Tachikaze Naoya

**Tachikaze Naoya** Szer. Márc. 03 2021, 18:40

350Ch-t elért karakter neve: Akirama Mamorou
Név: Tachikaze Naoya - 太刀風・直地
Alias: Yana, Naokaze
Ország: Az Eső Országa, Amegakure no Satou
Rang: Szökött Ninja, ex-Chuunin
Kor: 22
Nem: férfi
Chakra elem: Suiton

Kinézet: Egy-hetven centijével nem mondhatjuk, hogy mindig, de elég gyakran tornyosult az általános tömeg felé. Edzett külsejét az évekig tartó vándorlás, és az előtte lévő intenzív tréning segítette elő. Arca, haja, és ruhája enyhén csapzott. Haján, és hiányos borostáján látszott, hogy legjobb esetben is kunaijal egy víz tükrében vághatta. Szőkés haja nem egyenletes hosszúságú, inkább praktikusan volt rövidre vágva. Arany színben világító szemeiből hiányzott az élet szikrája, amit az alatta lévő számtalan sötét csík sem tett vonzóbbá. Karcolások, vágások és hegek tarkították minden kilógó börfelületét, amit még ő sem tud biztosan, hogy hogyan szerzett. Tenyere és ujjai kemény bőrrel voltak fedve, amik a folyamatos kétkezimunkának voltak köszönhetők.
Ruházata egyszerű, fekete köpenyből, és egy ütött-kopott barna, vagy talán zöld nadrágból állt. Mindezek alatt egy időnként felbukkanó hosszú ujjú póló, és fölötte egy sötét mellény, ami tele volt zsebekkel. Szemfülesek észrevehetnek a bal felkarján egy anyagra erősített fémlapot. Ez minden nyoma az egykori chuuninnak. A fejpánt, ami a felkarjára van húzva, már nem mutatja, hogy melyik faluba tartozhatott, erősen le van csiszolva. Közelről nagyítóval esetleg lehet látni a maradványait négy függőleges vonalnak.
Nyakában egy lánc lóg, aminek a medál részébe két karakter van vésve: ミ (mi), és サ (sa).

Jellem: Megfontolt, számító, okos. Három szóban is lehet jellemezni Naoyát. Ám a személyisége sokkal szerteágazóbb. Mindennél jobban utálja a faluját, mert csak szenvedést hozott neki, legalábbis ő így érti. Megbánásokkal, és rengeteg fájdalommal bírkózik meg minden este lefekvés előtt, amit az azt követő rémálmok sora sem segít. Minden éjjel újraálmodja az összes olyan történetet, ami a legnagyobb akadály volt a számára, és amiktől egy átlagos srác már régen öngyilkos lett volna. Fiatalon mindig mást hibáztatott a saját káráért, de idővel rá kellett jönnie, hogy a saját rossz döntései adódtak össze odáig, hogy most menekülnie kell mindenki elől. Nem maradhat egy helyen sokáig, és nem, főleg nem telepedhet le sehol. Folyamatos üldözési mániája van, ami a fél évtizedig tartó menekülés után talán annyira nem is csoda.
Tudása sok felé terjed, az alapszintű hadászattól kezdve, a túlélés minden apróságáig. Nagyon jól tud főzni, és ezt szívesen kamatoztatja akármikor. Álma nincs, de akárhol hajlandó lenni, ha az egy kis nyugalmat hoz neki, és persze sok pénzt.

Technikák:

//E osztály

-Shunshin no jutsu
-Henge no jutsu
-Kakuremino no jutsu
-Bunshin no jutsu
-Kawarimi no jutsu
-Tobidogu no jutsu
-Jibaku Fuuda: Kassei
-Suiton Kaitou

//D osztály
-Suiton: Mizurappa

//C osztály
-Suiton: Mizu Bunshin no Jutsu

Felszerelések:

//ruházat

-Ninja overál
-Fekete köpeny
-Chuunin mellény
-Ninja fejpánt
-Ninja szandál
-Légzőkészülék
-1x széles övtáska, 2x shurikentartó

