Yukari Yama
2 posters
Naruto Gundan :: Karakter készítés :: Élmények :: Kalandok
1 / 1 oldal
Yukari Yama
Yukari Yama Hétf. Feb. 13 2017, 21:12
//Időbeli elhelyezés: Tetsu megszerzése után pár hónappal//
// Kaland célja: Egy olyan könyv megszerzése, mellyel valamennyi értelmet lehet verni Tetsu fejébe.//
Madáridomár?...ugyan... kérlek...
Egy fa tövében üldögéltem, a füzetemmel az ölemben, éppen nagyban firkáltam valamit. A nap narancssárgás fénnyel kezdett feljönni, újraélesztve így a világot. Mindig gyönyörű látványt nyújt az ébredező világ. Tetsu, a térdemen ült, és a tájat kémlelte.
Egyik pillanatban a madár kitárta szárnyait. Kékes tollakkal ékesítve csapkodott párat, majd a levegőbe emelkedett. Gyorsan szállt egyre magasabbra, majd egy gyakorlott mozdulattal kezdett zuhanásba. Lábait előrenyújtva közelített a föld felé. Majd levadászta reggelijét. Az apró rágcsálóval karmai között tért vissza. Végül pedig elfogyasztotta.
Mikor végzett, visszatért a térdemre. Egy ideig üldögélt, s engem figyelt. Majd, mikor megunta a táj, s az én látványomat is, egy hangos „ÍÍÍÍÍ”-vel jelezte, hogy mehetnéke van. Lábait egymás után emelte fel, s akárcsak egy hisztiző kisgyerek, toporzékolt.
- Rendben Tetsu, induljunk. – csuktam össze a füzete.
A firkálmányaimat elsüllyesztettem a táskámban, majd Tetsu elé tettem a karom. A madár megfontolt léptekkel átszállt a csuklómra. Mint egy jól megépített lift, kezemet felemeltem a vállamig. Tetsu átlépett a vállamra, s némi helyezkedés után, elfoglalta helyét. Sóhajtottam egyet, majd nagy nehezen felálltam a földről. Leporoltam ruhámat, majd kis útitársammal együtt, megindultam.
Egy ideig tyúklépésben haladtam, kezeimet oldalra kitárva. Madaram feleannyira se élvezte, mint én... na de, ez kit érdekel? Sokáig meneteltünk az erdőben, a hűs árnyékokban, s a madárhangoktól zajos fák között. Mikor is egy tisztásra érkeztünk. A nap fénye átjárta a területet. Zöld fű, s színes virágok fedték a tájat. Kapucnimmal a fejemen mentem ki a fényre.
Hirtelen a hátam mögül léptek hangja hallatszott.
- Hé! Kisfiú! Hé! – hallatszott a léptek mellől.
Madaram a rémülettől hirtelen a magasba röppent, s onnan figyelte tovább az eseményeket... az én bátor védelmezőm. A hang, vagyis a tulajdonosa, megfogta a vállam. Ennek hatására, nem kicsit rezdültem össze. Mondhatni, halálra rémültem. Mert honnan is tudhattam volna, hogy nekem ordibál? Én nem vagyok kisfiú.
- Jahj deh jóh, hogy utohlértelek! – lihegte.
Lassú, akadozó, darabos mozdulattal fordítottam hátra a fejemet, hogy meglessem a furcsa zaklató hang kilétét. Próbáltam mosolyogni, de a rémülettől ajkam inkább lefelé konyult. Egy kissé testesebb, a 30-as éveiben járó, bajszos férfi állt mögöttem. Egyik keze a vállamon volt, másikkal pedig egy szekeret húzott. Szentül állíthatom, hogy nem halottam a kocsit. Pedig ilyen csendben nem nehéz észrevenni, ha valami közelít felém. Biztos lopakodó- kocsi...
- Jajh kisfiú... megtudnád mondani, hogy hol vagyok? – nézett rám.
Két ujjal megfogtam az ember kezét, majd leemeltem a vállamról. Majd teljesen hátrafordultam, mert már fájt a nyakam. Lehúztam a kapucnimat, majd megráztam fejem, hogy a hajam kijöjjön a pólómból... mert ugyebár az nagyon Csikiz...
- K- kezdjük ott, kedves B- bajszos bácsi, hogy n- nem vagyok k- kisfiú... és ha még egyszer fiúnak mer hívni, kikaparom a szemét, és a fülébe tömöm. – mondtam hallkan, vékony hangon... pontosítva a megszeppent, félős hangomon.
- B-bocsánat pici lány – tárta nagyra szemeit a bajszos. – Akkor hol is vagyunk?
- Na igen, folytassuk itt... én nemrég a hullámok országában voltam... v- vagy az a medvék országa volt... vagy a madaraké? A lényeg... hogy ötletem sincs arról, hogy hol is vagyunk pontosan. – néztem az emberre.
- H-hogy érted azt, hogy nem tudod pici lány? Elvesztél pici lány? Hol a családod pici lány? Egyedül vagy pici lány? – nézett aggódóan a bácsi.
- Kérem bácsi, ne tegye oda minden mondata után a „pici lány”-t mert... mert... rohadt irritáló. De válaszolva a kérdésekre, nem vesztem el, nem vagyok egyedül, otthon. – tudtam le gyorsan a válaszokat. – És a bácsi mit keres itt?
- Ohoho! Jó hogy kérded, pici lány! Vándor-madáridomár volnék!
- Érte...
- Azt kérdezed, hogy mi az a vándor madáridomár? Elmondom pici lány! Faluról, falura járok a madaraimmal, s előadásokat tartok. Ezekre az emberek jegyet vesznek, én pedig ebből a pénzből élek. Műsoraimban a már betanított madaraim lépnek fel, s a számok végén, megkérem az embereket, hogy hozzanak egy egyszerű madarat... és én betanítom a legalapvetőbb trükkökre! Tudod pici lány, nem volt eddig madár, akit ne bírtam volna betanítani pár alap dologra.
- É-és mi történik akkor, ha valaki visz egy olyan madarat, akit nem képes betanítani?
- Hát pici lány, erre még nem volt példa... az ajándék pedig meglepetés.
- Én megpróbálkoznék vele – mosolyogtam.
- Rendben pici lány! Egy erdőben vagyunk! Keress egy madárkát és hozd ide!
- Ohó, nem kell azt keresni.
Az irritáló bácsi úgy néz ki még nem vette észre, a csuklómról lógó madzagot, ami egészen az égbe vezetett. Másik kezemmel megfogtam a kötelet, majd erőteljesen megrántottam azt. A bátor védelmezőm, egy ijedt hanggal rántódott a föld felé. Majd a vállamnál megállt, s rászállt arra. Megsimogattam őrült madaram fejét és újra a Picilány-bácsira néztem.
- Tanítsa be őt! –mutattam társamra.
- Ő nem jó! Házi madarat nem tanítok! Bár... elég szép... ha betanítom ideadod?
- Ez a madár olyan okos mint egy pirító... úgyse lesz képes rá... és akkor enyém a jutalom... igaz?
- Igaz pici lány!
A borzalmasan idegesítő bajszos ember közelebb jött hozzám, majd levette a vállamról Tetsut. Elsétált a kocsijához, s felemelte a rajta lévő leplet. A ponyva alatt egy csomó kalitka volt, mindegyikben csodaszép madarak. A bácsi kivett egy adag húst az egyik kalitka melletti vödörből, majd a rét közepére sétált.
- Ezt figyeld pici lány! Először megtanítom parancsra repülni, majd megfordulni a levegőben, végül azt, hogy parancsra visszajöjjön- kiabálta.
Lecsatolta a Tetsu lábán lévő gyűrűről a kötelet, majd a madár szemébe nézett. Egy ideig susogott valamit a madárnak, majd feldobott egy darab húst, s gyors mozdulattal felemelte a kezét amin Tetsu ült.
- Repülj Villám! – kiabált
- A neve Tetsu! – ordítottam vissza.
