Okamura Yüichi
2 posters
1 / 1 oldal
Okamura Yüichi
Okamura Yüichi Csüt. Jan. 05 2017, 21:35
//A karakter elkészítéséhez Orochimaru mesélői engedélyét kaptam.
350-es chakraszintet elért karakter: Kenshiro Yori//
Név: Okamura Yüichi
Ország: A Tűz Országa – Konohagakure no Sato
Rang: Akadémiai Tanuló - III.Évfolyam
Szint: C
Chakraszint: ?
Kor: 10
Nem: Férfi
Felszerelések: Egy ütött-kopott kunai tartó tok. Egy fából készült kunai kés. Egy tekercs. Akadémiai felszerelés. Egy Shinobi Naplója – jegyzetfüzet.
Kinézet: Küllemem egy átlagos, korombeli fiatal fiúéval megegyező. Ezüst sörényem alól kékes szempárom olykor túlságosan is fagyos tekintetet kölcsönöz, mely a korunkbeliekkel végrehajtott interakciók során hátrányként szolgál. (Nem gondoltam magamról, hogy ennyire ijesztő vagyok. Vagy inkább komor?)
Felhajtott gallérú melegítő felsőm alatt egy jól szellőző, háló szabású pólót viselek. Átlagos, a mozgást kevésbé gátló nadrág és shinobi szandál ékesít deréktól lefelé. A viseltes kunai tartó tokot a jobb kézen fekvés érdekében a jobb combomra erősítettem.
Jellem: Jobb szeretem, ha mások alkotnak rólam véleményt, ugyanis így megvan az esély arra, hogy túlfényezem a valóságot. Átlagban egy boldog, összeszedett és figyelmes fiúnak tartom magam. Természetesen az otthoni környezet mindezek ellentétét váltja ki belőlem. A rendkívül szorgalmas és céltudatos emberek közé sorolom magam, igyekszem mindent megtenni azért, hogy végre elismerjenek. A célom az, hogy egy olyan ember váljon belőlem: akire felnéznek.
Előtörténet:
Halkan sercegett a tűz a gazdagon berendezett szoba kandallójában. Ezen kívül, az íróasztalon álló két-három gyertya szolgáltatott még némi fényt a későbe nyúló készülődésemhez. Ügyesen kurtítva a kanjikat, széles mosollyal készítettem elő jegyzetfüzetem a másnap esedékes Akadémiai beiratkozásomra. Mindig jónak láttam azt, ha van velünk egy írásra alkalmas eszköz és felület, hiszen egy jó shinobi jegyzetel, elemez, felkészül, s végül végrehajt. Játékosan jegyeztem fel az első lap szélére e támpontokat, majd lelkesen ugrottam ki apám székéből, hogy bemutathassam az általam készített remekművet. Lábaim oly gyorsan szedtem a lépcsőn, hogy talán a leggyorsabb dobszólam előadója is megirigyelné azt, amit én véghezvittem a konyhába vezető úton.
Jól emlékszem, haloványan tűzött be a hold fénye a kőbevájt arcképek felől. Párás, ködös este volt odakint. Az állandó zsivajtól zengő falu baljós csöndbe merült. Édesanyám a tűzhelyen készítette a másnapi ebédet, mellette az asztalnál apám olvasgatta újságát a halványan pislákoló lámpafényben. Majd kiugrottam a boldogságtól, s büszkén emeltem felé a füzetet.
- Nézd édesapám! Elkészítettem a saját jegyzetfüzetem, ahogy régen tanítottad, hogy egy jó shino…
- Remek, remek. – Vetett művemre egy flegma pillantást, majd visszafordult az olvasmányához. – De ha még egyszer ilyen rondán írod a kanjit, tudod mi lesz! – Fejezte be a szokásos fenyegetéssel mondandóját, majd távozásra intett. Meghatódva öleltem magamhoz a kis füzetem, melyet pár pillanat múlva kövér könnycseppek áztattak és a konyha újra csöndbe borult. Ez volt az utolsó nap, hogy a számomra édes, egyben hős apa végül kiköltözött a lelkemből. Kiköltözött… a szívemből.
