Samidare Miyako
2 posters
1 / 1 oldal
Samidare Miyako
Samidare Miyako Hétf. Nov. 26 2018, 17:52
Név: Samidare Miyako
Ország: Tűz Országa
Rang: Genin
Szint: D
Kor: 12
Nem: Nő
Felszerelések: 5 kunai, 10 shuriken, 10 méter drót, 10 robbanó jegyzet, 5 füstbomba
Kinézet: 160 cm magas, hosszú, rózsaszín haj, melyet két pillangós csattal választ ketté. Ruházata elégé kirívó, bár erről ő nem igazán tud.
Jellem: Eléggé otthonülő típus, nincs igazán tisztában az emberi viselkedéssel és kapcsolatokkal. Jó szándékú, de tudatlansága sokszor bántó, zavaró lehet.
Technikák:
Shunshin no jutsu (Fürge Test technika)
Henge no Jutsu (Transzformációs technika)
Kakuremino no Jutsu (A Láthatatlanság Köpenye)
Bunshin no jutsu (Klón technika)
Kawarimi no jutsu (Testhelyettesítő technika)
Tobidogu no jutsu (tekercsírás, hordozható fegyverek)
Jibaku Fuda: Kassei (Robbanó Jegyzet: Aktiválás)
A családom első és egyetlen gyermekeként láttam meg a napvilágot. Édesanyám nagyjából 2 éves koromban halhatott meg. Rá egyáltalán nem emlékszem. Hogy mi történt vele, azt eddig nem sikerült megtudnom. Utána apukám nevelt egyedül. Bár talán az jobb megfogalmazás lenne, hogy vele éltem egy fedél alatt. Édesapám kereskedő volt, egy hatalmas boltja volt Konoha központjában. Jól ment apunak az üzlet, így a pénzzel sose volt bajunk. Viszont anyu halála után elkezdett inni. A munkából mindig részegen jött haza, itthon vagy tovább ivott, vagy lefeküdt aludni, hogy másnap munkába tudjon menni. Nekem szinte mindig hozott egy étteremből valamit, így általában volt mit ennem, ha el nem felejtette. Amikor nem volt itthon, magam voltam, zárt ajtó mögött. Az időm nagy részét a szobámban töltöttem, a játékaim között, vagy éppen valamiről álmodoztam.
6 éves koromig szinte nem is találkoztam senkivel. Ekkor jött hozzánk egy tanító. Egy marcona öregasszonyt ismertem meg személyében. Megtanított az alapokra, írni, olvasni, számolna, ami később iskolába kellhet. Ő sem foglalkozott velem sokat, csak az volt a lényeg a számára, hogy megtanuljam, amire apám megkérte.
8 éves lehettem, amikor a szobámban ültem, és fura zajokat hallottam a földszintről. Lekukucskáltam a lépcsőről, és egy szép, hosszú fekete hajú nőt láttam ott. Apukámmal kiabált, egy papírt nyomkodott a kezébe, meg egy tollat. Óvatosan lelopakodtam a lépcsőn, majd egy szekrény mögül leselkedtem egy kicsit, majd onnan szóltam neki.
- Szia néni, ki vagy te?
A nő arca picit összerándult, amikor néninek szólítottam, de kedvesen válaszolt.
- Anyukád egy régi barátja, Azumi vagyok. Szeretnél innen eljönni, és anyukád örökébe lépni?
Nem egészen értettem, hogy mire is gondol, de bólintottam, hogy igen.
- Rendben, akkor te is ninja leszel.
- Juhúúú. – kiabáltam, bár fogalmam sem volt, mit is jelent ez, de bármi izgalmasabbnak hangzott, mint itt lenni.
Pár hét múlva meg is jelent, hogy menjek vele. Ekkor vitt el először a ninja akadémiára. Útközben elmesélte, mit is fogok én ott csinálni, és meglepetten konstatálta, hogy sem anyukámról, sem a ninjákról nem tudok semmit.
Végigsétáltunk a fél falun, egészen az akadémiáig. Mennyi lakó, rengeteg bolt, épület, mindenhol nyüzsgés, fel-alá rohangáló emberek. Eddig el sem tudtam képzelni, a mi utcánk olyan kihalt és üres volt mindig is.
- Köszönöm Azumi, hogy elkísértél. – mondtam neki, amikor odaértünk.
- Kérlek, mostantól szólíts Azumi-senseinek, mert én is az iskola tanára vagyok. Ez itt a termed, ide kell jönnöd. – mondta, miközben egy ajtóra mutatott.
- Rendben.
Bólintottam, majd benyitottam a terembe, és helyet foglaltam. Elsőre ijesztő volt ennyi velem egykorú kölyökkel bezsúfolódni egy terembe. Nem is tudtam, hogy a faluban él ennyi olyan gyermek, mint én. Majd egy középkorú, rövid barna hajú, vékony férfi lépett be a teremben, akinek jelenlétére mindenki elhallgatott.
- Bemutatkoznék. Tachibana Jun vagyok, én leszek a tanárotok a következő 4 évben. Örülök a találkozásnak.
Az első pár nap az eligazításról szólt. Megmutatták az épületet, mit merre találunk, elmondták a tanév menetrendjét, és hogy mit fogunk tanulni.
A beilleszkedés nem igazán sikerült számomra. Sokszor feltűnt, hogy picit kilógok a sorból. Egy alkalommal például egy csomagot kellett átadnom az egyik akadémiai osztálytársamnak, amit apukám küldött a családjának. Öltözködés közben jutott eszembe az akadémián. A fiúk is épp az öltözőben voltak. Bekopogtam, majd bementem, egészen Misugiig, akinek a csomagot kell adnom. Akkor néztem fel. Mindenki lefagyva bámult rám egy pár másodpercig, majd páran elfordultak, volt, aki továbbra is lemerevedve állt, és voltak, akik nevetni kezdtek. Én meg csak álltam ott, és néztem, mint borjú az új kapura. Nem igazán értettem, hogy mi történt. Először végignéztem magamon. Semmi furcsa. A melltartóm pántja nincs megcsavarodva, és a bugyimból se lóg ki a címke. A csomag sem ijesztő. Aztán az öltözőben néztem körbe, lehet ott volt valami, ami ezt váltotta ki. De semmit nem találtam. Ekkor ért oda Tachibana-sensei, aki kérdőre vont, hogy mit keresek az öltözőben.
