küldetések jelentéseit? Te kémkedtél a saját gyerekeid után?!
Azt akartam mondani, hogy nem azonban ez egyet jelentett volna a halálos ítéletemmel. Nem tehettem mást, mint feléje hajítottam a tányéromat és kivettem magamat a csukott ablakon. Amilyen gyorsan csak lehetett el kellett távolodnom az én drágaságomtól, de még halottam az ő édes hangját a hátam mögött.
- Ha hazajössz, esküszöm a tulajdon beleiddel fojtalak meg! –úgy tűnt sikerült alaposan felhergelnem, mert máskor tolerálni szokta magát a nővére előtt.


A feladat
Vagy tíz percig rohantam, míg végül meg tudtam állni, hogy egy kicsikét kifújam magamat csak ekkor fedeztem fel, hogy egy villa áll ki a hátamból. Nem ment túl mélyre azonban jól esett, amikor kihúztam magamból. Még régebben megbeszéltük, hogy bízunk a gyerekekben és nem nyomozunk utánuk azonban én tudni akartam kikkel kerülnek össze és szerintem ez minden szülő kötelessége. Ki tudja, lehet, hogy az enyéim is pontosan leinformáltak minden olyan személyt, akivel valaha kapcsolatba léptem. Egy kicsikét mászkáltam majd öt perccel délután három óra előtt megjelentem a Mizukage irodája előtt. Nagy sajnálatomra már nem Terumi Mei vezetett minket, hanem a fia, aki ügyes ninja, de az anyját jobban kedveltem. Alig mozdult ki az irodájából onnan osztogatta a parancsokat és folyton valamilyen monitort bámult. Mikor bementem egy fiatal srác és két mogorva testőrnek kinéző fickó volt vele.
- Itt is van a kért emberük. Katana az uraság azt szeretné, hogy kísérd haza.
- Miért én?
- Miért ne? Úgysincs más dolgod ráadásul híres vagy már-már legenda.
- Biztos van valami más feladat is számomra nem vagyok bébiszitter. Nincs valami fontosabb feladat? Mondjuk kémkedés?
- Nincs.
- Szökött ninják levadászása?
- Nincs.
- Akkor támadás egy ellensége falu ellen?
-Minden békés és csendes azzal kell beérnünk amink, van.
- Értem. Akkor induljunk.

...Vagy a kezdet vége
Szóval már mindent tudtok, amit csak tudni ildomos. Nem egészen egy órája indulhattunk el mikor megtámadott minket az a három haramia és egyből kivégezték a testőröket egy-egy kunai segítségével. Csak annak tudtam örülni, hogy a gyermek el tudott menekülni ők pedig nem követték igaz kicsit később a tudomásomra hozták, hogy egész végig én voltam a célpont. Szóval ott hevertem egy fa árnyas tövében néhány törött bordával a kezeimen és lábaimon pedig mély vágás nyomok éktelenkedtek miközben nagy sebességgel száguldott felém egy kunai. Mintha valami elszipkázta volna minden erőmet nem is csoda hisz már nem voltam valami fiatal ők viszont pont erejük teljében csaptak le rám. Mások előtt a haláluk pillanatában lepereg az egész életük én viszont csak az aznap történteket láttam. Ezt az előbb már bemutattam, úgyhogy nem maradt hátra, mint szembe nézni az elkerülhetetlen véggel. nem mondhatom, hogy bármire is lehetett volna panaszom ugyanis egy teljes és viszonylag boldog életet éltem le ráadásul shinobinak lenni nem egy életbiztosítás. Bármikor meghalhatunk és meg is kell a szent cél érdekében. A szüleimmel nagyon jó kapcsolatom volt mikor ismertem őket és nagyon sok mindenre megtanítottak engem. Társaim és köztük Mizukage elismertek és tiszteltek, mint Kirigakurei shinobit. Sok helyen megfordultam az ötven évem során többek között megmásztam Sunakagure homokbuckáit és tiszteletemet tettem Konohagkakure méltán híres szobra előtt. Sok emberrel megküzdöttem és kevesekkel pedig barátságot kötöttem, de nem akármilyet. Ha én valakit a barátomnak tekintettem az örökre szólt. Oly sok mindenen mentem keresztül, hogy két embernek is sok lenne mindezt megélnie. Ráadásul sikerült megtalálnom azt a személyt, akit nyugodt szívvel nevezhettem társamnak. Mindig ott volt mikor szükségem volt a segítségére bár a házastársi kötelességét elég különlegesen és főképp fájdalmasan értelmezte. Két csodálatos gyermekünk született, akikre méltán lehettünk büszkék és mindketten úgy éreztük nagy tettekre vannak hívatottak. Ott feküdtem mindenféle remény nélkül és azt vártam, hogy a felém száguldó fegyver bevégezze halálos feladatát. Az idő még mindig csigalassúsággal vánszorgott ám váratlanul megjelent mindazok arca, akik valaha egy kicsit is számítottak nekem. Mikor Miuru ábrázata lebegett előttem rendkívül rosszindulatúnak nézet ki mintha csak azt mondta volna, hogy hagyhattam magam így elintézni és rendkívül szánalmasan nézek ki. Erre a gondolatra eszembe jutott, hogy mennyiszer próbált végezni velem, de egyszer sem volt képes rá. És ha ő nem tudta megtenni, hogy tehetné meg az a három nyikhaj? Szégyent hoztam volna azzal, hogyha hagytam volna magamat ott megölni nemcsak a családomra, hanem az egész falura. Még nem halhattam meg ugyanis rengeteg tennivaló várt rám ráadásul nagyon sok szomorúságot okozott volna a másvilágra távozásom. Ráadásul látni akartam, hogy teszik le a gyerekeim a chuunin vizsgát és, hogyan nőnek fel. Éreztem, ahogyan a belsőmben újra fellángol a régi tűz. Már egyáltalán nem akartam elbúcsúzni az élettől, hanem harcolni akartam. Szinte az egész testem lángolt a szétáradó energiától és tettrekészségtől. Az utolsó pillanatban felpattantam a földről a kunai elszáguldott mellettem majd teljes erőmből elüvöltöttem magamat jelezvén ebben az öreg harcosban maradt még némi szufla és nem eszik olyan forrón azt a kását. Hogy ezek után mi történt az döntse el mindenki maga. Nagyon köszönöm, hogy eddig velem tartottatok talán egyszer még összehoz minket a sors.

// Az utolsó rész miatt előre is elnézést kérek, annyira nem megy az érzelgés ^^" Ha jobban bele élem magam gondolom menne, de már le akartam tudni az egészet ^^ //

A HÁBORÚ
AZ EMBER ELLEN
MA ÉRT

VÉGET
 

 
(?)

A nap első sugarai átbukkannak Konoha falai fölött. Hatalmas épületek tömkelegének árnyéka vetült a földre. Az elmúlt 34 évben Konoha, és a világ többi faluja is gyors fejlődésnek indult egy viszonylag stabil béke beállta után. Sikerült egy egységes, békében élő shinobi világ megalkotása, nem kis részben az én segítségemmel. Azonban a múlt árnyéka egy kicsit mindig rá fogja nyomni a pecsétjét a jelenünkre, a történteket nem lehet elfelejteni, csakis feldolgozni, és tenni azért, hogy ne történhessenek meg újra. Teljes, béke sosem érhető el, mindig lesznek emberek, akik ártani akarnak a világnak, és az abban élő embereknek. Viszont amit bajtársaimmal sikerült elérnem, egy hatalmas lépés, a szinte elérhetetlen cél felé, hogy az egész világ összetartson.

Egy hosszú, sötét folyosón lépdeltem a kijáratnál megtalálható fényár irányába. Ahogy odaértem, egész testemet elöntötte a fény. Egy pillanatig a hirtelen fényártól nem láttam semmi mást, kizárólag fehérséget. Ekkor elöntöttek az emlékek, hogy mégis milyen hosszú és rögös út vezetett ideáig.

A kumoi fronton indult be igazán az élet számomra. Miután megérkeztünk Kumogakuréba, pár napig el voltunk szállásolva a csapattal, így végre igazán kialudhattam magam. Jelentést kaptunk arról, hogy a Víz szövetségének hadereje megkezdte a támadást. A mi haderőnk az Unraikyo völgyben vette fel a védelmi állást, így az összecsapásra itt került sor. Körbe hegyvonulatok voltak, kivéve a keleti oldalon, ahonnan a kirigakurei seregek érkeztek. A völgy közepén egy nagy tó terült el. Nem gondoltam, hogy jó ötlet ott megküzdeni a kirigakurei haderőkkel ott, ahol a méltán hírhedt víz elemű technikáikhoz ennyi vizet fel tudtak használni… De hát ki vagyok én, hogy ilyenekről vitatkozzak a feljebbvalóimmal? A hatalmasok játszmájában csak egy porszem vagyok… Egy jelentéktelen kis senki… vagy még az sem! Nem hagyhatom, hogy ezt a porszemet a szél magával ragadja a többi porszemmel együtt, és egyenesen a halál kapujához fújja. Harcolni fogok… harcolni FOGUNK! Megsemmisítjük az ellenséget, és mi kerülünk ki győztesen!