Egészen kisgyermek korom óta hasonló élményeket megélve tengettem az életem. Apám egy helyi Jounin, kinek minden energiáját és idejét felőrli új csapata. Rám és édesanyámra nagyon ritkán jutott ideje, s mindig úgy kezelt, mintha nem is a saját gyermeke lennék. Ritkán nézett rám, szemeiben az állandó megvetést és az elkeseredettséget láttam. Jogosan teheti fel magának ilyenkor egy korombéli fiú, vagy akár lány is: „Mi rosszat tettem? Mit csináltam? Vajon mi baja lehet?”. A választ a mai napig sem sikerült megtalálnom, s talán a sors tréfás próbája lenne ez az egész? Meddig bírja majd ez a hánytatott sorsú legény, így: igazi apuka nélkül?
Édesanyám egy tündér asszony. Igaz, shinobi képzést nem kapott, így a falu kórházában dolgozik éjjel, s nappal. Ott ő a konyhás néni, így igazán remek a főztje! De sajnos neki sincs annyi ideje rám, mint amennyit szeretne. Az én szememben ő inkább nem is tündér, hanem egy angyal, kit olykor a szárnyainál fogva apám a földhöz láncol. De jól tudom, hogy rá, és rám is talán majd egy jobb sors vár az idők múlásával.
A szomorú, könnyekbe fáradt éjszaka után elérkezett az én várva várt napom. A füzettel a karjaimban aludtam el, mely a forgolódás és a könnyek miatt meggyűrődött kissé, de az emlékeket örökre magában fogja hordozni. Az elmúlt este emlékeit biztosan.
Mire leértem a szobámból, a lakás üres, nesztelen zaja fogadott. Pár percnyi kutakodás és kiabálás után végleg beletörődtem, hogy ez a mai nap a kezdet és a magány napja lesz, amíg csak élek. Lekonyult orral tártam ki a bejárati ajtót, s súlyos léptekkel meneteltem egészen az Akadémiáig. Színes szalagok és luftballonok ölelték körbe az új tanulókat üdvözlő, hatalmas feliratot, mely alatt párosával haladtak át a leendő shinobi tanoncok szüleikkel. Elolvasva a feliratot magamhoz szorítottam a naplót, s egyedül beálltam a sorba.
A beiratkozás simán ment, bár itt- ott némi segítségre szorultam, s az otthonhoz hasonlatos elbánásban részesültem. Néhány alkalmazott úgy kezelt, mint az apám. Elveszettségem hangos szavakkal illették, mihasznaságomon pedig felmordultak. Kétségbeesetten hagytam magam mögött az Akadémia falait, s a folyóparton ücsörögve mélyen alámerültem gondolataim háborgó tengerébe.
„Miért érdemlem én ezt? Miben vagyok másabb, mint a többiek? Mit rontottam el, hogy a világ ezt az arcát mutatja nekem?” Az újabb válaszok után kutakodva, szinte beletörődve abba a fránya, gyakran emlegetett sorsba, vállat vonva kullogtam haza. Édesanyám lelkesen szánta rám szabadidejét, míg meghallgatta az aznapi kalandjaim, de még a feléig sem értünk már is munkája akadt, majd magamra hagyott. Az éjszaka közepén apám rúgta be az ajtót, s erővel cibált ki takaróm és álmaim nyújtotta menedékemből. Nyakamnál fogva taszított a falhoz, miközben bestiaként, habzó szájjal vágta hozzám nyers, lelkembe gázoló szavait:
- Ha még egyszer szégyent hozol a családom nevére, és lejáratsz a társaim előtt, ne akard megtudni, mit csinálok veled! – üvöltötte, majd lábaim elhagyták a padlót, ahogy egy egyszerű mozdulattal vágott a földre. – Megértetted?! – vágta hozzám a füzetem, s csapta be maga után az ajtót. Remegő kézzel nyúltam naplómhoz, s szorosan öleltem újra, ott a szoba közepén sírva.
Így ért véget az a nap. A kezdet és a magány napja.
