Kirishinrin

Akamaru Kedd Júl. 07 2020, 19:26

A hollók egy kolóniájának a rejtett falva az Erdő Országában. Az erdőben állandó a köd, ha egy ember valamilyen véletlen folytán betérne a rendkívül elkülönített, mégis kívülről teljesen természetesnek ható rengetegbe, az biztos, hogy nem térne vissza. Kiterjedése hatalmas, túl nagy az ott élő kevés holló számára. Felépítése olyan, mint egy átlagos erdőé, tele fákkal, azonban ritkásan jut be a fény; az itt élőket mintha ez nem zavarná. Van egy tisztás délnyugaton, amit azonban mindig elönt a fényár. Itt patakok folynak át, valamint élelem is akad bőségesen.

**Yume** Szer. Júl. 08 2020, 17:16

A nap magasan csüngött az égen, vörös-aranyló sugaraival beragyogva a tisztás minden szegletét. Lágy szellő borzolta fel a közepén fekvő csöppség tollait, aki akaratlanul is meg-meglebbentette tollait. Érzett valami mélyről jövő erőt, ami arra késztette, hogy haladjon tovább, hogy ne álljon meg. Repüljön bár szárnyaszegetten, haladjon, noha nem tudja merre tart, élvezzen, habár nem érez semmit, jusson ki a végtelen űrből. Várjunk csak.. Fény? Napfény? Szellő? Meleg? Miféle hely ez, miféle helyzet ez? Idejét sem tudta, mióta nem érzett hasonlót és órákig ki sem merte nyitni apró szemeit, hogy megcsodálhassa az őt körülölelő fényárt. Nem ehhez szokott, furcsa lett volna. Valami új, valami izgalmas. Valami ijesztő.

Lassan nyitotta ki szemeit, mire összeszedte magát. Nem, nem a bátorságát kellett - az elhatározáshoz szükséges önhit és akarat, amivel meg akarta találni önmagát. Megtudni, hol van most. Mintha elveszett volna, rég nem találta a helyét a világban. És így látni sem akarta azt. Ami óvta eddig, a szeretet és törődés most idegen szárnyak hideg ölelésének hatott csupán, korábbi élete végetérő játéknak tűnt csak. Felnőtt volna? Vagy csak ez a végtelen sötétség volt az oka, amely ha el is ragadta, a szívét nem törheti meg soha? Nem.. Nem engedheti meg. Felelősséggel tartozott másokért és mások is érte. Az ő emléküket utasította volna el ha itt most feladja.

Tüzes fájdalom égette a szemét, mely minden egyes mozdulatra csak elviselhetetlenebbé vált. Hogy képes egy ilyen kicsi test kibírni ilyen nagy terhet? Az örökkön változó, mégis ugyanolyannak tűnő idő, a körforgás, mely hamarosan megváltozik.. Miért kellett erről tudnia? Megváltoztatta volna? Nem, csak tisztábban látott. Ezért is érték olyan megrázkódtatóan a szemébe szökő nap sugarak izzó tűszárasai. Meg persze, nem is volta túlzottan hozzászokva.

Hangokat hallott. Egy patak zúgása, a messziről jövő károgások szívet melengető, mégis idegennek ható együttese. Kezdett visszatérni belé az élet. Kilehelt egyet, csakhogy saját forróságát érezze magán, de továbbra sem mozdult. Az esélyeit latolgatta. Annak az esélyeit, hogy hogy kerülhetett ide és mi lehet a végkifejlet. Nem tudta merre tart, hogy merre tart a világ. Így pedig nehéz volt eligazodni gondolatainak útvesztőjében. Elvégre olyan fiatal volt, eddigi életének súlya elviselhetetlen nyomásként nehezedett rá.

És még mindig nem tudta, hogy mi történt az elmúlt időkben. Néhány óra volt csupán, vagy hetek? És másoknak ez mennyinek tűnhetett? Kerülte őket - mégis, csak tőlük tudhatta meg. De miképp fognak ránézni, az eltévelyedettre? Aki a saját erdejében is eltéved? Vagy mások miatt volt? Mások állítottak neki szörnyű kelepcét, amiben újra csak elveszett?

