Inoue Mao
2 posters
1 / 1 oldal
Inoue Mao
Inoue Mao Csüt. Jan. 31 2019, 22:41
Név: Inoue Mao
Ország: Tűz országa
Rang: genin
Kor: 15
Nem: Nő
Felszerelések:
- 3 db chakra tekercs (Kék, Zöld, Piros)
- 1 db övtáska
- 2db Fuuma Shuriken
- 10 db Makibishi
- 10 db senbon
- 1 db elsősegély készlet
- 1 db energia tabletta készlet
- 7 db robbanó cetli
- 4 db kunai
- 5 db shuriken
- 3 db robbanó cetli
- 3 db tekercs
Kinézet: Hosszú hófejér haj, sötét fekete szemek...ezzel a külsővel lettem a családom , hmm...nem is fekete, inkább fehér báránya. Ruházatom sosem egyforma, de általában egy kissé lenge, fekete szettet viselek, amiben kényelmes mozogni, s melyben hátamon mindig látszik egy kicsinyke heg.
Jellem: Nem tartom magam túl átlagosnak, inkább fura vagyok, igen ez a megfelelő szó, még ha valaki nem is szereti. Bármikor, bárgyún bármilyen segítsége szorulóért ki tudok állni, rossz, vagy talán jó szokás, kinek mi, én jónak tartom, de talán éppen ezért vagyok kissé unalmas. Komolyan próbálom kezelni a dolgokat, de ez sokszor gyermeki jellemem miatt nem sikerül. Az elméletet hamar tanulom, jól fog az agyam, a fizikai tanulásban kissé lassabb vagyok, de amolyan átlagosnak tartom magam.
Előtörténet:
Halkan csapkodott az eső, egy csendes nyári nap hajlanál...olyan volt mintha csak sírna az ég, melyen lassan terültek szét az egész sötét, zord felhők, több, s több esőcseppet hozva magukkal. Az vízcseppek hullását, csupán egyetlen, vékonyka hang törte meg Konoha végeláthatatlan utcáin végigfutva. Egy hang, mely hozzám társult, bár még a lehető legkezdetlegesebb volt, s talán nem is igazán hasonlít arra, aki ma vagyok. Halk csecsemősírás hallatszott, mely elhagyta akkor még rezegő, apró ajkaim. S mint, kint a zuhogó eső, szemeimből is úgy gördültek ki egymás után a könnycseppek, amint születésem után először láttam meg a fényt, majd anyám kezei közzé adtak. Csúnyácska gyermek voltak, legalább is anyám ezt mesélte, amikor megszülettem, nem igazán hasonlítottam egyikőjükre sem. Furcsa voltam, a magam nemében, ugyan is családom minden tagjának sötét, ében fekete haja volt, míg én...kissé eltértem hófehér fürtjeimmel. Az orvosokat kérdezték...de a választ melyet kaptak...már eltűnt a lehulló esőszemekkel.
De vágjunk is bele, miután megnevezem a szüleim, kérlek lépjünk előre pár évet, mert életem ezen időszaka nem túl izgalmas. Nos, édesanyám Inoue Rika, egy átlagos Konohai család egy szem lányaként nőtt fel, mindig is többre vágyott mint amit elért az életben, s nehezen emésztette meg, hogy annak idején nem válhatott shinobivá. Ez volt az élete álma...ám egy betegség következtében a szervezete túl gyengének bizonyult, s kénytelen volt visszavonulni. Kissé mindig látom a szemeiben a csalódottságot, amikor édesapámra pillant, ki a nemzetünk rangos shinobijává vált, miközben persze mindig próbálta megérteni édesanyám érzéseit, mintha csak egy léleken osztoztak volna.
Nos, apám ő mint említettem Shinobi, Inoue Ayato, amolyan komoly mégis ha kell, kellően laza ember, ő volt az, aki kisebb gyermekkoromtól kezdve foglalkozott velem, már akkor tanítgatott, s minden szabadidejében velem volt. Amikor sikereket értem el, az arcán mindig láttam egy elégedettséget, mely melegséggel töltötte el a szívem, így még jobban , s jobban akartam tanulni. Mindent tudni akartam, ami csak a shinobi létforma hozzávalója.
Az edzések alatt, néha a ház ablakából, a függöny halovány zöldes árnyalata mögött, megláttam anyám figyelő szempárját, egyszerre tükrözte a büszkeséget, melyet engem látva érzett, s a bánatot, melyet önnön tehetetlensége okozott, pedig cseppet sem mondhatnám, hogy nem segített rajtam, hiszen ő volt az elméleti oktatásomért szereplő legfontosabb ember. Nem mondom, hogy kitűnő tehetség voltam, de azért annyira rossz sem, hamar tanultam, de a gyakorlat néha kevésbé volt az asztalom, ám éppen ezért erre több időt fordítottam, kompenzálva így hiányosságom, majd elértem egy szintet amikor már egyszerre ment a kettő. Ekkor olyan 7-8 éves lehettem, s ekkor volt az első nagyobb törés, mely a gyermekből kezdett embert faragni... De legyen, ha akarod elmesélem, rendben?