Újabb reggel virradt, s az első nap kezdetét is vette az Akadémián. Tanárunk igen kedvesnek bizonyult, s a rengeteg új arccal karöltve belevágtunk a shinobik világába. A chakra és tulajdonságainak bevezetése. A shurikenekkel és kunaiokkal való közelharc, majd a shinobi történelmünk hallatán valósággal elakadt a lélegzetem. Már azon a napon elhatároztam, hogy falvunk legendás vezetői közé fogok egyszer tartozni. Azért, hogy elismerjenek. Azért, hogy végre emberszámba vegyenek. Azért, hogy egy teljes, igazi életet élhessek a hazámban. Az első évet remekül zártam, minden tantárgyból kiemelkedően teljesítettem, s példamutató tanulmányi átlagomhoz hű eljárásban részesítettek. Mesterünk egy külön óra alkalmával egy egyszerű trükkről, egyfajta vizsgálatról beszélt nekem, melyet még aznap teljesítettünk. Egy érdekes papírt nyomott a kezembe, s arra kért, hogy vezessem a chakrám egyenesen a papírba. A procedúra elég sokáig tartott, mire memorizálni tudtam kéréseit, melyeket sikerrel tudtam alkalmazni a gyakorlatban. Nagy fejfájás árán, de sikerült kibocsájtanom a papír felületére energiáim egy részét, mire hirtelen borult lángokba a cetli. Mesterem nem volt túl meglepett az eredményt illetően, hisz mindig tudta, hogy van bennem potenciál, és az elemi beállítottságom is átlagos, hisz a Konohaiak nagy százaléka tudja uralma alá hajtani a Tűz elemet. Sokáig gyakoroltam az elemi feloldás rejtélyeit, hiszen a kezdeti diadal nem tartott sokáig. Mérhetetlenül kifárasztott már ez az egyszerűnek tűnő gyakorlat is, így ahol módomban állt, gyakoroltam és gyakoroltam. Hazafelé az akadémiáról az aláhullott leveleken, és odahaza a szobámban égő gyertyákon tökéletesítettem a tanultakat. Az apám figyelmét nem kerülte el az ajtó alatt kiszűrődő gyertyák fényének növekedése, és halványulása, így váratlan látogatása ismét beköszöntött, s már rémülten húztam a fejem karjaim közé. Mellém állt, s vártam az ítéletet. Pár percig csak állt, így úgy gondoltam, talán most az egyszer büszke tekintettel mered mögöttem. Kimerészkedtem kíváncsi tekintettel védelmem mögül, s abban a pillanatban tenyere nagyot szólt az arcomon. Meglepett nyakam nem bírt ellenállni a csapásnak, s nagy lendülettel koppant a fejem az asztalon. A gyertyák elborultak, s az asztalom és drága füzetem a magmaként terjedő faggyú áldozatává vált.
- Az én házamban nem lesz semmiféle gyújtogatás és chakra használat, megértetted? – zúgó füleim ellenére is kristály tisztán hallottam a parancsba kötött szidalmazást, s az ajtó újabb csapódását. "Mivel érdemeltem ki ezt? Valaki! Akárki!" Húztam fel a székre a lábaim, s mélyen az ölembe bújva zokogtam álomba magam.
Számomra ez a tudat oly hatalmas lelkesedést biztosított és oly magabiztosságot az elkövetkező évre, hogy könnyűszerrel vettem az újabbnál újabb akadályokat. Szabadidőmben egy fából készült kunai késsel gyakoroltam, s ezt a fegyvert választottam specialitásomként. A tankönyvek és jegyzetek tudását egytől egyig próbáltam elsajátítani, s a kezdetleges ninjutsu ismeretekben rendkívüli módon sikerült teljesítenem. Még többet edzettem mind a testem, mind a lelkem, hogy egyre közelebb és közelebb kerülhessek álmaim megvalósításához. A legendák végig bennem éltek, s motivációjuk az év végéig és a mai napig is elkísérnek, mikor úgy határoztam, bele vágok a lehetetlenbe.
Szerencsémre apám is tűzhasználó, és még nagyobb szerencsémre sikerült elcsennem tőle két, igen értékesnek és érdekesnek tűnő tekercset. A tekercsek titkaira irtózatosan nehéz volt rájönni. Hetekbe, hónapokba telt, mire vissza-vissza csempészve, majd újra eltulajdonítva sikerült kijegyzetelnem a legfontosabb részleteket a jutsukról, melyeket végül a gyakorlatba próbáltam átültetni. Azt hittem, ha sikerül megfejtenem a technikákat és az ilyen célokra kijelölt könyvekkel, tekercsekkel, könnyed szerrel kezdhetek bele az ellövöldözésükbe, de nagyot kellett koppannom. A gyakorlás közben átélt kudarcok, majd újabb kudarcok motiváltak a leendő sikerek elérése érdekében. A még több hét és még több hónap lassan gyümölcsöt termett. Sok helyen megégve, sebesülésektől és a hibás chakra használattól kimerülve, sikerült elsajátítanom a két tűz elemű technikát. Éreztem, hogy a bennem fortyogó erővel, melyről oly sokat tanulunk, egyre jobban kezd a barátommá válni, s egyre több mindenre vagyok képes. Fizikumom, s benső tartalékaim rendkívül sokat fejlődtek, persze a korombeliekhez képest. Hatalmas lépés volt számomra ez a világra nézve aprócska lépés. Végre volt hova elmenekülnöm az otthon hűvös, jeges világából, de jól tudtam azt, hogy mindez olcsó vigasz csupán.