- Már nem sokáig- kacsintott a madárra.
A hús a levegőbe emelkedett. Tetsu pedig eszeveszetten kapaszkodott a férfi karjába. Látni lehetett rajta, hogy valami olyasmit gondol, hogy: Mi a francért dobálgat ez az idióta?
A madár arcára kiült a döbbentség. Majd felnézett az étel felé. A férfi már mosolygott, érezte a siker előszelét. Tetsu megfordult a karján, szemével pedig a húscafatot követte. A bajszos még párszor meglengette a madarat, aki mit sem reagált az egészre. Az én jól nevelt társam, szépen megvárta, amíg a hús az orra elé nem ért. Akkor pedig egy gyors mozdulattal elkapta azt, majd elfogyasztotta.
A férfi megrántotta vállát. Ezt betudta az első és utolsó rossz próbálkozásnak. Majd újrapróbálkozott. A nyers cafat a levegőben volt... de Tetsu nem mozdult. Ugyanazt a manővert hajtotta végre, mint az előbb. Ezt még vagy háromszor elpróbálták, de a madár csak azért sem csinálta azt, amit kellet volna. Okosan, erőfeszítés nélkül kapta el az ételt. A bajszosnak kissé vörösleni kezdett a feje, de azért még nem adta fel. Megfogta a madarat, majd eldobta. Tetsu rémülten állt meg a levegőben. A bácsi pedig kezében egy húscafattal, tenyerével köröket kezdett rajzolni, remélve,hogy a kék szárnyas, majd utánozza azokat. Tetsu egy ideig követte szemével az ételt, majd mikor megunta odarepült, s egy gyakorlott mozdulattal kitépte azt a férfi kezéből. Én már önkénytelenül is nevettem a férfi szerencsétlenkedésén. Tetsu taníthatatlan. Egyedül rám hallgat... bár azt is szelektíven. Ha annál az embernél nem lenne étel, már rég elment, vagy összecsipkedte volna őt.
Ezt a játékot is megismételték párszor, amit Tetsu nagyon élvezett, mert ehetett.
- Jól van! Következő próbálkozás! Erre minden állat, képes! – szónokolt a bajszos bácsi.
Megint eldobta a madarat, aki így megállt a levegőben. Pontosítva repült, de csak apró köröket tett. A férfi egy újabb cafatot helyezett a karjára, s azt maga elé tárta.
- Gyere Villám! Gyere! – kiabált.
A madár csak repkedett, s néha a bajszos karjára pillantott. Mikor megunta ezt az egész játékot, felém vette az irányt. Majd egy jól irányított mozdulattal a vállamra telepedett. A bácsi lesokkolt arccal állt, s felém nézett.
- Ez... hogy lehetséges? Ez... egy taníthatatlan... buta madár...
- Nem... ez az én madaram. Nem buta, és biztos nem taníthatatlan... csak utál mindenkit...
- Tényleg? Akkor reptesd meg te!
Vettem egy mély levegőt, s Tetsura néztem. A madár arcáról a jóllakottság tükröződött. Visszafabrikáltam lábára a velem összekötő kötelet, majd oldalra tártam a kezemet, és átlökdöstem Tetsut a csuklómra. Egy hirtelen mozdulattal helyeztem a kezemet magam mellé. A madár lábai alól kicsúszott a talaj, így kéntelen volt repülni.
- Megteszi? – mosolyogtam. – Ha... minden igaz... nyertem?
- Ig.. ne... ige... ne... igen – hajtotta le fejét.
- Uuu! Mit nyertem? – csillant fel a szemem.
- Választhatsz: egy általam aláírt kép, rólam... vagy egy könyv.
- Milyen könyv?
- Madároktatós...
- Hát... az én madaram nem túl okos... így biztos, hogy nem fog ilyeneket tanulni... de azért elfogadom. – léptem közelebb az emberhez.
A férfi elment a szekeréhez, és egy ideig kotorászott, majd elővett egy barna kötésű könyvet. Odajött hozzám, és a kezembe nyomta.
- Gratulálok! A te madaradat nem lehet tanítani.
- Köszönöm – vettem el a könyvet, majd elsüllyesztettem azt táskámban. – egy élmény volt önnel játszani! – mosolyogtam, majd elindultam, el a tisztásról.
Egy ideig csak sétáltam, egészen addig amíg már nem halottam a férfi hangját, ahogy azt üvöltözi „ Nem létezhet ilyen ostoba lény! Hogy lehet ilyen taníthatatlan?”
Nem igazán értem azt a bajszost. Az én madaram okos. Csak ne épp egy ismeretlen próbálja őt oktatni. Tetsu rám hallgat... legalábbis néha...
Mikor elég messze értünk, leültem egy fa tövébe, s az ölembe vettem a táskám. Apró társam átugrott a térdemre, s onnan figyelt. Kinyitottam táskámat, hogy elővegyem a zsákmányom. A könyv mellett pár eddig ismeretlen holmit is találtam.. Egy kanalat, egy nyakláncot, egy karkötőt... és ezüstláncot. Ezen tárgyak közül mindegyik csillogott...
- Ezeket te szerezted, igaz? – simogattam meg Tetsu fejét – Lopós ki dög... bár ötletem sincs, hogy csináltad... – mosolyodtam el.
Azzal kinyitottam a madaras könyvet, s elkezdtem olvasni...
// Kaland célja: Egy olyan könyv megszerzése, mellyel valamennyi értelmet lehet verni Tetsu fejébe.//
Madáridomár?...ugyan... kérlek...
Egy fa tövében üldögéltem, a füzetemmel az ölemben, éppen nagyban firkáltam valamit. A nap narancssárgás fénnyel kezdett feljönni, újraélesztve így a világot. Mindig gyönyörű látványt nyújt az ébredező világ. Tetsu, a térdemen ült, és a tájat kémlelte.
Egyik pillanatban a madár kitárta szárnyait. Kékes tollakkal ékesítve csapkodott párat, majd a levegőbe emelkedett. Gyorsan szállt egyre magasabbra, majd egy gyakorlott mozdulattal kezdett zuhanásba. Lábait előrenyújtva közelített a föld felé. Majd levadászta reggelijét. Az apró rágcsálóval karmai között tért vissza. Végül pedig elfogyasztotta.
Mikor végzett, visszatért a térdemre. Egy ideig üldögélt, s engem figyelt. Majd, mikor megunta a táj, s az én látványomat is, egy hangos „ÍÍÍÍÍ”-vel jelezte, hogy mehetnéke van. Lábait egymás után emelte fel, s akárcsak egy hisztiző kisgyerek, toporzékolt.
- Rendben Tetsu, induljunk. – csuktam össze a füzete.
A firkálmányaimat elsüllyesztettem a táskámban, majd Tetsu elé tettem a karom. A madár megfontolt léptekkel átszállt a csuklómra. Mint egy jól megépített lift, kezemet felemeltem a vállamig. Tetsu átlépett a vállamra, s némi helyezkedés után, elfoglalta helyét. Sóhajtottam egyet, majd nagy nehezen felálltam a földről. Leporoltam ruhámat, majd kis útitársammal együtt, megindultam.
Egy ideig tyúklépésben haladtam, kezeimet oldalra kitárva. Madaram feleannyira se élvezte, mint én... na de, ez kit érdekel? Sokáig meneteltünk az erdőben, a hűs árnyékokban, s a madárhangoktól zajos fák között. Mikor is egy tisztásra érkeztünk. A nap fénye átjárta a területet. Zöld fű, s színes virágok fedték a tájat. Kapucnimmal a fejemen mentem ki a fényre.
Hirtelen a hátam mögül léptek hangja hallatszott.
- Hé! Kisfiú! Hé! – hallatszott a léptek mellől.
Madaram a rémülettől hirtelen a magasba röppent, s onnan figyelte tovább az eseményeket... az én bátor védelmezőm. A hang, vagyis a tulajdonosa, megfogta a vállam. Ennek hatására, nem kicsit rezdültem össze. Mondhatni, halálra rémültem. Mert honnan is tudhattam volna, hogy nekem ordibál? Én nem vagyok kisfiú.