És egyszer csak elkezdődött… Több ezer ember kiáltott fel egyszerre, mindkét fél részéről. Mindenki a saját szabadságáért és elveiért küzdött. Valószínűleg mindenki ugyanúgy érezhetett, mint én. Lelkesedés, izgalom, és félelem vegyült a szívekben, ahogy megindultak a rohamok. Ezernyi szív dobbant egyszerre, ahogy a két sereg első emberei összecsaptak. Hatalmas káosz tört ki már az első másodperctől vér, mocsok és halálhörgés töltötte be az egész völgyet. Egy kunai repült el egyenesen az orrom előtt, ahogy döbbenten, tágra nyílt szemekkel figyeltem magam körül, ahogy a Kaszás egyre több munkája gyűlik össze. Ez kissé észhez térített, és én is elkezdtem aktívan kivenni a részemet a harcból. Eltáncoltam a különböző támadás elől, és az ellenfeleim térd- és könyökhajlatait céloztam. Nem voltam gyilkos, és továbbra sem akartam az lenni. Mindenképpen szolgálni akartam a falumat, de azt anélkül tenni, hogy bárki életét el kéne vennem. Sajnos azonban ez a lágy szívem a harc rovására ment. Néhány ellenfelet ártalmatlanítani tudtam, de amikor szembekerültem egy olyan emberrel, akiben semmi gátlás nem volt, kizárólag az ölni akarás, megrettentem. Ahogy rápillantottam, éppen a kardját rántotta ki egy szerencsétlen kumogakureiből, és látszott rajta, hogy élvezettel ontotta ki az életét. Inazuma reagált az elemi chakrámra, majd támadásba lendültem. Egy villanás szelte át a levegőt, ahogy az izzó pengével keresztülvágtam a tömegen, és a gyilkosra támadtam. Szikrák repültek a levegőben, ahogyan a vad kardcsapásaimat ki próbálta védeni az ellenfelem. Egyre vadabban, gyorsabban és gyorsabban támadtam, míg végül már esélye sem volt támadni. Egy hatalmas kiáltás kíséretében annyi chakrát pumpáltam a kardomba amennyit csak tudtam, majd az utolsó csapást követően ellenfelem pengéje kettétörött, Inazuma pedig a bőrt felszakítva mélyen a vállának a húsába vágott, és meg nem állt, míg bele nem fúródott annak a csontjába. A hátam mögött lépteket hallottam, majd egy suhintás hangját. Kihúztam a kardot a fickó vállából, majd egy gyors hátrafordulással megpróbáltam hárítani a támadást. A két kard szikrákat hányva csúszott egymáson, közben én egy rúgással repítettem hátra a második ellenfelemet. További három ellenfél gyűlt körém, eközben pedig a hasba rúgott ember is feltápászkodott. Négy darab ellenfél… Gyerekjáték a Rai Kougeki // Villám csapás nevű technikámmal. Egész testemet felgyorsítva vetettem be magamat közéjük, és villámgyors vágásokkal ártalmatlanítottam mind a négyüket. Mindössze egy másodperc kellett a technika kivitelezéséhez, és mind a földre kerültek. Ez új személyes rekord. Látszott, hogy a csata feltüzelt, és az adrenalin átjárta az egész testemet. A csatának azonban még közel sem volt vége. Sikerült kissé visszaszorítanunk a Víz szövetségét, de így a harctérnek egyre nagyobb területe került a vízre. Mire észbe kaptam, már én is a víz felszínén lépdeltem. A tűz elemű technikáimmal nem éreztem magamat igazán biztonságban itt, ahol bármerre néztem, mindenhol vízklónok, vízsárkányok, vagy éppen vízcápák jöttek létre. Egyszer csak egy hangos kiáltást hallottam magam mögül: - Suiton: Mizu no Muchi! Ekkor egy ostor megragadt hátulról, és felrepítette az égbe, majd ott lóbált. Inazumával magam mögött csapkodva próbáltam elvágni a csápot, míg végül szerencsém nem lett, és el nem találtam. Néhány méter zuhanás után merültem el a vízben. Ott nem időzhettem sokáig, így gyorsan a felszínre jöttem, és ismét beálltam a csatasorba. Egyszer csak egy hatalmas, vízből alkotott cápa repült felém. Megalkottam a kézjeleket, és a Katon: Goukakyuu no Jutsut használva próbáltam kilőni a cápát. Ahogy a két technika összecsapott, rengeteg vízgőz szabadult fel, és minkét technika semmivé lett. Egy megkönnyebbült sóhajtással indultam volna éppen rohamra, amikor megmozdult alattam a víz, és ismét, egy még nagyobb cápa támadott rám. Hatalmas erővel csapódott belém, majd pedig felrobbant. Az egész csatamező fölött repültem át, alattam kiáltások, és pengék összecsapódásának a hangja volt hallható. De én ebből már semmit sem fogtam fel, az oldalamon keletkezett seb elég volt ahhoz, hogy a csata számomra véget érjen. A parton egy sziklának csapódtam neki, onnan pedig a földre borultam. Ekkor pedig a világ megszűnt nekem létezni, sötétség borult az elmémre.

Amikor kinyitottam a szememet, fölöttem egy sátor teteje volt. Megpróbáltam felülni, de iszonyatos fájdalom hasított az oldalamba, és a fejembe. Elnéztem oldalra, és a sajátom mellett még rengeteg hordágyat láttam. Mindenki körül sürgött forgott egy medikus ninja. Nekem is kijutott egy ezekből a medikus ninjákból, méghozzá nem is akármilyen. Egyből elbűvölt a mosolyával, amikor először rápillantottam. Égszínkék szeme, és gyönyörű, hosszú, barna haja volt. Hát igen, szerelem volt első látásra.

Mint később megtudtam Yuukitól – a lány neve akit megismertem – győzelmet arattunk. Hatalmas veszteségek árán, de sikerült megadásra kényszerítenünk a Víz Szövetségét, így létrejöhetett a béke. Azonban mindkét félben tovább élt a gyűlölet, így nem volt kérdés, hogy sokáig tart-e majd a béke.

Négy év telt el, míg mindkét fél ismét összeszedte teljesen az erejét. Ez idő alatta a látszólagos békét végig fenntartották a felek. Eközben én sem tétlenkedtem. Miután felépültem szinte minden időmet az edzésnek szenteltem. Szinte! Az idők során Yuukival elmélyült a kapcsolatom. Ő volt a legfontosabb a számomra, nem volt szükségem másra, mint hogy ő mellettem legyen, és akkor a világ kerek volt.
A tanulásra visszatérve, tényleg rengeteg energiát fektettem a gyakorlásba. Feloldottam további két elemet, a villámot és földet, valamint egyszerűen beleszerettem a pecséttechnikákba. A tudásvágyam, hogy megértsem őket olyan nagyra nőtt, hogy minden szabadidőmben a tetragramok fejtegetésével foglalkoztam. Erre pedig néhányan a faluban felfigyeltek. A Yondaime Hokage volt személyes testőrségének tagjai vettek a szárnyaik alá, és beavattak a Yondaime leghíresebb technikájának a titkaiba, a Hiraishin no Jutsu // Repülő Villámisten Technikába.

Négy éven át gyakoroltam, és tökéletesítgettem a technikát, mire végre sikerült elérnem a Yondaime Hokage szintjét. Ekkor már nyolc éve véget ért a Negyedik Ninja Világháború, de a két Szövetség továbbra sem felejtett. Sőt, a harag és a bosszú iránti vágy elburjánzott az emberek szívében, ami még nagyobb feszültséget szült. Ekkorra Yuukit már a feleségemnek mondhattam, és békében töltöttük együtt a hétköznapokat.

Az iwagakurei haderő mozgásba lendült! A sérelmeiket felejteni nem tudó kőrejtekiek egyenesen a Tűz Országát támadták meg. Azonban a Danzou-sama által kiépített kémhálózat már előre jelezte a veszélyt, így Konoha is felállíthatta a seregeit a határon. Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a csapatokat vezessem, mint Danzou-sama jobb keze. Egy magaslaton helyezkedünk el, az iwagakurei sereg pedig pontosan előttünk érkezett meg. A magaslat miatt mi voltunk helyzeti előnyben, azonban az embereimet még nyugalomra intettem. Korábban, ahová az ellenséges csapatok érkeztek, mindenhova lehelyeztem a pecsétjeimet, aminek a segítségével használhattam a chakra csatornákat, így használhattam a birtokomban lévő legerősebb technikát. A Yondaime hagyatékát. Mindeössze annyit változtattam a Negyedik technikáján, hogy amikor teleportáltam, zöld volt a villanás. Mert elég béna lett volna az a név, hogy Konoha Második Sárga Villanása. Akkor már inkább Konoha Zöld Villanása. Jobban is megy a Levél témához nem igaz?

Az egységeimet nyugalomra intettem, majd lesétáltam az iwagakurei haderő elé.
 - Adjátok meg magatokat, és nem esik bántódásotok – kiáltottam oda nekik. Ekkor egy egész hadsereg nevetett fel hangosan.
 - Mégis mit tehetne velünk egy ember? – mondta az ellenséges hadvezér – A mögötted lévő sereg már ki se mer állni ellenünk, egy emberre akarnak mindent bízni?