Főleg azok után, ami odahaza történt. Majd kicsattantam az boldogságtól hazafelé menet, hogy végre bebizonyíthatom apámnak, hogy igen is méltó vagyok a nevére. Korainak bizonyult az ünneplés. Gyilkos tekintettel várt a házunk előtt, s ahogy a közelébe értem, egy hatalmas pofon visszhangzott az utcánkban. Kérdőn tekintettem rá, könnybe lábadt szemekkel az újabb miért után kutatva.
- Még is hogy volt merszed eltulajdonítani a személyes tárgyaimat? – rántotta elő zsebéből a két megviselt tekercset, melyek sarkait véletlenül égethettem meg.
- De hát… - zúdult le a második csapás, mely térdre kényszerített. Pirosló arcom émelyegve emeltem fel rá. Erősen kapaszkodtam meg a nadrágomban, s vérző ajkaim végre szóra tudtam bírni. – Csak olyan akartam lenni, mint te apám!
- Te sosem leszel olyan, mint én! Érted? Soha! – vitte be végül a végső ütést. Pár pillanatig még a lábaimnak sikerült megtartaniuk az eszméletlenül hátravetődő fejem, de végül elterültem. Porba tiporva, ott a házunk előtt.
Magam fejlesztésén kívül mégsem értem el semmit, hisz még mindig egy egyszerű senki vagyok az apám, és mindenki más szemében. Lehet így is lesz rendjén, míg utol nem ér a háború förtelme, vagy el nem bukom legelső küldetésem, melyről már oly sokat álmodoztam. Én és a legendák, itt a szívem mélyén egy új reményért kiáltva, s egy jobb sorsot remélve várom az elkövetkező éveim. Itt, Konohagakure szívében. Én, Okamura Yüichi.
//Az előtörténetben tanult két Tűz technika a :Katon: Goukakyuu no Jutsu| Katon: Hiendan. //
350-es chakraszintet elért karakter: Kenshiro Yori//
Név: Okamura Yüichi
Ország: A Tűz Országa – Konohagakure no Sato
Rang: Akadémiai Tanuló - III.Évfolyam
Szint: C
Chakraszint: ?
Kor: 10
Nem: Férfi
Felszerelések: Egy ütött-kopott kunai tartó tok. Egy fából készült kunai kés. Egy tekercs. Akadémiai felszerelés. Egy Shinobi Naplója – jegyzetfüzet.
Kinézet: Küllemem egy átlagos, korombeli fiatal fiúéval megegyező. Ezüst sörényem alól kékes szempárom olykor túlságosan is fagyos tekintetet kölcsönöz, mely a korunkbeliekkel végrehajtott interakciók során hátrányként szolgál. (Nem gondoltam magamról, hogy ennyire ijesztő vagyok. Vagy inkább komor?)
Felhajtott gallérú melegítő felsőm alatt egy jól szellőző, háló szabású pólót viselek. Átlagos, a mozgást kevésbé gátló nadrág és shinobi szandál ékesít deréktól lefelé. A viseltes kunai tartó tokot a jobb kézen fekvés érdekében a jobb combomra erősítettem.
Jellem: Jobb szeretem, ha mások alkotnak rólam véleményt, ugyanis így megvan az esély arra, hogy túlfényezem a valóságot. Átlagban egy boldog, összeszedett és figyelmes fiúnak tartom magam. Természetesen az otthoni környezet mindezek ellentétét váltja ki belőlem. A rendkívül szorgalmas és céltudatos emberek közé sorolom magam, igyekszem mindent megtenni azért, hogy végre elismerjenek. A célom az, hogy egy olyan ember váljon belőlem: akire felnéznek.
