Dokumizu

// Multi karakter - Amaken Yoshimitsu helyére kérvényezve | Fő karakter: Kenshiro Hanae |//


Név: Dokumizu
Ország: Tűz országa
Rang: Genin
Kor: 12
Nem: hím
Felszerelések:
- Kis Övtáska
--10 Senbon
--Kis Energitablettás doboz (5db)
- Tanto

Kinézet: Fajtársaihoz a nyílméregbékákhoz híven Dokumizu is élénk, rikító színekben tündököl. Lába kék, míg felső teste vörös színű, melynek egységét foltokban fekete szín tör meg. Testmérete nem igazán különbözik a fajtásaitól, ő is nagyjából 5-6 centiméter hosszú csupán, viszont a többi békával ellentétben, ő maga előszeretettel egyenesedik két lábra. Ilyen formában tartása merev és büszke. Tantojának tokja a derekára rögzíthető övtáskán található, alapesetben gondosan rögzítve a markolat a hüvelyhez, hogy akkor se essen ki a tőr, ha Dokumizu esetleg ugrálna.
Jellem: Nyugodt, ám érzelmeitől heves szerzet, aki nyíltan a szemébe mondja a másiknak a véleményét, még akkor is, ha ezzel vérig sérti a másikat. Alapjáraton azonban nem egy ellenséges fajta, sőt alapjáraton egy elég humoros egyén, amit viszont elég nehéz elhinnie másoknak, tekintve hogy alap tartása nem egészen barátságos. És valóban. Komor arcvonásai ritkán oldódnak fel, így elég nehéz megmondani róla mikor milyen hangulatállapotban van épp. Egyetlen olyan foglalkozás van, ami képes ellazítani, az pedig a főzés, melyet viszont jószerével csak magának tesz, hisz nagyon kevés olyan személy van, aki belemenne, hogy egy nyílméregbéka főzze meg neki az étkét.