//eszközök

-5x shuriken
-5x kunai
-1x Shirasaya Katana (sétabot szerű)
-10x Makibishi
-5x Senbon
-1x szett szerszám
-5m dróthuzal
-15x Robbanójegyzet
-3x Chakratinta, chakratekercs

Előtörténet:

Sötéten pislákoló fény. jéghideg forróság tölti be a teret. A halkan csöpögő eső halk zaja dörömböl a fejem felett kifeszített bőrön. Ketten ültünk a kis tábortűz mellett. Kis fazekamban halkan bugyborékolt a forró víz, vágott hagyma és só illatot árasztott magából. Társam és saját homlokomról hidegen csorgott le a veríték. A késő este hűvös szele jól esett a forró nap, és a több órás gyaloglás után. Ugyan társamnak neveztem a kopasz vándor szerzetest, aki előttem foglalt helyet, de mindössze néhány órája ismertük egymást, sajnálatos események sora után.
"A történetem kicsit több, mint két évtizeddel ezelőtt kezdődött. A családom egy kevéssé ismert bagázs az eső országának ninja rejtekéből. Apám és anyám is ninják voltak. Voltak. Engem is annak neveltek. Nem voltunk szegények, de sok pénzünk sem volt, így nem igazán tudtuk megengedni, hogy mind a kettő gyerek ninja legyen fiatalon. Engem választottak, hogy álljak be az akadémiára. Az ott eltöltött éveim csodásnak indultak. Volt tehetségem. Tanultam, tanultam, és tanultam. Nem akartam csalódás lenni senkinek. Főleg nem a húgomnak, akinek a helyében is én voltam az ifjú shinobi. Nagyon szerettem őket. Szerettem. Volt egy osztálytársam, kedves srác volt. Volt. Most már nem az, de akkoriban sokra tartottuk mind. Jóban voltam vele, gyakran edzettünk együtt, időnként eljártunk a városon belül sok fele. Néha leültünk a Torony elé, és vártuk, hogy hátha meglátjuk Tenshi-samát. Nem láttam még. Ő sem. Mint ahogy ez sokakkal így volt. De vártuk a napot. Ami azt illeti, nagyon pozitívan álltunk a faluhoz. Nagyon sokáig így voltunk vele. A genin vizsgánk, na az volt valami. Párbajoznunk kellett. Az kapta meg a címet, aki kreatívan tudta használni a technikáit. Természetesen aznap is esett az eső. Kellemes volt. Mint ma. Ilyesmi, igen, ilyesmi volt. Aznap jöttem rá sok dologra.
A nap úgy indult, mint minden másik nap. Fáradtan keltem ki az ágyamból, sokáig nem tudtam aludni, mert a szüleim éjjelig veszekedtek valamin. Nem tudom, hogy min, de irritált. Nagyon. Reggel, amikor elmentem otthonról el sem köszöntem, annyira dühös voltam, hogy nem tudtam magam kialudni. Ez volt az első pont a napon, amit máshogy kellett volna csinálnom. Olyan úton vezetett, amit most már bánok. A vizsga kezdetekor még elég jó hangulatomban voltam. Összefutottam hamar a sráccal. A neve nem fontos. Nevezzük most Youjinak. Szóval Youji pozitívan állt neki a vizsgának. Tudta, hogy nem bukhat meg. Eleget készült, osztályelső volt, lehetetlen volt, hogy ne sikerüljön neki. Ezzel szemben én ideges voltam. Semmi sem ment olyan jól, mint neki. Fáradt is voltam. És ideges. De ezt elrejtettem. Ez volt a második dolog, amit nem kellett volna. Beszélnem kellett volna vele. Ha ezt nem hanyagolom el, még ma is a faluban lehetnék. Azonban ez nem mehetett így tovább. Eljött az idő, sorba álltunk az akadémia melletti edzőterepen. A közepén volt egy kialakított kis tér. Még Tenshi-sama sem jött el. Ez már nem zavart annyira, de reméltem. Túlzottan reménykedtünk mind. Ez a remény volt az, amit nemrégiben még a második pontként soroltam fel. Az első az volt, hogy milyen undorító családba születtem. Eddig mindig