- Jahj deh jóh, hogy utohlértelek! – lihegte.
Lassú, akadozó, darabos mozdulattal fordítottam hátra a fejemet, hogy meglessem a furcsa zaklató hang kilétét. Próbáltam mosolyogni, de a rémülettől ajkam inkább lefelé konyult. Egy kissé testesebb, a 30-as éveiben járó, bajszos férfi állt mögöttem. Egyik keze a vállamon volt, másikkal pedig egy szekeret húzott. Szentül állíthatom, hogy nem halottam a kocsit. Pedig ilyen csendben nem nehéz észrevenni, ha valami közelít felém. Biztos lopakodó- kocsi...
- Jajh kisfiú... megtudnád mondani, hogy hol vagyok? – nézett rám.
Két ujjal megfogtam az ember kezét, majd leemeltem a vállamról. Majd teljesen hátrafordultam, mert már fájt a nyakam. Lehúztam a kapucnimat, majd megráztam fejem, hogy a hajam kijöjjön a pólómból... mert ugyebár az nagyon Csikiz...
- K- kezdjük ott, kedves B- bajszos bácsi, hogy n- nem vagyok k- kisfiú... és ha még egyszer fiúnak mer hívni, kikaparom a szemét, és a fülébe tömöm. – mondtam hallkan, vékony hangon... pontosítva a megszeppent, félős hangomon.
- B-bocsánat pici lány – tárta nagyra szemeit a bajszos. – Akkor hol is vagyunk?
- Na igen, folytassuk itt... én nemrég a hullámok országában voltam... v- vagy az a medvék országa volt... vagy a madaraké? A lényeg... hogy ötletem sincs arról, hogy hol is vagyunk pontosan. – néztem az emberre.
- H-hogy érted azt, hogy nem tudod pici lány? Elvesztél pici lány? Hol a családod pici lány? Egyedül vagy pici lány? – nézett aggódóan a bácsi.
- Kérem bácsi, ne tegye oda minden mondata után a „pici lány”-t mert... mert... rohadt irritáló. De válaszolva a kérdésekre, nem vesztem el, nem vagyok egyedül, otthon. – tudtam le gyorsan a válaszokat. – És a bácsi mit keres itt?
- Ohoho! Jó hogy kérded, pici lány! Vándor-madáridomár volnék!
- Érte...
- Azt kérdezed, hogy mi az a vándor madáridomár? Elmondom pici lány! Faluról, falura járok a madaraimmal, s előadásokat tartok. Ezekre az emberek jegyet vesznek, én pedig ebből a pénzből élek. Műsoraimban a már betanított madaraim lépnek fel, s a számok végén, megkérem az embereket, hogy hozzanak egy egyszerű madarat... és én betanítom a legalapvetőbb trükkökre! Tudod pici lány, nem volt eddig madár, akit ne bírtam volna betanítani pár alap dologra.
- É-és mi történik akkor, ha valaki visz egy olyan madarat, akit nem képes betanítani?
- Hát pici lány, erre még nem volt példa... az ajándék pedig meglepetés.
- Én megpróbálkoznék vele – mosolyogtam.
- Rendben pici lány! Egy erdőben vagyunk! Keress egy madárkát és hozd ide!
- Ohó, nem kell azt keresni.
Az irritáló bácsi úgy néz ki még nem vette észre, a csuklómról lógó madzagot, ami egészen az égbe vezetett. Másik kezemmel megfogtam a kötelet, majd erőteljesen megrántottam azt. A bátor védelmezőm, egy ijedt hanggal rántódott a föld felé. Majd a vállamnál megállt, s rászállt arra. Megsimogattam őrült madaram fejét és újra a Picilány-bácsira néztem.
- Tanítsa be őt! –mutattam társamra.
- Ő nem jó! Házi madarat nem tanítok! Bár... elég szép... ha betanítom ideadod?
- Ez a madár olyan okos mint egy pirító... úgyse lesz képes rá... és akkor enyém a jutalom... igaz?
- Igaz pici lány!
A borzalmasan idegesítő bajszos ember közelebb jött hozzám, majd levette a vállamról Tetsut. Elsétált a kocsijához, s felemelte a rajta lévő leplet. A ponyva alatt egy csomó kalitka volt, mindegyikben csodaszép madarak. A bácsi kivett egy adag húst az egyik kalitka melletti vödörből, majd a rét közepére sétált.
- Ezt figyeld pici lány! Először megtanítom parancsra repülni, majd megfordulni a levegőben, végül azt, hogy parancsra visszajöjjön- kiabálta.
Lecsatolta a Tetsu lábán lévő gyűrűről a kötelet, majd a madár szemébe nézett. Egy ideig susogott valamit a madárnak, majd feldobott egy darab húst, s gyors mozdulattal felemelte a kezét amin Tetsu ült.
- Repülj Villám! – kiabált
- A neve Tetsu! – ordítottam vissza.
- Már nem sokáig- kacsintott a madárra.
A hús a levegőbe emelkedett. Tetsu pedig eszeveszetten kapaszkodott a férfi karjába. Látni lehetett rajta, hogy valami olyasmit gondol, hogy: Mi a francért dobálgat ez az idióta?
A madár arcára kiült a döbbentség. Majd felnézett az étel felé. A férfi már mosolygott, érezte a siker előszelét. Tetsu megfordult a karján, szemével pedig a húscafatot követte. A bajszos még párszor meglengette a madarat, aki mit sem reagált az egészre. Az én jól nevelt társam, szépen megvárta, amíg a hús az orra elé nem ért. Akkor pedig egy gyors mozdulattal elkapta azt, majd elfogyasztotta.
A férfi megrántotta vállát. Ezt betudta az első és utolsó rossz próbálkozásnak. Majd újrapróbálkozott. A nyers cafat a levegőben volt... de Tetsu nem mozdult. Ugyanazt a manővert hajtotta végre, mint az előbb. Ezt még vagy háromszor elpróbálták, de a madár csak azért sem csinálta azt, amit kellet volna. Okosan, erőfeszítés nélkül kapta el az ételt. A bajszosnak kissé vörösleni kezdett a feje, de azért még nem adta fel. Megfogta a madarat, majd eldobta. Tetsu rémülten állt meg a levegőben. A bácsi pedig kezében egy húscafattal, tenyerével köröket kezdett rajzolni, remélve,hogy a kék szárnyas, majd utánozza azokat. Tetsu egy ideig követte szemével az ételt, majd mikor megunta odarepült, s egy gyakorlott mozdulattal kitépte azt a férfi kezéből. Én már önkénytelenül is nevettem a férfi szerencsétlenkedésén. Tetsu taníthatatlan. Egyedül rám hallgat... bár azt is szelektíven. Ha annál az embernél nem lenne étel, már rég elment, vagy összecsipkedte volna őt.
Ezt a játékot is megismételték párszor, amit Tetsu nagyon élvezett, mert ehetett.
- Jól van! Következő próbálkozás! Erre minden állat, képes! – szónokolt a bajszos bácsi.
Megint eldobta a madarat, aki így megállt a levegőben. Pontosítva repült, de csak apró köröket tett. A férfi egy újabb cafatot helyezett a karjára, s azt maga elé tárta.
- Gyere Villám! Gyere! – kiabált.
A madár csak repkedett, s néha a bajszos karjára pillantott. Mikor megunta ezt az egész játékot, felém vette az irányt. Majd egy jól irányított mozdulattal a vállamra telepedett. A bácsi lesokkolt arccal állt, s felém nézett.
- Ez... hogy lehetséges? Ez... egy taníthatatlan... buta madár...
- Nem... ez az én madaram. Nem buta, és biztos nem taníthatatlan... csak utál mindenkit...
- Tényleg? Akkor reptesd meg te!
