Hiai

Név: Hiai

Ország: Víz országa

Rang: Genin

Szint: D (Genin)

Chakraszint: ???

Kor: 17

Nem: nő

Kinézet: Karcsú, viszonylag alacsony testalkattal rendelkezem. Csontjaim sem valami vastagok, ami látszik is, bár a régen előforduló gyakori törések miatt mostanra egészen megerősödtek. Megőszült hajam rövidre nyírva hordom, úgy, hogy egyetlen szál se lógjon kék szemeim valamelyikébe. Jobban mondva csak a jobbot hagyják békén, mert a bal előtt még mindig hordom az egyszer kapott szemkötőt, hiába gyógyult már be az ott szerzett sérülés. Tény, hogy annyira nem tudom kinyitni, mint a másikat, erről azonban lényegében senki nem tud rajtam kívül. Általában egy hosszú pulóvert viselek egy blúz felett, mindezt rövidnadrággal és hosszú harisnyával párosítva. Ez minden időre jó párosítás, ha pedig túl meleg van, hát megválok a harisnyától. A pulcsitól semmiképp.

Jellem: Rendes vagyok, kedves, aranyos, viszont ha lehet, elkerülöm az újabb emberekkel való találkozást. Másoknak azt mondom, ez egyszerűen nyűg, ami lényegében igaz is, csak az emellett lévő ok más. Még egy ember előtt eljátszani, hogy teszek mindenre, beszólogatni, ha úgy hozza a helyzet, na meg henyélni nyilvánosan… Ez utóbbival még nem is lenne gond, de az állandó színjáték fárasztó. Mert most már bizony az. Vagy most még. Talán idő kérdése és visszaváltozom normálissá. Nem egy olyan lény leszek, aki úgy érzi, csúnyán kicseszett vele az élet. Egy olyan valaki, aki még magát az életet is unja.

alap E Szintű Ninjutsuk

Vízen Járás Elsajátítása

Függőleges Terepen való megmaradás

dróthuzal 5m

szerszámok 1szett

füstbomba 3db

elsősegély készlet 1db

energiatabletta fél doboz (13 db)

kis tekercs 2db

nagy tekercs 1db

kis üvegcse tinta 1db

surikentartó 1db

hátizsák 1db

kinai 5db

shuriken 5db

senbon 3db

A családom mindig is érdekes felfogással bírt. Lényegében, amennyire csak lehetett, kerülték a falvakat, onnantól kezdve, hogy nővérem elérte a Ködben Rejtőző faluban a genin szintet. Apám onnantól kezdve átvette tanítását, fogalmam sem volt arról, hogy miért. Engem igazából akkor és ott hátrahagytak. Magamra maradtam a kis házban, mi épphogy akkora volt, hogy négyen elférjünk benne, egymagamra viszont hatalmasnak tűnt akkoriban. Pedig csak néhány évvel voltam fiatalabb Seiunnál. Gyakran járt a miérteken az agyam. Folyton azon gondolkodtam, hogy mi lehet ennek az oka? Miért kellett egyedül a faluban maradnom és folytatnom a kiképzést? Gyenge voltam, alacsony, sovány, de ez nem lehetett ok, elvégre mégiscsak a lányuk voltam. Nem jöttek. Az első napokban, hetekben, sőt, hónapokban is folyton az ajtót lestem, mikor otthon voltam. Úton hazafelé azon tanakodtam, vajon lesz-e ott valaki? Mi van, ha nem tudnak bemenni az ajtón és dühösek lesznek? Mindezen hiába töprengtem, nem érkezett senki.