Ifjú tanuló ként, nap mint nap jártam az iskolába, s kicsiny testemen a hatalmas táskával indultam utamra, de a nap minden percét élveztem, szerettem tanulni, kissé zárkózottabb voltam a többi tanulóval szemben, de ha kellettem mindig ott voltam nekik. Van is erről egy vicces történetem...csak két perc rendben? Történet a történetben... Amikor még gyermek voltak, hazafelé tartva egy hatalmas kutya mordult rá egy hozzám hasonló korú lányra, majd ő kissé megrettenve hátrált, s hirtelen már a földön is találta magát, előtte a fenevaddal, legalább is abban a korban még annak tűnt. Egy percet sem várva, siettem a lány, és az állat közzé, szétterpesztett kézzel, s lábbal, s kissé talán könnyes szemmel, szipogva szólaltam meg.
- Menj innen! - Szólaltam meg reszketve, miközben próbáltam segíteni. - Kérlek szépen, menj el... - csuklott el akkor még gyenge hangom, majd sírni kezdtem. Legalább annyira rémült voltam, mint a mögöttem lévő személy, csupán az érzés, mely nem hagyott nyugodni...segítenem kellett. Egyszerűen ilyen vagyok. Most kissé idősebb fejjel is ugyan ezt tettem volna. Az állat természetesen nem rémült meg tőlem, csupán a szerencse volt mellettem, s édesapám pont akkor tért vissza egy küldetésről, s hazafelé tartott az otthonunkba. Megpillantott engem, zokogva az állat és a lány között, miközben lassan kiment az erő a lábaimból, s reszketni kezdtek. Szinte egyből oda rohant, majd felkapott, magához szorított, s az állat szinte apám látványától elinalt. Nem mintha annyira félelmetes lett volna, de nálam biztosan veszélyesebb külsőt rejtett. Mire lenéztem, a másik lány elviharzott, nem tudom jól volt-e, de egy biztos, az a kutya nem bánthatta, így nyugodt szívvel maradtam hazáig édesapám karjaiban...De lassan ideje visszatérnem az eredeti történethez, amit elkezdtem mesélni. Szóval mindig igyekeztem segíteni másokon, de nem tehetek róla, ez vagyok én, ám volt egy időszakom...ami, hogy is mondjam...amikor elhagytam önmagam. Pontosan 6 éve volt, a születésemhez hasonló borongós nap volt, s éppen késésben voltam a tanításról, rohamvást siettem, s igyekeztem levágni az utat. A talaj felázva, sárban tapicskolva a bozótban igyekeztem rövidebb utat találni, talán jó lehetett volna...ha nem esik. A sár nem volt kegyes hozzám, s mintha csak hömpölygő csokoládé lett volna, szippantotta be jobb cipőmet, melyet csak nagy harcok árán szerezhettem vissza, majd még inkább sietnem kellett, hiszen amúgy is késésben voltam már. Futva már az esernyőm sem érdekelt, éppen az előző kanyarban hagytam el azt hiszem...s előttem ismét éles irányváltás következett, s éreztem, ahogyan a víz , s föld keverése minden lépésem alatt loccsanva verődik fel...de itt, valahogy más volt, hirtelen az egyensúlyom oda veszett, mint porszem a rengeteg fogságában, majd a következő emlékem, hogy kicsit odébb, egy bokor tövében heverek, hajam szinte egészen átvette a talaj színét, ruhám nagyon vizes, szinte átható lehetett, s a bokor leveleiről szinte kristálytiszta vízként leperdülő esőcseppek áztatták arcom.
Először az ég felé, majd a talajra pillantottam, s ekkor szemeim nagyra nyíltak....vöröses csík úszott pontosan a arcom előtt ugráló tócsában, majd irányomból vezetett ki, kicsinyke vörös folyót alkotva a színtelen rengetegben. Hirtelen kérdések kezdtek forogni a fejemben...~ Mi ez? Honnan jön? Belőlem? ~ Futott át a fejemben, majd fel akartam ugrani de valahogy nem sikerült, mintha az egyik lábam nem éreztem volna, nem is reagált semmire, mintha én lettem volna, de mégsem. ~ Mit tegyek? ~ Gondolkoztam, mire lassan kezeim felhúzva próbáltam vonszolni magam, mire a hátam mögé is bepillantottam, ott már nem csupán egy kis tócsa volt, mint egy tenger melynek színe úgy vöröslött mint a vadrózsa, mely vérben fürdött.