Vettem egy mély levegőt, s Tetsura néztem. A madár arcáról a jóllakottság tükröződött. Visszafabrikáltam lábára a velem összekötő kötelet, majd oldalra tártam a kezemet, és átlökdöstem Tetsut a csuklómra. Egy hirtelen mozdulattal helyeztem a kezemet magam mellé. A madár lábai alól kicsúszott a talaj, így kéntelen volt repülni.
- Megteszi? – mosolyogtam. – Ha... minden igaz... nyertem?
- Ig.. ne... ige... ne... igen – hajtotta le fejét.
- Uuu! Mit nyertem? – csillant fel a szemem.
- Választhatsz: egy általam aláírt kép, rólam... vagy egy könyv.
- Milyen könyv?
- Madároktatós...
- Hát... az én madaram nem túl okos... így biztos, hogy nem fog ilyeneket tanulni... de azért elfogadom. – léptem közelebb az emberhez.
A férfi elment a szekeréhez, és egy ideig kotorászott, majd elővett egy barna kötésű könyvet. Odajött hozzám, és a kezembe nyomta.
- Gratulálok! A te madaradat nem lehet tanítani.
- Köszönöm – vettem el a könyvet, majd elsüllyesztettem azt táskámban. – egy élmény volt önnel játszani! – mosolyogtam, majd elindultam, el a tisztásról.
Egy ideig csak sétáltam, egészen addig amíg már nem halottam a férfi hangját, ahogy azt üvöltözi „ Nem létezhet ilyen ostoba lény! Hogy lehet ilyen taníthatatlan?”
Nem igazán értem azt a bajszost. Az én madaram okos. Csak ne épp egy ismeretlen próbálja őt oktatni. Tetsu rám hallgat... legalábbis néha...
Mikor elég messze értünk, leültem egy fa tövébe, s az ölembe vettem a táskám. Apró társam átugrott a térdemre, s onnan figyelt. Kinyitottam táskámat, hogy elővegyem a zsákmányom. A könyv mellett pár eddig ismeretlen holmit is találtam.. Egy kanalat, egy nyakláncot, egy karkötőt... és ezüstláncot. Ezen tárgyak közül mindegyik csillogott...
- Ezeket te szerezted, igaz? – simogattam meg Tetsu fejét – Lopós ki dög... bár ötletem sincs, hogy csináltad... – mosolyodtam el.
Azzal kinyitottam a madaras könyvet, s elkezdtem olvasni...
Yukari Yama- Játékos
- Elosztható Taijutsu Pontok : 110
Tartózkodási hely : Válaszokat keresve...
Adatlap
Szint: B
Rang: Elveszett Ninja- furcsa madaras kislány
Chakraszint: 310
Re: Yukari Yama
Uchiha Kagami Pént. Feb. 17 2017, 02:15
Kedves Yama!
Engem ért a megtiszteltetés, hogy leellenőrizhessem a kalandodat. Nos, alapjaiban véve egy jól összeszerkesztett kis kalandocskát láttam, egy kis "játék" lényegében. Nekem tetszett, megfogott a kis madárreptetés, jól el tudtam képzelni azt. Időben jól el van helyezve, hibákat nem igazán láttam, talán annyira figyelj majd oda, hogy a "Hullámok Országa" pl. nagybetűvel íródik. Nos, ezek után már csak az értékelés van hátra.
Kalandodat +8 chakrával (=158), +2TJP-vel (=47) (mivel túlzott fizikai megerőltetés nem történt), továbbá tiéd lehet a kért madaras könyv is, ez utóbbit vezesd fel majd az adatlapodra. Sok sikert hozzá, remélhetőleg Yama értelmet fog tudni verni a kis kleptomániás csőrös fejébe ^^ További jó játékot!
Üdv: Kagami
_________________
Tää jylhä kauneus ja ääretön yksinäisyys
Lapsuuteni metsän, taivaan
Kaikuu se haikeus halki tän matkan
Aamun tullen yö tarinansa kertoo
Lapsuuteni metsän, taivaan
Kaikuu se haikeus halki tän matkan
Aamun tullen yö tarinansa kertoo
Állandó mesélések (4/4)
- Kowarii Zion
- Jelenlegi kaland: A bánya titka
- Shiawase Zouo
- Jelenlegi kaland: Messzi földeken
- Hiroto Osumi, Gensai Hayato és Kenta Koizumo
- Titkok, melyeket őrzünk
- Nosaru Kyoya
- Teremtés
Szilánkok Fórumkaland
- Kiolvasztás alatt
Uchiha Kagami- Kalandmester
- Specializálódás : Több éves posztok előkutatása
Tartózkodási hely : Elfeledett fóliánsok között
Adatlap
Szint: S+
Rang: A Gundan Könyvtárosa
Chakraszint: Vodka
Re: Yukari Yama
Yukari Yama Szomb. Ápr. 21 2018, 12:08
//Időbeli elhelyezés: szökött évek alatt//
// Kaland célja: Igazából semmi, csak már olyan rég nem írtam ezzel a karterrel. Ugyanittbojler eladó mesélő kerestetik (szánalmas próbálkozás lvl. 98. xd) //
Csak fuss.. csak szaladj. Rohanj, és ne hagyd soha, hogy elkapjanak. Mert ha nem vagy elég gyors, valaki majd megfogja a csuklyád. S már nem leszel szabad. Ha elfognak, megölnek. Ha megölnek, meghalsz. S holtan, már nem fogsz tovább élni. Ha nem élsz, nem fogod látni a világot. Ne fogsz semmilyen kérdésedre se választ kapni. Egy senki leszel. Egy névtelen valaki, aki egy mozdulattal hullott a földre, s ismeretlenül hunyt el. Nem leszel senki. Nem fogsz választ találni a világ kérdésire. Magadnak maradsz. Egyedül, a világgal. Egyedül a világ fájdalmasan maró valóságával. Egyedül a véggel, s a halállal. Így hát, fuss! Fuss amíg a lábad visz, és amíg bírod. Soha ne nézz hátra. Ne nézz vissza. Tekints előre, előre a végtelenbe. Légy gyorsabb a villámnál, s annak ezernyi villanásával. Soha ne engedd, hogy a nagy sötét kéz elkapjon. Soha ne hagyd, hogy bármi is megbéklyózzon vagy elnyomjon. Mert ha nem is születtél szabadnak... Még az lehetsz. Így hát fuss, s menekülj. Menekülj az elnyomó társadalomtól, s a faludtól. Attól a helytől, mely elnyom. Mert ez mind a te döntésed. Légy szabad.. és csak fuss. Szaladj, a végtelenségbe...
- Két lépést előre, s egyet vissza. Csak így juthatsz célba. Tehát mindig lépj vissza egyet, s aztán indulj meg újra. Állj meg. Csodáld meg a világot. Ne rohanj. Rohanással nem érsz el semmit. Nézz körbe. A világ csodaszép. Tele van élettel s megválaszolatlan kérdésekkel. Látod, Tetsu? Ez itt a mi világunk. Hát nem varázslatos? Hallod, ahogy szólítanak a fák susogásai? A fűszálak szélben való tánca? A természet halk dúdolása? Ugye... te is hallod? Ez az egész egy csoda. Ezért lépjünk mindig vissza. Mert ha csak előre megyünk, áthaladunk a szépen. Mindig vissza kell térni.. hogy újra megcsodáljuk, amit eddig nem sikerült. Így olyan dolgokat is észrevehetünk, melyről sose hittük volna, hogy létezik.
Madaram nem igazán értett. Láthatóan, nincs annyira oda azért, amit én össze próbálok hordani neki. De ez most egyáltalán nem zavar. Messze a városoktól, azt se tudom hol vagyok. De nem is zavar. Víz és élelem, mind a kettő van nálam. Egy erdőben sétálok, azon belül is egy mezőn. A nap lágyan simogatja porcelánbőröm. Szellő táncoltatja hószín fürtjeimet. Madarak dalolnak a távolban. S egy másik károg a fülembe erősen.