- Csak ezt akartam átadni – mutattam a csomagra
- De lányként nem jöhetsz be a fiúöltözőbe, pláne nem alsóneműben. – kiáltott rám a sensei.
- Nem tudtam, hogy ez baj, sajnálom – hajoltam meg zavarodottan, majd kifutottam az öltözőből.
Ez az eset nem tett jót az amúgy is gyatra szociális életemnek. A lányok ezután megvető pillantások közepette kerültek el, a fiúk meg mutogatva, összesúgva nevettek felém. Máskor az ebédszünet alatt kerültem fura helyzetbe. Ültem az ebédlőben, amikor egy idegen lány csüccsent mellém. Kedves, mosolygós volt, de számomra egy picit ijesztő. Beszélt, beszélt, csak beszélt. Én meg mindent megpróbáltam… Erőlködtem, hogy tudjak rá figyelni. De éreztem, hogy nem fog menni. Kinyitottam a táskámat, belenyúltam, kivettem egy névjegykártyaszerű lapot, majd átnyújtottam a lánynak. A kártyára csak ennyi volt írva: „Kérlek, hagyd abba a beszédet.” Majd mintha mi sem történt volna, tovább folytattam az ebédemet. A lány meg csak bámult a kártyára, majd fogta a cuccait, és sírva elfutott. Nem értettem a miértjét, biztosan az ebédje lehetett ennyire rossz
A legtöbb időt egyedül töltöttem, a bal hátsó padban kuporogva. Nem mintha zavart volna, egyedül is jól megvagyok, hozzászoktam már. Inkább az a frusztráló, ha körülöttem zsongnak. Mindig zavarba jövök, mert nem vagyok más társaságához hozzászokva, ezért is vannak nálam a csöndet kérő kártyák, amiket mindig magamnál hordok. A tanulás és az órákon való odafigyelés is nehezen ment. Sokszor voltak problémáim és sokat betegeskedtem. Fejfájás, szédülés, gyomorbántalmak, volt, hogy órán is elaludtam. Csak Azumi-senseinek köszönhettem, hogy nem kaptam komolyabb megrovást. Nagyjából egy hónappal a beiratkozás után, egy pénteki napon, hazafelé tartottam. Átlagos délutánnak indult, aztán furcsa vége lett. Az utolsó emlékem az volt, hogy az utcán sétálok és valamitől egyre jobb hangulatom lesz. Hirtelen émelygés lett rajtam úrrá. A mozgásom meg-meg bicsaklott, majd teljesen koordinálatlan lett. A látásom is elmosódott, és hiába próbáltam segítséget kérni, egy értelmes szó sem tudta elhagyni a számat. Először térdre rogytam, majd négykézláb próbáltam tartani magam. A gyomrom már nagyon remeget. Elkezdtem öklendezni. A gyomortartalmamat a legkevésbé nőies módon varázsoltam az utca közepére. Éreztem, hogy elhagy az utolsó erőm. Kicsúszik a kezem és elterülök a földön, pont az én általam létrehozott tócsába.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy az ágyamban fekszem, és a bejárati ajtót veri valaki. Letámolyogtam a lépcsőn. Fájt a fejem, szédelegtem, és olyan volt, mintha kis manócskák ugrálnának fel s alá a gyomromban. Rázott a hideg, de közben izzadtam is. Sosem éreztem még ilyet. A sensei volta az, aki kopogott. Vajon mit akarhat szombat reggel?
- Hol van apukád? – kérdezte dühösen.
Az asztalra mutattam. Ott aludt ülve, egy félig teli üveggel a kezében, az asztalra fektetve a fejét.
- Öltözz fel, elmegyünk valamerre.
- Rendben – bólintottam. Felmentem a szobámba, felvettem gyors valami ruhát, amit épp találtam, és lesiettem. Már amennyire tudtam ilyen állapotban. Kilépve az ajtón hunyorognom kellett az erős fény miatt. Valamiért most sokkal érzékenyebb voltam rá annál, mint amit korábban megszoktam. A sensei elvezetett egy lakáshoz, belépve egyértelmű volt, hogy ez az övé. Leültetett egy székre, hozott nekem teát, süteményt, meg kekszet, majd az otthoni dolgaimról kezdett faggatni.
- Mit csináltál tegnap, miután végeztél az akadémián?
- Sétáltam egyet, ettem egy rament aztán elmentem egy cukrászdába. Ott elfogyasztottam többféle sütit. Majd kipukkadtam, annyit ettem. Aztán elindultam haza. – itt hirtelen megálltam a beszéddel, nem igazán tudom, mit kellene mondanom, vagy mi is történt igazából.
- Ugye nem apukád példáját követted?
- Mire gondolsz Azumi-sensei? – kérdeztem, miközben a süti legvégét eszegettem.
- Szólíts nyugodtan Azuminak, ha nem vagyunk az akadémián – bólintottam, hogy megértettem. - Te is ittál olyat, amit édesapád szokott?
- Fúj, én biztosan nem, azok nagyon büdösek.
- Biztosan nem? Amikor hazavittelek, pont úgy néztél ki, ahogy apukád szokott.
- Nem, én nem... – válaszoltam elcsukló hangon, könnybelábadó szemekkel.
- Jól van, én hiszek neked – tette a fejemre a kezét, és megsimogatta a kobakomat.
Hosszasan beszélgettünk a mindennapjaimról, mit csinálok az akadémia után, hogy telik a hétvégém. Közben az összes kekszet belapátoltam. A diskurálás alatt kezdtem el érezni ugyanazt a mámorító érzést, ami tegnap is hatalmába kerített. Azumi láthatta rajtam, hogy valami nincs rendben, mert elkezdett kérdezősködni, hogy jól vagyok-e. Én meg csak felkeltem a székből, odabotorkáltam hozzá, majd az ölébe ültem, átkaroltam, és a fejemet is ráhajtottam.
