Roiyari Mame

Kor: 12
Rang: genin
Nem: férfi
Vércsoport: 0
Születési dátum: Március.29

Felszerelés:
5 kunai, 5 shuriken, 5 robbanócetli, 2 tekercs ,2 katana(Képek és leírás hátrébb mellékelve) 1 füstbomba, 2 fénybomba, 1 drót(3m hosszú), 1 bo

Kinézet:
Fekete középhosszú haja, barna szeme, jól edzett nyurga alkata van. Hosszú szürke posztószín viaszos utazóköntöst, egyszerű kopottas nadrágot, laza jó mozgást engedő fekete pólót, fejpántját, a szíve fölött, jobb lábán shurikentartót, övtáskát, utazó cipőt hord. Hátán viseli kardjait melyeknek markolata lefelé néz. Testét elég sok heg borítja inkább aprók, gyerekkori elvakult mániájának eredményei.

Jellem: Vidám, szereti az életben a pozitív dolgokat látni. Valahogy úgy érzi, ebben a rideg világban csak a társaira, és a hangulatára számíthat egy küldetés során. A harcban higgadt, megfontolt, az akadémia alatt megtanulta ha jó ninja akar lenni, mindig a célra kell figyelnie, és arra ,hogy azt hogy lehet elérni a legkisebb kockázattal.. Ha éppen nincs küldetésen ideje nagy részét a családjával tölti, vagy a csapatával. Nem szeret viszont túl sokáig tétlen lenni, akkor inkább kardtechnikájának fejélesztésével foglalkozik. Természetesen figyelmet fordít nem csak saját testi és mentális egyensúlyára hanem társaiéra is.

Előtörténet:
12 évvel ezelőtt született Kirigakuréban. Anyja otthon szült, ez családi hagyomány volt. A Roiyari Mame nevet adták neki szülei. Gyerekkora mondhatni átlagosan telt, miután megtanult futni és beszélni, unokatestvéreivel fogócskázott és bújócskázott vagy célba dobást játszottak. Természetesen mindennek különleges szabályai voltak melyek csak még izgalmasabbá tették a játékot. A bújócskában csak akkor kaptál el valakit ha sikerül mögé lopakodni és megérinteni a hátát. Nos legkisebb unokatestvérként nem volt sok sikerélménye a többiek majdnem mindig ügyesebbek voltak. Unokatestvérei egy egy évvel idősebb fiú és egy 3 évvel idősebb lány voltak, szülei ninják voltak, anyja medikusként szolgált, apja pedig hivatali ügyeket intézett. Egy nagy házban éltek együtt apja öccsének, és apja hugának családjával. Ez amolyan családi tradíció volt, mindig 3 gyermek élt a háznál; egy lány és 2 fiú, ők pedig mindig itt éltek a család házában.

Folyamatos összetartozáshoz szoktam az unokatestvéreimmel. A tradíciók kimondták továbbá hogy a 3 gyermek mindig specializálódjon valamire, ninjutsu, taijustsu, genjutsu. Ez nem azt jelentette hogy a gyerekek 4 éves koruktól edzenek erre, hanem csak annyit, majd mikor az akadémiai évek tartanak, a szülők apróbb unszolására, vagy saját inditatásból jobban tanuljanak valamit mint mást. Nos az én választásom már korán kiderül, kiskoromban szerettem apámmal játszani vívni. Szinte mindig megnevettet ha visszaemlékszem azt vívásnak neveztem. Sokkal inkább kis fakardokkal játszottunk mint valójában vívtunk, de élveztem, valami megmagyarázhatatlan borzongás fogott el, ami az akadémián sokkal erősebb lett. Akármikor csak edzésre került sor, mikor közelharcot vívhattam más tanulókkal élveztem, mintha felszabadulnék, mámorosan vágytam rá. Viszont mindig fel kell nőni; az oktatás alatt megtanultam, ez a mámor veszélyesebb mint egy mérgező felhő, ha magával ragad nem csak én de a küldetés és egész csapatom veszélybe kerülhet...