Aztán újabb gondolat futott át agyamon. Ha a nővéremet azután vitték el, hogy átment, talán értem is akkor jönnek vissza. Onnantól kezdve csak tanulmányaimra koncentráltam. Elfelejtettem játszani, beszélgetni másokkal órákon kívül, és minden mást. Csupán a tanulás maradt számomra, mint elsődleges feladat, mi elvezet majd a győzelemhez és visszahozza nekem a családomat. Szentül hittem ebben. Amikor tehettem, gyakoroltam, aztán kipihentem magam, hogy az iskolában jól szerepelhessek. A gyenge fizikumom miatt ez azonban nehézkessé vált egy idő után. Hamar túlterheltem magam, így a nagy törekvésből betegeskedés lett, kimaradás az iskolából, majd pedig mikor eljött a vizsga ideje… Nem sikerült. Két évig törtem magam, ahogy csak tudtam, olykor percekig bámulva magányosan az ajtót, mindhiába. Végül nem hozott eredményt, ahogyan a kívánt hatás is elmaradt. A remény buzogott bennem, hiszen eltelt az a két év. „Hogyan tudhatnák, hogy nem sikerül, ha nem jönnek el megnézni?” „Ma biztosan hazajönnek!” „Lehet, hogy holnap érkeznek!” „Talán közbejött nekik valami”… Az egészből pedig nem lett semmi. Rá kellett jönnöm, hogy teljesen magamra hagytak és nem áll szándékukban visszatérni ide.

Egy ideig teljesen magam alatt voltam ismét, aztán szép lassan elkezdtem változni. Apránként figyeltem másokra is, kevesebbet görcsöltem a tananyagon, és többet foglalkoztam olyasmivel, amiket szívesen csinálok. Például sokkal többet pihentem, ami az egészségemnek is jót tett. A friss levegőn, egy fa, vagy szikla tetején, a nyitott ablak mellett, vagy egy háztetőn… A napi henyélés általánossá vált, ugyanakkor továbbra is figyeltem arra, hogy mindemellett ne romoljanak sokat az értékeléseim. Ráébredtem arra, hogy felesleges olyasmi miatt törnöm magam, amire bár vágyom, sosem fog megtörténni.

Az újabb vizsgán talán ennek köszönhettem a sikereimet. Nem görcsöltem semmi miatt, csak tettem, amit tennem kellett. Az írásbeli akkorra pofon egyszerűnek tűnt. A gyakorlat pedig… Hát, valahogy sikerült. A tanáromnak nem igazán tetszett a mutatvány, nem is értem, hogy miért. Az alakváltás során az ő alakját vettem fel. Ezt még akár megtiszteltetésnek is vehette volna, mert olyasvalaki alakját kellett felvennünk, akiét a leginkább szeretnénk a csoportból. Én őt választottam, utána viszont el is kiáltottam magam, egy „Fiúk, ki akarja megfogni a mellem?” kérdéssel. A tömegben nagy sikert aratott. Talán akkorra már átestem a ló túlsó oldalára. A mindenre rágörcsölök helyett, mindenre magasról teszek lett, aminek az lett a vége, hogy kaptam egy jókora taslit a tarkómra, melynek hatására visszaváltoztam eredeti alakomra. A többi vizsgázót a sarokban ücsörögve néztem végig. Ezek után engem hagytak a végére, előtte pedig mindenkit kizavartak a teremből, hogy még csak ne is lássák, mit művelek. Nem értettem miért volt erre szükség. Szerintem tökéletes volt az akkori alakváltásom, ami meg a mondatot illeti… Még a másik vizsgáztató szeme is felcsillant, akkor meg miért? Na mindegy! Lényeg, ami lényeg, hogy újra kellett kezdenem előttük a gyakorlati részt. Ekkor már unottan mentem elébük, elhagyva a kényelmessé vált sarkot, mely olyan otthonos lett számomra, akár a falusi kis ház, a hiányos bútorzatával. Szemeimet álmosan dörzsölgetve vettem fel ismételten a tanár alakját, már csak azért is módon, majd ásítottam általa egy jó nagyot. Azt hiszem, a korábban történtek annyira megrázták, hogy már nemigen érdekelte, mit csinálok. Keze automatikusan lendült megint felém, hogy felképeljen a semmiért, nekem pedig épphogy volt időm arra, hogy az egyébként is vizsgaanyagként szereplő testcsere technikát bevetve egy asztalt képeltessek fel vele, magam helyett. Míg kezét fájlalta, én elégedetten vigyorogva szüntettem meg a korábbi feladat eredményét, és kiszélesedett képpel vártam, hogy jelzésére létrehozhassak néhány klónt. Furcsa. Most, hogy rám ragadt az utóbbi majdnem egy évben ez a szokatlan nemtörődömség, sokkal egyszerűbb minden. Nem görcsölök azon, hogy minek hogyan kellene megtörténnie, egyszerűen csak csinálom. A már jól betanult mozdulatokkal, az egyébként egész jól végbemenő feladatot, ami két másolatot eredményez belőlem. Ez a három én talán még látványra is sok lehetett szegény senseinek. Gyorsan lezárta a dolgot, hogy egy időre megszabadulhasson tőlem.