- Ez mind az enyém? - Ejtettem ki ajkaimon, miközben éreztem, ahogy elhagy az erő, s arcom lassan a földbe csapódik, melyet furcsa véres víz kerített hatalmába, s szemeim lassan egyre kevesebbet engedtek láttatni a világból, mire egyszer csak...a sötétség kerített hatalmába, álomba merültem, de megesküdnék rá...mintha csak ébren lettem volna. Hallottam hangokat elvétve...Férfi, s női hangok vegyesen keveredve...
- Vigyázz...
- Nézd szegényt...
- Emeld...
- Mennyi vér...
- Szegény kislány...
Egymás után visszhangoztak fejemben...~ Ez most álom vagy valóság? Minden olyan sötét...és hideg... ~ Motyogtam, de nem tudom, hallotta-e bárki is... majd egyszer csak a sötét szoba közepén álltam, körülöttem az emberek, kiknek az évek alatt segítettem.
- Miért vagytok itt? - Kérdeztem, miközben ő csak néma csendben ültek körülöttem, majd a kislány, kit fiatalabb koromban mentettem meg, közelebb lépett, s mintha beszélt volna, de nem értettem kristály tisztán, láttam, ahogyan mozog a szája, de mintha nem hallottam volna...vagy talán nem akartam meghallani? Magam sem tudom...de ekkor valami világos fény zavarta meg a szoba csendesen sötétbe burkolózott hangulatát. Fény, mely egyre erősödött, majd szemeim ismét nyitva álltak, s sietve fürkészték környezetem. Fejem hirtelen jobbra kaptam, honnan a legtöbb fény érkezett, s egy halvány, fehér függöny reppent fel, az éppen csak nyitva álló ablak előtt, melyből lány szellő fújdogált be a szobába. Kint a nap sütött, az ég tiszta volt, csupán egy-egy kósza felhő merészkedett át a lusta kék égen. A látvány nem volt utolsó, de ideje volt körbefürkésznem a szoba többi zegzugát is, hiszen számomra új környezetbe cseppentem. Fehér falak, körös körül, egy régiel, japán stílusú ajtó, hófehér ágy, melyben én magam tartózkodtam. Egy fehér szekrény, melyen egy pohár víz üldögélt magányosan, közvetlenül az ágyam mellé húzva.
- A lábam ! - Kiáltottam fel kissé hangosan, majd lelöktem magamról a takarót, s mint két lábam tiszta volt, semmi kötszer, vagy hasonló, s a legmeglepőbb, mozogtak is, bár mintha a mozgásnál a hátam kissé fájt volna...igen, határozottan érzek egy szúró fájdalmat, ha mozdulok, majd felhúztam a fehér pizsamát, mely vékonyka testem rejtette, s egy egész tökéletesnek látszó kötés húzódott a hasam körül, körbefonva a hátam, egész pontosan azt a helyet, mely fájdogált. Ám sajnos nem volt több időm elmélkedni, az ajtó lassan elhúzódott, majd a szüleim léptek be, egy orvosnak tűnő ember kíséretében. Amikor megpillantották, hogy magamnál vagyok, anyám sietve omlott a vállaimra, s vékony kezeivel gyengéden ölelt át, majd apám is közelebb lépve simogatta meg fehér tincseimet.
- Örülünk, hogy felébredtél, Mao. - Mondta apám, halk, dünnyögő hangján, miközben éreztem végig gördülni arcomon anyám hűvös könnycseppjeit. Majd apán tekintete az orvos felé irányult.
- Mao. - Mondta ki nevem , saját ismeretlen hangján a fehér ruhás idegen. - Megsérült a gerinced, emlékszel az esésre? - Tartott, egy pillanatnyi szünetet, hogy választ kapjon.
- Esés? Oh! - Meredtek ki kissé szemeim, majd bevillantak a történtek. - Igen... - Mondtam, majd vártam, hogy folytassa mondandóját.
- Nos...a sérülésed nem annyira súlyos, helyre fogsz jönni, de nem ígérem, hogy a hátad olyan lesz, mint volt. Csak reménykedhetünk, hogy nem lesz maradandó. De erős lány vagy, menni fog ! - Fejezte be, vagy talán mégsem. - Egy ideig pihenned kell majd, de utána vissza mehetsz az akadémiára. A dolgot már részleteztem a szüleidnek, holnap délután haza engedünk, de néha vissza kell majd jönnöd, további jó pihenést. - Lépett ki a szobából, maga után behúzva az ajtót.