Amikor magamhoz tértem, még mindig ott csücsültem Azumi ölében, ő szorosan magához ölelt. Ám ekkor már egy egészen más helyen voltunk. Leginkább egy kórházra hasonlított, bár a látásom picit homályos volt. Hirtelen megpróbáltam felugrani, de nem hagyta.
- Maradj nyugton egy picit. Nemsokára jön egy bácsi, ő majd megvizsgál – suttogta, miközben a fejét szeretetteljesen az enyémre hajtotta. Zavarodottan ültem ott, nem is tudtam, hogy hogyan juthatott az eszembe, hogy az ölébe üljek. Ez nem rám vall.
Kisvártatva megérkezett az emlegetett bácsi is hozzám.
- Doktor úr, kérem, vizsgálja meg ezt a lányt.
- De hiszen… Ő részeg.
- Az lehetetlen, egész nap velem volt, és egy kortyot nem ivott, erről biztosíthatom.
- Már pedig minden tünet arra utal.
- Az én kedvemért vizsgálja meg.
- Rendben, Azumi-san, de csak most az egyszer.
Egy rakat teszten mentem keresztül. Megállapították, hogy tényleg alkohol volt a véremben, de Azumi kérésére tovább vizsgáltak. Újabb tesztek, tűszúrások. A végére kiderült mi a bajom. Az emésztőrendszeremben extrém nagy mennyiségben van jelen egy bizonyos fajta élesztőgomba, ami alkohollá alakítja a cukrot. Ezzel magyarázható, miért viselkedtem úgy, mintha részeg lennék. Mert tulajdonképpen az is voltam. A doktor nagyon meglepődött, hiszen ez egy nagyon ritka betegség, és mondta, hogy ő még sose találkozott vele, csak hallott róla.
- Így már nem lehetek ninja? – kérdeztem rémültem, hisz egész addigi életemnek ez volt az egyetlen értelme.
- Nem kell félned, ugyan nagyon oda kell figyelned, de megfelelő étrenddel, és némi gyógyszerrel kordában lehet tartani a betegséget. El kell felejtened mindent, ami szénhidrát.
- Nem ehetek több sütit? – vágtam közbe kétségbeesetten.
- Nem és semmilyen cukrot, tésztát, gyümölcsöt vagy gabonát. A fűszerekkel is vigyáznod kell. De ha ezt betartod, nem lesz semmilyen bajod. Napi háromszor egy tablettát kellene ebből bevenned. Vigyázz magadra, most már hazamehetsz, nem lesz semmi baj.
Amikor hazaértem, apám egy másik széken, máshogy eldőlve, egy üres üveget szorongatva aludt. Fel sem tűnt neki, hogy 4 napig itthon se voltam. Felmentem a szobámba, ledőltem az ágyamra, és úgy aludtam el, abban a pozícióban, amiben voltam.
A következő héten Azumi megjelent nálunk, és mondta, hogy pakoljak össze, mert költözni fogok. Nem ellenkeztem, mert nem volt semmi, ami itthon tartson. Összecuccoltam, majd elvitt egy helyre. Egy pici lakás volt, egy szobás, nem messze az akadémiától.
- Ez lesz az új otthonod, hogy ne kelljen olyan távolról bejárnod az iskolába. Apukád vette, és fizeti a költségeit, úgyhogy emiatt nem kell aggódnod.
Lepakoltam, bár nem volt túl sok holmim, és a lakás sem volt túl nagy, így nem tartott sokáig belaknom azt. Ennek köszönhetően sokkal könnyebben tudtam eljutni az akadémiára. A vizsgálat, a diéta, és a gyógyszer miatt sokkal jobban éreztem magam. A figyelmem és a fizikális képességem is javultak, de azért azt az egy hónap lemaradást megéreztem. Szerencsére Azumi délutánonként ott maradt velem, és segített utolérnem magam, hogy ne lógjak ki a többiektől. Az első két év hamar elrepült. Elég jól ment az akadémia. Semmiből sem voltam kiemelkedő, de a tanulással nem volt bajom, otthonülő típus vagyok, ehhez szoktam hozzá. A ninjutsu is ment valamennyire, a taijutsuba meg Azumi segítségével egészen belejöttem, még engem is meglepett, mennyire. Pedig elég sokáig a házból sem léptem ki. Valószínűleg a génjeimben van, mert Azumi sokszor mondta, hogy ugyanúgy dobom a shurikent, mint anyukám. Amikor Azumit anyuról kérdeztem, mindig elterelte a szót, hiába próbáltam bármit is kiszedni belőle.
A harmadik év elég kaotikusan indult az akadémián. Kitört a IV. Nagy Ninja Világháború. A tanáraink is megváltoztak, azt hallottam azért, mert sokaknak a családtagjait is felkészítették, hogy menniük kell a frontra. Amikor pedig Sunagakure elesett, teljes lett a káosz. Az oktatás szinte teljesen megállt, mindenki a tudósításokat, a híreket figyelte. A tanárok a síró gyerekeket próbálták vigasztalni. Aztán lassan megszokott lett a háború. Az órán felzokogó gyerekek, a hiányzások a temetések miatt. A feketébe öltözött tanárok. Számomra kicsit megnyugtató volt a tudat, hogy nincs senki, akit elveszíthetnék.
Shinobi ismeretek órán a háború konkrét eseményeit vettük át, egyes csatákat elemeztünk, milyen formációkat alkalmaztak csapataink. A taktikákat, és a csapatmunkát tanulmányoztuk, annak fontosságát elemeztük.
A taijutsu edzésen látszott meg igazán, hogy az emberek többségében nagy düh dolgozik. Az egymás elleni meccsek során szinte mindig valaki elvetette a sulykot, aminek következménye néhány komolyabb sérülés is történt. Az erőnléti edzésnél is páran túlfeszítették a húrt, és az alakzatok begyakorlásánál is sok volt a konfliktus.