Előtörténet:
Egy Shinobi Naplója
Halkan sercegett a tűz a gazdagon berendezett szoba kandallójában. Ezen kívül, az íróasztalon álló két-három gyertya szolgáltatott még némi fényt a későbe nyúló készülődésemhez. Ügyesen kurtítva a kanjikat, széles mosollyal készítettem elő jegyzetfüzetem a másnap esedékes Akadémiai beiratkozásomra. Mindig jónak láttam azt, ha van velünk egy írásra alkalmas eszköz és felület, hiszen egy jó shinobi jegyzetel, elemez, felkészül, s végül végrehajt. Játékosan jegyeztem fel az első lap szélére e támpontokat, majd lelkesen ugrottam ki apám székéből, hogy bemutathassam az általam készített remekművet. Lábaim oly gyorsan szedtem a lépcsőn, hogy talán a leggyorsabb dobszólam előadója is megirigyelné azt, amit én véghezvittem a konyhába vezető úton.
Jól emlékszem, haloványan tűzött be a hold fénye a kőbevájt arcképek felől. Párás, ködös este volt odakint. Az állandó zsivajtól zengő falu baljós csöndbe merült. Édesanyám a tűzhelyen készítette a másnapi ebédet, mellette az asztalnál apám olvasgatta újságát a halványan pislákoló lámpafényben. Majd kiugrottam a boldogságtól, s büszkén emeltem felé a füzetet.
- Nézd édesapám! Elkészítettem a saját jegyzetfüzetem, ahogy régen tanítottad, hogy egy jó shino…
- Remek, remek. – Vetett művemre egy flegma pillantást, majd visszafordult az olvasmányához. – De ha még egyszer ilyen rondán írod a kanjit, tudod mi lesz! – Fejezte be a szokásos fenyegetéssel mondandóját, majd távozásra intett. Meghatódva öleltem magamhoz a kis füzetem, melyet pár pillanat múlva kövér könnycseppek áztattak és a konyha újra csöndbe borult. Ez volt az utolsó nap, hogy a számomra édes, egyben hős apa végül kiköltözött a lelkemből. Kiköltözött… a szívemből.
Egészen kisgyermek korom óta hasonló élményeket megélve tengettem az életem. Apám egy helyi Jounin, kinek minden energiáját és idejét felőrli új csapata. Rám és édesanyámra nagyon ritkán jutott ideje, s mindig úgy kezelt, mintha nem is a saját gyermeke lennék. Ritkán nézett rám, szemeiben az állandó megvetést és az elkeseredettséget láttam. Jogosan teheti fel magának ilyenkor egy korombéli fiú, vagy akár lány is: „Mi rosszat tettem? Mit csináltam? Vajon mi baja lehet?”. A választ a mai napig sem sikerült megtalálnom, s talán a sors tréfás próbája lenne ez az egész? Meddig bírja majd ez a hánytatott sorsú legény, így: igazi apuka nélkül?
Édesanyám egy tündér asszony. Igaz, shinobi képzést nem kapott, így a falu kórházában dolgozik éjjel, s nappal. Ott ő a konyhás néni, így igazán remek a főztje! De sajnos neki sincs annyi ideje rám, mint amennyit szeretne. Az én szememben ő inkább nem is tündér, hanem egy angyal, kit olykor a szárnyainál fogva apám a földhöz láncol. De jól tudom, hogy rá, és rám is talán majd egy jobb sors vár az idők múlásával.
A szomorú, könnyekbe fáradt éjszaka után elérkezett az én várva várt napom. A füzettel a karjaimban aludtam el, mely a forgolódás és a könnyek miatt meggyűrődött kissé, de az emlékeket örökre magában fogja hordozni. Az elmúlt este emlékeit biztosan.
Mire leértem a szobámból, a lakás üres, nesztelen zaja fogadott. Pár percnyi kutakodás és kiabálás után végleg beletörődtem, hogy ez a mai nap a kezdet és a magány napja lesz, amíg csak élek. Lekonyult orral tártam ki a bejárati ajtót, s súlyos léptekkel meneteltem egészen az Akadémiáig. Színes szalagok és luftballonok ölelték körbe az új tanulókat üdvözlő, hatalmas feliratot, mely alatt párosával haladtak át a leendő shinobi tanoncok szüleikkel. Elolvasva a feliratot magamhoz szorítottam a naplót, s egyedül beálltam a sorba.