Próbáltam átgondolni a dolgokat, s ahogy lassan sötétség borult a kinti világra, a szüleim haza indultak.
- Holnap reggel jövünk édesem. - Mondta anyám, majd kifelé indult, s édesapám is követte őt.
- Szia Mao-chan. - Hagyta el apám ajkát e két szó, majd kilépve a szobából elmentek.
Magam maradtam, a sötét furcsa szobában, mely most nem is tűnt olyan szépnek, mint az ébredésem pillanatában.
- Szóval csak abban bízhatok, hogy elég erős vagyok, és helyre jön? - Mormogtam, miközben oldalra fordulva fészkelődtem az ágyban. - Ch...- Rándultam össze, amikor egy óvatlan mozdulatnál fájdalom hasított végig a hátamon. - Ezzel még vigyáznom kell. De vajon, hogyan sérült meg? Egy kő? - Meg sem kérdeztem, így csak morfondíroztam, miközben lassan álom jött a szememre, a hideg, sötét szobában...s hirtelen eljött a reggel...majd a délután, s haza mehettem. Hossza rehabilitáció volt, s hosszas kínos edzések...de ezeket nem részletezem, elég fájóak,s a küszködésem az elején, már-már szánalmas, lényeg a lényeg, helyre jöttem, vagyis mindenki így tudja, az arcom rezzenéstelen, s az orvos is azt mondta, rendben vagyok. Így visszatértem az akadémiára, s ott folytattam ahol abbahagytam...a természetem mit sem változott, talán kissé kevésbé zárkóztam el a külvilágtól már...ez is felnőtté válás része lenne, nemde? Ám teljesen nem gyógyultam meg...bár nem mutattam, néha fájt...főleg ha hosszasan meneteltem, vagy egész nap edzettem, éjszaka fájdalom kínzott, de nem hagyhattam, hogy ne sikerüljenek a terveim. Shinobi akartam lenni, nem hagyhattam csak úgy veszni mindent, főleg...édesanyám miatt. Számít rám...majd én továbbviszem az örökséget...helyette is shinobi leszek. Így igyekeztem megtanulni eltűrni ha fáj, rezzenéstelen arccal is. S teltek múltak az évek...az akadémiai éveimnek lassan vége, s mintha cseppet sem változtam volna, komoly, illemtudó, segítőkész fiatal kölyök lettem. ~ Tényleg ennyire unalmas vagyok? ~ Fordult meg néha a fejemben, de ezzel nem tudtam mit tenni...a barátaim rangsora nem sokat nőt az idő folyamán, maradtam a csendes, de visszahúzódó Mao...az osztály segédje...ez a cím az, mely talán igazán rám illett...de hagyjuk is, ez unalmas...lassan elérkezünk a jelenig, addig aki most vagyok...igen, ez a furcsa unalmas kislány, aki bár furcsa szemmel tekint a világra, csupán az akar lenni, aki az anyja sosem lehetett, akinek nap mint, nap eszébe jutnak édesanyja pillantásai gyermekkorából, s mintha érezném könnycseppjeit arcomon, ahogyan legördültek...IGEN SHINOBI LESZEK! Ez volt az álmom...és közeledett a vizsga.
Ma töltöttem be a 15-öt, még gyermek vagyok, s szinte mégis felnőttnek kell lennem?
- Kérem, fáradjanak be! - Szólalt meg egy fiatal férfi, miközben egy terembe invitált minket, hol a vizsga helyszíne volt, majd mindenkinek egy egyszerű feladatlap kitöltése után, egy klóntechnikát kellett bemutatni...az évek során...az a sok gyakorlás édesapámmal és édesanyámmal megtette a hatását...ezek egyszerű feladatok voltak...semmi extra.
- Szóval ennyi volt? - Vettem egy nagy levegőt, majd a fejpántommal a kezemben sétáltam ki a szobából, majd egyenesen haza vettem az irányt, elköszönve a többiektől.
Belépve a lakásba, édesanyám hideg kezeinek szoros ölelése fogadott, majd a kezeibe nyomtam a fejpántot.
- Nézd! - Hívtam fel rá a figyelmét, miközben ő már ebédhez készülődött...
- Oh, kincsem. - Csuklott el hangja, miközben a boldogság szikrája villant fel a szemeiben. - Gratulálok. - Ölelt meg ismét, majd mintha egy örökkévalóság lett volna egy másodpercbe sűrítve, a boldogság végig futott a testemen, mintha a hátamnak semmi baja sem lenne...olyan volt az egész...mintha egy új álom kezdődne...mely itt, ezen a szent helyen fogant meg...s a csírája éppen kihajtani készül...