A Ninjutsu gyakorlásnál legalább mindenki egy kicsit magába merült, ott egy kis nyugalom ült az egész osztályra.
A háború a végzős évem közepén ért véget, ami mindenkinek nagy megkönnyebbülést jelentett. A tanárok, és a diákok számára is. A légkör is megenyhült. A béke újra életet hozott az Akadémiára. Már nem volt hulla csönd a Ninjutsu edzéseken, és a formációk begyakorlása is sokkal olajozottabban ment.
Már csak egy dolog volt hátra. Maga a genin vizsga. Már hetekkel előtte Tachibana-sensei mondogatta, hogy ne hagyjuk az utolsó pillanatra a tanulást, gyakoroljunk rendesen. Én így is tettem, mivel nem nagyon volt más dolgom. Nem is izgultam miatta. Egészen a vizsga napjáig.
Amikor reggel felébredtem, kikászálódtam az ágyból, fura érzés lett úrrá rajtam. Remegett a kezem, hevesen vert a szívem, a gyomrom is görcsölt… Ugye nem… Nem lehet, hogy a gyomrom kibabrál velem… De végiggondoltam, tegnap este mit ettem. Semmi olyat, ami tiltott lenne. De akkor mégis mi ez az érzés. Miért vagyok ennyire feszült. Talán… A vizsga lenne az oka? Ahogy rá gondoltam, a szívem még gyorsabban kezdett el dobogni. Nyeltem egy nagyot. Össze kell szednem magam, mert nem akarok megbukni. Felöltöztem, megfésülködtem, próbáltam valami kevés ételt magamba erőszakolni, majd elindultam az akadémia felé.
A vizsgateremben ülve azt hittem, el fogok ájulni. Utolsóként érkezett meg Tachibana-sensei, tartott egy kis tájékoztatót a vizsga menetéről, meg egy gyors kis beszédet, hogy nyugodjunk meg, mert minden rendben lesz. Egészen addig voltam rosszul, amíg meg nem kaptuk az írásbeli feladatokat. Hmm… Senju Tobirama életéről esszé… Első Nagy Ninja Világháború… Ki és mikor ajánlotta, hogy minden csapatban legyen egy orvosi ninja. Ezeket tudom oda, és vissza. Hírtelen elmúlt minden bajom. Gyorsan meg is írtam, leellenőriztem, hogy nem rontottam-e el valamit, pont időben értem a végére.
Miután végeztünk, kitereltek minket a teremből, és egyesével hívtak be. Amint kint ücsörögtem, éreztem, hogy kezd az a reggeli érzés újra úrrá lenni rajtam. Én sajnos a névsor végefelé vagyok, így elég sokat kellett várnom. Ültem egy széken, a lábam lóbálásával próbáltam lefoglalni magam. Egyre hevesebben vert a szívem, amikor az előttem lévő ment be, már szinte a torkomban dobogott. Majd én következtem…
Mondták a nevemet, és kérték, hogy fáradjak be. Beléptem a terembe, és először még az ajtót is elfelejtettem becsukni magam után, úgy kellett visszamennem, olyan zavarban voltam. Hárman voltak a teremben. Tachibana-sensei felállt a székéről és elmondta a vizsgafeladatot. Shuriken használata próbabábun és Henge no Jutsu bemutatása. A másik két bent lévő vizsgáztató csak ült, és csöndben figyelt. Vettem pár nagy levegőt, amitől megnyugodtam. Nem lehet baj, ezeket sokat gyakoroltam.
Nem is lett. Minden probléma nélkül teljesítettem a feladatok, így sikerült abszolválnom a genin vizsgát és megkaptam az érte járó fejpántot is. Szerettem volna megmutatni Azuminak, de hiába kerestem, sehol nem találtam. Így úgy döntöttem, hogy hazafelé veszem az utat.
Miután megérkeztem, a fejpántot ledobtam az ágyamra, leültem a szobám sarkába, és elkezdtem zokogni. Úgy látszik, én már sosem fogok értelmes kapcsolatot kialakítani. 4 év alatt egyetlen diák sem volt, akivel köszönésen kívül 2 mondatnál többet beszéltem. Nem tudok emberek felé nyitni, nem tudom, mit várnak el tőlem, hogyan kellene viselkednem. Képtelen vagyok csevegni. Köteléket kialakítani. A háború alatt mindenkinek megvolt a saját baja, nem igazán tűnt fel nekik néha még az sem, hogy létezem.
Apám nem szeret, sőt, többször említette már, hogy bárcsak én haltam volna meg, nem anya. Bár a szemében én is mintha halott lennék. Azon kívül, hogy pénzt ad, felém se nézett az elmúlt 4 évben, amióta itt vagyok. Azumi ugyan foglalkozik velem, de mindig megtartja a távolságot. Tudom, hogy ma is sok dolga volt a vizsgák miatt, de igazán odajöhetett volna hozzám, megdicsérni. Csak arra vágytam, hogy megálljon előttem, megsimogassa a fejem, és azt mondja büszke rám. Ennyit szerettem volna, semmi mást. De én még neki sem kellek. Senkinek sem, úgy tűnik
A gondolataimba merülve, zokogva fogyasztottam el a hazaút közben vásárolt sütiket, amiknek hatására egy óra múlva úgy dőltem el, mint egy krumpliszsák. Teljesen kiütve merültem mély álomba.
Ország: Tűz Országa
Rang: Genin
Szint: D
Kor: 12
Nem: Nő
Felszerelések: 5 kunai, 10 shuriken, 10 méter drót, 10 robbanó jegyzet, 5 füstbomba
Kinézet: 160 cm magas, hosszú, rózsaszín haj, melyet két pillangós csattal választ ketté. Ruházata elégé kirívó, bár erről ő nem igazán tud.
Jellem: Eléggé otthonülő típus, nincs igazán tisztában az emberi viselkedéssel és kapcsolatokkal. Jó szándékú, de tudatlansága sokszor bántó, zavaró lehet.