- Mindjárt indulunk Tetsu. Nyugalom. Nem értem, te miért nem tudod ezt úgy élvezni, mint én.
Furcsa mód, eme mondatommal se arattam osztatlan sikert. De nem is igazán zavartattam ezzel most magamat. Megigazítottam a megannyi könyvtől roskadozó táskát a vállamon, majd még egyszer végigsimítottam tollas útitársam buksiján, s megindultam egyenesen előre. Lassú tempóban. Ugyanis nem sietek.. sehova. Nincs hová mennem. Nem vár rám sehol, senki. Nincs már otthonom, életem, világom. magamra maradtam, saját döntésemből. De mégis.. boldog vagyok. Nem nyom össze a megfelelési kényszer s a falu kínzó akarata. Csak én vagyok, s madárkám. Ketten a világ ellen. Szabadon. S ennél nincs is jobb érzés. Tudni, hogy nem kell senkinek se megfelelnem. Azt teszek, amit akarok. Ez egy csoda. Ajánlom mindenkinek a kipróbálást. Bár, ennek is megvan a maga árnyoldala. Mondjuk az, hogy rettegek mindenkitől. Mert még a legcukkerebb nénike is lehet egy bérgyilkos. Így nincs olyan pillanat, amikor ne rettegnék akkor, hogy mondjuk az egyik csodaszép fa, nem egy jelmezes shinobi, aki csak arra vár, hogy egy halfiléző késsel kifájja a nyelőcsövem a helyéről és abból készítsen fuvolát. Szóval, paranoia nélkül, még élvezhetőbb lenne ez az életforma. De így, mindentől rettegve.. kicsit merész. De tudom jól, hogy hülyeség amit gondolok. Nem fog senki fának öltözni... ugyanis arra van külön jutsu is. De nincs olyan szerencsétlen ninja, aki engem akarna követni. Mert velem együtt nem csak ő, de az egész nem létező osztaga is elveszne. Ugyanis az irányérzékem felér egy süket denevérével. Szóval szerencsétlen vagyok. De nem baj. Még mindig jobb ez, mintha attól félnék, hogy folyamatosan figyel egy kacsa... ömm... izé.. várjunk csak. Attól is félek. Jah... jó mi? Paranoia, hemofóbia és antieafóbia. Szerintem, egy főnyeremény lennék minden egyes bérgyilkos számára. Egyszerűen imádom magam. De legalább rajzolni tudok.. az is számít valamit egy ember áverésen.. nem?
Furcsa gondolataim végtelennek tűnő folyamából azonban kizökkentettek. Hangos szitokszavak és egy erősebb ütés zaja csapta meg fülemet. Összerezzentem. Nem igazán értettem, ki az és miért. De gyermeki kíváncsiságból adódóan, azonnal meg kellett néznem. Egyre gyorsabban szedtem lábaimat. Csak mentem és lassan már futottam is. Követtem a hang irányát. Csak kétszer tértem vissza oda, ahonnan indultam, szóval nálam ez már rekordnak számít. Tehát kb. négyszer annyi idő alatt, míg kellett volna, elértem a megfelelő helyre. Bebújtam egy fa törzse mögé, s onnan kikandikálva lestem a történéseket. Egy férfi állt ott. Olyan negyven körüli. Azon kívül pedig egy fiú. Tizenéves lehet, nem több. A férfi épp nagy hőzöngések és kiabálások közepette osztotta –mint a szövegeléséből kiderült - a fiát. Nem igazán sikerült azonban kivennem a milliónyi szitok közül, hogy most mégis miért is szidja ennyire azt a szerencsétlen gyereket. Így hát megpróbáltam minél közelebb kerülni s úgy hallgatni, amit mondanak. De azzal a lendülettel meg is botlottam egy fűszálban. Hát, nem is én lennék, de komolyan. Egy mozdulattal estem pofára a magas fűben. Hirtelen az ordítozás elhalkult, s szinte hallottam, amint rám néztek mind a ketten. Édes kedves kismadaram eközben felrepült, hogy neki legalább ne fájjon az esetleges esés. Nagy nehezen felnyomtam magamat ülő, majd álló helyzetbe. S mikor végre elértem arra a pontra, hogy újra magam elé nézhessek, mind a két ember meredten engem bámult. Pillanatok alatt rezzentem össze s mentem egyre csak hátrébb. Na, szuper. Már megint megcsináltam magamnak a balhét. Egyszerűen nem hiszem el. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Szépen lassan indultam el hátrafele, de tekintete még mindig nem vettem le a két emberről. Szinte fel se fogtam mi történt. A férfi intett a fejével. A fiú pedig lassan s kedvesen közelebb jött. Én pedig megdermedtem. Most ki fogja enni a belem. Valahogy érzem, hogy a kedves mosoly mögött, egy bérgyilkos lapul, aki fel fog koncolni és télikabátot csinálni a bőrömből. A férfi meg biztos vagyok benne, hogy bár eltervezte mit fog venni abból a pénzből, amit a gyöngyházfényű fogsornyakláncért fog kapni, amit belőlem alkotott. Ohh basszus. Gyorsan el kéne futnom. De tudom, hogy mögöttem ott a kacsa is. Szóval rohadtul be vagyok kerítve. menekülnöm kéne. Gyerünk már.. mozdulj! Nem értem, mért nem tudok lépni. Csak egyet. Csak meg kéne mozdítanom az egyik lábam. Annyira utálom, hogy így rettegek. Testem felett átveszi az irányítást a paranoia. Úgy félek. Egész lényem remeg. Fogaim ütemesen verődnek egymásnak. Szememet lesütöm, nem merek felnézni. Pupillám kitágult, s egyre szaporábban veszem a levegőt. Szívem olyan tempóban pumpálja gyáva testembe a vért, hogy mindjárt kiugrik a helyéről. Egyszerűen átveszi az irányítást a rettegés. Gyűlölöm magam. De nincs mit tenni. Ez itt a vége. Meg fogok halni. Már érzem.
- Hé.. kislány, minden rendben van?
A hang, furcsamód kedves volt. Kissé talán nyálas is. Pfúj. S ezt szó szerint értem. Mármint.. leköpött beszéd közben. Félve tekintettem fel, s az ifjabbik ember állt előttem, lehajolva, s kezét felém nyújtva. Nem reagáltam. Megragadta a csuklóm, majd szépen lassan elkezdett kirángatni az útra, az apjához. Egy kocsi is volt náluk, mely elé egy ló volt kötve. Árú szállítók lehetnek. A kocsi raktere ponyvával volt letakarva. Gondolom, az alatt rejtőzik a sok hulla. Szaguk sincs. Hmm.. tuti profik.
Ott álltam a fa kocsi mellett, két idegen társaságában. Mind a ketten két-három fejjel felém magasodtak, s úgy figyelték reakcióm.
- Mit keresel itt? – kérdezte az idősebb.
Egyre jobban remegtem. Egyszerűen rettegtem. Féltem a sorsom. Most meg fogok halni. Tisztában vagyok vele. De ha nem válaszolok, talán még inkább bajom lesz.
- Fo-fo... fogalmam sincs... – nyögtem ki végül, gyermeki s gyáva hangon, remegve.
- Mi a neved pici lány? – kérdezte a fiatalabb. Megértem a „pici” képzőt. Hiszen szerintem nem tűnök, legfeljebb ha tíz évesnek. Így természetes a kérdés, hogy miért is bóklászok itt teljesen egyedül, egy madárral.
- Y... Yama. – mondtam még mindig nem túl nyugodtan.
- Az én nevem Hiro. Miért vagy itt egyedül? Merre van a családod? – folytatta a fiatalabb.
- A családom, messze van.
- Elszöktél otthonról? Biztos már halálra aggódják magukat. Gyere.. hazaviszünk.. jó? – mosolygott.
Haza? Ezek teljesen meg vannak hibbanva? Ha engem most hazavisznek, teljesen biztos, hogy meghalok. A faluban kivégeznek, és nekem annyi. Nem. Az biztos, hogy nem megyek haza. De miért nem mozdul még mindig a lábam?