/ Multi , Kitsune Haruka /
Ország: Tűz országa
Rang: genin
Kor: 15
Nem: Nő
Felszerelések:
- 3 db chakra tekercs (Kék, Zöld, Piros)
- 1 db övtáska
- 2db Fuuma Shuriken
- 10 db Makibishi
- 10 db senbon
- 1 db elsősegély készlet
- 1 db energia tabletta készlet
- 7 db robbanó cetli
- 4 db kunai
- 5 db shuriken
- 3 db robbanó cetli
- 3 db tekercs
Kinézet: Hosszú hófejér haj, sötét fekete szemek...ezzel a külsővel lettem a családom , hmm...nem is fekete, inkább fehér báránya. Ruházatom sosem egyforma, de általában egy kissé lenge, fekete szettet viselek, amiben kényelmes mozogni, s melyben hátamon mindig látszik egy kicsinyke heg.
Jellem: Nem tartom magam túl átlagosnak, inkább fura vagyok, igen ez a megfelelő szó, még ha valaki nem is szereti. Bármikor, bárgyún bármilyen segítsége szorulóért ki tudok állni, rossz, vagy talán jó szokás, kinek mi, én jónak tartom, de talán éppen ezért vagyok kissé unalmas. Komolyan próbálom kezelni a dolgokat, de ez sokszor gyermeki jellemem miatt nem sikerül. Az elméletet hamar tanulom, jól fog az agyam, a fizikai tanulásban kissé lassabb vagyok, de amolyan átlagosnak tartom magam.
Előtörténet:
Halkan csapkodott az eső, egy csendes nyári nap hajlanál...olyan volt mintha csak sírna az ég, melyen lassan terültek szét az egész sötét, zord felhők, több, s több esőcseppet hozva magukkal. Az vízcseppek hullását, csupán egyetlen, vékonyka hang törte meg Konoha végeláthatatlan utcáin végigfutva. Egy hang, mely hozzám társult, bár még a lehető legkezdetlegesebb volt, s talán nem is igazán hasonlít arra, aki ma vagyok. Halk csecsemősírás hallatszott, mely elhagyta akkor még rezegő, apró ajkaim. S mint, kint a zuhogó eső, szemeimből is úgy gördültek ki egymás után a könnycseppek, amint születésem után először láttam meg a fényt, majd anyám kezei közzé adtak. Csúnyácska gyermek voltak, legalább is anyám ezt mesélte, amikor megszülettem, nem igazán hasonlítottam egyikőjükre sem. Furcsa voltam, a magam nemében, ugyan is családom minden tagjának sötét, ében fekete haja volt, míg én...kissé eltértem hófehér fürtjeimmel. Az orvosokat kérdezték...de a választ melyet kaptak...már eltűnt a lehulló esőszemekkel.
Nos, apám ő mint említettem Shinobi, Inoue Ayato, amolyan komoly mégis ha kell, kellően laza ember, ő volt az, aki kisebb gyermekkoromtól kezdve foglalkozott velem, már akkor tanítgatott, s minden szabadidejében velem volt. Amikor sikereket értem el, az arcán mindig láttam egy elégedettséget, mely melegséggel töltötte el a szívem, így még jobban , s jobban akartam tanulni. Mindent tudni akartam, ami csak a shinobi létforma hozzávalója.
Az edzések alatt, néha a ház ablakából, a függöny halovány zöldes árnyalata mögött, megláttam anyám figyelő szempárját, egyszerre tükrözte a büszkeséget, melyet engem látva érzett, s a bánatot, melyet önnön tehetetlensége okozott, pedig cseppet sem mondhatnám, hogy nem segített rajtam, hiszen ő volt az elméleti oktatásomért szereplő legfontosabb ember. Nem mondom, hogy kitűnő tehetség voltam, de azért annyira rossz sem, hamar tanultam, de a gyakorlat néha kevésbé volt az asztalom, ám éppen ezért erre több időt fordítottam, kompenzálva így hiányosságom, majd elértem egy szintet amikor már egyszerre ment a kettő. Ekkor olyan 7-8 éves lehettem, s ekkor volt az első nagyobb törés, mely a gyermekből kezdett embert faragni... De legyen, ha akarod elmesélem, rendben?
Ifjú tanuló ként, nap mint nap jártam az iskolába, s kicsiny testemen a hatalmas táskával indultam utamra, de a nap minden percét élveztem, szerettem tanulni, kissé zárkózottabb voltam a többi tanulóval szemben, de ha kellettem mindig ott voltam nekik. Van is erről egy vicces történetem...csak két perc rendben? Történet a történetben... Amikor még gyermek voltak, hazafelé tartva egy hatalmas kutya mordult rá egy hozzám hasonló korú lányra, majd ő kissé megrettenve hátrált, s hirtelen már a földön is találta magát, előtte a fenevaddal, legalább is abban a korban még annak tűnt. Egy percet sem várva, siettem a lány, és az állat közzé, szétterpesztett kézzel, s lábbal, s kissé talán könnyes szemmel, szipogva szólaltam meg.