Döntést hozott. A végére fog járni ennek a felfordulásnak. Feltápászkodva nagy lendületet vett és.. Felszárnyalt. Olyan sebesen csapkodta a szárnyait, hogy repülése egy újonnan született vergődő, a módszert tanuló állatéra hasonlíthatott, aminek nem tett jót még mindig fennálló kábasága és a számára oly idegen közeg sem. Csak repült valami felé, amit ismerősnek érzett. Most mégis olyan rémisztőnek látszott. Az otthonos sötétség, mely távolinak bizonyult, de elérte. Düh lobbant benne, maga sem tudta miért, melyet eddig elnyomott a zavarodottság. Továbbra sem változott semmi. Szélsebesen csapkodta szárnyait, nem törődve az arcába csapó ágakkal és levelekkel.

Csal néhány perc elteltével kezdett környezetére figyelni. Ott, ahol az aljnövényzetnek kellett volna lennie, sűrű köd takarta az erdőt. Felülről alig néhány kósza fénysugár tört be a sűrű lombkoronán át és az is csak elvétve. A figyelő szemek idegenül mérgesnek tűntek. Mintha minden az ő hibája lenne. Haragjukban ugyanaz a tűz égett, mi nemrég a szemét bántotta. Most mégis a szívét mardosta. A hírvivők szemrehányó károgása, mely hidegen hatott a fülébe és nem ismerte jelentésüket. Az egész oly szörnyűnek hatott, mégis olyan lélekemelőnek. Már felismerte az ismeretlen árnyakat; otthon. Otthon?

- Hazaértem - felelte a fel nem tett kérdésre szétnézve egy ágra érkezve.

Jiraiya Hétf. Okt. 12 2020, 17:59

Érzéseinek dúló viharában küzdött meg az úttal, mi méltó volt kifejezni az ifjú szenvedését.

Csapzottan, pihegve állapodott meg az ágon, miközben mintha csak ítéletre várna, úgy nézte a távolban repdeső hollók táncát. Károgtak, zavart keltettek, kommunikáltak.

Yume egy-egy kisebb pihéje elállva áramvonalas tollazatától valóban olyan benyomást keltett, minthogyha megjárta volna a poklok poklát, és most elszabadult. Ő mégis érezhette, hogy a határőrök s hírvivők viselkedésében némi rosszalló furcsaság is fellelhető. Persze azt nem sejtette, hogy miből fakadó ez az ellenszenv, hisz ahhoz többet kellene megtudnia tőlük, róluk. Fakadhatott az ismeretlenből, az attól való félelemből, vagy abból, hogy felismerték és ki tudja, hogy miféle pletykák kaptak szárnyra róla, mióta eltűnt...

Egyáltalán mennyi idő telt el?

[...]

Percek teltek el, s Yume hallgatta, ahogyan egyre távolabbról szűrődnek el hozzá az új károgások, mígnem egészen biztos volt benne, hogy visszatérésének híre eljutott a falu vezetőjéhez is.

Ekkor egy tőle távoli, ámbár jól látható fa ágára egy felnőtt holló szállott, ezzel ő került Yuméhoz legközelebb, kiválva a hollók seregéből.

Jobb szemét régi sérülés torzította vakká. Egészen a csőre szélétől a háta közepéig ért. Ezeken a helyeken tolla is hiányos volt, ez pedig meglehetősen megnehezíthette neki a repülést. Mégsem látszott rajta, hogy félne, vagy kevesebbnek érezné magát. Sőt! Talán pont emiatt eshetett úgy, hogy Ő vált ki a csapatból.

- És mégis hol jártál - hunyorított, mintha még egyszer megbizonyosodna arról, hogy valóban jól látja őt - Yume? - Alighanem hallotta, amit maga elé lihegett érkezésekor.

Kérdése velős és lényegre törő volt, nem is szólt többet, egyértelműen választ várt.

// Amennyiben Yume nem válaszol, majd a következő körben meglátjuk, hogy mi történik.