Sose becsüld le az ellenfeled. Ha valamit, hát ezt megtanultam az évek során. Öt másodpercen belül a haderőből harminc ember hevert a földön mozgásképtelenül, én pedig a hadvezér mögött álltam egy kunait a torkához szegezve.
 - Ha akarnám, akkor már mindannyian halottak lennétek. És nem csak azért, mert a Yondaime Hokage technikája a birtokomban van, hanem mert mindannyiótok lába alatt robbanócédulák vannak elhelyezve. Mindannyian halottak lennétek. Én azonban el akarom kerülni a vérengzést, mint láthatod. Úgyhogy életed legnagyobb szerencséje az, hogy én vezetem a Konohai haderőt, mert vannak, akik már rég rátok robbantották volna az egész helyet. Most pedig szedjétek össze a sérülteket, forduljatok vissza, és soha többé ne térjetek vissza. És emlékezzetek arra, hogy Konoha életben hagyott mindannyiótokat. Elég lesz a fölösleges háborúkból, ami az egész világunk kárára megy…

Ezzel elengedtem a férfit, és vissza teleportáltam az egységeimhez.
 - Ma nem harcolunk fiúk! – kiáltottam oda nekik. Hátrafordultam, és letekintettem a kőrejteki seregre. Az elöl álló hadvezér állta a tekintetemet. Vajon meg fordult a fejében, hogy támadjon? Végül is, ez a kérdés lényegtelen, mert sikerült elérnem, amit el akartam. Az iwagakurei haderő ezen része megfordult, és visszament amerre jött.

 

Idő közben Kirigakure is mozgósította az egységeit. Rengeteg kisebb harc után, egy hatalmas tisztáson állt az Öt Nagy Nemzet. A Levél, Homok és Felhő, szemben a Kővel és Köddel. És kiadták a végzetes parancsot. Roham… Mi mást tehettem volna? Shinobi voltam, akinek a parancsot kellett teljesítenie. Bevetettem magam az emberek sűrű erdejébe, és mindenki között végigcikázva ártalmatlanítottam az ellenségeket. Lévén, hogy én voltam a leggyorsabb shinobi a teljes ninja világban, nem volt túl nehéz dolgom, de én is rendesen kimerültem.
Több mint egy órája ment a harc, amikor egy hatalmas fehér tömeg jelent meg a láthatáron. Az élükön pedig egy egész csapat fekete, vörös felhőkkel díszített köpenyes alak állt. Az Akatsuki… A háborúk alatt kevesebb gond volt velük, így hajlamosak lettek az emberek megfeledkezni róluk.
Legelöl Uchiha Sasuke, a hírhedt bűnöző állt, közvetlenül mellette pedig az Otokage. Ő összecsapta a tenyereit, majd letette azokat a földre, és sorra több tucat koporsó jött elő belőle a földből.

 - Végre… Végre! VÉGRE! ELJÖTT A VILÁG MEGÚJULÁSÁNAK AZ IDEJE!!! – kiáltotta Uchiha Sasuke, miközben a koporsók fedelei sorra a földre dőltek. Mindegyik koporsóból egy-egy már régen meghalt shinobi lépett elő, de a legrémisztőbb mégis Uchiha Sasuke őrülettel teli szeme volt.

Valóban eljött a végső csatának az ideje. Azonban nem, úgy, ahogy mi hittük. Nem a sok közül egy újabb háború sorsát eldöntő csata közepén voltunk, hanem a ninja világ sorsát eldöntőében. Ugyanis Uchiha Sasuke minden ereje megvolt ahhoz, hogy porba döngöljön mindannyiunkat. Csak is egy emberről tudtam a világban, aki felvehette vele a harcot.
A következő pillanatban nagy füstfelhőt keverve jelent meg a még itt-ott viaskodó shinobi haderő előtt a remény lángja. A Kilencfarkú chakrája körbe ragyogta a testét Uzumaki Narutonak. A Negyedik Ninja világháború elejétől kezdve fogságban tartották, így nem volt jobb dolga, mint hogy eddzen, ezért még hihetetlenebb erőre tett szert, mint korábban.
Azonnal mellé, és a vele érkező Killer Bee mellé teleportáltam, miután egy különleges kunait dobtam az irányukba. Véget kellett vetni a hátunk mögötti harcoknak, legalábbis azokon a részeken ahol még folytak. Szerencsére voltak, akik felismerték, hogy egy nagyobb veszély legyőzésének az érdekében össze kell fognunk, de ezzel nem mindenki volt így.
 - Te vagy az, aki az apám technikáját megtanulta? – kérdezte Naruto, miközben rám nézett.
 - Igen – bólintottam.
 - Remek! Akkor már baj nem lehet! – nézett rám Naruto egy kissé bárgyú, mégis bátorító mosollyal.

Ekkor valaki mellém lépett, és megérintette a vállamat. Hátratekintettem, és annak a hadvezérnek az elszánt szemeit láttam, akinek a teljes egysége nekem köszönhette az életét.
 - Mi, mind veled vagyunk! Igaz fiúk?! – kiáltotta hátra, onnan pedig a válasz egy hatalmas IGEN! volt.

Sasuke felemelte a kezét, majd előre mutatott. Erre fehér alakok megindultak, olyanok voltak, mint egy fenyegetően hullámzó tenger. Eközben Naruto az egész Shinobi haderő felé fordult. Belekezdett egy lelkesítő beszédbe, és olyanokat mondott, amiket én nem tudnék szavakba önteni. Hihetetlen érzéke volt ehhez, egy új erő, bátorság és összetartás érzet öntött el. Mind egyek vagyunk, és a világunkat nem fogjuk csak úgy odaadni senkinek. Minden shinobi egyként kiáltott fel, harcra készen, amikor Naruto befejezte a beszédét.//Ha az animés Narutonak mindig sikerül, itt is sikerülhet //

Pár másodperc volt hátra a fehér hadsereg érkezéséig. Elővettem egy hatalmas tekercsert, és megidéztem az egész tartalmát. Több száz volt ott a pecsétjeimmel ellátott kunaiokból.
 - Mindenki, aki csak teheti, vegyen magához egyet! – kiáltottam, és így is tett mindenki.

A hatalmas fehér sereg már csaknem elérte a mi seregünk határát, és ekkor Naruto chakrája nőni kezdett, mígnem felvette a Rókadémon alakját. Egy hatalmas, chakramassza kezdett nőni a szája előtt, majd amikor az már hatalmas méretet öltött, ellőtte ezt. A fehér emberekből álló hadsereg közepénél felrobbant. Hatalmas rengés rázta meg a földet, a lökéshullám pedig csaknem ledöntött a lábamról. A fehér hadseregnek legalább a háromnegyede megsemmisült ezzel az egy támadással, én pedig az államat keresgéltem a földön. Hogy a fenébe lehetséges, hogy valaki ilyen erős legyen?! Na mindegy, amíg velem van nem érdekel. Minden esetre jó lépés volt, mert a fehér izék nagyon sűrűn voltak, és még egy barátságos egység sem volt köztük, így tőlünk senki sem esett el.

Miután kicsit összeszedtem magamat, én is egy nagyobb tömeg ellenség elé vetettem magamat. Közelebbről megnézve nem nevezhettem őket embereknek. És ez volt az igazi szerencsém! Ezek az izék végre nem emberek voltak, akiket mindig meg akartam kímélni! Végre egyszer nem csak az ellenségek ártalmatlanítása volt a pakliban! Több évnyi feszültséget ereszthettem rájuk! Mindent!! Minden feszültséget, ami felgyülemlett bennem, egy egészséges tombolással kiereszthettem!

Megformáltam a kézjeleket, és létrehoztam az egyik legerősebb technikámat, a Katon: Gouka Mekkyakut. A hatalmas lángtengert kieresztettem a számon, majd az, mint egy hatalmas sziklafal csapott fel az égbe. Több ilyen fehér izé veszett oda ebben az egy támadásban, mint amennyi ember életét az évek során kioltottam. A mi haderőnk elvegyült a megmaradt fehérekkel, én pedig a kunaik segítségével az egész összecsapás forgatagában manővereztem, és pusztítottam el a „Zetsukat”, mint hallottam valaki szájából.

Fél órával később már egyetlen Zetsusem volt talpon, viszont a shinobi haderő zöme túlélte az összecsapást.
Megindult az ellenséges haderő második hulláma. A feltámasztott emberek serege, az Akatsuki embereivel vegyítve. Hátul már csak Uchiha Sasuke, az Otokage és még egy ismeretlen maradt. A feltámasztottak érkezésekor egy újabb technikát vetettem be. A Doton: Dai Chidoukaku megtette a hatását. Az össze feltámasztott ninja belekerült a mélyedésbe, amit létrehoztam, majd a Katon: Hageska'en-nel a mélyedés teljes területét lefedtem. Minden négyzetméterre tűzzápor hullt. Miután a tűz eltűnt, a feltámasztott testek ismét elkezdtek materializálódni.
Még évekkel ezelőtti kutatásokból kiderült, hogy az egyetlen hatásos fegyver a feltámasztottak ellen a lepecsételés, így egy gyorsan összerakott pecsételő osztag ugrott le a mélybe, és az összes feltámasztottat lepecsételték.

Sasuke, és az Otokage arcára idegesség ült ki. Valószínűleg nem erre számítottak. Ekkor azonban Sasuke mosolyra húzta a száját. A következő pillanatban egy hatalmas füstfelhő kíséretében hatalmas lények alakja bontakozott ki. Egészen pontosan hét darab… Hogyan lehetséges ez? Miként érhette el, hogy őt szolgája a kilencből hét bijuu?
Minden bijuu egy helyen. Sosem hittem volna, hogy ilyen dolgokba fogok csöppenni. Idegesség lett úrrá rajtam. Hogyan vehetném fel a versenyt velük? Az idegesség mellett azonban még szomorúság is rátelepedett a szívemre. A Nibi is ott állt velem szemben, ami azt is jelentette, hogy Kenshiro Karu halott. Kár, ugyanis egy darabig jó barátom volt, a legerősebb tűz elemű technikámat is ő tanította meg nekem.