- Menj innen! - Szólaltam meg reszketve, miközben próbáltam segíteni. - Kérlek szépen, menj el... - csuklott el akkor még gyenge hangom, majd sírni kezdtem. Legalább annyira rémült voltam, mint a mögöttem lévő személy, csupán az érzés, mely nem hagyott nyugodni...segítenem kellett. Egyszerűen ilyen vagyok. Most kissé idősebb fejjel is ugyan ezt tettem volna. Az állat természetesen nem rémült meg tőlem, csupán a szerencse volt mellettem, s édesapám pont akkor tért vissza egy küldetésről, s hazafelé tartott az otthonunkba. Megpillantott engem, zokogva az állat és a lány között, miközben lassan kiment az erő a lábaimból, s reszketni kezdtek. Szinte egyből oda rohant, majd felkapott, magához szorított, s az állat szinte apám látványától elinalt. Nem mintha annyira félelmetes lett volna, de nálam biztosan veszélyesebb külsőt rejtett. Mire lenéztem, a másik lány elviharzott, nem tudom jól volt-e, de egy biztos, az a kutya nem bánthatta, így nyugodt szívvel maradtam hazáig édesapám karjaiban...De lassan ideje visszatérnem az eredeti történethez, amit elkezdtem mesélni. Szóval mindig igyekeztem segíteni másokon, de nem tehetek róla, ez vagyok én, ám volt egy időszakom...ami, hogy is mondjam...amikor elhagytam önmagam. Pontosan 6 éve volt, a születésemhez hasonló borongós nap volt, s éppen késésben voltam a tanításról, rohamvást siettem, s igyekeztem levágni az utat. A talaj felázva, sárban tapicskolva a bozótban igyekeztem rövidebb utat találni, talán jó lehetett volna...ha nem esik. A sár nem volt kegyes hozzám, s mintha csak hömpölygő csokoládé lett volna, szippantotta be jobb cipőmet, melyet csak nagy harcok árán szerezhettem vissza, majd még inkább sietnem kellett, hiszen amúgy is késésben voltam már. Futva már az esernyőm sem érdekelt, éppen az előző kanyarban hagytam el azt hiszem...s előttem ismét éles irányváltás következett, s éreztem, ahogyan a víz , s föld keverése minden lépésem alatt loccsanva verődik fel...de itt, valahogy más volt, hirtelen az egyensúlyom oda veszett, mint porszem a rengeteg fogságában, majd a következő emlékem, hogy kicsit odébb, egy bokor tövében heverek, hajam szinte egészen átvette a talaj színét, ruhám nagyon vizes, szinte átható lehetett, s a bokor leveleiről szinte kristálytiszta vízként leperdülő esőcseppek áztatták arcom.
- Ez mind az enyém? - Ejtettem ki ajkaimon, miközben éreztem, ahogy elhagy az erő, s arcom lassan a földbe csapódik, melyet furcsa véres víz kerített hatalmába, s szemeim lassan egyre kevesebbet engedtek láttatni a világból, mire egyszer csak...a sötétség kerített hatalmába, álomba merültem, de megesküdnék rá...mintha csak ébren lettem volna. Hallottam hangokat elvétve...Férfi, s női hangok vegyesen keveredve...
- Vigyázz...
- Nézd szegényt...
- Emeld...
- Mennyi vér...
- Szegény kislány...
Egymás után visszhangoztak fejemben...~ Ez most álom vagy valóság? Minden olyan sötét...és hideg... ~ Motyogtam, de nem tudom, hallotta-e bárki is... majd egyszer csak a sötét szoba közepén álltam, körülöttem az emberek, kiknek az évek alatt segítettem.
- Miért vagytok itt? - Kérdeztem, miközben ő csak néma csendben ültek körülöttem, majd a kislány, kit fiatalabb koromban mentettem meg, közelebb lépett, s mintha beszélt volna, de nem értettem kristály tisztán, láttam, ahogyan mozog a szája, de mintha nem hallottam volna...vagy talán nem akartam meghallani? Magam sem tudom...de ekkor valami világos fény zavarta meg a szoba csendesen sötétbe burkolózott hangulatát. Fény, mely egyre erősödött, majd szemeim ismét nyitva álltak, s sietve fürkészték környezetem. Fejem hirtelen jobbra kaptam, honnan a legtöbb fény érkezett, s egy halvány, fehér függöny reppent fel, az éppen csak nyitva álló ablak előtt, melyből lány szellő fújdogált be a szobába. Kint a nap sütött, az ég tiszta volt, csupán egy-egy kósza felhő merészkedett át a lusta kék égen. A látvány nem volt utolsó, de ideje volt körbefürkésznem a szoba többi zegzugát is, hiszen számomra új környezetbe cseppentem. Fehér falak, körös körül, egy régiel, japán stílusú ajtó, hófehér ágy, melyben én magam tartózkodtam. Egy fehér szekrény, melyen egy pohár víz üldögélt magányosan, közvetlenül az ágyam mellé húzva.