Technikák:
Shunshin no jutsu (Fürge Test technika)
Henge no Jutsu (Transzformációs technika)
Kakuremino no Jutsu (A Láthatatlanság Köpenye)
Bunshin no jutsu (Klón technika)
Kawarimi no jutsu (Testhelyettesítő technika)
Tobidogu no jutsu (tekercsírás, hordozható fegyverek)
Jibaku Fuda: Kassei (Robbanó Jegyzet: Aktiválás)
A családom első és egyetlen gyermekeként láttam meg a napvilágot. Édesanyám nagyjából 2 éves koromban halhatott meg. Rá egyáltalán nem emlékszem. Hogy mi történt vele, azt eddig nem sikerült megtudnom. Utána apukám nevelt egyedül. Bár talán az jobb megfogalmazás lenne, hogy vele éltem egy fedél alatt. Édesapám kereskedő volt, egy hatalmas boltja volt Konoha központjában. Jól ment apunak az üzlet, így a pénzzel sose volt bajunk. Viszont anyu halála után elkezdett inni. A munkából mindig részegen jött haza, itthon vagy tovább ivott, vagy lefeküdt aludni, hogy másnap munkába tudjon menni. Nekem szinte mindig hozott egy étteremből valamit, így általában volt mit ennem, ha el nem felejtette. Amikor nem volt itthon, magam voltam, zárt ajtó mögött. Az időm nagy részét a szobámban töltöttem, a játékaim között, vagy éppen valamiről álmodoztam.
6 éves koromig szinte nem is találkoztam senkivel. Ekkor jött hozzánk egy tanító. Egy marcona öregasszonyt ismertem meg személyében. Megtanított az alapokra, írni, olvasni, számolna, ami később iskolába kellhet. Ő sem foglalkozott velem sokat, csak az volt a lényeg a számára, hogy megtanuljam, amire apám megkérte.
8 éves lehettem, amikor a szobámban ültem, és fura zajokat hallottam a földszintről. Lekukucskáltam a lépcsőről, és egy szép, hosszú fekete hajú nőt láttam ott. Apukámmal kiabált, egy papírt nyomkodott a kezébe, meg egy tollat. Óvatosan lelopakodtam a lépcsőn, majd egy szekrény mögül leselkedtem egy kicsit, majd onnan szóltam neki.
- Szia néni, ki vagy te?
A nő arca picit összerándult, amikor néninek szólítottam, de kedvesen válaszolt.
- Anyukád egy régi barátja, Azumi vagyok. Szeretnél innen eljönni, és anyukád örökébe lépni?
Nem egészen értettem, hogy mire is gondol, de bólintottam, hogy igen.
- Rendben, akkor te is ninja leszel.
- Juhúúú. – kiabáltam, bár fogalmam sem volt, mit is jelent ez, de bármi izgalmasabbnak hangzott, mint itt lenni.
Pár hét múlva meg is jelent, hogy menjek vele. Ekkor vitt el először a ninja akadémiára. Útközben elmesélte, mit is fogok én ott csinálni, és meglepetten konstatálta, hogy sem anyukámról, sem a ninjákról nem tudok semmit.
Végigsétáltunk a fél falun, egészen az akadémiáig. Mennyi lakó, rengeteg bolt, épület, mindenhol nyüzsgés, fel-alá rohangáló emberek. Eddig el sem tudtam képzelni, a mi utcánk olyan kihalt és üres volt mindig is.
- Köszönöm Azumi, hogy elkísértél. – mondtam neki, amikor odaértünk.
- Kérlek, mostantól szólíts Azumi-senseinek, mert én is az iskola tanára vagyok. Ez itt a termed, ide kell jönnöd. – mondta, miközben egy ajtóra mutatott.
- Rendben.
Bólintottam, majd benyitottam a terembe, és helyet foglaltam. Elsőre ijesztő volt ennyi velem egykorú kölyökkel bezsúfolódni egy terembe. Nem is tudtam, hogy a faluban él ennyi olyan gyermek, mint én. Majd egy középkorú, rövid barna hajú, vékony férfi lépett be a teremben, akinek jelenlétére mindenki elhallgatott.
- Bemutatkoznék. Tachibana Jun vagyok, én leszek a tanárotok a következő 4 évben. Örülök a találkozásnak.
Az első pár nap az eligazításról szólt. Megmutatták az épületet, mit merre találunk, elmondták a tanév menetrendjét, és hogy mit fogunk tanulni.
A beilleszkedés nem igazán sikerült számomra. Sokszor feltűnt, hogy picit kilógok a sorból. Egy alkalommal például egy csomagot kellett átadnom az egyik akadémiai osztálytársamnak, amit apukám küldött a családjának. Öltözködés közben jutott eszembe az akadémián. A fiúk is épp az öltözőben voltak. Bekopogtam, majd bementem, egészen Misugiig, akinek a csomagot kell adnom. Akkor néztem fel. Mindenki lefagyva bámult rám egy pár másodpercig, majd páran elfordultak, volt, aki továbbra is lemerevedve állt, és voltak, akik nevetni kezdtek. Én meg csak álltam ott, és néztem, mint borjú az új kapura. Nem igazán értettem, hogy mi történt. Először végignéztem magamon. Semmi furcsa. A melltartóm pántja nincs megcsavarodva, és a bugyimból se lóg ki a címke. A csomag sem ijesztő. Aztán az öltözőben néztem körbe, lehet ott volt valami, ami ezt váltotta ki. De semmit nem találtam. Ekkor ért oda Tachibana-sensei, aki kérdőre vont, hogy mit keresek az öltözőben.
- Csak ezt akartam átadni – mutattam a csomagra
- De lányként nem jöhetsz be a fiúöltözőbe, pláne nem alsóneműben. – kiáltott rám a sensei.
- Nem tudtam, hogy ez baj, sajnálom – hajoltam meg zavarodottan, majd kifutottam az öltözőből.