„Seiun nee-san…” maradt tátva a szám, mikor a sikeres vizsga után néhány nappal megpillantottam őt odahaza. Hogy hogyan ment be, arról fogalmam sincs, de sikerült neki. Én pedig csak álltam előtte jó darabig hitetlenkedve, hiszen mindez nem lehetett valóság. Mégis… Csak ő, egyedül, de visszatért. Hosszas beszélgetés után pedig le is korholt, amiért csak abban az évben sikerült átmennem. Tizenhárom évesen. Tény, hogy hozzá képest ez szégyen. Most pedig még hatalmasabbnak és erősebbnek tűnt, mint akkor régen számomra. Ezt követően nem gondolkodott sokat, közölte, hogy vele megyek és majd ő kiképez. Bár volt bennem némi ellenérzés, szó nélkül követtem. A nővéremet, aki visszajött értem, csak azért, hogy magával vihessen, mint őt annak idején. A kérdés viszont ott motoszkált bennem. Miért csak egyedül jött? Aztán megjött rá a válasz. Apánk meghalt, anyánk pedig betegeskedve élte napjait, így nem jöhetett. Ez nagyban megmagyarázta a dolgot, az viszont, hogy már csak egyikükkel találkozhatom, kissé sokkolt.

Már az utazás alatt elkezdett kiképezni. Az első azon képességekkel kezdte, amelyekkel őt is elsőként ismertette meg az apánk. A függőleges terepen való megmaradással kezdtük. Fákon és sziklafalakon kellett gyakorolnom, míg végül fel is kellett mennem egyen azért, hogy tovább haladhassunk utunk során. Szerintem szándékosan választott ilyen útirányt. Nehéz volt, főleg számomra. A napi henyéléseim is elmaradtak. Figyelnem kellett a felszínt, amin járok. Ha túl sok chakrát irányítottam a lábaimba a tapadás elérése érdekében, a felszín megsérült és leestem. Ha túl keveset, egyszerűen lecsúsztam. Testvérem eleinte még elkapott, legalábbis többnyire, ez azonban ahogy haladtunk előre, úgy vált ritkásabbá, mígnem végül állandóan engedte, hogy saját magam fogjak földet, úgy, ahogy éppen sikerül. Mondhatni beleunt abba, hogy állandóan elkapdos, amit nem is csodálok. Én magam is beleuntam volna.

Ha pedig ez nem lett volna elég, a vízen járás még nehezebbnek bizonyult. Nem egy, nem két, és még csak nem is három napomba került annak elsajátítása. Bár akkorra már a fákon és egyebeken felsétálás mendegélt, a víz egészen más volt. Szerencsére úszni jól tudtam, így ezzel nem voltak gondok. Az viszont, hogy állandóan kövessem a víz járását, kimondva sokkal egyszerűbbnek hangzik. Főleg nekem, aki még azt is megunta, hogy folyamatosan figyelnie kell. Apránként változtam ismét olyanná, amilyen régen voltam, ugyanakkor egy-két dolog megmaradt az elmúlt egy év alatt kialakult énképemből. Mint például az, hogy nem féltem visszaszólni. Seiunnal szemben  óvatosabb voltam,de mégis… A szemtelenségem többnyire megmaradt. Amellett, hogy halálra hajszolt a maximalizmusával, melyből valamennyi rám is rám ragadt.