Technikák:
- Alap E
- Vízen, Függőleges terepen való járás


Előtörténet:
Én is úgy születtem, mint mindenki más. Aprócska tojáskából, melyből frissen született ebihalként jöttem a világra. Hogy hányadik gyerek voltam? Na… az egy egész jó kérdés… olyan… 22. talán? Rengeteg kedves báttyal, nővérrel, hugicával és öcsikével lettem megáldva, akik bár nem az ikertestvéreim voltak, mégis alig pár perc, vagy maximum pár nap volt csak közöttünk csupán. Így összességében boldog gyerekkorom volt, a kezdeti első évben, ahogy minden testvérem, úgy én is bölcsibe jártam… na jó úsztam. Jó oké… gyakorlatilag egészen eddig sehová se tudtam menni, hisz lábak nélkül elég nehéz elhagyni a „Bölcsödét”, ahova anyám lerakott minket. Viszont nem volt vele bajom. A Bölcsi egy hatalmas virág szirmai közt összegyűlt „medence” volt, mely kellemesen édeskéssé tette ideiglenes neveldénk vizét. Azonban ahogy szépen lassan előbújtak lábacskáink úgy kellett szépen sorjában elhagynunk a bölcsit és saját magunknak kellett megtanulnunk a szárazföld viszonytagságait. Jó pár bátyámat és nővéremet megelőztem e téren, ugyanis, míg ők viszolyogtak az új, ismeretlen dologtól, én bátran álltam az ismeretlen elé. Szüleink persze próbáltak minket segíteni, de több mint 20 utóddal elég problémás tud lenni, így érthető módon megpróbáltam minél jobban  megkönnyíteni a szüleim dolgát. Ez persze elég nehézkes volt, révén korom tekintetében nem voltam semmivel se érettebb testvéreimnél, de szüleim érzett kötelességem nyomán minden tőlem telhetőt megpróbáltam a cél érdekében. Kezdeti megpróbáltatásaim már a szárazföldhöz való hozzászokásnál kezdődött, de viszonylag hamar sikerült ráéreznem a dolog csínjára-bínjára, bár az első pár ügyetlen megmozdulást azért jobb, ha nem számítjuk bele. Szüleim dolga csak ezután vált még nehezebbé, hisz az eddig is sok poronty szépen lassan hozzászokott a szárazföldhöz, ám most már jóval több felületen „oszolhattak szét”, mint a Bölcsi vize. Persze a többség rendes gyerekként figyelt szüleink óvó, védő szavaira, bár azért volt néhány olyan fiatalabb, vagy idősebb tesó, akik már idejük korán fel akarták fedezni a Béka Szigetek teljes területét. Én viszont maradtam a nyugodtabb, ráérősebb csoport mellett, akik tudták, hogy úgy is lesz elég idejük felfedezni a világot. És nem is tévedtünk olyan sokat. Képzésünk elég hamar elkezdődött és bár eleinte nem voltak túlságosan bonyolultak az anyagok, szépen lassan kezdett egyre komolyabb és komolyabb lenni az óra. A shinobi létre készítettek fel minket, így hát nem olyan meglepő, hogy a tanóra egy kicsit szigorúbb és nehezebb lesz az évek során, de igen meglepő volt a hirtelen ugrás, amint elkezdtük a jutsu képzéseinket folytatni. Én a szerencsésebbek közé tartoztam, akiknek bár ugyanúgy figyelniük kellett az órákra, de szerencsére nem igazán okozott gondot elsajátítani az elvárt anyagot. A technikák közül talán csak a Kawarimi és a Henge okozott némi fejfájást, s bár előbbire sikerült némi gyakorlás után ráéreznem, de a Henge hosszú ideig teljesen kifogott rajtam, hisz alapjáraton a tanár kérései közvetlen az volt, hogy emberszerű vonásokat vegyünk fel, mely számomra legalábbis nagy kihívás volt, mert a képzelő erő nem volt valami nagy erősségem. Már fiatalon is jobban preferáltam a gyakorlatiasságot, mint az elméleti síkokat és a tervező asztalt, bár tudom, hogy utóbbit sem szabad megvetünk, különben csúnya végünk lesz. A kiképzések alatt kezdtem ráérezni, hogy míg a ninjutsukban nem, úgy a taijutsuban, már annál inkább éreztem a helyem. Szüleim igen csak örültek, hogy mint ők, úgy én is mutatok tehetséget a taijutsu irányába, hisz még is csak olyan békafélék vagyunk, akik aktívan használjuk a mérgünket a közelharcba. Nagyjából 8 esztendősen végeztem el a Akadémiát, mely során az évek végén inkább a saját önképzésemre koncentráltam, amit a senseieim különös örömmel fogadtak és néhányuk még Genin rangom megszerzése után is tanítgattak és tanácsokat osztogattak. Bár nevem hivatalosan i bekerült a Béka Falu kódexébe, ez idáig nem igazán idézett meg senki sem, melyet azonban nem igazán bántam meg, hisz a szabadon eltöltött időt edzéssel tölthettem el és mely évek nem múltak el nyomtalanul. Bár nehézkesen, de sikerült elsajátítanom a két lábon járást és bár járásom először igencsak nehézkesnek bizonyult, egy kis ráfordított idővel kiderült, hogy a két mozgási formám váltakoztatásával még könnyebben tudok harcolni. Főleg miután Senseim nógatására a Függőleges terepen, majd a Vízen járás technikát is elsajátítottam. Vicces, mert annak ellenére, hogy utóbbit jóval nehezebb technikának állítják be, még is sokkal több ideig tartott, míg sikerült normálisan megmaradnom a sík terepeken, mint az, hogy hogyan maradjak fenn a vízen. Bár nagy eséllyel ez annak köszönhető, hogy a fajtánknak lételeme a víz… vagy csak szerencsém volt. Hogy megérte-e elsajátítani? Minden kétséget kizárólag igen… még a néha fájó hátam ellenére is, mely jó ideig fájó bizonyítéka volt „fára mászó képességeim” javításának, bár mint a békák többsége azért én is szívesebben vagyok vízben, mint annak felszínén. Végül egyszer csak megtört a jég… oly sokévnyi kíméletlen edzés és megannyi gyakorlat után… végre… megidéztek…