Ez az eset nem tett jót az amúgy is gyatra szociális életemnek. A lányok ezután megvető pillantások közepette kerültek el, a fiúk meg mutogatva, összesúgva nevettek felém. Máskor az ebédszünet alatt kerültem fura helyzetbe. Ültem az ebédlőben, amikor egy idegen lány csüccsent mellém. Kedves, mosolygós volt, de számomra egy picit ijesztő. Beszélt, beszélt, csak beszélt. Én meg mindent megpróbáltam… Erőlködtem, hogy tudjak rá figyelni. De éreztem, hogy nem fog menni. Kinyitottam a táskámat, belenyúltam, kivettem egy névjegykártyaszerű lapot, majd átnyújtottam a lánynak. A kártyára csak ennyi volt írva: „Kérlek, hagyd abba a beszédet.” Majd mintha mi sem történt volna, tovább folytattam az ebédemet. A lány meg csak bámult a kártyára, majd fogta a cuccait, és sírva elfutott. Nem értettem a miértjét, biztosan az ebédje lehetett ennyire rossz
A legtöbb időt egyedül töltöttem, a bal hátsó padban kuporogva. Nem mintha zavart volna, egyedül is jól megvagyok, hozzászoktam már. Inkább az a frusztráló, ha körülöttem zsongnak. Mindig zavarba jövök, mert nem vagyok más társaságához hozzászokva, ezért is vannak nálam a csöndet kérő kártyák, amiket mindig magamnál hordok. A tanulás és az órákon való odafigyelés is nehezen ment. Sokszor voltak problémáim és sokat betegeskedtem. Fejfájás, szédülés, gyomorbántalmak, volt, hogy órán is elaludtam. Csak Azumi-senseinek köszönhettem, hogy nem kaptam komolyabb megrovást. Nagyjából egy hónappal a beiratkozás után, egy pénteki napon, hazafelé tartottam. Átlagos délutánnak indult, aztán furcsa vége lett. Az utolsó emlékem az volt, hogy az utcán sétálok és valamitől egyre jobb hangulatom lesz. Hirtelen émelygés lett rajtam úrrá. A mozgásom meg-meg bicsaklott, majd teljesen koordinálatlan lett. A látásom is elmosódott, és hiába próbáltam segítséget kérni, egy értelmes szó sem tudta elhagyni a számat. Először térdre rogytam, majd négykézláb próbáltam tartani magam. A gyomrom már nagyon remeget. Elkezdtem öklendezni. A gyomortartalmamat a legkevésbé nőies módon varázsoltam az utca közepére. Éreztem, hogy elhagy az utolsó erőm. Kicsúszik a kezem és elterülök a földön, pont az én általam létrehozott tócsába.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy az ágyamban fekszem, és a bejárati ajtót veri valaki. Letámolyogtam a lépcsőn. Fájt a fejem, szédelegtem, és olyan volt, mintha kis manócskák ugrálnának fel s alá a gyomromban. Rázott a hideg, de közben izzadtam is. Sosem éreztem még ilyet. A sensei volta az, aki kopogott. Vajon mit akarhat szombat reggel?
- Hol van apukád? – kérdezte dühösen.
Az asztalra mutattam. Ott aludt ülve, egy félig teli üveggel a kezében, az asztalra fektetve a fejét.
- Öltözz fel, elmegyünk valamerre.
- Rendben – bólintottam. Felmentem a szobámba, felvettem gyors valami ruhát, amit épp találtam, és lesiettem. Már amennyire tudtam ilyen állapotban. Kilépve az ajtón hunyorognom kellett az erős fény miatt. Valamiért most sokkal érzékenyebb voltam rá annál, mint amit korábban megszoktam. A sensei elvezetett egy lakáshoz, belépve egyértelmű volt, hogy ez az övé. Leültetett egy székre, hozott nekem teát, süteményt, meg kekszet, majd az otthoni dolgaimról kezdett faggatni.
- Mit csináltál tegnap, miután végeztél az akadémián?
- Sétáltam egyet, ettem egy rament aztán elmentem egy cukrászdába. Ott elfogyasztottam többféle sütit. Majd kipukkadtam, annyit ettem. Aztán elindultam haza. – itt hirtelen megálltam a beszéddel, nem igazán tudom, mit kellene mondanom, vagy mi is történt igazából.
- Ugye nem apukád példáját követted?
- Mire gondolsz Azumi-sensei? – kérdeztem, miközben a süti legvégét eszegettem.
- Szólíts nyugodtan Azuminak, ha nem vagyunk az akadémián – bólintottam, hogy megértettem. - Te is ittál olyat, amit édesapád szokott?
- Fúj, én biztosan nem, azok nagyon büdösek.
- Biztosan nem? Amikor hazavittelek, pont úgy néztél ki, ahogy apukád szokott.
- Nem, én nem... – válaszoltam elcsukló hangon, könnybelábadó szemekkel.
- Jól van, én hiszek neked – tette a fejemre a kezét, és megsimogatta a kobakomat.
Hosszasan beszélgettünk a mindennapjaimról, mit csinálok az akadémia után, hogy telik a hétvégém. Közben az összes kekszet belapátoltam. A diskurálás alatt kezdtem el érezni ugyanazt a mámorító érzést, ami tegnap is hatalmába kerített. Azumi láthatta rajtam, hogy valami nincs rendben, mert elkezdett kérdezősködni, hogy jól vagyok-e. Én meg csak felkeltem a székből, odabotorkáltam hozzá, majd az ölébe ültem, átkaroltam, és a fejemet is ráhajtottam.
Amikor magamhoz tértem, még mindig ott csücsültem Azumi ölében, ő szorosan magához ölelt. Ám ekkor már egy egészen más helyen voltunk. Leginkább egy kórházra hasonlított, bár a látásom picit homályos volt. Hirtelen megpróbáltam felugrani, de nem hagyta.
- Maradj nyugton egy picit. Nemsokára jön egy bácsi, ő majd megvizsgál – suttogta, miközben a fejét szeretetteljesen az enyémre hajtotta. Zavarodottan ültem ott, nem is tudtam, hogy hogyan juthatott az eszembe, hogy az ölébe üljek. Ez nem rám vall.