A késői mesélői reag okán +20 Chakrát és +20 Elosztható TJP-t és egy választható, szintednek megfelelő technikát írok neked jóvá! Köszönöm a türelmedet! //

**Yume** Kedd Okt. 13 2020, 13:01

//Köszönöm. A választott technika a Genjutsu Kai (chakraszint: 55) lenne.//

Mintha csak a tényleges világra reflektálna önnön tudatának foszlányaival, fullasztó érzéseinek örvényében hánykolódva, a valóságban is vergődve a szokottnál jóval hosszabbnak és megerőltetőbbnek tűnő, nehéz úton végül leküzdi saját félelmeit és szembenéz az ismeretlennel, ami ott nyúlik előtte. Elméje üres verem, melyet lassan töltenek meg a kételyek. Nem csak saját helyzete, hanem a realitás minden egyes szegmense megkérdőjelezhető válik ebben a hagymázas lázálomban, mintha a formák formátlanok a színek színtelenek lennének. A fákra felkúszó nedves nyirkosság és a végeláthatatlan köd most szinte melegséggel tölti el vadul kalapáló szívét; tudta, hazaért. Ezt a helyet kellene otthonának nevezni. Mégis olyan idegennek tűnt; az ismeretlen környéken mintha csak helyet cseréltek volna a növények, megjátszották volna magukat az élőlények, hogy vele csúf tréfát űzzenek.

Ügyetlenül leérkezve egy vékony ágra, mely megremegett a súlya alatt, van idege egy pillantást vetni viharvert tollazatára, még ha nem is ez az, ami leginkább leköti a figyelmét. Pengeként hasít bele a fájdalom szívébe, mikor realizálja, többször érezte már magát így, mégis most először tükrözi a kinézete felfordult lelki világát. A távolinak tűnő hangok nem eviláginak hatnak a számára, mintha csak megelevenedett volna előtte a benne tátongó űr, messzire taszítva fajtársaitól. Szinte sóvárgott, hogy ez a szakadék teljen meg valamivel, ami eltünteti ezt a végeláthatatlan ürességet, még ha elméletben át is tudna repülni felette.

Aztán ahogy egyre közeledtek, a képzelgés megszűnt, a láthatóvá váló, hozzá képest félelmetesen magasnak tűnő lények kegyetlenül visszarántották a valóságba. Nem járt ő olyan messze, de nem tudhatta mennyi idő telt el. Nem teljesen ismeretlen az előtte álló világ, mégis egyetlen hangot sem ismert fel. Hazaérkezett, ám mégis távolinak tűnt az otthon fogalma. Vajon saját lelki békéjének zavarodottságát vetíti ki a többiekre azzal, hogy nem bízik bennük? Vajon csak benne létezik, hogy rosszallóan, hitetlenkedve, elhidegülten tekintenek le rá? Lehet, hogy hazavárták, csak éppen elhomályosítja tudatát az őt hirtelen érő rengeteg inger; igen, ezt nehéz lesz megszokni. Nehéz lesz visszaszokni. Mintha kivetette volna saját otthona, realizálta, hogy a fájdalom nem az álom, vagy az elmúlt idők utóhatása, hanem az elétáruló valóság rémisztő ismeretlensége. Megborzongott a gondolatra.

A kíváncsi hangok és szempárok egyre közelebb értek, magukkal hozva a végítéletet. Szíve a torkában dobogott, szárnyait akaratlanul meg-megrebbentette. Azt hitte, hogy sír, de aztán rájött, ismét csak képzeleg. Átkozta magát saját tehetelenségéért és a benne lakozó félelemért, melynek alapot még nem szolgáltattak. Dühe egyre csak fokozódott, mikor lassan rájött, senki sem várta visszatértét. Nem a hollóknak szólt ez a düh - magának, a világnak. Magának, mert nem volt elég. A világnak, mert nagyságával és folyamatosan változó sokszínűségével elhitette, hogy nem elég. Félrevonta tekintetét, mikor egy fajtársa megközelítette - ő, aki mások szemével nézve talán nem is volt erre a világra való most valljon színt? Ha a világ valóban olyan sokszínű, akkor az olyan lényeknek is van értelmük, jelentőségük, mint ő. Ám nem. A világ egysíkú volt, akármerre is nyújtózott. Ám az ő, és véleménye szerint mindenki más feladata volt, hogy ezen változtasson.