Iskolai éveim sem rejtettek magukban sok különlegességet, tanulás edzés és felkészülés volt, nem hiába hiszen éreztem, amikor arról beszélnek, a harctéren valódiak sebek és a halál is, féltem. Láttam mikor egy egyszerű fakardal egy erősebb ütéstől valakinek vérzett az orra vagy esetleg eltört a karja, és a képe felerősödött. Halál. Ez a szó volt az, amit csak távolról ismertem és rettegtem tőle, ölni vagy akár csak karddal levágni valakinek a karját, megsebesíteni, ezek olyan gondolatok voltak, amik álmatlan éjszakák százait adták nekem. Unokanővérem akkor végzett az akadémián és lett genin mikor én 10 éves voltam. Az a nap örökké élni fog a szemem előtt. Odakint zuhogott az eső. Hazajött, és tisztán emlékszem rá, én voltam otthon egyedül, mindenki másnak dolga volt. Sose láttam még olyannak: mikor belépett, mintha csak egy szellem lett volna, ruhája szakadt volt, itt-ott véres, néhol korom-nyomok voltak rajta. Térdre rogyott a küszöbön, és zokogott. Próbáltam vigasztalni, de ahogy hozzá léptem és megérintettem ellökött magától és nekem támadt. Szerencsémre nem volt nála fegyver mert akkor lehet ma nem ülnék itt. Megütött, többször is, a szemében nem harag ült, hanem annál sokkal rosszabb rettegés. Elkaptam a kezét, ő pedig erőtlenül hanyatlott rám. Felvittem az emeletre lefürdettem majd tiszta ruhát adtam rá és lefektettem, majd vártam. Talán 3 óra telt el, mire magához tért. Sírva mesélte el mi történt, és bár a vizsgáról nem mondhatott semmit, elbeszélte mit érzett; a félelmet, a rettegést, a kétségbeesettséget. Hallgattam, annyit tudtam tenni, nem voltak bölcs ötleteim, nem tudtam neki segíteni. A szülei hazaértek, és ők beszéltek vele. Több hétig csak árnyéka volt önmagának, utána lassan visszatért, és elkezdte saját küldetéseit. Elkövetkező három évemben megpróbáltam felkészülni lelkileg arra ami várni fog, de nem tudtam mi lehet az. Ha ezt tette vele, akkor velem is ezt teheti majd, gondoltam. Emellett megpróbáltam a kardforgatási képességeimet is tovább csiszolni, imádtam a fegyveres harcot, és figyelmet fordítani a ninjutsukra is, bár soha nem volt hozzá isteni tehetségem, és nem voltam egy zseni mikor arra került a sor, de végül is értettem hozzá. Addigi mániám megváltozott, élveztem a közelharcot, mindennél jobban ,de ennek csak akkor akartam adózni, amikor megtehettem, a próbafeladatokon pedig csak akkor élveztem ki ezt, ha nem kockáztattam társaim épségét és a küldetés sikerességét.