A beiratkozás simán ment, bár itt- ott némi segítségre szorultam, s az otthonhoz hasonlatos elbánásban részesültem. Néhány alkalmazott úgy kezelt, mint az apám. Elveszettségem hangos szavakkal illették, mihasznaságomon pedig felmordultak. Kétségbeesetten hagytam magam mögött az Akadémia falait, s a folyóparton ücsörögve mélyen alámerültem gondolataim háborgó tengerébe.
„Miért érdemlem én ezt? Miben vagyok másabb, mint a többiek? Mit rontottam el, hogy a világ ezt az arcát mutatja nekem?” Az újabb válaszok után kutakodva, szinte beletörődve abba a fránya, gyakran emlegetett sorsba, vállat vonva kullogtam haza. Édesanyám lelkesen szánta rám szabadidejét, míg meghallgatta az aznapi kalandjaim, de még a feléig sem értünk már is munkája akadt, majd magamra hagyott. Az éjszaka közepén apám rúgta be az ajtót, s erővel cibált ki takaróm és álmaim nyújtotta menedékemből. Nyakamnál fogva taszított a falhoz, miközben bestiaként, habzó szájjal vágta hozzám nyers, lelkembe gázoló szavait:
- Ha még egyszer szégyent hozol a családom nevére, és lejáratsz a társaim előtt, ne akard megtudni, mit csinálok veled! – üvöltötte, majd lábaim elhagyták a padlót, ahogy egy egyszerű mozdulattal vágott a földre. – Megértetted?! – vágta hozzám a füzetem, s csapta be maga után az ajtót. Remegő kézzel nyúltam naplómhoz, s szorosan öleltem újra, ott a szoba közepén sírva.
Így ért véget az a nap. A kezdet és a magány napja.
Újabb reggel virradt, s az első nap kezdetét is vette az Akadémián. Tanárunk igen kedvesnek bizonyult, s a rengeteg új arccal karöltve belevágtunk a shinobik világába. A chakra és tulajdonságainak bevezetése. A shurikenekkel és kunaiokkal való közelharc, majd a shinobi történelmünk hallatán valósággal elakadt a lélegzetem. Már azon a napon elhatároztam, hogy falvunk legendás vezetői közé fogok egyszer tartozni. Azért, hogy elismerjenek. Azért, hogy végre emberszámba vegyenek. Azért, hogy egy teljes, igazi életet élhessek a hazámban. Az első évet remekül zártam, minden tantárgyból kiemelkedően teljesítettem, s példamutató tanulmányi átlagomhoz hű eljárásban részesítettek. Mesterünk egy külön óra alkalmával egy egyszerű trükkről, egyfajta vizsgálatról beszélt nekem, melyet még aznap teljesítettünk. Egy érdekes papírt nyomott a kezembe, s arra kért, hogy vezessem a chakrám egyenesen a papírba. A procedúra elég sokáig tartott, mire memorizálni tudtam kéréseit, melyeket sikerrel tudtam alkalmazni a gyakorlatban. Nagy fejfájás árán, de sikerült kibocsájtanom a papír felületére energiáim egy részét, mire hirtelen borult lángokba a cetli. Mesterem nem volt túl meglepett az eredményt illetően, hisz mindig tudta, hogy van bennem potenciál, és az elemi beállítottságom is átlagos, hisz a Konohaiak nagy százaléka tudja uralma alá hajtani a Tűz elemet. Sokáig gyakoroltam az elemi feloldás rejtélyeit, hiszen a kezdeti diadal nem tartott sokáig. Mérhetetlenül kifárasztott már ez az egyszerűnek tűnő gyakorlat is, így ahol módomban állt, gyakoroltam és gyakoroltam. Hazafelé az akadémiáról az aláhullott leveleken, és odahaza a szobámban égő gyertyákon tökéletesítettem a tanultakat. Az apám figyelmét nem kerülte el az ajtó alatt kiszűrődő gyertyák fényének növekedése, és halványulása, így váratlan látogatása ismét beköszöntött, s már rémülten húztam a fejem karjaim közé. Mellém állt, s vártam az ítéletet. Pár percig csak állt, így úgy gondoltam, talán most az egyszer büszke tekintettel mered mögöttem. Kimerészkedtem kíváncsi tekintettel védelmem mögül, s abban a pillanatban tenyere nagyot szólt az arcomon. Meglepett nyakam nem bírt ellenállni a csapásnak, s nagy lendülettel koppant a fejem az asztalon. A gyertyák elborultak, s az asztalom és drága füzetem a magmaként terjedő faggyú áldozatává vált.