Kisvártatva megérkezett az emlegetett bácsi is hozzám.
- Doktor úr, kérem, vizsgálja meg ezt a lányt.
- De hiszen… Ő részeg.
- Az lehetetlen, egész nap velem volt, és egy kortyot nem ivott, erről biztosíthatom.
- Már pedig minden tünet arra utal.
- Az én kedvemért vizsgálja meg.
- Rendben, Azumi-san, de csak most az egyszer.
Egy rakat teszten mentem keresztül. Megállapították, hogy tényleg alkohol volt a véremben, de Azumi kérésére tovább vizsgáltak. Újabb tesztek, tűszúrások. A végére kiderült mi a bajom. Az emésztőrendszeremben extrém nagy mennyiségben van jelen egy bizonyos fajta élesztőgomba, ami alkohollá alakítja a cukrot. Ezzel magyarázható, miért viselkedtem úgy, mintha részeg lennék. Mert tulajdonképpen az is voltam. A doktor nagyon meglepődött, hiszen ez egy nagyon ritka betegség, és mondta, hogy ő még sose találkozott vele, csak hallott róla.
- Így már nem lehetek ninja? – kérdeztem rémültem, hisz egész addigi életemnek ez volt az egyetlen értelme.
- Nem kell félned, ugyan nagyon oda kell figyelned, de megfelelő étrenddel, és némi gyógyszerrel kordában lehet tartani a betegséget. El kell felejtened mindent, ami szénhidrát.
- Nem ehetek több sütit? – vágtam közbe kétségbeesetten.
- Nem és semmilyen cukrot, tésztát, gyümölcsöt vagy gabonát. A fűszerekkel is vigyáznod kell. De ha ezt betartod, nem lesz semmilyen bajod. Napi háromszor egy tablettát kellene ebből bevenned. Vigyázz magadra, most már hazamehetsz, nem lesz semmi baj.
Amikor hazaértem, apám egy másik széken, máshogy eldőlve, egy üres üveget szorongatva aludt. Fel sem tűnt neki, hogy 4 napig itthon se voltam. Felmentem a szobámba, ledőltem az ágyamra, és úgy aludtam el, abban a pozícióban, amiben voltam.
A következő héten Azumi megjelent nálunk, és mondta, hogy pakoljak össze, mert költözni fogok. Nem ellenkeztem, mert nem volt semmi, ami itthon tartson. Összecuccoltam, majd elvitt egy helyre. Egy pici lakás volt, egy szobás, nem messze az akadémiától.
- Ez lesz az új otthonod, hogy ne kelljen olyan távolról bejárnod az iskolába. Apukád vette, és fizeti a költségeit, úgyhogy emiatt nem kell aggódnod.
Lepakoltam, bár nem volt túl sok holmim, és a lakás sem volt túl nagy, így nem tartott sokáig belaknom azt. Ennek köszönhetően sokkal könnyebben tudtam eljutni az akadémiára. A vizsgálat, a diéta, és a gyógyszer miatt sokkal jobban éreztem magam. A figyelmem és a fizikális képességem is javultak, de azért azt az egy hónap lemaradást megéreztem. Szerencsére Azumi délutánonként ott maradt velem, és segített utolérnem magam, hogy ne lógjak ki a többiektől. Az első két év hamar elrepült. Elég jól ment az akadémia. Semmiből sem voltam kiemelkedő, de a tanulással nem volt bajom, otthonülő típus vagyok, ehhez szoktam hozzá. A ninjutsu is ment valamennyire, a taijutsuba meg Azumi segítségével egészen belejöttem, még engem is meglepett, mennyire. Pedig elég sokáig a házból sem léptem ki. Valószínűleg a génjeimben van, mert Azumi sokszor mondta, hogy ugyanúgy dobom a shurikent, mint anyukám. Amikor Azumit anyuról kérdeztem, mindig elterelte a szót, hiába próbáltam bármit is kiszedni belőle.
A harmadik év elég kaotikusan indult az akadémián. Kitört a IV. Nagy Ninja Világháború. A tanáraink is megváltoztak, azt hallottam azért, mert sokaknak a családtagjait is felkészítették, hogy menniük kell a frontra. Amikor pedig Sunagakure elesett, teljes lett a káosz. Az oktatás szinte teljesen megállt, mindenki a tudósításokat, a híreket figyelte. A tanárok a síró gyerekeket próbálták vigasztalni. Aztán lassan megszokott lett a háború. Az órán felzokogó gyerekek, a hiányzások a temetések miatt. A feketébe öltözött tanárok. Számomra kicsit megnyugtató volt a tudat, hogy nincs senki, akit elveszíthetnék.
Shinobi ismeretek órán a háború konkrét eseményeit vettük át, egyes csatákat elemeztünk, milyen formációkat alkalmaztak csapataink. A taktikákat, és a csapatmunkát tanulmányoztuk, annak fontosságát elemeztük.
A taijutsu edzésen látszott meg igazán, hogy az emberek többségében nagy düh dolgozik. Az egymás elleni meccsek során szinte mindig valaki elvetette a sulykot, aminek következménye néhány komolyabb sérülés is történt. Az erőnléti edzésnél is páran túlfeszítették a húrt, és az alakzatok begyakorlásánál is sok volt a konfliktus.
A Ninjutsu gyakorlásnál legalább mindenki egy kicsit magába merült, ott egy kis nyugalom ült az egész osztályra.
A háború a végzős évem közepén ért véget, ami mindenkinek nagy megkönnyebbülést jelentett. A tanárok, és a diákok számára is. A légkör is megenyhült. A béke újra életet hozott az Akadémiára. Már nem volt hulla csönd a Ninjutsu edzéseken, és a formációk begyakorlása is sokkal olajozottabban ment.
Már csak egy dolog volt hátra. Maga a genin vizsga. Már hetekkel előtte Tachibana-sensei mondogatta, hogy ne hagyjuk az utolsó pillanatra a tanulást, gyakoroljunk rendesen. Én így is tettem, mivel nem nagyon volt más dolgom. Nem is izgultam miatta. Egészen a vizsga napjáig.