mást okoltam. Ma nem. Ha elrontok valamit, az az én hibám. A vizsgán természetesen ketten kerültünk párba. Ha nem így alakult volna, nem így történtek volna a dolgok. Gondolom. A harcunk nem volt nagy szám. Addig tartott, amíg az egyikünk állt csak. Persze nem szabadott megölni az ellenfelünket. Az a kevés ninja is kellett a falunak, akit ki tudtak képezni. Így természetesen vigyáznunk kellett egymásra. Ha nem lettem volna ideges, tudtam is volna kontrollálni magam. A harc röviden valahogy így nézett ki: Amikor felálltunk egymás ellen, ninjaként köszöntöttük egymást, a legnagyobb tisztelettel. Amint kaptuk a jelet, elindult a harc. Én egyből három shurikenért nyúltam, amíg Youji ninjato-t rántott. Gond nélkül hárította az összeset. Én pedig erre számítva már készítettem elő két kunait, az egyiken egy robbanójegyzet volt, a másik elterelés volt. gyors egymásutánban hajítottam el a két kést, hogy nehezen kerülje ki a cetliset. Amint közel került hozzá, felrobbantottam. Nem terelés volt. A hátsó volt a cetlis. Az első sima. Azért így dobtam el, hogy a második meglökje az elsőt, hogy nehezebben kerülhesse. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Egyenesen társam nyakába állt a kés. Mindenki egyszerre megfagyott, aztán... Aztán ködfelhő. Bunshin no jutsu. Jól csinálta. Én pedig itt már tudtam mi lesz ebből. Megjelent mögöttem, én meg ugrottam. Mit csináljak? Hogyan tudom legyőzni? voltak a gondolatok, amik záporoztak a fejemben, minden csepp eső erősítette bennem a kételyt. És ekkor... Ekkor jött az, amire nem emlékszem vissza boldogan. Mint egy őrült estem neki. Olyan mondatokat vágtam a fejéhez, amit senkinek sem kívántam. Főleg nem neki. Egyik sem volt komoly gondolat, egyik sem volt olyan tény, amit tényleg a szívemre vettem volna. Addig püföltem, amíg már a földön feküdt. Nem kell mondanom, hogy a harc jó része mint egy sötét ködfelhő maradt meg. Miután felkeltem kaptam magamhoz. Bocsánatot nem kértem. Nem... Kellett volna. Amikor bejelentették, hogy ki lesz genin, mindkettőnk nevét felsorolták, csodával határos módon. Nem kell mondanom, hogy azóta nem beszéltünk. Amikor egy küldetésre akartak minket rakni, beteget jelentettem.
Évek teltek így. Nem is tudom mennyi... Olyan tizen pár évesek lehettünk akkor. Tizenöt körül voltam, amikor chuunin lettem. Az volt a következő fázisa a romlásomnak. Nem tudtam mit kezdeni magammal ezek után. A dühkezelésem egyre, hát, szánalmasabb lett. Egy idő után nem tudtam megkülönböztetni az ellenségeimet- mondanám, hogy a barátaimtól, de nem igen akadtak, sőt, még a családom sem szívesen kommunikált velem utána. Egészen addig a szintig, amíg már mindegy volt, hogy otthon, vagy máshol voltam. Kis bandát alakítottam. Azok a srácok követtek, akiknek hasonló bajaik voltak, mint nekem. Nem voltunk szervezettek, csak összeültünk gyakran. Volt ott egy lány is. Ő...Ő volt az életem csúcspontja. Minden, ami ma vagyok nagy részben Neki köszönhető. A szemem fénye. Minden, ami jó történt velem, az lényegében Ő egymaga volt. Nem vagyok képes kimondani a nevét. Szerintem soha nem leszek erre képes, nem. Azok után nem...