- Konohában élsz? Mert akkor szép messzire jutottál. Ez már elég erősen a Tűz országának széle, szinte a Fű országa.
Én csak ráztam a fejem. Nem Konohában lakok. De nem fogok visszamenni Namigakuréba. Az biztos. Engem ott kivégeznek. Engem mindenhol kivégeznek. Nem megyek sehová. Menekülnöm kéne. Talán a Fű országának irányába. Hmm.. nem is rossz ötlet. De ahhoz futnom kéne. Messzire. De nem mozdulnak a lábaim. Ez így nagyon nem lesz jó. Yama, te szerencsétlen barom.. menekülj már!
- Mindegy. .biztos jó pénzt kapunk majd a megtalálásáért. A szülei tuti fognak érte fizetni. Dobd fel a kocsira aztán induljunk már. Majd a Konohaiak eldöntik, hogy mi is legyen vele. – szólt a férfi, majd ő maga fel is ült előre a kocsira. Kezébe vette a szárakat, s már indította volna a lovat. Eztán az ifjabb egy jól irányzott mozdulattal felültetett a fa jármű hátuljára, s ő maga is elhelyezkedett ott. Mire észhez kaptam már el is indultunk.
- Honnan van a madarad?
- Vettem.
- A szüleid?
- Én.
- Zsebpénz?
- lopott.
- Szüleidtől loptál?
- Nem, valami tök random emberkétől az utcán. Nem lehetett gazdag mert alig volt valami a tárcájában.
- Ez csúnya dolog, remélem tudod. Lopni rossz.
- Meghalni se jobb. Amúgy.. mi most ez a mánia, hogy haza akartok vinni? – Azaz Yama... ügyesen. Csak most le ne engedd a keménykiscsaj álcád, mert durván megjárod. Szééépen, abbahagyod a remegést, kihúzod magad, beszélsz még egy kicsit, majd eltűnsz. Rendben... ügyesen. gyerünk. Ne érdekeljen, hogy ezek akármikor megölhetnek. Ne érdekeljen, hogyha elérnek veled Konohába, ott is meg fogsz halni. Ne foglalkozz ezekkel, csak és kizárólag azzal, hogy túlélj.
- Apám jó ember. S mivel láttuk, hogy elvesztél, gondoltuk neked is jobb, ha hazamész. Eltévedni nem jó. A családod biztos aggódik. Amúgy meg.. milyen akaratos, hisztis dologból sértődtél be annyira, hogy ott hagyd szegény családod?
- Semmi közöd hozzá. De mivel még maximum tíz percig leszünk együtt... igazából, meg akarom érteni a világot. S ezt megannyi béklyó alatt, nem tudom megtenni. De ti sem fogtok ebben megakadályozni... hiszem. Nem visztek engem ma haza. Soha többet nem megyek Namigak... – baszki. Yama de idióta! Most komolyan képes voltál elköpni, hogy hol laksz? ohh..basszuskulcs! Most már biztos lehetsz benne, hogy meghalsz. Nemnemnem... oké.. higgadj szépen le. Még javíthatsz a helyzeten. Csak nyugalom.
- Namigakure? Namigakuréban laksz? Akkor szólok mindjárt apámnak, aztán hazaviszünk!
- Nem lakok én már sehol. Régóta nem. De nem is bánom, nem is fogok hazamenni.
- De hidd el. A hisztinek mindjárt vége, aztán jobb lesz neked.
A félelem egyre erősebben uralkodott el rajtam. Már olyan szinten, hogy lassan idegességbe fordult át. Az pedig haragba. Gyönge lényemmel pedig nem mentem ugyan sokra, de talán.. talán sikerülhet így megszöknöm. Megpróbáltam leugrani, de hazaszállítóm visszarántott. Ezt eljátszottuk kétszer is.
- Ne hisztizz. Kérj bocsánatot szüleidtől. Otthon jobb lesz. Majd apád tanít neked egy pár mozdulatot azzal a fegyverrel – nézett Katanámra – s akkor már nem csak dísznek lesz nálad. Nyajj... egy ilyen pici lánynak iskolában lenne a helye.. jobb lesz neked otthon, tényleg.
- Ohh.. igen. A katana. Sokévnyi gyakorlás kell ahhoz, hogy egyáltalán használni tudd. Értékes fegyver ez. – tettem kezem a markolatára. – S tudod, az iskolát már kijártam... nem tudtak újat mondani, de tetszett. – álltam fel. – S nem véletlen vagyok vándorúton. Kérlek, ne vigyetek haza. Mert még élni szeretnék.
- A szüleid sose bántanának.
- Ők lehet, hogy nem, de a falu lehet. – mondtam, majd egy mozdulattal leugrottam. Az ifjú nyúlt volna utánam, hogy ne tegyem. De shinobi vagyok. Így egy egyszerű shunshinnal már földet is ért újra a lábam. Szinte vissza se néztem. Az orditozásokkal sem foglalkoztam. Biztos, hogy meg akartak ölni. A kedvesség meg csak egy álca volt. Pénzt akartak. Sok pénzt. De nem baj. Ez már a vége.
Csak fuss.. csak szaladj. Rohanj, és ne hagyd soha, hogy elkapjanak. Mert ha nem vagy elég gyors, valaki majd megfogja a csuklyád. S már nem leszel szabad. Ha elfognak, megölnek. Ha megölnek, meghalsz. S holtan, már nem fogsz tovább élni. Nem megyek haza. Már nem. Csak futok és futok. Mert különben meghalok... s soha többet.. soha többet nem nézek vissza...
// Kaland célja: Igazából semmi, csak már olyan rég nem írtam ezzel a karterrel. Ugyanitt
Soha nem megyek haza...
Csak fuss.. csak szaladj. Rohanj, és ne hagyd soha, hogy elkapjanak. Mert ha nem vagy elég gyors, valaki majd megfogja a csuklyád. S már nem leszel szabad. Ha elfognak, megölnek. Ha megölnek, meghalsz. S holtan, már nem fogsz tovább élni. Ha nem élsz, nem fogod látni a világot. Ne fogsz semmilyen kérdésedre se választ kapni. Egy senki leszel. Egy névtelen valaki, aki egy mozdulattal hullott a földre, s ismeretlenül hunyt el. Nem leszel senki. Nem fogsz választ találni a világ kérdésire. Magadnak maradsz. Egyedül, a világgal. Egyedül a világ fájdalmasan maró valóságával. Egyedül a véggel, s a halállal. Így hát, fuss! Fuss amíg a lábad visz, és amíg bírod. Soha ne nézz hátra. Ne nézz vissza. Tekints előre, előre a végtelenbe. Légy gyorsabb a villámnál, s annak ezernyi villanásával. Soha ne engedd, hogy a nagy sötét kéz elkapjon. Soha ne hagyd, hogy bármi is megbéklyózzon vagy elnyomjon. Mert ha nem is születtél szabadnak... Még az lehetsz. Így hát fuss, s menekülj. Menekülj az elnyomó társadalomtól, s a faludtól. Attól a helytől, mely elnyom. Mert ez mind a te döntésed. Légy szabad.. és csak fuss. Szaladj, a végtelenségbe...
- Két lépést előre, s egyet vissza. Csak így juthatsz célba. Tehát mindig lépj vissza egyet, s aztán indulj meg újra. Állj meg. Csodáld meg a világot. Ne rohanj. Rohanással nem érsz el semmit. Nézz körbe. A világ csodaszép. Tele van élettel s megválaszolatlan kérdésekkel. Látod, Tetsu? Ez itt a mi világunk. Hát nem varázslatos? Hallod, ahogy szólítanak a fák susogásai? A fűszálak szélben való tánca? A természet halk dúdolása? Ugye... te is hallod? Ez az egész egy csoda. Ezért lépjünk mindig vissza. Mert ha csak előre megyünk, áthaladunk a szépen. Mindig vissza kell térni.. hogy újra megcsodáljuk, amit eddig nem sikerült. Így olyan dolgokat is észrevehetünk, melyről sose hittük volna, hogy létezik.