- A lábam ! - Kiáltottam fel kissé hangosan, majd lelöktem magamról a takarót, s mint két lábam tiszta volt, semmi kötszer, vagy hasonló, s a legmeglepőbb, mozogtak is, bár mintha a mozgásnál a hátam kissé fájt volna...igen, határozottan érzek egy szúró fájdalmat, ha mozdulok, majd felhúztam a fehér pizsamát, mely vékonyka testem rejtette, s egy egész tökéletesnek látszó kötés húzódott a hasam körül, körbefonva a hátam, egész pontosan azt a helyet, mely fájdogált. Ám sajnos nem volt több időm elmélkedni, az ajtó lassan elhúzódott, majd a szüleim léptek be, egy orvosnak tűnő ember kíséretében. Amikor megpillantották, hogy magamnál vagyok, anyám sietve omlott a vállaimra, s vékony kezeivel gyengéden ölelt át, majd apám is közelebb lépve simogatta meg fehér tincseimet.
- Örülünk, hogy felébredtél, Mao. - Mondta apám, halk, dünnyögő hangján, miközben éreztem végig gördülni arcomon anyám hűvös könnycseppjeit. Majd apán tekintete az orvos felé irányult.
- Mao. - Mondta ki nevem , saját ismeretlen hangján a fehér ruhás idegen. - Megsérült a gerinced, emlékszel az esésre? - Tartott, egy pillanatnyi szünetet, hogy választ kapjon.
- Esés? Oh! - Meredtek ki kissé szemeim, majd bevillantak a történtek. - Igen... - Mondtam, majd vártam, hogy folytassa mondandóját.
- Nos...a sérülésed nem annyira súlyos, helyre fogsz jönni, de nem ígérem, hogy a hátad olyan lesz, mint volt. Csak reménykedhetünk, hogy nem lesz maradandó. De erős lány vagy, menni fog ! - Fejezte be, vagy talán mégsem. - Egy ideig pihenned kell majd, de utána vissza mehetsz az akadémiára. A dolgot már részleteztem a szüleidnek, holnap délután haza engedünk, de néha vissza kell majd jönnöd, további jó pihenést. - Lépett ki a szobából, maga után behúzva az ajtót.
Próbáltam átgondolni a dolgokat, s ahogy lassan sötétség borult a kinti világra, a szüleim haza indultak.
- Holnap reggel jövünk édesem. - Mondta anyám, majd kifelé indult, s édesapám is követte őt.
- Szia Mao-chan. - Hagyta el apám ajkát e két szó, majd kilépve a szobából elmentek.
Magam maradtam, a sötét furcsa szobában, mely most nem is tűnt olyan szépnek, mint az ébredésem pillanatában.
- Szóval csak abban bízhatok, hogy elég erős vagyok, és helyre jön? - Mormogtam, miközben oldalra fordulva fészkelődtem az ágyban. - Ch...- Rándultam össze, amikor egy óvatlan mozdulatnál fájdalom hasított végig a hátamon. - Ezzel még vigyáznom kell. De vajon, hogyan sérült meg? Egy kő? - Meg sem kérdeztem, így csak morfondíroztam, miközben lassan álom jött a szememre, a hideg, sötét szobában...s hirtelen eljött a reggel...majd a délután, s haza mehettem. Hossza rehabilitáció volt, s hosszas kínos edzések...de ezeket nem részletezem, elég fájóak,s a küszködésem az elején, már-már szánalmas, lényeg a lényeg, helyre jöttem, vagyis mindenki így tudja, az arcom rezzenéstelen, s az orvos is azt mondta, rendben vagyok. Így visszatértem az akadémiára, s ott folytattam ahol abbahagytam...a természetem mit sem változott, talán kissé kevésbé zárkóztam el a külvilágtól már...ez is felnőtté válás része lenne, nemde? Ám teljesen nem gyógyultam meg...bár nem mutattam, néha fájt...főleg ha hosszasan meneteltem, vagy egész nap edzettem, éjszaka fájdalom kínzott, de nem hagyhattam, hogy ne sikerüljenek a terveim. Shinobi akartam lenni, nem hagyhattam csak úgy veszni mindent, főleg...édesanyám miatt. Számít rám...majd én továbbviszem az örökséget...helyette is shinobi leszek. Így igyekeztem megtanulni eltűrni ha fáj, rezzenéstelen arccal is. S teltek múltak az évek...az akadémiai éveimnek lassan vége, s mintha cseppet sem változtam volna, komoly, illemtudó, segítőkész fiatal kölyök lettem. ~ Tényleg ennyire unalmas vagyok? ~ Fordult meg néha a fejemben, de ezzel nem tudtam mit tenni...a barátaim rangsora nem sokat nőt az idő folyamán, maradtam a csendes, de visszahúzódó Mao...az osztály segédje...ez a cím az, mely talán igazán rám illett...de hagyjuk is, ez unalmas...lassan elérkezünk a jelenig, addig aki most vagyok...igen, ez a furcsa unalmas kislány, aki bár furcsa szemmel tekint a világra, csupán az akar lenni, aki az anyja sosem lehetett, akinek nap mint, nap eszébe jutnak édesanyja pillantásai gyermekkorából, s mintha érezném könnycseppjeit arcomon, ahogyan legördültek...IGEN SHINOBI LESZEK! Ez volt az álmom...és közeledett a vizsga.