A színen váratlanul megjelent maga a Hokage is. Ő az Otokagéval vette fel a harcot, a Shinobi Haderővel egyetemben. Nem öreg már ehhez egy kicsit? Én magam pedig Naruto és Bee mellett álltam szemben hét bijuuval. Naruto mellett már Bee is felvette a bijuu formát, és úgy lendültek támadásba. Én létrehoztam négy darab Iwa Bunshint, és úgy kezdtem meg a támadást. Amikor a bijuuk közelébe értem, mindegyikkel létrehoztam a Doton: Chōgoremu no jutsut. Ezzel a technikával képes lehettem szembeszállni a még egy bijuuval is, ha csak rövid ideig. Pláne úgy, hogy rajtam kívül még négy klón is létrehozza ezt a technikát. Hihetetlen erővel álltam szemben, de csak most derült ki, hogy bennem mekkora erő lakozik. Sokkal nagyobb, mint amekkorát valaha reméltem.

 - Állj - kiáltotta el magát harc közben Naruto – Ennek nem szabad így történnie! – ezzel megint belekezdett egy beszédbe. Ez bármikor képes elkezdeni dumálni? És tudjátok mit? Megint bejött neki… A bijuuk nem harcoltak tovább, megálltak és elgondolkodtak Naruto mondandóján. benne lakozik a legnagyobb erő mindünk közül. Ő az, aki képes az egész világot összetartani, és megbékíteni az. És lássatok csodát, Narutonak sikerült meggyőznie a bijuukat. Azokat a bijuukat, akik a rabság és elnyomás miatt joggal gyűlölhették az emberiséget.

Sasukénak joggal főhetett a feje. A mellette álló alak most először szólalt meg.
 - Unalmas… Egy Uchihának ti semmik sem vagytok!

A következő pillanatban Sasukéból és a másik alakból is chakra kezdett áramlani, majd materializálódni. Kék és lila csontozat, izmok majd páncél. Két hatalmas chakra szörnyeteg állt előttünk. Susano’o. A legrettegettebb Uchiha technika. Legalábbis amit én ismerek. A kőklónjaimat megszűntettem a gólemekkel egyetemben. A hét bijuunak mondtuk, hogy nekik nem kell harcolniuk, bízzák csak ránk a dolgot.
Gyorsan oldalra pillantottam. Danzou-sama jobb keze a porban hevert levágva, teste pedig tele volt sérülésekkel, de még megtett egy utolsó dolgot. Mindenkit hátraparancsolt, majd közvetlenül az Otokage mellé ugrott és… felrobbantotta magát?! Hűha, hát tartogatott meglepetéseket az öreg. Minden esetre, hősként halt meg.

Most azonban még nem volt idő az elesetteket gyászolni. Uchiha Sasuke, és mint idő közben tájékoztattak róla, a feltámasztott Uchiha Madara harcra készen állt. Az ellenség két legerősebb embere. Elérkeztünk a harc utolsó fordulójához.

Én létrehoztam az eddigi legnagyobb kőgólememet, és annak a tetején foglaltam helyet. Naruto és Bee foglalkozott Sasukéval, nekem Madara jutott. Madara mozgásba lendült, én pedig eldobtam az egyik kunaiomat, ami pontosan fölé érkezett. Én a teleportációt használva egyenesen fölé kerültem, és a zuhanás lendületét is kihasználva a gólemmel egy hatalmas ütést mértem a Susano’o gerincére. Egy újabb kunaival hirtelen elé kerültem, és újabb ütést mértem rá szemből. Az előbb eldobott kunait elkaptam, és azt ismét mögé dobtam, így egy újabb hátsó ütést mértem rá. A Susano’o váza megrepedt, én erre leugrottam a gólemről, és létrehoztam a Karu által megtanított technikát. A Katon: Itamival egyenesen a repedés közepébe lőttem közvetlen közelről, ami pár másodperc alatt átütötte a Susano’t, és keresztül szúrta Madarát. A pecsételő osztag azonnal odajött, és eltűntette a föld színéről ezt a szörnyeteget… Odapillantottam Narutoékhoz, ahol a földön heverő Sasuke egyből szemet szúrt nekem. Vért köhögve átkozta Narutot, akinek egy kis része még mindig azt remélte, hogy még visszakaphatja a sok éve elvesztett barátját. Habár, amennyi mindenki hasába lyukat beszélt ma már... csak idő kérdése.

 

A háború véget ért. Mindenki visszatért az otthonába, és próbálta túltenni magát a történteken. Azt nem tudhattam, hogy örökre véget értek e a háborúk… De abban biztos lehettem, hogy amíg én élek már nem lesz. Az emberek belefáradtak a hadakozásba. Talán több nemzedékre is. Békében élhettem az életemet, Yuukival, és az újszülött kisfiammal. Elérkezett a béke ideje. Mivel Danzou-sama elesett a csatában az Otokagéval folytatott harc során, új Hokagét kellett választani, aki nem lehetett más, mint Konoha hőse… Uzumaki Naruto!

Egy évvel később egy érdekes beszélgetésben volt részem Narutoval. A tarkóját vakargatva közölte velem, hogy talán belőlem jobb Hokage válna. Nem bírja a papírmunkát. Felnevettem barátom szokásos szeleburdiságán, a vállára tettem a kezem, és a szemébe néztem: - Örömmel!

Így tartunk több évnyi hokagéskodás után napjainknál. Kiléptem a Hokage rezidenciájának tetejére, és letekintettem az alattam elterülő tömegre. Mögöttem a korábbi Hokagék fejei a kőbe vésve, az enyém is ott virít közöttük. Már lassan elfogy a hely nekik!
Eljött az ideje, hogy békében élhessem a napjaimat a szerelmemmel, így átadom másnak a stafétát.
 - Örömmel jelentem be, hogy a Hokage tisztségét mától a fiam, Akihiro Kaito tölti be!