Ahogy visszatekintett az őt vizslató hollóra, lehetősége nyílt jobban is szemügyre venni az őt valószínűleg önkéntelenül is taszítóan fogadó egyedet. Testén sérülések nyomai látszottak, egy harcedzett veterán régmúlt tapasztalatai és egyben emlékeztetői a valóságra - vajon egyszer ő is hasonlóképpen jár? Az ő szenvedéseihez képest semminek tűnt az őt imént ért kataklizma. Nem vetette meg - szemében tisztelet csillogott, ahogy állta a másik tekintetét. Egy pillanatra átfutott az agyán - ártány lenne? De elvetette az ötletet; egy ártány nem ismerte volna a nevét és főleg nem próbált volna megbizonyosodni kiléte felőle. Legalábbis ez volt az elterjedt nézőpont. Szerinte ugyanakkor ezek a lények is egyenlőek voltak velük, nekik is megvolt a szerepük a körforgásban, még ha ez néha kellemetlen is volt. Nem nézhették el őket. Nem tudta, hogy őt látta-e már valaha, ám a határőröket ismerte - ők nem lehettek gonosztevők. És nem is engedtek volna egy ilyet a közelébe - már csak a tekintély miatt sem.

Yume nem felelt. Hosszú ideig nézett farkasszemet az őt vallató, vagy a jelek szerint vallatni készülő hollóval. Nem érezte úgy, hogy a történtek után válasszal tartozna, még ha mélyen legbelül tudta is, hogy ez elvárható tőle. Az aggodalmas hangszín hiánya ütötte meg a legjobban. Hát nem keresték? Nem kutattak utána? Egyszerűen tudomásul vették eltűnését és csak most, mikor váratlanul, ismeretlen módjára megjelent foglalkoznak vele? Ezen kívül nem is igazán tudott volna válaszolni a kérdésre - fogalma sem volt arról, merre járt, csak arról, hogy hol ébredt, ami ijesztő módon még mindig az otthonához tartozott, még ha különbözött is tőle. Végül, ha a fajtársa nem adja fel a csendes párbajt, ő szólal meg halkan - maga is tudni szeretné, merre járt.

- Elvesztem a fényben. - Kerüli ki a kérdést tüntetőleg. Ilyen hamar nem dobja el önbecsülését.

Kisame Szer. Nov. 25 2020, 10:21

// Kedves Yume, ezennel szeretném elkezdeni közös kalandunkat. A téged ért kellemetlenségekért, mesélő váltásért és megkésett folytatásért valamilyen formában kárpótlás illet! Erről a későbbiekben tájékoztatlak, de ne is húzzuk tovább az időt! Jó szórakozást! //