A Chuunin vizsgán történt, hogy találkoztunk. Vagyis már előtte is, csak ott figyeltem fel rá. A legcsodásabb teremtés volt. Nem volt neki való a ninja lét. Nem volt. Még mindig ugyanolyan voltam. Tele dühvel, bosszú vággyal. Legalábbis azt hittem. Olyan volt. Olyan volt... Az írásbeli gyorsan elment. Nem kellett valami nagy tudás hozzá. Az is igaz, hogy az átlagnál jóval többet tudtam akkoriban. Mindennek ellenére továbbra is tanultam, edzettem. Már nem azért, amiért egykor elkezdtem. Nem. Ekkor magam miatt tanultam már. Sokat kísérleteztem shurikenekkel, kunaiokkal, és a többivel is. Nem igen volt olyan ága a ninjutsunak, amit el tudtam már sajátítani, és nem foglalkoztam volna vele sokat. Ugyanakkor tapasztalatot nem szereztem, csak némi tudást. Most már tudom. Akkor nem tudtam. Az írásbeli végével csoportokba dobáltak mindannyiunkat. Olyan rendszerbe, amihez ninja nemigen szokott. Két fős csoportokba rendeztek minket. Azt mondták, hogy ez azért van, hogy ha netán az egyik tagja a három fős csoportnak meghalna, vagy súlyosan megsérülne, tudjunk mit kezdeni magunkkal. Egy csoportba kerültünk. Csak mi ketten voltunk. Sosem jöttünk ki jól előtte. Ezután csak egy darabig. Mindig szabályszerűen viselkedett. Akadály volt. Én logikusan akartam viselkedni. Hmmm... Logikusan. Mi az a logikus, kérdem ma. A feladatunk egyszerű volt. Egy elég nagy változó felépítésű területre zártak. Volt erdős, hegyes, lakott, lakatlan, és még sivatagos rész is. ÉS ezen a területen belül harcolnunk kellett egymással. Semmi más feladatunk nem volt. Nagyjából harminc csapat indult. Hatvan fő. Az első tizenöt csapat jutott csak tovább a következő fordulóba. Azok pedig, akik a végén is benn maradtak, tovább juthattak a döntő részbe. Három órán keresztül ezen az őrült területen rohantunk oda és vissza. Közben több csapattal meggyűlt a bajunk. Az utolsó csapat, akikkel harcoltunk, ha jól emlékszem ők voltak a tizedik benn maradt csapat. Éppen bejutottunk a döntőbe. Könnyen legyőztek minket. Nem kellett nekik egészen öt perc, hogy mindkettőnket a földre kényszerítsenek ájultan. Ő, már hogy a lány, előbb esett el. Mindent beleadtam, hogy megvédjem a több sérüléstől, és egyedül harcoltam a két csapat ellen három percen át. Nem hosszú idő, de nekem örökkévalóságnak tűnt. Mikor végre a földre estem, az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy egy kéz megragadta a ruhámat. Nem tudtam kié. Utána tudtam meg, hogy az Övé volt.
A döntő másnap volt, hogy valamennyire fel tudjunk épülni, és ne kelljen totális roncsként harcolnunk egymással. Nem mondták meg, hogy ki lesz ebből a harminc emberből chuunin, de feltételeztem, hogy jó helyezést kell elérni. Itt már egyedül voltam, de még itt is, amíg vártunk, csöndben ültünk egymás mellett. Mindketten akartunk valamit mondani a másiknak, de nem tudtunk. Végül bejelentették a pontos feladatot. Első körben minden két fős csapatnak egymás ellen kellett harcolnia. Mindketten tudtuk, hogy én fogok túl jutni, de harcoltunk. Harcoltunk, és harcoltunk. Nem tudtam, hogy ennyire nehéz dolgom lesz. Nem azért, mert erős lett volna az ellenfelem. Nem. Azért volt nehéz, mert Ő volt az ellenfelem. Kegyetlen a falum. Itt jöttem rá először. Hamar megértettem. Háborúra készítettek minket. Az első feladat szimulált egy elég gyakori háborús helyzetet. Meghalt valaki. Nehezebb onnantól. A második pedig... Mi van, ha valamelyik saját barátunk árul el bennünket?Végtelenségig kellett harcolnunk. Pontosan addig, amíg valamelyik fél ki nem dől. Nyertem. De úgy éreztem, mintha vesztettem volna. Vesztettem... a lelkemből mindenképpen. Több mérkőzésen