- Az én házamban nem lesz semmiféle gyújtogatás és chakra használat, megértetted? – zúgó füleim ellenére is kristály tisztán hallottam a parancsba kötött szidalmazást, s az ajtó újabb csapódását. "Mivel érdemeltem ki ezt? Valaki! Akárki!" Húztam fel a székre a lábaim, s mélyen az ölembe bújva zokogtam álomba magam.
Számomra ez a tudat oly hatalmas lelkesedést biztosított és oly magabiztosságot az elkövetkező évre, hogy könnyűszerrel vettem az újabbnál újabb akadályokat. Szabadidőmben egy fából készült kunai késsel gyakoroltam, s ezt a fegyvert választottam specialitásomként. A tankönyvek és jegyzetek tudását egytől egyig próbáltam elsajátítani, s a kezdetleges ninjutsu ismeretekben rendkívüli módon sikerült teljesítenem. Még többet edzettem mind a testem, mind a lelkem, hogy egyre közelebb és közelebb kerülhessek álmaim megvalósításához. A legendák végig bennem éltek, s motivációjuk az év végéig és a mai napig is elkísérnek, mikor úgy határoztam, bele vágok a lehetetlenbe.
Szerencsémre apám is tűzhasználó, és még nagyobb szerencsémre sikerült elcsennem tőle két, igen értékesnek és érdekesnek tűnő tekercset. A tekercsek titkaira irtózatosan nehéz volt rájönni. Hetekbe, hónapokba telt, mire vissza-vissza csempészve, majd újra eltulajdonítva sikerült kijegyzetelnem a legfontosabb részleteket a jutsukról, melyeket végül a gyakorlatba próbáltam átültetni. Azt hittem, ha sikerül megfejtenem a technikákat és az ilyen célokra kijelölt könyvekkel, tekercsekkel, könnyed szerrel kezdhetek bele az ellövöldözésükbe, de nagyot kellett koppannom. A gyakorlás közben átélt kudarcok, majd újabb kudarcok motiváltak a leendő sikerek elérése érdekében. A még több hét és még több hónap lassan gyümölcsöt termett. Sok helyen megégve, sebesülésektől és a hibás chakra használattól kimerülve, sikerült elsajátítanom a két tűz elemű technikát. Éreztem, hogy a bennem fortyogó erővel, melyről oly sokat tanulunk, egyre jobban kezd a barátommá válni, s egyre több mindenre vagyok képes. Fizikumom, s benső tartalékaim rendkívül sokat fejlődtek, persze a korombeliekhez képest. Hatalmas lépés volt számomra ez a világra nézve aprócska lépés. Végre volt hova elmenekülnöm az otthon hűvös, jeges világából, de jól tudtam azt, hogy mindez olcsó vigasz csupán.
Főleg azok után, ami odahaza történt. Majd kicsattantam az boldogságtól hazafelé menet, hogy végre bebizonyíthatom apámnak, hogy igen is méltó vagyok a nevére. Korainak bizonyult az ünneplés. Gyilkos tekintettel várt a házunk előtt, s ahogy a közelébe értem, egy hatalmas pofon visszhangzott az utcánkban. Kérdőn tekintettem rá, könnybe lábadt szemekkel az újabb miért után kutatva.
- Még is hogy volt merszed eltulajdonítani a személyes tárgyaimat? – rántotta elő zsebéből a két megviselt tekercset, melyek sarkait véletlenül égethettem meg.
- De hát… - zúdult le a második csapás, mely térdre kényszerített. Pirosló arcom émelyegve emeltem fel rá. Erősen kapaszkodtam meg a nadrágomban, s vérző ajkaim végre szóra tudtam bírni. – Csak olyan akartam lenni, mint te apám!
- Te sosem leszel olyan, mint én! Érted? Soha! – vitte be végül a végső ütést. Pár pillanatig még a lábaimnak sikerült megtartaniuk az eszméletlenül hátravetődő fejem, de végül elterültem. Porba tiporva, ott a házunk előtt.
Magam fejlesztésén kívül mégsem értem el semmit, hisz még mindig egy egyszerű senki vagyok az apám, és mindenki más szemében. Lehet így is lesz rendjén, míg utol nem ér a háború förtelme, vagy el nem bukom legelső küldetésem, melyről már oly sokat álmodoztam. Én és a legendák, itt a szívem mélyén egy új reményért kiáltva, s egy jobb sorsot remélve várom az elkövetkező éveim. Itt, Konohagakure szívében. Én, Okamura Yüichi.