Lehunyt szemmel ültem kényelmes kis fotelembe, melyet még Mirubitól kaptam negyvenedik születésnapomra. Hát nem kedves tőle? Mindig szakított időt rá, hogy meglássa azon dolgokat, amelyeket megpróbáltam elrejteni előle. Hát igen sajnos negyven esztendő az negyven esztendő. Milyen hosszú idő, s mégis, oly rövid. Szinte csak tegnap volt, mikor Mirubi derekáig, ha értem. Élvezetes, bár néha kissé brutális időszakokon voltam túl akkoriban, mikor még nem okozott gondot megmásazni egy lépcsőt, vagy nem panaszkodtam a fájó derekamra, amikor egyedül voltam. Persze… mostanság egyre ritkábban voltam egyedül. Szinte végszóra két aprócska gyermek szaladt végig a szobán, felborítva nem egy dolgot, ami az útjukba került. Egy aprócska kislány futott elől kacagva, mögötte egy könnyes szemű fiú, ki mintha próbálná utolérni a kislány. Egy sóhaj hagyta el számat, elbúcsúzva a nyugodt perceimtől, majd anélkül, hogy felálltam volna szóltam oda a csöppségeknek.
- Kana drágám ne szaladgálj, kérlek. Shiro kincsem ne piszkáld a húgodat.
- De Anyaaaaaa! – torpan meg a fiúcska rám emelve könnyes szemeit – Kana már megint ijesztget! Mindig megbújik a sötétbe, és mindig megrémít! Pedig.. pedig.. pedig… - be sem tudta fejezni, máris sírni kezdett.
- Bőgő masina nem lesz katona!  - gúnyolódik testvérkéjén a csöppnyi leányzó.
- Kana. Mondtam, hogy hagyd békén Shirot. Örülök, hogy örököltél valamit tőlem, de ne piszkáld szegény bátyád…
Kana tündéri mosollyal fordul felém, majd mielőtt kiszaladna, a szobából még egyszer kinyújtja a fiú felé a nyelvét. Shiro sírva szaladt hozzám, ölembe túrva a fejét. Én finoman simogatni kezdtem fekete haját, apró mosollyal az arcomon. Ő volt a legidősebb gyermekem. Annak ellenére, hogy lassan, már nyolc éves lesz Shiro igen kevés bátorságról mutatott jelet. Sötétbarna haja és égszínkék szemével olyan volt, akár az apja, ám kora ellenére gyakorta jött hozzánk sírva, mert hugicája piszkálta. Kana maga volt az élet. Mindössze öt évesen felvételt nyert az akadémiára, éles eszének, és tehetséges mivoltjának köszönhetően. Ő örökölt legtöbbet tőlem. Éles szeme és ügyes rejtőzködésével, már most hasonló eredményeket ért el, mint én kilenc évesen. Annyira büszke vagyok rá. Shiro nem volt ilyen tehetséges shinobi, mint a nővére, de nem is bántam. A fiú kézügyessége ugyanis bőven kárpótolta minden hiányosságát. Imádott faragni és festegetni, és olyan csodás tárgyakat készített, melyekre öröm volt nézni. Sokak szerint igazi művész lehet majd belőle. Persze apja jobban örült volna, ha shinobi lett volna belőle, de mint mindenben, itt is sikerült jobb belátásra bírnom férj uram.
-  Hagyd nyugton szegény anyádat, had pihenjen. – hallatszódik egy ismerős hang a bejárati ajtó felől – A húgod már készen áll, gyerünk, öltözz fel te is. Mika nénikétek megint le fogja szedni a fejünk, ha késünk…
Shiro egy ideig értetlenül meredt apjára, ám mikor felfogta a dolgokat rémült tekintettel meredt rám, és azon nyomban szaladt öltözködni. Mika Shiro nagynénje volt, és néha szeretett panaszkodni, ha késett valaki a megbeszélt időpontokról… és kincsem nem szerette volna, ha miatta késnénk el. Rosszalló pillantást vetek férjuramra, ki huncut mosollyal vonja meg a vállát. Nem bírtam ki, végül én is felnevettem. Végül Mirubi odajött hozzám és egy csókkal köszöntött.
- Jó újra itthon lenni. Hogy vagy? – simogatja meg méretes hasamat.
- Egész jól. Az orvos szerint a pici egészséges.
- Milyen meglepő… valamiért a Kenshiro lánykák mindig teli vannak élettel.
- Ezek szerint Shiro többet örökölt tőled, mint amit mutatni vélsz? – kuncogok fel.
- Kitudja. – mosolyog sejtelmesen el Mirubi, majd végül mosolya elenyészik, és elkomolyodik – Itanashi még mindig szabadon, és továbbra sem találjuk... Tizenöt év telt el, mióta Jashin legfőbb híve lett… Kezdem bánni, hogy akkor nem tudtuk megállítani. – ép jobb keze akaratlanul a mechanikus bal karjához simult.
Huszonkét év telt el azóta, mikor Mirubival ketten próbáltuk megállítani Itanashit. A férfin már ekkor látszódtak az árulás nyomai, hogy többé nem lesz hű férjuram felé, így kénytelenek voltunk rajtaütni. Sajnos a küldetés nem járt sikerrel, sőt Mirubi bal karját vesztette el aznap, míg én hónapokra eszméletlen állapotba kerültem. Azóta testem elgyengült, és nem mindig tette azt, amit akartam. Manapság, már az is kimerít, ha egy óránál tovább kell talpon maradnom. Bár hosszú ideje már, mióta összeházasodtunk ezt az egy dolgot sosem bocsájtotta meg.
~ Milyen jó is lenne, ha túl tudna lépni a múlton… - sóhajtok magamban.
~ Ne hibáztasd, tudnod kell, hogy csak aggódik érted! –szólít meg egy hang a fejemben.
~ Enje… bocsáss meg Saiken… elfeledkeztem rólad manapság…
~ Semmi baj Hanae. Tudom min mész keresztül. Huszonöt éve, hogy a részed vagyok... és nem bánom ezt az időt. Bár azért leadhatnál egy-két kilót. Nem szívesen mondom ezt, de a pecséted nincs valami jó állapotba, és nem szeretnék értani neked, és a picinek… de… azért rád férne egy kis testmozgás.
Felnevettem akaratlanul Bijuu társam szavain. Saikent már egész fiatalon belém pecsételte Mirubi, és bár eleinte csigatársam kissé kényelmetlenül és anyáskodóan viselkedetett, az évek folyamán egész közel kerültünk egymáshoz. Mirubi szerint csak miatta élhettem túl az Itanashival való összekoccanást, de még egy Bijuu ereje sem tudta megfékezni a testem leépülését, így bár a halálos sérülésnek vélt támadást túléltem, a testem lassú halálra ítéltetett. De én nem bántam. Boldog és teljes életet élek családommal és minden percet, amelyet Saikennek köszönhetek, az bőven elegendő számomra.
Mirubi furcsa tekintettel nézett rám, nem értve hirtelen támadt jókedvem miértjét, de én csak legyintettem, és csak annyit mondtam.
- Semmi különösös, csak le lettem kövérezve. Csigusz barátunk szerint túl nagy a pocakom.
Mirubi arcán megértő mosoly terült szét, majd megcsóválva a fejét rosszallóan átkarolt, és gyengéden megöltet, majd elengedett és elindult készülődni. Bár megpróbálta titkolni tisztán éreztem rajta a feszülteséget, mióta itthon voltam. Nem mutatta, de aggódott, hogy mi történhetne velünk, ha esetleg Itanashi visszatérne bosszúra szomjazva. Persze nem ez volt az egyetlen félelme, de hát ez az én férj uram. Soha nem képes megnyugodni, mindig a HA-knak él, és mindig a legrosszabbra tervez. Sóhajtottam, majd visszadőltem lehunyt szemmel a kényelmes fotelkémbe. Oh, mily gyorsan szalad az idő. Olyan, mintha csak pár év telt volna el… de érzem a csontjaimba az idő múlását, és azt is, hogy ami megtörtént, azt nem lehet megváltoztatni. Egyszer mindenki számára el jő, a vég tudom… de… az én időm még nem járt le! Ez a gondolat mosolyt csalt az arcomra. Ez vagyok én, aki mindig optimistán áll a világhoz, és mindenben képes meglátni a jót. Talán ez tette lehetővé, hogy mindez megtörténjen… talán emiatt lehetek így Mirubi mellett… talán… de nem biztos, mindesetre én örülök, hogy így hozta a sors, és észre sem vettem, ahogy ezek a kellemes gondolatoktól egy rövid időn belül elszenderegjek.
 
- Anya… anyaaaa! – szólítgat egy távoli hang, majd tompa nyomást érzek arcomon – Kelj fel!
- Mi… mi…? – nyitom ki meglepetten szemeimet, miközben nyögve felkelek.
Észre sem vettem, hogy mennyit aludtam, de a környékből ítélve nem keveset. Ugyanis a Kenshiro klán bázisa előtt voltunk, miközben Mirubi épp az egyik kapuőrrel beszélgetett. Ásítok egyet, és körbenézek. Alattam egy hatalmas macska pihent, gondolom ő fuvarozott minket.
- Mi történt Kana drágám? – kérdezem meglepetten kislányomtól, ki sunyi mosollyal az arcán nézett rám.
- Áh semmi mamus, csak elnyomott az álom. Látnod kellett volna Apa arcát, amikor meglátott. Olyan édi volt…
- Értem… - ásítok még egyszer, majd nagy nehezen lekászálódok a macska hátáról, majd miután megpaskoltam a hátát odafordultam Kanahoz – Hol a bátyád?
- Már benn van. Épp Oba-channal van.
- Naaaa. Kana! Megmondtam, hogy ne hívd így a nénikédet! Izuna nem fog örülni, ha meghalja.
- Ugyan… ismered a Keresztanyut… imád engem… sosem haragudna meg. – mosolyodik el tündérien.
- Ej..ej… - sóhajtok, rosszallóan megcsóválva a fejem, de arcomon mosoly pihent – Menj… keresd meg a bátyád és üdvözöld Izunát és a többieket.
Alig fejeztem be kislányom máris futásnak eredt a kapu felé, úgy átsurranva az őr mellett, hogy at észre sem vette, hogy valaki elsunnyogott mellette.
~ Jó shinobi lesz belőle, ha felnő. – jegyzi meg Saiken.
~ Az biztos, de attól félek a világ még nem készült fel rá.
Sai kuncogása közben indultam meg párom felé, ki már jóval azelőtt észrevett, hogy odaértem volna. Felém fordult enyhe mosollyal az arcán, majd átkarolt.
- Látom felébredtél.
- Igen, bár jobban örültem volna, hogyha ezt még a fotelben tehettem volna. – jegyzem meg vádlón.
- Most miért? Itt vagyunk minden gond nélkül.
A szememet forgatva fogadtam a választ, majd az őr felé biccentettem mosolyogva, és megindultunk kettesbe a klán ház felé.
- Miről beszéltetek Ginnel? – utalok az őrre.
- Ah… ne is mond… képzeld, Yori és Mika nincsenek itt.. pedig direkt az évfordulójukat jöttünk megünnepelni… Egek… - feleli morogva.
- Hagyd rájuk. Biztos közbejött valami.
- Ha te mondod… - felelte, bár nem látszott, hogy túlontúl meggyőztem volna.
 