Ma töltöttem be a 15-öt, még gyermek vagyok, s szinte mégis felnőttnek kell lennem?
- Kérem, fáradjanak be! - Szólalt meg egy fiatal férfi, miközben egy terembe invitált minket, hol a vizsga helyszíne volt, majd mindenkinek egy egyszerű feladatlap kitöltése után, egy klóntechnikát kellett bemutatni...az évek során...az a sok gyakorlás édesapámmal és édesanyámmal megtette a hatását...ezek egyszerű feladatok voltak...semmi extra.
- Szóval ennyi volt? - Vettem egy nagy levegőt, majd a fejpántommal a kezemben sétáltam ki a szobából, majd egyenesen haza vettem az irányt, elköszönve a többiektől.
Belépve a lakásba, édesanyám hideg kezeinek szoros ölelése fogadott, majd a kezeibe nyomtam a fejpántot.
- Nézd! - Hívtam fel rá a figyelmét, miközben ő már ebédhez készülődött...
- Oh, kincsem. - Csuklott el hangja, miközben a boldogság szikrája villant fel a szemeiben. - Gratulálok. - Ölelt meg ismét, majd mintha egy örökkévalóság lett volna egy másodpercbe sűrítve, a boldogság végig futott a testemen, mintha a hátamnak semmi baja sem lenne...olyan volt az egész...mintha egy új álom kezdődne...mely itt, ezen a szent helyen fogant meg...s a csírája éppen kihajtani készül...
/ Multi , Kitsune Haruka /
Inoue Mao- Játékos
- Elosztható Taijutsu Pontok : 25
Adatlap
Szint: D
Rang: Genin
Chakraszint: 135
Re: Inoue Mao
Terumi Mei Csüt. Jan. 31 2019, 23:55
Haller!
Aranyos előtörténet, útközben az istenért se tudtam rájönni, hogy mi történhetett Mao hátával, de már elkezdtem gyártani a teóriákat: akkorát ugrott a vízbe, hogy nem vette észre, hogy ott egy hegyes tárgy, az pedig a hátába állt. xD Vagy annyira elvolt a vízben, hogy nem láthatta, hogy a háta mögött valaki stalkerkodik, aztán megszúrta. Vagy titokban egy madár, és most nőnek ki a szárnyai. Hm... egyelőre csak ennyi jutott eszembe, még megerőltetem magam a következő hetekben.
Az előtörténetet elfogadom!
Kezdő értékeid:
Rang: Genin
Szint: D
Chakra: 105
TJP: 10
Ryo: 2000 ryo
Ajándék technikának felírhatod a következőt:
Feloldás // Genjutsu Kai
Ennek a technikának a segítségével feloldhatók, és megszüntethetők a gyenge, közepes, és a nagy területre ható genjutsuk. Lényege, hogy megszakítjuk a saját chakrafolyamunkat így gátat szabva az illúzióknak. Az erősebb, és a hang alpú genjutsuk ellen hatástalan.
Chakraszint: 55
Besorolás: D
A megbeszéltek szerint a karaktered elvállalom, a részleteket majd megbeszéljük. Írj adatlapot és jó játékot! ^^
Terumi Mei- Moderátor
- Specializálódás : Kdeves Mizukga
Tartózkodási hely : Idegosztály
Adatlap
Szint: S
Rang: Mizukage
Chakraszint: Pálinka
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.