verekedtem át magam. Nem mindegyik tartott sokáig, de volt olyan, ami tényleg elhúzódott. Akár több tíz percig is. Végül, amikor bejelentették a következő generációs chuuninokat, boldogan hallottuk, hogy mind a ketten bekerültünk. A jounin, aki bejelentette, azt mondta, hogy azért, mert nem az volt a lényeg, hogy ki nyert, hanem az, hogy mind a két fél akár tovább is fenn tudta tartani a harcot. Ez hasznos tud lenni háborúban, nem? Ezt nem mondta. Amint meghallottuk a hírt, egymás nyakába ugrottunk. Évek óta nem voltam ilyen boldog. Nem is tudom, hogy mitől voltam boldogabb, hogy mindketten chuuninok lettünk, vagy hogy a karjaim között tartottam. Másnap találkoztunk, egy kis ünneplésre. Magam alatt voltam. Amikor hazaértem, egy jó szót sem kaptam, annak ellenére, hogy mind a két szülőm chuunin volt. Azonos rangon voltunk, de még csak hozzám sem szóltak. Elmentünk ebédelni, és együtt töltöttük a nap jó részét. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, egészen addig, amíg már nem tudtam visszafogni egy gondolatot. Elhívtam. Vallottam. Nem tudom, mikortól éreztem így, de nem bírtam magamban tartani. Ijedten fogadta a hírt, de utána csak mosolygott, és jó éjszakát kívánt. Nem volt az. Másnap megint találkoztunk. És utána is. És azután is. Végülis úgy festett, hogy együtt voltunk.
Pár évvel később, amikor olyan tizennyolc fele lehettem, megtörtént a legrosszabb dolog az életemben. Minden... Minden, amire nem akarok emlékezni. Fárasztó küldetés után épp hazaértem. Belépve a lakásba, a szüleim megint valamiről vitáztak. Milyen újdonság. Azonban, még a szandálomat se vettem le, egy alak száguldott el mellettem, késsel a kezében. Kifutott a lakásból. Pont megláttam a haját. A húgom volt az. Utána futottam. A kés nem jelent jót. Nem számít, hogy hozzám se akar szólni, vagy hogy a világ végére se kíván, de attól még család. Az egyik szomszédos ház mögött kaptam el. Felém fordult. Arcáról a veríték, mint kisebb folyó csorgadozott könnyekkel egybe vegyülve, amíg el nem tűnt a ruhája alatt. A fegyvert remegve szorította, nyakához emelte, és csak ennyit mondott, mielőtt reagálni sem tudtam: "Megint miattad vitatkoznak." A kés nagy sebességgel megindult, és nem láttam semmit. Vörös köd borult a szememre. Először csak vér volt. Aztán a dühöm. Megjelent mögöttem valaki, aki épp a vállamat akarta megfogni, de reflexből, mint egy őrült csaptam hátra. Nem tudott hárítani. Reccsent, és összeesett. Hadd ne... Hadd ne mondjam, kérlek. Nem akarom kimondani, hogy ki volt az mögöttem..."
Felnéztem a társamra. Komoly arccal ült előttem, mint aki újraéli a történteket. Tudta, hogy miről, kiről beszélek. Ahogy visszaemlékeztem önkéntelenül is megeredtek a könnyeim. A hangom elcsuklott, és helyben nem tudtam folytatni. Társam megértően bólintott. "Folytasd majd, ha készen állsz. Addig is foglalkozz a hagymaleveddel. Jót fog tenni." Hangja belevágott az éjszakába. Mély, mint egy medve, erős, mint egy oroszlán. Hallgattam ahogy a tűz fölött rotyogott a kondérban a leves. Nem telik így sokra, de amit találok vad zöldséget, azt egyből el tudom főzni. Az erdők és mezők etettek az elmúlt néhány évben. Mennyi ideje van már? Négy, öt éve, hogy így a szabad ég alatt élek? Meglehetősen közel kerültem a természethez, még ha kényszerből is. Azt ugyan nem igazán tudom, hogy hogyan érezzek ezzel kapcsolatban, elvégre életem nagy részében az egyetlen igazi természet amit ismertem, az az eső volt. Eső, és eső. Azót láttam havat, mocsarat, hegyeket, erdőket, mezőket, tengereket, és még rengeteg egyebet is. A kondérba nézve megcsapott a már szerencsémre ismerős sós víz szaga, a benne lobogó hagyma szálak pedig felbuzdítottak, hogy folytassam a történetem egy másik fejezetét.