Fél szárnnyal a fény felé

Az őrök egyre gyarapodó tömegei, s egyszerre csapkodó szárnyaik zaja, mélyre fúródó késként hatott fiatal füleid mélyébe. Minden egyes károgás és eltorzult szó csak tovább forgatta a kétely mérgező pengéjét a lelkedben. Kétely… a kétely egy kór. Megfertőzi az agyat, megkérdőjelezi indítékainkat, akár még érzéseinket is. A kétely képes megváltoztatni a másokról alkotott véleményed, megerősíti a sötét gyanút, ami ott lappang bennünk. Nem kerestek volna? Talán annyit sem érnél az egykor még családodnak hitt közösségnek, hogy valakit utánad küldjön? Apró szíved odabenn zakatolt, s az elmédet körül ölelő fekete szárny úgy tűnt most végleg magával ragad.
~ Ébredj, Yume! ~ lobbant fel egy ismerős hang mélyről. ~ Jöjj vissza… ~ a hang meghatott lejtésben, életre kelt fényként kerülgette a benned gyűlő árnyakat. Gombszemeid előtt, valósággal a levelek között beszűrődő nap fényében Őt láttad.
~ … a fénybe, kicsi Yume. ~ szíved összeszorul, s a hang óvatosan próbál megérinteni, orvosságként hatni az egyre terjedő méregre, de nem elég erős. Nem elég erős ahhoz, hogy egymaga megküzdjön a démonokkal. Az átkozott, feletted köröző keselyűknek végül úgy tűnt sikerül felcsípni a fény minden morzsáját, s a meleg kihunyt mellkasodban.
~ A fényben rám találsz. ~ halt el a hang, s végleg némaság borult a ködbe zárt, kietlen erdőre. Úgy tartják az a csend meg van áldva azzal a funkcióval, hogy utat mutasson és észhez térítsen, de hallottál e valaha igazi csendet? Egyszer, talán. Mikor levetetted magad a mélységbe, hogy szárnyalhass? A térdre kényszerítő edzések ájult magányában? A Hollóúrnő idézése előtt, s után? Meglehet, hogy ez a fogalom mégsem élt a te világodban igazán. Lehet maga a bensőd gyűri le az igaz csend utáni vágyat, s te magad vagy, ki bezárta magát e áthatolhatatlan rejtek berkeibe? Jól tetted, hogy így próbálod meg megóvni magad a külvilágtól, vagy csak várod, hogy az az átkozott, fájdalmas fény végre kiragadjon a sötétből?
A félszemű magasra emelt szárnya egyértelmű utasítást közvetített az összetódult varjak mindegyikének. Itt volt az ideje a csendnek, s az újra beköszöntő sötétségnek.
- A fényben, ha’? – reppent át a téged tartó ágra. Felnőtt méretei könnyedén túlszárnyalták jelen testi adottságaidat, de szokatlan mód hajolt előre, így alig tűnt magasabbnak nálad.
- No’ és, mit találtál a fényben? – vak szemével figyelt téged, s károgása megenyhült fegyelmezettséggel próbálta nyugtatni felzavart érzékeidet. Bármit is mondj, óvatosan próbál meg átkarolni csapzott szárnyával. Amennyiben engedsz a gesztusnak, kissé felborzolja hátad tollait, majd a távolt fürkészve szólal fel ismét.
– Már biztonságban vagy. Velem szemben osztán' nem kell mogorvának lenned! – Ha vonakodnál cselekedetétől, bizonytalanul húzza vissza szárnyát, de mondandója nem változik.

**Yume** Csüt. Nov. 26 2020, 12:35

Bizonytalansága lassan bizalmatlansággá formálódik, ahogy a fekete holló-felleg köröz körülötte, kiszorítva azt a kevéske fényt is, mely bevilágított eddig az erdőbe és mintha megérintette volna a szívét. Úgy érezte, a fény eddig vigyázott rá -legalábbis nem bántotta- és most ettől akarták megfosztani. Otthonosan mozgott a sötétségben és ijesztő volt számára az ismeretlen, ugyanakkor mégis izgalommal töltötte el. De most mintha el akarnák vágni újonnan kialakult kötelékeit a világgal - fekete lepelként fedik el előle az igazságot, mintha veszélyt hordozna magában az ifjú, vagy saját maguk számára, ha eljutna hozzá az üzenet. Yume nem szerette, ha irányították. Nem szerette, ha manipulálták, megmondták, mit tegyen. Mégis olyan könnyű volt meggyőzni mindennek az igazáról, vagy épp az ellenkezőjéről. Talán egy hatodik érzék alakult ki benne, amivel megértette a mások lelkének mélyén érzett érzelmeket és képes volt hozzájuk igazodni; ez a gondolat megrémisztette. Nem akart volna belelátni mások belső világába, ahogy a sajátját sem szeretné felfedni mások előtt, ráadásul ha valóban lenne ilyen képessége, az csak a rémület magvát ültetné el a többiekben, nyugtalanná téve őket jelenlétük miatt - talán pont úgy, ahogy most is volt. Pedig nem tudhatták, mi játszódott le benne.