Izunára az épület egyik eldugottabb felébe találtunk rá. Ide Mika által került, aki bár szerette a húgocskáját, azért a többi (egyre bűvölő) klán tagra is figyelemmel léve, drága testvérkéjét egy olyan helyre költöztette, ahol a helyiek által nevezett „vén boszorka” minél kevesebb embert piszkálhatott. Izuna az évek során kicsikét meghízott és meglepően megráncosodott annak ellenére, hogy korombeli, ám a rengeteg pipa, dohány és egyéb szerek, melyek előszeretettel fogyaszt „magányos” pillanataiban kissé megviselték bőrének rugalmasságát. Mikor a szobájába kopogtunk és beléptünk, akkor is épp egy szivart szívott jóízűen, miközben egy újság fölött mormogott valamit. Köszönésképp csak mormogott valamit, de miután a kölykök odaszaladtak hozzá, eloltotta a szivart, majd vigyorogva csipkelődte meg az arcocskájukat.
- Szia Izu. – ölelem át unokatestvérem, majd helyet foglalok Izuna foteljével szemben lévő hintaszékben.
- Üdv nyanya. – üdvözli biccentéssel és mosollyal Mirubi is
- Nyanya a tudod mit.
Megcsóváltam a fejem, majd szóba elegyedtem a nővel, hisz olyan régen beszéltünk már. Jó ideig csűrtük-csavartuk a szót élvezetes, kevésbé élvezetesebb témákkal, míg a gyerekek elfoglalták magukat. Kislányom épp a virágokat matatta, míg fiacskám egy könyvel a kezében a sarokba olvasgatott. Végül mivel nem volt más témám a családdal kapcsolatban hoztam fel valamit.
- És mond csak Karuval nem tartod a kapcsolatot? Ha jól emlékszem egykor volt köztetek valami. – kérdezem kíváncsian.
- Jah. – „röffent” fel gúnyosan – Karucica jött és ment. Olyan... hogy is mondják? Egy éjszakás kaland. De tudod mit? Nem is baj. Hiányzik nekem, mint lepra a valagamra. – feleli gúnyosan, mely nyomán kislányom tetszését mutatva hangosan felnevet.
- Izuna… kérlek… ne a gyerekek előtt. – húzom össze rosszallóan a szemöldököm.
- Kár mondjuk… szerintem jól kijöttetek volna a rühessel. – célozgat férjuram Karura sunyi mosollyal az arcán, melyet Izuna savanyú arccal és fenyegető tekintettel meredt rá.
- Kac-kac. Már csak az kéne. Rájön az öt perc arra a rühes dögre benne és nekem kampeca. Nem egy tüzelő Nibi miatt akarok én kinyúlni. Aztán mit csinálnék vele tamponnal dobálnám?
- IZUNA! – szólok rá tekintélyes hangerővel.
- Ne Izunázz itt nekem! Turbékoltok itt mint valami… mit tudom én.. mint egy gerlepár és jót mulattok szegény szerencsét vénasszonyon! Hol itt az igazság? – sopánkodik.
- Hát nem tudom… - jegyzi meg Mirubi - …amilyen savanyú vagy nem csodálkozok rajta. Mint valami kovászolt citrom, melyet egy hétre kint felejtettek a napon… mondjuk a ráncok is stimmelnek… - ismételten szétúszik száján az az idegesítő kis vigyor.
- Ha…ha… Mirubikám… még egy ilyen ákombákom és a töködet a sz…
- Na jól van, ennyi elég! – állok fel a hintaszékből nyögögetve - Kana, Shiro kifelé. Sicc! Sicc!
- De anyaaaaaa!
- Kana… ne sipítozz és gyere, ne bosszantsd fel Anyut. – ragadja karon a húgát Shiro és kihúzza a szobából, miközben kislányom apjától örökölt sunyi mosollyal integetett a nagynénje felé.
Rosszallóan csóváltam a fejem, majd testem megfeszült, ahogy kincsem rúgkapált a pocakomba. A görcs végül elmúlt, de azért visszasüllyedtem a székbe mélyeket sóhajtva.
- Egek… néha azon gondolkozok tényleg felnőttetek-e… Mirubi.. Izuna... – újabb sóhaj – Régebben emlékeim szerint mindegyikőtök felnőttesebben viselkedett.
Drágám, már majdnem tett valami bizonyára találó megjegyzést, de egyetlen intéssel elhallgattattam. Bár terhes vagyok való igaz, de még mindig veszedelmes vagyok. A rengeteg orgyilkos és egyéb küldetés után, néha egyszerűen a frászt tudtam hozni az emberekre, akár tök véletlenül is. Hiába úgy tűnik, lassabban felejtem el ninja múltam, mint szeretném. Való igaz, ha rajtam múlna, soha nem felejteném el ami idevezetett és nem is cserélnék senkivel, de a kicsinyeim érdekében vissza kell szoknom a normális élethez. Eddig sikerült, ezután is sikerülnie kell. Ismét sóhajtok (lassan a szokásommá vált, de leggyakrabban a látogatók alkalmával újul meg ez a szokás, ugyanis Miru és Izuna szerettek csipkelődni egymással), majd méretes pocakomat simogatva merengek el, miközben azok ketten néma hadviselést folytattak tekintetükkel. Ekkor ismét görcsölni kezdtem hasam, de az előzőleg ellentétben már nem múlt el. Érzem, hogy öklendezési inger támad meg, és bár sikerült „visszanyelnem” a kényszert, hamarosan rémes köhögésbe kezdek, mely hatására kezem véres masszától lesz nedves. Combjaim egymáshoz feszülnek, ahogy színtelen lé folyik ki alólam.
- Mi…Miru… e… elfoly… - köhögöm erőltenül.
- Igen… igen látjuk. Pedig az volt a kedvenc hintaszékem. – jegyzi meg savanyúan Izuna.
- Izuna! Ez nem vicces! Hanaenak elfolyt a magzatvize! Kórházba kell vinnünk! Gyere drágám óvatosan, ne erőltesd meg magad… - karol át gyengéden.
- Tényleg? Úgy  tudtam pedig rendelkezel néhány dokis cumóval.
- IZUNA!
- Jó’van-jó’van…
Ezek voltak az utolsó szavak, amelyekre még tudtam koncentrálni, majd minden elmosódott
 
Fejembe káosz honolt, alig tudom felfogni, ahogy körülöttem zajlanak az események. Hasam görcsben úszott, a fájdalom szinte elemésztett… nem tudtam meddig tudom ezt elviselni. Észre sem vettem az idő és a helyszín változását, még az ismeretlen hangok se leptek meg.
- Fektessétek le! Gyorsan!
- Vigyázzatok, csak óvatosan… 3-ra… 3…2…1..
- Rendben, hol van az főorvos?
- Itt vagyok, kezdjünk bele! Mindenki tegye a dolgát hamar! Asszonyom nyomjon!
Felkiáltok fájdalmamban, bárhogy próbáltam, nem tudtam a környezetemre figyelni… egyszerűen nem bírtam koncentrálni. De azért nyomtam… minden telhetőt megtettem, melyről tudtam, hogy meg kell tenni.
- Ez nem jó, nem fogja bírni… Császározni kell!
- Hallgasson nővér!
- De Uram…
- Fogja be! Nem császározhatjuk, mert megtörik a pecsét! Inkább hozzon fájdalomcsillapítót gyorsan!
- I…igenis…
- Asszonyom nyomjon gyerünk! Ki kell bírnia nem, tehetünk mást!
Erre csak üvöltéssel, és szitkok tömkelegével feleltem. De érthető volt… magát a poklot éltem át. Kezeim erőtlenül szorítják azt, amit csak értem, legyen az a saját lábam, vagy az ágy széle, vagy a lepedő. Fogamat összeszorítva próbáltam tűrni, ahogy egy shinobihoz illik, de a görcs, a kín szinte elviselhetetlen volt. Két gyermeket szültem, de egyik sem volt ilyen fájdalmas, mint ez. Verítékben úszva tűrtem hiába, próbálva menteni a menthetőt, miközben egyik gépet a másik után csatlakoztatják hozzám.
*bibipp-bibipp-bibipp-bibipp*
Hallom a szívem eszelős ritmusát, ahogy az EKG jelez. De ez az állandó zaj se bírta lekötni a figyelmem egy újabb, sokkalta intenzívebb hullám elől. Embertelen kiáltás hagyja el a számat, és egész testembe megremegek.
~ Ez nem jó kedvesem! A pecsét egyre gyengül! Hanae nyugodj meg! – szól rám Saiken aggódva.
- Afrancba! Fogjátok le, szorítsátok! Ne rúgkapáljon itt, a végén elharapja a saját nyelvét!
- Doktor úr én már látom!
- Igen! Már látszik a feje! Gyerünk asszonyom nyomjon még!
~ Tarts ki Hanae! Hanae! Válaszolj...
*bibipp….bibipp….bibipp*
Testem megfeszül és már-már hídba is lemehetnék, annyira görcsbe álltam. De végül egy utolsó panaszos sikoltás és egy utolsó nyomással a kínok alábbhagytak.
*bibipp………bibipp…*
- Lassul a szívverése! Gyerünk, gyorsan vágják el a köldökzsinórt! Hamar, gyerünk már!
Hiába volt körülöttem hangzavar, hiába a nyüzsgés, Saiken noszogatása… a hangok egyre jobban eltompultak és úgy érzem mintha minden fájdalmamat, szenvedésemet, bánatom hirtelen elvágták volna.
*bi…bipp…bi…bibip*
Kinn lázasan próbáltak életben tartani, defibrillátor, légzőkészülék, minden… de… semmi sem képes megállítani az elkerülhetetlen. De nem bántam… semmit sem bántam. Teljes, boldog életem volt, ha most az a sorsom, hogy elpusztuljak… hát legyen… állok elébe. Ajkaimra fáradt, barátságos mosoly kúszik, ahogy a halál füstjétől vak szemeim egészen az égig és azon túlra meredtek. Tudtam mi vár rám és nem féltem.
*biiiiiiiiiip*
Hogy éreztem valamit? Nem… nem hiszem. Minden olyan békés volt. Megbánás és keserű szájíz nélkül. Bízok férjemben, hogy nem hoz rám szégyent a csöppségekkel kapcsolatban. Hm… így utólag belegondolva tényleg bánok valamit… hogy nem látom a kicsinyeim felnőni… de számomra itt a vég. De mint tudniillik valaminek a vége… egy új kaland kezdete.