"A Vérködön kívül nem hallottam még egyetlen országról sem, ahol szívesen látják a magamfajtákat. Tudod… gyilkosokat. Azóta nem is tudtam sehol helyet találni magamnak. Senkivel nem találkoztam eddig, akiben megbízhatok, nem hogy huzamosabb időt töltsek velük, és elmondjam nekik a történetemet. Ha gondolod, vedd megtiszteltetésnek,”mondtam “társamnak” egy gyenge mosollyal, amire ő erélyesen bólintott.”Így tehát elhagytam falumat, mielőtt megtalálhatták volna Őket. Nem tudom, hogy mit gondoltak először, hogy egymással végezhettek, vagy egyből tudták, hogy én voltam a hibás. Ami viszont egészen biztos, hogy nem kellett nekik sok idő, hogy észrevegyék, hogy nem találnak engem sehol. Ekkorra már biztosan tudták, hogy mi eshetett meg, és remélem, hogy vérdíjat is tűztek ki a fejemre, elvégre abszolút megérdemlem.Ami viszont nekem abszolút furcsa volt, és a mai napig az, hogy mintha senki nem követne. Egyszer se volt szerencsém ame-ninjával találkozni, nem hogy akárkivel, aki engem keresne személyesen. ELképzelésem sincs, hogy ez miért van így, és őszintén nem örülök neki. Nyilván, ha megtámadnak, akkor megvédem magam, de örülnék neki, ha legalább meg akarná valaki bosszúlni a halálukat. Tehát röviden és tömören, amióta elhagytam a falut, igazából semmi különösebb dolgom nem volt. Problémákba aligha ütköztem, tekintve hogy nem igen tartózkodom út mentén, a mai kivétel. Az elmúlt néhány évemet nagyrészt a természet lágy ölén töltöttem. Az égbolt volt a plafonom, vaskos faágak, és köves barlang talaj pedig az ágyam. Most ezt kicsit drámaian fogalmaztam, de a lényeg az, hogy még ha be is tértem egy-egy fogadóba, a kellőnél több időt nem töltöttem bent. Sőt, kimondottan élvezem ezt a kinti létet. Megtanultam főzni magamra, sőt, szerintem kifejezetten jól főznék, ha lennének normálisabb alapanyagaim. Hozzászoktam már mondjuk a vad zöldségekhez, de sose voltak a kedvenceim. Időnként van szerencsém vadászni is, ugyan azt a feltűnés elkerülése végett inkább hanyagolom. Ami azonban egészen pozitív az életemnek ezen felében, hogy sikerült felfedeznem az elemi chakrámat.
Vagy két éve már, de egy alkalommal egy folyó mellett edzettem, elvégre fenn kell tartanom a formámat, nem hagyhatom hogy néhány év futás után lelohadjanak az izmaim, ugyan azt észrevettem, hogy a ninjutsu kezelésem már nem a régi, de azóta azon is dolgoztam, és így már majdnem elértem a régi szintemet. Azonban, mint kezdtem mondani, ezen egy adott alkalommal úgy döntöttem, hogy próbálgatok egy-egy elemet, hátha valamire ráérzek. Elsőnek, ugyan nem tudom miért, megpróbáltam egy levelet a kezembe fogni, és azt levegővel kettéhasítani, azonban az nem hogy elszakadt volna, de még le is esett utána a kezemből. Utána, természetesen a menőbbik opció felé haladtam. Felvettem egy másik levelet, hátha azzal több szerencsém lesz, de ezúttal lyukat próbáltam bele égetni. Ez sem működött olyan jól, mint reméltem, de ezúttal nem esett le a kezemből. Ekkor már nem igazán érdekelt, hogy mi az elemem, de próbálkoztam, és