Elérkezett hát a vizsga napja. Reggel mikor felkeltem borzasztóan izgultam. Hiszen 2 unokatestvérem mostanára már küldetéseket teljesített a városon kívül így rajtam volt a sor. Nos nem merem azt mondani bíztos voltam a sikeremben sokat edzettem talán az eggyik legjobb kardforgató voltam az osztályban de ennek meg volt az ára a ninjutsum ugyan jó volt de a genjutsum egy katasztrófa. Nem voltam tökéletes senki sem volt az de attól féltem azok akik mind a 3 ban úgymond átlagosak sikeresebbek lesznek mint én. Megindultam az akadémiára az osztály többi rész már ott várt.Elsőnek bevittek minket egy vizsgaterembe, ahol a ninja kód pontjaiból kellett vizsgáznunk. Mivel sosem volt sok elméleti anyagunk, ez nem ment rosszul, de nem is érdekelt annyira, mint a következő rész, ami akkor következett, amikor a pár teszten megbukott tanulót kivezették. Vizsgáztatók egész sora jött be a terembe, és megálltak velünk szemben. A vizsga vezetője elmondta, hogy az lesz a feladatunk, hogy megküzdjünk a vizsgáztatóinkkal, akik erre az időre semmilyen akadémiai technikánál nem fognak többet használni ellenünk, és nem is bántanak minket, csak arra kíváncsiak mi milyen gyorsan lennénk képesek elbánni velük. Miután ezt elmondták, a vizsgáztatók elkísértek minket a gyakorlóterekre, ahol két fős csoportokra bontottak minket. A társam az lett, aki mellettem ült a padban a vizsgán is, egy csendes srác, aki elég félősnek látszott. Amikor a vizsgáztatónk elénk állt, és elmondta, hogy mi lesz a feladat, végre megtudtuk, a legjobb képességeinkkel kellett ellene küzdenünk, mégpedig úgy, hogy egymást segítsük, legyünk csapat, mert ninjaként is így leszünk majd sikeresek. A célunk az volt, hogy egyszerre érjük el a vizsgabiztost, amikor végül ártalmatlanná akarjuk tenni, ekkor véget is ér a vizsgánk, és már a homlokpántjainkkal mehetünk haza.
Azonban a vizsga nem ment olyan egyszerűen, amilyennek elsőre tűnt. A vizsgáztató, ahogy kimondta, hogy kezdhetünk, eltűnt a szemünk elől, előtűnt a ködtechnika, és a hangját hallottuk, ahogyan szid minket. Akármennyire is igyekeztünk, hátat hátnak vetve, vagy együtt támadva, mindig csak kinevetett, és vagy elgáncsolt, vagy ellökött minket. A vizsgáztatók nem ezt mondták mi még nem voltunk képesek létrehozni ilyen technikát. Hosszú percek teltek el semmi siker nem született se én se társam se együtt nem voltunk képesek győzni. Ezután ami történt olyasmi volt amire nem lehet felkészülni, társam mellettem állt, a szemem sarkából láttam amint vér kezd el átszivárogni a ruháján, és előre zuhan. A hátában több suriken volt benne, nem kellet megnéznem halott volt ebben biztos voltam értettem a fegyverekhez, A nyakából hiányzó részen keresztül pedig túl sok vért vesztett. Megpróbáltam ellátni tudtam ha meghal nekem is végem, nem sikerült a kezem között halt meg, ahogy lassan megfulladt a saját vérében. Ekkor tudtam, én is így fogom végezni ha nem tudom megölni az vizsgáztatót. Felkeltem nem tudtam hol van de tudtam figyel gúnyos nevetését tisztán lehetett hallani. Elővettem az 5 surikenemet, nem ezekkel akartam végezni vele de talán sikerül vele majd pár pillanatra elterelni a figyelmét, vártam míg nekem támad nem kellet sokat várnom. Jobb kéz felől egy shuriken tűnt fel nem tudtam időben kitérni a jobb arcom bánta éreztem ahogy végig csúszik a fogaimon megrepeszt párat és egy hatalmas darabbal távozik az arcomból. Odavágtam hát az én 5 surikenemet tudtam melyik hova repül, szerencsém volt az amelyik legjobbra szált eltalált valamit csak remélni mertem hogy ő az. A terv második fázisa jött 5 kunait hajítottam oda, hárítás hangok, akkor talán a lábát kaptam el le lasítottam. Harmadik lépés 1 robbanó cetli, a robbanás megtörtént a felszálló por és fadarabok kirajzoltak egy lakot, ott van. Utolsó lépés 2 kardot alulról kiránt felfelé irányuló vágás elég távol egymástól hogy csak 2 fegyverrel lehessen blokkolni, nagy kockázat egy frontális támadás meg is ölhet de több lehetőségem nem lesz legalábbis ilyen nem. Ha az egyiket meg is állítja akkor a másik leviszi a karját. Nem érzem a sebemet az adrenalin elnyomja a fájdalmat? Némán zuhantam előre, és még láttam a társamat
Ekkor eltűnt ez egész, mintha csak egy álomból léptem volna ki ott feküdtem a földön, ahová estem, körülöttem a többiek is hasonlóképpen nézelődtek. A vizsgabiztos állt mellettem, a fejvédőt nyújtotta felém. Felálltam és amint átvettem, még mindig mit sem értve álltam a társam mellett. Esett az eső, mint azon a napon és is ugyan azt érezhettem mint ő. Nem értettem semmit, megöltem valakit és nem volt megnyugvás, még az sem nyugtatott meg, hogy talán az egész nem volt igaz. A társam végül bemutatkozott, bemutatkozott és átfogta a karomat. Olyan volt, mintha mosolygott volna a maszk alatt.

Amikor haza értem már otthon várt mindenki, ünnepeltek a sikeremet. Nekem nem esett jól az ünnep a végén apám felhívott magához. Két dolgot tett; 2 kardot adott nekem ami nagyapámé volt, és feltett egy kérdést.
-Mi a célod? A kardoddal ölni? Mert ha ez, akkor nem leszel jobb egy démonnál. Esetleg védeni magadat? Hiszen akkor nem vagy más mint egy rettegő gyerek aki csak magáért él? - amint befejezte, hosszú csönd ült a szobára.
-Nem ezek nem a céljaim fegyver vagyok ami a társait védi és értük öl, mert ők jelentik az életet odakint, egy fegyver ami a faluért öl, és egy kard ami élvezetet lel más kardok eltörésében ha azok méltók rá.
Ez volt a válaszom, nem tudom helyes volt-e, de eszerint fogok élni, egy ninja vagyok, egy fegyver ,de végre van célja a fegyvernek, és szerintem ez a legfontosabb. Ma indulok először küldetésre, és nem hiszem hogy harcolnom kéne, de ha mégis nem fogok rettegni.