*bibip*

Egy történet vége

Katsumi Kawachi? Egy név, egy név a múltból. Valamikor létezett és jelentett valamit. Ma mit is jelent? Egy név a sok közül, amit már nem használok. Ez az eredeti nevem, de már évek óta nem használtam, sőt lassan egy évtizede. Az eredeti kinézetemet is csak nagyon kevesen ismerik, akik tudják azok vagy halottnak hisznek vagy Kirigakure vezetősége. Igen, jól hallottad, Mizukagén, néhány ANBU vezetőn és a falu tanácsán kívül senki nem tud rólam semmit. Ennek már tíz éve. Akkor halt meg Katsumi Kawachi és született meg "A Kaméleon". És mi a feladatom? Nem tudom, azt mindig egy levélen kapom ismeretlen módon, pedig sosem vagyok sokáig egy helyen és sosem nézek ki kétszer ugyanúgy. Most éppen nincs feladatom, így várok. Jelenleg a Föld országának egyik határőr táborában tartózkodom, de nem akarok ennyire előre rohanni, az egész 10 éve kezdődött.
Kumogakure elfoglalása és elpusztítása után a falu kinevezett chuuninná és egyből elkezdték az oinin kiképzésemet. Az edzések kemények voltak és volt benne valami, ami még számomra is furcsa volt. Egyre több pecsét és jel került fel a testemre és aztán 2 évvel a kiképzés kezdete után furcsa levelet kaptam. Egy behívót a legújabbak beavatására és egy másik levelet, hogy a beavatás után várnak az oinin vezető irodájába. A beavatás unalmas volt, a vezetők üdvözölték az újoncok majd mindenki megkapta a saját maszkját. Én a sólyom // Hayabusa maszkot kaptam. Aztán vége lett és két maszkos oinin jelent meg mellettem és az irodába kísértek. Az ajtóban elkértek minden fegyvert, ami nem volt szokatlan, hiszen a két év alatt sokszor voltam itt és ez volt eddig is a szabály. Belépve a szobámba csak annyit láttam, hogy az egyik kísérőm megérinti fejem, mire lassan elnehezedik a fejem és lassan elalszom. Gyorsan felismerem a technikát, hiszen én is tanultam orvosi ninjutsut: Masui sejutsu // titkos altató technika. Ha minden igaz egy órát alhattam. Amikor felkelek a kezeimen kívül semmi nincs lekötve. A teremben a két maszkos kísérőm, Kanji és Hotaru, most már maszk nélkül, a mizukage és az oinin vezető. Éppen csak magamhoz térek és a vezetőnk beszélni kezd.
- Elnézést a durva bánásmódért, Kanjinak nem erőssége a kedvesség, de nem is azért tartjuk magukat. Mindhármuknak feladatot adok. A két társad már tudják a feladatukat, most neked is elmondom.
Ezzel kézpecsétet mutat, majd a testemen a különböző jelek kezdenek el mozogni rajtam, majd az egész testemet betakarják és lassan elkezd a tarkómra indul el és érzem, hogy egy pecsétté áll össze.
- Kész is. Mostantól minden emlékedet elvettük, a neveden és a képességeiden kívül. Nem tudod, hogy honnan jöttél, egyetlen dolgot tudsz, hogy a falutól majd kapsz feladatokat. Egy speciális különítmény tagja leszel, akik a falutól kapják a feladatot, de nem a faluban fognak szolgálatot teljesíteni. A beosztását és feladatait később tudja meg. Kanji, ha kérhetlek!
Nem tudom, hogy mennyi idő telik el, mert amikor felkelek egy hajón vagyok és egy nő áll előttem Két társammal együtt. Nem emlékszem sem a saját nevemre, sem a két társamra, de tudom, hogy velem voltak. Ekkor a nő megszólal.
- Jó reggelt, igaz már délután fél 6 van, de reggel akkor van, amikor ébredünk nem igaz?- Mondta, miközben ijesztően mosolygott.- A nevem nem számít, ahogy mostantól a maguké sem. A szolgálatomban állnak, én vagyok a főnökük, de ez nem lesz mindig így, de erre majd rájönnek.
Ismét mosolygott, majd két léhűtőnek mondott valami, mire azok eltűntek, eközben a nő kézpecséteket mutatott, majd mintha valaki felemelt volna, mint egy dróton rángatott marionett bábot magamtól felálltam, úgy, hogy én közben nem is akartam. Fura érzés volt.
- Jelenleg a kontinensre tartunk, ennél többet nem kell tudniuk. Ott mindent megtudnak, amit tudniuk kell.
Az út két napig tartott. Nem adtak feladatot, ami viszont furcsa, hogy a fegyvereimet visszaadták. Még úgyis, hogy tudom, hogy ismerik a képességeimet, hiszen bármikor magamhoz idézhetem. Viszont jó lenne tudni, hogy a pecsét mire szolgál. Az út alatt egyetlen dolgot tudtam meg a pecsétről, ami a nyakamon volt, hogy képtelenné tett a chakra használatra. Nem tudom, hogy a hajón lesz ez így vagy majd a szárazföldön is, de nem is számít, ott úgyis kiderül. Aztán megérkeztünk. Kitettek a szárazföldre, ahol adtak egy térképet és közölték, hogy meg kell keresnem egy Kasumi nevű nőt, aki majd mindent elmagyaráz.
Ennek 10 éve. Ma egyedül járom a világot és kirigakure szolgálatában teljesítek feladatokat vagy saját fejemre. A fizetésem nem rossz, sosem panaszkodtam, nem szokásom. Információm szerint egyre több hozzám hasonló ninja van, akit így alkalmaznak a falvak. Néha egymásra vadászunk, néha együtt. De vajon miért? Az alvilágban az a hír járja, hogy közeledik valami, ami ellen a falvaknak nincs ereje, így szükségét érzik ezeknek az "alvó ügynököknek" a bevetését. Nem mellesleg a ninja világ szétesőben van, lassan elmosódnak az ország határok, a kontinensen már nem igazán nézik, hogy ki fia borja vagy, nem kerül semmibe, ha te éppen a Tűz országába akarsz átugrani vagy éppen Iwagakurét akarod meglátogatni. Senki nem kérdez semmit, az emberek félnek. Az utolsó nagy ninja háború rossz hatással volt a világra. Egy újabb erő kezd felülkerekedni. Az alvilág erősödik és ha a megfelelő csoportokkal állsz kapcsolatba, akkor bajod nem eshet semelyik országban, annál legalábbis több, ami egy küldetésen történhet. 10 év alatt hatalmasat változott a világ. Az alvilág átvette a hatalmat és egyre többet beszélnek egy Ame no ekibiogami nevű szervezetről, ami már most is hatalmas befolyással rendelkezik, de a célja, hogy az egész világot uralja és egy három fős csapat vezeti, akiknek a nevét nem tudni. Senki nem látta őket, sosem hallottunk róluk, mindig csak úgy emlegetik őket, hogy az Amegami. Volt már velük dolgom, ha jól emlékszem, akkor kétszer is. Egyszer ők akartak elkapni engem a bennem élő exlaw miatt, egyszer pedig nekik teljesítettem küldetést. Az előbbi esetben a befogó csapat látta kárát, míg az utóbbi esetben a célpont került ki hullazsákban a csatából. 10 év alatt kevés ellenfél tudott megfogni, de a kiképzésemnek és a széles képességskálán mozgó tudásomnak köszönhetően nem igazán akadt legyőzőm. Volt, akivel többször is megküzdöttem, de ő nem tud róla, hiszen a kage kagami shinten no hou // Árnyék tükör alakváltó mód technikával sosem használom ugyanazt az alakot kétszer, ez lehet, hogy egy vándor ninja, akit éppen utoljára megöltem, de aztán lehet, hogy a következő pillanatban már egy szamuráj alakjában járom a világot.
Ma éppen 10 éve, Hó országának kikötőjében vagyok és éppen az aktuális küldetésemet keresem. Azt beszélik, hogy a nő, akit 10 éve keresnem kellett a felvilágosítás ügyében, Kasumi, egy fontos küldetésre keres több jelentkezőt. Abból a néhány információból, amit sikerült megszereznem érdekes küldetésről van szó, így útnak is indulok. 10 év alatt, amíg a saját lábamra álltam kiépítettem egy információs vonalat, amin keresztül szinte bármit meg tudok. Miért? Mert az információ nagy kincs, ezt megtanultam a szabad életem első félévében, amikor egy komolyabb betörés esetén nem volt meg a kellő információ és éppen csak sikerült túlélnem a kalandot. A vonal szinte az egész alvilágra kiterjed, kevés olyan szegmens van, amiről ne tudnék információt szerezni, de nem vágyok világuralomra, a legtöbb alvilági klánnal ellentétben én csendben tevékenykedek, nem verem nagy dobra a dolgokat, de az árnyékból figyelek és várom a pillanatot, amikor lecsaphatok. Ha elkövetkezik, akkor pedig kíméletlenül lépek, majd ahogy jöttem, úgy távozom. Kirigakure sosem vállalta a nyílt harcot, harci képzése is a háttérből való megfigyelést és a csendes gyilkolásra épít, sosem a frontharcra.
Visszatérve Kasumihoz. Jó néhány órába beletelt, mire megtaláltam. A találka protokoll szerint zajlott a lakásában. Itt még sosem találkoztam vele, mindig eldugott fogadókba vagy egy tisztáson az erdő közepén. A bemenet protokoll szerint zajlott. Az ajtóban elvették a fegyvereimet, még azt a kést is, amit az evéshez használok, majd Chiyuri, Kasumi szobalánya, jött értem és vitt a lakásig, ahol szokás szerint levettem a cipőmet és beléptem. Az előszobában némi étel volt kirakva, amit illendő módon elfogyasztottam, majd néhány perc múlva jöttek is értem. Kasumi már benn volt két testőrével, akik sosem mozdultak el mellőle, még alvásnál sem. Miután elfoglaltam a trióval szembe a helyem Kasumi megszólalt.