Madaram nem igazán értett. Láthatóan, nincs annyira oda azért, amit én össze próbálok hordani neki. De ez most egyáltalán nem zavar. Messze a városoktól, azt se tudom hol vagyok. De nem is zavar. Víz és élelem, mind a kettő van nálam. Egy erdőben sétálok, azon belül is egy mezőn. A nap lágyan simogatja porcelánbőröm. Szellő táncoltatja hószín fürtjeimet. Madarak dalolnak a távolban. S egy másik károg a fülembe erősen.
- Mindjárt indulunk Tetsu. Nyugalom. Nem értem, te miért nem tudod ezt úgy élvezni, mint én.
Furcsa mód, eme mondatommal se arattam osztatlan sikert. De nem is igazán zavartattam ezzel most magamat. Megigazítottam a megannyi könyvtől roskadozó táskát a vállamon, majd még egyszer végigsimítottam tollas útitársam buksiján, s megindultam egyenesen előre. Lassú tempóban. Ugyanis nem sietek.. sehova. Nincs hová mennem. Nem vár rám sehol, senki. Nincs már otthonom, életem, világom. magamra maradtam, saját döntésemből. De mégis.. boldog vagyok. Nem nyom össze a megfelelési kényszer s a falu kínzó akarata. Csak én vagyok, s madárkám. Ketten a világ ellen. Szabadon. S ennél nincs is jobb érzés. Tudni, hogy nem kell senkinek se megfelelnem. Azt teszek, amit akarok. Ez egy csoda. Ajánlom mindenkinek a kipróbálást. Bár, ennek is megvan a maga árnyoldala. Mondjuk az, hogy rettegek mindenkitől. Mert még a legcukkerebb nénike is lehet egy bérgyilkos. Így nincs olyan pillanat, amikor ne rettegnék akkor, hogy mondjuk az egyik csodaszép fa, nem egy jelmezes shinobi, aki csak arra vár, hogy egy halfiléző késsel kifájja a nyelőcsövem a helyéről és abból készítsen fuvolát. Szóval, paranoia nélkül, még élvezhetőbb lenne ez az életforma. De így, mindentől rettegve.. kicsit merész. De tudom jól, hogy hülyeség amit gondolok. Nem fog senki fának öltözni... ugyanis arra van külön jutsu is. De nincs olyan szerencsétlen ninja, aki engem akarna követni. Mert velem együtt nem csak ő, de az egész nem létező osztaga is elveszne. Ugyanis az irányérzékem felér egy süket denevérével. Szóval szerencsétlen vagyok. De nem baj. Még mindig jobb ez, mintha attól félnék, hogy folyamatosan figyel egy kacsa... ömm... izé.. várjunk csak. Attól is félek. Jah... jó mi? Paranoia, hemofóbia és antieafóbia. Szerintem, egy főnyeremény lennék minden egyes bérgyilkos számára. Egyszerűen imádom magam. De legalább rajzolni tudok.. az is számít valamit egy ember áverésen.. nem?
Furcsa gondolataim végtelennek tűnő folyamából azonban kizökkentettek. Hangos szitokszavak és egy erősebb ütés zaja csapta meg fülemet. Összerezzentem. Nem igazán értettem, ki az és miért. De gyermeki kíváncsiságból adódóan, azonnal meg kellett néznem. Egyre gyorsabban szedtem lábaimat. Csak mentem és lassan már futottam is. Követtem a hang irányát. Csak kétszer tértem vissza oda, ahonnan indultam, szóval nálam ez már rekordnak számít. Tehát kb. négyszer annyi idő alatt, míg kellett volna, elértem a megfelelő helyre. Bebújtam egy fa törzse mögé, s onnan kikandikálva lestem a történéseket. Egy férfi állt ott. Olyan negyven körüli. Azon kívül pedig egy fiú. Tizenéves lehet, nem több. A férfi épp nagy hőzöngések és kiabálások közepette osztotta –mint a szövegeléséből kiderült - a fiát. Nem igazán sikerült azonban kivennem a milliónyi szitok közül, hogy most mégis miért is szidja ennyire azt a szerencsétlen gyereket. Így hát megpróbáltam minél közelebb kerülni s úgy hallgatni, amit mondanak. De azzal a lendülettel meg is botlottam egy fűszálban. Hát, nem is én lennék, de komolyan. Egy mozdulattal estem pofára a magas fűben. Hirtelen az ordítozás elhalkult, s szinte hallottam, amint rám néztek mind a ketten. Édes kedves kismadaram eközben felrepült, hogy neki legalább ne fájjon az esetleges esés. Nagy nehezen felnyomtam magamat ülő, majd álló helyzetbe. S mikor végre elértem arra a pontra, hogy újra magam elé nézhessek, mind a két ember meredten engem bámult. Pillanatok alatt rezzentem össze s mentem egyre csak hátrébb. Na, szuper. Már megint megcsináltam magamnak a balhét. Egyszerűen nem hiszem el. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Szépen lassan indultam el hátrafele, de tekintete még mindig nem vettem le a két emberről. Szinte fel se fogtam mi történt. A férfi intett a fejével. A fiú pedig lassan s kedvesen közelebb jött. Én pedig megdermedtem. Most ki fogja enni a belem. Valahogy érzem, hogy a kedves mosoly mögött, egy bérgyilkos lapul, aki fel fog koncolni és télikabátot csinálni a bőrömből. A férfi meg biztos vagyok benne, hogy bár eltervezte mit fog venni abból a pénzből, amit a gyöngyházfényű fogsornyakláncért fog kapni, amit belőlem alkotott. Ohh basszus. Gyorsan el kéne futnom. De tudom, hogy mögöttem ott a kacsa is. Szóval rohadtul be vagyok kerítve. menekülnöm kéne. Gyerünk már.. mozdulj! Nem értem, mért nem tudok lépni. Csak egyet. Csak meg kéne mozdítanom az egyik lábam. Annyira utálom, hogy így rettegek. Testem felett átveszi az irányítást a paranoia. Úgy félek. Egész lényem remeg. Fogaim ütemesen verődnek egymásnak. Szememet lesütöm, nem merek felnézni. Pupillám kitágult, s egyre szaporábban veszem a levegőt. Szívem olyan tempóban pumpálja gyáva testembe a vért, hogy mindjárt kiugrik a helyéről. Egyszerűen átveszi az irányítást a rettegés. Gyűlölöm magam. De nincs mit tenni. Ez itt a vége. Meg fogok halni. Már érzem.
- Hé.. kislány, minden rendben van?
A hang, furcsamód kedves volt. Kissé talán nyálas is. Pfúj. S ezt szó szerint értem. Mármint.. leköpött beszéd közben. Félve tekintettem fel, s az ifjabbik ember állt előttem, lehajolva, s kezét felém nyújtva. Nem reagáltam. Megragadta a csuklóm, majd szépen lassan elkezdett kirángatni az útra, az apjához. Egy kocsi is volt náluk, mely elé egy ló volt kötve. Árú szállítók lehetnek. A kocsi raktere ponyvával volt letakarva. Gondolom, az alatt rejtőzik a sok hulla. Szaguk sincs. Hmm.. tuti profik.
Ott álltam a fa kocsi mellett, két idegen társaságában. Mind a ketten két-három fejjel felém magasodtak, s úgy figyelték reakcióm.
- Mit keresel itt? – kérdezte az idősebb.
Egyre jobban remegtem. Egyszerűen rettegtem. Féltem a sorsom. Most meg fogok halni. Tisztában vagyok vele. De ha nem válaszolok, talán még inkább bajom lesz.
- Fo-fo... fogalmam sincs... – nyögtem ki végül, gyermeki s gyáva hangon, remegve.