Amikor reggel felébredtem, kikászálódtam az ágyból, fura érzés lett úrrá rajtam. Remegett a kezem, hevesen vert a szívem, a gyomrom is görcsölt… Ugye nem… Nem lehet, hogy a gyomrom kibabrál velem… De végiggondoltam, tegnap este mit ettem. Semmi olyat, ami tiltott lenne. De akkor mégis mi ez az érzés. Miért vagyok ennyire feszült. Talán… A vizsga lenne az oka? Ahogy rá gondoltam, a szívem még gyorsabban kezdett el dobogni. Nyeltem egy nagyot. Össze kell szednem magam, mert nem akarok megbukni. Felöltöztem, megfésülködtem, próbáltam valami kevés ételt magamba erőszakolni, majd elindultam az akadémia felé.
A vizsgateremben ülve azt hittem, el fogok ájulni. Utolsóként érkezett meg Tachibana-sensei, tartott egy kis tájékoztatót a vizsga menetéről, meg egy gyors kis beszédet, hogy nyugodjunk meg, mert minden rendben lesz. Egészen addig voltam rosszul, amíg meg nem kaptuk az írásbeli feladatokat. Hmm… Senju Tobirama életéről esszé… Első Nagy Ninja Világháború… Ki és mikor ajánlotta, hogy minden csapatban legyen egy orvosi ninja. Ezeket tudom oda, és vissza. Hírtelen elmúlt minden bajom. Gyorsan meg is írtam, leellenőriztem, hogy nem rontottam-e el valamit, pont időben értem a végére.
Miután végeztünk, kitereltek minket a teremből, és egyesével hívtak be. Amint kint ücsörögtem, éreztem, hogy kezd az a reggeli érzés újra úrrá lenni rajtam. Én sajnos a névsor végefelé vagyok, így elég sokat kellett várnom. Ültem egy széken, a lábam lóbálásával próbáltam lefoglalni magam. Egyre hevesebben vert a szívem, amikor az előttem lévő ment be, már szinte a torkomban dobogott. Majd én következtem…
Mondták a nevemet, és kérték, hogy fáradjak be. Beléptem a terembe, és először még az ajtót is elfelejtettem becsukni magam után, úgy kellett visszamennem, olyan zavarban voltam. Hárman voltak a teremben. Tachibana-sensei felállt a székéről és elmondta a vizsgafeladatot. Shuriken használata próbabábun és Henge no Jutsu bemutatása. A másik két bent lévő vizsgáztató csak ült, és csöndben figyelt. Vettem pár nagy levegőt, amitől megnyugodtam. Nem lehet baj, ezeket sokat gyakoroltam.
Nem is lett. Minden probléma nélkül teljesítettem a feladatok, így sikerült abszolválnom a genin vizsgát és megkaptam az érte járó fejpántot is. Szerettem volna megmutatni Azuminak, de hiába kerestem, sehol nem találtam. Így úgy döntöttem, hogy hazafelé veszem az utat.
Miután megérkeztem, a fejpántot ledobtam az ágyamra, leültem a szobám sarkába, és elkezdtem zokogni. Úgy látszik, én már sosem fogok értelmes kapcsolatot kialakítani. 4 év alatt egyetlen diák sem volt, akivel köszönésen kívül 2 mondatnál többet beszéltem. Nem tudok emberek felé nyitni, nem tudom, mit várnak el tőlem, hogyan kellene viselkednem. Képtelen vagyok csevegni. Köteléket kialakítani. A háború alatt mindenkinek megvolt a saját baja, nem igazán tűnt fel nekik néha még az sem, hogy létezem.
Apám nem szeret, sőt, többször említette már, hogy bárcsak én haltam volna meg, nem anya. Bár a szemében én is mintha halott lennék. Azon kívül, hogy pénzt ad, felém se nézett az elmúlt 4 évben, amióta itt vagyok. Azumi ugyan foglalkozik velem, de mindig megtartja a távolságot. Tudom, hogy ma is sok dolga volt a vizsgák miatt, de igazán odajöhetett volna hozzám, megdicsérni. Csak arra vágytam, hogy megálljon előttem, megsimogassa a fejem, és azt mondja büszke rám. Ennyit szerettem volna, semmi mást. De én még neki sem kellek. Senkinek sem, úgy tűnik
A gondolataimba merülve, zokogva fogyasztottam el a hazaút közben vásárolt sütiket, amiknek hatására egy óra múlva úgy dőltem el, mint egy krumpliszsák. Teljesen kiütve merültem mély álomba.
Samidare Miyako- Elosztható Taijutsu Pontok : 12
Adatlap
Szint: D
Rang: Genin
Chakraszint: 110
Re: Samidare Miyako
Terumi Mei Hétf. Nov. 26 2018, 21:06
Üdvözleheletem!
Érdekes előtörit olvashattam, leginkább az állandóan részeg kislány lebeg a szemem előtt. Kíváncsian várom, hogy játéktéren hogy fogod kihozni a nehezen kommunikáló szerepet, és az 'alkoholizmust', bár van egy olyan sejtésem, hogy nem lesz nehéz. 
Az előtörténeted ELFOGADOM!
Kezdő értékek:
Rang: Genin
Szint: D
Chakra: 110
TJP: 12
Ryo: 3000 ryo
Ajándék technikának pedig ezt kapod tőlem:
Feloldás // Genjutsu Kai
Ennek a technikának a segítségével feloldhatók, és megszüntethetők a gyenge, közepes, és a nagy területre ható genjutsuk. Lényege, hogy megszakítjuk a saját chakrafolyamunkat így gátat szabva az illúzióknak. Az erősebb, és a hang alpú genjutsuk ellen hatástalan.
Chakraszint: 55
Besorolás: DÍrj adatlapot, aztán Jó játékot!
Terumi Mei- Moderátor
- Specializálódás : Kdeves Mizukga
Tartózkodási hely : Idegosztály
Adatlap
Szint: S
Rang: Mizukage
Chakraszint: Pálinka
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.