- Örülök, hogy eljöttél. Remélem jól utaztál.
- Egy ninja teszi a dolgát, az utazás miatt pedig nem panaszkodom.
- Jól mondod!- Mondta mosolyogva.- A környéken egyre több az elveszett ninja és rengewteg katonám vesz részt a daimyou háborújában, így jóval gyengébb a birtok védelme. Téged szeretnélek megkérni, hogy szervezd meg a haderőm feladatait és vedd át ideiglenesen a parancsnokságot.
- Köszönöm a megtiszteltetést, ezen el kell gondolkodnom, kérek néhány órát.
- Természetesen.
Meghajoltam, majd kisétáltam az ajtón, ahol jöttem. A néhány órát azzal töltöttem, hogy felmértem a lehetőségeket és néhány emberrel beszélgettem. Amikor letelt a kiszabott idő visszatértem Kasumihoz és közöltem a döntésemet.
- Elfogadom a felkeresést, viszont lenne egy kérésem. A faluba néhány társammal jöttem, akikben teljes bizalmam van, szeretném, ha ők is segíthetnének. A tervem szerint pont öten vagyunk velem együtt. A birtok elég nagy, hogy az itt lévő seregeket 5 részre tudjam osztani, viszont ehhez szükségem lenne a katonák és a szolgálatodban álló shinobik képességeire.
- Minden segítséget megadunk, ami ahhoz kell, hogy meg tudd szervezni a védelmet. Esetleg kérsz futárt, aki szól a barátaidnak?
- Nem köszönöm.
Ezzel kézpecsételésbe kezdek, majd megharapva az ujjam a földre teszem a tenyerem. Füstfelhő és megjelenik Witty. Ő lassan 20 éve a társam és nagyon jó barátom.
- Szia! Szükségem lenne a segítségedre. Ismered a társaimat és könnyen meg is tudod őket találni a közeli faluban. Hozd őket ide!
- Rendben.
Ezzel ki is ugrott az ajtón, majd el is tűnt a lakás melletti domb mögött. Körülbelül fél óra telt el, mikor a kapu őr jelentette, hogy négy ismeretlen jött, hogy engem keres. Kasumi megköszönte az őrnek, majd visszaküldte és velem együtt kiindult a kapuhoz. Társaim ott álltak és mind meghajolt Kasumi előtt.
- Ő itt Gou, a csapat szenzora és a jobb kezem.- Mutatom be egy shinobira nem jellemző ruhában lévő vöröshajú leányzónak, aki ismételten meghajol.
- A sorban következő Itsuo a csapat művészlelke, aki szívesebben festeget vagy nézi a felhőket, de ha szükség van rá, akkor mindig számíthatunk a segítségére. - Mondtam Kasuminak, majd a srácra szólok.- Itsuo!
- Mi van? Bocsi, olyan festői a táj, hogy elmerültem a látványba.
- Vettem észre. Ő itt Kasumi, ő neki fogunk segíteni az elkövetkező időben.
- Örvendek!- Ezzel ő is meghajolt.
- A következő hölgy Itsuo társa és a csapat legújabb tagja Chisuzu. Elszökött a vőlegényétől, mert a szülei kényszerítették volna hozzá és ő nem akarta a frigyet. Azóta velünk van, képességei nem kiforrottak, ő inkább csak a háttérből figyeli az eseményeket.
A lány nem szólt semmit, csak meghajolt.
- Végül Eisuke a csapat bábosa és úri embere, akit még sosem láttunk öltöny nélkül.
Hagyok egy kis szünetet, míg Kasumi megemészti a dolgot, miközben Eisuke a kezébe veszi a lány kezét, majd simogatni kezdi, végül egy bók után kézen csókolja, majd meghajol. Egy szót sem szól, de ennek is meg van az oka. Évekkel ezelőtt megfogadta, hogy nem szólal meg, viszont ez idő alatt egy sajátos genjutsut fejlesztett ki, amivel képes gondolatátvitel útján kommunikálni.
Miután a csapat bemutatkozott Kasumi megmutatta a szállásunkat. Kasumitól csak néhány szoba választott el. Mivel már nem nagyon volt dolgunk Kasumival, így elvonultunk a szobába. Itsuzo és Chisuzu tőlük egyáltalán nem szokatlan módon a szoba legtávolabbi ágyát nézték ki és foglalták el. A csapatban meg voltak a szokások, így mindenki egyből megtalálta a helyét, nekem jutott a bejárat melletti ágy. Ugyan nem vagyok olyan képzett szenzor, mint Gou, de nem panaszkodom ebben a tekintetben sem. Miután mindenki elfoglalta a helyét, körülbelül 5 perc alatt, majd a szoba közepén lévő asztalhoz ülünk. Kézpecsétekbe kezdek, majd az asztalra teszem a kezem, mire egy tekercs jelenik meg az asztalon.
~Mi ez?~ Kérdezi Eisuke
- Jó hogy kérdezed. Ez a birtok térképe.- Ezzel szét hajtom a pergament.- Mielőtt megmutatom, hogy mi merre van előbb a stratégia. Az ötös felállást fogjuk alkalmazni...
~De azt még sosem csináltuk. Van elég emberünk?~
- Ha jól számoltam, akkor van. Tudom, hogy némelyikünk számára öngyilkos akciónak tűnhet, de a legveszélyesebb rész az enyém lesz.
- Kawachi senpai maga zseniális, ilyen rövid idő alatt felmérte a terepet és tervet készített.
Goutól már számomra sem volt szokatlan az érzelmi kirohanás, hiszen pontosan tudtam, hogy mit érez irántam. Egyszer megpróbáltuk, de nem működött. Nem vele volt a baj, hanem velem, egyszerűen képtelen vagyok kötődni emberekhez.
- Mindenki értette? Remek, akkor oszolj. Még csak késő délután volt, így mindenki ment a dolgára. Én még egyszer körbejártam a birtokot és felmértem az embereket, akik alám lettek beosztva, majd visszatértem a szobámba aludni tértem. Arra ébredtem, hogy Gou áll felettem. Egyből tudtam, hogy történt valami, mert több ismeretlen chakraforrást is felfedeztem. A lány elmagyarázta, hogy rajtunk ütöttek. A többiek még csak ébredeztek, amikor én már felfegyverkezve álltam.
- Mindenki a helyére, füleseket állítsátok a hármas csatornára!
Gou egyből a föld alá vonult, míg Eisuke a tetőre távozott, hogy ott kézpecsételésbe kezdjen és megidézze bábjait. Volt néhány előre elkészített bábja, de a technikámból kiindulva kifejlesztett egy olyan technikát, amivel csak bábalkatrészekből improvizálhat teljes bábokat. Itsou az ablakon át távozott és egyből a birtok szélén rejtőző csapatához ment, ahol közölte a tervet. Ők voltak a B terv, a csapat la rejtőző technikákban voltak járatosak, ahogy maga Itsou is, így ők rejtve maradtak a legtöbb ellenség elől. Nekem jutott a teljes haderő megszervezése és a lopakodó ellenfelek likvidálása. Egyből meg is kaptam Goutól az első koordinátákat. Egy emberük ügyesen megkerülte az egész birtokot és az egyetlen helyen, ahol nem volt fal bejött, de szerencsére én ezzel is számoltam. Az ajtón át indulok el, majd megkerülve a birtokot a lopakodó ellenfél mögé kerülök és még mielőtt reagálhatna kézpecsételésbe kezdek és amint végzek a földre teszem a kezem mire 4 oldalról drótok jelennek meg és elkapják a betolakodót.
- Egy jó okot mondj, hogy ne öljelek meg!
- Tégy, ahogy jónak látod, de viseld a következményeket!
Gondolkodás nélkül veszem elő a katanám és egy mozdulattal szabadítom meg a szenvedéseitől az áldozatom. Ahogy a kard lecsap a fogságba lévő ember úgy omlik szét, majd valami zöld trutyi a kardomon keresztül elindul felfelé és elkapja a kezem. Innentől kezdve nem vagyok teljesen ura a testemnek s a chakrámnak, azonnal aktiválódik a második osztály nevű kenjutsu technikám és akárhogy prbálkozom nem tudom feloldani azt. ~A fenébe!~ A technika erőteljes támadó kategóriájú és rám nézve veszélyes is, mert ahogy aktiválódik a testemben lévő idegen lélek is erőre kap és átveszi a testem fölött az uralmat. Innentől kezdve én egy nagy fehér szobába kerülök, ahol már évek óta nem jártam, majd megjelenik a lélek.
- Régen láttalak!
- Hát nem önszántamból jöttem.
- Pontosan tudom, ez a technika az én saját találmányom több évtizede, de úgy tűnik, hogy valaki megtalálta és használni is tudja. Peched van!
~Remek! Azonnal ki kell jutnom innen különben bajok lesznek.~
A csata innentől kezdve a számomra teljesen homályos, lévén, hogy a lélek átvette a testem, de szerencsére időben elfogyott a chakrám, már a harcok után, így elájultam. Társaim valahogy rájöttek a technikára és sikerült feloldani azt, de mint megtudtam ez azzal járt, hogy a chakrám egy részét el kellett pecsételniük és némelyik technikámra képtelen leszek a jövőben. A harcok végére értek a felek békekötésével, ami azt jelentette, hogy itt már ránk nincs tovább szükség, így távoztunk, hogy a következő feladat után nézzünk, immár legyengítve magam a technika okozta károk miatt.