mint tudjuk, három a ninja igazság, most megpróbáltam a vizet, tekintve, hogy a többihez lövésem se volt, hogy hogyan fogjak hozzá. Letérdeltem a folyóhoz, belemártottam a kezem, és kis csészét formálva tenyereimből, kiemeltem egy kis adagot, és annyira mozdulatlanul tartottam, amennyire tudtam. Ráfókuszáltam, és megpróbáltam egy kis chakrát belengedni, amitől reméltem, hogy egy kicsit megemelkedik a víz felszíne. Ehhez szerencsére már értett a tudtalattim, így megtudtam, hogy víz elemi beállítottságú vagyok. Mondjuk ez nem annyira meglepő, tekintve, hogy mégis csak az Eső Országából származom. Még a végén képes leszek esőt is idézni,” mondtam, és kicsit fanyarul elmosolyodtam. Valahogy nem akartam ezt az elemet. De valahogy pont ezt kellett kapnom, pont erre van szüksége egy, az esőtől menekülő ninjának. Néha vicces kedvében van ez a Sors.
”Érdekes életed volt eddig. Mit rejt vajon a jövő számodra?” tette fel életem kérdését társam szokásos dörmögő hangján. Valami azonban nem hagyott nyugodni. Hallottam már valahol a hangját, vagy ez csak a képzeletem szüleménye? Lehet, hogy nem a hangja ismerős…? ”Hadd segítsek,” hallottam meg a hangját, ezúttal a hátam mögül. ”egy kés a hátadba, attól, akitől a legkevésbé számítasz rá.” A mély erős szerzetesi hang ezúttal egy magas, csilingelő, de valahogy nagyon éles női hangra váltott, hirtelen, mintha…”Genjutsu. Akkor is olyan jól működött, Naoya-kun. Csak kár, hogy ennyi ideig tartott, mire megtaláltalak.” A mondat végével egy apró csilingelést hallottam, majd egy erős, szaggató érzés nyilalt az oldalamba, ahogy szerencsémre időben fordultam a hang forrása felé. Jól gondoltam, hogy ismerős volt a hangja. De az nem lehet… Hogy? Hogyan lehetne pont Ő…?
Egy bizsergő érzést éreztem a szemeim körül, ami szépen lassan haladt lefele az arcomon, az ujjaimba, majd onnan még lejjebb, egyenesen a seb felé. Mindenem zsibbadt már, mire a földre zuhantam, és még egy utolsó pillantást tudtam vetni a támadóm felé. Még mindig olyan gyönyörű, mint akkoriban volt. De hogy lehet? Azt hittem… azt hittem, hogy meghalt.
Végre, itt a vége, és ennél jobban nem is zárulhatott volna a történetem. Az ölt meg, akinek a halálával okoltam magam éveken keresztül. Megérdemlem a halált, és a végső megnyugvást, hogy az elmúlt évek megbánása alaptalan volt.
De ha alaptalan volt, akkor miért érzem úgy, hogy ez is az? Miért akart volna megölni, ha nem is öltem meg? Annyi kérdésem van még, és egyikre se tudok választ kapni. Ha meghalok, akkor tényleg mindennek vége, és tényleg nem fogom tudni, hogy mit ronthattam el megannyi évvel ezelőtt. Nem halhatok meg. Még nem! Most nem!
Misa..!

Ōtsutsuki Indra Kedd Márc. 09 2021, 15:01

Szia!

Nos, hát nagyon szép előtörténet került itt beadásra Very Happy

Gyönyörűen átadta az írásod a karakter feelingjét, illetve a színezés is eszméletlen kreatív volt. Hihetetlenül ötletgazdag chuunin vizsgát találtál ki, le a kalappal Smile

Mit ne mondjak izgalmas ponton ért véget a történet, kíváncsi vagyok hogy fog folytatódni vagy hogy meddig :3

Az előtörténetet elfogadom!

Kezdő értékek:
Ch: 250
TJP: 250
Pénzösszeg: 10 000 ryo

Ezen felül, mikor elosztod a TJP-det, ne felejtsd el, hogy chuunin szintű karakterként valamelyik taijutsus készséged 150-es értékről indul. Ezt majd jelöld a posztodban, hogy melyik.

Tachikaze Naoya

Tachikaze Naoya

Re: Tachikaze Naoya