Ahogy kezd elveszni gondolatainak szövevényes hálójában és a magába fordult kétségbeesés tollborzongató palástjában, valami megérinti belülről. Először azt hiszi, ez érzékeinek kiteljesedése, megijed tőle, aztán úrrá lesz rajta a békesség. Valami visszahívta, a fénybe, ahonnan elmenekült. Hívogató, édes szavak voltak ezek, amelyek megrémítették - még soha nem tapasztalt ehhez fogható harmóniát, mely szembenállt az előtte homályos fellegként elterülő rideg valósággal.

Aztán az érzés elmúlt, de nem hagyta magára - ott maradt bent, a szívében. Amíg el nem takarták, még mintha látta is volna az égen elterülő kéklő nyugalmat. A szavak jelentősége sem kerülték el figyelmét. "Ébredj", mintha nem is a valóságban lenne. Mintha nem most kelt volna fel és menekült volna el a fényből, vissza a jól ismert sötétségbe. De akkor.. Hol vár rá az élet? Valóban a fényben? El kellene fogadnia az invitációt? A napsütötte területek otthonának részei voltak, már többször járt ott, még ha soha nem is érezte ott jól magát. Ezért nem félt tőle, csak kényelmetlen volt - mindkét opció.

Nem mozdul el, nem rázkódik össze, mikor a másik átszáll az őt tartó ágra. Szembenéz vele, de hamar elkapja a tekintetét, majd visszanéz, csak hogy újra és újra megismételje a cselekvést. Egy pillanatra úgy érzi, el akar repülni, vissza a fény felé, ahol ez az egész elkezdődött. Ahol talán választ kaphat a kérdésire - ha nem, nyugalmat kap, ahol gondolkodhat. Elvégre lehet, hogy az egészet csak a belső hangja mondta számára. Talán ott végiggondolva a dolgokat rálelhet a válaszra. Ám ez azt jelentené, hogy aznap -sőt, egy órán belül- kétszer menekülne el a sora elől; ugyanakkor ha nem megy, lehet, hogy épp azt löki el magától. Ezért elhatározásra jutott. Amint teheti, visszamegy ébredésének színhelyére, hátha ezúttal valóban felnyílik a szeme - talán elfelejtett valamit, amit csak ott lelhet meg.

- Nyugalmat - válaszolja röviden, ám mézes-mázosab a sebhelyes kérdésére. Feddésére elszégyelli magát és alázatosan lejjebb hajtja fejét - az emberek közt ezt meghajlásként lehetne értelmezni. - Elnézést kérek, Tanin*-sama, nem úgy értettem. - Feleli tiszteletteljesen és nem szándékozik ellenkezni.