//Az előtörténetben tanult két Tűz technika a :Katon: Goukakyuu no Jutsu| Katon: Hiendan. //
Okamura Yüichi- Elosztható Taijutsu Pontok : 50
Adatlap
Szint: C
Rang: Akadémiai Tanuló - III. évf.
Chakraszint: 280
Re: Okamura Yüichi
Terumi Mei Vas. Jan. 08 2017, 15:01
Halihókamóka! :3
Mivel már hamarabb vettem a fáradtságot, hogy elolvasom az életed történetét, ezért én is ellenőrzöm azt, ne maradjon itt árván.
Egy nagyon szép előtörténetet hoztál, a karakter pedig kora ellenére már nagyon komoly dolgokon ment át - de ebbe nem is akarok belekötni, hiszen tudom nagyon jól, hogy a gyerekkor nem mindig szép, és mindenki máshogy éli meg, máshogy fogja fel -, ebből jön a kérdés, hogy akkor miért ne lehetne egy tíz éves gyerek meglátása komolyabb, mint kortársaié?
Nem tudja eldönteni, hogy amit az apja művel vele, azt miért teszi, vagy mivel érdemelte ki, hiszen semmi rosszat nem tett, sőt! Mindent elkövetett azért, hogy az apja elismerje, de ehelyett mindig pofon volt a jutalom. Ezek alapján az ember megérti, hogy egy gyerek úgy gondolja, azzal tehet eleget, ha még jobban gürizik.
S mivel az apja elvárja tőle, hogy még a legjobbtól is jobb legyen, látszik, hogy a gyerek egy zsenipalánta.
Az előtörténetedet elfogadom!
Kezdő értékek: (mivel levezetted, hogy miken ment át a karakter az első két évben, ezért az oldalon lévő többi akadémiai tanulóhoz képest indulsz; s mivel chuunin szintű akadémiai tanulót indítottál...vagyis chuunint indíthatnál...)
Chakra: 240
Tjp: 30
Ryu: 5.000 ryu (meg egy malacpersely)
Jutsuk:
Katon feloldás
Henge no Jutsu (második évben tanultátok)
Katon: Goukakyuu
Katon: Hiendan
Írj adatlapot és mehetsz utadra!
Mivel már hamarabb vettem a fáradtságot, hogy elolvasom az életed történetét, ezért én is ellenőrzöm azt, ne maradjon itt árván.
Egy nagyon szép előtörténetet hoztál, a karakter pedig kora ellenére már nagyon komoly dolgokon ment át - de ebbe nem is akarok belekötni, hiszen tudom nagyon jól, hogy a gyerekkor nem mindig szép, és mindenki máshogy éli meg, máshogy fogja fel -, ebből jön a kérdés, hogy akkor miért ne lehetne egy tíz éves gyerek meglátása komolyabb, mint kortársaié?
Nem tudja eldönteni, hogy amit az apja művel vele, azt miért teszi, vagy mivel érdemelte ki, hiszen semmi rosszat nem tett, sőt! Mindent elkövetett azért, hogy az apja elismerje, de ehelyett mindig pofon volt a jutalom. Ezek alapján az ember megérti, hogy egy gyerek úgy gondolja, azzal tehet eleget, ha még jobban gürizik.
S mivel az apja elvárja tőle, hogy még a legjobbtól is jobb legyen, látszik, hogy a gyerek egy zsenipalánta.
Az előtörténetedet elfogadom!
Kezdő értékek: (mivel levezetted, hogy miken ment át a karakter az első két évben, ezért az oldalon lévő többi akadémiai tanulóhoz képest indulsz; s mivel chuunin szintű akadémiai tanulót indítottál...vagyis chuunint indíthatnál...)
Chakra: 240
Tjp: 30
Ryu: 5.000 ryu (meg egy malacpersely)
Jutsuk:
Katon feloldás
Henge no Jutsu (második évben tanultátok)
Katon: Goukakyuu
Katon: Hiendan
Írj adatlapot és mehetsz utadra!
Terumi Mei- Moderátor
- Specializálódás : Kdeves Mizukga
Tartózkodási hely : Idegosztály
Adatlap
Szint: S
Rang: Mizukage
Chakraszint: Pálinka
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.