- Mi a neved pici lány? – kérdezte a fiatalabb. Megértem a „pici” képzőt. Hiszen szerintem nem tűnök, legfeljebb ha tíz évesnek. Így természetes a kérdés, hogy miért is bóklászok itt teljesen egyedül, egy madárral.
- Y... Yama. – mondtam még mindig nem túl nyugodtan.
- Az én nevem Hiro. Miért vagy itt egyedül? Merre van a családod? – folytatta a fiatalabb.
- A családom, messze van.
- Elszöktél otthonról? Biztos már halálra aggódják magukat. Gyere.. hazaviszünk.. jó? – mosolygott.
Haza? Ezek teljesen meg vannak hibbanva? Ha engem most hazavisznek, teljesen biztos, hogy meghalok. A faluban kivégeznek, és nekem annyi. Nem. Az biztos, hogy nem megyek haza. De miért nem mozdul még mindig a lábam?
- Konohában élsz? Mert akkor szép messzire jutottál. Ez már elég erősen a Tűz országának széle, szinte a Fű országa.
Én csak ráztam a fejem. Nem Konohában lakok. De nem fogok visszamenni Namigakuréba. Az biztos. Engem ott kivégeznek. Engem mindenhol kivégeznek. Nem megyek sehová. Menekülnöm kéne. Talán a Fű országának irányába. Hmm.. nem is rossz ötlet. De ahhoz futnom kéne. Messzire. De nem mozdulnak a lábaim. Ez így nagyon nem lesz jó. Yama, te szerencsétlen barom.. menekülj már!
- Mindegy. .biztos jó pénzt kapunk majd a megtalálásáért. A szülei tuti fognak érte fizetni. Dobd fel a kocsira aztán induljunk már. Majd a Konohaiak eldöntik, hogy mi is legyen vele. – szólt a férfi, majd ő maga fel is ült előre a kocsira. Kezébe vette a szárakat, s már indította volna a lovat. Eztán az ifjabb egy jól irányzott mozdulattal felültetett a fa jármű hátuljára, s ő maga is elhelyezkedett ott. Mire észhez kaptam már el is indultunk.
- Honnan van a madarad?
- Vettem.
- A szüleid?
- Én.
- Zsebpénz?
- lopott.
- Szüleidtől loptál?
- Nem, valami tök random emberkétől az utcán. Nem lehetett gazdag mert alig volt valami a tárcájában.
- Ez csúnya dolog, remélem tudod. Lopni rossz.
- Meghalni se jobb. Amúgy.. mi most ez a mánia, hogy haza akartok vinni? – Azaz Yama... ügyesen. Csak most le ne engedd a keménykiscsaj álcád, mert durván megjárod. Szééépen, abbahagyod a remegést, kihúzod magad, beszélsz még egy kicsit, majd eltűnsz. Rendben... ügyesen. gyerünk. Ne érdekeljen, hogy ezek akármikor megölhetnek. Ne érdekeljen, hogyha elérnek veled Konohába, ott is meg fogsz halni. Ne foglalkozz ezekkel, csak és kizárólag azzal, hogy túlélj.
- Apám jó ember. S mivel láttuk, hogy elvesztél, gondoltuk neked is jobb, ha hazamész. Eltévedni nem jó. A családod biztos aggódik. Amúgy meg.. milyen akaratos, hisztis dologból sértődtél be annyira, hogy ott hagyd szegény családod?
- Semmi közöd hozzá. De mivel még maximum tíz percig leszünk együtt... igazából, meg akarom érteni a világot. S ezt megannyi béklyó alatt, nem tudom megtenni. De ti sem fogtok ebben megakadályozni... hiszem. Nem visztek engem ma haza. Soha többet nem megyek Namigak... – baszki. Yama de idióta! Most komolyan képes voltál elköpni, hogy hol laksz? ohh..basszuskulcs! Most már biztos lehetsz benne, hogy meghalsz. Nemnemnem... oké.. higgadj szépen le. Még javíthatsz a helyzeten. Csak nyugalom.
- Namigakure? Namigakuréban laksz? Akkor szólok mindjárt apámnak, aztán hazaviszünk!
- Nem lakok én már sehol. Régóta nem. De nem is bánom, nem is fogok hazamenni.
- De hidd el. A hisztinek mindjárt vége, aztán jobb lesz neked.
A félelem egyre erősebben uralkodott el rajtam. Már olyan szinten, hogy lassan idegességbe fordult át. Az pedig haragba. Gyönge lényemmel pedig nem mentem ugyan sokra, de talán.. talán sikerülhet így megszöknöm. Megpróbáltam leugrani, de hazaszállítóm visszarántott. Ezt eljátszottuk kétszer is.
- Ne hisztizz. Kérj bocsánatot szüleidtől. Otthon jobb lesz. Majd apád tanít neked egy pár mozdulatot azzal a fegyverrel – nézett Katanámra – s akkor már nem csak dísznek lesz nálad. Nyajj... egy ilyen pici lánynak iskolában lenne a helye.. jobb lesz neked otthon, tényleg.
- Ohh.. igen. A katana. Sokévnyi gyakorlás kell ahhoz, hogy egyáltalán használni tudd. Értékes fegyver ez. – tettem kezem a markolatára. – S tudod, az iskolát már kijártam... nem tudtak újat mondani, de tetszett. – álltam fel. – S nem véletlen vagyok vándorúton. Kérlek, ne vigyetek haza. Mert még élni szeretnék.
- A szüleid sose bántanának.
- Ők lehet, hogy nem, de a falu lehet. – mondtam, majd egy mozdulattal leugrottam. Az ifjú nyúlt volna utánam, hogy ne tegyem. De shinobi vagyok. Így egy egyszerű shunshinnal már földet is ért újra a lábam. Szinte vissza se néztem. Az orditozásokkal sem foglalkoztam. Biztos, hogy meg akartak ölni. A kedvesség meg csak egy álca volt. Pénzt akartak. Sok pénzt. De nem baj. Ez már a vége.
Csak fuss.. csak szaladj. Rohanj, és ne hagyd soha, hogy elkapjanak. Mert ha nem vagy elég gyors, valaki majd megfogja a csuklyád. S már nem leszel szabad. Ha elfognak, megölnek. Ha megölnek, meghalsz. S holtan, már nem fogsz tovább élni. Nem megyek haza. Már nem. Csak futok és futok. Mert különben meghalok... s soha többet.. soha többet nem nézek vissza...
Yukari Yama- Játékos
- Elosztható Taijutsu Pontok : 110
Tartózkodási hely : Válaszokat keresve...
Adatlap
Szint: B
Rang: Elveszett Ninja- furcsa madaras kislány
Chakraszint: 310
Re: Yukari Yama
Uchiha Kagami Szomb. Május 05 2018, 17:53
Ahoy!
Tetszetős kis kaland, kellemes olvasmány volt, jól kikapcsolt így két beadandó között. Írhatnál többet Yamával ^^ Jutalmad +7 chakra.
Kagami
_________________
Tää jylhä kauneus ja ääretön yksinäisyys
Lapsuuteni metsän, taivaan
Kaikuu se haikeus halki tän matkan
Aamun tullen yö tarinansa kertoo
Lapsuuteni metsän, taivaan
Kaikuu se haikeus halki tän matkan
Aamun tullen yö tarinansa kertoo
Állandó mesélések (4/4)
- Kowarii Zion
- Jelenlegi kaland: A bánya titka
- Shiawase Zouo
- Jelenlegi kaland: Messzi földeken
- Hiroto Osumi, Gensai Hayato és Kenta Koizumo
- Titkok, melyeket őrzünk
- Nosaru Kyoya
- Teremtés
Szilánkok Fórumkaland
- Kiolvasztás alatt
Uchiha Kagami- Kalandmester
- Specializálódás : Több éves posztok előkutatása
Tartózkodási hely : Elfeledett fóliánsok között
Adatlap
Szint: S+
Rang: A Gundan Könyvtárosa
Chakraszint: Vodka
Naruto Gundan :: Karakter készítés :: Élmények :: Kalandok
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.