Ez pedig csak mindennek az eleje volt. Egy darabig utána azon volt, hogy az erőnlétemet fejlessze. Nem egy sóhajt kaptam azért, mert hamar kimerültem, vagy pihenőért nyavalyogtam. Apránként fejlődtem csak, közel sem olyan ütemben, amivel ő megelégedne. Talán azért, mert volt bennem egy lázadó, aki folyton ellenkezni akart és inkább pihent volna, kiélvezve a lustaság adta örömöket, mintsem agyonhajszolja magát. Néhány fegyelmező ütéssel, majd arra emlékeztető zúzódással is gazdagabb lettem, az egész azonban akkor vált szokatlanná és furcsává, mikor mindez abbamaradt. Engedte, hogy pihenjek, hogy begyógyuljanak a sebeim, közben pedig azon gondolkodott, mit kellene tennie. „Talán könnyebb lenne, ha aktiválnád a Kekkei Genkait…” elmélkedett előttem hangosan. Persze ezt egyszerűbb mondani, mint megtenni. Mindeddig hiába próbálkoztunk, nem sikerült a Tenseigan előhívása. Tudom, hogyan működik, elmagyarázta, sőt… Nem egyszer volt, hogy úgy olvasott bennem, akár egy könyvben, hiába ellenkeztem. Azt nem mondta el, miként bújhatnék ki alóla. „Lehet, neked hamarabb van arra szükséged…” folytatta gondolatmenetét nem sokkal később. Mégis mire? Csak ez az egy kérdés járt a fejemben, miközben engem méregetett. Ezek szerint még jócskán volt mit megtudni erről az egészről, hiába magyarázta nekem több mint egy éve. „Hiai… Meg kell halnod.” közölte végül szárazon, mintha csak egy betanult szöveg lenne. Érzelem és bármi egyéb nélkül.

Aztán nem éreztem mást, mint a testem egészét átjáró rettegést, és gyomorforgató érzést, mi akkor árasztott el, mikor elmémbe vetítette saját, bénító emlékeit arról, miként élte át ő a halált, apánk által. Aztán arról, hogy ő miként végzett gyötrőjével, valójában teljesen feleslegesen, teljesen eluralkodva elméje felett. Most először éreztem úgy, hogy tényleg félek tőle. Utána pedig minden megsemmisült. A képek eltűntek, bennem pedig már csak a fájdalom maradt. Az egyre jobban elterjedő gyengeség érzete, miként a vér kiszivárog testemből, a kardja által hagyott seben át. Bőszen, vad patakban, hogy mihamarabb vége legyen. Azt hittem, tényleg meghalok.

Mire magamhoz tértem, teljesen megváltozott minden. Seiun teljesen elhidegülve fogadott, miközben anyám felettem ücsörögve törölgette láztól izzadó homlokom. Aznap derült ki, hogy nővérem hiába próbálkozott. Hogy nem vagyunk vér által összekötve. Nem vagyunk igazi testvérek. Aznap fordította el tőlem szemét először, csakhogy nem utoljára. Megint elkezdtem azt érezni, hogy én vagyok a gyenge, a kolonc, akit legszívesebben hátrahagynának. Most azonban nem hagytak hátra, helyette elkergettek. Nem csak engem, de anyámat is eltávolította otthonából, kis híján kivájva egyik szemem, miközben folyvást azt hangoztatta, „Takarodj! Nem vagy a testvérem! Nem vagy senki!” Csak annyit várt ezzel az egésszel, hogy felépüljek. Addig folyamatosan éreztette, hogy nem lát szívesen. Kerülte még a házat is, munkát vállalt, tette, amit úgy érzett, hogy tennie kell, csak hogy ne lásson minket. Még most sem tudom, hogy miért. Akkor ott viszont ismét elfogott az üresség. A faluba visszavezető utat végül egyedül tettem meg. Az út negyedénél kellett megásnom a sírt, melybe kivetett nevelőm holttestét temettem. Azóta pedig itt élek. Az egész történésbe még a hajam is beleőszült. Már akkor elkezdett őszülni, amikor kis híján kinyuvadtam. Néha magamra erőltetem a nemtörődömséget, mit régen megszoktak, magamban pedig folyton azt mondogatom, hogy nem vagyok gyenge. Erős vagyok, még akkor is, ha nem úgy, mint Seiun. Egy napon pedig rá fog jönni.