*Idegen

Kisame Kedd Dec. 15 2020, 13:58

-          Nyugalomból kiférne mán’ a világnak. – időz el a félszemű pillantása a lombkorona mögött megbúvó kéklő égbolton. – Tudod-e fiú, hogy háború dú’ az emberek világában? – emeli rád tekintetét, s kérdőre vonva ráncolja ütött kopott homlokát. Félszegen próbálod meg rajta tartani a szemeidet, de mégis sikerül elkapnod pár jellegzetességet az öreg egyed küllemén. Háborús sebek tarkítoták a testét. Nem fajtád berkein belülre tudható háború, emberi. Küldönböző fegyverek hátrahagyott nyomait viselte tollai között, s még belegondolni is fájdalmas volt abba, hogy min mehetett át az idősebb egyén. Pillantásodat elkapta fél szemével, de állta kérdésektől hemzsegő tekinteted. Nem akart megzavarni, vagy talán már túlságosan is hozzászokott ahhoz, hogy ilyen első benyomásban részesítik az ifjabbak.
-          Lassan későre jár mán. Ideje lesz visszamennünk, és még a tanácsnak is van veled elbeszélnivalója. De ne aggódj, ha nyújthatom támogatásom, akkor meg fogom tenni, erről biztosítlak. – gesztusa valahol legbelül nyugtatóan hathatott, hiszen szavaiból egyetlen egy támadó szó, sem hanglejtés nem kívánt rosszat, s a fénybe hívó, békés szavakon kívül csak ő próbált megnyugvást nyújtani a sötétben.
Kalauzként manőverezett téged a sűrű fák árnyékai között. Hiába voltál hazai terepen, most minden másnak bizonyult. Máshogy hatottak az illatok, más volt a táj és más érzések kavarogtak benned, mint még mikor repülni tanultál. Megannyi fészek mellett elrepültetek és akaratlan is mások gondolataira, halk megjegyzéseire összpontosítottál.
-          Hol járt ez a kölyök?
-          Korán akarja elveszíteni az otthonát!
-          Még a tojáshéj a farján van, mit gondolt? – semmi jó, csak a kérdések, amelyekből kiadósan kitelik, mióta magad mögött hagytad a tisztást. Csak repültök, repültök, amíg meg nem csapott a változás szele.
A tanács épülete magasra volt vájva a falu központjaként szolgáló, kiszáradt tölgyfa törzsébe. Pár védelmező huppant mellétek landolásotokat követően, de nyugodtnak hangzó csattogásaik szabad belépést biztosítottak számotokra. A kialakított alagutakat még sosem volt alkalmad szemügyre venni, így bármennyire is ellenezted az ittlétet, néminemű tudásszomjadnak így sem tudtál ellenállni. A belső kéreg díszektől, képektől pompázott, melyeket elődjeid vájhattak az alagutak falaira. Megannyi hollót és varjút ábrázoltak az úgynevezett freskók, s vélhetőleg történelmeteket próbálhatta meg elmesélni egészen a Csonttemetőtől idáig.
-          Átkosnak nyilvánítanák? Ártányok közé vetnék? Még gyerek! – visszhangzott egy női holló számonkérő károgása a kanyargó folyosók végéből.
-          Ne nevetessék magukat, a szabály az szabály, és a határsértést meg kell torolni! – érkezett egy mélyebb hang a szópárbaj irányából.
-          Akármennyire is próbálnák elhitetni, hogy ez a gyermek mekkora gaztettet követett el azzal, hogy határunkon átrepült, mégis kíváncsi vagyok az ő szavaira. – immár kristálytisztán ki tudtad venni a legmélyebb és talán legfélelmetesebb hang minden egyes szavát. Előttetek egy boltív formázódott, s egymást követő varjakat és hollókat ábrázolt a díszes munka. Benn egy apró, faragott asztalt álltak körbe a beszélgetők. A női egyed tollazatának végét fehér foltok díszítették. Különleges, de megnyerő kisugárzást bocsátott magából, s aggódó tekintete egybefonódott a tiéddel. Középen falvatok vezetője remegő végtagokkal kapkodta jobbra-balra tekintetét. Feldúltnak tűnt, s a felborzolt, rozsdás tollak a nyaka körül valahogy ingerült állapotról árulkodtak.
-          Emlegetett flótás, hát nem várat meg tovább bennünket. – érkezett a hang az ismeretlen alaktól. Varjú volt ő, s a szemei körül elterülő fehér, koponyára emlékeztető mintázatot meglátván sokat gondolkodnod sem kellett azon, hogy honnan érkezhetett a vendég. Hatalmas egyednek számított, karmai mélyen felszánthatták volna a terem padlózatát, de türtőztetett, nemes megjelenéséhez jócskán tartotta magát.
-          Minő meglepetés itt látni a Csonttemető nagykövetét. – hajtotta meg a fejét a félszemű, s kissé noszogatva szárnyaival téged is a gesztus követésére ösztönzött.
-          Elég lesz itt a műsorból! Yume! Válaszokat, és rögvest! – fakadt ki a vezetői porond mögött álló.
-          Csak nyugodtan gyermekem. Próbáld meg elmesélni, miért mentél el. Hol jártál? – tipegett közelebb a nőstény, s nyugtatva feléd nyújtotta szárnyait.

Ajánlott tartalom

Kirishinrin

Kirishinrin

Re: Kirishinrin

Re: Kirishinrin

Re: Kirishinrin

Re: Kirishinrin

Re: Kirishinrin

Re: Kirishinrin

Re: Kirishinrin